16*

243

művészetében, testének ápolásában is a természetesség és a természet híve maradt.

Azt a bizonyos receptet azonban mégsem tudta kikeverni.

Nyugalmas élet szerető szívek körében.

Feleségével jó ideje elhidegültek egymástól. A kölcsönös bizalom és megértés különben sem fejlődött közöttük úgy, mint Macieleine-nel, de amióta Báron elhagyta őket, Armande körül szinte megfagyott a levegő.

A szép fiatal színésznő csak nagyon ritkán kereste fel urát az auteuili magányában.

Annál többet látogatták a barátok. S olyankor az asztalon borosfiaskó is állt a tejesköcsög mellett.

Leggyakrabban Chapelle, a régi cimbora látogatta meg. S ő minden alkalommal ezzel a két kérdéssel fogadta :

-- Mit tudsz Baronról? Mit tudsz a Tartuffe-roi"? Es a válasz minden alkalommal ugyanaz:

-- Ej, minden a régi? Mikor unod meg már? Chapelle, aki világéletében jóravaló, ám könnyelmű

ember volt, nem tudta sehogy sem megérteni, hogyan emésztődhet a lélek ilyen „apróságokon".

-- Elhiszem, barátom, szeretted azt a fiút, hiszen neked csak leánykád van ... De hát miért bánt ennyire a dolog? Armande pofon ütötte .... biztosan megvolt rá az oka.

-- Nem volt rá oka! -- A magas ember hajlott háta most mintha még jobban megtörne. -- Nem volt rá oka!

-- Honnan tudod?

Molière szeme bizonytalanul repdesett.

-- Sehonnan ... csak érzem.

244

Chapelle legyintett. Olyan volt ez a legyintés s hozzá szemének villogása, hogy a rég eltűnt gyermekéveket, a kollégiumi időket idézte.

-- A te híres megérzéseid!

Ám a költő mélyen zengő hangja, amelyet már a tüdőbaj gégét csavaró, kínzó köhécselése tör meg időnként, egyszerre hallatlan bizonyossággal szól:

-- Megérzéseim... hidd el, barátom, ez a falusi magány sok mindenre jó. Esténként itt ülök a kertben, nézem a leszálló alkonyt, hallgatom a madarak korán elhaló csivitelését, nézem a nagy szárnyú alkonyi pillék ideges röppenését, és közben kitisztulnak fejemben a zűrzavaros párizsi képek. A napokban itt járt La Grange, aki helyettesem gyanánt vezeti a színházat. Ö is aggodalmasan figyelmeztetett: ne zaklassam őfelségét mindenféle beadványokkal, kérelmekkel a Tartuííe-öt illetően. A király hallani se akar a nyilvános bemutatóról, jóllehet elismeréssel szólt, tetszett neki a darab.

Chapelle bólintott:

-- Es mindenki ismeri. Alig van főúri ház Párizsban és vidéken, ahol el ne játszottatok volna.

-- Nem ismeri mindenki -- rázta a fejét Molière. A kofák még nem ismerik, a mesterek, katonák, cselédek, az utca népe még nem ismeri...

Ittak. Chapelle felhajtotta a borát, Molière a pohárka tejet. Nevettek rajta.

-- Akár hiszed, akár nem, itt Auteuilben jöttem rá, hogy a Tczríwffe-harcban nem én csatázom..., rajtam tipornak, akik itt viaskodnak. A király betiltotta a darabot, mert ezzel is kedveskedni akart mindazoknak, akiknek hatalmára és fegyvereire számított. A spanyolok ellen vonult Flandriába . ..

245

-- Az örökösödés miatt.*

-- Ügy van. És most már biztos vagyok benne, hogy ha meglesz a győzelem, őfelsége egyetlen szavával engedélyezi majd a bemutatót.

-- Ezek a te híres megérzéseid! Ámbár van valami alapja, hiszen tudjuk, hogy királyunk kegyes és nagylelkű ember.

-- Kicsinyes, hiú és ostoba -- suttogta maga elé Molière, és egyszeriben valami végtelen fájdalom, valami kínos, keserves undorkodás ült ki az arcára. -- Ó, ezek az átkozott hízelkedések ! Belepusztulnék, ha legalább a színpadon nem vághatnám szemükbe az igazságot.

Talán a bor tette, talán az alkonyi csendesség. Chapelle is elkomolyodott.

-- Kisdiákok voltunk -- dörmögte --, akkor is kimondtad: ronda taknyos a herceg is... Hanem a darabjaidban, Jean, a darabjaidban nem bántod sohasem a királyt. Pedig nem csodálkoznék rajta, mert rebellis szív szorult beléd. Ám dicshimnuszokat zengesz a királyról. Te vagy őfelsége irigyelt vígjátékíróia.. ., és most mégis ... Nem értelek.

-- Franciaország királya: egyeduralkodó. Bölcs és áldásos dolog, hogy ilyen királya van Franciaországnak, különben szétmarcangolnák a főurak falkái. De az egyeduralkodó mégsem a derék, jóravaló embereket gyűjti maga köré ..., hízelkedők, törtetők, alamuszi képmutatók bandája veszi körül. S ő tudja ezt. Ha azokat ostorozom, akiket ő hozott létre ...

* A Németalföld spanyol uralom alatt állt. A spanyol erők tehát délről is, északról is veszélyeztették Franciaországot. XIV. Lajos azon a címen számolta fel ezeket az északi spanyol várakat, hogy azok feleségének örökségei, s ezért igényt tart rájuk

246

-- Értem -- mondta rekedten Chapelle. Felemelte a poharát, és sokáig nézte a sárgán tükröző bort. -- Sajnállak, cimbora. Mert meglesz a győzelem, és meglesz az engedély is, de nem a művészetednek köszönheted.

Ez volt a legborzasztóbb. Mindennél borzasztóbb. Ez a gondolat sohasem távozott tőle. Akár Párizsban dolgozott, akár Auteuilben pihent, mindig ott kárált fülében a kaján szó: „Nem a művészeted kell nekik, s nem a filozófiád. Pletykazsák, hírharang vagy te is, mint a többi, csak addig kellenek a darabjaid, amíg egymásra ismernek bennük, vagy magamutogatásnak, önvallomásoknak hiszik, amíg indulataik összecsaphatnak feletted..." -- és hiába ismételgette magában : „Nem a szalonok félművelt tetszelgöinek írok, engem a földszint népe érdekel" -- valami nagy rettegés és nyugtalanság mindig maradt benne.

Most már sehol sem találta helyét.

Most már minden ingerelte. A szerető szó is, a baráti kézszorítás is.

Párizsban dúlva-fúlva tépte fel színházi szobájának ajtaját.

-- Miért nincsenek kint a Don Jüan plakátjai?! kiabálta.

-- El kell halasztanunk az előadást, őfelsége rövid pihenőre hazatért, és legfelségesebb kívánsága szerint az ön legújabb vígjátékát, a Szicíliait kell előadnunk az udvarban. Az előadás éppen arra a napra esne.

-- A plakátok akkor is kinn lehetnének! Nem szabad a közönséget egyszerűen fumigálni! Hányszor mondjam ezt, kérem? Ügy látszik, ha én nem vagyok itthon ...

-- La Grange úrnak rengeteg dolga volt távollétedben. Hidd el, nagyon gondosan járt el mindenben. -

247

Armande aggódó nyugtatgatással tette kezét Molière karjára.

-- Ügy látszik, jól megértitek egymást.. ., nagyon is jól megértitek egymást... -- Végignézett a feleségén, és váratlanul a színházban szokásos megszólítással élt:

-- Miért van ennyire kiöltözve, kisasszony? Tudtommal ma este parasztlányt játszik a Don Jüanban. Parasztlányok általában nem Öltöznek hercegnői ruhába... Tessék azonnal átöltözni ! Azonnal...

Azok ketten rémülten néznek rá, mert dühtől tajtékozva elrohan, s csak akkor csillapodik le, amikor az előadás megkezdődik.

-- Beteg vagy, drágám -- aggodalmaskodik Armande.

-- Többet kellene pihenned.

-- Beteg vagyok, beteg vagyok! Most ezt mondjátok, így akartok félreállítani. Azelőtt nem voltam eléggé művelt, majd meg túlságosan természetes volt a művészetem, majd meg... mindig van valami kifogás, csak hogy elhallgattassatok!

Egy alkalommal élő csacsi is szerepelt a színpadon. Molière-nek szamárháton kellett volna a színre lépnie. A csacsi azonban meggondolta magát. Előbb indult, mint ahogy kellett volna, s ha Molière meg nem kapaszkodik a színfalak egyik tartógerendájába, szégyenszemre magával ragadja.

A kis epizódnak jóízű nevetés lett a vége -- Molière részéről. A barátok azonban csodálkoztak:

-- Most nevetsz? Máskor minden apróság sért.. . Most pedig, művész és tekintélyes színigazgató létedre, nem szégyelled ezt a... szamárhistóriát. Ami, valljuk be, sehogy sem illett hozzád.

-- 0, hogy vigyáznátok a tekintélyemre! Hogy féltitek a művészetemet! Hogy zavar titeket a természetes—

248

ség. Azt szeretnétek, ha mímelném az ihlet örök önkívületét ...

-- Igazságtalan vagy . ..

Ö maga is érzi, hogy túlfeszíti a húrt. Hiszen vannak barátai. Nem is kevesen.

1667-et írtak. Január elején egy víg pásztorjátékot mutattak be az udvarban a királyi udvar előtt. Január végén került sor a Szicíliai bemutatójára. A siker valóban nagy. A közhangulat is kedvez a két darabnak. Egy idő óta jól folynak Franciaország dolgai a világban. A spanyol udvar tehetetlenül nézi, hogyan foglalják el németalföldi erősségeit XIV. Lajos király katonái.

-- Kedves Molière, ön ismét remekelt! A Szicíliai nagyszerű játék, és az előadás teljesen hibátlan volt.

-- Nincs más vágyunk, mint Felséged legkegyesebb tetszését elnyerni.

... És nyoma sincs a hangjában, nyoma sincs a szavában a keserű lázongásnak. Sima mosolyú udvaronc ilyenkor, a Napkirály kedvenc vígjátékírója..., a királyi társulat irigyelt igazgatója. Csak a szeme alatt mélyül egy kékes árok. És a tekintete zaklatott.

-- Él is határoztuk, hogy megelégedésünk jeléül egyszerre kétesztendei díjukat fizetjük ki kincstárunkból különjuttatás gyanánt.

-- Ö, Felség!

-- Armande kisasszony és Debrie kisasszony szabadon választhat ruhatárainkból egy-egy öltözéket. Igazán boldogok vagyunk, hogy önnel, kedves Molière, sohasem vall szégyent udvari ünnepségünk . . .

-- Felség . .., bátorkodom az iránt...

249

-- Tudjuk, a Tartuffe... Még nincs itt az ideje, kedves Molière.

Es a király kegyesen int. A pillanatnyi kihallgatásnak vége. Ha most valami hatalmas hang megkérdezné XIV. Lajos királyt, mikor is lesz itt az ideje a Tartuffe bemutatásának, bizony 5 sem tudna válaszolni rá. De hát a látszat így mégis az, hogy a Napkirály mindenható bölcsességével előre tudja alattvalóinak minden tettét és szándékát irányítani.

EPILÓGUS

VËGE A KOMÉDIÁNAK

A francia seregek Lille ostromára készültek. A király egészen az ostrom megkezdéséig St. Germain-i kastélyában időzött. Várta és türelmesen meghallgatta a híreket, amelyeket Spanyolországból kapott. A spanyol királyi udvarban teljes volt a fejetlenség. Senki sem várta, hogy XIV. Lajosnak egyszeriben eszébe jutnak a spanyol birodalom távoli erősségei: a németalföldi várak; s hogy azok a felesége örökségét képezik; hogy azokhoz neki jussa van.

