Rónaszegi Miklós

Keserű komédia

Moliére élete

NAGY EMBEREK ÉLETE SZERKESZTI: F. KEMÉNY MARTA (6) RONASZEGI MIKLÔS.1965

A FŐSZEREPLŐK

MOLIÈRE,

JEAN POQUELIN,

MADELEINE BEJÁRT,

A R M A N D E,

RAMBOUILLET, XIV. LAJOS, T A B A RI N,

színész és vígjátékíró

udvari kárpitos, Molière édesapja

Párizs híres színésznője, Molière kedvese

Madeleine leánya, később Molière felesége

márkiné francia király a bohóc

ELSŐ FELVONÁS

AZ IFJÚSÁG ÉVEI

Jean-Baptiste, a kárpitos fia bizony már nagy szamár volt, amikor apja beíratta a Clermont-kollégium diákjai közé.

Tizennegyedik esztendejét taposta a hirtelen nőtt kamasz, s hogyha történetünk idejében még nem is volt szigorúan életkorhoz kötött tanterv az iskolákban, mégiscsak rosszul érezhette magát egy sereg -- kéthárom, sőt hét évvel -- fiatalabb nebuló között. Fejjel magasodott ki társai közül, és bizonyára keserűen ismételgetett magában valami efféle gúnyolódó diákmondókát, hogy „nagy szamár, nagy szamár, mégis iskolába jár". Mert biztosan divatban volt ilyesféle mondóka, és még sok más is, hiszen amióta csak diákok vannak e földön, van és lesz is csúfolódás, ugratás rengeteg.

Volt-e kedve a tanuláshoz, vagy csak apja parancsára ült be a padba? Száz esztendők távolából erre aligha lehet válaszolni. Annyi biztos, hogy ha már elkezdte a tanulmányokat, rendben be is fejezte azokat, öt esztendőt komolyan és szorgalommal végigtanult, ami nem kis szó, ha meggondoljuk, hogy ekkor már „kész ember" volt, kitanult kárpitos.

Apjának, Jean Poquelin udvari kárpitosmesternek felesküdött és bejegyzett helyettese.

De hát az iskola befejezésénél még nem tartunk. Egyelőre csak a kezdetnél látjuk hősünket, aki először

lépi át a jezsuiták kollégiumának küszöbét. Megilletődött, és zavarában talán a keze is remeg.

Jean-Baptiste szerényen benyitott a bolthajtásos nagy tanulóterembe, ahol éppen egy ősz hajú páter olvastatta tanítványaival Horatius híres szavait.

-- Favete linguis... -- zúgta a tarka tömeg, de hirtelen minden szó félbeszakadt, mert a csodálkozó, vizsgálódó gyermektekintetek az ajtó felé fordultak.

Jean-Baptiste Poquelint meglepte ez a hirtelen beállt némaság. Alakja meggörnyedt, bánatos, nagy szeme ijedten rebbent. Szeles mozdulattal lekapta kalapját, és mélyen meghajolt.

S ekkor a nagy csendbe hirtelen belerobbant egy nevetés. Nem is nevetés volt ez, inkább prüszkölő vihogás...

Abban a minutumban harsány röhögés zúgott végig a termen.

A fiúk ujjal mutogattak a jövevény felé. Vicsorogtak, bandzsítottak, és szamárfület mutattak. El nem hallgatott kukorékoló, visító vihogásuk!

-- Silentium! -- kiáltotta a páter.

Jean-Baptiste-ot mintha mellbe vágta volna ez a nevetés. Vörösre gyúlt a képe, és fátyolos lett a szeme. Készült rá, hogy idegenül fogadják, hogy mint minden új diáknak, neki is át kell majd esnie valamiféle „avatáson", erre azonban nem számított.

Tizennégy éves volt. Ebben a korban férfiember nehezen viseli el, ha kinevetik.

S mintha csak minden összeesküdött volna ellene. Első, kétségbeesett mérgében ki akart szaladni a teremből. De alighogy sarkon fordult, beleverte fejét a nehéz tölgyfa ajtóba.

A már csendesülő nevetés új hullámokat vert. Az

10

osztály egyetlen röhögő, hadonászó, színes gomolyag volt.

Jeant a páter húzta vissza. Jóságosán átkarolta a vállát, mint aki segíteni akarja a bemutatkozás nehéz pillanataiban.

De az ő ördöge most sem aludt. A visszacsapódó ajtó becsípte köpenye végét, és ahogy lépett, az hangos reccsenéssel elszakadt.

Most már ugrált az osztály. Jean-Baptiste Poquelin pedig, aki a legidősebb volt e sok gyerek között, hangosan sírt. Az osztály fetrengett a nevetéstől, és felborult minden rend, mert a kis Conti herceg is kegyeskedett elhagyni aranyozott ráccsal elválasztott különpadját, hogy együtt mulasson alantasabb rangú társaival az újonnan jött nagy, lakli fiún.

Jólesett a nevetés, jó napjuk volt a diákoknak, de hát a vidámságba is belefáradhat az ember. Előbbutóbb elcsendesült a terem, és most már azon se nevettek, hogy a Poquelin fiúnak valami beszédhibája van, mert az egyes hangoknál dadog és selypít, mint egy csecsemő. Most már csak vigyorogtak rá, mindenféle fintorokat vágtak feléje, nyelvüket öltögették, titokban lökdösték, és utánozták is, ahogy görnyedten és hallgatagon ül a padjában.

-- Hallod-e -- suttogta a szomszédja --, mókás alak vagy te. Elmehetnél Tabarinnek.

-- Fogd be a szád! Ronda taknyosok vagytok! Érted?

A másik szemében kajánság csillant:

-- A herceg is az? He?

-- ö is, ha tudni akarod! És ha tovább pimaszkodtok...

-- Hihi! A herceg is az! Hihi!

II

Tízéves kisfiú volt a szomszédja, kerek fejű, vidám legényke, aki most új viháncolásra lelt okot. A páter dörgedelmes sziienciumára ő is elcsendesedett, és mire vége volt a tanításnak, a Poquelin fiúnak már csak a legvadabbak támadását kellett néhány jól elhelyezett pofonnal kivédenie a kollégium kertjében.

-- Te is bejáró vagy? -- kérdezte vidám kis szomszédja. -- £n is. Mehetnénk együtt.

-- Menjünk.

-- Az én nevem Chapelle. Van ám pénzem isi Ha akarod, menjünk a híd felé.

-- Arrafelé lakom.

-- A bódéknál ihatnánk. Van ám pénzem! Megindultak. Végigbandukoltak Párizs nagy palotái mellett, és végigsétáltak szűk sikátorain.

Jean még mindig dúlt-fúlt.

-- Miért röhögtetek rajtam?

-- Miért, miért? Hát mert a herceg is nevetett. Hihi, a kis taknyosl

1636-ot írtak akkor.

Még XIII. Lajos király ült Franciaország trónján. A spanyol szakállas, unatkozó király.

£s a nagy Richelieu bíboros uralkodott helyette.

Párizs már akkor is a világ fővárosa volt. „A világ csudája", ahogy ott járt hazánkfia, Szepsi Csombor Márton akkortájt megírta. Ma is ragyogó, nagyszerű palotái akkoriban épültek. Csodálatos templomai már akkor is bámulatot keltettek. A Szajna és rajta a hidak már akkor is dalok, versek tárgyai voltak. Már akkor híres volt főiskoláiról. Híres volt arról is, hogy népe szinte istenként tiszteli a királyt. A legfőbb urak,

12

főnemesek, ragyogó-csillogó grófok és hercegek úgy dongják körül, mint a mézet a darazsak. Minden hatalom és minden gazdagság a királyé.

Ha a király hintója végigrobogott a város utcáin, mindenki térdre hullott előtte. Akkor is, ha az a hintő üres volt.

Ám a színes ruhájú, tarkabarka tömeg legtöbbször sárba térdepelt. Mert Párizs legtöbbször csupa sár volt. A fényes paloták lábánál pocsolya csillogott; sárosak voltak a sikátorok és a terek is, sáros volt az egész Szajna-part...

Hetvenkedő képpel, kardjukat csörtetve lépkedtek az utcán a garázda lovagok, testőrök, akik igencsak bánták, hogy maholnap vége a zűrzavarok korszakának: Richelieu biboros sokesztendős munkával felszámolta a kiskirályok hatalmát, nem lehetett már szabályos csatákat vívni az országon belül*

És voltak Párizsnak a sáron és a garázda katonákon kívül még akasztófái, börtönei is. Máglya is lángolt gyakorta itt, tombolt a féktelen babonaság, varázslók, csodadoktorok, papok és szemfényvesztők bolondították a népet, ki a vásárok emelvényéről, ki a szószékről, ki pedig a betegágy lábánál.

De hát aki Párizst jött csodálni, nem ezt nézte. Effajta látnivalóval az egész akkori világban találkozhatott. Ez a város mégiscsak a Louvreról, a Pont Neuf hídról, a Sorbonneról, volt híres ..., és ez csak néhány az igazán bámulni való sok „csuda" közül.

* A vallási ellentéteken kirobbanó belháborúk hosszú ideig sorvasztották az országot. Az 1572-ben, a híres Szent Bertalan-éjszakai vérengzésben tetőző harc még sokáig nem csitult

13

Párizst a párizsiak is szerették. Az a teméntelen nép úgy járt-kelt benne, mintha most látná először. S hogyha a cselédet meg a szolgát mindennap egyazon úton hajtotta a munka, mindennap úgy ment végig rajta, hogy talált ezerféle új bámulnivalót. Talán még a Szajna-parti koldus is boldog volt, amiért Párizsban és nem Lyonban vagy Rouenban nyújtogatja fekélyes tenyerét. Vagy talán éppen ő volt a legboldogabb, mert ha akarta, láthatta ám a királyt is, és ha akarta, a király legfelségesebb kezével megsimogatta fejét és fekélyes arcát.. .*

O, hát ilyen boldogok voltak Párizs koldusai! Talán még boldogabbak, mint mesterei és nemesei. Nekik semmibe sem került, hogy találkozzanak a királlyal, aki isten kegyelméből gyógyít.

Szegény szerencsétlenek !

Es ti, párizsi utcák. Alig fél évszázada, itt zajlott le a világtörténelem legborzasztóbb mészárlása. A hírhedt Szent Bertalan-éjszakája. Ezek az utcák jajgató, sikoltozó menekülőkkel voltak tele, ezeken az utcákon dübörögtek végig a hugenottákat kergető csizmák.

A béke azóta sem jött el. Sanda számításból, kisebbnagyobb csoportok érdekeiből nap nap után összecsaptak itt a fegyveresek. Hányszor hangos az utca egyegy kiadós kocsmai verekedéstől, hányszor csengenek a párbaj ózok kardjai (pedig a párbaj tiltva van), és olyankor sohasem tudni, vajon egy szép leány mosolyáért vagy pedig egy-egy főúr érdekében ömlik a vér.

Aki aztán ott marad e gyakori csetepaték színhe-

* A néphit valóban gyógyító erőt tulajdonított a francia királyoknak. Egyes ünnepeken a király elé járulhatott minden beteg, s ő „kezével illette" a szerencsétleneket

lyén, és nincs se szolgája, se jó barátja, hogy idejében elszállítsa a tetemét, azt maga a város veszi gondjaiba: egy napig közszemlére teszik a Párizs-kapu melletti kis házban. Utána egy napig akasztófán lóg fejjel lefelé, és miután így vezekelt a párbajozás bűnéért és minden földi bűnért, rendben és tisztességgel eltemetik...

A városbeli nép azonban nagyobb kedvvel szemlélte a St. Germain-i vásárokat, mint az akasztott halottakat. Rémséges és borzasztó látnivaló itt is akadt éppen elég. Kuruzslók ajánlgatták csodaszereiket, bohócok pofozták egymást, dudások, furulyások serege zajcngott, kígyóemberek facsarták ki tagjaikat, hogy akármelyik hóhér tanulhatott volna tőlük ...

Közben ragyogó hintókban parókás, festett arcú, gyönyörű szép dámák. takarták arcukat széles legyezőkkel, hogy csak a szemük csillogott különös, ravaszkas fénnyel a tömegre. Es a tömegben pompás lovakon, színpompás bársony- és selyemruhákban nemesurak léptettek tova. Csupa szalag, csipke és tollbokréta volt az öltözékük. Még a térdükre is csipkeszalagot kötöttek.

Szerette Párizst a párizsi nép.

De benne talán legjobban Tabarint szerette. A legfőbb, a legnagyszerűbb látványosságot.

Pedig hát ekkor már csak az emléke élt Tabarinnek. Már nem állt a szegényes bódé a Place Dauphin sarkán, és eltűnt a kuruzsló Mondor is, Tabarin egyetlen szereplötársa.

Helyette számtalan új bódé emelvényén, Párizs majd minden terén harsogták olcsó vicceiket az új tabarinek.

Tabarin bohóc emlékét kis utánzói növelték.

15

Tabarin, a bohóc ...

-- Emlékszel rá? -- kérdezte Jean a kis Chapelle-t, amikor a Place Dauphinre értek.

-- Emlékszem, volt egy mókás nagy kalapja. Olyan volt benne, mint egy herceg. És az volt a legnagyobb mulatság, ha a fejébe csapta meg lekapta, meg ismét a fejébe csapta... Olyan volt, mint te, amikor az osztályba léptél, hihi!

Chapelle félreugrott, de Jean most már nem volt verekedő kedvében. Nevetett maga is, noha a szíve mélyén megmaradt valami keserű érzés.

-- Buta vagy -- mondta. -- Tabarinnek nem is a kalapja volt mulatságos, hanem ő maga. Az volt a legmulatságosabb, hogy azzal az egyetlen kalappal minden tudott lenni. Király, herceg, koldus, asszony és íérfi, szegény és gazdag, és mindig úgy, hogy halálra nevette magát az ember. Te még kicsi voltál, amikor én már kívülről tudtam minden tréfáját.

Chapelle elámult. Jean Poquelin pedig ott, séta közben hirtelen előadta neki az egyik tréfát:

-- Figyelj csak l Az a Mondor kilépett a nép elé, és elkezdte agyba-főbe dicsérni a kenőcseit meg mindenféle orvosszereit. Tabarin pedig elősompolygott a függöny mögül, de úgy, hogy már azon mindenki nevetett. Nézett jobbra, nézett baka, a nagy megilletődéstől azt se tudta, hová lépjen, aztán a kalapját is hol levette, hol feltette, gyűrögette meg letette, és a tollakat rendezgette rajta. Egészen úgy viselkedett, mint egy vidéki, aki a nagy tisztelettől nem tudja, hová legyen. Aztán csak elszánta magát, és megkopogtatta Mondor vállát. Ha láttad volna, hogy huzakodtak, fintorogtak jó ideig. Végre Tabarin kinyögte: -- „Mester -- és reszketett a hangja --, mester, a mi—

16

nap azt mondta valaki, hogy száz tallért adna, ha félszemű lehetne. Hát miféle ember, aki ilyet mond?" Mire Mondor összeráncolta a homlokát, fejét csóválta, majd kijelentette: „Nem épeszű, fiam. Nem épeszű. Miként tudjuk, a látás az emberi test legfontosabb tulajdonsága. A teremtő ebbe a szervbe sűrített mindent, ami csodálatra méltó. Mert hát tekintsük csak azt a két idegszálat, amely az agyból a szembe vezet. A vastagabbik a mozgást szolgálja, a másik a látást közvetíti. Vizsgáljuk továbbá a szem közepének kristályát, a pókhálószerű hártyát, amely befedi..."

Jean észre sem vette, éppúgy kiáltozva, hadonászva mondotta Mondor és Tabarin szerepét, ahogy annak idején látta. Chapelle eltátotta a száját, úgy hallgatta -- ám többen is megálltak, perc sem telt belé, egész kis csoportosulás hallgatta a jól ismert tréfát:

-- „... aztán vizsgáljuk a recehártyát, az izmokat, amelyek a szemhéjat mozgatják, tekintsük hát a nagyszerű művészetet, amellyel a természet ezt a remekmívű szervet megalkotta, és kimondhatjuk az ítéletet: szerfölött ostoba ember, aki e fontos szervének elvesztését óhajtja." Mire Tabarin egyszerre csak kihúzta magát, hátba vágta Mondort, és felkiáltott: „A vak ember szeretne félszemü lenni, te! Hát menj csak a vakok házába, találsz ott eleget, aki félszemű szeretne lenni, hogy lássa, amikor téged felakasztanak."

Jean arra riadt, hogy tapsolnak körülötte. Tapsolnak, és lelkendezve kiabálnak:

-- Jól van, fiú! Akárcsak Tabarint látnánk! Na, még egyet... De milyen jól adja!

Jean Poquelinnek vérvörösre gyúlt az arca. Ma már másodszor. Lehorgasztotta fejét, megragadta Chapelle karját.

2 Rónaszegi

17

-- Gyere -- suttogta, és futásnak eredt.

A St. Honoré utca sarkán állt meg. Olyan keserű és dühös volt a tekintete, hogy Chapelle komolyan megrémült tőle.

-- Ne bánts, eressz el! -- kiabálta.

-- Nem bántalak, te nyavalyás! -- füstölgőit Jean. -- De mára már elegem volt Tabarinből. Még szerencse, hogy a vén bohóc nem látott.

-- Hol van az már! Ügy hallottam, meghalt.

-- Csudát halt meg! Megtollasodott, komám, aztán kiköltözött Mcntreuilbe. Földet meg házat vásárolt, és úgy él, mint a szomszéd nemesurak. Megmutatta, hogy az ő bohóckodása többet hozott a konyhára, mint mások talpnyalása.

Chapelle a vállát vonogatta. Nem értette Jean szavait. Nem is érdekelte. Sajnálta, hogy megfutottak a sokadalomból.

-- Apámnak van otthon egy könyve. Abban benne vannak Tabarin tréfái, de én még soha nem olvastam ... Nem iszunk egyet?

-- Nem -- rázta a fejét Jean-Baptiste rosszkedvűen. -- Én már hazaértem.

Idősebb Jean Poquelin udvari kárpitos és komornyik háza a St. Honoré utcában állt. Ez volt talán a legszebb, legnagyobb jómódról árulkodó polgárház az egész utcában. Friss festés, friss vakolás, csillogó ablakok hivalkodtak az utca felé -- odabent pedig értékes bútorok, nehéz szőnyegek és persze a jómódnak sajátos jele: a keleti fűszerekkel, nehéz borokkal teli pohárszék igazolta, hogy a Beauvais-ból Párizsba származott kárpitosmester főúri megrendelői jól fizetnek.

18

Poquelin mester tehát megtalálta számítását. Igaz, szorgalmasan dolgozott, és valóban mestere volt a szakmájának -- ámde jól is házasodott, és felesége hozományával gyarapíthatta vagyonát. Végül feltette a koronát sokéves munkájára: egyik testvérétől átvette (jobban mondva: megvásárolta) az „udvari kárpitos és komornyik" hivatalát és rangját. Nem kis dolog volt ez. Ha eddig is szívesen jártak hozzá a főúri megrendelők, ezentúl szinte megrohanták a műhelyét. Hogyisne tették volna: Párizs városának leggazdagabb céhe a kárpitosoké volt. S e céh kiváltságai közé tartozott, hogy nyolc tagja felváltva jelen lehetett a király lefekvésénél, illetve reggeli felkelésénél. Feladatuk volt a felséges ágy megvetése és bevetése, a lepedők elsimítása és a hatalmas ágyfüggönyök rendben tartása. Természetesen az udvari kárpitosnak gondja volt még a királyi palota egyéb faliszőnyegeinek (kárpitjainak) és függönyeinek felügyeletére, ami nem is kicsi feladat, ha meggondoljuk, hogy a XVII. században még nem festették a szobák és termek falát, hanem színesen nyomott vagy színesen szőtt „kárpitokkal" fedték azokat. A cikornyás termek falait mintás és alakos kelmék borították: a kárpitszövés külön mesterség, sőt külön művészet abban az időben, hiszen a sokszínű és főleg a mitologikus jeleneteket ábrázoló szövetek elkészítése, felerősítése, továbbá a nagy baldachinos ágyak elkészítése és csak utolsósorban a súlyos ülőbútorok „kárpitozása" jó ízlést, nagy tudást kívánt.

Röviden: a kárpitosság egészen mást jelentett akkor, mint manapság. Nagyobb volt a súlya -- különösen Poquelin mester esetében, aki ha jól fülelt, és nyitva tartotta a szemét, hát sok mindent megtudhatott a királyi udvar életéből. Amolyan bennfentesnek számított te—

2*

hát, s ezért szíves örömest felkeresték azok a főúri léhűtők, pletykaszállítók, hírharangok, akiknek minden vágya volt, hogy meghallhassanak valamit a király közelében sündörgő ellenségeikről.

Jean Poquelin mester maga is büszke volt hivatalára.

-- Nagy szó, nagy szó -- mondogatta az első hónapokban. -- Micsoda tömeg van ott, valahányszor a király felkel! És csupacsupa előkelőség. A legmagasabb rangú főurak és dámák.

Járt ezzel a hivatallal tiszteletdíj is. Háromszáz livre évenként. Poquelin mester felesége -- örök asszonyi szokás szerint -- ennek mégiscsak jobban örült, mint a megtiszteltetésnek.

De hát nem sokáig örülhetett. A gyenge tüdejű, sápatag Marié Cressé 1632-ben, harmincnégy éves korában meghalt.

Négy gyereket hagyott megözvegyült férjére.

Köztük Jean-Baptiste-ot, akit apja már egészen kis korában munkára fogott, mert úgy tervezte, hogy gyermekei folytatják a mesterségét, és hogy „az udvari kárpitos" címet egyenesen Jean-Baptiste-ra hagyja majd.

A fiú azonban nem sok kedvet és talán nem is sok tehetséget mutatott a kárpitossághoz. Inkább a könyveket bújta, vagy a St. Germain-i mutatványosbódék körül őgyelgett, s ha tehette, bevetődött a közeli Burgundi Színház előadásaira.

-- Mindig csak a komédiások! -- mérgelődött az apja. -- A nagyapád természetét örökölted. Az élt-halt a csepűrágókért, mutatványosokért, mindenféle istentelen léhűtőért.

Jean a vállát vonogatta. Amíg édesanyja élt, nagyapa sokszor belátogatott hozzájuk St. Ouenból, hogy „levegőzni vigye a gyerekeket,", de rendszerint csak

2O

őt vitte magával, s a levegőzésből is annyi igaz, hogy valóban a szabad levegőn mentek a legközelebbi kocsmáig, ahol Cressé nagypapa felhajtott egy kancsó sört, és virágos kedvvel vezette tovább legidősebb unokáját a vásárosnegyed felé, ahol tömeg, bűz és por volt, de annyiféle látnivaló, ami vetekedett minden sétával és levegővel.

Azóta már sok év eltelt. A kis Jeanból nagy kamasz lett, s már egyedül is odatalált a Burgundi Színház előadásaira.

-- Inkább a munkán járna az eszed -- zsémbeskedett tovább az apja. -- Mindent utánad kell igazítani. Ha rossz mester lesz belőled, nem tehetlek a helyettesemmé az udvarnál. Márpedig az nem kis dolog, jól tudod. Nemcsak egyszerű mester, amolyan iparosember vagy, nem is csak módos polgár, hanem udvari ember, aki egy napon parolázhat is a főurakkal.

Jean hallgatott. A vállát vonogatta, mint minden kamasz, ha a szülői dorgálást szenvedi. Nem tiszteletlenségből tette, hanem mert zavarát igyekezett leküzdeni: bántotta a lelkiismeret, hiszen szorgalmas és kötelességtudó gyermek volt mindig, és még gondolatban sem ellenkezett az apjával.

-- A márkiné azt mondta, jóravaló gyerek vagyok én -- mentegetőzött. -- Azt is mondta, hogy választékosán beszélek, akárcsak egy ügyvéd.

-- Tudom, tudom -- bólogatott Poquelin mester, és megsimogatta a fia fejét. Ez a fejsimogatás rendszerint a harag végét jelentette, s ráadásul valami keserű tépelődést jelzett.

„Jóravaló gyerek, az igaz -- gondolta a kárpitos. Es eszes gyerek, az is biztos. A mesterséget becsülettel megtanulta, ha nincs is hozzá annyi talentuma,

21

aliogy én szeretném. De hát hol van az megirva, hogy kárpitosnak a fia csak kárpitos legyen? S annak a fia megint csak kárpitos? A Poquelin család már ötödik nemzedéken át viszi ezt a mesterséget. Itt az ideje, hogy valamelyik Poquelin fiú mást válasszon. Ügy van, tanuljon hát a gyerek. Rambouillet márkiné okosan mondta: ügyvéd is lehetne ..."

Poquelin mester kissé későn szánta el magát legidősebb fia taníttatására. Éppen ebben az időben javasolta a nagy Richelieu bíboros a tanintézetek csökkentését, mert már tűrhetetlennek tartotta a „mániát, amely arra ösztökéli a szegényebb sorsúakat, hogy gyermekeiket iskoláztassák, s ezzel elvonják őket a kereskedelemtől és a hadviseléstől".

