Nagyon hosszúnak éreztem azt az időt, amely Nicolas közlése - hogy tudniillik de Brézolles márkiné fél tizenkettőre vár ebédre - és ama pillanat közt eltelt, hogy szépen megmosakodva, megborotválkozva s csodásan kiöltözve végre kopogtathattam kedvesem ajtaján. A lakáj azonnal ajtót nyitott, mintha mögötte állt és várt volna minket, s de Vignevieille úr sem lehetett túl messze, mert máris előttem termett, mélyen meghajolt, mintha még sosem látott volna, nagy komolyan megkérdezte a nevem és a címem, majd közölte, hogy a márkiné, aki ma reggel egy kissé gyengélkedik, az első emeleten, egy kisebb szobában fogad ebédre. A lovászom pedig, tette hozzá, nagyon megtisztelné, ha ővele ebédelne a földszinten; Nicolas udvariasan elfogadta a meghívást, amely valójában mélyen elkeserítette, hiszen a gazdájához hasonlóan igencsak kedvelte a gentil sesso társaságát, s még egy szobalánnyal is szívesebben költötte volna el az ebédjét, mint Vignevieille úrral, miközben persze nyilván egész életében a hitvesi hűség szobra lesz. Az asztal valóban egy kisebb szobában volt megterítve, ahová be is vezetett de Vignevieille úr-e név tökéletesen illett a viselőjéhez, [A Vignevieille név "öreg szőlőt" jelent. (A ford.)] hiszen a szegény öreg úgy festett, mint egy kiszáradt szőlővenyige, amelyen már nincs sem levél, sem gyümölcs. Bár de Brézolles márkiné még nem érkezett meg, de valamiképpen máris a szobába varázsolta az aprólékos gonddal, csinosan megterített asztal, amely az ő jó ízléséről árulkodott. De Vignevieille úr nyájasan megkért, hogy foglaljak helyet, én azonban inkább állva akartam vámi szép hölgyemre, hogy közben szemügyre vehessem a kis szoba berendezését, a csecsebecséket, melyek mind szíven ütöttek, hiszen láthatólag de Brézolles márkiné válogatta össze őket. Azután végre a ház úrnője is megjelent, s attól fogva már semmi mást nem láttam, csak őt; jelenléte melegséggel, szépséggel és gyöngédséggel töltötte be a kis szobát. Gépies meghajlásokkal s illedelmes szavakkal üdvözöltük egymást, s csak a tekintetünk árulkodott arról a felindulásról, amely a hosszú távollét után mindkettőnkön úrrá lett. Úgy találtam, hogy de Brézolles márkiné, ha nem is hízott meg, de valahogy kivirult, keble duzzadóbbnak tűnt, mint korábban, arcáról pedig addig sohasem látott, nyugodt megelégedettség sugárzott. A szeme azonban most is aranyszínű volt, s elevenen, nevetősen vagy gyöngéden csillogott, orra finom vonalú, a szájáról pedig köteteket tudnék írni, de akkor sem tudnám érzékeltetni azt a végtelen boldogságot, mellyel a látványa eltöltött. Bocsásd meg, olvasóm, hogy ily hosszan magasztalom kedvesemet, cserébe megígérem, hogy szó nélkül hallgatlak végig, ha egyszer te áradozol a tiédről. A de Brézolles márkiné szép arcát beragyogó derű gyanakvóvá is tehetett volna, ha a tekintete, már beléptekor, nem árulja el világosan, hogy derűje énnekem szól. Egyáltalán nem emlékszem, mi volt ebédre, bár nyilván a legfinomabb falatokat tették elém, de hát de Brézolles márkiné jelenlétében a legvacakabb spártai löttyöt is felségesnek találtam volna. Egy szót sem szóltam, csak faltam őt a szememmel, ő meg viszonozta minden pillantásomat, s nagy kiéhezettségünkben nem tudtunk betelni egymás látványával. De, amint már mondottam, de Brézolles márkinéval való kapcsolatomnak volt még néhány homályos pontja, s mindaddig nem bízhattam rá magam teljesen érzelmeim sodrására, amíg fény nem derül ezekre is. Nem volt szükség rá, hogy magam kezdjek kérdezni, mert a márkiné kiérezte hallgatásomból a neheztelést és a gyanakvást, s kérés nélkül is nekilátott, hogy rejtélyes viselkedését megmagyarázza. - Barátom - mondta -, érzem, hogy némi magyarázatot vár tőlem. Kérem, hallgasson végig türelemmel, és meg fogja látni, hogy sokkal inkább a sajnálatra szolgáltam rá, semmint a rosszallásra. Nagyon fiatalon mentem nőül de Brézolles márkihoz, aki, amint kegyelmed is tudja, tízévi házasélet után sem tudott gyermekkel megajándékozni, ám engem tett felelőssé meddő házasságunkért. Kezdetben hittem is neki, de azután, látva, hogy a számtalan szobalány közül, akiket elcsábított, egy sem esett teherbe, rádöbbentem, méghozzá végtelen szomorúsággal, hogy ő az, aki meddő, vagyis sohasem ismerhetem meg az anyaság örömét. A többit már tudja. A Ré szigeti csatában de Brézolles márki megsebesült a combján, de e sérüléséből, úgy vélem, felépülhetett volna, ha nem akarja azon nyomban férfiúi képességeit fitogtatni. Ám ő alighogy hazatért, rám vetette magát, s szokása szerint vadállati üvöltések közepette tett a magáévá, melyeket az egész személyzet hallhatott, hiszen zengett tőlük a ház. Azt is tudja, hogy ezután mi történt: felnyílt a sebe. A vérzést nem tudták elállítani, s ő meghalt, miközben egy orvos szemrehányást tett neki vétkes szertelenségéért, egy pap pedig, az Úr nevében, megbocsátotta vétkeit. Eltemettük őt, s két nappal később, igen, jól hallotta: két nappal később megjelent kegyelmed a Brézolles-i kastély kapuja előtt, mint egy missus dominicus, akit az Úr, imádságaimat meghallgatván, azért küldött, hogy anyává tegyen. Tudom, hogy ezt kegyelmed meglehetősen bizarrnak találja, számomra azonban a csoda ékes bizonyítéka az a tény, hogy rövid együttlétünk