S miközben Madridban hosszasan vitáztak a francia királynak adandó válaszon, a francia zászlók egyremásra jelentek meg a spanyol várakon. Mons, Namur, Charleroi, majd Amiens, Tournai, Douai, Cambrai Franciaország északi határán már hosszú idő óta fenyegették az ország biztonságát -- most az örökösödésre való hivatkozással a franciák fővezére, Turenne rövid ostromlások után elfoglalta valamennyit.

A francia királyné kíséretével követte a seregeket, és ünnepi pompával vonult be az elfoglalt városokba. Anyai szeretettel tárta ki karját az „elszakított", ám „visszaszerzett" alattvalók felé, jóllehet éppen annyi köze volt a városokhoz most, mint amennyi spanyol hercegkisasszony korában.

Szép kis komédia volt ez az egész sétafikáló hadjárat -- a francia seregek jóformán semmi ellenállásra sem bukkantak --, ám a király komolyan vette, és egy—

253

re-másra készültek a festmények és hősköltmények a Napkirály dicsőséges hadjáratáról.

Ilyen győzelmi hangulatban végre megtörtént annak a másik, igazabb komédiának az engedélyezése is.

1667. augusztus 5-én mutatták be immár másodszor a király és az udvar jelenlétében azt a bizonyos sokat emlegetett, sokat szidott pompás színdarabot -- a Tartufíe-öt

Azaz -- nem is Tartuffe volt már a címe. Őfelsége kívánságára a szerző néhány enyhítést alkalmazott. A vígjáték címe Az imposztor lett, és benne nem papi köntösben, hanem egyszerű polgári ruhában lépett fel a híres képmutató.

Az előadásnak óriási sikere volt.

A darabot mindenki ismerte, sokan -- saját kastélyuk színháztermében -- már nem is egyszer látták. Most mégis az újdonság erejével hatott. S benne Molière szinte félelmetesen gyűlöletes volt. Nem papi köntöst viselt -- kenetteljes, mézesmázos hangja, sanda szemvillanása, rideg kegyetlensége mégis mindenképpen papokra, méghozzá jól ismert papokra emlékeztetett.

Másnap a Napkirály minden kíséretével, katonai pompában elutazott. Lille városához vonult, mert ez veit az egyetlen, ahol komoly ostromra lehetett kilátás. A győzelemben biztos volt, a katonai dicsőségből mégsem akart kimaradni.

Ám alig időzött a haditáborban pár napot, a királyi társulat két színésze jelent meg, és kért mély alázattal, ám rettentő izgalomban kihallgatást. Az egyiket megismerte, La Grange volt, Molière legtehetségesebb színésze és legodaadóbb munkatársa.

A színészek igazgatójuk levelét hozták.

254

-- Ô -- nevetett XIV. Lajos --, már megint egy kérvény! Ez a Molière olyan, mint a pióca. Ugyan mi kívánsága van? Hiszen A?, imposztor bemutatására és nyilvános játszására megadtuk az engedélyt.

-- Valóban, Felség, ám alighogy legfelsőbb kegyosztónk, kegyelmes királyunk nélkül maradtunk Párizsban, megérkezett Lamoignon legfelsőbb bírósági elnök úr parancsa: Az imposztor nyilvános bemutatóját ő a királyi engedély ellenére is betiltja. És mindez nem elég: a színlapokat letépetté a falakról, és nem fogadta Molière urat kihallgatásra, jóllehet ő többször is megkísérelte a látogatást, így hát nem volt más választásunk, mint hogy Lathorillière barátommal lóra kaptunk, és Felséged kegyelmes színe elég vágtáztunk. Igazgatónk nagyon elkeseredett, úgy véli, hogy ha a Tartuffe-öknek ily hatalmuk van királyuk ellenében is, őneki semmi dolga többé a színpadon...

A király türelmesen mosolyogva hallgatta végig La Grange szavait. Mosolygott, mert nem értette, miért is kell ennyire komolyan venni Lamoignon intézkedéseit. Legalábbis nem kell elkeseredni miattuk. A bírósági elnöknek bizonyára megvolt a fontos oka, amiért betiltatta a darabot. Igen, igen, majd kivizsgáltatja.

A két színészt aztán bőségesen megvendégelték. Körüljárhattak a táborban, sőt a tüzérekig is elmehettek, akik káromkodva lődözték Lille városát, amiért az ellenállni merészelt a Napkirály hatalmas seregeinek.

-- Molière úr már nagyon várhat bennünket -- dörmögte Lathorillière, mikor a két színész hazaindult.

-- Csalódni fog... -- La Grange komoran rázta a fejét. -- Ügy örült végre a királyi engedélynek. S hogy a bírósági elnök közbelépett, azt hiszi, a király majd méltó elégtételt ad neki.

255

-- Majd kivizsgáltatja az ügyet. Ha visszatér Párizsba ...

-- Vagyis semmit sem intéztünk.

Lógó orral nyitottak be Molière házának ajtaján.

Molière halottsápadtan ült egy nagy karosszékben. Ilyen sápadtnak még sohasem látták. Magas, szikár alakja most végképpen összeesett. Szája szélén parányi vércsepp csillogott. A keze erőtlenül pihent a karfán.

Armande ült mellette, és riadtan nézte.

Egy fekete ruhás anyóka serénykedett még a szobában. Molière jó öreg szakácsnéja volt, aki elsőként hallotta minden színjátékát.

-- Jó hírt hozunk! -- találta fel magát La Grange, de Armande felemelt új javai csendet kért:

-- Ne zavarjuk. Talán nincs is magánál... Iszonyú vérhányása volt, a doktor már lemondott róla. Azt mondta, küldjék papért. .., éppen most, amikor Péréfix érsek úr egyházi átok alá vette a Tartuffe-öt Megtiltotta még az olvasását is. Akkor lett rosszul, szegénykém ... -- És Armande örökvidám, szép arca fájdalmasan összerándult. -- Beszéltem anyámmal, kértem, jöjjön, és vigasztalja meg régi barátját. De nem tudom, mi van vele. Csak a fejét rázta, és azt mondta..., az én kötelességem.

-- Rettenetes csapás. Míg mi őfelsége ígéretével siettünk, Párizs érseke, íme, megelőzött.

Megint csak Auteuil gyógyította meg. Chapelle vidám társasága és Armande újra fellobbanó, érett szerelme. És a munka. A jegyzetfüzet újra előkerült, és miközben valahol

256

messze a király győzelmet győzelemre halmozott, elfelejtett pártfogoltja új csatába indult az auteuili kis ház földszinti szobájában: a harsány bohóctréfák új értelmet kaptak, régen volt színdarabok jelenetei, képei elevenedtek meg újra (onnan veszem a jót, ahol találom), és mire az első szeptemberi napok beköszöntöttek, Molière igazgató úr ismét a régi volt: megértő nagy szemével nézett a világba, mosolyogva hallgatta a madárcsicsergést -- amely olyan szépen összekeveredett kicsi lányának csacsogásával --. és hogyha barátai vagy ifjú felesége óvatos szót ejtett az egyházi átokról meg a király hallgatásáról, csak legyintett:

-- Várunk. Lesz még ünnep a Louvre-ban, lesz még szükség miránk.

Egy hónap sem telt bele, máris hívatták őket.

Az az egyhónapos szünet elegendő volt, hogy a kemény szervezet legyűrje a betegség komolyabb rohamát. Az az egyhónapos szünet -- sztrájk is volt. Mert nemcsak az igazgató maradt távol a Palais Royalból. A színház majd egy hónapra bezárta kapuit. Párizs érsekének egyházi átkát nemcsak a Tartutte-ze, hanem a sziniművészet szabadságára értette Molière társulata.

-- Ha ön nem játszhat, mi sem játszunk! -- mondták.

-- Nem tagadjuk meg a Tartuífe-öt\

Egyedül a szép és kacér Duparcné tagadta meg őket. Már jóval előbb végleg elhagyta a társulatot, és ismét a Burgundi Színházhoz szerződött. Talán megsértődött, hogy annak idején nem kapott a király ruhaajándékából. Talán jobb szerződést ajánlottak neki -- vagy egyszerűen csak szerelembe esett Molière egykori pártfogoltjával és irodalmi neveltjével, a zseniális tragédiaköltő Racine-nal, aki időközben a Burgundi Színház háziköltője lett. Bizony, ez állt legközelebb a valósághoz.

17 Rónaszegi

257

Szeptember végén nyitottak újra. Mégsem a Tartuffe-íel, ahogy eltervezték. Végtére is királyi társulatának feje maga az uralkodó, aki győzelmei tetőpontján aligha fogja eltűrni igazgatójának sértődött hallgatását.

-- Persze, persze, a vizsgálat, amit Lille ostroma közben megígértünk. Hm... -- XIV. Lajos elgondolkozva babrált hatalmas parókájának göndör csigáival. -- Persze, persze. Nos, kedves Molière, január végén a Tuileriákban nagy ünnepség lesz. Valami szépet. ..

-- Felség ..., bátorkodom . . . legalázatosabban ... az érsek őeminenciája ...

-- Bízzék a királyában.

így hát az Ember gyűlölővel nyitottak. A téli hónapokban hatalmas sikerük volt. Elővettek minden játékot, amit csak eddig játszottak. Üjra eljátszották a Molière barátjává lett Corneille-nek Attila című tragédiáját, amit a bemutatókor, márciusban ugyancsak lanyhán fogadott a közönség. Most mindegy volt, mit játszanak. A nép látni akarta a beteg, sápadt művészt, és nap nap után új pletykákra vágyott. A Tartutíeről... no meg Armanderól.

-- Igaz, hogy a kis kamasz Báron Armande kisasszonynak akart volna udvarolni?

-- És igaz-e, hogy Molière már felséges uralkodónkat sem kíméli gyanújától?

-- Ügy igaz. A Tuileriákban előadták legújabb förmedvényét, a Plautust majmoló, no de igencsak elfranciásodott Amphitryonját Hiszen tudjuk, a darab arról szól, hogyan teszi a szépet Jupiter Alkménének, Amphitryon feleségének, s végül hogyan talál meghallgatásra, minthogy isteni hatalmából átváltozik, és felveszi a thébai fővezér külalakját.

2₅8

-- Már önmagában pikáns história.

-- S képzelje csak el, ez a Molière úgy írta újra az Amphitryont, hogy a thébai fővezér ereje teljében levő, jóvágású katona, aki után felesége szerelmes epekedéssel vágyakozik. Jupiternek tehát ugyancsak igyekeznie kell, ha tökéletes mása gyanánt akar megjelenni az asszony előtt. De hát mi lehetetlen egy istennek? Sőt még féltékeny is az igazi férjre..., bizony tízszeresen pikáns előadás volt az ott a Tuileriákban, mert tudnunk kell, hogy őfelsége kíséretében nemcsak felesége volt jelen, hanem legújabb szeretője is, hm..., akinek férje viszont legalább annyira megtiszteltetésnek veszi a királyi érdeklődést neje iránt, mint ahogy Amphitryon nyugodott bele a jupiteri udvarlásba...

-- Hahaha! No hiszen ... ez grandiózus!... Molière már jótevőjét, a királyt sem kíméli gúnyjától. Képzelem, micsoda botrányba fulladt az előadás.

-- Téved. Óriási siker volt. Igaz, a komédiás már előbb kipróbálta a sikert. Már január 13-án játszották a Palais Royalban.

Óriási siker volt. És ettől kezdve szinte valamennyi műve óriási sikert aratott. És szinte valamennyi müve egy-egy remekmű. A nagy megpróbáltatás után -- a betegség után, mely testét összetörte; a kiátkozás után, mely művészetét gyalázta meg -- most két kézzel ontja halhatatlan kincseit. És nem érdekli, nem bánja többé, akármit beszélnek is a párizsi szalonok léha hírharangjai. Tudja, a hajdani bohóctréfák, farce-ok egészséges leiekből, a nép leikéből fakadtak. Ha azokat most több felvonásos vígjátékká bővíti, és hőseit valóságos, élő emberekké formálja -- a művészet legmagasabb csúcsaira hág. És nem érdekli, nem bánja többé, akármit beszélnek magánéletéről. Jól megértik most egymást Ar—

17*

259

mande-dal, s ha fáj valami, csak az, hogy fogadott fia, Báron még mindig vidéken duzzog ...