A kárpitos mégis így határozott. S meglehet, hogy amikor egyedül maradt, önmagára hunyorított a nagy belga tükörben:

„A bíboros öreg ember, okos ember. Tudja ő nagyon jól, hogy mitől fél. A magunkfajta polgároktól félti a hatalmát. Hát csak féltse! Ami neki rossz, az nekünk csak jó lehet. És én sem akarok kimaradni belőle."

Ám ha nem is fogalmazta meg magának így az elhatározását, mégiscsak ilyesfajta szándék késztette, hogy Jeant beírassa a Clermont-kollégium diákjai közé.

Es talán nagyszerű álmokat szőtt máris, mivé lesz majd a fia, ha iskoláit elvégezvén, mint jónevű orvos, ügyvéd, vagy ki tudja, talán mint hadseregszállító teheti szolgálatait a királynál.

Jean pedig, alighogy elvált új barátjától, a kis Chapelle-től, futva igyekezett haza. Most ismét feltört belőle az egész nap minden keserűsége,

22

Miiyen boldog volt még reggel, hogy a jezsuiták kollégiumába járhat, ó, milyen boldog is volt!

Berontott az üzletajíón, átfutott a csodaszép bútorokkal, faliszőnyegekkel, hatalmas ágyakkal zsúfolt raktáron, hogy végül a műhelyben megpillantva apját, sírós hangon felkiáltson:

-- Kinevettek!...

Poquelin mester felkapta a fejét. Körülpillantott a félhomályos, nagy műhelyen. A segédeit kereste ösztönös, szégyenkező riadalommal a tekintetében. Ám azok úgy tettek, mint akik se látnak, se hallanak, a műhely Sarkában álló nagy szövőszéken bajlódtak a színes láncfonalakkal. Szusszanásuk sem hallatszott a nagy igyekezettől, jóllehet bizonyára megütötte a fülüket a Poquelin fiú kiáltása.

A mester vállon ragadta fiát, és szótlanul vonszolta ki az ajtón. Aztán szinte futva siettek fel az emeleti szobákba. Ott idősebb Jean Poquelin belevetette magát egy nagy karosszékbe, hosszan nézett a fiára, vizsgálódó, különös tekintettel, és csak nagy sokára szólalt meg -- amikor már képes volt leküzdeni hangja remegését:

-- Miket beszélsz?

-- Kinevettek, apám. Alighogy beléptem, máris kinevettek.

-- Miért? Te is polgár fia vagy s ők is azok. A legtöbb. Vagy ostobán viselkedtél? Hangoskodtál? Megmondtam neked százszor, hogy a szerény, csendes modor a legjobb ajánlólevél. És ki az, aki nevetett? Talán az ostoba Bonacieux fia, mi? Ej, ha elkapom, felpofozom.

-- Nemcsak ő nevetett.

-- Hanem? Talán bizony az a nyavalyás Coquenard

23

fiú. Akinek a nagyanyja még halat árult a Szajna-parton. Tudom, csak az lehetett. Hiszen még totyogni is alig tudtatok, máris összevesztetek. Az a pimasz kölyke csúfolt mindig, amiért elharapod a szavak felét!

-- Nem, apám, ő nem is a Clermont-kollégium diákja.

-- Akkor hát ki nevetett? És te hagytad! Ó, te mamiasz!

-- Conti herceg is nevetett. Ő kezdte a nevetést, apám.

Conti herceg. A nyegle, ellenszenves képű kis kölyök. Éppen a múlt héten szállítottak egy egész szobára való falikárpitot a hercegi kastélyba. A kis Conti herceg ott lábatlankodott körülöttük, és a legszebb faliszőnyegre is volt valami ostoba, fanyalgó megjegyzése, amit Poquelin mester is, a segédei is udvarias, elnéző mosollyal vettek tudomásul.

Jean az apját nézte. Próbálta kitalálni a gondolatait.

0, hát könnyű volt kitalálni azokat a gondolatokat! Jean előre tudta már, mi lesz az első szó, amit majd apja e hosszú, fájdalmas szünet után kimond:

-- Ne törődj vele, fiam. Na, jól van, majd megunják. Ne törődj vele. Tanulj.

Már nem volt kíváncsi sem arra, ki nevetett még a fián, sem arra, vajon megtorolta-e Jean a sérelmet. Felállt, az ablakhoz lépett. Sokáig nézte a zajos utcát, majd elrévedezett a tekintete a szemközti háztetők között idesötétlő Notre-Dame székesegyházig.

-- Majd megunják -- motyogta.

A fiú az ajkát biggyesztette. Keserűen sóhajtotta:

-- Nem fogják megunni sose. Nagy szamár vagyok közöttük...

Az apja szikrázó szemmel fordult meg. De nem a harag szikrái voltak azok.

24

-- Ide hallgass, te gyerek l Ne törődj semmivel és senkivel, ha tudod, hogy jó úton jársz. Megboldogult édesanyádat gazdagabb kérőnek szánták, mint én voltam. Ha a nagyapád nem olyan sörissza, hányaveti ember, tán sose adják hozzám. Na, látod, pedig gúnyolódtak rajtam itt az utcában is. És most már udvari kárpitos vagyok. Tekintélyes polgár. Te pedig a helyettesem. Ne feledd. Udvari ember vagy, bármikor tárvanyitva előtted a Louvre kapuja. Ne feledd!

-- De...

-- Mi az, hogy de! Ha nevetnek rajtad, nevessenek! Te csak tanulj. Emlékszel még Tabarinre?

-- Emlékszem -- suttogta Jean, és hirtelen elcsuklott a hangja. Ma már harmadszor találkozik ezzel a névvel.

-- Tabarinen egész életében nevettek. Nevetett rajta egész Párizs. Egész Franciaország. Hát aztán! Azzal kereste a kenyerét, hogy nevetnek rajta. Gazdag ember lett, házat, földet vett és otthagyta a vásári dobogót. Ma azok a ncmesurak a szomszédai, akik valamikor nevették.... Ott él közöttük. A pénznek becsülete van, fiam.

Apa és fia átölelték egymást. Volt ebben az ölelésben bátorítás és fogadalom is. Hát igen, csak fel a fejjel! És tanulni kell, akármilyen későn kezdje az ember.

Sokáig hallgattak, csak a gondolataik társalogtak a félhomályos csöndben.

Egyszerre csak nyílt az ajtó, szoknya suhogása hallatszott. Catherine asszony, Poquelin mester második felesége lépett a szobába.

-- Tabarin nevét hallottam -- mondta, és riadt szemmel nézett a mostohafiára. -- Mi hírt hoztál róla?

Meglepetten néztek rá.

25

-- Tabarinről? Miért?

-- Hát kegyelmed nem is tudja? -- Catherine az urához fordult. -- Tabarin meghalt. Azt mondják, tegnap este agyonlőtték montreuili háza előtt. A szomszédai tették volna.. . Nem tűrték, hogy komédiás telepedjen közéjük.

A nagy háború már tizennyolcadik esztendeje tartott.

Egész Európa sebesülten jajgatott. Letarolt földek, lerombolt városok, kiirtott falvak, felégetett házak és tönkretett családok jelezték mindenfelé a hadak útját. Vad zsoldosok kegyetlenkedtek a védtelen néppel. Vad erőszak harsogta durva nótáit mindenfelé.

Tizennyolcadik éve meg-megújult az elkeseredett küzdelem. Németország, Dánia, Csehország, Svédország, Erdély harcolt egymással. És belekeveredett Franciaország is.

Miért, miért? Ö, igen: magasztos hitbeli önérzet szólította fegyverbe a népeket. Az ellenreformáció indította a háborúkat, és a protestánsok védekeztek. Vagy talán éppen az utóbbiak kezdték a háborúságot, és az előbbiek éltek a visszacsapással? Milyen egyszerű is volna két skatulyába, fehérbe és feketébe osztályozni a világ dolgait.

Az Unió és a Liga háborújaként kezdődött a küzdelem Németországban. Az Unió volt a protestáns fejedelmek szövetsége, a Liga a katolikusoké. Már a kezdet kezdetén az Unióhoz pártolt IV. Henrik francia király, akinek Párizs ugyan megért egy misét*, a szíve

* A híres mondás háttere: a hugenotta IV. Henrik csak akkor kaphatta meg a francia koronát, ha katolikus hitre tér

26

azonban inkább hugenotta hitsorsosaihoz húzott. S a viaskodás talán tüstént elkezdődött volna, ha egy fanatikus barát meg nem öli IV. Henriket, így aztán a casus belli* még váratott magára kerek nyolc esztendeig, amikor is Csehországban a zaklatások és elnyomás ellen tiltakozó protestánsok a prágai Hradzsin ablakából egyszerűen kihajították a katolikus császári helytartókat. A zendülés hetek alatt háborúvá fejlődött, amely nem szűnt meg sem az első győzelmek, sem az első vereségek után. Új szövetségesek kapcsolódtak bele mindkét részről, és a hit védelme ürügyén iszonyú vérengzések folytak. Persze voltak e háborúban hősies és látványos csaták is. Feltűntek olyan nevek, mint Wallenstein, a nagyravágyó, tehetséges, ám életét igen csúnyán végző császári hadvezér, és olyan király is, mint a svéd Gusztáv Adolf, aki maga vezette seregét, s aki életét adta egy véres győzelemért.

De hát hosszúra nyúlna a felsorolás, ha minden csatát, minden pártütést, minden tárgyalást és szerződést felsorolnánk itt.

Annak idején IV. Henrik francia király „megtérése" Franciaország belső hitvitáira és harminc esztendeig tartó belső háborúira tett pontot. Ez a háború, amely történetünk idejében zajlott -- immár tizennyolc esztendeje --, ismét francia vért kívánt. Richelieu bíboros mintha elfelejtette volna, hogy a katolikus Franciaországnak a katolikus Habsburg Ferdinánd császár mellett volna a helye ... A protestáns svédek segítségére sietett Richelieu, mint ahogy Habsburg Ferdinánd táborában megtalálhatjuk a szász és brandenburgi választófejedelmeket, jóllehet azok protestánsok voltak.

* A háborút kirobbantó ok (latin)

2?

„Hitükért" csak a parasztok meg a polgárok véreztek.

Az a háború, amely ekkor már tizennyolcadik esztendeje folyt -- még sokáig fog tartani.

A történelem majd ezt a háborút nevezi „harmincéves háborúnak".

Ennyi háborúság közepette csoda-e: ott is durvaság és erőszak lesz az úr, ahol talán egy időre elhallgatnak a fegyverek? Messze a csataterektől, a királyi udvarok folyosóin is „tábori" hang uralkodik. Hercegek és grófok dicsekednek -- nem csatáikkal, hanem közönséges gyilkosságaikkal.

A csizmák csattogása közben azonban felismerhető kicsiny cipők kopogása is. Akadnak széplelkek, akiket sért a királyi udvar és a világ durva erkölcse. Visszavonulnak kastélyaik függönyös, kárpitozott termeibe, és a nagy kandallók melegénél, a csillárok vakító fényében költészetről, művészetekről társalognak.

Finoman, csak finoman. Finoman viselkedni, finoman beszélgetni, légies könnyű verseket írni, bonyolult szenvelgő gondolatokkal játszani -- nincs ennél magasztosabb, nemesebb visszavonultság.

Annak, aki megteheti.

így vonult vissza az udvari élet forgatagos, bűnös zajától Párizsban Rambouillet márkiné is, akinek szalonjában minden kedden -- ám gyakran a hét más napjain is -- összejöttek a francia szellem és a nemesi társaság kiválóságai, hogy a Richelieu által alapítandó Akadémiáról, a tervbe vett szótárról, aztán filozófiáról és persze egymás költeményeiről beszélgessenek fennkölt modorban.

-- Ah, Madame, kegyednek tökéletesen biztos az ítélete. Horatius utolérhetetlen, ám ...

28

-- Ah, Madame, az elmerajzolat, mit volt kegyes elénk bocsátani, valóban mirabilis, grandiózus, ccc...

-- Mademoiselle, oly bajlélek volnék, ha nem bizakodhatnám, hogy őfelsége szíve megesik ennyi könnyüröm felett...

-- Kedves márki, halljuk a költeményt, halljuk, halljuk ...

-- Parányi versezet. Hm, nem tudom, hogy a nyelvem elég tiszta-e és könnyed, és a szóösszerakás, ahogy kiszíneztem...

-- Talán egy kis belső fürdő segít, kedves márki.

A „belső fürdő" pedig nem más, mint -- egy pohár víz. Mert mindennek és mindenkinek megvan e szalonban, Rambouillet márkiné szalonjában a neve. A „más" neve. Egy csinált, finomkodó világ papírízű, furcsa neve.

A lábak -- kedves szenvedők.

A tükör -- a természet majma.

Párizs -- Athén (mivelhogy nagy divatja van a klasszikus műveltségnek).

A hegedű -- a lelkek lába... és így tovább, a végkimerülésig, mert ember legyen a talpán, aki e furcsa tolvajnyelv labirintusában kiismeri magát.

Akik játszották -- tudták a játék szabályait. Ámbár nem is játék volt ez. Nagyon komolyan vették. Aki elfelejtette az álneveket, aki nem tudott (akár jó, akár rossz) verset írni, aki nem tudott irodalmi jártasságával feltűnni, vagy új meg újabb pletykákat szállítani a királyi udvar életéből, ebben a társaságban aligha állta meg a helyét.

Rambouillet márkiné káprázatosán fényűző, brokátkelmékkel függönyös és görög regék alakjait mintázó kárpitokkal díszes ágyán ülve, festői pózban várta ven—

29

dégeit. Ott lebzseltek körülötte a nyegle széplélek grófck és hercegek. Ott szenvelgett mellette Scudéry kisasszony is, akit majd úgy tart számon a késői kor, mint végeláthatatlan, unalmas regények íróját.

A szellemi „ömledezés" azonban csak addig tart, amíg a lakáj, a cseléd vagy akár egy külső valaki például Poquelin kárpitosmester -- meg nem jelenik. A márkiné tudja, hogy az alantasabb osztályok gyermeke nem érzékeny a szép stílus iránt.

-- Na, kedves mester, mit hozott? Az ám, a fiát régen láttuk. Nemde, drágám, azt a kedves gyermeket? -- A márkiné Scudéry kisasszonyhoz fordult, és beszéd közben parányira húzva össze a száját, finomkodva, de szóvirág nélkül folytatta: -- Büszke lehet a fiára, kedves mester.

Poquelin mester pedig bólintott, helyeselt, és lelkendezve mesélte odahaza, hogy megdicsérték, amiért fiát beíratta a jezsuiták kollégiumába.

-- Lásd, fiam, a márkiné művelt és finom asszony. Lesz idő, amikor majd támogatni fog téged.

Jean-Baptiste pedig, a jó gyermek, nemcsak tanult, hanem tovább dolgozott is. Most már ő is ott lehetett a király felkeléseinél. Mint apjának bejegyzett helyettese ...

S bizonyára többször megfordult a márkiné szalonjában is. Nem mint leendő ügyvéd, nem is mint diák, hanem még mindig csupán mint kárpitossegéd.

-- Hogy ízlik a tanulás? -- kérdezte leereszkedő mosollyal Scudéry kisasszony.

-- A páter megdicsért, mert minden társamnál jobban ismerem Euripidészt, Plautust, Horatiust és az ókor többi nagy szerzőjét.

A kövérkés Scudéry kisasszony mosolygott. Valami

30

különös bizonytalanságot érzett a fiú hangján. Ő mert nem tudta, hogy a szemérmes, túlzó tisztelet forrasztotta Jean-Baptiste ajkára a szót, így gondolkozott: „Vajon ha most azt kérném, idézzen is néhány sort az említett szerzőktől..., vajon tudna-e? Ö, a bamba szemű, nagyra nőtt kamasz! Mánia csak ezek között a tanulás. Pusztán csak mánia ..."

-- Jól van, kicsi Poquelin -- mondta, elhúzva a szót, kedveskedő mosollyal az irodalmárkisasszony, és egy hirtelen elhatározással gyengéden megveregette Jean arcát.

Az elpirult, és olyan nagyon boldog volt a dicsérettől, hogy feledett mindent: a kinevetést, a beszédhibát és magát Tabarint is.

Egész Párizs örömmámorban úszott.

A királynőnek fia született. XIV. Lajos.

1638-at írtak a naptárak.

Ebben az évben egy másik keresztelőt is tartottak Párizsban. Nem olyan fényeset, sőt egyáltalán nem feltűnőt. Apa is, anya is, mintha szégyelltek volna gyermeküket. Csöndes alkonyaiban siettek az asszonyok a letakart csecsemővel az oltár elé. Este volt már, amikor hazavitték.

-- Armande, Armande, kicsikém -- suttogta az anya. Aztán keskenyre szorította szép száját, és sokáig nem szólt. Ki tudja, mi dúlhatott a lelkében?

A csecsemő azonban felsírt, enni akart. Kis kezével hadonászott, és vörösre gyűlt a képe az ártatlan haragtól. Mintha fenyegetné az anyját. Mintha vádolná, amiért ilyen bizonytalan világra hozta. Mit tudja az ilyen parányi jószág, hogy anyjának most borongós,

31

csöndes gondolatok járnak a fejében. Egyedül érzi magát, oly egyedül, mint még soha.

-- Madeleine, kislányom, hát csak nem sírsz? Kedveskedő, mégis ellenszenves hang hallatszott. Bejárt mama (immár nagymama) nyitott be az ajtón.

-- Ejnye, kicsim, úgy viselkedsz, mintha nem volnál ünnepelt színésznő, mintha nem volnál országos szépség és minthogyha nem hercegek, grófok, márkik volnának a barátaink!

-- Mit érek velük, anyám? -- Madeleine a csecsemőre mutatott: -- Ez a szegény kis jószág nem kérdezi majd, hogy kik a barátaink. Csak annyit tud meg, hogy apja Modena gróf, anyja Madeleine Bejárt színésznő, akik azonban nem házasok, s ezért nem őket, hanem ezt a pirinyó babát, a kis Armande-ot ítéli el majd a világ. Hát micsoda keresztelő az, amelyen a keresztapaságot az apa hétéves kisfia vállalja, s a keresztanya nem más, mint a nagymama?

Bejárt asszony élesen felnevetett. Csak legyintett a lánya szavaira, és a fejét csóválta. Ostoba ez a lány, ó, hát minden nő ilyen ostoba! Egy derék, papi áldással hozzákötött férj nélkül el sem tudja képzelni az életet.

-- Mit adod itt a szentet! -- A nagymama hangja most már türelmetlenebb lett. -- Most egyszeriben bánod minden bűnödet. Bőgsz, mint valami cselédlány. Hogy aztán vörös legyen az arcod, a szemed karikás, és ráncos a bőröd. Nemcsak anya vagy, hanem színésznő is. Te! A szépséged ha odavész, odalesznek a barátaink is. Odalesz a színház, csak ez a vakarcs marad, és akkor igazán sírhatsz.

Az ilyen szavakra mi lehet a felelet? Ha eddig csendesen hullottak Madeleine könnyei, most kitört belőle a hangos zokogás.

32

Az anyja pedig dühösen faképnél hagyta. Ment, hogy panaszkodjék a családnak, milyen ostoba Madeleine. Siránkozik, mert törvénytelen gyermeke született, holott jól tudhatná, nem szégyen az ilyesmi, mármint királyok, hercegek, minden rendű és rangú főurak között, és ráadásul a színészek között is -- egészen a polgárságig.

Mintha az erény és az erkölcs csak a polgárokra és a parasztokra volna kötelező.

A Bejárt testvérek igazat adtak anyjuknak. A fiúk nevettek. Geneviève pedig beosont Madeleine szobájába, hogy vigasztalja.

Duruzsolt a fülébe órákon keresztül, hogy ő Párizs legnagyobb színésznője. Hogy sem Modena gróf, sem a család többi főrangú barátja nem hagyja magukra őket. Gondolja meg, nem valami ágrólszakadt fehérnép ő maga sem: hát van 10 000 franc-ja, van egy kis háza (igaz, nagyon kicsi ház, és nagyon sok a teher rajta), de mégis csak a sajátja. Éppen a Marais Színház mellett.

-- Monsieur Rotrou a te ajánló verseddel adta ki a tragédiáját.

Madeleine azonban mintha oda sem figyelt volna. Csak nézte a csecsemőt félrehajtott fejjel. Hirtelen megszólalt:

-- Nem szeret engem senki.

A lelke mélyén azonban tudta ő maga is, hogy nem így van. De hát már csak ilyen az ember. Elképzel magának földöntúli, életentúli erőket, jók és rosszak táborára osztja őket, az egyiktől fél, a másikhoz menekül. Ha vannak angyalok és szentek, vannak bizony ördögök és boszorkányok is. Vannak irigy, rossz lelkek, akik szemmel verik a gyermeket, ha felcicomázva,

3 Rónaszegi

3

szépen fésülve látják. Ezért hát óvni kell az irigy szemektől a kicsit. Mint ahogy óvni kell a szerencsét, a nap minden percét. Elég egy fordítva felhúzott ing, hogy aznapra megvédjen a rossztól. Elég, ha az ellenkezőjét értjük, tesszük, mondjuk, mint amire jelek vannak.

Ezért mondta talán Madeleine Bejárt is, hogy „nem szeret engem senki".

Tudta, hogy szeretik. Van, aki igazán szereti.

-- Ugyan, gyerek az még -- mondta ismét fennhangon, s ez valóság volt, nem babonaság.

Chapelle maga is törvénytelen gyermek volt. Lhuillier tanácsos fia, akit azonban apja egyáltalán nem szégyellt, sőt pár esztendővel később törvényes gyermekévé fogadott. Mindenesetre gondoskodott taníttatásáról, elhalmozta minden földi jóval, egyszóval mindent megtett, hogy fiából müveit ember váljék.

A kollégiumi tanulmányokon kívül időnként „pót"oktatásban is részesült a gyerek. Az apának jó barátja, Gassendi abbé, a neves filozófus, későbbi párizsi tanár tartott neki előadásokat. S nemcsak neki, hanem néhány jó barátjának is.

-- Jean, gyere fel hozzánk. Jöhetsz te is, Bernier, és te is, te vén hadfi.

A vén hadfi pedig nem volt más, mint a huszonhárom éves Cyrano de Bergerac, egy háborút járt, híres párbajhős, örökké mérges s mégis örökké álmodozó, igaz lelkű legény.

Felmentek mind a hárman Lhuillier tanácsos házába, hegy megkönnyítsék Chapelle-nek a tanulás unalmát. Gassendi abbé szívesen fogadta őket, mert szerette,

34

ha többen is hallgatják, s főképpen ha figyelemmel hallgatják. Márpedig ez a kis társaság nagy figyelemmel és érdeklődéssel hallgatta előadásait Arisztotelészről, Epikuroszról és az ókor más nagy szellemeiről, mígnem Gassendi a nagy kortársnak és a nagy ellenfélnek, Descartesnak a tanításaira tért át.

Jean Poquelin az ablak mellett ült, kissé távolabb a többiektől, és különös, messzire néző tekintettel figyelt az abbé szavaira. Amióta az az első, dicstelen bemutatkozás megtörtént a Clermont-kollégiumban, igen-igen jó barátságba keveredett Chapelle-lel, aki egykettőre kinőtt abból a korból, hogy „a kis Chapelle"-nek lehessen nevezni, és jócskán utolérte idősebb barátját.

Nem volt azután semmi baj az iskolában. Akik megpróbálták gúnyolni, kinevetni, alaposan megkapták a magukét. Rájöttek arra, vihogjon csak egymagában Conti herceg aranyozott kalitkája mögül. Ha utánozzák, bizony ők kapják a nyakukba a kárpitos tenyerét.

Persze azért mégis sokszor gúnyolták, még többször kinevették -- de csak óvatosan, a háta mögött. Hibás beszédjét utánozták, s olykor-olykor, ha társaságban esetlenül, zavartan viselkedett, megmosolyogták.

Chapelle társaságában azonban mindig felszabadultnak érezte magát. Még itt, Lhuillier tanácsos házában sem fogta el az a csöndes félszegség, amelyet talán ő maga szégyellt legjobban. Igaz, szótlan maradt továbbra is, de bátran tekingetett széjjel a nagy tükrös falakon, szakértő szemmel megbecsülte a falikárpitokat, könnyedén kei észtbe tette lábát, és vett a tubákosszelencéből, amit Chapelle tartott eléje.

A többiek a színházról vitatkoztak. Az arisztotelészi

35

hármas egységről* beszéltek, amelynek maga Richelieu bíboros is híve, s amelyet Párizs ünnepelt színműírója. Corneille nem tartott be következetesen.

-- A Cid csodálatos és igen szép mű -- vallotta Cyrano, és a kardjára csapott. -- A bíborosnak pedig nincs igaza, sőt egyszerűen hazudik, amikor azt vallja, hogy Corneille úr lopta volna a Cid témáját.

-- Na de fiam... -- Gassendi abbé nagyot nyelt. Szívesen vitába szállt Arisztotelész egész filozófiai rendszerével (írt is erről egy értekezést), hanem az egyház és a világ hatalmasságait tiszteletben tartotta.