alatt nyomban teherbe estem. Mivel a házasságon kívül született gyermek botránykő az emberek szemében, úgy döntöttem, elhitetem az orvossal és a pappal is, hogy a gyermeket de Brézolles márki nemzette, amit könnyen megtehettem, hisz oly kevés idő telt el a halála és teherbe esésem között. E hazugság nyomán, melyet az óvatosság szült, nem büntetés, hanem áldás fakadt... Mindenki hitt nekem. Méghozzá igen egyszerű okból: házunk szinte még mindig visszhangzott elhunyt férjem vad, diadalittas kiáltásaitól, melyeket a szerelmi gyönyör pillanataiban hallatott. - Miért nem mondta el mindezt már korábban nekem, asszonyom? - kérdeztem, halovány szemrehányással. - A kegyelmed hibája volt, barátom, hogy nem beszélhettem - válaszolta de Brézolles márkiné, oly elbűvölő tekintet és mosoly kíséretében, amely arra késztetett, hogy nyomban higgyek neki. - Az én hibám? - Bizony, uram. Emlékezzék csak rá: amikor együttlétünk során átadtam magam gyöngédsége minden megnyilvánulásának - mindez annyira új és gyönyörűséges volt nekem! -, de bizonyos óvintézkedésekről hallani sem akartam, kegyelmed így kiáltott fel: "No de barátném, képes lenne házasságon kívüli gyermeket hozni a világra?" És nyomban azzal gyanúsított, hogy majd hozzámegyek az első jöttmenthez, csak hogy a gyermeknek neve legyen. És midőn megkérdeztem, hogy vajon ellenére lenne-e, ha mindez valóban így történnék, ezt válaszolta: "Nagyon is, nem szeretném, ha egy semmirekellő nevelné fel a gyermekemet!" - Valóban ezt mondtam. - Ó, barátom, nem is sejti, mennyire szíven ütött ez a "gyermekem" szó, a kegyelmed szájából! És mennyire szerettem kegyelmedet, amiért kimondta! Hát nem volt ez valóban csodálatos? A gyermek még meg sem fogant, s kegyelmed máris a sajátjának érezte! Az örömteli fényt azonban némi fenyegető árnyék homályosította el. Attól féltem, hogy atyai érzelmei zátonyra futtatják a tervemet, melyet a védelmemre kovácsoltam. Ezért is titkoltam el kegyelmed elől, hogy a gyermeke megfogant. - Bocsásson meg, barátném. De nem ez volt az egyetlen titka előttem. Brézolles-ból távozván azt sem árulta el, mit rejt házassági szerződésüknek ama bizonyos "aljas záradéka", amelyre hivatkozva a férje családja magának követeli a nantes-i palotát. - No de, barátom, ha beszélek erről a záradékról, kegyelmed nyomban azt gyanította volna, hogy csakis azért engedtem kegyelmednek, hogy teherbe essek, amit azután fegyverként használhatok férjem családjának aljas ármánykodásával szemben. - Hát nem így volt? - Egyáltalán nem! Amikor odaadtam magam kegyelmednek, még nem ismertem ezt a záradékot, hiszen a házassági szerződést, a szokásnak megfelelően, atyám írta alá. - És most már elárulja végre, barátném, mi áll ebben a záradékban? - Szívesen elárulom, kertelés nélkül: ha a fiukkal kötött házasságom sajnálatos módon gyermekáldás nélkül maradna, a nantes-i palota, vagyis vagyonunknak az a része, melyet a férjem hozott a házasságunkba, de Brézolles márki esetleges halála után visszaszáll apósomra és anyósomra. - Meglehetősen szokatlan szerződés, amelyet atyjaurának is gyanúsnak kellett volna találnia... És miért gondolták férje szülei, hogy házasságuk terméketlen lesz? - Jó okuk volt rá, hogy ezt gondolják! Csak sokkal később tudtam meg, egy szobalánytól, aki, miután apósomék elbocsátották, egy véletlen folytán éppen hozzám szegődött el: szóval tőle tudtam meg, hogy de Brézolles úr tizenöt éves korától huszonöt éves koráig - ekkor vett engem feleségül - atyja kastélyának minden szobalányával hancúrozott, de soha egyikük sem esett tőle teherbe. Erről pedig apósoméknak tudniuk kellett. - Alávaló emberek, valóban! Nem volt elég, hogy tudták, a fiuk sosem fogja anyai örömökkel megajándékozni a menyüket, de még arra is volt gondjuk, hogy gyermekük halála esetén megfosszák asszonyomat vagyonának attól a részétől, amely pedig házassága folytán jogosan megilletné. Mit tett, barátném, e fenyegető körülmények között? - Azonnal Nantes-ba utaztam - és a Gondviselés itt is a segítségemre sietett, hiszen atyjaura és erős kísérete nélkül nem indulhattam volna útnak. S még elindulásom előtt írásos igazolást kértem az orvosunktól, amelyben hippokratészi esküjéhez híven tanúsítja, miszerint de Brézolles márki megvallotta neki: a velem való utolsó szerelmi együttléte közben nyílt fel a sebe, s ez sodorta válságos állapotba. S ugyanez az orvos tanúsította azt is, hogy férjem halála után megvizsgálván megállapította, hogy teherbe estem az elhunyttól. - S ellenfelei miként reagáltak erre? - Egy kémet küldtek a La Rochelle-i táborba. Aki felderítette, hogy kegyelmed Brézolles-ban szállt meg, de azt már nem tudta kinyomozni, pontosan mikortól, s esetleges kapcsolatunk bizonyítékául sem tudott mást felhozni, mint a kegyelmed vonzó külsejét. Válaszul én kijelentettem, hogy nem is ismerem kegyelmedet, hiszen de Bazimont asszony csak elutazásom után biztosított szállást a gróf úrnak kastélyomban. - Nem volt túlságosan kockázatos ez a kijelentése, asszonyom? Mi történik, ha személyzetének valamely tagja elárulja? - A személyzetem erősen kötődik hozzám, s erre jó oka van. És semmit sem nyertek volna vele, ha a pert elveszítem, hiszen ismerik apósomat és anyósomat, s tudják, hogy