1668 júliusában szakadatlan ünnepségek folynak a Párizstól nem messze levő Versailles-ban. Az ottani királyi vadászkastély helyére felépült minden idők legnagyszerűbb és legfényűzőbb királyi kastélya. A parkban, amelyet Le Nôtre kertész terve szerint alakítottak ki nyírott fasorokkal, most egymást érik a vidám lakomák és ünnepségek, a balettjátékok és színielőadások. Párizs népe pedig kocsikon, szekereken, gyalog és lóháton nap nap után kivonul gyönyörködni nagy királyának páratlan gazdagságában és boldog jólétében. És a király igen kegyes, mert külön színjátékkal kedveskedik kedves népének. A tömeg betódulhat a kastélyba is, és egy könnyű korlát terelővonalát követve átcsoszoghat a fényes termeken -- miközben szemtől szembe bámészkodhat a fényes ruhájú dámákon és főurakon, sőt bámulhatja királyát is, amint ebédel, vagy kíséretével társalog.

-- Nézd csak, nézd, az ott Turenne, a híres hadvezér!

-- Az meg ott a nagy Condé!

-- Hihi, az a parányi, nyeszlett asszonyka volna a királyné?

-- Ne vihogj, te ostoba, még majd börtönben végzed!

-- Nézd csak, nézd, ott van Colbert, a miniszter. Hűha, kemény ember ám az! Polgárivadék. No, nem is nagyon fogadja maga közé a született nemesek tábora. A „noblesse".

-- Nem értem, hiszen szépen elbeszélgetnek vele.

-- Ej, ostoba vagy. Arra a hajlott hátú emberre ráismersz-e?

-- Hogyne ismernék. Az ott Molière, a nagy komé-

260

diás, aki olyan nagyon odamondogat mindig az uraknak. A kőszobor lakomájában* bizony nem kímélte őket.

-- Te meg leintesz engem, ne mondjam, hogy a királyné nyiszlett asszonyka. Hát miért ne mondhatnám?

-- Pszt! Ostoba! Moliere-t szereti a király, és mindent megbocsát neki. Csak azt nem engedi, hogy az istentelen papokról írt komédiáját bemutassa. Mert őfelsége igen vallásos ember. És Molière hiába könyörgött még a pápai követ úrnál is.

-- Ma vajon milyen színdarabot ad elő? Sose láthatjuk mi azt.

-- Szamár, hát a komédiáit mind bemutatja a városban is! A papos színdarabot kivéve mindet láthatjuk, amit csak eddig megcsinált. Aztán van olyan darabja, nem is egy, amit előbb játszik a szegény népnek, és csak utána a királynak.

A palota felavatása nagy öröm megnyilvánulása volt: XIV. Lajos a Franche Comté-i győzelmét és az aacheni békekötést ünnepelte. A sétahadjáratnak vége volt, a Napkirály és vele Franciaország tekintélye megerősödött Európában.

Az ünneplésre írt új darabot balettek tarkították, és fülbemászó zene tette „udvarképessé" -- mert máskülönben bohóctréfa volt ez a javából. Eredetijét Molière még pályája kezdetén mutatta be A féltékeny bohóc címmel. Most Dandin György lett a címe.

A bohócból most gazdag, ám ostoba polgár lett, aki már az első jelenetben keserveit panaszolja:

* A Don Jüan másik címe ez

201

DANDIN GYÖRGY :

Haj, fura egy história, ha az ember nemes kisasszonyt vesz feleségül! Jó lecke az én házasságom minden parasztnak, aki a magaszörűek közül felielé kívánkozik: úri famíliába akar keveredni. Megcsináltam! benne vagyok! Nemesnek, úrnak lenni nem rossz, megvan a jó oldala, az szent; épp csak, hogy annyi a tüskéje, hogy jobb nem dörgölőzni hozzá. Alaposan kitanultam a magam kárán, de megismertem fenékig az okját-módját, ahogy az ilyen nemes uraságok magamfajta embert maguk közé vesznek. Igazánból nem is velünk házasodnak össze, hanem csak azzal, ami a ládánk tiában van. Akármennyit apríthattam a tejbe, sütnivalóm is lehetett volna annyi, hogy inkább maradtam volna tisztességes, egyenesszavú parasztok között, mintsem, hogy olyan asszonyt vegyek, aki fölülről néz rám, röstelli a nevemet és abban a hiszemben van, hogy akármennyit hoztam is a ládafiában, azt a rangot, hogy a férje legyek, azt nem vehetem meg ...

Dandin felesége. Angyalka -- mi tagadás -- nem erényes teremtés. Ugyancsak lóvá teszi mamiasz férjét, aki hiába panaszkodik az asszony szüleinek, azok a grófi széptevőnek, Klitan dérnek adnak igazat.

A kétségbeesett Dandin végül is ott tiltakozik, ahol először kellett volna szót emelnie. A feleségénél. Angyalka azonban kész a válasszal -- és a válasz olyan, hogy rokonszenvünk egy időre elfordul a megcsúfolt Dandintől. Úgy érezzük, megérdemli a sorsát.

ANGYALKA :

... Kérdezte maga tőlem az esküvő előtt, hogy beleegyezem-e, hogy kell-e maga nekem? Csak apám és anyám véleményére volt kíváncsi, igazság szerint velük házasodott

202

össze, helyesen is teszi, ha a kifogásaival mindig hozzájuk megy panaszra. Én soha egy szóval sem mondtam, hogy legyen az uram, úgy vett el, hogy egy hanggal nem tudakolta, mit szól hozzá a szívem ...

Akárhogy is áll a dolog, megannyi kacagtató jelenet után a darab végén megsajnáljuk Dandint, még ha nevetünk is rajta. Mert az egész komédia nem más, mint egy becsapott ember kétségbeesett nekirugaszkodása, hogy igazának érvényt szerezzen.

De hát jaj annak, aki ellentétbe kerül egy társadalom igaz vagy hamis erkölcseivel egyaránt! Dandin akármilyen kelepcét is állít asszonyának, végül ő maga jár pórul. S ha előbb felesége szeretőjétől, most tőle magától kell bocsánatot kérnie. Méghozzá térden állva.

Micsoda kacagtató történet! Dandint egyszerűen kizárták a házából.

És nem tudja senki, a szegény, betegeskedő Madeleine is elfelejtette talán, hogy ennek a darabnak valóságos ember a mintája, akárcsak annak a régi bohóctréfának. A hajdani nagy színészt, az olasz Scaramouche-t valahogy hasonló módon lökte utcára a családja.

Molière Dandin György szerepében óbégat a színpadon -- s közben Fiurelli könnyei járnak "az eszében.

A főúri közönség kaján vigyorral hallgatja az Angyalkát játszó Armande szavait. Párizsban azt mesélik, hogy Armande kisasszony is szívesen veszi a grófi széptevéseket.

Később a Palais Royal egyszerű közönsége is nevet. Dandinen éppúgy, mint Angyalkán és szülein. És fel is háborodik, hogyan alázhatja meg magát ennyire egy becsületes ember .. ., csupán az úrhatnámsága miatt.

263

Ez a felháborodás nyugtatja meg a szerzőt. Ezt tartja ő igazi sikernek.

-- Mi a nevetni való ezen? -- háborog az öreg szakácsné, a legendás első kritikus. -- Elég szomorú, hogy becsületes polgárembert a kórságos urakért töri a nyavalya.

Elég szomorú, elég szomorú. Ez az élet elég szomorú. Annyira -- hogy csak nevetni lehet rajta. Mi ez a nevetés? Nemtörődöm nyegleség, gondtalan vidámság talán? Rosszmájú kajánkodás jele talán?

A szorongó aggodalomé.

Armande mosolyog így mostanában őrá. Nem a figyelmét akarja elterelni, sem betegsége fájdalmait enyhíteni. Ö mosolyog így tönkrement, nagybeteg apjára. Nem hazugság ez a nevetés.

Bátorítás.

Olyan világ ez, amikor utcahosszat csúfolják a nyomorékokat még a felnőttek is. Olyan világ ez, amikor mindennapos a szolgák megbotozása. Chapelle egy napon, az auteuili házból Párizsba kocsizván, borközi szeszélyében arra kényszeríti öreg szolgáját, hogy kiszálljon a kocsiból, és gyalogszerrel kocogjon az úton. Megteheti, joga van hozzá. Meg is botozhatná az öreget . . ., de hát azt nem teszi. Chapelle máskülönben jó szándékú, humanista lélek, s csak a mámor tette, hogy kivetkőzött addigi mivoltából...

Molière lelke mélyéig feldúlva siet utánuk.

Az öreg szolga arcán könnyek csorognak. Chapelle ordít a kocsiban.

-- Mit kellett megérnem, jó uram! -- jajong az öreg. -- Már apám is ott ülhetett a hintóban mindig az uraság mellett. Mást se kaptam én örökségbe tőle, csak ezt. És most mivé lettem?

264

-- Hallgass, vénség! Szolgának nincs helye az urak hintájában. ..

Aztán mi a vita vége? Molière tréfás egyezséget ajánl. Menjen a vén szolga még egy darabig gyalog, aztán beülhet a hintóba. . ., és amit mond, még tréfával fűszerezi, a nevetése károgó, erőltetett nevetés, de a tréfa szellemes, és a kínos jelenetből a végén csak őbenne marad egy fájó tövis ... Ó, hát Chapelle ..., ilyen ő is . . ., ki hitte volna?

Bohóctréfa az egész világ, hátbavágás, botozás, fenékre esés, megannyi félreértés, mókás grimasz .. .

És közben a rettentő tragédiák.

Őfelsége kedvenc vígjátékírója -- nem írt mindig víg játékokat.

Vajon hogy játszotta legújabb darabjának, A fösvénynek főszerepét? Mókásan vagy tragikusan? A dallam még ugyanaz, de azok a régi vidám hegedűk mélyebben szólnak.

„Az Embergyűlölönél jobbat írni nem tudok."

A fösvény Harpagonja mégis jelképpé lett.

Pedig A fösvény előadásának nem volt akkora sikere, amint azt a szerző várta. Racine, a nagy tragédiaíró, akivel egykori mestere és támogatója éppen élénk versengésben áll, annyira, hogy egy ügyetlen, dramatizált gúnyiratot is kiad ellene, nos. Racine nem állottá meg és megjegyezte:

-- A fösvény előadásán egyedül én nevettem.

-- De legalább szívből nevetett, uram! -- vágta rá Boileau.

Igen, alakjai fogalommá lettek. Századok múltával sem veszítettek érvényességükből.

265

-- Don Juan -- mondjuk a folyvást új szíveket ostromló, élvhajhász emberekről.

-- Valóságos Tartuffe -- mondjuk az alattomos képmutatókról.

-- Ez úrhatnám polgár..., az képzelt beteg -- mondjuk, és már alig jut eszünkbe, vajon honnan is származik az elnevezés.

A zsugoriakra, a pénz eszelős megszállottjaira ma is ez a név illik: Harpagon.

Molière A fösvényének volt ő a főhőse.

Vígjáték volt A fösvény is, de nem a sikeresek közül való. Valóban nem nevettek rajta -- de hát miért is nevettek volna? Megannyi Harpagon nézte végig az előadást! Kicsi és nagy harpagonok, szegény és gazdag harpagonok. Valamennyien a pénz őrültjei...

A kincsek varázsának, mesés vagyonok keletkezésének, bonyolult pénzügyleteknek százada ez. Láttuk már Fouquet esetét, és tudjuk, hogy Colbert támogatja a tőkésvállalkozásokat. A tükör- és üveggyárak, a nagy építkezések, a takácsműhelyek, a híres kozmetikai ipar ekkor virágzik fel. Mindehhez teméntelen pénz kellett -- és mindez teméntelen vagyonokat termett.