Jean mozdulatlan arccal figyelte az abbét. Magában mosolygott. Hát persze. Chapelle elárulta, hogy Gassendi Párizsba szeretne költözni, és már dolgozik új müvén, amelyet Richelieu bíboros öccsének akar ajánlani.

Jean mosolygott, de hallgatott.

Milyen esendő, szánalmas kis pojáca minden ember -- hirtelen ez a gondolat jutott az eszébe. Talán azért, mert előbb a színházról esett szó. A Cidet ő maga is látta, és nagyon tetszett neki -- a színházról aztán a nagy komikusok, a hires színészek is eszébe jutottak: Guillet Gorju, az orvosból lett komikus, aztán Mondory**, a nagyhangú tragikus színész. És persze a Párizsban vendégeskedő olasz társulat nagy színésze: Scaramouche.

* Arisztotelész a göróg drámák alapján alkotta meg a szabályt, amelyet később az olasz humanisták tettek magukévá, és a francia színműírók tekintettek a drámaírás törvényének: a hely, az idő és a cselekmény egysége volt ez. A színpadi játék egy nap alatt, ugyanazon a helyen, egyetlen történetben folyik

** A hires tragikus színészt Molière később a Kényeskedökben gúnyolta ki

36

-- Jean fiam. neked mi a véleményed Descartes-ról?

-- Gondolataiból Gassendi kérdése riasztotta fel.

-- Descartes, Descartes ... -- Meglepetésében úgy dadogott, mintha sohasem hallotta volna ezt a nevet.

Gassendi tüstént kész volt a véleménnyel, és kiáblándult arcot vágott. No, úgy látszik, nem valami nagy elme ez a kárpitosgyerek. Bizony rosszul teszi Lhuillier tanácsos úr, hogy az effélékkel hagyja komázni a fiát. Igaz, igaz, Chapelle is ejtegeti a szempilláit, az a Bernier is lenyelt egy ásítást, egyedül Cyrano de Bergerac villogtatja a szemét félelmetesen.

-- Hát csak fordítsuk le paraszti nyelvre Descartes tanításait -- kezdte az abbé --, mert úgy látom. Chapelle fiam, a magasabb diskurzus a barátaidnak ma nehezen megy. Hát nézzük csak: Descartes kételkedik. Mindenben kételkedik, a saját létében is kételkedik, amit nem is tartok különösnek, mert mindig eltűnik a barátai szeme elől, mintha valóban nem létezne. Azt mondja, gondolkodik. Gondolkodik, tehát van. Cogito ergo sum, ám néha a gondolkodásban is kételkedik, mivelhogy a Világról írt müvét még 1632-ben gyorsan félretette, meghallván, hogy Itáliában Galileit az inkvizíció elé idézték, hehehe ...

Gassendi, ha Descartes-ról beszélt, bizony nem mulatta egy tudós méltóságát. Szívesen gúnyolta nagy vetélytársát az efféle „paraszti" eszmefuttatásokban, amelyek talán tetszetösek és meggyőzőek voltak a hozzá nem értők számára, de semmiképpen sem voltak méltóak Gassendi tekintélyéhez.

-- Mindjárt elveszti a fejét, ha Descartes-ról van szó

-- mondta később Jean, amikor a jó barátok elhagyták a Lhuillier-házat, és hetyke léptekkel átvágva a Pont Neuf hídon, a Burgundi Színház felé vették útjukat.

37

-- Á, olyanok ám e-zek is, mint a halaskofák. Veszekednek ... egy gondolaton.

Jean nevetett. Igaza van Chapelle-nek, a legtekintélyesebb tudósok is olyanok, akár a halaskofák. Összevesznek egy garason. Mégis igaza van Descartesnak, amikor a kételkedést hirdeti...

-- Jól mondod, haha, kételkedni kell -- mondta hirtelen Chapelle. -- De nemcsak filozófiai alapokon ám! Hanem például Madeleine kisasszony esetében is.

-- Fogd be a szád!

-- Azt mondják, csuda édes a csöppség. Szakasztott az apja.

Egy pillanatra megfeszültek a fiatal idegek. Egy pillanatra dühösen villámlott a barna szempár. Chapelle tudta, hogy most érzékeny ponton gúnyolódott a barátjával. Mégis kegyetlenül folytatta:

-- Ha azt hiszed, hogy a Béjart-házban olyan irodalmi szalon működik, mint a Rambouillet-palotában, nagyon tévedsz. Bejárt mama szeretett volna valami előkelő dolgot csinálni, a színésznő lányaival meg a vendégekkel finoman irodalomról meg színházról csevegni, de bizony folyik ott italozás is, és igazuk van azoknak, akik szerint nem az irodalom, hanem a szép Madeleine kedvéért látogatják a nemes lovagok azt a házat.

Jean villámló tekintettel fordult Chapelle-hez : -- Te mocskos szájú nyavalyás! Nem tűröm, hogy bántsd! Madeleine a megtestesült tisztaság, az igazi szépség, ő az eszmény! Igen, az eszmény.

-- Apád mit szól hozzá, hogy a házukba jársz? Chapelle megpróbálta lassan nyugalmasabb mederbe terelni a beszélgetést.

-- Örül, hogy előkelő társaságban forgók. Azt sze—

38

retné ő, ha egyszer a márkiné szalonjának is vendége lehetnék. De hát az még messze van. És Béjart-ék szalonjában nagyjából ugyanazokkal találkozhatom, akik Rambouillet márkiné vendégei is.

Chapelle gúnyosan mosolygott. Nem sokáig, mert Jean vad erővel ragadta meg a karját.

-- Jó, jó, ne bánts, nem szóltam semmit! De hát ismerd el, hogy Bejárt mama mégiscsak műveletlen asszonyság, az egész család amolyan kósza komédiás népség, s hogyha Madeleine nem volna valóban nagyon szép és tehetséges, bizony nem a Marais Színházban lépne fel, s nem is a Burgundi Színházban, hanem a vidéket járnák egy rozzant taligával.

-- Igen? ... Hát tudd meg, hogy Rambouillet márkiné és az egész kompánia ott, minden műveltsége, akadémiai tagsága, királyi kegydíja és mifene ellenére üres fejű, hólyag népség! Bosszantó, ostoba, kényeskedő társaság. Ah, mi bűvhalom, mi szóömleteg, mi zagyvalék! Hahaha! Kedvem volna a nyelvemet ölteni rájuk.

-- Már ne haragudj, mégiscsak ők művelik ki a francia nyelvet, és végtére is Béjart-ék között legfeljebb arról esik szó, hogy Madeleine jól játszott-e vagy sem, meg hogy Scaramouche és társai elcsábítják a közönséget a francia színészektől...

Jean hevesen bólogatott.

-- Hát persze. Főképpen erről esik szó.

-- És semmi az ars poeticáról, a színpad nagy törvényeiről, a szent hármas egységről. Semmi az elméletről.

Jean hirtelen kedvű fiatalember volt. Az egyik percben átkarolta Chapelle vállát, a másikban úgy tett, mint aki ölni készül. Most is megperdült a sarkán, szét—

39

vetette lábát, csípőre tette kezét, és Chapelle arcába kiabálta:

-- Teszek az egész elméleteskedésre! Érted? Lyukas garast nem ér az igen tisztelt, pallérozott fejű írócskák tudománya. Scudéry kisasszony négykötetes maszlagáért nem adnám Madeleine egyetlen mosolyát! És Voiture vagy Chapelain urak minden madrigaljáért, minden szonettjéért Scaramouche egyetlen fintorát!

Azzal hetykén szemébe rántotta széles karimájú kalapját, és nagyot sóhajtva, keményen, de tisztelettel megzörgette háta mögött a kopogtatót.

Az ajtó kinyílt, Jean belépett -- és Chapelle csak most látta, hogy Béjart-ék háza előtt vitáztak már jó ideje. Mi mást tehetett volna, nagyot nevetett. Ezt ugyan jól megcsinálta ez az ördöngös Jean! Égy idő óta rákapott az effajta ártatlan tréfákra. Hiteti, hogy testestül-lelkestül benne van valamilyen vitában, sőt veszekedésben, aztán fordul egyet, és kiderül, hogy már jó ideje egészen máson járt az esze.

Most is hagyta, hogy ő a márkiné szalonjáról papoljon, meg Madeleine hitelét rontsa, pedig már régen elhatározta, hogy meglátogatja a fiatal mamát.

Az emeleten nyitva volt egy ablak. Kétévesforma vöröshajú kislány integetett ki rajta.

Chapelle hangosan felnevetett. Mókás arcot vágott, és szamárfület mutatott a kicsinek (hiszen ő maga is gyerek volt még), aztán vállát vonogatva továbbment.

Az ő dolga -- gondolta magában. -- Az övé meg az apjáé. Ha Poquelin mester eltűri, hogy a fia Madeleine Eéjart-nak udvaroljon, hát akkor neki semmi szava hozzá. Annyi biztos, hogy helyén való volna, ha Madeleine kinevetné Jeant. Mert akad-e olyan ifjú diák, aki még nem volt szerelmes valamely szép színésznőbe

40

vagy valamely szomszéd szépasszonyba? Az a világ rendje, hogy a kamaszok szerelmesek lesznek, a felnőtt, okos asszonyok pedig csendesen mosolyognak rajtuk. Madeleine azonban úgy viselkedik, mintha maga is éretlen fruska volna. Pedig kerek négy esztendővel idősebb Jeannál.

Kerek négy esztendővel. Jean most tizennyolc éves, Madeleine huszonkettő.

Chapelle legyintett. Az ő dolga -- ismételgette magában, és sietős léptekkel igyekezett kedvenc helyére, a Notre-Dame körüli sokadalomba. Ott ténfergett, forgolódott jó ideig, és nem tudta eldönteni, vajon igyék-e egy icce bort vagy sem. Addig-addig töprengett ezen, amíg le nem vágták övéről kis erszényét az ügyes párizsi csavargók.

Akkor aztán nagy búsan megindult hazafelé. Jean is, Madeleine is kiment a fejéből -- a bölcs Gassendi abbéval együtt.

És odabent a Béjart-házban ...

-- Kisasszony!

-- Isten hozta! Örülök, hogy láthatom.

-- Enyém a szerencse. És köszönöm, hogy szívesen fogad. Ugye nem zavarok? Ügy látom, szerepére készült.

-- Dehogy zavar. Tudja jól, hogy ön sohasem zavar.

-- Köszönöm. Örülök, hogy jó egészségben látom Madeleine kisasszonyt. A kis Armande milyen bájos.

-- Képzelje, kedves Poquelin, a kicsi már beszél. Egészen folyékonyán beszél. És utánam mondja a szerepeimet. Még megérjük, hogy híres színésznő lesz belőle.

-- Ha olyan lesz, mint kegyed, akkor Párizs második legnagyobb színésznőjét ünnepeljük majd benne.

-- Hát... üljön le nálunk, kedves Poquelin. És meséljen. Hogy megy a tanulás? Apjaura miféle újságot tud az udvarból?

-- Őfelsége nagy vadászatra indult. De ezt nem apámtól tudom. Én ..., kisasszony ..., mostanában keveset beszélek az apámmal.

Jean Poquelin lehajtotta a fejét, és lába alatt a szőnyeget nézte.

-- De hát... miért? Miért nem beszél apjaurával?

-- Tudja, kisasszony, nehéz erről szólnom. Szeretem és tisztelem az apámat, és jól tudom, hogy ő is szeret engem. Minden testvérem között a legjobban szeret. Tanult embert, udvari embert akar belőlem nevelni, azt akarja, hogy többre vigyem, mint ő.

-- 0, milyen boldog is a gyermek, akinek ilyen apja van!

-- Igen, kisasszony, tudom én is. Mert ő sohasem fenyített meg, és mindig vigasztalt, bármi baj ért. Nemcsak apám volt, szegény édesanyámat is helyettesítette. Jó ember volt.

-- Volt? Csak volt?

-- Kisasszony ..., én megmondtam apámnak ...

-- Jean! Az istenért, Jean!

Hirtelen ijedt, rémült csöndesség telepedett közéjük. Megszakadt a szavuk, még sóhaj sem rebbent közöttük. Madeleine a főkötőjének szalagjait bogozta reszkető kézzel, és nem mert a fiúra tekinteni. Jeannak vérvörösre gyúlt az arca, könnybe lábadt a szeme, amikor hosszú hallgatás után halkan megszólalt:

-- Madeleine ...

-- Nem. Nem szabad. Felejtse el. Kérem, felejtse el.

42

Milyen furcsa is ez a kép. Furcsa, de igaz. Madeleine Bejárt, Párizs ünnepelt színésznője kislányos zavarban pirul egy diák előtt. Huszonkét éves, ünnepelt asszony. Ráadásul anya: egy kicsiny gyermek sorsa a gondja. S mert színésznő, álérzelmek és műindulatok játékosa is. Kell, hogy egész világ válassza el Jean Poquelintől.

S mégsem. Mert az érett határozottság, amely első szavaiból kicsendül, pillanatok alatt omlik össze, akár a kártyavár. Pirul és reszket továbbra is.

-- Felejtse el, kérem.. . Felejtse el, hogy valaha is ebbe a házba lépett. -- Aztán folytatja: -- Emlékezzék, kis kamasz legényke volt, amikor először jött hozzánk. Munkát hozott apjaura mühelyéből, s mert szívesen fogadtuk, gyakran eljárt ide, mindenféle ürügyet találva a látogatásra. Tudom, tetszettem önnek, de hát, vallja meg, tetszett az itteni társaság is. Még apjaura is biztatta, látogasson csak hozzánk: szalonunkban megtanulja a társalgás és a viselkedés sokféle finomságát. Ám a mi szalonunk még nagyon messze esik a királyi udvartól. Mit akar hát cselekedni? Azt hiszi, felnőtt módjára viselkedik? Egyszer egy buta pillanatban vallomást tett nekem, s most azt hiszi, helyt kell állnia? Ó, hát nem önre, énrám hárul minden felelősség.

Olyan tétova volt a hangja. A saját felelősségét emlegette. Minlha máris elintézett dolog volna, amit a fiatalember határozott.

Elhallgatott. Könnyes szemmel nézett a fiúra. Nagy, álmodozó szeme volt Madeleine-nek. Beszédes szemek.

-- Felejtse el, kérem.

Jean felugrott helyéről, és az ablakhoz lépett. Mintha Chapelle-t kereste volna az utcán, hogy örökké gúnyoros tekintetéből bátorságot merítsen. De gondolatai egészen másutt jártak.

43

-- Nem felejthetem el, kisasszony -- kezdte. -- Mert én többre emlékszem, mint kegyed. Arra emlékszem, hogy dadogtam és pirultam, de itt nem nevettek rajtam. Arra emlékszem, hogy meghívtak fogadónapjaikra, pedig nem voltam sem márki, sem herceg, még csak testőrkapitány sem voltam. És író sem voltam, színész sem voltam, mégis a kegyed társaságában lehettem, és bámulhattam, csodálhattam, ahogyan csak egy kisfiú bámul és csodál...

Megbicsaklott a hangja, de egy mély sóhajjal úrrá lett önmagán.

-- És tudom ám, hogy az ostoba márkik meg a Rambouillet-szalonból ide is kiránduló serteperte hírharangok sokszor megmosolyogtak engem. Még többször vizsgáztattak és zavarba hoztak volna, mert az ő mércéjük szerint nem vagyok eléggé müveit, és mert valóban nem vagyok gyakorlott társalgó. Valaki azonban mindig védelmébe vett...

Hirtelen megfordult, és most már határozott, férfias nyugalom tükröződött a tekintetén. Minthogyha hirtelen nagyon egyszerű lett volna a világ minden dolga. S ő mintha percek alatt éveket öregedett volna...

-- Emlékszik, amikor a kicsi Armande megszületését várta? Seregestül jártak ide a pletykára éhes léhűtők.

-- De csak addig, amíg meg nem tudták, hogy Modena gróf kegyvesztett lett.

-- Emlékezzék, milyen magányos volt akkor ...

-- Most is az vagyok, Jean.

-- Emlékezzék, hangosan zokogott. Én akkor azt mondtam... azt mondtam: szeretem. És kegyed azt felelte, ez az egy szó mentette meg az életét. Ha nem tudhatná, hogy valaki őszinte szívvel szereti, akkor...

44

-- Igen, igen, azt feleltem. -- Madeleine hirtelen felkiáltott, és megragadta Jean Poquelin karját: -- De hát az istenért, drága Jean! Ön jó szívvel vigasztalt. Őszintén beszélt, és én akkor őszintén éreztem. De hát gyermek volt még..., gyermekek voltunk még akkor, Jean. Az a vallomás nem kötelezi semmire..., istenem, hát nem kötelezi semmire, értse meg!

Elhallgatott. Reszkető kézzel kapott a szája elé, mintha maga is megbánta volna, amit kimondott. A fiú pedig körülnézett a szobában, amelyet nem hímzett, csupán színesen festett kárpitok borítottak, és az asztalokon is csak aranyfüsttel bevont fa gyertyatartók álltak, és a székekre leterített ruhák így, közelről oly kopottaknak látszottak, és a tükrös asztalon teméntelen hamisgyöngy csillogott -- mindmind a miméit gazdagság olcsó jelei.

Váratlanul szánakozó szomorúság szorult a szívére, s ez a szomorúság mintha minden falat lerombolt volna, amely közöttük lehetett.

-- Drága Madeleine -- mondta csendesen --, nem szoktál te hozzá az őszinte szavakhoz. Olyan vallomásokat ismersz csupán, amelyek nem köteleznek semmire. De én emlékszem a saját szavaimra. Szeretlek, mondtam, és a szemedben nem láttam sem gúnyt, sem visszautasítást. Furcsa és keserű vallomás volt az: nem követte sem csók, sem ölelés, kezet sem fogtunk, mégis tudtam, hogy nagy szövetséget kötöttünk akkor.

Madeleine most a kezét nyújtotta. Könny csillogott a szeme sarkában, de nem a színész könnye.

-- Tudom, mit mondtál apádnak. Hogy színésznek állsz, és feleségül veszel. Jean, én a barátod leszek egy életen keresztül, mert te vagy az egyetlen ember, aki—

45

nek a vallomása engem is kötelez. A feleséged nem leszek. Idősebb vagyok mint te, gyermekem van... Szeretni foglak mindig, de a terhedre nem leszek.

Néha rettentő módon összekuszálódnak a világ dolgai. Jaj annak, aki olyankor elveszti a fejét. Jaj annak, aki megrémül a kis bajoktól is. Nem jut ereje a nagyobb csapások elviselésére.

Jean Poquelin kárpitosmesternek ezekben az években hófehérré őszült a haja.

Hiszen két feleségét is eltemette, egymagában élt, kisebb gyermekeit nagyanyjuk nevelte. S most legkedvesebb fia, Jean-Baptiste is cserbenhagyja.

-- Mit meg nem tettem ezért a gyerekért -- hajtogatta barátai körében. -- Bevezettem őfelsége udvarába (s ezt úgy mondta, mintha ő maga is a főnemes udvaroncok közé számítana); taníttattam, hogy kedve szerint érvényesülhessen (s ezt úgy mondta, mintha a fia akart volna ügyvéddé lenni); és most mit tesz? Követeli anyja örökségét, és bejelentette, hogy feleségül veszi azt a komédiás némbert.

-- Borzasztó! -- szörnyülködtek a barátok. -- Bizony, az isten átka van az ilyen gyereken.

-- Adja ki neki az anyja örökségét kegyelmed, de aztán tagadja ki, hogy soha ne léphesse át egy tisztes polgári ház küszöbét.

Poquelin mester némán ingatta fejét. Nem, nem, hát kitagadni mégsem. Hiszen ő maga volt, aki az utóbbi években arra biztatta, művelődjék, járjon társaságba, hogy később ne botladozzék majd az előkelő körök estélyein.

-- Én magam biztattam, fogadja szívesen Béjart-ék

46

meghívásait -- fűzte tovább önmarcangoló gondolatait. Irodalom, művészet, színház, zene -- ez a téma járja odafent, őfelsége udvarában is... Ó, sejthettem volna, hogy más valami vonzza a fiamat! Később még hozzá tette:

-- Ám ha sejtem, se hittem volna, hogy meghallgatásra talál.

Ily módon aztán fokról fokra önmagát korholta a jó öreg, s mire fiával a hosszú-hosszú vitákra sor került, már csak sopánkodni tudott:

-- Meggondoltad, fiam, mit teszel? A te dolgod ugyan, csináld. De ne felejtsd, hogy a színészek jogtalan, kegyelemből kitaszított emberek. Gondold csak meg, a színészt el sem temeti az egyház. Ha meghalsz, szentelt földben nem feküdhetsz.

A fiú erre csak a vállát vonogatta -- akárcsak évekkel ezelőtt, amikor osztálytársai olyan csúfosan fogadták:

-- A király megbecsüli a színészeket. Azt mondják, rendelet készül...

-- A rendelet meglesz, te pedig vándorolhatsz jogtalanul a világban.

-- Itt Párizsban fogok játszani.

Kegyes hazugság volt ez. Tudta jól, hogy sem a Burgundi Színház, sem Madeleine színháza, a Marais Színház nem fogadná fel. Kinek kell egy hibás beszédű színész? Madeleine mégis váltig erősítgeti, hogy ő a színpadra való. Azt állítja, egyetlen mozdulatában több érzés és kifejezőerő van, mint másnak hosszú monológjaiban.

És a vidéki társulatok. Franciaországban ebben az időben tizenöt vidéki társulat volt. Bejegyzett, főuraktól pártfogolt, „komoly" társulatok. Persze éhenkórász,

47

ináról holnapra élő társaság majdnem valamennyi. Mi sem különbözteti meg őket a vásári mutaványosoktól.

-- A vesztedbe rohansz, fiam.

És ez komoly intelem. Jean-Baptiste-nak, aki mindig „jóravaló" gyerek volt, élete első igazi lázadozásában íájdalmas görcs szorul a szívére. Hátha valóban a vesztébe rohan.

-- Fiam, gondoltál-e már arra, hogy az a lány csak ...

-- Tudom, mit akarsz mondani. Hogy csak férjet akar. Nevet a gyerekének, ahogy mondani szokták. Meg fél az öregségtől is, ugye? No, nem. Madeleine kijelentette, hogy nem lesz a feleségem. Jó barátom marad egy életen át, de a feleségem nem lesz.

Az ősz Jean Poquelin mesternek erre már nem volt szava. Csak sóhajtozott, a fejét ingatta, meg fáradtan legyintett. Aztán elővette üzleti könyveit, kimutatásait, az anyai örökség iratait.

-- Itt a pénzed. Előleg -- mondta csendesen. -- Háromezer franc. Szép pénz... Anyáddal együtt sokat dolgoztunk. Hm. Hát csak vigyázz, bármibe fogsz, el ne kótyavetyéld.

Jean megint csak hallgatott. Meg-megrándult az arca, mintha ütlegeket kapna. Befelé sírt. S talán azon a ponton volt, hogy kimondja: tékozló fiú gyanánt már most fogadja vissza az apja. Már most, amikor még el sem indult hazulról.

Félt. A lelke legmélyén félt és bizonytalankodott.

S akkor megérezte apja kezét a vállán.

-- No, jól van, fiam. Az udvari kárpitosságról majd lemondasz az öcséd javára. Megérted, ugye, hogy ezt veszni nem hagyhatjuk? Hát csak fel a fejjel..., rendes lány az.

Ezt Madeleine-re értette, és Jean szeme felragyogott.

48

O, hát valóban vannak jó apák, megértő szülők, áldozatos emberek! Kinek van még ilyen édesapja, mint neki? Senkinek!

És már abba is belement, hogy egy ideig tovább tanuljon. Jól van, közben tanulmányozza csak kedvére a színészetet, figyelje kedvencét, az olasz Scaramouche-t, járjon el a két állandó színház előadásaira, lépjen fel kisebb szerepekben. Ha mindenáron színész akar lenni.

-- A Sorbonne-ra kellene beiratkoznod. A jogi fakultásra. Mégis . . . hogy meglegyen a kenyered.

Nem volt rá ideje. Talán beiratkozott, talán tervezte is, hogy levizsgázik, de nem lett belőle semmi.

-- Erre meg adok pénzt -- mondta az apja. -- Menj el Orléans-ba. Azt mondják, ott a hatökör is levizsgázik, ha megkeni a professzorok markát.

De ő inkább elővette tükrét, elvonult a szobája sarkába, és utánozta Scaramouche fintorait. Betanulta Corneille, Mairet, Rotrou szövegeit, egész nap szavalt, aztán sietett Madeleine-hez. Es Madeleine mindannyiszor lelkendezve, szerelmes mosollyal fogadta:

-- Ó, Jean, hát rád sem ismerek, kész színész vagy, hidd el nekem. Felléphetnél a Cidben.

-- Még inkább a Jodelet-ben*.

-- Csacsi, hát azt sem tudja ám mindenki eljátszani. Gyere, siessünk, mert nemsokára kezdődik az előadás. Képzeld, ma ismét Desmarets Hóbortosokját adjuk elő, mert Mondory beteg lett, és mindenki nagyon izgatott, Isabelle összeveszett Scarronnal Françoise miatt**.