ők a világ legfukarabb emberei. A pert is a fukarságuk miatt veszítették végül el. Lepénzelték ugyan, amint kell, a bírákat, de nem voltak eléggé bőkezűek, miközben én annyit fizettem nekik, hogy akkor is megnyertem volna a pert, ha az igazság nem az én oldalamon áll. Ez a palota most már az enyém, s enyém a gyermek is, akinek kegyelmed az apja. - Barátném - mondtam, mély felindultsággal -, nagyon köszönöm, hogy eloszlatott minden homályt, amely boldogságomat beárnyékolta. De térjünk vissza a gyermekre, aki asszonyomat oly boldoggá teszi: nem gondolja, hogy ideje volna elárulnia, fiú-e vagy kislány? - Fiú, és biztosíthatom, hogy nincs párja széles e világon. Meghatottan nevettem a kedves anyai dicsekvésen. - És mi a keresztneve? - Emmanuel. - Tudja-e, barátném, hogy az Emmanuel héber szó, s azt jelenti: "Velünk az isten"? - Nem tudtam. Azért választottam ezt a nevet, mert a második fele az igazi apja nevét rejti. - Ez nagyon megható. Láthatnám a gyermeket? - Természetesen, de előbb meg kell vámunk, hogy a személyzet leszedje az asztalt. Megrázott egy kis ezüstcsengettyűt, amire egyszerre három inas is a szobába lépett, egy szempillantás alatt leszedte az asztalt, s már el is tűnt. Mindez olyan gyorsan történt, hogy gyanítottam, jól begyakorolt műsorszám volt. - Barátom - mondta a márkiné s fölállt -, kérem, kövessen. Egy másik ajtóhoz vezetett, amely a kis szobából egy tágasabb szobába nyílott, s belépve megkért, hogy csukjam be az ajtót magam mögött. Megdöbbenve álltam: a szoba pontos mása volt a brézolles-inak: ugyanazok a szőnyegek, baldachinok, függönyök és bútorok. - Nem akartam - mondta a márkiné -, hogy ha Brézolles-ból Nantes-ba jövök, megváltozzanak körülöttem a fészkem díszletei. Íme a fia, uram - folytatta, s kézen fogva a bölcsőhöz vezetett. Megvallom, olvasóm, hogy eddig a napig, sok más férfihoz hasonlóan, nekem sem szerzett különösebb örömet a csecsemők látványa, sőt elviselhetetlen, bűzlő bőgőmasináknak tartottam őket. Azzal persze tisztában voltam, hogy az enyémet nyilván egészen más szemmel nézem majd: ha üvölt, arra gondolok, milyen erős a tüdeje, ha pedig a pólyába piszkít, örvendezek, milyen jó az emésztése. Őszintén szólva ekkor még nemigen látszott a fiamon, hogy egykor majd szép és deli fiatalember válik belőle: lehunyt szemmel feküdt, arca kövérkés volt és püffedt, feje búbján alig néhány hajszál meredezett, a testéből pedig semmi sem látszott, annyira be volt bagyulálva. De akkor is az én fiam volt, s én hosszan, némán néztem, ahogy alszik, ökölbe zárt kézzel (és milyen parányiak voltak azok a kezek!), s annyira elérzékenyültem, hogy a szívem majd' kiugrott a mellkasomból. - Menjünk most már - suttogta de Brézolles márkiné -, mert megérzi, hogy itt vagyunk, és felébred. És hirtelen a karomba vetette magát, s összecsókolta az arcomat, méghozzá oly gyorsan, hogy alig tudtam a száját utolérni, hogy visszacsókolhassam. S bármily furcsa, e pillanatban Homérosz szavai jutottak eszembe, az Odüsszeiá-ból, melyek oly egyszerűen és szépen írják le azt a jelenetet, amikor Odüsszeusz húszévi távollét után ismét rátalál Pénelopéra: "...örömmel érkeztek meg a régen elárvult hitvesi ágyhoz." [ Devecseri Gábor fordítása.] La Luthumiére úr oly magasan hordta az orrát - a tengerek urának és Cherbourg alkirályának gondolván magát -, hogy igen nehéz lett volna találkozni vele, ha de Brézolles márkinénak nem támad az az ötlete, hogy másnap együtt hívja meg ebédre a vendégeit és engem. Ám az illető úr még az asztalnál is fagyos volt, mint a jég, s oly távolságtartónak mutatkozott, hogy talán nem is nyílik alkalmam a vele való négyszemközti beszélgetésre, ha nem célzok rá, miszerint a hőstettei elismeréseként a királynak szándékában áll őt főnemesi rangra emelni. La Luthumiére báróné erre igencsak hegyezte csinos kis fülét, s olyan pillantásokat vetett a férjére, melyekből nem volt nehéz kitalálnom, hogy annak idején a hölgy csáklyázta meg a kalóz úr hajóját, s cipelte az oltár elé, nem pedig megfordítva. A hölgy egyébként csinos, formás nőszemély volt, arca nem túl szép, de igen kifejező, szeme lázasan csillogott, s kicsiny szája hatalmas étvágyról tanúskodott: alighanem képes lett volna felfalnia világ összes férfiját. Kisnemesi családból származott, s bárónévá emelkedett, amikor sikerült megkaparintania La Luthumiére urat, hatalmas vagyonával együtt (amely nem csak hadihajókból állt). De ennél is magasabbra tört: márkiné szeretett volna lenni. Leánykori neve Charlotte du Bec Crespin volt, s a férje ezért nevezte el "Charlotte"-nak azt a harangot, amelyet kétezer-hatszázhatvan frankért vásárolt a templomuknak; jó oka volt e névadásra: az egyetlen harang, amelynek szavára valaha is hallgatott, a felesége volt. Azok az inkább csábító, mint parancsoló pillantások, melyeket Charlotte a férjére vetett, megtették hatásukat. Miután a sajttal is végeztünk - gyümölcs nem volt -, a két hölgy, cinkos pillantásokat váltva, magunkra hagyott bennünket, s La Luthumiére akkor kihúzott csizmaszárából egy rövid pipát, megtömte, azután megkérdezte, mit óhajtok tőle. Egészében úgy viselkedett, mint egy király, aki kegyeskedik fogadni egy követet. La Luthumiére az igazat szólva nem volt