Mindehhez olyan üzletemberekre volt szükség, akik nem sajnálták a pénzt a „befektetésektől", hiszen tudták, hogy rövidesen busás haszon üti a markukat. Ámde élt és virágzott még egy régebbi, elavult formája is a pénzforgalomnak: az uzsora. És éltek az uzsorások is.

A tőke reszketeg kezű felhalmozói, az Aranyborjú eszelős tekintetű papjai még éltek. Sőt -- még ők voltak „a biztos egzisztenciák", akiket sem háborúk, sem királyok meg nem ingathattak.

Ők nem függtek sem az uralkodó, sem a főurak ke—

266

gyétől, de olykor egész országok vagy háborúk sorsa függött tőlük.

A színház nézőközönségének nagy része még nem azon méri le a gazdagság fokát: kinek mennyi üzeme, gyára, háza vagy hajója van. A gazdagság mértéke még mindig az arannyal teli pénzesláda. Az otthon őrzött vagyon.

Kicsi és nagy, szegény és gazdag harpagonok ültek a nézőtéren -- és nem nevettek. Mert a színpadi Harpagon nem nevetséges.

(Molière harsány vígjátékain ma már talán kevesebbet, de jóízűbbet nevetünk, mint a hajdani közönség. Tréfáiban napról napra több mélységet, elgondolkoztató komolyságot fedezünk fel.)

Harpagon nem nevetséges.

Pedig milyen esetlen rémülettel robban be a színre. Csupa riadozás, csupa gyanakvás minden szava. Rémült gondok gyötrik a vén uzsorást: tízezer tallért őriz odahaza, jóllehet az az elve, jobb a pénzt busás kamatra kölcsönbe kiadni, s csak a megélhetésrevalót tartani otthon. Most mit csináljon, mit csináljon azzal a teméntelen pénzzel"?

Elásta a kertben, de ott sem érzi biztonságban. Eddig is azon sopánkodott mindig, hogy tolvajok veszik körül, akik a vagyonára, az életére törnek. Most még nagyobb oka van rá, hogy félve vigyázzon mindenkire a háza népéből.

Ha eddig kapzsi volt, zsugori volt, most még inkább az. Az inas sem távozhat úgy a házból, hogy meg ne motozza. Aztán a nagy titkolózásban -- ahogy már ez lenni szokott -- folyton elárulja rettegésének okát.

Az a tízezer tallér a kertben...

Ez az ő titka. Még gyermekei előtt is titkolja.

267

HARPAGON: Régóta vagytok itt?

ELIZ :

Épp hogy ideértünk. HARPAGON :

De hallottátok ... CLÉANTE:

Mit, apám? HARPAGON :

Nocsak... azt...

ELIZ :

Mit? HARPAGON :

Amit az imént mondtam. CLÉANTE:

Semmit sem hallottunk. HARPAGON :

Dehogynem, dehogynem.

ELIZ :

Már tessék megnyugodni.

HARPAGON :

Látom én jól rajtatok, hogy egypár szó mégiscsak megütötte a fületeket. Merthogy épp azon iüstölögtem, milyen bajos is manapság pénzhez jutni, és azt mondtam, az a szerencse-fia, akinek tízezer tallérja is van a háznál.

A vén kapzsi még sokáig bizonygatja, nincs ám neki tízezer tallérja. Beszél, beszél, minden gondolata a pénz körül forog, pedig leánya is, fia is egész más ügyben keresték fel. Apjuk házasságra szánja őket, de sejtik, nem lesz kedvükre az atyai választás. Eliz Harpagon titkárát, Valért szereti, aki csak azért állt az uzsorás szolgálatába, hogy szerelmese közelében lehessen.

268

Cléante ellenben a szomszédban lakó szegény leányt, Mariannát szeretné nőül venni, noha közelebbről még nem ismeri.

Ám a gyerekek alig ejtenek pár szót a házasságról: apjuk rögtön határoz.

Fiának egy özvegyasszonyt szánt.

Leányát pedig Anzelm úrhoz, régi barátjához akarja nőül adni.

Csakhogy nem minden vág úgy, ahogy ő eltervezi. Eliz tiltakozik a házasság ellen, és egyetlen reménye Valér, jóllehet a fiatalember -- hogy időt nyerjen, és elterelje Harpagon gyanúját -- mindenben a vén uzsorásnak ad igazat. Még abban is, hogy Elizt Anzelm úrhoz adja feleségül.

Hiszen Anzelm úrnak nagy erénye -- hogy nem kér hozományt.

Valér epés bólogatással lelkendezik Harpagon előtt:

VALÉR:

... A pénz a legdrágább dolog a földön és a kisasszony hálát adhat az égnek, hogy ilyen feddhetetlen, talpig derék, jó embert rendelt atyjául. Ő tudja, mi az élet. Vége minden mérlegelgetésnek, ha a kérő egyszer hozomány nélkül is elviszi a lányt. Ez a dolog veleje és az a hozomány nélkül pótol mindent: csinosságot, ifjúságot, jó származást, okosságot, megbízhatóságot, tisztességet!

Ilyen kioktatásra más talán csalódna szerelmesében, de Eliz tudja jól, mit gondoljon Valér fellengzős hízelkedése felől. Hiszen nemrég maga Valér magyarázta el neki, miért és hogyan kell megnyernie Harpagon bizalmát.

269

VALÉR :

... A tapasztalat vezet rá, hogy az emberek megnyerésére a legjobb út az, ha pontosan olyannak mutatkozunk előttük, amilyenek ők; ha szószerint az ő elveiket visszhangozzuk; ha tömjénezzük a hibáikat és csináljanak bármit -tapsolunk hozzá. Mese az a veszély, hogy a sok tán még a hízelgésből is megárt...

(Ismerős hangok ezek; folytatni lehetne Don Jüan szavaival: „... a képmutatás mestersége a legelőnyösebb ... így erősödik mások gyengéjétől az ember ...")

Talán még nagyobb botrány készülődik Harpagon fia, Cléante esetében. A derék gyerek éppen Mariannába, Harpagon kiszemelt jövendőbelijébe szerelmes, ráadásul (hogy ruhát vehessen, és játszhasson is néha, mert Harpagon rongyokban járatná legszívesebben, és zsebpénzt nem ad neki), még adósságot is csinál rettentő uzsorakamatra. Cléante már-már belemegy az adósságba, amikor kiderül, hogy az aljas, minden hájjal megkent hitelező, aki pimasz, körmönfont szerződés aláírására akarja rávenni -- a tulajdon édesapja.

Apa és fiú között különös jelenet zajlik le. Harpagon a maga uzsorás mivoltát természetesnek tartva, azon botránkozik meg, hogy fia adósságot csinál. Cléante ellenben apja mesterségét kárhoztatja.

CLÉANTE:

Ki hát a nagyobb bűnös, erre teleljen, az-e, aki kölcsönképp is megszerzi a pénzt, ha szüksége van rá, vagy az, aki akkor is oroz, ha azt sem tudja, mihez kezdjen a lopott pénzzel?

270

S Harpagon, aki tele van aggodalommal a kertben elásott kincse miatt, telve van rémülettel az őt körülvevő „tolvajok" miatt, ráadásul állandóan benne él a pénzszerzés hajkurászó ördöge, nem tud mást felelni, mint hogy egyszerűen letorkolja a fiát.

Harpagon vendégül várja leendő menyasszonyát, Mariannát. Nagyon készülődik a vendéglátásra, mégis hogyan próbál filléreket megtakarítani a vendégek gyomrán -- harsány nevetést keltő, valódi bohóctréfa az egész jelenetsor.

S e vidámságba -- nem Harpagon a vidám, hanem a nézőtér az -- egyszerre csak szomorkás hang csendül. Marianna jelenik meg a színen, aki szegény, magányos édesanyja nyomorának enyhítéséért hajlandó kezét nyújtani Harpagonnak, jóllehet szíve szerint Cléante felesége lenne. A fiatal szerelmesek éppen Harpagon előtt találkoznak, a titkos beszéd nagyszerűen sikerül, sőt Cléante még arra is sort kerít, hogy felbőszítse zsugori apját: lehúzza Harpagon gyűrűjét, és Mariannának nyújtja, mondván, apja amúgy is ajándékul szánta leendő feleségének.

Tele van ez a jelenet kedvesen gonoszkodó vidámsággal, amelyet csak a magukra maradó fiatalok rémült tépelődése követhet. Egyszerre rohanják meg a házasságszerző Fruzsinát: ne Harpagonnak, hanem őnekik dolgozzon, próbálja meghiúsítani a vén fösvény házassági tervét.

Ehhez azonban aligha kell Fruzsina asszony máskülönben csavaros esze: Harpagon észreveszi, hogy Cléante kezet csókolt Mariannának. Mézesmázosan közeledik a fiúhoz, úgy tesz, mintha meggondolta volna magát, és Cléante kedvéért lemondana a házasságról. A fiú nem veszi észre a cselt, őszintén feltárja

271

érzelmeit, s az eredmény: Harpagon nem tűri fiában a szerelmi vetélytársat, megtiltja neki, hogy még csak gondolni is merjen a lányra. És amikor Cléante nem hajlandó a parancsnak engedelmeskedni:

HARPAGON :

Nem vagy a Ham többéi CLÉANTE:

Nem vagyok. HARPAGON:

Kitagadlak. CLÉANTE:

Tessék. HARPAGON :

Vedd átkomat. CLÉANTE:

Végre kapok valamit.

A szerencse azonban a fiatalok mellé szegődik. Cléante szolgája. Fecske, aki már régóta bosszút forral Harpagon ellen a sok sértésért és gyanakvásért, meglesi a fösvényt, amint az a kertben elásott ládikójára vigyáz. Egy óvatlan pillanatban ellopja a ládát.

HARPAGON (hajadonfőtt a kert felől jön, tolvajt kiabálva;: Tolvaj! Tolvaj! Gyilkos! Haramia! Törvényt! Igazságot, igazságos ég! Végem van, meggyilkoltak! Elmetszették a torkomat, elloptak a pénzemet! Ki lehetett'? Hová lett? Hol van? Hova bújt? Hogy fogjam meg, mit csináljak? Merre fussak? Merre ne fussak? Igazán nincs ott? Nincs itt? Ki vagy? Megállj! (Saját karját kapja el.) Vissza a pénzem, gazember! Hű, hisz ez én vagyok! Hol a tejem? Azt sem tudom, hol vagyok, ki vagyok, mit teszek. Jajjaj,

2₇2

szegény pénzem, édes pénzem, kedves jó barátom, elszakítottak tőlem! Elragadtak. Oda veled a támogatóm, a vigaszom, a boldogságom. Végem van, végem, nincs mit keresnem többé ezen a világon! Nem tudok én nálad nélkül élni. Befejeztetett, nem bírom tovább, meghalok, meghaltam, eltemettek. Senki sincs hát, aki feltámasztana azzal, hogy visszaadja szeretett pénzemet, vagy megmondaná, ki vette el? He, mit mondsz? Senki. Akárki mérte rám ezt a csapást, jól kikereste a percet. Épp azt az időt használta ki, amikor azzal az alávaló fiammal beszéltem. Gyerünk innen. Megyek a rendőrségre; kínpadra feszíttetem az egész házat; a szolgálókat, az inasokat, a fiamat, a lányomat, még önmagamat is. Mennyi nép együtt! Senkire se nézhetek, aki nem volna gyanús, mindegyikben külön-külön a tolvajomat látom. Hé, mit beszéltek ott"? Hogy ki volt, aki meglopott? Micsoda lárma az odaíönt? Ott van talán a tolvaj? Istenre kérem, ha tudtok valamit felőle, esedezve könyörgök, mondjátok meg. Igazán nem oda közétek bújt? Csak néznek, néznek rám és putognak a nevetéstől. Ki fog derülni, hogy részük van a lopásban -- cinkosok. Rajta hamar, rendőrt, csendőrt, ügyészt, bírát, kínzószerszámokat, akasztóiát, hóhért! Mindenkit felköttetek, mindenkit és ha nem lesz meg a pénzem, utoljára magamat kötöm fel!