* Korabeli bohózat, a benne játszó komikusról elnevezve ** Scarron felesége később XIV. Lajos király felesége lett Madame de Maintenon néven

4 Rónaszegi

AQ

Tudod, Scarron felesége borzasztó féltékeny, vagy legalábbis annak mutatkozik egy idő óta, és éppen Isabelle-re ... Hozd, drágám, azt a könnyű kosarat a fejékekkel meg ezt a kis ládikát a szépítőszerekkel..., nem, nem, a ruhát majd én viszem... Olyan izgatott vagyok! Valahányszor a Hóbortosokat játszom és benne a presziözt, te jutsz az eszembe, meg amit a Rambouillet-szalonról meséltél.

Azzal már rohant is. Jean utána. Valahányszor Madeleine házába lépett, csupa mozgás, zsongó vibrálás lett a levegő. Pedig Madeleine máskülönben nem volt sem ideges, sem beszédes természet. Ha ideje volt rá, szívesen üldögélt kedvenc nagy karosszékében, és álmatag szemével ábrándosán nézett fiatal szerelmesére.

Ám fellépése előtt mintha kicserélték volna. Kapkodott, lelkesen magyarázott, és ebbe a lelkes hangulatba magával ragadta az ifjú Poquelint is.

Jean egyik napról a másikra bennfentes lett a színházak világában. Ott lődörgött a színpad mögött, figyelte az olasz társulatok nyomán divatossá lett commedia dell'arte, a rögtönzött vígjáték ezernyi kacagtató fogását. Mindezt eddig a nézőtérről leste csak, most beszélgetett, sőt vitatkozott azokkal a színészekkel, akiket mái azelőtt is ismert, de még sohasem látott közvetlenül fellépés előtt, az előadás izgatott, olykor ingerült pillanataiban.

Borongósabb napjaiban így fordult Madeleine-hez:

-- Néha úgy érzem, idegen vagyok köztük. Látod, pedig már fel is léptem. Még szerencse, hogy senki sem ismert rám abban az istentelen nagy páncélban. Mégis mintha túlságosan is komoly, szomorú ember volnék közöttetek. A színházban mindenki hangosko—

50

dik, liheg, kioktat vagy lelkendezik, és persze mindig mindenki fontoskodik.

-- O, te... -- nevetett Madeleine. -- Derék emberek valamennyien, hidd el nekem. Hiszen te rólam sem gondolsz rosszat, ugye?

Jean ilyenkor karjába kapta, megölelte, és ellágyult hangon suttogta:

-- Madeleine, drága Madeleine ...

Egy idő óta a Béjart-ház megint látogatóktól hemzsegett. Nemegyszer grófi, hercegi hintő is megállt előtte, hogy utasa pár pillanatra bekukkantson, apró ajándékkal kedveskedjék, vagy néhány bókot mondjon Madeleine szépségéről. Bejárt mama ilyenkor csupa „Ó" meg csupa „Ah" volt, gyöngyház berakásos legyezőjét zörgette, és a férjét mindig csak mint Sieur de Belleville-t, Szépfalvi urat emlegette, jóllehet az öreg nem volt színész, hanem tisztségviselő az egyik párizsi törvényszéken.

Jeant ilyenkor úgy kezelték, mint aki a családhoz tartozik, sőt mint aki a házigazda szerepét játszhatna, s csak most derült ki -- amikor már nem megtűrt valaki volt egy társaságban, akit elnéző mosollyal figyelnek a kandi szemek --, hogy kedves és figyelmes fiatalember, aki nagyon jól ismeri a klasszikusokat, tájékozott a párizsi színivilágban és az irodalomban, igen sok udvaroncot személyesen ismer abból az időből, amikor még apjával együtt igazgatta a király ágyának függönyeit, ráadásul ismeri a híres-neves Rambouillet márkiné szalonjának beszédmodorát is, s ha kell, percek alatt rögtönöz újabb szóvirágokat.

Persze azt senki sem látta, hogyan csillog közben a szeme. És senki sem tudta, hogy ha összetalálkozott Chapelle-lel -- mert a régi barátság továbbra is tartott

4*

51

-, be nem állt a szája, és nagyokat nevetve hosszasan mesélte, milyen ostoba fajankók a márkik és a grófok és a minden rendű-rangú előkelőségek, akik a Béjartházat látogatják.

-- Hahaha..., komám, ha elgondolom, hogy a torkomban dobogott a szívem régen, valahányszor ezekkel a fajankókkal találkoztam! Azt hittem, ők a műveltség, a jó modor, az eszményi élet felkent papjai. Aztán némelyik a nevét sem tudja leírni, a másiknak meg csak a címe van meg, különben szegény, mint a templom egere, a harmadik meg, aki csupa báj és kellem, veri a feleségét, és megmérgezi legjobb barátját.

Chapelle vele nevetett. Nagyot ittak, és vidám kedvvel indultak hazafelé. És Chapelle megtette nemegyszer, hogy bortól kótyagos fejű barátját a szülői ház felé vezette, aki csak a kapuban eszmélt rá, hogy most már nem ez az otthona. Apja mindig szívesen és megbocsátó szeretettel fogadta, és ő mindannyiszor nehéz szívvel indult tovább a Béjart-ház irányába.

Egy napon aztán sírva találta Madeleine-t. Szép arcán a könnytől elmázolódott a festék, és úgy reszketett a szája széle, hogy beszélni alig tudott.

-- Mi történt, mi történt, drágám, kedvesem? -- rohant hozzá.

Madeleine azonban nem felelt, a fejét rázta, s az ő vigasztaló, simogató kezét szorongatta és csókolgatta.

-- Armande? Mi történt vele? ...

Nem, a gyerekkel sem történt semmi, de Bejárt mama is rémült, hallgatag tekintettel járt fel s alá a szobában, és a vállát vonogatta. Ez a hallgatagság olyan visszautasító, megalázó volt Jean számára, hogy sértődötten vonult a szobájába, gyertyát gyújtott, és olvasni kezdett, hogy elfelejtse komor gondolatait.

52

Éjféltájban eltorzult arccal ugrott fel helyéről. A ládájához lépett, reszkető kézzel felnyitotta. Egy kisebb kazettában azonban rendben helyén volt a háromezer franc.

Bizony kár volt azért az utolsó összeesküvésért. Többekkel együtt Modena gróf is rajtavesztett. Az agg Richelieu bíboros ezúttal is gyorsabb volt ellenségeinél, s a könnyelmű életű gróf örülhetett, hogy életét meghagyták. Száműzetéséből gondolhatott régi szerelmesére: Madeleine Béjart-ra, no meg a kis Armande-ra, ha ugyan rájuk gondolt, s nem újabb praktikákon törte a fejét.

Kár volt az összeesküvésért azért is, mert a következő esztendőben meghalt Richelieu. A halált nem tudta megelőzni, azt nem küldhette száműzetésbe, ám akiket ő eddig kiűzött Franciaországból, azok még mindig nem térhettek vissza.

S akiknek élete, jobb sorsa eddig a száműzöttektől függött, azok a nyomor szélén álltak. Nemhiába sírt Madeleine azon az éjszakán.

Tudta azt már Jean Poquelin is.

A királyi udvarból zűrzavaros szelek fújtak. S mert az abszolút uralkodó minden alattvalója őfelsége szeme villanása szerint él és cselekszik, a királyi udvar zűrzavarai az ország minden részében zűrzavarokat ébresztgettek.

Pártok alakultak a király körül, a királynő körül, egyes főurak körül: az ország legfőbb emberei összedugták a fejüket. Ám összedugták a fejüket a polgárok is, és ennek az lett az eredménye, hogy az adóbérlők, az uzsorások és a kereskedők egyszeriben felcsap—

53

ták az árakat. Ezt tették még a Szajna-parti kofák is, egyszóval feszült lett a légkör, és mindenki valami nagyon nagy veszedelemtől tartott, hiszen a háborúság még mindig dúlt Európában.

Modena gróf, aki eddig tapintatos ajándékokkal segítette Madeleine-t és a Bejárt családot, egymás után küldözgette a leveleket Párizsba: most ő kért segítséget, mondván, Madeleine keresse fel a régi barátokat, hogy vagyonát el ne kobozzák, és néha nagyon burkoltan arról is írt, hogy milyen rosszul megy a sora.

Madeleine kétségbeesett tekintettel nézett Jeanra.

-- Valamit tenni kellene -- suttogta. -- Ó, drágám, ugye, megbocsátasz . .., de nem hagyhatjuk cserben .. .

Jean szerelmes rajongással simogatta Madeleine haját -- s közben apja szavai jártak a fejében: „Hátha ez a lány csak azért húz hozzád ..."

A baj nem jár egyedül. A következő évadra Madeleine-t nem szerződtette sem a Marais, sem a Burgundi Színház.

Ha a család egymás közt volt. Bejárt mama nem finomkodott egy cseppet sem.

-- Édes fiam -- fordult Jeanhoz --, lásd, ilyen a színészek élete. Persze ha volna elegendő pénzünk, magunk is megpróbálkozhatnánk színházalapítással...

A fiatalember lelkesen bólogatott:

-- Az nagyszerű volna, asszonyom. Szívesen rááldoznám mind a háromezer franc-ómat. Madeleine-nek is van, úgy tudom, nyolc-tízezer f ránc-ja, ez együtt már komoly összeg, akár a Louvre-t is kibérelhetnénk.

Csakhogy Madeleine-nek már nem volt meg a tízezer franc-ja. Elúszott régen. A 'családra, a társasági életre, a vendégeskedésre és legfőképpen Modena gróf támogatására.

54

-- Madeleine -- suttogta Jean elszorult szívvel --, hát mi közöd neked még ahhoz az emberhez? Azt mondtad, már csak engem szeretsz.

-- Ezt te nem értheted, drágám. Ti, polgárok, olyan ridegek vagytok. Mindenki az ellenségetek, s csak kivételképpen akad egy jó barátotok. Mi, művészek, azonban úgy élünk, hogy mindenki a jó barátunk, s csak kivételképpen akad ellenségünk. Ne légy féltékeny Modena grófra. Ö a barátunk, és kötelességünk, hogy segítsünk rajta. Te is a jó barátom vagy.,., ráadásul szeretlek is.

Es a kárpitos fia rajongó tekintettel bólogatott. Józan esze vitatkozott Madeleine-nel, lelke legmélyén azonban igazat adott neki: ó, hát így kellene élni, hogy sok legyen a barátunk, és kevés az ellenségünk!

Ebben az évben sok minden történt. 1643-ban meghalt az öreg Bejárt, teméntelen adósságot hagyva megárvult családjára. Az özvegy szokott hangoskodásával siratta urát, miközben egyre az adósságot emlegette, és percenként kijelentette:

-- Nem maradt már férfi ebben a családban. Fiaimra nem támaszkodhatom, jóformán gyerekek. És itt van ez a rengeteg adósság. Bezzeg ha volna egy férfi a családban, mindjárt másképpen mennének a dolgok! Nyíltan Jean szemébe nézett, és még hozzátette: -- Egy idő óta megint nem jár ide senki. Mintha mindenki az ellenségünk volna.

A fiatalember elkerekedett szemmel, zavartan dadogott:

-- Asszonyom, én szívesen .. .

Madeleine azonban mintha csak fellépésre készülődne, izgatottan és kissé ingerülten is közbevágott:

-- Szó sem lehet róla, anyám! Mondj le apa minden

55

örökségéről, és velük az adósságról is. Jean okosabb dologra tartogatja a pénzét. Színházat nyitunk belőle. Özvegy Béjart-né már elfelejtette régi tervét.

-- Micsoda ostobaság ez? A Burgundi és a Marais mellett még egy színház? Belebuktok!

Veszekedés lett a vége. Anya és lánya csúnyán kiabáltak egymásra. Jean pedig háborgó szívvel sietett ki a szobából. Az ilyen pillanatokban valahol a szíve mélyén megszólalt egy nyugodtabb csengésű harang. Hívta vissza a szülői házhoz, ahol munka és tiszta nyugalom várja. Mert a jól végzett munkának jó az eredménye, a rosszul végzett munkának pedig rossz. Minden fehér és fekete. Ott a jó szándék sohasem szül gonosz eredményt. „Apám" -- suttogta maga elé, és felmerült emlékezetében a rég meghalt édesanya képe is.

Ilyenkor mindig elfogta az a megmagyarázhatatlan félelem, amely először apjával történt beszélgetése alatt jelentkezett. ..

A másik szobából Madame Bejárt csöppet sem szalonképes rikácsolása hallatszott:

-- Tudtam, hogy ez lesz a vége .. . Mert te sohasem becsülted meg a barátainkat. Micsoda nagy urak jártak ide! Az orléans-i herceg volt a vendégünk..., de neked ez a kis senki kárpitos kellett. Semmije sincs ennek. Az anyai öröksége? Mi az? Semmi. Még az udvari kárpitosságról is le kellett mondania.

Mire Madeleine:

-- Elég legyen, anyám, a szemrehányásból! Éveken keresztül az én munkámból élt az egész család. Jogcm van hozzá, hogy azt szeressek, akit akarok.

-- Ügy beszélsz, mint egy főnemesi kisasszonyka. Ha szegény apád élne! Ahhoz nincs jogod, hogy tönkretégy valamennyiünket... és magadat.

56

És ebben Béjart-né asszonynak bizony igaza volt.

Májusban meghalt XIII. Lajos király. Most már nemcsak Richelieu színháza, a Marais, hanem a királyé, a Burgundi is támogató nélkül maradt.

-- Itt a mi időnk! -- kiáltotta Jean reményre gyúlva. Júniusban -- meleg, korán fülledt júniusi napon -

a Béjart-ház emeleti szobájában közjegyző jelenlétében és hitelesítésével megalakult az új társulat. A szerződés aláírásakor jelen volt az egész Bejárt család, a két lány és a két fiú anyjukkal, továbbá Jean Poquelin, no meg néhány olyan ember, akikkel Jean még aligalig találkozott: honnan, honnan nem, egyszerre csak lelkes finomkodással és nagy ügybuzgalommal két savószemű lány is előkerült. Egyiknek apja mészáros volt a Főnix fogadó közelében; a másik, vihorászó, ostobácska fehérnép, egy morózus hivatalnok kitagadott

lánya volt.

-- Atyám nem akart beleegyezni, hogy a színipályára lépjek -- fuvolázta, és mindjárt vihogott is hozzá.

A férfiak csoportja egy félénk írnokkal, egy piperkőc, állás nélküli hivatalnokkal, no meg egy boiissza drámaíróval bővült, akik mind nagy vivátozással választották meg igazgatónőjükké Madeleine-t, és egymást buzdították, hogy micsoda sikereket vívnak majd ki a párizsi közönség körében.

-- Kisasszony -- csuklóit a drámaíró --, majd megmutatom, hogy ez a hogyishívják, ez a Pierre Corneille egy nagy senki, és hogy az előkelő párizsi közönség seregestül fog tódulni tragédiáim megtekintésére.

-- Ó, főképpen az előkelő uraságok érdeklődését kell felkeltenünk -- fuvolázta a mészáros lánya.

-- Az előkelő dámák kegye éppen olyan fontos -- sóhajtott a piperkőc hivatalnok.

57

-- Akkor legyen már most Előkelő Színház a nevünk -- indítványozta Jean, és ezt rögtön el is fogadták. Ily módon alakult meg 1643 júniusában Párizs harmadik társulata Illustre Théâtre néven. Tagjai nagy reményekkel, ám jórészt kevés tehetséggel néztek a jövő elé.

-- Mi lesz belőlünk? -- csóválta fejét Jean. -- Egyedül te vagy közöttünk igazi színésznő, Madeleine. A többiek, velem együtt, csak dilettánsok.

-- Hagyd már.. ., magad sem hiszed ezt a kishitű beszédet. Jean, csodálatos sikerünk lesz, meglátod! Te tudsz és akarsz is játszani! Hiszen megfogadtad, hogy színésznek állsz. Ó, Jean, ne butáskodj! Lásd, itt az ideje, hogy művésznevet válassz magadnak. Ügy illik. A színművészet, az irodalom nem tűri a szürke polgári neveket. .. Apád is szívesen venné, ha nem az ő nevén ...

Jean-Baptiste Poquelin, huszonkét éves fiatalember tehát végleg szakított mindennel, ami eddigi életéhez fűzte. Nehéz volt ez a szakítás, hiszen régi élete nem sértette őt emberi méltóságában semmiképpen. Ám az a régi élet nem engedte volna, hogy a színpadnak és a színművészeinek éljen, amely iránt pedig már kisgyermek kora óta olthatatlan rajongást érzett. Úgy lehet, hogy ezt a rajongást még most is elfojtotta, vagy leplezte néha a polgár és a mesterember józansága és óvatossága, hiszen józan és óvatos életkörülmények között nevelkedett. És úgy lehet, ez a rajongás talán csak a Madeleine iránti rajongó szerelmében mutatkozott egyelőre -- a kettő mégis ugyanaz volt. Madeleine-ben a művészetet is szerette, mint ahogy művészetében majd később is felcsendülnek e szerelem hangjai.

Művésznevet választott tehát, de óvatos szerénysége

58

nem engedte, hogy sosem volt névvel páváskodjék. Nem ezzel akart kitűnni, mint sokan mások. Ezért úgy tűnt, hogy a művésznév, amit hirtelen gondolattal választott, nem vall túl nagy fantáziára, hiszen abban az időben egy regényírónak, később pedig egy zene- és balettszerzőnek is művészneve volt.

-- Nos, választottál, drágám? -- nyitott be hozzá Madeleine másnap reggel.

-- Molière... -- mondta mosolyogva. -- Ezentúl Molière lesz a nevem.

Ebben az esztendőben, éppen a király halálát követő napokban Franciaország élethalálcsatáját vivta. A fiatal, mindössze huszonkét éves Condé hercege (akit a történelem később a „nagy" Gondénak nevez) Rocroi mellett hatalmas csapást mért a Franciaország ellen készülődő spanyol seregekre. A herceg ezzel a győzelemmel bebizonyította, hogy hazájához hűséges, nagyszerű hadvezér -- jóllehet a későbbi esztendőkben majd hazaárulásból is vizsgázni fog. Egyelőre azonban ő Franciaország első számú hőse, akire rajongva tekint az egyszerű katona éppúgy, mint az özvegy királyné, aki benne látja megmentőjét a fellángoló pártharcok közepette.

Szükség van erre a védelemre. Az özvegy királyné -- spanyol származású; meghitt, bizalmas embere (Richelieu utóda a bíborosi székben), Mazarin pedig -- olasz. Párizsban vannak számosan, akikben máris dagadozik a nemzeti önérzet.

-- Franciaországban régi szokás -- mondják ~, hogy a kiskorú király helyett özvegy édesanyja uralkodjék. De hát csak nem tűrhetjük, hogy egy spanyol asszony

59

uralkodjék a francia nép felett. És Mazarin? Ez a szicíliai, aki a katolikus egyház szolgálatába lépett ugyan, de pappá nem szenteltette magát, szemérmetlenül harácsolja a vagyont, s minden zsíros állást, minden hatalmas jövedelmet közeli és távoli rokonainak juttat.

-- Nem lesz jó vége a testvérháborúságnak -- sopánkodtak mások. -- A király hatalma mégiscsak istentől való, s ellene támad, aki most nevelői ellen tör.

Zűrzavaros szelek fújtak a királyi udvar körül. Cselszövések, intrikák, meg-megújuló csaták dúltak a Szajna-parti városban. Éjszakánként fegyveres katonák csörtettek végig a sikátorokon, lándzsák csillogtak a holdfényben, és egymásnak feszülő kardok pengéje szikrázott.

Condé herceg, a rocroi-i csata huszonkét éves hőse tekintélyével és fegyvereivel védte Ausztriai Annát, Mazarin bíborost és mindazokat, akik azt vallották, csakis ők alkalmasak a királyi jövedelmek kezelésére és a négyéves kicsi király nevelésére.

Főképpen a jövedelmek kezelésére -- mert a négyéves kisgyerek nevelésével itt aligalig törődött valaki. A kis kölyök szabadon kószált a királyi palotában, rendetlenkedett, vagy húzta az orrát, és bizonyára csak azt látta a felnőttek világából, hogy selyembe, bársonyba öltözött, gyöngyös, szalagos dámák és márkik köszöntik őt mély alattvalói hódolattal és szemforgató, nyájas mosollyal, ám senki sincs, aki ölbe kapná, és gügyögne hozzá, mert azok a pompázó felnőttek rögtön tovasietnek, hogy egy másik teremben, távoli szobákban hangos veszekedés közben védjék -- az ő érdekeit.

így történt aztán -- talán nem is egyszer -. hogy a termek, szobák, lépcsők labirintusában egyszerűen el-

60

veszett Franciaország királya, és csak hosszú órák múlva leltek rá a megrémült szolgák az udvar mélyén, mindenféle limlomok között.

Most aztán megint oka lehetett Rambouillet márkinénak, hogy távol tartsa magát a királyi udvar éppen nem „udvarképes" világától. Az ő szalonja volt továbbra is leghíresebb a párizsi főúri szalonok között. Ott még mindig az ókori költők imádata és utánzása dívott, ott még mindig elsősorban irodalomról, zenéről, színházról folyt a társalgás, természetesen a presziőzök sajátságos, kényeskedö tolvajnyelvén. Ingatag fejű, sápadt urak akkurátuskodtak, és bókoltak végtelen körmondatokban, s ki hitte volna, hogy a nap más óráiban könyörtelen pereket folytatnak, és brávóik settenkednek ellenségeik körül.

A legtöbbje bárgyú hévvel mindig ugyanazt szajkózta, és egymás szájáról leste a gondolatot.

-- Monsieur Mairet-nek tökéletesen igaza van. Az isteni Arisztotelész tanításából egyetlen vájt fülű műítészünknek sem szabad engednie.

-- Bár azzal büszménykedhetnénk, hogy szomorjátékíróink is felbolydulnak végre. Még a nagyszerű Pierre Corneille is vét a hármas egység ellen.

-- Ügy van, a hármas egység. Mennyi háborkozás folyik e körül.

-- És főképpen mennyi tévelygés, kedves márki. Scudéry kisasszony hirtelen a ház asszonyához fordult:

-- Drágám, hihetnéd-e, hogy nemsokára kaput nyit Thalia új háza is Athénben? A bámtestű Madeleine Bejárt a társaság feje, és most keresnek kegyes pártfogókat a főrendűek között.

-- Az nem lesz nehéz -- vihogott egy csont-bőr so-

61

vány, dûlledt szemű lovag. -- Madeleine kisasszonynak igen nagy sikere volt a főrangú istenfik körében. Ma is virágéveiben van e hölgy, kinek bájszemétől kupidoltattak honunk kiváló férfiai.

Ennél nagyobb újság volt azonban, amivel Voiture, a költő hozakodott elő. A társulatnak ugyanis nemcsak Madeleine kisasszony a feje, hanem Molière is. A huszonkét éves Molière.

-- A zeneszerző?

-- Ó, nem, madame. Ez egy másik Molière. Amolyan fiókművész. Művészfióka. Eredeti neve Jean-Baptiste Poquelin.

A márkiné szeme elkerekedett a csodálkozástól.

-- Ah, ama kárpitos fia? Ohohó, bájos! A kicsi Poquelin. Ki hitte volna? Az a gyermek hibás beszédű volt, ráadásul, úgy vélem, nem jutott túl magasra az olvasottság lajtorjáján, és amit közönségesen csak invenciónak nevezünk, annak is híjával van.

-- Úgy van, drágám. Minapában láttam őt őgyelegni a vásári sokadalomban. Nagyra nőtt, hajlott hátú suhanc lett belőle, aki olyan báva tekintettel nézdegélt környül, minden kellem és kimívelés nélkül, hogy szinte sajnálám.

-- Hölgyeim, kétlem, hogy sikerre viendik azt a színházat, jóllehet Illustre Théâtre nevet adtak neki, mit állítólag ez a Molière talált ki.

-- Ah, bájos. Hahaha. Nahát, ez bájos! A kis Poquelin. Apját ismerem és becsülöm. Derék mester.

Scudéry kisasszony a tubákosszelencéhez nyúlt, és puha kacsóival egy csipetnyi dohányport illesztett szaglószerve elé.

-- A fia nékem nem tetszik. Latorkertben fogja végezni, gondolom.

62

-- Minden komédiás ott végezné egyházunk törvénye szerint, ha halála órájában meg nem bánná istentelen mesterségét.

A színház pedig nem volt más, mint egy labdajátékok számára épült hatalmas csarnok a Szajna bal partján, a Marais negyedben. Három évre bérelték ki az épületet amelynek átalakításához hozzá is kezdtek, jóllehet ez az átalakítás inkább a belső csinosításra szorítkozott, s nem változtatott az ismert és megszokott beosztáson. Hiszen a Marais Színház meg a Burgundi Színház is labdaházból alakult, illetve a labdaházak mintáiára épült. A téglalap alakú nagy termet tizenöt láb magas fal kerítette, s vastag gerendák tartották a falnál magasabban a tetőszerkezetet. A tető meg a fal közötti reszt gyékény vagy zsinegháló borította, hogy a labdák ki ne repüljenek az utcára. Ez a rés szolgáltatta volna a világítást is, csakhogy a hideg vagy a szél ellen védekezésül most végig nagy fatáblakkal fedték be. A nagy gerendacsarnok ettől melegebb ugyan nem lett, de annál jobban büzlöttek benne az olcsó faggyúgyertyák.