visszataszító külsejű ember: arca szögletes, naptól cserzett, válla széles, szögletes, az orra nagy, álla előreugró, szeme égszínkék. És amikor a társalgás végre beindult, mintha levetette volna páncélját, s már egyáltalán nem mutatkozott sem udvariatlannak, sem barátságtalannak, s gyors, egyértelmű választ adott minden kérdésemre. - Báró úr - mondtam, igyekezvén alkalmazkodni a beszédmódjához -, egyszerű feladattal bízott meg a király, így hát röviden elmondom, miről van szó: szeretné megvásárolni azt a négy hadihajót, melyet az angoloktól zsákmányolt kegyelmed. - Szó sem lehet róla - mondta nyomban La Luthumiére. - Nem eladók. Azután, érezvén, hogy kurta válasza kissé nyersen hangzott, igyekezett szépíteni az elutasításon. - Ha őfelsége, akinek alázatos szolgája vagyok (azért nem annyira alázatos, gondoltam magamban) nem rendelkezne kellő számú hadihajóval, természetesen más lenne a helyzet. De hát az angoloknak már csak hét hajójuk van, őfelségének meg huszonnégy. Így hát őfelségének nincs szüksége az enyémekre. - De legalább bérbe adná őket az ostrom idejére? - Bérbe adni! Hogy attól fogva egy tengernagy parancsolgasson nekem? Szó sem lehet róla! - Biztosra veszem, hogy érdemeit minden mód tekintetbe vennék. - Nem is az a baj - mondta erre La Luthumiére úr, továbbra is nagyon határozott hangon -, hanem hogy a királyi flotta hajói és a kalózhajók egészen más harcmodort alkalmaznak. A hajóraj felfejlődik, s szépen csatarendbe áll. Az ellenséges hajóraj szintúgy. S azután a két flotta megütközik. A kalózok azonban másképpen csatáznak! - Elmagyarázná, báró úr, hogyan? - Gróf úr, a kalóz tulajdonképpen vadászik. Egyedül vagy - amint én is - falkában. De mindig vadászik, és ravaszsággal, fortéllyal keríti be a nyájtól elkóborolt jószágot, hogy azután lecsapjon rá. Ha a kiszemelt préda túl nagy, a kalóz belemar, elmenekül, azután visszatér s ismét belemar, s addig gyötri-fárasztja áldozatát, míg az fel nem vonja a fehér zászlót, illetve el nem süllyeszti a hajóját. Veszélyes mesterség ez, gróf úr, de egyben az egyetlen, amihez értünk, s amit szeretünk. De hogy egy flotta részeként csak parancsra induljunk, s amíg a parancs el nem hangzik, mozdulatlanul várjuk az ellenséget, ez nem a mi harcmodorunk. Igencsak meglepett, hogy La Luthumiére úr, akiről azt gondoltam, hogy sokkal inkább a tettek, mint a szavak embere, egyszeriben ilyen ékesszólóvá vált. De hát a legtöbb ember így van ezzel, ha saját szeretett és nagyrabecsült munkájáról beszél. - Báró úr - mondtam -, megértettem az indokait, s a király elé fogom terjeszteni őket. De nem tudna a kétszeres elutasításon, hogy tudniillik a hajókat sem eladni, sem bérbe adni nem hajlandó őfelségének, valami engedménnyel finomítani, amely tanúsítaná, hogy kegyelmed a király hűséges híve és odaadó szolgája? - Azt hiszem, az utolsó alkalommal is mindenki másnál nagyobb szolgálatot tettem a királynak - válaszolta erre La Luthumiére kérkedőn. - Kell-e emlékeztetnem rá, hogy három angol hajót süllyesztettem el, négyet meg elkoboztam? És ha az angolok visszajönnek - és biztosan visszajönnek, amilyen vakmerőek és konokok -, hogy megpróbáljanak segítséget nyújtani a La Rochelle-ieknek, megint megteszem majd, ami rajtam áll. A sarkukban leszek, jövet is, menet is. És ezzel legalább akkora szolgálatot teszek a királynak, mint a kőgát, a cölöpgát, a part menti ütegek és Franciaország összes tengernagya... Az engedmény nem volt túl nagy, de azzal vigasztaltam magam, hogy úgy tálalhatom a bíborosnak, mintha La Luthumiére elkötelezte volna magát, miszerint egy újabb ellenséges támadás esetén harcba száll az oldalunkon, s "kárt tesz" az angol flottában, amint tengerészeink mondják. Meg kell mondjam, hogy La Luthumiére vélekedését megalapozottnak találtam, s beszélgetésünk során az is meggyőződésemmé vált, hogy olyan kutya ő, akit jobb nem megkötni, inkább hagyni kell, hadd vadásszon szabadon, a maga módján. Végre búcsút vehettem tőle. Küldetésem ezzel véget is ért, így hát, a bíboros kérésének megfelelően, már aznap vissza kellett volna indulnom La Rochelle-be. Ez azonban azt jelentette volna, hogy már nem találkozhatom négyszemközt de Brézolles márkinéval, így hát amikor La Luthumiére úrral együtt átmentem a hölgyekhez a szalonba, mintegy mellékesen megjegyeztem, hogy csak holnap után utazom el, lehetőséget adva kedvesemnek, hogy másnap délelőtt levelet küldjön, s meghívjon ebédre, melyet kettesben költünk majd el, tekintve, hogy a La Luthumiére házaspár egy barátjához hivatalos, aki Nantestól néhány mérföldnyire, Lignében lakik. De Brézolles márkiné ezen a napon is "gyengélkedhetett", mert ugyanabban a kis szobában ebédeltünk, mint az első alkalommal. Ismét ízletesnél ízletesebb ételeket tálaltak fel, mi azonban alig ettünk valamit, mert egyéb örömökre voltunk kiéhezve, bár tudtuk, hogy együttlétünket a bánat árnyékolja majd be, hiszen másnap már kora hajnalban vissza kell indulnom La Rochelle-be. És azután az ördög tudja, milyen soká nem láthatjuk egymást, vagyis hogy mikorra sikerül a királynak bevennie La Rochelle-t. Amiután szenvedélyünk elcsitult, abban leltem gyönyörűségemet, hogy néztem a kedvesemet, beszéltem hozzá vagy nem is beszéltem; csodálatos