Ennyi kétségbeesés már nem nevetni való. Abban a színházban, abban a Párizsban. .., abban a világban még kinevetnek minden nyomorúságot, ilyen vergődés azonban már szánalmat ébreszt, akkor is, ha minden rokonszenvünk a fösvény ellen támadt másik táboré, a fiataloké.

De hát miért szól Harpagon a közönséghez? Nemcsak afféle divatos „félre" ez. Színpad és valóság eziS Rónaszegi

273

úttal váratlanul eggyé lesz. A kirabolt uzsorás ott, a színház nézőterén keresi tolvajait. Rémülete annyira eleven, mintha már nem is pénzesládáját, hanem összeomlott, semmivé lett emberségét, igazabb erkölcsét, egy másik, elveszett, ellopott önmagát keresné.

A megcsúfolt uzsorás figuráját nem Molière találta ki. Volt annak előzménye, s akad még majd utóda is, mindaddig, amíg a társadalmak fő jellemzője a tőke felhalmozása.

Harpagon a társadalom jellegzetes figurája. Márpedig a jellegzetes figurák sorsa az őket szülő társadalom bűne vagy erénye. Ezért fordult a nézők felé Harpagon ...

A ládika eltűnése után már egymást követik az események, s mind a fösvény összeomlását célozzák. Megjelenik a csendbiztos, és vallatóra fogja a cselédséget. Jakab, Harpagon kocsisa és szakácsa egy személyben, Valérra fogja a lopást, csupán azért, mert gyűlöli a túlzott készségeskedéséért. Harpagon dühösen esik legkedvesebb emberének... Valér azt hiszi, Elizzel való szerelmük derült ki, bátor vallomását Harpagon a kincsre érti..., és már súlyossá válik a helyzet, amikor megjelenik Anzelm, Eliz öreg kérője ...

A vígjáték szabálya szerint percek alatt kiderül, hogy Anzelm elveszettnek hitt gyermekei: Valér és Marianna, akik meghatódva ismerik fel egymást.

Ily módon már Harpagonnak sem lehet kifogása Cléante és Marianna, illetve Valér és Eliz házassága ellen.

Igaz, Mariannáról némi zsarolás árán mond le. Cléante állítja választás elé: vagy Mariannát, vagy a pénzesládát. S Harpagon az utóbbit választja. Boldog örömmel várja kincsét, szinte siet hozzá. Hiszen csú-

274

fos kudarcot vallott az apai becsület és a szerelmes érzelmek világában, siet a pénzéhez, amely neki egyedüli támogatója, vigasza, boldogsága.

1669. február 5-én a Palais Royal környéke hemzsegett a néptől. A párizsiakat ezen a napon nem érdekelte sem a Louvre új oszlopsora, amelyet Perrault mester, a mesemondó Perrault testvérbátyja épített, sem pedig a zord időjárás, amely havat csikorgatott a talpuk alatt.

Nem érdekelte őket a Burgundi Színház előadása sem, ahol pedig Jean Racine jeleskedik újabban nagyszerű tragédiáival. A vígjáték mégiscsak más. Ilyen zord időben vannak ám olyanok is -- főképpen a pórnép kczül --, akik elsősorban mulatság kedvéért járnak színházba, s nem azért, hogy társasági életet éljenek. Igaz, ezúttal egész Párizsnak legfőbb társasági eseménye a palais royalbeli bemutató.

Molière igazgató úr és társulata -- a Tartulíe-öt adja elő.

Nyilvános előadáson. Megnézheti bárki, aki jegyét megváltotta.

-- Igazgató úr, a tömeg már megint elsodorta a kapust.

Már megint. Molière színháza effajta botránynak is helye volt. Már azokon a régi, első előadásokon is a kapu körül támadtak a bajok. Volt idő, amikor a királyhoz kellett panaszra menni: a gárdisták, akik pedig ingyen látogathatták volna az előadásokat, garázdaságukkal nemegyszer komoly botrányt okoztak. Hát még milyen botrány tört ki, amikor Molière kivívta, hogy ők is fizessenek ...

-•

275

Most másfajta botrányról volt szó.

A tömeg izgatottan tódult a színház kapujához. Végre láthatja azt a színdarabot, amelyről évek óta folyik a suttogás és a csodálkozó moraj.

-- Chapelle. . ., emlékszel, mit mondtam neked Auteuilben? Nem a művészet indítja meg e világ hatalmasságait. A pápai nuncius őkegyelmességének annak idején tetszett a darabom, ám hiába kérvényeztem rajta keresztül a bemutaíhatásért egyenesen a római pápához -- eredmény csak most született.

Chapelle együttérző bólogatásba kezdett volna, de Moliere-re nézett és elcsodálkozott. Barátja arcán ezúttal nem a sértődöttség mély árkai feszültek. Molière nevetett, csukladozó, gúnyos nevetésével.

-- Milyen ostobák is a világ hatalmasságai! Most, hogy az újabb pápai követjárás összebékéltette hazánkban a janzenistákat a jezsuitákkal, úgy vélik, kihúzták a Tartuffe méregfogát is. Mintha bizony csak az ő pártharcaikból állna a világ.

-- No végre, végre! -- kiáltott fel szinte egyszerre a Chapelle mellett iddogálc Boileau és La Fontaine is. -- Végre nem kreálsz magadnak újabb sérelmeket!

-- A Tartuffe nem a janzenisták vagy a jezsuiták ellen szólt. Amíg csak a hatalom mezében tetszelgő képmutatók élnek a földön, a Tartufíe-nek sikere lesz

A tömeg is ezt bizonyította. Huszonnyolcszor játszották egymás után, és megfigyelték, volt, aki mind a huszonnyolc előadást végignézte. És ezek az előadások már valóban Párizs népéhez szóltak. Hiszen a nemesek látták, ismerték a Tartuffe históriáját... Ha most eljöttek, csak azért tették, hogy lemérjék a hatást.

Volt mit lemérni.

Hogy csillogtak a szemek! S milyen őszinte biza—

276

lommal néztek egymásra, Mert az igazi művészet kitárja az emberek lelkét, felszabadítja, és megtisztítja őket. Az igazi művészet, amely nemcsak egyetlen ember lelkének rajza, hanem egy egész társadalomé, olyan -- mint a szerelem.

Nézd a szerelmeseket! Milyen kuncogó, boldog őszinteség csillog a szemükben, hogy felszabadul a lelkűk, és biztatóan kulcsolódnak egymásba ujjaik. A nagy titok, amely eddig lelkűk legmélyébe volt zárva, immár kettőjük közös titka. Titok, amely mégsem az ...

Nézd a tömeget, amely kilép a színházból! Az arcokon a nagy titok révülete, a szemekben az öröm csillogása. Íme, a színpadon kimondták azt, amit eddig vártak, éreztek, láttak, tapasztaltak, s ami életük mindennap megismétlődő élménye. S noha csak a színészek beszéltek, ők most mégis úgy érzik, beszélgettek egymással valamennyien, őszinte és igaz szavakkal, és most, ha csak egy időre is, gyengédek, cinkosok és jók egymáshoz -- akár a szerelmesek.

Tartuffe kilépett a világba. És az igazi tartuffe-ök rémülten kapták arcuk elé a kezüket. E naptól fogva tüstént felismerték őket. ..

Molière vidám. Ügy játssza Tartuffe-öt, ahogy elképzelte.

Pedig komoly csapás érte, alig húsz nappal a bemutató után.

Apja, aki egész életében megértő barátja volt -- meghalt.

Ö maga most jobban van. Nem érzi betegsége súlyát, pedig az bármikor leveheti a lábáról. Igaz, három dologban nem alkuszik. Hű marad az auteuili kis házhoz, s hacsak teheti, napokra, sőt hetekre elhúzódik

277

oda. És hű marad a tejkúrához is. Mauvillain doktornak ez az egyetlen orvosi tanácsa, amelyet megfogadott. És hű maradt régi vesszőparipájához: folytonf oly vast gúnyolja az orvosokat.

Dehogyis a betegsége, dehogyis az orvosokban történt csalódása adta kezébe a tollat! Hiszen akkor a Nők iskoláját, a Férjek iskoláját, a Danáin Györgyöt is saját magáról mintázta volna. No és a Kényeskedök vagy a Tartuffe... Talán csak egyedül az Embergyűlölő személyes jellegű.

Miért gúnyolta hát az orvosokat? Mert nagyképű hczzá nem értők, akárcsak a kényeskedők, mert haszonleső képmutatók, akárcsak Tartuffe, s mert éppolyan pletykafészek intrikusok, mint az Embergyűlölö udvaroncai -- csak hát míg azok jobbára erkölcsileg teszik tönkre embertársaikat, addig az orvosok betegeiknek fizikai létét játsszák el kisded játékaikkal...

Ezért gúnyolta az orvosokat.

Hogy közben ő maga is beteg volt? A váratlan összejátszása csupán. Az effajta találkozás elmélyítheti, de nem pótolhatja az író egyetemesebb, nagyobb élményeit ... De hát túl messzire röpült a gondolat.

Molière lakásának ablakában áll, és kinéz az utcára.

Az utcán nagy embertömeg. A Tartuffe előadására sietnek. Nemsokára nekik is indulniuk kell, vagyis csak kellene, ha Armande nem az emeletről harsogtatná éles hangját: Madeleine-nel porol. Mostanában sokszor összevesz az anyjával. Mindenféle kicsiségen összekapnak -- mintha csak Armande-ot bántaná a lelkiismeret valamiért. Olyankor Madeleine csöndesen átnéz a lánya feje felett, és hajdani kedvesére tekint. Találkozik a szemük pillantása. Az asszonyé csöndes, szomorú. A költőé iszonyú lázban ég.

278

Túl sok az ilyen jelenet. Érzékeny lelke alig bírja elviselni.

Tartuffe-öt játszani még lehet ilyen zaklatott kedéllyel. Talán keserűbb, talán kegyetlenebb lesz a játék tőle. Ám Molière mester vígjátékok királyi szállítója és színésze. Az ő arcán örökös mosoly üljön.

Megírja a Pourceaugnac úr című balettvígjátékát, amelyet az őszi vadászat pihenőjén, Chambord-ban ad elő a társulat. A vígjáték csillog-villog a sziporkázó ötletektől -- és benne megint csak az orvosokra jár a rúd.

-- Drágám, közeleg pünkösd napja. . . Meg kellene mégis próbálni...

-- Ugyan, Armande. Dolgoznom kell. És különben is ... micsoda ostobaság.

-- Mégiscsak van benne valami. Saját szemeddel olvashattad a levelet. A kelések elmúltak a koldus testéről.

-- Csakhogy én mellbeteg vagyok... arra nem jó gyógyszer a király érintése... és Armande, ne légy már ilyen gyerek, jól tudod, hogy az egész csak komédia.

Valóban komédia volt. Komédia, amely szerint a francia királyok nemcsak hatalmukat nyerték volna istentől, mint bármely más abszolút uralkodó, hanem ráadásul bizonyos gyógyítóhatalmat is kaptak. Érintésük elmulasztotta a golyvát és a kiütéses betegségeket...

A nép szentül hitt királyának csodatevő erejében.

Minden pünkösd napján tömegek tódultak a St. Germain-i apátság elé.

279

Párizs és a környező vidékek minden szerencsétlen koldusa, betege összegyülekezett ott. Már kora hajnalban felhangzott óbégatásuk, jajongásuk, edényeik zörgése, botjaik kopogása. A szerzetesek és apácák hiába igyekeztek rávenni őket a csendes imádkozásra, a betegek türelmetlenek voltak, imádkozás helyett veszekedtek inkább a jobb helyért, mert hiszen sokféle vallású találkozott ott, sőt voltak olyanok is, akik hittek a király csodatevő erejében, de nem hittek istenben.

Orrfacsaró, nehéz szagok szálltak: a szegénység és a betegségek rettenetes bűze.

Őfelsége XIV. Lajos -- éppen úgy, mint előtte minden francia király -- fényes kísérettel jött, és sorra megérintette kezével a betegeket.