Kétoldalt kerültek a páholyok, a terem közepén álldogált a köznép. A színpad emelvényére pedig két oldalon kerültek a legelőkelőbb főúri támogatók helyei, akik egészen közelről figyelhették az előadást, s legalább láttak is valamit a színészek játékából.

Mert a többiek ugyan nem sokat láttak, hiszen a faggyúgyertyák a színpad hátsó falán, no meg a színészek feje felett égtek. Az ifjú Molière arcjátékából sem sokat láttak tehát, jóllehet éppen kifejező arcjátéka miatt tartotta őt Madeleine jó színésznek.

A színház csak 1644 elején nyitotta meg kapuit. A társulat addig vidéken „vendégszerepelt", ami annyit jelentett, hogy felkerekedtek, kocsira rakták jelmezeiket és egyszerű díszleteiket, aztán elutaztak Rouenba, és nem Orléans-ba, ahol Poquelin kárpitos szerint a hatökör is levizsgázhat jogtudományból, ha van mivel megkennie a professzorok markát.

-- Próbálkozzatok meg azzal a vizsgával -- mondta az öreg Poquelin, és kérlelve nézett Madeleine-re, akit őszintén megszeretett. -- Ne engedd, lányom, hogy Jeanból afféle földönfutó semmi ember váljék.

Madeleine mosolygott, és bólogatott az öreg mester szavaira. Jean pedig -- az ifjú Molière -- fülig vörösödve hebegett. Hiszen ki látott már olyat, hogy asszony gondjára bízzanak egy felnőtt embert!

Elmentek tehát Rouenba addig, amíg megnyithatják a Szajna-parti színházat. Az ősi városban azonban több dolguk akadt az őszi vásár forgatagában, a hirtelen tákolt emelvény deszkáin, semhogy tanulásra lett volna módja Molière-nek. Volt gondjuk is elég. Egyik nap mind egy szálig vissza kellett fizetniük a beléptidíjakat, mert elmaradt a meghirdetett tragédia: a piperkőc fiatalember a Császárfő fogadóban leitta magát nyolcgarasos borral, s nemhogy szavalni, de még makogni sem tudott.

Helyébe egy táncost szerződtettek, aki a két lányt is tanítgatta néhány balettlépésre, bár nem sok eredménnyel.

Esténként, amikor a fogadó szobájában magukra maradtak, tépelődtek, tervezgettek a jövőről.

-- Valami újdonsággal kell Párizsban kezdenünk mondta Madeleine.

-- Tristan és Magnón már írja az új darabokat. Egy

64

rakás pénzt fizettem ki nekik. Emlékezz csak, Madeleine, mekkora sikered volt Tristan egyik tragédiájában.

-- Keressük fel Corneille-t, drágám -- mondta Madeleine. -- Ha ő írna nekünk, biztosak lehetnénk a sikerben.

-- Ugyan! A Cid sikere és kudarca nagyon megrázta. Olyan jót azóta sem írt. A vígjátékai pedig egészen gyengék.

Madeleine a vállát vonogatta. Ügy gondolta, Molière-ben talán nincs bátorság, hogy felkeresse a Rouenban élő mestert, így hát megmaradtak a szerződött színműírók műveinél, ráadásul rávették Desfontaines-t is, a költőt és színészt, hogy társulatuk tagjaként legyen háziszerzőjük.

Aztán eljött a tél. 1644 első hónapjai. És az Illustre Théâtre megnyitotta kapuját az előkelő párizsi közönség előtt. Mi tagadás, az első napokban seregestül tódult a nép Madeleine Béjart-t és társulatát látni. Igaz, nem a legelőkelőbbje. A drága oldalpáholyok és a színpadi ülőhelyek üresek maradtak. A nézőtér annál zsúfoltabb volt: diákok, mesterlegények, katonák, testőrök, naplopók, inasok álldogáltak a színpadot a nézőtértől elválasztó korlát előtt. A teremben percek alatt fojtogató, nehéz szag támadt: a verítékező embertestek, az átázott gúnyák és a gyertyák füstjének savanyú szaga.

A tömeg zajongott, fészkelődött, csoszogott -- ugyancsak harsognia kellett annak, aki éppen a színen volt.

Madeleine minden előadás előtt megcsókolta Moliere-t, és suttogva megkérdezte:

-- Izgatott vagy?

Bólogatott, hogy igen, de csak azért, hogy Made—

5 Rónaszegi

65

leine ne aggáíyoskodjék. Madeleine szerint minden előadás egy-egy ihletett lázálom. Ha a színészben nincs ineg a belső feszültség, legyen bármily igyekvő és tehetséges is, játéka unott és érdektelen lesz. S Madeleine valóban hallatlan izgalomban készülődött minden előadásra, még akkor is, ha nem először játszotta szerepét.

Ö ellenben hallatlan nyugalommal erősítgette magára páncéljait, és egyre azon tépelődött, vajon miféle hanglejtéssel, arcjátékkal kellene még kifejezőbbé tenni tragikus hőseinek vívódásait. Egész elmélethalmazokat gyártott a színészi játékról, de nem merte senkivel sem megbeszélni, csupán Madeleine-nel, mert élettársán kívül nem volt senki más, aki színészi képességeiben bízott volna.

-- Madeleine.

-- Tessék, szívem?

-- Hányan voltak ma?

-- Talán ... százan is lehettek.

-- Csudát! Miért szépíted a dolgokat? Ötven embernél több nem jött össze. Kongott a színház. Az első napokban akadtak, akik kinn rekedtek. Pár hét alatt ennyire megcsappant az érdeklődés... Rettenetes!

-- Képzeld, a Guise-palotából is voltak, meg az Orléans-i herceg palotájából is voltak vendégeink. Jean, nem vetted észre, hogy a Rambouillet-palotából is jöttek? Ez jó jel. A márkiné, azt mondtad, gyermekkorodban nagyon kedvelt téged.

Molière e szavakra sarokba vágta jelmezét, és hosszú lépteivel fel-alá rohant az öltözőszobában.

-- Jól mondod, jól mondod -- harsogta, de alakja mintha még jobban meggörnyedt volna. -- A palotákból kaptunk vendégeket. Ügy ám, Párizs legelőkelőbb

66

palotáiból jöttek a vendégek „előkelő" színházunk játékára. Csakhogy a szolgák, a lakájok jöttek, kedvesem, és egy részük ingyen furakodott be a kapun. Tehát még ötvenen sem voltak, ami a bevételt illeti...

Madeleine, örök asszonyi vigasztalással a tekintetében, mosolygott.

-- Hagyd már a bevételt -- mondta. -- Mindig a bevételen rágódsz. Ahelyett, hogy valami igazán szép, léleknemesítő tragédia előadásán törnénk a fejünket. Vagy játsszunk tragikomédiát? Csak méltóak legyünk a müértő párizsi közönséghez. Nem kis dolog ám!

-- Bizony nem -- bólintott Molière, és az ajkát biggyesztette. -- Váltig azon igyekszem, hogyan tudnék én is olyan süvöltő, óbégató hangsúllyal szavalni, mint nagy példaképem, Mondory. Hogy rezegjenek a mennyezet gerendái. Nagy pátosszal szavalni. Úgy ám! Mert Párizs müértő közönsége ... a presziözök ugyebár ...

Az asszony ilyenkor elvesztette türelmét:

-- Miért gúnyolódsz? Annyira sért, hogy egyszermásszor kinevet a közönség? Engem is kinevettek már. ó, nem is egyszer! Te pedig utálkozol, fanyalogsz. O, Jean, hát nem szégyelled magad ennyi hiúságért?

-- Senkitől nem tűrném az ilyen szavakat, csak tőled, Madeleine. Mert magad is tudod, hogy nem vagyok hiú. Nem hiúságból szoktam le hibás beszédemről. Hanem hogy a színpadon tökéletes munkát végezhessek. Tökéleteset. A szavak végén még mindig hangosan szippantom a levegőt, de sohasem ezért nevettek ki.

-- Akkor hát miért? -- A kérdés kegyetlen volt s kijózanító.

-- Nem ezért, Madeleine. Hanem mert egyszerűen

s* 67

nevetséges számukra a művész és a művészet. Nevetséges egészen addig, amíg a hatalom nem támogatja. Azt hiszed, nem fütyülték volna ki akár a Burgundi, akár a Marais Színház előadásait, ha nem tudták volna, hogy a király meg Richelieu bíboros a patrónusuk? Scarront kifütyülték volna, Corneille-t kinevették volna a te párizsi műértő előkelőid ...

Madeleine ilyenkor kétségbeesve szaladt ki a szobából, és reszkető kézzel bontogatta a haját. Könnyes szemében a csalódás és a félelem tükröződött.

Molière utána rohant, s egyre kiáltozta érveit:

-- Ezek a műértő szamarak! Ezek a presziőz urak és dámák! Haha! Hogy tudják csűrni-csavarni a szavakat, csak hogy minél műveltebbnek lássanak! Egy eredeti gondolatuk sincs! Képmutató banda! Mi meg hasra esünk előttük. A márkiné... ó, hogy tudja beszéltetni az embert! Milyen odaadó figyelemmel hallgatja költőcskéit és íróit. Másnap aztán, akár a szajkó, újramond mindent, hohó, de már úgy ám, mint a saját fennkölt gondolatait!

-- Jean, hagyd már... Ne is beszéljünk róla.

-- Szeretném rájuk ölteni a nyelvemet!

-- Ugyan, te gyerek... Csak a gyengeségünket árulnád el. Hanem abban igazad van, hogy pártfogót kell keresnünk.

És Madeleine, mint mindig, most is felnőttként viselkedik. Molière-nek sérti az önérzetét, de belenyugszik, hogy Madeleine kapcsolatot keressen Modenával, aki aztán az Orléans-i herceg pártfogásába ajánlja a társulatot.

A herceg szívesen fogadta őket, leereszkedően pár szót szólt hozzájuk, sőt Moliere-t is kitüntette megszólításával, nemcsak a hölgyeket.

68

-- Kegyelmed a kárpitos fia. nemde? Apját ismerem és becsülöm.

-- Fenség, minden igyekezetemmel azon leszek, hogy én is ...

-- No, jó, jó.

A herceg kegyesen megengedte, hogy „A királyi fenség színészei" címet odabiggyesszék a színház táblája alá. Ezzel a dolog el is volt intézve. Őfenségének egyéb gondja is akadt, mint hogy anyagi támogatást adjon.

Azon a napon előadás előtt Molière kiállt a publikum elé, és hosszú szónoklatban hálálkodott a hercegnek, amiért udvari színészeivé fogadta őket. A herceg azonban nem volt jelen az előadáson, testőrei közül pedig néhányan felkiabáltak, hogy köszönik a hálálkodást, majd alkalomadtán átadják az üzenetet, mire a páholyok közönsége harsány nevetésbe kezdett, és csak kicsinyen múlt, hogy botrányba nem fulladt a hálálkodás.

Esténként a pénzüket számolgatták, mint a vásári komédiások és mutatványosok.

-- Fiam, ugye, az a háromezer franc csak előleg volt az anyai örökségre? -- kérdezte egyszer Béjart-né asszony, aki egyre komorabban járkált a házban.

Molière nem felelt. Madeleine is hallgatott. Akár a bűnösök. A kis Armande csacsogva-kacagva ugrált közöttük, és néha a férfi nyakába ugrott.

-- Apukám, apukám! -- kiabálta. Szegény kis jószág kinevezte Moliere-t apjának. -- Képzeld, apukám, ma csuda jót nevettem a színházban. Olasz bácsik jöttek, jaj, de mókáznak azok; mennyit mókáznak! Nagyanyóval alig tudtunk bemenni, mert verekedés is volt, olyan sokan voltak ...

-- Scaramouche visszatért -- suttogta Molière. -- így sem álltuk a versenyt. Most végünk.

69

Az olasz színészeknek mindig kirobbanó sikerük volt Párizsban. A commedia dell'arte mesterei voltak ők. Pergő nyelvű, kifogyhatatlan ötletű, bármikor rögtönözni képes színészek. És egytől egyig kiváló akrobaták.

Hiszen a commedia dell'arte a lögtönzés művészete. Az olasz színészeknek nem voltak szövegkönyveik, az előadandó darabnak csak a vázlatát kapták kézhez, s ezt a vázlatot saját szavaikkal, főképpen pedig saját ötletű színészi játékukkal adták elő. A darab meséje persze sohasem volt bonyolult: rendszerint arról szólt, hogy egy fiatal lány és egy fiatal fiú szeretik egymást, de ellenségeik meg akarják akadályozni a házasságukat. A bonyodalom ily módon adva volt, s most már csak a sok évtizedes színészi tapasztalat, a commedia dell'arte évszázados hagyománya kellett hozzá, hogy az előadáson mindvégig izgalmas, pergő, csattanós párbeszédekkel zsúfolt mese kerekedjék belőle.

Rögtönözni a párbeszédet -- annyit is jelentett, hogy a szóviccek és a párbeszéd fordulatai jórészt kialakult, ismert, százszor is kipróbált sablonok voltak. A színészi játék rögtönzése annyit jelentett, hogy sok-sok vidám vagy szomorú mondanivalójú némajátékkal, pantomimiával gyorsították vagy éppen lassították a játék ütemét.

Az olasz színészek mesterei voltak a színpadnak. Valóban azok. De legnagyszerűbb volt köztük mégis egy Tiberio Fiurelli nevű színész, akit pár esztendővel azelőtt mint Scaramouche-t ismert meg a párizsi közönség.

Fiurelli most visszatért. Azt mondták, azért, mert az olasz származású Mazarin bíboros a színpadon is háttérbe akarja szorítani a franciákat. Lám csak, egy

70

okkal több, hogy fellángoljon a nemzeti önérzet. Égy okkal több, hogy elkergessék a trón mellől az idegeneket: a spanyol származású királynét és híveit.

A harag azért mégiscsak az udvari népség és a tehetős polgárság körében dúlt. Az olasz színészeket mindenki szívesen nézte. Mazarin ellenségei is. Alighogy megérkeztek Párizsba, hat hónapon keresztül telt házak előtt játszottak. S nemcsak a commedia dell'arte darabjait. Hanem Calderón* színjátékait is.

Tiberio Fiurelli nevével volt tele a város.

-- Boldog ember, nagy művész -- sóhajtotta Molière. -- Emlékszel, Madeleine, amikor még gyermekes áhítattal figyeltem arcjátékát? Ö, csodálatos arcjátéka van! Nem is egy ember..., egy egész élet, talán egy egész világ van egyetlen fintorában.

A boldog Scaramouche, Tiberio Fiurelli azonban egyáltalán nem volt boldog ember. Amikor felkereste a Bejárt családot -- ismerte Madeleine-t még abból az időből, amikor az a Marais Színház művésznője volt --, ki nem fogyott a panaszból.

-- Higgyék el, barátaim -- mondta --, ez a forró siker sem tud kárpótolni veszteségemért. Elvesztettem, ami legdrágább volt, a családomat, Méghozzá nem váratlan betegség, nem a balsors egyéb csapása fosztott meg tőlük. Nem, nem. Elkergetett a családom, barátaim. Egyszerűen kizavartak a házból, mint egy utolsó csavargót. Legutóbbi párizsi szereplésem után megtömött erszénnyel s teméntelen ajándékkal boldogan siettem haza Itáliába. Boldog voltam, mert végre kifizethettem hitelezőimet, és ezt meg is tettem már útközben. Ügy terveztem, ez lesz a legszebb ajándék ... Ám

-- Calderón de la Barca, híres spanyol drámaíró (1600-1681)

71

a kaput zárva találtam. Lányom feleségül ment egyik hitelezőmhöz, feleségem az ablakból kiabált rám, pusztuljak a házuk környékéről is. Világ csavargója, utolsó komédiás, így nevezett. Én pedig, barátaim, aki annyiszor játszottam kiebrudalt, lóvá tett, csúffá tett vénembereket, most magam is könnyezve fordítottam hátat szülőhazámnak.

Tiberio Fiurelli ráncos, különös arcán keserű mosoly suhant át. Felsóhajtott.

-- Aki látta kegyelmedet azokban a szerepekben, sohasem sírt a balsorsán -- mondta Molière.

Fiurelli bólintott. Bizony úgy van. Ha a színpadon éri bármilyen szerencsétlenség, csak nevetnek rajta. Madeleine azonban kínosan mosolygott, kissé együgyűnek érezte Jean szavait.

-- Drágám, hát persze hogy nevetnek..., hiszen mindenki tudja, hogy a színpad ... csak játék.

-- És a tragédiák? A tragédia is csak játék. Színpadi játék.

-- A tragédia más. Ott nemes eszmék és velük hősök buknak el.

-- Égy szerető férj hosszú útról siet haza. De otthon csalódás várja. Felesége és leánya rútul megcsalta és cserbenhagyta. Kiebrudalják a házból. Mi ez, ha nem tragédia?

-- Haha!... Drágám, ha egy kicsit is iszol, bűbájos dolgokat mondasz! -- kiáltotta Madeleine, hogy mentse a helyzetet, és megsimogatta Molière fejét. Megcsókolta a haját, és gyengéden gügyörészve, mintha kisgyerekkel beszélne, magyarázta: -- Ügy csinálsz, mintha sose hallottál volna a régi nagy tragédiákról. Szophoklész Elektrája, Antigonéja, Euripidész Alkesztisze, Seneca tragédiái vagy akár Corneille mesteré. Hát ha ar—

72

róí írnál, hogy egy szegény férjet megcsal a felesége, bizony csak halálra nevetnék magukat az emberek.

-- De miért? Mondd, miért? -- csattant fel a hangja Molière-nek.

A vitának nem lett folytatása. Az irodalomról vitázzanak azok, akiknek nem a kenyerük függ tőle. Ők bizony csak színészek, tclmácsolói a költői művészetnek.

Jól vagy rosszai? Mindegy -- mert az Illustre Théâtre-nak Tiberio Fiurelli félesztendős nagy sikere valóban a véget jelentette.

„Őfensége színészei" üres ház előtt játszottak. Akkor elhatározták, hogy kilépnek a színházi negyed versenyéből. A Szajna jobb partján még nem állt színház. Felmondták tehát a labdaház bérletét és maradék pénzükön a jobb parton béreltek helyiséget. Igaz, ezt a labdaházat is rendbe kellett hozni, amivel nem is késlekedtek.

S úgy látszott, hogy rájuk mosolyog a szerencse. Vígjátékokkal és rövid jelenetekkel, farce-okkal* nyitották meg az új színházat, és valóban tódult is a nép az első hetekben, akárcsak odaát a régi helyen.

Ráadásul Guise herceg is megajándékozta őket.

A herceg hadba vonult éppen, s ez alkalomból szokás szerint -- szétcsztogatta gazdag ruhatárát. Párizs minden valamirevaló színésze kapott a drága ruhákból, s kapott az Illustre Théâtre is.

-- Bejárt kisasszony Párizs legnagyszerűbb színésznője -- bókolt a herceg. -- Legszívesebben az 5 társulatának ajándékoznám egész ruhatáramat. Válasszon kedvére. Szolgáim majd megmutatják a ruhásládákat.

* Farce (ejtsd: látsz) -- középkori eredetű rövid színjáték. A bohózat őse

73

Madeleine mosolygott, Molière mélyen meghajolt. Köszönték a herceg kegyességét, aki púderezett arcával, hullámos hosszú parókájával, finomkodó, ravasz mosolyával aligha látszott harcba induló hadvezérnek.

A fenséges ruhatárból persze már kiválogatták a javát a Burgundi Színház és a Marais Színház színészei. Még így is egész kocsira való brokát-, selyem- és csipkekölteményt fuvaroztak haza a Béjart-házba.

-- Madeleine! -- kiáltotta lelkesedve Molière. -- Mától fogva a legpompázatosabb színdarabokat fogjuk előadni. Királyok, hercegek, grófok, hadvezérek mindmind ünneplő, csillogó ruhákban lépnek majd színre. Ez kell a publikumnak! Látványosság.

-- Nekünk pedig pénz -- mondta Madeleine. -- Gondold meg. Az előző teremért még adósok vagyunk. Ennek a bérét sem fizettük ki teljesen, és ma megint pénzért jöttek az ácsok.

-- Jöjjenek. Csak még néhány hétig kihúzzuk, meglásd, mindent kifizetünk.

Aztán elutazott az olasz társulat. Az öregedő Fiurelli egy közeli kocsmában találkozott utoljára Molière-rel. Régi, híres Scaramouche-fintorát vágta rá, és barátságosan a kezét nyújtotta.

-- Tudom, hogy kiutáltatok már Párizsból, pajtás. Sebaj, azért barátaim vagytok. És amit mondtál, igaz. Olyan ronda ez az élet, hogy csak röhögni lehet rajta.

Molière kicsit értetlenül mosolygott.

-- Nem ezt mondtam... -- kezdte, de mint annyiszor, a társaság most sem nagyon figyelt rá. így hát csak magában morfondírozott tovább azon, hogy mennyire félreértik egymást az emberek.

Elutazott az olasz társulat.

A drága ruhák akkor már zálogba vándoroltak. Rö-

74

vid vitatkozás után Madeleine vitte el egy ismerős uzsoráshoz. Ami pénzt kaptak érte, abból a terem bérletét fizették ki.

-- És most? -- kérdezte Béjart-né asszony a lányától meg a vejétől. S mint élő lelkiismeret, magához ölelte kis unokáját.

Molière igyekezett tréfára venni a dolgot:

-- És most? Most bizony még hátravan a gyertyakereskedő.

Az valóban még hátravolt. Amióta csak a társulatuk megalakult, hitelbe vásárolták a gyertyákat. S mert kitalálták, hogy világosabb színpad kellene, rengeteg gyertyát fogyasztott egy-egy előadás.

A gyertyakereskedő azonban nem volt sem türelmes, sem elnéző a művészet iránt.

Égy napon a rendőrség zörgetett Béjart-ék kapuján. Jean-Baptiste Poquelint keresték, hogy az adósok börtönébe hurcolják.

Molière szeme előtt elsötétült a világ. Élőbb az arcába szökött a vér, majd meg halottsápadt lett egészen. Riadt szemmel pillantott körül, mintha menekülést keresne. S volt valami más villogás is a tekintetében. A harag villámlott benne.

Mert úgy van az, hogy ha nagy reményekkel indulunk az életnek, e reménykedés fejében adósunknak érezzük a sorsot. És oly keserű a csalódás, ha a nagy reményekből a puszta létezés marad csupán.

-- Bízzál bennem -- suttogta Madeleine.

Valóban csak benne bízott. Tudta, hogy Madeleine most felkeresi a család minden befolyásos, régi barátját. Talán kölcsönt is kér, kezest, minden rendű és rangú pártfogót. Egyre azonban nem gondolt. Hogy Madeleine hiába járja majd végig Párizs főúri kasté-

75

íyait. Csak együttérző sopánkodásokat hall, de segítő kéz nem nyúl feléje. A sznobok nem tudták megbocsátani, hogy Madeleine Bejárt sikereinek teljében hátat fordított nekik, és szívét, egész életét egy semmi ember kárpitoslegénynek adta.

-- £s mondja, kedves, a szalonjukat már nem nyitják meg soha?

Ámbár hallott ennél megalázóbb megjegyzést is.

Molière, született Jean-Baptiste Poqueíin pedig várt. Ült az adósok börtönében, és várt. Tudta, hogy pár nap múlva megnyílik majd a rács zárja.

Valóban. Megnyílt a börtön, de nem Madeleine állt odakint.

Jean Poqueíin udvari kárpitosmester jött a fiáért.

-- Madeleine szólt... -- mondta szomorúan. -- 0, miért csak most szólt? Ti, fiatalok, olyan büszkék vagytok ... Az öreg Henri mester váltott ki, a kezességet pedig én vállaltam. Gyere, édes fiam. .. Istenem, istenem, hát ne lógasd úgy a fejedet!

76

MÁSODIK FELVONÁS

VANDORÛTON

Ezzel végleg befejeződött a párizsi színjáték. De csak az első része. Igaz, a második még sokáig várat magára. Majd tizenöt esztendeig. Közben forgatagos dolgok estek a Szajna-parti városban. És egész Franciaországban is.

Az a kis társulat azonban, amelyik a vidéki városokat járja nyikorgó szekéren, és hol a vásári sokadalomban, hol meg a kastélyok termében üti fel kopott díszleteit, aligha törődik azzal, miért folyik vér, és miért durran az állványos puska Párizs utcáin.

Barikádok emelkednek Párizs utcáin. A tömeg a királyi palota körül háborog.

O, hiszen ez valóságos forradalom! A rongyos tömeg Mazarin fejét követeli.