volt nézni őt az ágyfejünknél égő illatos gyertyák fényénél, amely a baldachin összehúzott függönyein derengett át, s meghitten, lágyan világította meg szép arcát. - Úgy érzem - mondotta, szorosan hozzám simulva -, hogy mi ketten egy test, egy lélek vagyunk, így hát, ha kegyelmed elmegy, semmivé válok. - Semmivé? - kérdeztem. - De hiszen asszonyom a fiam anyja; idehallom a gyermek halk szuszogását. És a kedvesem is, akinek örök hűséget fogadtam! - Valóban? - kérdezte, s hangjában némi nyugtalanság remegett. - Emlékszik, hogy amikor Brézolles-ból útnak indultam, azt mondtam kegyelmednek: ha megkérné a kezem, nemet mondanék? - Nagyon is jól emlékszem, barátném, s amikor kegyetlensége oka felől faggattam, azt válaszolta, hogy még nem szeretem asszonyomat eléggé. Megkérdezhetem, hogy megítélése szerint ma már eléggé szeretem-e? - Nem, uram. Ezt csak akkor mondhatjuk majd el, ha Brézolles-ba visszatérve lemond Perrette-ről, aki a távollétemben megédesítette az éjszakáit. Váratlan ütés volt. A mindenit!, gondoltam, tényleg bolond voltam, hogy azt hittem, a szobalánnyal való kapcsolatom elkerüli az éber de Bazimont asszony figyelmét, s nem számol be róla nyomban úrnőjének. - Asszonyom - mondtam, rövid hallgatás után -, nem megédesítette, csak elviselhetővé tette az éjszakáimat. Alighogy e szavakat kimondtam, mindjárt el is szégyelltem magam: nem szabad lett volna ennyire lekicsinyelnem Perrette szerepét, csak hogy de Brézolles márkinét megnyugtassam, ráadásul amit mondtam, nem is volt egészen igaz. - Számomra az is elviselhetetlen, ha csak elviselhetővé tette az éjszakáit, uram - mondta erre de Brézolles márkiné halk, de nagyon határozott hangon. - Nem tudnék hűséges hitvese lenni egy olyan férfinak, aki énhozzám nem hűséges. Következésképpen arra kérem, barátom (s a hangja, bár továbbra is gyöngéd volt, hirtelen parancsolóvá változott), hogy mondjon le Perrette-ről, akinek egy kis járadékot folyósítok majd, mihelyt elhagyta a házamat, mert nem akarom őt továbbra is kitenni a kegyelmed csáberejének. - Minden úgy lesz, ahogyan kívánja, barátném - mondtam. - De vajon az én vágyam is hasonlóképpen teljesülhet-e? - Barátom, hát még mindig kételkedik benne? Boldogan leszek a felesége, és ezerszer jobban fogom szeretni, mint bármely más asszony a világon. Mihelyt ez a förtelmes háború véget ér, a szerelem szárnyán szálljon hozzám! Másnap hajnalban már a hintómban zötykölődtem a francia országúton, előttem de Clérac úr muskétásai, mögöttem Hörner kapitány és a svájciak. Nicolas mellettem ült, s alig fért a bőrébe örömében, hogy hat nap és hat éjszaka múltán végre újra szép, ifjú hitvese mellett lehet, én meg lehunytam a szemem, nehogy nagy izgatottságában beszélgetni próbáljon velem, s az egész hosszú úton de Brézolles márkinéra gondoltam. Kielégítő magyarázatát adta addigi titkolózásának, így hát minden fenntartásom, amely érzelmeimnek útját állta, megszűnt, s átadta a helyét a csodálatnak. Bámulatos ügyességről és bátorságról tett tanúbizonyságot: gazdagabb lett egy vágyva-vágyott gyermekkel -, aki éppen a kellő időben született ahhoz, hogy a perét is megnyerje, így hát megtarthatta nantes-i palotáját s végül még egy férjre is szert tett. Perrette nyilván sosem ámította magát azzal, hogy szerelmi kalandunk akár egy nappal is tovább tarthat La Rochelle ostrománál, s én sem hitegettem semmi ilyesmivel. De bár a kettőnk kapcsolatát nyilván össze sem lehetett hasonlítani azzal, amely de Brézolles márkinéhoz fűzött, nem vagyok biztos benne, hogy egy tisztán testi kapcsolat semmibe vehető, főleg ha annyi báj és kedvesség ragyogja be, mint a miénket. Nem örültem, hogy szakítanom kell Perrette-tel, főleg azért nem, mert féltem, túl nagy szenvedést okozok neki, hiszen gyermeki naivitással és nagy jóhiszeműséggel ragaszkodott hozzám, olyannyira, hogy már előre gyötört a bűntudat közelgő bejelentésem miatt, miszerint nem oszthatja meg többé velem ágyamat és álmomat. S be kell vallanom, hogy a szakítás nemcsak őt érintette fájdalmasan, hanem engem is, hiszen ha Perrette kiröppen az ágyamból, oly egyedül maradok benne, a női test melege nélkül, mint egy szerzetes a cellájában. Már a La Rochelle-i táborba való visszaérkezésem másnapján fölkerekedtem Nicolas-val, s indultam Pont de Pierre-be, a bíboroshoz. De csak Charpentier-t találtam ott, és néhány szolgát, akik Charpentier felügyelete mellett éppen iratokat rakodtak a ládákba. Megtudtam tőle, hogy a bíboros, aki nagyon szenvedett a Pont de Pierre-i esőtől és viharos, hideg széltől, átköltözött a La Sauzaie-i kastélyba, amely távolabb fekszik a tengerparttól, s ezért nincs annyira kitéve a rossz időjárásnak. És amikor nagy aggodalommal őeminenciája egészségi állapota felől érdeklődtem, Charpentier széles mosollyal így felelt: - Az angolok siralmas kudarca óta őeminenciája tíz évet fiatalodott. Néha azon kapom, hogy egy kis dalt dúdolt, igaz, csak szöveg nélkül. Sőt esténként frimerót játszik a marsallokkal... - Micsoda? - kiáltottam fel. - A bíboros kártyázik? - Bizony! És a játék hevében néha még esküdözik is, bár csak illendően. - Miket mond? - Például, ha a játszma kezd izgalmassá válni, ilyeneket: "Hitemre mondom!", vagy "Úri becsületszavamra!", vagy "Bíborosi becsületszavamra!" És amikor egy nyertes játszma után, ha, mondjuk, négy különböző színű királya volt, kiteríti a kártyáit, önfeledten nevet, annyira örül, ha nem is a pénznek, hanem annak, hogy nyert. - És hogy áll az ostrom? - A La Rochelle-ieket az éhezés már túlságosan legyöngítette ahhoz, hogy kitöréssel próbálkozzanak, és a bíboros szerint nincs értelme támadást intézni ellenük, amely esetleg sok jó emberünk életébe kerülne. Úgy gondolja, mostantól már elég, ha várunk: La Rochelle úgy hull majd a királyi csapatok ölébe, mint az érett gyümölcs. - Legalább megkezdődtek a tárgyalások? - Próbálkozni próbálkoztunk, de nem nagy sikerrel. A király azt találta ki, hogy hírnököt küld ki, a színeit mutató csodás öltözékben, nyomában három trombitással, hogy az egyik városkapu előtt olvassa fel őfelsége felhívását, amelyben közkegyelmet ígér minden La Rochelle-i polgárnak, aki fejet hajt "legfőbb, természettől rendelt ura előtt". Viszont a konok lázadókat azzal fenyegeti, hogy "a legnagyobb szigorral" fog lesújtani rájuk. - És miként fogadta a bíboros - kérdeztem mosolyogva -, hogy a király meg akarja fenyegetni a La Rochelleieket? - Nem tudom - mondta erre Charpentier, holott nyilvánvalóan tudta. A polgármester, Guiton, a La Rochelle-ieket ellenállásra buzdítandó, elhíresztelte, hogy ha a város megadja magát, "minden férfit felakasztanak, minden asszonyt s fiatal leányt megerőszakolnak, s a házakat kifosztják". A királyi fenyegetés is az ő malmára hajtotta a vizet. - És mi történt a pompásan felöltöztetett királyi hírnökkel? - kérdeztem. - A La Rochelle-iek, a polgármester parancsára, megfenyegették bástyáik magasából, hogy lelövik, ha fel meri olvasni a királyi proklamációt. Így hát elállt a szándékától, letette a földre a papírlapot, visszaszállt a nyeregbe, s méltóságteljesen távozott. Jót nevettem az eseten. De közben észrevettem, hogy Charpentier állig begombolkozott, attól tartván, hogy máris túl sokat mondott. Hallgatásából megértettem, hogy némi nézeteltérés támadhatott őfelsége és minisztere között a királyi proklamációt illetően. De nem nyugtalankodtam túlságosan emiatt. Lajos és Richelieu időnként összekülönbözött, még össze is vitatkozott, ami azonban nem kezdte ki mély és alapvető egyetértésüket. Megkértem Charpentier-t, szóljon a bíboros testőrparancsnokának, aki épp a legtitkosabb iratok becsomagolását felügyelte, hogy adja mellém egy emberét, aki elkísérne a La Sauzaie-i kastélyba. Kérésemnek nyomban eleget téve, egy Lameuniére nevű muskétást rendelt mellém, aki készségesen, de némán teljesítette megbízatását. A király muskétásaitól eltérően, akik valamennyien nemesifjak voltak, a bíboros testőrei nem dicsekedhettek mind nemesi származással. Ezért nem is voltak oly kérkedők és hetvenkedők, mint a királyi muskétások, hanem csöndesen, szerényen teljesítették kötelességüket, olyannyira, hogy bár a királyi testőrök lenézően viselkedtek velük nem nemesi származásuk miatt, hallgatagságukért bizonyos fokig tisztelték őket. Muskétás muskétásra - álljon a király vagy a bíboros szolgálatában - sosem emelt fegyvert: az ilyesmi főbenjáró bűnnek minősült volna, amely azonnali halálbüntetést von mindkét fél fejére. A La Sauzaie-i kastélyba érve úgy találtam, hogy a bíboros sosem volt még boldogabb és vidámabb, mint most. Miután az angol flotta meg sem kísérelt bejutni a La Rochelle-i öbölbe, mert visszarettentették az akadályok, az erős védelmi rendszer, s még a cölöpgátat sem tudván lerombolni, egy hét elteltével dolgavégezetlen távozott, Richelieu-nek minden oka megvolt az örömre: az angolok kudarca igazolta a gát létjogosultságát, a gátét, amelynek a király kezdeti ellenérzésével is dacoló bíboros, a szellemi atyja, majd szorgalmas kivitelezője volt. Igaz ugyan, hogy amikor a gát kezdett alakot ölteni, Richelieu elnyerte a király támogatását is a nagy tervhez. Lajos szerette a kézzelfogható dolgokat, remek kézügyességgel áldotta meg az ég: gyermekkorában nagy várat épített homokból és kövekből, s most szintúgy munkához látott, nem félt, hogy összevizezi, besározza magát, s maga mutatta meg a gátépítő katonáknak, miként illesszék egymáshoz a köveket. És a gátépítést irányító mérnökök szerint - akik pedig nem udvaroncok voltak - remekül értette a dolgát. - Nos hát, Orbieu - kérdezte a bíboros olyan jókedvűen, amilyennek még sohasem láttam -, mi jót hozott nekünk Nantes-ból? - Sajnos, nagyjóuram, La Luthumiére nem hajlandó sem eladni, sem bérbe adni a hadihajóit. Viszont megígérte, hogy ha az angolok újra az öböl közelébe merészkednének, jövet is, menet is a sarkukban lesz. - S meg is tartja az ígéretét? - Azt hiszem, meg. Nagyon szeretné, ha a király főnemesi rangra emelné. - Mi a csuda? Ez az ember dúsgazdag, saját hadiflottája van. Ennyi nem elég neki? - Neki elég volna. A hitvesének viszont nem. A báróné minden vágya, hogy márkiné lehessen. - A nők - idézte saját magát Richelieu - különös állatok. Semmivel sem különösebbek, gondoltam, mint egy bizonyos kis luconi püspök, aki addig hízelgett a hatalmasoknak, amíg bíboros nem lett. - Majd megemlítem a királynak, mire vágyik a hölgy - folytatta mosolyogva Richelieu. Végül is: Sua cuique voluptas. [Mindenki másban