-- Isten gyógyítson meg -- ismételgette.

Undorodott tőlük vagy sem -- erről soha szó nem esett.

A betegek hálálkodva, sírva borultak eléje . . ., a jelenet valóban felemelő és megható volt.

Mondták, hogy történtek is gyógyulások. Egy vidéki városkából levél jött a királyhoz, amelyben hálálkodva bizonygatták, hogy egy súlyos betegük őfelsége érintése nyomán teljesen meggyógyult.

A levélre az udvarban elfelejtettek válaszolni. Vagy nem is akartak. Erről sem beszéltek sohasem.

-- Ugyan, Armancle, hát csak nem hiszel a király csodatevő erejében? Nyomorult koldusokon kívül más beteget nem látsz előtte ...

Armande a vállát voncgatta. Igaz, igaz. De az is igaz, hogy az asszonyok mindig hajlamosak hinni a csodában.

280

-- A király mint orvos -- Molière-nek kajánul csillogott a szeme --, nem is rossz ötlet. Kár, hogy nem írhatom meg soha.

Volt elég munkája, dehogyis törődött ő azzal, hogy egyetlen igazi támogatójának tekintélyét kikezdje. A király valóban csodát tett az ő esetében -- megmentett egy nagyszerű művészt az elpusztulástól. Hiszen eltiporták volna menthetetlenül a gazok, ha nem tudják mögötte a legfőbb hatalmat; leszorították volna a vásárterekre, lehetett volna az új Tabarin... és még lakni sem engedték volna maguk között. Hiába szóltak darabjai a nagy tömegekhez, megbecsülést nem kapott volna, hiszen abban az időben -- a nagy tömegeknek sem volt becsületük.

A legnagyobb csodát mégiscsak egy levél tette. A levél Barontól jött, és talán Armande megenyhült, jóságos közbenjárása eredményezte.

-- Hazajön! Ö, hát végre hazajön! -- lelkendezett Molière, és noha ismét erőt vett rajta időnként fel-felújuló gyengesége, vette botját, és a jelzett napon már kora hajnalban kint várakozott a városkapunál. Szerette a fiút, szerette, mert felismerte benne a későbbi nagy művészt, mert okosnak, értelmesnek és nyíltszívünek találta, s mert korán elvesztett egyetlen fiacskája iránti szeretetét pazarolta rá.

Ott várt a városkapunál. Fázott, mert esett az eső, és posztóköpönyege hamar átázott. Később kisütött a nap, nehéz párákat lehelt a föld, és a párolgásban kétszeresen nehéz és hideg lett a köpönyeg. Körülötte tolongott, zajongott a tömeg: vásáros kofák igyekeztek befelé a kapun, az őrség kiabált, rendezkedett, majd marhákat hajtottak, majd meg kövekkel, szálfákkal megrakott nagy kocsik zörögtek .. .

281

A nép szakadatlan áradata.

A csoportok, családok között magányos vándor is akadt bőven. És a vándorok között fiatal suhanc nem is egy. De nem volt közlük Baron. A legényke borzas fekete feje, villogó sötét szeme, mosolygós arca nem került eléje.

A költő leült egy kőre. Már nem figyelte a tömeget, maga elé meredt, és miközben az arca oly rettentő fintorba torzult, amilyet csak a színpadon vág a megalázott és megcsûfolt bohóc, csöndesen suttogta maga elé:

-- Ö is ... Hát ő is megcsalt...

Már estébe hajlott a délután, amikor vánszorogva, agyonfázva, testileg és lelkileg összetörve hazaérkezett. Bezörgetett a kapun, és lehajtott fejjel, senkihez sem szólva ment a szobájába.

És ekkor váratlanul a hang:

-- Apám ...

Ott állt a fiú a szoba közepén. Nem az a régi kis kamasz. Meglett, daliás fiatalember, akinek csak égő fekete szeme emlékeztetett a régi gyermekre.

-- Apám ...

így még sohasem nevezte őt.

Molière árkos, megtört fényű szeméből kibuggyant a könny.

-- Elmentél mellettem, és én nem vettelek észre. Magához ölelte a fiút, túláradó nagy szeretettel, és

mert erős karok tartották őt, azt hitte, csak az öröm és a meglepetés forró hullámaitól szédült meg hirtelen, s talán csak azok csalnak szeme elé tüzesen táncoló lázkarikákat.

282

Mindaz, ami most következik, valóban olyan, mint egy lázas álom.

A láz, amely testét emészti, tüzes korbácsként hajtja szellemét is. Remekművek születnek, oly gyors egymásutánban, amire csak kevés példa van a világ irodalmában.

Még három éve van hátra. Vajon sejti-e a véget?

A remekművek legnagyobbjai pedig ezek:

1670-ben: Úrhatnám polgár; 1671-ben: Scapin iurtangjai; 1672-ben: Tudós nők; és végezetül a beteg ember hattyúdala -- a Képzelt beteg.

Mintha semmi más nem töltené ki ezt a három esztendőt, csakis a munka. A boldog, felszabadult munka. Mert ezek a vígjátékok teli vannak harsány, életerős humorral. Az Úrhatnám polgár és a Képzelt beteg balettkomédia, gátlástalan bolondozás, a Scapin íuríangjai pedig régi bohóctréfáknak, klasszikus vígjátékoknak és a fájó emlékezetű jó barát, Cyrano de Bergerac néhány ötletének ügyes összekomponálása ..., ám mégis remekmű, olyan alkotás, amelyen megint csak fanyaloghattak az örök fanyalgók, és kedvére derülhetett a párizsi nép.

Igen, a bohóctréfák, a vad bolondozások egészséges humora ez. Egy beteg ember ismét a néphez fordul. A nép humora -- egészség.

Őfelsége XIV. Lajos francia király még mindig a flandriai hadjárat izgalmait pihente. Ez a hadjárat a csatatereken kevesebb, a politikában annál több izgalmat okozott; ha gyorsan be nem fejezi, már most szembe találja magát a Franciaország ellen szövetkező európai hatalmakkal, így is messzire kellett kalandoz—

283

ni.. ., a francia követek egyszerre csak megjelentek a török szultán udvarában is. S ha nem is jártak egyelőre sok szerencsével, annyit mégiscsak elértek, hogy egy időre divat lett a törökség -- Franciaországban.

-- Hahaha, a török férfiak igazán bő selyembugyogóban járnak?

-- Csodálatos nép. Az asszonyaik mind eltakarják arcukat. Az ott a legnagyobb szégyen. . .

-- Hallgassák csak meg D'Arvieux lovagot. Most tért meg Konstantinápolyból. Ó, micsoda fura szavakat tud!

-- A törökök hallatlanul bölcs népek . .., én például jól tudom . ..

-- O, én sokkal jobban ismerem őket!

-- Én pedig első kézből vettem a hírt.

Nemes és polgár Kelet bűvöletében élt. A tudálékosok mindent tudtak, ami a Kelettel kapcsolatos, és ha pénzük is volt hozzá, drága keleti fűszereket, csecsebecséket hozattak.

-- Kedves Molière, vaîami törökös maskarát... Itt Chambord-ban e vidám vadászat mégsem igazi pihenés az ön vígjátékai nélkül.

-- Felség, számomra a legnagyobb megtiszteltetés . . . Van is egy nagyszerű témám, azokról a dámákról, akik mostanában egyre-másra utánozzák tudósainkat. És egész nap mást sem csinálnak, mint filozófiáról társalognak, és esténként távcsöveken kémlelik a holdat.

-- No nem, nem, kedves Molière, ebből megint bántódás lesz, pedig mi boldogságunkban vidám arcokat akarunk látni magunk körül. Ön javíthatatlan, megint botrányt akar. Az ám, a Tartuííe-nék szép sikere van. Kár lett volna akkor elsietni a dolgot.

-- Felség, az igazsággal sohasem lehet eléggé sietni.

284

Milyen alázatos, széles udvaroncmosoly kellett hozzá, hogy a király az effajta megjegyzéseket is eltűrje kedvenc vígjátékírójától. A pöffeteg, felséges arc így is elborult:

-- Valami törökös maskarára gondoltunk. Ha segítségre van szüksége, faggassa ki D'Arvieux lovagot. A zenét majd Lully szerzi.

Molière felrántotta a szemöldökét; soha még ennyire határozott, már-már ingerült megrendelést nem kapott. Ez a követelő hang sértette, és egyben figyelmeztette is: művészetének éltetője, egyedüli létrehívója a király. Szívet reszkettető, keserű gondolat.

Hazug gondolat.

1670. október 14-én a chambord-i kastély színháztermében bemutatták Molière legújabb művét, az Úrhatnám polgári, amelyhez D'Arvieux lovag szolgáltatott anyagot, és a nyársforgatóból lett udvari muzsikus, Lully írt zenét.

Ez utóbbi különösen érzékenyen érintette a költőt. Lullyt a király kegye főzeneigazgatóvá tette, s ez monopóliumot jelentett a színházi zeneköltés terén.

A törökös mókának egyébként nagy sikere volt. Amolyan egzotikus bohóckodás zajlott a színpadon, amelynek szinte csak bevezetője volt a színdarab: Jourdain úrnak, az úrhatnám polgárnak nevetséges esetlenkedése.

Jourdain úr egyébként szintén megtalálható volt Párizsban és egész Franciaországban. Jourdainek kacsingattak a nemesség felé, gazdagságuk mellé előkelőséget, méltóságot, nemesi pózokat is igyekeztek beszerezni, miközben példaképeik, az elszegényedő nemesek az ő tömött polgárerszényük után sóvárogtak.

Nevetséges volt Jourdain úrhatnámsága, de nevet—

285

séges volt mindaz is, amiért rajongott. Őfelsége is, főúri vendégei is, a polgárok pénzén élősködő udvaroncok, jól mulattak. Jobbra-balra dőltek a kacagástól, és bizonyára eszükbe sem jutott, hogy bármiféle célzást magukra vegyenek. Hiszen Jourdain úr ugyancsak pórul jár. Nevetségessé lesz.

Csakhogy az lesz igazán nevetségessé, aki nevetséges dolgokért rajong. Ha Jourdain úrhatnámságán nevettek, nevettek önmagukon is.

Mint mindig a Molière vígjátékaiban.

A költő örült a sikernek. Miközben lelkesen mókázott a színpadon, talán új darabjain járt az esze.

Alkotóereje teljében volt.

így éri majd a halál is. Nem váratlanul, mégis érthetetlen gyorsasággal, értelmetlen erőszakossággal. Olyan befejezése lesz életének is, mint amilyen a darabjainak.

Mert azt mondják, akik remekműveket is kegyetlen kézzel boncolgatnak, hogy Molière halhatatlan vígjátékainak befejezései -- rosszak. Tudniillik íróilag rosszak, mert hirtelen, elkapkodott megoldásokkal fejezik be a színpadi játék bonyodalmait. Akármilyen „boldog vég"-et is ér a komédia, a kritikus a fejét csóválja, a megoldást rossznak ítéli. S ebben van is valami: nagy lendülettel indul a cselekmény, szellemes dialógusok pattognak, egymást érik a meglepő, vidám fordulatok, aztán -- ha már felcsigázódott a kíváncsiságunk, hogy mivé is fejlődik a rengeteg bonyodalom, és vajon hogyan is oldódik meg a darab hőseinek sorsa -- a szerző egyszerre csak a legközönségesebb megoldást választja. A publikumnak tetsző, de százszor elkoptatott, szokványos befejezéseket kerekít, mintha csak alkotás közben megunta volna az egészet, és most

286

már minden energiáját csak arra tartogatná, hogy rokonszenves hősei boldogan kerüljenek ki a játékból.

-- A közönség szereti a jó befejezést -- hangoztatta nem is egyszer, és nem szégyellt ebben is, mint annyi másban, közönsége kívánságaihoz igazodni.

A közönségnek írt, nem a kritikusoknak.