Persze nem egyik napról a másikra fejlődtek idáig a dolgok.

Molière és a tönkrement társulat 1645 táján hagyja ott Párizst. Akkor már felhangzik egy-egy erőteljesebb hang. A bíboros és a királyné rendeleteit a párizsi parlament nem hajlandó törvénybe iktatni.

Franciaországban más a parlament, mint a szomszédos Angliában. Ott már régtől fogva egyenlő társa a királynak, országos testület, amelynek tanácsát és beleegyezését kéri a király egy-egy rendelete vagy törvénye előtt. Franciaország azonban az egyeduralom látszólagos bűvöletében és tiszteletében él. A király min—

79

den hatalom forrása, egyedül neki van joga országos érvényű rendeleteket hozni. Nem is a parlament az országos testület, hanem az államtanács, amelynek tagjai a főurak, a püspökök, az ország legfelsőbb személyiségei. A parlament -- vagy inkább a parlamentek az egyes tartományi tanácsok törvényhozóinak ülései. Parlamentje tehát nemcsak Párizsnak van, hanem például Rouennak vagy Toulouse-nak is.

És ahány parlament, annyiféle felfogása a királyi törvényeknek. Ahányféle magyarázat, annyiféle végrehajtás. És nemegyszer az akadékoskodás vagy éppen az ellenszegülés.

A parlamenteknek nem volt beleszólásuk a királyi rendeletek meghozásába. Annál több a végrehajtásba.

Ám tévedünk, ha ezeket a parlamenteket a népérdek képviselőinek tartjuk. Hiszen tagjai és nyílt vagy titkos súgói éppen azok a főurak voltak, akik ott bólogtatták púderes parókájukat a király közelében.

Megindult ilyenkor a hinta-palinta játék. A parlament az alattvalók érdekeire hivatkozott, amikor tiltakozott a királyi ediktumok ellen. A király népének érdekeire hivatkozott, amikor fékezni igyekezett a parlamentek növekvő hatalmát.

Az utca népe pedig izgatottan várta, mikor kap végre orvosságot -- jogos sérelmeire. De hát még oly messze volt az az idő! Oly messze volt még az igazi forradalom.

A gyermek király helyett most a spanyol származású özvegy királyné és Mazarin bíboros uralkodik. Mindketten „idegenek". Érről már beszéltünk.

Ráadásul Mazarin mindenben nagy elődjét utánozza. A váratlan oldalvágásokra kész, erőszakos, nagystílű Richelieu utóda mindenben méltó akar lenni elődjé-

80

hez. Csakhogy az örökös háborúzás, amely már Richelieu idejében elkezdődött, most is éreztette hatását. A kincstár újabb meg újabb kölcsönökre szorult, és ezeket a kölcsönöket nem is mindig a legnagyobb bankárok folyósították. Kisebbnagyobb uzsorások láncolatán át jutott az udvarhoz a szükséges pénz, s mire odajutott, sokszor tíz-tizenkét százalékos uzsorakamat terhelte.

Akadtak ravasz, nagyvonalú bankárok, akik kamat fejében bérbe vették a királyi jövedelmek egy részét. S ha már bérbe vették, nagyobb gonddal és tízszeres erőszakkal hajtották be azokat az adókat, mint a királyi tisztviselők valaha is tették.

A párizsi, lyoni, bordeaux-i kis zugbankárok, uzsorások azonban megelégedtek a kisebb, ám éppen olyan tisztességtelen haszonnal. Ily módon, akinek pénze volt, „udvari szállító" lehetett bármikor, s ebből még csak mestervizsgát sem kellett tennie.

A rettentő adósságok végül is a csőd szélére juttatták a kincstárt.

Mazarin a végső eszközhöz folyamodott. Üj állásokat fundált ki, és azokat árusította. Ezzel végképp felháborította a parlament urait. Az államkötvények kamatait nem fizette -- ezzel pedig mindenkit felháborított. Balszerencséjére odaát Angliában a parlament és az uralkodó közti háborúban a lángeszű Cromwell éppen ebben az időben ejtette foglyul I. Károly királyt. Nem csoda, hogy Franciaországban is egyre-másra jelentek meg röpiratok, amelyek a király kötelességeiről vagy a zsarnokságról szóltak, és a zsarnokságért az idegen bíborost ostorozták.

Megkezdődött Párizsban is a csatározás. És nemcsak Párizsban, hanem vidéken is. Nem országos méretű

6 Rónaszegi

8l

háborúról, nem is tudatos hadviselésről volt szó. A harc fel-fellángolt, ha a kisebbnagyobb seregek vezére úgy vélte, itt az ideje. Az utcákon barikádokat emeltek, és láncokat húztak az egyik napon, a másik napon meg mintha mi sem történt volna.

Olyan volt az egész, mintha a párizsi utcagyerekek komiszkodnának. Mintha híres pár ittyá jukkái, a fronde-dal zavarnák a békés járókelőket.

Talán ezért nevezte Mazarin bíboros a parlamentek háborúját gúnyosan Frorde-nak. Talán akkor volt még gúnyolódó kedvében, amikor a tartományi tanácsok párizsi ülése huszonhét pontban fogalmazta meg követeléseit. A huszonhét pont többek között az új állások megszüntetését és az adók mérséklését követelte.

Ez volt az első vagy más néven a Parlamentek Fronde-ja.

Mazarin akkor még nem tudta, hogy fog ő még menekülni Párizsból.

Es a színészek? Vajon érdekli-e őket Párizs? Vajon érinti-e őket a belső zűrzavar?

Ott csikorog a szekerük a kátyús utakon. Madeleine kreolosan szép arcát barnára égeti a nap. Pirosbarna az arca, akár a parasztasszonyoké. Molière-nek most még jobban tetszik, mint bármikor.

Molière és a társulat férfitagjai felváltva látják el a kocsis tisztjét. Abrakolni, csutakolni, fogadósokkal veszekedni, sárba ragadt szekeret kiemelni, mindez a férfiak dolga. A kárpitos fia ilyenkor elemében érzi magát. Nem magas, de nagy csontú, erős alkat, a testi munka -- úgy tűnik -- jobban illik hozzá, mint a színpadi csetlés-botlás. Ilyenkor kipirul az arca, csillog a

82

szeme, nyoma sincs rajta a kishitű, különös bávatagságnak, amely még Párizsban oly sokszor elfogta.

Madeleine így még jobban szereti, mint máskor. Talán csak most szereti meg igazán.

- Jean -- suttogja Madeleine, és megsimogatja szerelmesének arcát --, olyan forró az arcod, mintha lázas volnál.

-- A szerelemtől -- mosolyog Molière.

-- Meg a gondoktól, ugye, drágám? -- nevet Madeleine.

Meg-megszállnak az útmenti fogadókban. Olyankor Molière lóra kap, és elóresiet a legközelebbi városig vagy a legközelebbi kastélyig. Nem könnyű a dolga. A városi tanácsurak aggályoskodnak, sokan buzgó vallásosságukban erkölcstelen, istentelen népségnek tartják a színészeket, és legszívesebben máglyán égetnének el minden színdarabot.

-- No hiszen csak merjétek ide betenni a lábatokat! Tudom istenem, meggyűlik velünk a bajotok! Ahelyett, hogy az ifjúságot nemes, vallásos érzelmekre oktatnák, hogy leányainkat szeméremre és mély istenfélelemre nevelnék, még ti is rontanátok e kor erkölcseit! Elég baj, hogy akadnak ebben az országban könnyelmű főurak, akik nemcsak kastélyaikba fogadják be a komédiásokat, hanem útlevelet adnak nekik, hogy járják az országot, és mindenfelé hintsék az istentelenség magvait.

-- Elég baj -- teszi hozzá a másik --, hogy a katolikus anyaszentegyház éppúgy megtűri őket, akárcsak a világi hívságokkal kacérkodó jezsuitákat. Bizony nagy baj, hogy nemcsak az állam életében, hanem az egyházon belül is rettentő harcokat kell vívnia az istenfélő érzületnek !

6*

83

Máshol azonban szívesen fogadják őket. Tessék, csak játsszanak. A művészet szép és nemes dolog, különösen, ha művelői borsos árat fizetnek a labdaházért, s ha néhány előadást a városi kórház javára tartanak, lemondva aznapi bevételükről, ráadásul persze megkenik egy-két befolyásos úr markát is, hogy nyugtuk legyen a mindig, mindenhol fellépő hitbuzgó janzenistáktól, akik egy idő óta olyan bőven teremnek minden városban és faluban.

Molière sóhajt. Ha le nem fizeti azokat a bizonyos urakat, még kiderül, hogy azok a hit és erkölcs legvadabb védői.

Milyen furcsa is a világ -- gondolja magában. Máskor évekig, talán évszázadokig is várat magára egy-egy nagyszerű eszme, amíg megalkotójától a hívekig eljut. S itt van Cornélius Jansen, néhai yperni püspök, aki bírálni merte az egyház által elfogadott arisztotelészi bölcseletet, aki az emberi természet romlottságát és a szabad akarat hiányát hirdette, és íme, egyre-másra támadnak apostolai. Mennyi szenteskedő, nagy isten, mennyi itt a szenteskedő!

Az első időkben valószínűleg nem volt senki pártfogójuk. Egyedül Madeleine színészi hírneve szerzett nekik támogatást. Mert a vidéki városok tanácsurai nemegyszer jártak már Párizsban, és ha otthon ágáltak is az istentelenségek ellen, Párizsban suttyomban mégiscsak elmentek megnézni a színházak előadásait. S ha megnézték, megismerték a nagyszerű Madeleine Bejárt nevét is.

-- O, az ön társulatában szerepel a szép Bejárt kisasszony is? -- Sokan lelkendező tapssal fogadták a hírt.

Olyankor Molière még tovább feszítette az érdeklődést.

84

-- Boldog vagyok, uram, hogy Párizs legnagyszerűbb színésznője az én társulatomban szerepel -- mondta (ámbár inkább mondhatta volna, hogy ő szerepel Madeleine társulatában). -- Engedjék meg tehát, hogy bemutatkozzam. Molière a művésznevem. Egyébként Jean-Baptiste Poquelin vagyok, őfelsége udvarának komornyikja.

-- Ó! -- A csodálat őszinte moraja hangzott ilyenkor. -- Kegyelmed az udvartól jön? És miért?

-- Mint tudják, uraim, Párizsban most magasra hágnak a szenvedélyek. Rácidásul őfelsége még kisgyermek, aki figyelmét egyelőre még nem fordítja kellő mértékben a színiköltészet felé.

-- No és mi igaz abból, hogy a nagy Condé herceget a királynő kijátszotta?

Vagyis hát a sziniköltészetnél jobban érdekelte a vidéki nemesurakat az udvarbéli -- pletyka. Molière ilyenkor nekidurálta magát, és beszélt, beszélt, de úgy ám, mintha a színpadon volna: valóság és képzelet jól megfért egymással az elbeszéléseiben; nem is nagyon figyelt oda, vajon összekeveri-e a hercegek, grófok nevét -- az volt a fontos, hogy elkábítsa hallgatóit, akik aztán minden támogatást megadtak a társulatnak.

A társulat -- bizony néha felduzzadt tíz-tizenkét emberre is, máskor jóformán csak a családtagokból állt. Megtörtént, hegy a nyolcéves, vörhenyes hajú, cserfes szájú kis Armande is fellépett. Illegette-billegette magát, hadarta a szöveget, mint minden kisgyerek teszi, hanem azért bájos jelenség volt, és sok tapsot kapott. Különösen a falvakban szerették Armande-ot, ahol az egyházi ünnepek alatt -- karácsonykor vagy pünkösd táján -- mint kisangyal jelent meg, sokszor éppen a plébános óhajára, elénekelve egy-egy vallásos éneket.

85

Máshol meg tarkabarka bohócruhát öltött, és vidáman hányta a cigánykereket.

-- Dolgozni kell -- mondogatta Molière, s minthogyha önmagát biztatta volna.

Dolgozniuk kellett, a párizsi rettentő bukást helyre kellett hozniuk. Nem válogathattak a darabokban: azt játszották, aminek legnagyobb közönségsikere volt és ami éppen a kezük ügyébe esett.

Észre sem vették, és már ott találták magukat a vásári sokadalmakban. A szabad ég alatt, nyitott dobogón. Észre sem vették, a legolcsóbb tréfákat ordítozták. Észre sem vették, s minden humoruk legfőbb forrása a bukfenc, a fenékbe rúgás, a pofonütés, a hasra esés és a kupán vágás lett.

Észre sem vették -- hajtotta őket a kényszerűség.

Vagyis inkább: észrevették ők, tudták jól, hogy egyre lejjebb csúsznak, és művészetükbe durva hangok keverednek -- de már nem volt megállás.

Molière esténként gondosan felírta, mennyi volt a napi bevétel. Pontos könyvelést vezetett saját magának minden keresetről, minden kiadásról. És búskomor volt, ha rosszul mentek a dolgok. Vidám kedvre derült egyegy bőséges hónap után.

A táncos, akit még Eouenban szerződtettek, s aki elkísérte őket a vidéki kalandozásra is, néha alaposan leitta magát, és olyankor bizalmaskodva hátba veregette igazgatóját:

-- Nem is vagy te igazi művész, komám! Számolgatod a pénzedet, mint valami fösvény kalmár. Jó, hogy nem ásod el, mint a dijoni uzsorás, akitől saját fia lopta el a pénzesládáját.

-- Addig ihatod le magad, amíg én vigyázok a pénzedre -- válaszolta Molière.

86

-- Pénz, pénz! -- A részeg legyintett. -- A komédiásnak mindene a színpad. Bánom is én a pénzt! Csak a művészet maradjon. MT hopp, holnap kopp, azért mindig csak volt valahogy. Ez a színész élete ..., á, nem is vagy te igazi művész!

Molière felnevetett, de nem vitatkozott. Találkozott ő ennél kegyetlenebb hangokkal is.

D'Epernon herceg, Guyenne kormányzója szikrázó szemmel nézett az előtte álló idős emberre.

-- Ostoba fajankó! -- ordította. -- Kiket szedett össze? Vásári komédiásokat! Csepűrágckal! Meszelt képű bohócokat! Mit gondol, kiket várok én ma estére? Parasztokat? Mi? Vagy ezeket a városbéli hasnemeseket? A böfögő hajósgazdákat? Mi? Feleljen, mert...

Az idős férfi mélyen meghajolt, és szerényen mondta :

-- Bátorkodom emlékeztetni kormányzó uramat, hogy a helyzet kényszerít. Kegyelmességed színészei közül sokan hűtlen módon elhagyták társulatunkat, mivel...

-- Mivel...? Na, mondd ki végre! Mert nem fizettem őket! Mert pofoztam őket. Mert ki nem állhattam annak a két nőnek az örökös sipítozását... Hát csak menjenek, és forduljanak fel az első faluszélen!

D'Epernon herceg vöröslő tokáján már dagadoztak a lila erek. Lila volt az orra is, és egészen véres lett a sr.eme. Mert hirtelen haragú, erőszakos, kövér ember volt Guyenne kormányzója. S arról híres, hogy székvárosának, Bordeaux-nak nevezetes borát, a vörös bordeaux-it minden más bornál előbbre taríja.

-- Montausier herceg lesz ma a vendégem. És még

87

sokan. A legelőkelőbb párizsi főurak. Dufresne mester, maga volt a színészeim igazgatója. Ha nem lesznek színészeim, maga sem lesz igazgató!

Végül is sem D'Espernon herceg, sem Dufresne nem tudta megmondani, mit is játsszanak majd a vendégek előtt. Mert a herceg nemcsak a nőket nem állta, hanem a tragédiákat sem szerette.

-- A tragédia előkelő -- hümmögött. -- Mégis azt kellene játszani. -- Majd később: -- Vígjáték sem volna rossz. Mit javasol, Dufresne?

A társulat igazgatója nem tudott semmi újat sem javasolni. Csupa ismert vígjátékból állt a repertoár.

-- Megőrült? Párizs legelőkelőbb nemeseinek ezek a darabok? ... Eh, a könyökükön jön ki valamennyi!

Meredten nézte az idős színészt, aztán hirtelen ismét elöntötte a düh:

-- Maga szamár! Ostoba fajankó! Én gondolkozzam maga helyett? Felakasztatom!

-- Vannak színészei kegyelmességednek.

-- Mondtam már, meszelt képű bohócokat nem vihet Montausier herceg elé. Tudja, maga tökkelütött, ki a herceg ifjú felesége? A tekintélyes Rambouillet márkiné leánya. A legfinomabb érzésű, legműveltebb hölgy, akit a föld valaha is a hátán hordozott. Ö volt az, aki kerek tizenöt esztendeig tette próbára a herceg szerelmét, míg végre nőül ment hozzá.

-- Magasztos próba volt -- bólintott Dufresne némi gúnnyal. -- Ügy képzelem, kormányzó uram, hogy tragédiát játszatnék embereimmel. Meg kell mondanom, hogy a társulat hölgy tagi a Párizsban ...

-- Hagyjon békét a nőkkel, Dufresne! Szenvelgő, hisztérikus társaság. Ezt a Debrie házaspárt meg egyáltalán nem állom ...

-- Talán mégis az új emberek, kormányzó uram rebegte Dufresne kétségbeesetten.

Ebben a pillanatban a kastély kapujánál kürtök harsantak. Kocsizörgés, lovak nyerítése hallatszott és D'Epernon előfutó inasainak hódolattal teljes kiáltásai. Megérkeztek az első vendégek.

-- Menjen a fenébe! -- legyintett kurtán D'Epernon kormányzó, és rohant vendégei elé. Odalent aztán egyszeriben nyájas és finomkodó úrrá változott -- éppen csak borvirágos orrát és rettentő tokáját nem tudta finomabb alkatrészekre kicserélni.

-- Bocsássanak meg a rettentő felfordulásért -- fuvolázta. -- Színészeim valami meglepetésre készülnek.

És majd felnyársalta tekintetével a távolabb sápadozó Dufresne-t. Ugyanis nyoma sem volt semmiféle felfordulásnak.

Az érkezők -- Montausier herceg és felesége -- nyájas mosollyal fogadták a kormányzó szabadkozását. A hercegné tudta, itt még mindig esemény a megjelenése. Mert Párizsban lassan elfelejtik, noha egy-két évvel ezelőtt még valóban szenzáció volt Julié D'Anyenne-nek, Rambouillet márkiné leányának és Montausier hercegnek szerelme. Julié kisasszony a presziözök nyakatekert, szenvelgő modorában fogadta a herceg kitartó udvarlását. A hercegnek, jóllehet csinos és megnyerő külsejű ember volt, végig kellett járnia a Türelem Rózsaberkeit, a Lovagiasság Tizenkét Próbáját, hánykódhatott a Kétségek Tengerén -- kerek tizenöt esztendeig.

Montausier hercegnek azonban rengeteg adóssága volt, és annak idején a király bizalma is megingott benne. Nem volt hát olyan próba, amit ki ne állt volna Julié kisasszony kezéért -- és hozományáért.

89

Tizenöt esztendő múltával aztán megérkezett a Gyengéd Szerelem Országába, vagyis feleségül vette Julié kisasszonyt -- és azonmód hazavitte vidéki birtokára. A presziőzködésnek ezzel vége szakadt: a fiatalasszony hamarosan elhízott, kellemetlen orrhangon kezdett beszélni, és akárhogy is akarta, már semmiképp sem tudta úgy lengedezl.etni a szavakat, mint még néhány esztendeje.

-- Ah, mióta itt mulatánk, mennyi gyönyörűség és kellem lett ráhordva e kastélyra. Valóságos bájliget.

-- Ó ... ah... túlzott e bók -- recsegte D'Epernon herceg. A lelke mélyén pokolba kívánta az egész presziőz finomkodást.

A lakoma pompásan sikerült. A vendégsereg dúskált az ínyencfalatokban, a százféle vadban, pástétomban, pecsenyékben és mártásokban és természetesen a legfinomabb bordeaux-i borokban, amint az illik.

Akkor a gyertyafényben ragyogó terem végében megjelentek a színészek. A színfalak egy kisváros terét mutatták: kétoldalt két ház állott, ügyesen elrajzolt távlattal, ahogyan azt az olasz festőművészek a színpadok számára bölcsen kitalálták.

Megjelent Dufresne. Hódolattal köszöntötte a főúri közönséget, és bejelentette, hogy a társulat néhány új tagja parányi bohózattal kedveskedik az előadás előtt. A bohózat persze csupán játék, és nem a főúri közönség műértő elismerésére, hanem a vidám lakomázók elnéző jóindulatára számít. Címe pedig: A féltékeny bohóc...

-- Micsoda? -- hördült fel a házigazda. -- Ez a vén ripacs ellenkezni merészel velem?

-- Mi történt, herceg? -- mosolygott mellette Montausier hercegné.

90

-- Szétaprítom -- fújt tovább D'Epernon.

-- Biztosan valami olaszos bohózat következik. Ö, úgy szerettem Párizsban az olaszokat! Sajna, férjemuram hiába keresi ókét mostanában, hogy kastélyunkban valami szép előadást rögtönözzenek.

-- Csakhogy ezek nem olaszok, Madame -- fújtatott D'Epernon. -- Ezek utolsó, rongyos vásári komédiások. A kótyagos Dufresne szedte fel őket jóformán az árok széléről. Tönkretettek, Madame. Én úgy szégyellem magam...

A herceg valóban vérvörös volt a szégyentől. Nem is a bohóctréfát szegyeiké, hiszen valójában jobban szerette, mint a „szomorjátékokat". Inkább az bántotta, hogy akadt, aki ellenszegül a parancsának.

-- Ah! -- kiáltotta most Madame Montausier. -- Mily kellemes meglepetés! Nézze, nézze csak, drágám, hiszen ez Bejárt kisasszony, a híres színésznő!

És hálás pillantást veíett a holdvilágképű házigazdára, aki most már megenyhülten, de teljesen bambán kereste szemével Dufresne-t.

A színészek által előadott játék valóban bohóctréfa volt. Ügy is adták elő: hangoskodva, széles taglejtésekkel. A meszelt képű főszereplő -- hajlott hátú, komikus figura -- többször is fenékre esett, még többször megbotlott a saját lábában, és annyi kupán vágás csattant a játék során, hogy összeszámolni sem lehetett.

A közönség nevetett. Előbb udvariasan, aztán szívből, igazán.

Hogyisne, hiszen a történet röviden arról szólt, hogy a „meszelt képű" Pierrot* gazdag, előkelő nemesi csa-

-- Pierrot a commedia dell'arte egyik hagyományos figurája. Sápadt, szomorú bohóc

91

Iád lányát vette feleségül. Örült a főúri menyasszonynak, a főúri kapcsolatnak -- de nem sokáig.

Az asszonyka lenézte, és minduntalan csúffá tette közrendű férjét.

Az meg hiába panaszkodott a lány szüleinek. Kioktatták, leintették, és amikor nagyon bizonygatta feleségének hűtlenségét -- még kupán is vágták.

Végül elhatározta, csapdába csalja az asszonyt. Sikerült is kizárnia a házból, de hiszékeny, jó szívén végül túljárt az asszonyi ravaszság. A játék azzal fejeződött be, hegy a bohócot sikerült kicsalogatni, majd becsapni orra előtt az ajtót. Most már az asszonyka kiabált ki az ablakon, hegy nem engedi be többé garázda, lump férjét...

-- Hahaha! -- kacagott Madame Montausier.

-- Hehehe! -- csuklott D'Epernon, és lelkesülten csillogott a szeme.

-- Nagyszerű! -- suttogta D'Aguillon márkinak. Ebben a városban úgyis sok a főrangúak közé felkapaszkodott polgár. Most legalább megkapták a magukét. Ilyen bohóc valamennyi.

-- Nagyszerű -- mondta Madame Montausier pár perccel később Madeleine Béjart-nak. -- Igazán nagyszerű volt, drágám. És mondja, igazán megunták Párizst? Persze, kellemes lehet így nyáridőn a szép vidékeken át vándorolni.

-- Nagyon kellemes. Madame -- mondta Madeleine, és a hercegné kövér kacsóiról a maga korán inasodó, sovány kezére pillantott

A fiatal hercegné egy darabig még csicsergett, finomkodott, aztán nőies fontoskodással suttogva hajolt Madeleine füléhez:

-- Mondja, drágám, hogyan is tudta az életét ehhez

92

a Poquelin fiúhoz kötni? Kegyed művelt, szép teremtés, nem arra való, hogy egy bohóc oldalán kínlódjék. A neves Scarron felesége lejjebb kezdte, ami a társadalmi osztályt illeti..., no lám csak, ez a darab igen szellemes, kedves bohóság volt. Olaszos szellemű. Bizonyára Scarront sikerült rábírniuk, hogy írjon a kis társulat számára.

-- Ó, nem, asszonyom -- rázta a fejét Madeleine. A darabot társulatunk tagja, Molière írta.

E szavakra elhallgatott Madame Montausier. És mások is odafigyeltek, mert valahogy mindenki azt hitte, hogy a féltékeny bohóc históriáját senki más, csakis az ügyes és szellemes Scarron írhatta.