leli örömét. (latin)] Én például az angol flotta kudarcában lelek végtelen örömöt: ebbe a hatalmas csapásba belekábult a király minden ellensége, az országon belüliek is, akik nagyon örülnének a vereségünknek, és most mélységesen elkeserítette őket a diadalmunk. Gondoljon csak bele, Orbieu, hogy szomorkodhat az udvar, a megtestesült ördög [Chevreuse hercegné] és az ördögi szoknyák is mind! Buckingham már másodszor vall kudarcot! Hát csoda, hogy az ember a mennyben érzi magát?... Magát Richelieu-t is meglepte szokatlan bőbeszédűsége. Összeszedte hát magát, leült, s már azon a határozott, pattogó hangon szólalt meg, amelyen utasításokat szokott osztogatni: - Orbieu úr, újabb megbízatásom volna a kegyelmed számára. Tegnap kiszökött a városból a La Rochelle-i büntetőbíróság két bírája. Minden különösebb nehézség nélkül elértek a Beaulieu erődig, ahol is felfedték magukat, s hűségnyilatkozatot tettek a királynak. Most pedig itt vannak nálam. Nagyon fontos emberek. Szeretném, ha magával vinné az urakat a Brézolles-i kastélyba, ahol, amint hallom, kegyelmed az úr. Ott pedig, ha lehetséges, tartsa őket jól. De ne faggassa őket túl keményen, mert mint bírákat nyilván sértené őket a szerepek hirtelen fölcserélődése. Csak hallgassa, barátian, mit mondanak, s biztosan sok mondanivalójuk lesz a kegyelmed számára. Kémeim szerint a városi elöljárók és a Le Rochelle-i bírák között pattanásig feszült a helyzet, s szeretnék minél többet megtudni e viszályról. Ezzel Richelieu elbocsátott, rám bízva, hogy titkárai segítségével indítsam útnak a két bírót, akik nyilván nagyon meglepőnek, de éppannyira megtisztelőnek is találták, hogy a bíborosi hintón utazhatnak Brézolles-ba, miközben Nicolas és én előttük lovagolva nyitottunk utat a hintónak. In petto [magamban (olasz)] eltűnődtem, vajon kitől "hallotta" a bíboros, hogy Brézolles-ban én vagyok "az úr". Nyilvánvalóan nem csak a király ellenségei után kémkedett. Richelieu őfelsége legodaadóbb hívein is rajta tartotta a szemét, hogy nyomban észrevehesse, ha odaadásuk gyengülne... Úgy döntöttem, hogy előreküldöm Nicolas-t, s értesítem de Bazimont asszonyt, hogy két ebédvendéggel érkezem, akiknek a bíboros kölcsönadta a hintaját, s akiket, ha lehetséges, szeretnék a Brézolles-i kastélyban vendégül látni egy ideig, de legalábbis addig, amíg a király határoz a sorsuk felől. Nem tudom, mit mondott Nicolas Hörner kapitánynak, mindenesetre jöttünkre a Brézolles-i kastély kapujának mindkét szárnya sarkig ki volt tárva, s a svájciak díszsorfalat álltak, ha nem is a vendégek, de a bíborosi hintó tiszteletére. A foglyokat ugyan nem állt szándékomban ekkora tiszteletadással köszönteni, de azért nem szidtam össze Nicolas-t, úgy vélvén, hogy vendégeimből nyájassággal többet kiszedhetek, mint nyerseséggel. Érkeztünkre megjelent de Bazimont asszony a lépcsőfeljáró tetején, gyönyörűen megfésülködve s csodásan kiöltözve, s fogadta a vendégeket, majd intésemre megkérte őket, helyezzék magukat kényelembe a kisszalonban, én meg karon fogtam intendánsnőnket (e bizalmas gesztus nagy örömmel töltötte el), félrevontam s megkérdeztem, lehetséges volna-e, hogy a bíboros kérésének eleget téve elszállásoljuk a kastélyban a két férfiút. Előbb habozott, s temérdek bók s udvarias fordulat után végül mégiscsak megkérdezte, kik ezek az urak. - A La Rochelle-i bíróság nagytekintélyű tagjai. - Micsoda?! - kiáltott fel, halálra rémülten. - Hugenották? Itt, hugenották! Mit fognak mondani rólunk Saint-Jean-des-Sables-ban? - Asszonyom - kérdeztem vissza, fenyegető komolysággal -, ki vethetné a szemére, ha engedelmeskedik őfelsége parancsának? És ki vallhatja magát Saint-Jeandes-Sables-ban jobb katolikusnak a bíboros úrnál? - Természetesen senki, gróf úr - mondta erre zavartan de Bazimont asszony. - Egyébként is kegyelmed parancsol e házban, s őszintén szólva tiszta szívemből kívánom, hogy mindig is kegyelmed parancsoljon... E kívánságra, amely kérdés is volt egyben, természetesen nem reagáltam. - Asszonyom - mondtam megint, jól tudván, hogy képtelen betelni ezzel a megszólítással -, megtenné, hogy amíg a személyzet elkészíti vendégeink szobáját, Loire-i bort és némi harapnivalót hozat nekik és nekünk Luckel? Köszönöm, asszonyom. Ezzel udvariasan el is bocsátottam, s ő egy kecses bók után, majdnem-hufándlisszoknyáját ringatva távozott: hiúsága kielégült, kíváncsisága viszont nem. Beléptem a kisszalonba, ahol ott ült egymás mellett, merev testtartással, a két szakállas, feketébe öltözött, szigorú bíró. Nem nyúltak sem az ételhez, sem az italhoz, mintha attól féltek volna, hogy a pápista eleség megfekszi hugenotta gyomrukat. Jóságos ég!, gondoltam, ezektől a zord bíró uraktól nehéz lesz megtudni, mi a helyzet La Rochelle-ben. - Uraim - mondtam -, még nem tudom, kit tisztelhetek kegyelmetekben, de remélem, hamarosan elárulják nekem. S hogy tudják, ki az, aki válaszukra vár, engedjék meg, hogy elsőként én mutatkozzam be. Orbieu grófja vagyok, a király első kamarása s tanácsának tagja. Az olvasó figyelmét bizonyára nem kerülte el, hogy a Szentlélek lovagrendről nem tettem említést, mégpedig azért nem, mert - amint azt gyermekkoromban atyámtól hallottam - a hugenották nem hisznek a Szentháromságban. - Gróf