Hogyan fejeződött be a Nők iskolája? Az események teljében, hirtelen megjelenik az elveszett leányát kereső apa, aki természetesen felismeri gyermekét a darab egyik hősében, s ily módon megold minden bonyodalmat. Ám ha úgy tetszik, hasonló a befejezése A fösvénynek is. Deus ex machina gyanánt jelenik meg a király kegyelmi parancsa a TartuHe-ben, Don Jüant a pokol nyeli el, Dandin György pedig csalódván nemesi származású feleségében, végül is a vízbeugrást választja...

Szokványos befejezések ezek? Olasz és spanyol befejezések mintájára készültek? Bohóctréfák csattanói? Ki bánja?

Minden más darabban a befejezés tartalmazza az írói munka összefoglalóját: ítéletét a társadalom és darabjának főhősei felett. De hát ezek a vígjátékok első mondatuktól kezdve ítélkeznek. A szereplők minden gesztusa, minden tréfa és móka, minden kacagtató bonyodalom kezdettől fogva elhatározott célt szolgál. Leleplezni, gúnyolni, vagy ha úgy tetszik, hát csupán csak megfricskázni a kor gyengeségeit. Az író ítélete nem titok, már az első jelenetben tudjuk, ki ellenszenves és ki rokonszenves (talán csak az Embergyűlölő hagy kétségben efelől), és ha meggondoljuk, az igazi befejezés nem is a darabon belül, hanem azon kívül, mibennünk játszódik.

Talán túl kcmoly hangok ezek... Hiszen vígjáté-

287

kokról van szó. De hát nem akármilyen vígjátékokról. Egy egész világ van bennük, és ebbe a világba maga Molière is beletartozik.

Molière élete, amely maga is komédia.

Különös, keserű komédia.

Olyan, mint az ő remekművei.

Ennek a vígjátéknak a befejezése is olyan, mint a többié. Elsietett, nagyvonalú, kétségtelenül szellemes és mulatságos -- ha ugyan akad, aki nevetni tud rajta.

Miért is ne akadna?

Hiszen mindenki nevetett Sganarelle felsülésén a Férjek iskolájában, Arnolf csúnya kudarcán a Nők iskolájában vagy Orgon ostoba hiszékenységén a Tczrtuffe-ben, aztán Alceste-en az Embergyűlölöben vagy Danáin Györgyön és a fösvény Harpagon reszkető pénzéhségén -- pedig az emberi lélek egy-egy tragédiája mindegyik.

A fiatal kárpitosfiú életének vígjátéka meglepő fordulattal, ám mégis kurtán-furcsán zárul majd.

És úgy illik, hogy ez a könyv is úgy fejeződjék be.

Rövid szavakkal -- hirtelen.

-- Mauvilláin doktor ma nem jön -- mondta Armande, és biztatóan nézett az urára. -- Szüléshez hívták a Noailles-kastélyba. Őhozzá ragaszkodtak, és nem akart ujjat húzni a gróffal.

Molière bólintott.

-- Elhiszem. A doktor derék ember, ő az egyetlen, aki sohasem sértődött meg, ha orvosokról írtam.. . Igaz, bántják is eleget a kollégái, mivel nem olyan ostoba, korlátolt, mint azok.

Hirtelen elhallgatott. Kínzó köhögés rázta meg egész

288

testét. Mélyen ülő, nagy szeme kidülledt és arca egy pillanatra rettegő kifejezést öltött. Kék eres, sovány kezét felemelte, és fáradtan legyintett.

Armande tudta, mit jelent ez a legyintés. Bizony, a jóakaratú Mauvillain doktor sem képes visszaadni Molière egészségét. Azt állítja ugyan, kár volt abbahagyni a tejkúrát meg az auteuili pihenést -- de hát az olyan iramos munka, mint amilyenben betege él, nem tűri sem a tejet, sem a pihenést.

-- Halasszuk el a mai előadást. La Grange járt itt egy fertályórával ezelőtt. Ö is azt tanácsolta. Rosszul vagy, Jean, pihenned kell.

Molière kiegyenesedett ültében. A kandallóra vetett egy pillantást, amelyből lángoló hasábfák árasztották az éltető meleget.

-- Nem tehetem -- mondta rekedten. -- Mi, színészek, hozzászoktunk ahhoz, hogy egyszer felvet a pénz, máskor száraz kenyérhéj az eledelünk. De nemcsak színészek dolgoznak a színházban. Ötven szegény ember kenyeréről van szó.

-- Csak egy napot, Jean. Máskor kisebb ok miatt is bezártad a színházat.

-- A kiátkozásra gondolsz? Nem volt az kisebb ok. Ha akkor meghajtom a fejem, végünk van.

Armande egy ideig hallgatott. Vörös haját hátravetette, és gyengéd mosolya mintha türelmetlen fintorba rándult volna.

„Ej, mindig csak ez ax önfejűség! A magad dolgai" -- akarta mondani, de meggondolta magát. Felsegítette férjére a posztóköpenyt, jó meleg sálat tekert a nyaka köré, és szótlanul kisiettek a házból.

A macskaköves párizsi utcára korán rátelepedett a februári alkonyat.

19 Rónaszegi

289

-- Ma egy éve... -- kezdte ismét gyengéden az asszony. -- Legalább a mai nap gyászát tartsd meg.

Molière sóhajtott. Jólesett a hideg levegő, a kínzó köhögési inger elmúlt.

-- Tévedsz, Armande. Nem ma van az évforduló. Holnap lesz február 17-e, Madeleine halálának napja.

Mert egy évvel ezelőtt, 1672. február 17-én hunyta le örök álomra a szemét Madeleine, a drága kedves és az örök jó barát. Akkor már jó ideje visszavonult a színpadtól, magányosan s bizony kissé elfeledve élt kicsiny emeleti szobájában Párizs egykor ünnepelt színésznője. Amikor végrendelkezett, minden vagyonát szemtelenke szépasszony lányára és annak gyermekére hagyta. Moliere-től nem búcsúzott el, de megkívánta, hogy utolsó perceiben ott üljön az ágya szélén. Nem szólt hozzá semmit, csak a kezét fogta riadt kapaszkodással, mintha menedéket keresne.

-- Holnap lesz egy esztendeje, hogy meghalt mondta Molière, és átkarolta Armande vállát.

„Tudom, hogy szeretted. Mindig csak őt szeretted" -- gondolta Armande.

A színház már tömve volt, amikor megérkeztek. Az új darab frissen vonzotta a közönséget, s mint mindig, most sem csupán a darab, hanem az előadás körülményei is.

Mindenki tudta, hogy a Palais Royal igazgatója a király számára írta ezt a darabot, de miért, miért nem, a St. Germain-i farsangi ünnepségeken mégsem ezt a játékot, hanem az ifjú rivális. Racine Mithndates című darabját adták elő. Mindenki botrányt sejtett, kerestékkutatták az okát -- ám azt is elismerték, hogy az új színdarab Molière úr egyik legnagyszerűbb alkotása.

1673. február 16-át írlak a naptárak, most adták elő

290

negyedszer a Palais Royal színészei a Képzelt betegei. A főszerepet maga az igazgató játszotta, akiről tudni való volt, hogy egyáltalán i^em képzelt, hanem igencsak valódi beteg, méghozzá súlyos beteg -- aki a hipochonder Argan szerepében kacagtató mókákat csap a színpadon.

-- Forduljunk vissza -- suttogta Armande, amikor beléptek a kapun.

-- O, hát mégis eljött? -- sietett eléjük La Grange.

-- Le akartuk mondani az előadást. Apámnak most pihennie kell. -- Báron Armande felé fordult, mintha őt okolná, amiért mégis elindultak hazulról. Hiába, a régi ellenszenv csak megmaradt...

-- Az előadást megtartjuk! -- csattant fel Molière.

-- Kérem az urakat, készüljenek. Gongot!

Az évtizedek só. ín benne is kialakult az a lelkiállapot, amit hajdanában Madeleine-nél megcsodált. Akármi bántalom érte, akármi betegség gyötörte, a színházban egyszeriben mindent elfelejtett, csak a szerep izgatta, csak az előadás éltette. Most is mintha nem is érezte volna a színpadon felgyűlő gyertyák nehéz füstjét és a zajongó nézőtérről a színfalak mögé beáradó fcjtó levegőt. A köhögési inger végképp elmúlt. Intézkedett, sürgetett, ha kellett, szidott is, és amikor megszólalt a gong, már katonás fegyelemmel készen állt mindenki, hogy a közönség elé lépjen.

-- Hogy érzed magad? -- surrant melléje Armande, de ő mintha meg se értette volna.

-- Ezt is nekem köszönheti a francia színpad! -- fülelt kifelé, ahol egy pásztorlány énekelte a prológust.

-- Az én színházamban léptek először színpadra az énekesek és a zenészek. Szebb így, mintha odafent az emeleten, rácsos páholyban kuporognának.

19*

291

A prológus véget ért, a pásztorlány, a faunok és a szatírok leszökkentek a színpadról, kezdődött az előadás.

A függöny felment, a nézők Argant láthatták, a párizsi polgárt, amint betegségektől riadtan, magába roskadtan ült asztalánál, és orvosainak számláit vizsgáigátja.

ARGAN:

Három meg kettő: öt meg öt: tíz meg tíz: húsz. Kettő meg három: öt. „Továbbá huszonnegyedikén fájdaloműző frissítő és áztató klistér, uraságod becses belei föláztatása, átpuhítása és iölüdítése végett." Legjobban ez tetszik nekem ebben a patikusban, ebben a Szippants úrban, hogy ilyen illemtudóan fogalmazza meg a számláit. „Uraságod becses belei harminc garas."

A nézőtér nevetett, Argan felpillantott és körülnézett. Az arcán szorongás ült, a képzelt betegségeitől való félelem, de ujjai már határozottan markolták a tollat: nem, nem, akármilyen beteg is, egy beöntésért tíz garas elég lesz.

És hosszan tartott még a monológ, ott vitatkozott még önmagával és orvosainak számláival a képzelt beteg, mindenki harsány derültségére.

(Nevessetek csak -- gondolta Molière --, mit tudjátok ti, mi a betegség, mit tudjátok ti, mit jelent orvosok számláit olvasni, és figyelni testünk minden rezdülését . . . Váratlanul és valóban megdöbbentő hirtelenséggel Tabarin, a bohóc jutott eszébe, aki hajdanában a Pont Neuf környékén az emberi szemről tartott előadást, egy kuruzsló csodadoktor dobogóján.)

A nézőtér nevetett, a földszint állóhelyein vadul do—

292

bogtak a vidám suhancok, egyszer félbe is szakadt a monológ, mert saját szavát sem hallotta a nagy zajongásban. Igen, igen, minden este így van ez, a Képzelt beteg lesz életének legnagyobb sikere.

Most változott a jelenet. Előugrott Toinette, a cserfes szolgáló, aki majd rendbe hozza Argan leányának ügyét. Ő vágja majd Argan képébe és az orvosokéba is az igazságot. Mint legtöbb színdarabjában, ebben is a cseléd a rezonőr!

Mint az úrhatnám polgár a nemesekre, olyan rajongással néz Argan az általa mindenhatónak vélt orvosokra. És ahogy a nemesek Jourdain pénzét, az orvosok éppúgy élik fel Argan vagyonát. Ez a móka azonban valóban vérre megy. Argan nevetséges sarlatánokért rajong, és odáig megy az orvosimádatban, hogy leányát. Angyalkát is orvosnak szánja feleségül.

(Ez a cserfes Toinette most magára marad a színpadon. Angyalkával együtt. Mert Argannak egy pillanatra „ki kell mennie" . . . Molière a nézők harsány nevetése közben kifordult a színfalak mögé. És ott megtorpant. Nekitámaszkodott az oszlopnak, görnyedt háta még jobban meghajolt, hosszú ujjai görcsösen markolászták a színpadi függöny kötelét. „Hagyjuk abba" -- hallotta La Grange vagy talán Báron hangját, és ő felelt is: „Nem, nem, nincs semmi baj." A mellében parányi nyilallást és émelyítő feszülést érzett, aztán hirtelen elmúlt az egész. Ismét mosolygott, tettre kész volt, és amikor eljött a végszó, belépett a színre.