Rambouillet márkiné leányában felrémlettek a régi emlékek. Az iiodaírni szalon, a műértő társaság, no meg az udvari kárpitos j óravaló, ám kissé bamba fiának képe.

-- Nocsak, a kis Poquelin -- mondta. -- No, jól van, jól van ...

Es csupa nyájasság volt a mosolya.

Molière végighallgatta a beszélgetést. Égett az arca.

A pompás vendégsereg ott állt körülötte. Madeleine szavai után úgy néztek rá, olyan hallgatag, semmitmondó, mégis hidegen érdeklődő tekintettel, ahogyan egy különleges képességű lovat vagy agarat néz az ember.

Nem látszott, hogy ég az arca. A fehér festék jótékonyan eltakarta.

Ám ezek a tekintetek . . .

Oly sokszor nézték, bámulták őt az elmúlt esztendők íolyamán. A színész mindig szem előtt van, és mű-

93

vészete szerint való, hogy vizsga szemek előtt játsszék. Mégis. A vásártereken, a csűrök udvarán, ahol eddig játszott, mindig csak a szerepét látták benne. Ha lelépett az emelvényről, továbbra is mint a meszelt képű bohócot vagy Pathelin mestert, a csavaros eszű ügyvédet vagy a hetvenkedő Kapitányt köszöntötték őt a vigyori tekintetek.

Most vissscavedlett az udvari kárpitos fiává.

Az udvari kárpitos derék, egyszerű polgár. És íme, a fia felemás bohócruhában mutogatja magát a világnak.

-- Már megint érzékenykedsz -- mondta Madeleine aznap este. -- Ne törődj annyit a mások véleményével. Örökösen azt kutatod, mi lehet a másik gondolatuk. Örülj inkább, hogy D'Epernon felfogadott.

-- Dufresne igazgatásával. Idáig jutottunk, Madeleine. Megszűnt az Illustie Théâtre társulata.

Madeleine átkarolta a nyakát, és mint mindig, most is vigasztalóan súgta a fülébe:

-- Nem sokáig. Rajtunk múlik, Jean. Rajtad is.

Molière, a színész.

Molière -- az író.

-- A herceg magához intett -- mesélte Madeleine-nek --, és kijelentette, hogy nagyon elégedett a műsorral. Aztán a vállamra tette a kezét, és leereszkedő nyájassággal kérdezte: „Mondja, kedves Molière, mi késztette arra, hogy színésznek álljon?" „A becsület" feleltem hirtelen, de máris megbántam. Mert láttam rajta, hogy nem érti, hamiskásan hunyorog azzal a holdvilágképével, és mindent sejtően bólogat: „Vagyis a szerelem, ugyebár? Nagyszerű, nagyszerű!"

94

-- Miért nem hagytad rá? Hiszen eltalálta, ugye, kedves?

-- Részben, csak részben, Madeleine. -- Molière, ha valami felizgatta, és Montausier hercegné néhány megjegyzése valóban felizgatta, a konyörtelenségig kicsinyes volt. -- Mert hogy veled legyek, nem kellett volna színpadra lépnem. Igaz, te biztattál. Hát persze, az embert néha hajlam is, biztatás is készteti a választásra. Mégis azt mondtam a hercegnek: „A becsület, mert születnek emberek, akiknek szíve és elméje nem tűri a világ képmutatását. Csakhogy a világ sem tűri a megbotránkoztató arcokat, e?.ért hát síró vagy nevető álarcokat vesznek magukra ezek az emberek, hogy elrejtsék vele megbotránkozó képüket. Mert nincs más, mi jobban megbotránkoztatná ezt a nyájasan hazug világot, mint maga a megbotránkozás."

Madeleine csendesen bólogatott. Nem válaszolt. Talán arra gondolt, hogy kedvese mindig oly tetszetős, szép gondolatokat fogalmaz, ha maguk között vannak, de azoknak egyedül ő az értője, mert ugyan ki az, aki egy szegény vándorszínész gondolatait figyelemre méltatja?

-- A herceg is, körülötte a márkik is egy szót sem értettek abból, amit mondtam. Haha! Az egyik illatos lovag idegesen megrángatta csipkegallérját, és kijelentette, hogy úgy beszélek, akár egy hittérítő janzenista*. A herceg pedig megkérdezte: „Mondja, kedves Molière, ismeri jól a párizsi színházi életet? Mondja csak, mi a véleménye Corneilleről? Hát Scarronról? Ügy lá-

* Cornélius Jansen hittudós teológiai irányzata, amely az egyházon be!ül nagy ellenkezést váltott ki, különösen a jezsuiták támadták. Szigorúbb erkölcsöket, odaadóbb hitéletet követelt

95

töm, ha választani kellene, inkább a vígjátéknak adná a pálmát. Szívesen megtenném magát igazgatónak Dufresne helyett..."

Hirtelen elakadt a szava, és riadtan nézett fel. Most Madeleine-en volt a sor, hogy lángvörösre gyúlt arccal tekintsen rá. Nem volt arra szükség, hogy kihallgassa, mit mondott a herceg. Sejtette úgyis.

-- Dufresne helyett... -- rebbent a hangja. -- De nem akarja elcsapni az öreget.

-- Ó, igen. Persze.

Elhallgattak mindketten, mint a bűnösök. És elfordultak egymástól, mintha -- szégyenkeznének valami miatt. Pedig csak attól íéltek, megbántják egymást az akaratlan szavakkal.

Kopogtattak.

Dufresne nyitott be hozzájuk.

-- Drága Molière -- nyújtotta a kezét, és hangjában az őszinte lelkesedés csengett --, gratulálok! Szívből gratulálok. A herceg folyton önről beszél. Nagyon szellemesnek és mulatságosnak ítélte a játékát. Ó, de szerettem volna, ha önre bízza az egész társulatot! Belefáradtam, higgye el, belefáradtam. A herceg kötekedő, okoskodó, rosszindulatú ember.

Az öreg színész csak most vette észre, hogy ők ketten furcsa tekintettel néznek rá.

-- Ó, bocsánat! -- s meghajolt. -- Rosszkor jöttem. Kár volt azért, kedves Molière, hogy nem beszélt többet a párizsi életről. A herceg büszkélkedni kívánt önnel, s ön cserbenhagyta. Valaki meg is jegyezte, hogy talán nem is érti a dolgát annyira, mint ahogy látszik.

-- Ki volt az? -- kiáltott hirtelen Molière, és kétségbeesetten kapott Madeleine kezéhez, mintha támaszt keresne. -- Ki volt az?

96

-- Nem közülünk, hiszen mi jól ismerjük -- rázta a fejét Dufresne. -- Ha nem is régóta, de nagyon jól ismerjük. Valaki a vendégek közül jegyezte meg, hogy kegyelmed ... hm ... szóval...

Dufresne meghajolt és kiment. Molière elengedte Madeleine kezét, és szerepei között kezdett lapozni. Bele-belenézett a színészi szövegbe, a rendezői utasításba, de alig látta, mit olvas. Az esze máshol járt. Később, hogy megtörje a súlyos csendet, halkan megjegyezte:

-- Mégis a gondolataik mögé látok ... Madeleine lefektette a kis Armande-ot, porolt is

vele, mert a gyerek egy idő óta nyafogó, nyűgös lett. Aztán maga is lefekvéshez készülődött, hosszú haját bontogatta. Csak nagy sokára szólalt meg:

-- Miért mutatod magad kevesebbnek, mint amennyit érsz? Ha városi tanácsurakat kell elkápráztatni egy~egy engedélyért, akkor tündökölsz és sziporkázol.

-- Szerepnek érzem azt.

-- Tudom. S azt is tudom, hogy ilyenkor meg mintha görcs szorítaná össze a torkodat. Ezek a vendégek, a dámák és a lovagok, Párizsból jöttek, és ha nem is írnak, ha nem is játszanak színpadon, ők jelentik az irodalmi közvéleményt, és talán az irodalmat is. Ilyenkor inadba száll a bátorságod. Félsz, hogy leintenek vagy kioktatnak, mint gyermekkorodban. Azt nem bírnád elviselni. Inkább elviseled, hogy ostobának, hozzá nem értőnek tartsanak. S még D'Epernon herceg is a szemedbe mondja... Sejtettem, hogy ez volt a beszélgetés vége, ha nem is árultad el. Pedig D'Epernon a többinél is nagyobb fajankó. Ó, Jean!

Ebben az utolsó felkiáltásban annyi fájdalmas türelmetlenség, annyi szemrehányás volt, amit Molière va—

7 Rónaszegi

97

lóban nem viselhetett el. Kirohant a kastély parkjába, és a nyírott fák meg a csörgedező szökőkutak között támolyogva próbálta a hűs éjszakai széllel és bizakodó gondolatokkal lehűteni forró homlokát.

Beleolvadtak Dufresne társulatába: ez valóban megváltás volt számukra. Kemény időket éltek át, támogató, pártfogó nélkül járták az országot hónapokon keresztül; az effajta társulat száz megaláztatásnak van kitéve, az effajta társulat nem is telepedhet meg máshol, mint a szabad ég alatt. A vásártereken azonban nincs helye az ötfelvonácos tragédiáknak, ott „Pathelin mester" tréfái vonzzák a közönséget -- s vele a pénzt.

Bizony kopott komédiások voltak, amikor Bordeauxban Dufresne felismerte Madeleine-t.

S ne vegye tőlük senki se rossz néven, hogy tüstént Dufresne helyéről, nagyobb megbecsülésről álmodoztak. A hosszú bizonytalanság tette őket türelmetlenné.

Dufresne pedig -- milyen ajándéka a szerencsének éppen azon fáradozott, hogy megszabaduljon terhes hivatalától.

-- Eleget gyűjtöttem össze. Szeretnék valahol Párizs környékén kis házat meg földet venni. Megtelepednék öreg napjaimra.

Molière bólogatott. Hirtelen Tabarin jutott az eszébe.

A herceg egyébként nem nagyon fárasztotta őket. Még néhány előadást kellett tartaniuk, aztán szabadságot kaptak, és immár hercegi pártfogás alatt, kormányzói útlevéllel vághattak neki a városoknak. A kormányzói útlevél azt jelentette, hogy poggyászukat, minden kelléküket az érintett városok költségén szállíthatták, akár tartottak előadást, akár nem. S mert

98

D'Epernon kormányzó erőszakos, bosszúálló ember hírében állt, a városok nem sokat akadékoskodtak: megadták a fuvart. Ám hogy ne is veszítsenek a dolgon, játékengedélyt is adtak, mert azzal együtt rávehettek a társulatot néhány „jótékony célú" előadásra is. A városi kórház vagy börtön építésére befolyt összeg aztán fedezte a fuvardíjat, s így mindenki jól járt: a tanácsurak nem húztak ujjat a kormányzóval, a díszletek és a kellékek is simán továbbjutottak.

Molière szárnyakat kapott. Ha eddig szívós szomorúság élt benne, most tettre kész vidámsággal lelkesítette a társulatot.

-- Barátaim -- mondogatta --, ez aztán a gyöngyélet! A hírünk megelőz. Tárt kapuk fogadnak. Ha fele ilyen jó színészek volnánk, akkor sem félnék a nyomortól!

-- Igazad van -- bólintott a kopasz, gömbölyű képű Debrie. -- Csak egyet nem értek. Te, aki oly könnyen megbotránkozol a világ dolgain, most boldog vagy. Nem bánt, hogy éppen a kormányzó hatalmának és nem játékunknak köszönhetjük a szíves fogadtatást?

-- Nem..., nem bánt -- rázta a fejét Molière. És nevetett. Régi beszédhibájából megmaradt csukladozó nevetése, amely valami köpés, mindent sejtő színt adott a szavainak. -- Igaz, hogy minden tehetségünk, nejed és Madeleine minden szépsége sem volna elég, hogy szívesen fogadjanak a városok. Ám lelkiismeretünk tiszta. A herceg minden hatalma sem volna elég, hogy belőlünk jó színészt formáljon... Az a dolog másik oldala...

Nem sokáig tartott a pünkösdi királyság.

Nantes városában még szívélyesen fogadják a Dufresne-féle társulat egyik „kiváló tagját", aki nem más, mint Molière. A város vezetőségét megint csak elkáp-

₇.

99

ráztatja sima modorával, pergő beszédével, szívélyes, magabiztos mosolyával. Mintha sose hallott volna kishituségről, mintha nem tudná, mi a zavart csendesség.

Lehet, hogy valami napról napra növeli az önbizalmát?

Madeleine közben megtudja, mi a féltékenység. Kínlódik, emésztödik benne. Mert észreveszi, hogy Dufresne társulatának régi tagja, a lágy szavú, hattyúnyakú, szépséges Debrie-né forró tekintettel nézi Moliere-t, valahányszor az a színpadra lép. És észrevette már, hogy Molière néha visszamosolyog a szép színésznőre.

Madeleine könnyes szemmed vonul vissza olyankor. Elmerülten fésülgeti kislánya hosszú haját. Közben azon tépelődik, vajon az ő szerelme miért nem ad szárnyakat Jeannak. Hát az ő szerelme csak arra volt jó, hogy vigasztaljon, hogy az élet nagy megpróbáltatásaiban enyhülést adjon? Hányszor biztatta Moliere-t -- kellett a biztatás, hiszen Jean még ma sem tartja magát igazán jó színésznek.

Most pedig ...

De nem szól. Hiszen megfogadta szent esküvel, hogy nem lesz Jean terhére soha. Molière szabad ember. Szabad a szíve is.

Madeleine jól látta Molière növekvő önbizalmát. Felszabadult boldogságát. De tévedett, ha azt hitte, hogy Debrie-né rajongása ébresztette fel azt.

Akkor hát talán növekvő jólétük? Mert már jólétről beszélhettek. Alig egy esztendeje még gondjuk volt, mit egyenek. Ma már jókedvű lakomákat csapnak, és egyegy szépen sikerült előadást kisebb házi mulatsággal ünnepelnek. S ez nem afféle komédiás könnyelműség -- Molière sohasem volt könnyelmű.

100

Molière arra is számított, hogy pünkösdi királyság lesz D'Epernon pártfogása ...

Nantes városában még szívesen fogadták a társulatot. Igen, az a harmincéves háború végén volt. De még abban az esztendőben kitört Párizsban a Fronde, és a harc végigsöpört Franciaország legtöbb vidékén. Az árak az egekig szöktek, a föld népének nem volt mit ennie, s katonák vonultak az utakon.

Egy napon azt hallották, elmenekült Párizsból Ausztriai Anna a gyermek királlyal együtt. S hogy az unott képű Conti herceg (Molière hajdani iskolatársa) keveri otl a kását. S hogy a nagy Condé egyszerűen elfog'lalta Párizst -- mintha csak egy ellenséges város volna.

Az ám, néhány esztendő -- mindössze három --, és véget ér a Parlamentek Fronde-ja. De a harc mégsem ér véget. Folytatódik, csak másképp nevezi a történelem: a Hercegek Fronde-ja következik -- a ravasz Mazarin bíboros velük már nem nagyon bír. Elmenekül Párizsból. Első ízben a királyi családot is magával viszi a veszedelemből. Olyan hirtelen a menekülés, hegy a vidéki kastélyban szalmazsákon fekszik Franciaország királya.

Nem csoda hát, ha Nantes után Poitiers-ben már hiába minden ékesszólása Molière-nek. Színészek? Ej, kinek is van kedve ilyen időkben tragédiát vagy akár csak vígjátékot nézni! Igen, jól ismerik a kiváló társulatot. Hallották hírét, mindenfelé csak jó híre van. No persze, a kormányzónak, D'Epernon hercegnek színészei. A herceg, hm ... egyszóval „a nyomorúságos idők és az élelem drágasága" nyomja most a várost. Az engedélyt, sajnos, nem adhatják meg.

Molière visszalovagolt a fogadóba, ahol megszálltak. Madeleine vigasztaló mosollyal, Debrie-né riadtan fo—

101

gadta a hírt. A társulat féifitagjai dühösen fújtak, szidták a várost, és Dufresne-t rá akarták bírni, térjenek haza Bordeauxba.

Molière Madeleine vállára tette kezét.

-- Gyere -- súgta --, van egy ötletem. De veled akarom előbb megbeszélni.

Az ötlet pedig nem más volt, mint hogy egyszerűen nem is mennek be a városba.

-- Játsszunk itt a falusiaknak. És ne kérjünk pénzt. Hozzanak inkább élelmet, tojást, túrót, sajtot, amijük van.

Madeleine értetlenül vonogatta a vállát.

-- Mire jó ez, Jean? Nem nyomorgunk. És még pénzünk is van, hogy mindent megfizessünk a fogadósnak. 0, te, hát nem tudsz megszabadulni a csűröktől és a vásárterektől?!

-- Mégis szeretném megtartani azt az előadást.

-- És mit adnál elő? Ezek a szegény, nyomorult parasztok még Scarront se nagyon értenék.

-- Hát ez az, ez az -- bólogatott. -- Madeleine, én ... én írtam egy másikat, és ...

Irt egy másikat. A féltékeny bohóc históriáját kényszerűségből csapta össze, és mert oly sok függött a herceg kegyétől vagy haragjától annak idején, egyetlen délután papírra vetette a szöveget. Régi commedia dell'arte fordulatok, szóviccek új élményekkel ötvöződtek abban, és maga a mese egy kissé hasonlított talán a nagy olasz komikus, Tiberio Fiurelli sorsára.

Most hát írt egy másikat. És az izgalomtól kipirult az arca. Hiszen az első mű oly keveset árul el az írójáról. Pillanatnyi hangulat, sürgető kényszerűség vagy akár a tréfás kedvű virtus is tollat adhat az ember kezébe. Talán sikerrel...

102

Vajon a második is sikerülni fog? Amikor már saját elhatározásából, pusztán az írás kedvéért ül az asztalához? Amikor írni akar? Maradt-e ötlete, szava, meséje egy újabb színjátékra?

Tudja ő maga is, hogy a második mű avatja majd igazán íróvá.

-- Ö, Jean, hogy örülök! -- kiáltott fel Madeleine. És ez a felkiáltás már annyira más volt, mint ami ott, a hercegi kastély szobájában hangzott. Abban türelmetlenség, kiábrándulás, elkeseredés csengett. Ebben öröm és megnyugvás, boldog érdeklődés visszhangzott.

Ó, hát ezért változott meg? Nem Debrie-né rajongó pillantásai adták önbizalmát? Nemcsak azért ragyog az arca, mert nem nyomorognak többé?

Molière rátalált az igazi szerelemre.

ír. Immár nemcsak színész -- író is. És Madeleine a múzsákra sohasem lesz féltékeny. Ó, dehogy! Vállalja inkább a szerepüket is.

-- Olvasd, kedvesem! Már a címe is nagyon érdekes.

A hálás -- vagy hálátlan -- utókor oly nagy előszeretettel bontja szakaszokra a nagy művészek életét. A magánember sorsának változásait keresi a művekben, és ujjong, valahányszor megtalálja a kapcsolatot a valóságos élet és az alkotott világ között. Mintha bizony a mű is a lélek tükre volna, akárcsak az emberi arc. Nem így van, semmiképpen, hiszen még az arc vonásai sem árulják el mindig a lélek változásait.

Milyen egyszerű is volna felkutatni az alkotó ember életének minden óráját: mit csinált, kivel társalgott, milyen gondja vagy öröme volt egyik vagy másik

103

esztendőben, és a szerint osztályozni, csoportokba rakni a műveket is.

Csakhogy megtörténik nemegyszer, hogy az író tragédiákat ír, noha jól megy a sora, s boldog. Máskor szélsőségesen csapongó, vidám műveket alkot, jóllehet egyik csapás a másik után éri. Ilyenkor hát nagyobb szakaszokra bontják egész életművét, és azt mondják: íme, életének ebben vagy abban a korszakában ilyen és ilyen témák után érdeklődött, ilyen vagy olyan tárgyakat dolgozott fel leginkább ...

Molière műveit nem tudják sehogy sem csoportosítani. Ha életét szakaszokra bontják, egy részéből kimaradnak a művek. Hiszen a vidéki vándorlások során nem is egy színdarabot írt. Igaz, alig egykettő maradt fenn belőlük, a többi beleolvadt a későbbi nagy művekbe, megint másoknak csak a címe él tovább, és árulkodik az alkotó kora* jelentkezéséről.

Lehet, hogy a kocsmák udvarán és a piactereken tartott előadások korán megtanították valami nagy igazságra.

Hogy a színpadról mindenkihez kell szólni.

Hogy megértse és élvezze a paraszt és a gróf egyaránt.

Lehet, hogy a kényszerűség, a mindennapi kenyér féltése tanította meg először arra, hogy komoly, szent dolognak tartsa -- a sikert. Annak tartotta haláláig. Tudta azt is, sikerre lehet vinni gyenge műveket is. Ám alkothat bármily nagyszerűt, ha sikere nincs, annyi az, mintha nem is alkotott volna.

A színpadi mű -- a közönségben kel életre.

Azért mondta később tudatos büszkeséggel: „Számomra a legtöbb törvény: tetszeni."

Hát az a bizonyos második mű tetszett. Madeleine—

104

nek is, a társulat többi tagjának is, és végül a falusiaknak is.

-- A herceg kétszer akkorára hízik majd örömében, ha megtudja, hogy nemcsak színésze, de írója is van -- lelkesedett Dufresne.

Dufresne jóslata azonban nem vált be. D'Epernon hercegnek kisebb gondja is nagyobb volt annál, semhogy a színészeivel törődjék. A Fronde hullámai összecsaptak az ő feje felett is, Bordeauxban komoly zavargásokra került sor, úgyhogy a recsegő hangú kormányzó jobbnak látta, ha birtokára visszavonul. A társulat éppen Norbonne-ban tartózkodott, amikor megkapták a parancsot, siessenek azonnal Agenba, ahol a harcokba belefáradt herceget, no meg kedves barátnőjét kell előadásaikkal szórakoztatniok.

Nyolcvan mérföld-nem kis út. Hát még lassú szekereken, vonuló katonák és lázongó falvak közepette! Mégis megtették, hogy bemutathassák gazdájuknak Molière első színdarabjait.

-- Újabbakat írt? Nagyszerű, nagyszerű! -- lelkendezett a herceg, és dicséretére legyen mondva, valóban tetszettek neki a rövid behozatok.

-- Rossz jel, kedves Molière -- nevetett Debrie-né. A herceg nem valami nagy koponya. A művészetekhez meg egyáltalán nem ért. Az ő tetszése, sajnos, nem emeli kegyelmedet az Olümposzra.

-- Igaza van. De gondolja csak meg, az ő nemtetszése könnyen árokpartra vethet valamennyiünket.

Majdnem sor került rá csakhamar. 1650 nyarán a kormányzó lemondott hivataláról, és visszavonult birtokaira duzzogni. Megvolt rá az oka, mert a Hercegek Fronde-jában olyan párthoz csatlakozott, amelyik a rövidebbet húzta. Jobbnak látta tehát, ha gyorsan elvo—

105

nul a küzdőtérről, és megvárja, amíg a győzteshez csatlakozhat.

Szélnek eresztette színészeit is. Meglapulni csak csöndben és szerényen lehet.

Elhagyták hát D'Epernon herceg szolgálatát -- mégsem kell már úgy gondolni rájuk, mint szegény komédiásokra, akiknek takarója a csillagos ég, és kenyere a semmi. Jól szervezett és nagyon jó hírű társaság Molière társulata.

Az ám, mert ezekben az években már Molière az igazgató! Nemcsak azért, mert Dufresne oly könnyen, szíves örömest vált meg hivatalától, hanem azért is, mert a bevételből neki jut a legnagyobb rész. Játszik, s rendszerint a főszerepeket kapja, mert sem korban, sem színészi képességben alkalmasabb ember nincs közöttük, ír is, méghozzá olyan sikerrel, hogy a társulat majdnem kizárólag az ő darabjaiból él. Jogos, hogy ő kapja a legnagyobb részt.

Ráadásul fáradhatatlanul szervez és dolgozik. Ha előresiet egy-egy városba, hogy engedélyt kérjen a játékra, és szállást is keressen -- ismét „udvari komornyiknak" nevezi magát.

-- Miért is ne? -- magyarázta társainak. -- Annyi ember nevezi magát mostanában nemesnek, lovagnak, sőt márkinak is, noha sosem látott nemesi levelet. Nekem legalább valóban közöm volt az udvarhoz.

Oly sok ember nevezi magát nemesnek, lovagnak, márkinak...

Ez csak az egyik tapasztalat -- amely később felbukkan a nagy színdarabokban. Mert a vidéki vándorlás száz- és százféle tapasztalattal gazdagította az írót.

Ha Párizsban nevetségesek voltak a presziőzök -- itt vidéken dühítőén ostobák, és még a félműveltség is

106

hiányzik belőlük, amelyre a párizsiak oly büszkék. És hány kisebbnagyobb tragédia zajlik le a szemük láttára. Főnemesi és egyszerű polgárcsaládok gyermekei zokognak a szülői önkény súlya alatt. Nemcsak a dráma- és a regényírók képzeletében született, hanem történelmi tény, Franciaországban ez idő tájt „királyokhoz méltó szokás" divatozott: gazdag (és gazdagodni vágyó) családok már egész kicsi korban eljegyzik egymással gyermekeiket, és mit sem törődnek azzal, vajon később, ha felnőnek, szeretik-e majd egymást vagy sem. A polgárok kolostorokba zárják leányaikat, csak hogy ahhoz kényszeríthessék őket, akiket kiszemeltek számukra. És a kiszemelt vőlegény nemegyszer reszketeg vénember, ápolatlan, de agyoncicomázott rokkant udvaronc, akire ránézni is irtózat

-- ám akinek az udvarban címe és rangja van, és a leány apja szemében ez mindennél többet ér.

A fiatalok sorsát a szülők intézik, és nemcsak a főnemesi vagy polgári családokban, hanem az egyszerű parasztok között is. „A szerelem majd megjön később"

-- vigasztalják a boldogtalan leányt. S nem a színdarabok, hanem a való élet mutat olyan eseteket, hogy a kényszerű házasság elől megszöknek a fiatalok. Ám a fiatalság mindig követelte és követeli is érzelmeinek jogait. A fiatal szerelmesek rendszerint egymásra találnak kolostor és szülői parancs ellenére is, s ha nincs más megoldás, hogy akár a leány, akár a fiú elkerülje a szülők által terveit házasságot -- megszöknek, és egybekelnek titokban.

Legalábbis Molière -- aki mindenütt egyaránt oly sok szerencsétlen házasságot láthat -- így képzeli.

-- Van rá példa, hidd el, Madeleine, van rá példa, nem is kevés.

107

-- Van -- bólint Madeleine --, azért mégiscsak úgy áll a dolog, hogy a lányok meghajlanak a szülői kényszer előtt. Hozzámennek ahhoz, akit az apjuk választ, s aztán a házasságban bosszulják meg magukat a világon. Nemtörődöm módra, tékozlóan élnek, és fűvelfával megcsalják férjüket.

-- Ezek szerint nem is a lányokkal, hanem az ostoba férjekkel történik az igazi tragédia.

-- Bizony, a férfiak rendszerint ostobák, ha a szerelemről van szó -- jegyzi meg Madeleine, minthogy a nők már ősidők óta szeretik ezt a férfiak szemére hányni.

-- Mintha bizony a lányok nem vesztenék el éppúgy a fejüket, mint mi! -- nevet Molière.

-- Nem bizony. Nézz csak körül, akárhány ostoba libuskát találhatsz, aki ha igazán szerelmes lesz, még az akadémikusok eszén is túljár. Egyszeriben megokosodik, ravaszdivá lesz, szerelmesével évődik, apját hitegeti és szenteskedik, mintha más gondja sem volna, mint a kiszemelt másikhoz nőül menni.

-- Vagyis a szerelem a nők legjobb iskolája. Igaz?

-- Ügy, ahogy mondod.

-- Nahát, Madeleine, fogadom, hogy mától kezdve feljegyzem, ha erre példát találok! Alig hiszem, hogy neked lesz igazad.

Pedig tudja, hogy Madeleine-nek igaza van. Hiszen a beszélgetés elején még ő maga is bizonygatta. De hát szokása volt úgy csűrni-csavarni a szót, hogy végül őt „győzzék meg" a saját igazáról. Akadt, aki gúnyt vagy akadékoskodást érzett ilyenkor a szavaiban, és kijött a sodrából, de Madeleine jól ismerte őt, és sohasem veszekedés, mindig biztatás lett a beszélgetés vége.

108

-- Akár máris kezdheted a jegyzést -- nevetett. -- Nekem lesz igazam.

Molière azon nyomban elővont a zsebéből egy kicsiny, bőrbe kötött füzetet. Annak egyharmada máris tele volt írva. Vagyis nem most határozta el, hogy feljegyzi tapasztalatait a világról -- hanem csak most árulta el.

Azon a napon késő estig ezeket a hosszabb-rövidebb feljegyzéseket olvasták. S megfeledkeztek a társulatról is, sőt Bejárt nagymamáról is, aki dúlva-fúlva csapkodta az ajtókat, mert a cserfes kis Armande megint kihozta a sodrából.

O, mennyi-mennyi különös históriája volt feljegyezve abban a füzetben! Nemcsak fiatal szerelmesek küzdelmei. Dehogy. Valami csapongó, szeszélyes módon helyet talált ott a párizsi gyertyakereskedő (aki az adósok börtönébe záratta Moliére-t) néhány mondata. Aztán az a két mondat: „Vedd átkomat" és rá ez: „Végre kapok valamit". Majd városnevek következtek és családnevek, sorban, minden megjegyzés nélkül, hogy hirtelen egy-egy jól ismert farce vagy commedia dell'arte unalomig játszott tréfája szerepeljen, talán utalva a feljegyzett városokban tapasztalt valóságos dolgokra. Aztán sok apróbbnagyobb feljegyzés között megint két mondat, amelyek ugyancsak ellentmondtak egymásnak. „Akinek van esze, alkalmazkodik korának bűneihez"* -- szólt az egyik, és Madeleine felkiáltott:

-- Ó, hiszen ezt még Chapelle mondta! Emlékszem, amikor úgy hajba kaptatok valamin, hogy azt hittem, vége a barátságotoknak. -- A következő mondatot már

* Don Jüannal mondatja majd Molière

109

hangosan olvasta: -- „Nem bírom e gyáva modort."* Jean, ezt te szektád mondogatni.

Így hát volt abban a füzetben minden: személyes élmény, személyes megjegyzés, gondolat vagy mások elbeszéléséből leszűrt tanulság, s még az is, amit Molière D'Epernon grófnál hallott az egyik lovag szájából: „Az én hitem, hogy kétszer kettő négy".**

-- Mennyi szomorú história -- suttogta Madeleine, aki ha nem is volt vallásos, nem volt istentagadó sem, és ez az utolsó mondat felkavarta a lelkét. -- Jean, te ide csupacsupa szomorú történetet jegyeztél fel.

-- Csupa vígjátékot.

Molière átkarolta Madeleine-t, és sokáig nevetett, csukladozó, hamiskás nevetéssel.

1651-ben Molière Párizsba megy. Madeleine is vele tart. Párizsban még tartanak a zavargások. Utcai harcok folynak. Alig tudnak bejutni a kapukon. Most lángolt fel igazán a Fronde küzdelme, mert még egy esztendő, és XIV. Lajos, Franciaország királya teljes jogú uralkodó lesz. A főúri pártoknak addig kellett hatalmat szerezniük, hogy aztán háborítatlanul élvezhessék az uralkodó első kegyeit. Ez a harc kegyetlen és főképpen aljas eszközökkel folyt. Az ekkor már „nagy"nak nevezett Condé herceg saját öccsével, Conti herceggel (Molière hajdani iskolatársával) kelt élethalálharcra, és szabályosan elfoglalván Párizst, végül is kiebrudalja onnan (miközben Longueville hercegnő, e finom úri dáma beieágyúztat a seregeibe). A történet

* Az embergyűlölő (Misanthrope) egyik felkiáltása ** Egy matematikus mondása volt ez, amelyet akkoriban gyakran emlegettek. Molière majd a Don Jüanban idézi

IIO

persze ismert, az újból megmenekült királyné és a visszatért Mazarin bíboros aligha hálálja meg eléggé a segítséget, mert Gondét csakhamar immár nem a spanyol seregek ellen, hanem a spanyol seregekhez látjuk vonulni...

-- Urak dolga, urak mulatsága, de csak a polgár meg a szegény issza meg a levét -- legyintett az ősz Poquelin mester. -- Itt volna már az ideje, hogy az Úristen lesújtson erre a bűnös világra!

-- Nem az Úristenre kéne azt hagyni, apám. Az a baj, hogy az emberek sem nagyon munkálkodnak a bűnök ellen.

-- Éppen hogy az a baj. Mindegyik a maga igazát hajtogatja, mindegyik az istenre meg a hitre hivatkozik, amikor a saját gonoszságát főzi. Hallottatok-e egy bizonyos Godard nevű polgárról, aki nem bírván a sok nyomorúságot, s mert hol az egyik, hol a másik párt fenyegette közömbössége miatt, végül is az egyházhoz menekült, és bigott vallásosságban keresett menedéket?

-- No hiszen erről tudnánk mesélni, apám -- nevetett Molière Madeleine szapora bólogatása közepette. -- Mert hányszor találkoztunk mi is szenteskedő emberekkel, akik leszólták a művészetet, s minket magunkat ördögöknek neveztek, noha a lelkűk mélyén telve voltak gonoszsággal, és nem ijedtek meg semmiféle ördögi gonoszságtól, ha a saját érdekükről volt szó.

-- Csakhogy Godard nem volt rossz ember -- rázta a fejét Poquelin. -- Ű valóban hitt a hitében, annyira, hogy vagyonának kezelését is gyóntatójára bízta. Az meg rútul cserbenhagyta, mert ellopta mindenét, és ráadásul elcsábította egyetlen leányát is.

Ili

-- Velünk, színészekkel ilyesmi nem történhet meg -- mosolygott Madeleine. -- A mi pénzünkre nem pályázik egyetlen új hittérítő sem.

És ezzel máris jövetelük céljára terelődött a szó. Poquelin mester nem vette ezt rossz néven. Szívesen és szeretettel fogadta őket, örült, hogy viszontláthatja legkedvesebb fiát, akinek színészi, sőt írói hírnevéről már hallott az udvarban.

-- Azt mesélik, hogy Franciaország legjobb színészei járják a vidéki kastélyokat. Ti vagytok azok. S irigylik mindazokat, akiknél megfordultatok.

Ez a hír jólesett. Ügy megörültek neki, hogy szóhoz is alig jutottak. Az öreg pedig hamiskásan hunyorított, és még hozzátette:

-- És még azt is mesélik, hogy ebben a társulatban szerepel Franciaország két legszebb színésznője. Gondolom, az egyik te vagy, kislányom.

-- A másik pedig az álnok Debrie-né -- nevetett Madeleine, és durcásan vonogatta a vállát.

Végül mégiscsak kibökték, miért utaztak oly váratlanul Párizsba. Pénz kellene, mert ki akarják bővíteni a társulatot, s mert új, szép ruhákra is szükség volna, hiszen a szegényes színpadokon elsősorban színes, pompás ruháival tűnik fel a színész. A régebben zálogba tett kosztümöket még nem válthatják ki. A herceg drága ruháiért annyit kellene fizetniük, amennyiért kétszer annyi szerényebb ruhát vehetnek. És persze kocsi meg ló is kéne, hiszen megint saját erejükből élnek. Aztán Dufresne is kér valami végkielégítésfélét, amiért lemondott a társulat vezetéséről.

-- Előleget... az örökségre, apám... -- nyögte ki Molière.

Poquelin Madeleine-ra nézett, és bólintott:

112

-- Szívesen odaadom mind. Látom, jól gazdálkodtok. Nem vagytok ti afféle nembánom komédiások!

Jean-Baptiste Poquelin, a hajdani kárpitosfiú szívét e szavakra valami különös, jóleső melegség töltötte el. Mert akárhogy is forduljon a sorsunk, akárhova vessen is az élet, a lelkünk mélyén mindig él a vágy: valóra váltani a szülők reménységét. Talán ezért is olyan nehéz ellentmondani a szülői akaratnak, és ha nagy ritkán mégis sor kerül rá, ezért marad bennünk oly sokáig a bűntudat érzése ...

Ha Molière eddig az elnéző engedékenységért hálás volt apjának -- most a dicséret és elismerés szinte szárnyakat adott neki. Visszafelé utaztukban ki nem fogyott a szóból, folytonosan tréfálkozott, és vidám verseket rögtönzött. Madeleine tudta, miért ez a boldogság, és örült ő is, mert olyan ritkán látta kedvesét ilyennek.

-- Te, te nagy gyerek -- és gyengéden beletúrt a hajába.

-- Maholnap harmincéves leszek -- bólintott Molière. -- De hidd el, drágám, a szülői szeretetből sohasem nő ki az ember.

A Hercegek Fronde-jának nevezett polgárháború eltartott 1653-ig. Pedig már 1651-ben nagykorúnak nyilvánították a királyt, és beiktatták teljes uralkodói hatalmába, bizonyára arra számítva, hogy személye megfékezi majd a frondőröket. 1653-ig azonban tovább feszült a helyzet, és a Brühlig menekült Mazarin nem jöhetett haza. Csak 1653-ban látta viszont Párizst.

Közben folyt a viaskcdás, s jóllehet a késői utókor nem tulajdonít túl nagy jelentőséget a Fronde harcai-

» Rónaszegi

nak -- akik életüket adták az ostoba háborúsdiért, talán az utolsó pillanatig hősnek hitték magukat.

Pedig hát címért, rangért, hatalomért, a végén már a király kegyeiért vagy inkább kegyelméért folyt a harc -- s a nevükre, becsületükre, hitükre kényes főurak gátlás nélkül mocskolták be nevüket, becsületüket, és adták fel hitüket a győzelem érdekében.

A nyegle Conti herceg saját bátyja, Condé ellen viselt hadat, ellenében védte Párizst -- kevés tehetséggel. Mert Condé úgy kiebrudalta onnét, hogy meg sem állt Pézenas melletti kastélyáig, ahová duzzogva elvonult, és törte a fejét, vajon hogyan is feledtesse viselt dolgait.

Igaz, Condé sem élt a győzelmével, a király hálájával sem lehetett megelégedve, mert egyszeriben hátat fordított hazájának, és a régi ellenséghez, Spanyolországhoz szegődött. Éveken keresztül spanyol zászlók alatt harcolt a franciák ellen.

Conti tehát vadászattal, ivással és persze udvarlással töltötte idejét; nagy lakomákat csapott, sőt megbízta Cosnac abbét -- a későbbi aix-i érseket --, fogadjon fel színészeket a mulattatására.

Utóvégre egy hercegnek meg se kottyan egy-két elvesztett háború!

Kitűnő ötlet, pompás gondolat. Színészek! Nélkülük valóban nem lehet meg fenséged kastélya. Minő szerencse, hogy éppen erre tart hazánk legnevesebb színésztársulata!

-- Fogadja fel őket.

Az örökké készségeskedő abbé hamiskásan hunyorgott, és a kezét dörzsölte:

-- A legnagyszerűbb társulat. Vezetőjük és költőjük Molière, akit fenséged bizonyára jól ismer, hehehe ...

114

-- Nocsak. Talán valami bolondos kedvű márki, aki felcsapott komédiásnak?

-- Nem, nem. Molière nem más, mint Jean-Baptiste Poquelin, az udvari kárpitos fia, fenséged hajdani iskolatársa.

A herceg unott arcán egy vonás sem rezdült. Kinézett az ablakon, le a parkba, ahol éppen színpadra való jelenet zajlott, mert az ő kedvesének egy olaszos öltözékű férfi fél térdre ereszkedve, mély hódolattal nyújtott át egy kis szelencét.

-- Fenséged bizonyára emlékszik a Poquelin fiúra hallotta az abbé hangját.

-- Nem..., nem emlékszem. S hagyjon békén ezzel az ostobasággal! Ha jó színészek, fogadja fel őket, a többi nem érdekel.

Cosnac abbé leforrázva sietett Moliere-ék elé, akik örömmel fogadták a hercegi meghívást. Milyen nagy volt azonban a csodálkozásuk, amikor a kastélyba érve, egy olasz színtársulat tagjai vigyorogtak a képükbe, mondván: a herceg kedvese időközben beajánlotta őket Contihoz, és így ők fogják szórakoztatni a vendégeket.

-- Hát csak szórakoztassák -- bólintott Molière, és tüstént intett társainak, forduljanak csak vissza a kocsik.

-- Megálljának! -- kiáltott ekkor az abbé. -- Nem tűrhetem, hogy adott szavamat így semmibe vegyék! Sem azt, hogy a herceg ennyire megfeledkezzék egykori iskclatársáról!

Azzal sarkon fordult, és nagy dérrel-dúrral berohant az épületbe. Molière mosolyogva nézett utána. Egykori iskolatárs .. . ugyan! Hiszen akkor éppen Conti herceg vihogott elsőnek. Vagyis jól ismerte ő jövendő gazdájukat, jobban, mint Cosnac abbé, akinek vérvörös arca

s* n<:

ugyan természetes színt öltött, és hangoskodása szelíddé csendesedett, mire a herceg szobájába ért, elhatározása azonban mégsem vesztett erejéből, mert a herceg titkárával találkozott, aki készségesen sietett a segítségére :

-- Ki nem állom ezeket az olaszokat, és főképpen azt az ostoba nőszemélyt.

Conti leereszkedő gúnnyal és tántoríthatatlan gőggel fogadta az abbét meg a titkárt. Ám a két ember heves magyarázkodása, bátor ellenkezése mintha valóban jobb belátásra bírta volna.

-- Nos hát legyen -- intett kegyesen, s ezzel az intéssel az olasz társulat szedhette a sátorfáját, és Molière társulata megtelepedhetett a kastélyban. Igaz, nem állandó lakásuk lett itt. Már jó ideje Lyon volt a főhadiszállásuk, innen indultak kisebbnagyobb turnékra, és Lyonban fogadták maguk közé a társulat később híressé lett színésznőjét: Duparcné asszonyt. A Duparc művésznév volt, a házaspárt eredetileg Berthelot-nak nevezték. A szép, nyúlánk, hideg tekintetű, fagyos mosolyú, mégis oly vonzó Duparcné egy jobb hírre vergődött lyoni csodadoktornak volt a lánya. Nagyszerűen táncolt, szép énekhangja is volt, szerette a feltűnő kosztümöket, és hogyha jó kedve támadt, mulatságos történeteket mesélt apja mesterségéből.

Molière hosszú szónoklatban köszönte meg a hercegnek, amiért színészeivé fogadta őket. Igaz, közben főtt a feje, hogyan fogja megnyerni a sértett hercegi udvarhölgy rokonszenvét. Ám korai volt az aggodalom, mert a herceg hamarosan Montpellier-be, az orvosi egyeteméről nevezetes városba rendelte őket, ahol a tanácskozásra összegyűlt rendeket kellett szórakoztatniuk.

-- Milyen tapintatos -- mondta Molière. -- Távol tart bennünket az udvarhölgyétől, aki biztosan bosszút forral.

A bizalom megint csak elhamarkodott volt. Molière nem vette észre, talán fel sem jegyezte, hogy az olasz színészeket felfogadó hercegi kedves egy idő óta eltűnt a kastélyból. Eltűnt, mert Conti új életet kezdett főképpen pedig új manővereken dolgozott: odafönt Párizsban már végképp megszilárdult az ifjú király hatalma, aki mellett ott pislog, krákog a vén ravasz méregkeverő, Mazarin bíboros.

-- Hallottátok? -- rontott társai közé egy napon Molière. -- A herceg feleségül veszi...

-- A bíboros unokahúgát -- mosolygott mindentudó fölénnyel Duparcné.

Molière őszintén elcsodálkozott.

-- Hát ezt honnan tudja, kisasszony*? Hiszen a herceg titkára, Sarrazin úr is csak egy órával ezelőtt tudta meg a titkot, és rajtam kívül senki mással nem közölte.

Duparcné felhúzta finom vonalú orrát, és azzal a mosolyával, amely majd Párizs legünnepeltebb költőit lobbantja lángra, jelentősen mosolygott igazgatójára:

-- Kedves barátom, ez a házasság.. . politika. Főurak cselszövése, helyezkedése, sakkhúzása. Hát mi, nők, is ezt műveljük a magunk kis világában, egész életünkben. Nem csoda, hogy kitaláltam.

-- Én is kitaláltam -- hallatszott egy hang a társaságból. Magakellető, szemtelenke kis hang volt ez -- Armande hangja.

* A francia színésznőt mindig „kisasszonynak" szólították, akkor is, ha idős matróna volt

117

Bizony, Armande már tizenhat éves nagylánnyá serdült. Bronzvörös haja, álmodó kék szeme, fehér bőre csodaszép jelenséggé tette. S volt benne valami megejtő báj, fiatalos közvetlenség. Talán a vándorló színészi élet tette: Armande őszinte kedélyű, magabiztos (talán kissé nagyon is magabiztos) emberke lett, akiben nyoma sem volt a világtól szinte teljesen elzárt polgárlányok vagy a női egyenjogúsággal kacérkodó, de annak lényegéből mit sem értő nemesi kisasszonykák kierőszakolt modorából.

-- En is kitaláltam -- ismételte kuncogva.

-- Te, te -- Madeleine szeretettel megsimogatta leánya fejét. -- Mit értesz te még a világ dolgaiból?

-- Annyit, hogy a herceg biztosan nem szereti a bíboros unokahúgát. Csak feleségül veszi. A legtöbb ember nem szereti a feleségét, vagy a legtöbb asszony a férjét..., igazán . . .

A társulatban két házaspár is volt. Debrie-ék és Duparcék. A férjek hallgatag megértéssel mosolyogtak Armande-ra, de a két szépasszony lángvörösen csattant fel:

-- De Armande! Miket beszélsz! Madeleine, drágám, ez a gyerek. .. nahát, ez már sok !

Madeleine azonban nem szólt rá Armande-ra. Molière is csak mosolygott. Gyönyörködött benne.

-- Igen, igen -- nyelveskedett Armande. -- Apu is feljegyezte a füzetébe, hogy a férjek meg a feleségek nem szeretik egymást, mert a szülők döntik el, hogy a gyermekük kit vegyen el. Bezzeg apu és anyu szeretik egymást ... pedig nem is házasok.

Most Madeleine-en volt a sor, hogy mélyen elpiruljon. És Moliere-en, hogy zavartan köhécseljen.

-- Jól van, drágám -- Duparcné fölényes jóindulattal

118

intette le Armande-ot. -- Még gyerek vagy. . ., ámbár én ebben a korban mentem férjhez. Kicsim, hát majd egyszer te is férjhez mégy, és akkor meglátjuk, szeretni fogod-e a férjedet vagy sem.

-- Én... nagyon -- és Armande a fiatalok ártatlan közvetlenségével Molière-hez fordult: -- Apa, igazán felvehetnél közénk valami csinos fiatalembert. Csupa férj meg agglegény van a társulatunkban. Én pedig vándorlók veletek egyik városból a másikba, és majd meglátod, örökösen pártában maradok.

Ezen most már felszabadultan, szeretettel nevettek valamennyien. Debrie felemelte poharát, és indítványozta, hogy igyanak a köztük legfiatalabbnak, Armande-nak szépségére, ártatlanságára és tehetségére. Érre aztán ittak, majd hozzáláttak az ebédhez -- együtt evett a társulat, méghozzá bőséges lakomákat, mintha csak feledni akarnák a régi, nyomorúságos időket.. ., s mintha félnének a szerencse változandóságától.

Armande azonban nem szívesen hagyta, hogy a figyelem elterelődjék róla, hiszen a gyermekek úgy örülnek, ha felnőttszámba veszik őket. Akár csak percekre is.

-- Komolyan mondtam, apa -- fordult Molière-hez. -- Olyan egyedül vagyok itt köztetek... pedig én is szeretnék ám már valakit drága férjecskémnek szólítani!

Érre megint felharsant a jóízű nevetés. Debrie-né nevetett a legjobban, inert ő szólította így a férjét, és ezért az örökös, feltűnő gyöngédségért már sokszor megmosolyogták.

-- Igazán. .. szeretnék valakit drága férjecskémnek szólítani.

Versengve ajánlkoztak a férji szerepekre. Legjobban

119

Pinel úr, a hajdani írnokból lett színész, aki törékeny, sovány alakjával, csapott vállak fölött imbolygó kopasz fejével szánandó és nevetséges figura volt.

De Madeleine már szerette volna elterelni a figyelmet erről a témáról. Armande utóvégre még gyermek, ha nem is egészen az, és most a felnőttek féktelenül bolondoznak vele. Az lesz a vége, hogy majd sírva kirohan, mert rájön, hogy őszinteségéért kinevették.

-- Tudod mit, nevezd aput „drága férjecském"-nek. Utóvégre ő legényember, aztán szemrevaló is, és végül abból igazán nem származik semmi baj, ha addig így nevezed, amíg valami rendes férjet nem találunk számodra.

-- Már ti is kezditek. Találok majd én magamnak .. .

-- Jó, jó -- intett Madeleine.

Es Armande a vidáman nevetgélő társaság koccintgatása közben Molière nyakába borult. Megcsókolta jobbról is, balról is, és fennhangon drága férjecskémnek szólította.

-- Drága férjecském... apu -- tette hozzá suttogva.

Molière nevetett. Csukladozó, kópés nevetéssel. Aztán hirtelen mozdulattal megsimogatta a lány csillogó, szép haját, mert elfogta a szívét valami keserű, különös érzés.

„Hiszen bárcsak apád volnék, bárcsak férjed volnék . .., szegény kis árva!"

Ha Conti herceg nem is volt hajlandó felismerni Molière-ben a régi iskolatársat, előbb-utóbb mégis megkedvelte, sőt bizalmas emberei közé fogadta. Ennek egyszerű és nyilvánvaló okai voltak.

A herceg elvette Mazarin unokahúgát feleségül. Az