ARGAN (székbe ül):

Azt akartam mondani, kislányom, hogy újságot akarok mondani neked, mégpedig nagyot és váratlant. Megkérték tőlem a kezed ... Mi az, mit nevetsz?

293

(Armande, aki Angyalkát játszotta, kislányos szeleburdisággal telepedett az ölébe, de nem nevetett, hanem riadtan bámult rá. „Nevess" -- suttogta neki a szövege közben, de Armande nem nevetett, mert észrevette rajta, hogy milyen rettentően sápadt. Aztán mégis, valahogy jó mederbe került a párbeszéd, fel tudták venni a régi tempót, a nézőtér nem vett észre semmit.)

Argan tehát bejelenti leányának, hogy Purgo doktor unokaöccsének, Kolikáczius doktor fiának szánja. Mint mindig az apák, Argan sem tűr ellentmondást, jóllehet korántsem olyan nagy hatalom ő a családban, mint a régi Molière-darabok apái. Angyalka tiltakozik, Toinette felesel, s a jelenet jófajta huzakodással, kergetőzéssel zárul, amelyben Argan feldühödve kergeti a szolgálót, közben Angyalkát hívja segítségül, aki felkiált:

ANGYALKA : Jaj, papa, még rosszul lesz!

(Valóban megtántorodott, Armande reszkető karját érezte a nyaka köré fonódni, de erőt vett magán, és tovább rikácsolt, minthogyha ez a tántorodás is a szerephez tartozna. De hirtelen elakadt a hangja, kínzó hörgés szakadt fel a melléből, elmaradt egy mondata, és rá Toinette felelete is. Belerogyott egy nagy karosszékbe, és őszinte erővel tört fel belőle a jajgatás.)

ARGAN:

]aj, végem van, nem bírom, tovább, meggyilkoltatok.

294

(Olyan volt ez a kiáltás, mint egy sikoly, de érteni alig lehetett, mert zengett a nézőtér a vidám hahotától. Megemlegeti Párizs még ezt a napot. Molière, a nagy komédiás soha ilyen átéléssel nem mókázott még.)

Még szerencse, hogy Angyalkának és kedvesének, Cléante-nak ügye jó ke/ekbe kerül. Nemcsak a szolgáló, hanem Argan öccse, Béralde is azon vannak, hogy kigyógyítsák a képzelt beteget ostoba képzelgéseiből. Béralde hosszan vitatkozik bátyjával, de Argan hajthatatlan.

(Milyen jó, hogy a felvonások között rövid, vidám közjátékok is voltak. Molière ott ült az egyik díszletfal mögött, és kínosan, kapkodva szedte a levegőt. Véres hab gyűlt a szája szögletében, a szeme most már üvegesen meredt maga elé, mégis, mintha meg lenne babonázva, felugrott, és frissen rohant a színpadra, valahányszor rá került a sor. Mert hálás a közönség, amely fetreng a kacagástól, hiszen a Palais Royal igazgatója még önmagáról is szót ejt a darabban, méghozzá úgy, mint aki ugyancsak tudja, miképpen vélekednek róla ellenségei.)

BÉRALDE:

... Gondoltam, kijózanítalak egy-két babonádból, kedvderítésül pedig elviszlek -- hogy ennél a tárgynál maradjunk -- Molière valamelyik komédiájához.

ARGAN:

Szemtelen tichó, ez a te Molière-ednek a neve, azokért a komédiáiért. Hogy van képe nevetségessé tenni olyan közbecsülésben álló embereket, amilyenek az orvosok.

BÉRALDE:

Egyáltalán nem az orvosokat teszi nevetségessé; hanem, ami az orvostudományban nevetség.

295

ARGAN:

Épp őt keitek meg, hogy az orvostudomány fölött bírálatot gyakoroljon, abba is beleáztja magát! Egy olyan ostoba íajankó, még az mer tréíát űzni az orvosi konzultációkból, az orvosi előírásokból, az mer hozzányúlni az orvosi karhoz, az merészkedik színpadra vinni olyan feddhetetlen személyeket, aminők ezek az urak.

BÉRALDE:

Hát mit vigyen színpadra, ha nem a különféle mesterséget, emberi tevékenységet? Fejedelmeket, királyokat visznek színpadra naponként. Vannak azok is olyan jó házból, mint az orvosok.

ARGAN:

Vannak a sistergö, hétágú mennykőbe! Ha én orvos volnék, majd ellátnám a baját annak a hülye tejének. Ha nyavalya érné, feléje sem néznék, forduljon föl. Futkoshatna hozzám, rimánkodhatna előttem, egy fia allövetet, egy érvágást sem kapna tőlem. És igenis a szemébe mondanám: Dögölj meg, dögölj meg ...

(„Dögölj meg, dögölj meg" -- már fuldoklott, mikor ezeket mondotta. A nézőtér azonban nem vett észre semmit. Mi választja el hát az emberi szenvedést a nevetségtől, ha a kettő ennyire eggyé olvadhat? Mintha nem is ő mondaná, hanem a felcsattanó nevetésben, a dübörgő tapsban ordítana egy rettentő hang ütemesen: „Dögölj meg, dögöli meg!")

Argan végül is hajlott a jó szóra, és mert ő igazán könnyen megtehette, kétszer is halottnak tette magát, csak hogy kikutassa feleségének és leányának őszinte érzelmeit. A próbatételt Angyalka állta ki csupán, aki őszintén elbúsult apjának vélt halálán. Méltó volt tehát, hogy szerelmesével, Cléant-nal boldog révbe jus—

296

sanak. Igaz, voltak, akik a feleségnek, Béline-nek szavain nem nevettek. Akik egy kissé megértették az ifjú Béline-t, amiért ki nem állta öreg férjének vélt nyavalyáit. Talán csak az tűnt fel egyeseknek, hogy kissé soká tart a második tetszhalál, és Armande kisasszony, Angyalka szerepében, cseppet sem nevetséges, hanem igencsak tragikus jajgatással borul Argan tetemére. Az előadás azonban nem szakadt meg egyetlen percre sem. Molière még a mókás orvossá avatási szertartáson is részt vett.

Aztán vége volt az előadásnak.

És hirtelen, váratlan vége szakadt mindennek.

Armande már előbb orvosért rohant. Báron lóra kapott, és a Noailles-kastélyba vágtatott, Mauvillain doktorért.

Molière-t La Grange támogatta haza. Ő fel-felszegte a fejét, úgy ment, hogy hátra sem nézett. Tudta: soha többé nem látja már a színházat. Amikor hazatértek, otthon volt már Armande is, ajánlotta, levest főz neki, de ő a fejét rázta: nem, nem, Armande fűszeres, finom levesei most nem tennének jót.

Meg sem kérdezte, talált-e orvost. A kínzó köhögése kissé alábbhagyott. Most egy darabka sajtot kívánt, bizony, sajtot, akárcsak egyik vígjátéki hőse valamelyik orvosgúnycló darabjában.

Visszaült a kandalló mellé, s keserű mosollyal a szája szögletében bámult maga elé. Vajon mire gondolt, vajon az idő milyen nehézségeit kutatta az elrévedező tekintet, vajon miféle vidámság csalta ajkára a mosolyt?

Ez hát a sors. Saját élete komédiájában is csupán

297

mímeli a valót. Jóllehet a színpadnak más törvényei vannak, mégiscsak úgy alakult a dolog, hogy ő, a nagybeteg -- képzelt beteget alakítson a színpadon; hogy ő, aki darabjában kétszer is mímeli a halált -- harmadszorra valóban belehaljon.

Ó, hát milyen olcsó befejezés ez! Milyen kézenfekvő szellemeskedés. Milyen harsány, kegyetlen bohóctréfa.

Vége a keserű komédiának.

1673. február 17-én halt meg, pontosan Madeleine halálának évfordulóján.

A tüdővérzés, amely már a színpadon megindult, végzetes vérhányásba fordult.

Armande a St. Eustache-templom két papjáért küldött, de azok vonakodtak: istentelen színésznek, ráadásul éppen a botrányos hírű Molière-nek vajon fel szabad-e adni az utolsó kenetet?

Végre akadt egy pap, akiben több volt az emberség, és igazabb a vallásosság, mint a többiben.

-- Hogyha halála előtt meg nem gyónja minden vétkét, és meg nem tagadja színészmesterségét, nem fekhet szentelt földben -- mondta aggódva.

Mire ez a harmadik pap megérkezett, a nagy Molière már halott volt.

Űgysem lett volna mit meggyónnia, úgysem tagadta volna meg színész mivoltát.

Hajnalban már egész Párizs tudta a hírt. A főúri kastélyok lakói, a királyi udvar udvaroncnépe hallgatagon és részvétlenül csupán az uralkodót leste. Mondják, XIV. Lajos francia király őszintén „fájlalta" kedvenc vígjátékírójának elvesztését.

De a földszint népe, a kofák, a kötélverők, a zsák—

298

hordók, az ácsok és a mindenfajta mesterségek művelői odasereglettek a ház elé, és zajongva, ám mégis döbbent gyásszal figyelték a kaput, mikor hozzák ki rajta Molière tetemét.

A temetésre egyelőre nem került sor. A nagy bohóc nem kerülhetett szentelt földbe, hacsak a király közbe nem lép. XIV. Lajos dicséretére legyen mondva: a költőt mégis eltemették.

Armande megijedt a tömegtől. Valami suttyomban jött főúri látogató megijesztette, mondván: a tömeg azért jött, hogy lerombolja az istentelen Molière házát.

Armande, a szerencsétlen, ostoba kis Armande félelmében pénzt dobált ki az ablakon a kofák közé, és ijedten kiabált: menjenek csak a dolgukra, nincs rájuk szükség a halottas háznál.

És ez volt a keserű komédia legszomorúbb vége.

299

TARTALOM

Első felvonás

AZ IFJÚSÁG ÉVEI

Második felvonás

VÁNDORÚTOK ............................................. 77

Harmadik felvonás

SIKER! SIKER1 ............................................. 139

Epilógus

VÉGE A KOMÉDIÁNAK .............................. 251

A KÖTETBEN IDÉZETT MŰVEK FORDÍTÓI

Kényeskedők, Dór. Jüan, Dandin György, A fösvény. Képzelt beteg-. Illyés Gyula -- Úrhatnám polgár: Mészöly Dezső -- Tolakodók: Nemes Nagy Ágnes -- Nők iskolája, Embergyülölő.- Szabó Lőrinc Tartuffe: Vas István -- Férjek iskolája: Weöres Sándor.

l

Háromszáz évvel ezelőtt élt, komédiázott és alkotott Molière, a világirodalom klasszikus rangú drámaírója. A francia király udvari kárpitosának fia, Jean Poquelin beáll színésznek, majd Molière néven maga viszi színpadra azt a sok emberi gyengeséget, fonákságot, amit egy forrongó korszak: a polgárosodó Franciaország napról napra elébe állít. Kifigurázza a „Kényeskedők"-et, gyilkos humorával leleplezi az álszent „Tartuffe"-öt, „A fösvény"-ben pedig a pénzimádó polgárt... És sorolhatnánk tovább alkotásait, melyek oly sok gyönyörűséget és mulatságot szereztek három évszázadon át a nézőknek, és szereznek ma is. Molière korát, életét, műveinek létrejöttét és a kiváló drámaíró küzdelmeit mutatja be Rónaszegi Miklós „Keserű komédia" című regényes életrajzában.

A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója

Felelős szerkesztő: F. Kemény Márta. Szaklektor: Kaposi Tamásné

Képszerkesztő: Lengyel János. Műszaki szerkesztő: Lantos Zsuzsa

Műszaki vezető: Földes György

20 800 példány, 15,2 (A/5) ív + ló old. melléklet., MSZ 5601-59

64.5153 Athenaeum Nyomda, Budapest. Felelős vezető: Soproni Béla igazgató

IF 374 -- d -- 6567