úr - szólalt meg ekkor méltóságteljesen a magasabb s dúsabb szakállt viselő férfiú, aki érzésem szerint a két bíró közül az idősebb lehetett -, Pandin des Martes vagyok, a La Rochelle-i büntetőbíróság bírája. - Én pedig Ferriéres vagyok - vette át a szót a kollégája -, s barátomhoz hasonlóan szintén a La Rochelle-i bíróság bírája. - Uraim - mondtam én erre, miközben igyekeztem jól emlékezetembe vésni a nevüket, hogy szükség esetén bármikor előáshassam -, őfelségét mélyen érintette a hűségnyilatkozatuk, de szeretné azt is megtudni, mi késztette kegyelmeteket rá, hogy ezer veszéllyel dacolva elhagyják La Rochelle-t s nála keressenek menedéket. - Gróf úr - válaszolta Pandin des Martes -, ha Ferriéres úr megengedi, én szólanék mindkettőnk nevében, s Ferriéres úr majd kijavít, ha úgy találja, hogy valamiben tévedtem. - Biztos vagyok benne, hogy erre nem kerül sor - mondta Ferriéres -, hiszen tudom, mit fog mondani barátom, s véleményét a bírói karnak szinte valamennyi tagja osztja. Egy pillantást vetettem Ferriéres úrra, s arcáról azt olvastam le, hogy nagyon is közbe fog szólni, hiszen mint bíró szívesen nyilvánít véleményt... - Röviden - folytatta Pandin des Martes -: sohasem helyeseltük, hogy Soubise úr békeidőben is lázongott a király ellen, elfoglalta egy-egy városát, majd, amikor a király a helyszínen termett, elmenekült, de csak azért, hogy mihelyt az uralkodó hátat fordít, egy újabb várost foglaljon el. Nem támogattuk az Angliával kötött hitszegő szerződést sem, s nem néztük jó szemmel a segítséget, melyet La Rochelle Ré szigetének elfoglalásakor nyújtott az angoloknak. - Mely segítség nagy volt ugyan, de nem önzetlen - szólt közbe Ferriéres -, hiszen a megállapodás, amelynek keretében igen drágán adtunk el élelmiszert az angoloknak, előnyös volt La Rochelle számára, viszont később, amikor az ostrom megkezdődött, ugyanez az élelem már nagyon hiányzott a városnak. - Természetesen mi is tiszteljük és nagyra tartjuk a tekintélyes és kiváló Rohan családot, mindazonáltal kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy ezt a háborút az ő becsvágyuk robbantotta ki. Nyilvánvaló, hogy Rohan herceg és az öccse, Soubise önálló hercegséget akar létrehozni, amely magában foglalná Aunis-t, a szigeteket és Languedocot. És azt is megfigyelhetjük, miként osztotta ki ez a híres család tagjai közt a szerepeket: Soubise Londonban van, s eget-földet megmozgat, hogy I. Károly siessen újra a La Rochelle-iek segítségére. Rohan herceg a protestáns Languedocot járja kis seregével, s a hugenotta városokat igyekszik fellázítania király ellen. A hercegné pedig La Rochelle-ben maradt, ami nem kis bátorságra vall, így buzdítván La Rochelle lakóit, hogy tartsanak ki mindvégig, vagyis halálukig. - Mindamellett - vetettem közbe - nem Rohan hercegné az egyetlen ember La Rochelle-ben, aki a megadásnak még a gondolatát is elutasítja. - Ez így igaz - mondta Ferriéres -, de nem is hinné, gróf úr, mily kevesen vannak az ilyenek. Nem tart soká felsorolnom őket: a polgármester, Guiton, az a tizenkét tanácsos, aki elenyésző, de megbízható többséggel támogatja őt a városi elöljáróságban, s végül, de nem utolsósorban a nyolc lelkipásztorunk. - Ez tényleg nem sok - mondtam meglepetten. - Csakhogy e kevesek teljhatalommal bírnak - vette vissza a szót Pandin des Martes -: a lelkipásztorok a túlvilági, a polgármester és a tizenkét tanácsos pedig az e világi hatalom birtokosai. - A papok mit mondanak? - Ó, a papok! - vágott közbe Ferriéres. - Nyilván tudja, hogy ők minden téren az abszolút igazság letéteményesei. És ennek az abszolút igazságnak a nevében azt hangoztatják, hogy Isten végül győzelemre viszi ügyüket. A nantes-i ediktum teljes vallás- és lelkiismereti szabadságot biztosít nekik, ők azonban, ha csak tehetik, erőszakoskodnak másokkal, úgy gondolván, hogy a tolerancia csak őket illeti, s kiűzik városaikból a katolikus papokat, ahogyan korábban Pau-ból, az ostrom kezdetén pedig La Rochelle-ből is. Gróf úr - tette még hozzá Ferriéres -, én ugyan a megreformált vallás híve vagyok, de ha méltányosan akarom megítélni a helyzetet, azt kell mondjam: elsőként a mi jó La Rochelle-i polgáraink szegték meg, méghozzá nagy lelki nyugalommal, azt a nantes-i ediktumot, amely az ő védelmükre született. - Kétlem, hogy a lelkipásztorok - jegyeztem meg - még sokáig meg tudják és le tudják győzni azokat az embereket, akiket az éhhalál fenyeget, s a városháza előtt összeverődve, amint hallottuk, azt kiáltozzák: "Békét vagy kenyeret!" Igaz a hír, uraim? - Igaz - felelte Pandin des Martes -, de hát mit tehetnek ezek a csontvázzá soványodott s az éhségtől támolygó emberek Guiton katonái ellen, akik lefelé fordított lándzsáikkal mindig gyorsan szétzavarják őket. - Guitonnak katonái vannak? - kérdeztem. - Ő tehát egyben a hadsereg feje is? - Hadvezérré nyilvánította saját magát, amiután polgármesterré választották - folytatta Pandin des Martes -, hogy ő legyen isten után az első a fedélzeten. És most mint a város teljhatalmú ura büntetlenül megsértheti a város intézményes rendjét. Tudván, mekkora becsben tartják a hugenották városaik sajátos intézményi rendszerét, megértettem, mily súlyos vádat fogalmazott meg a bíró a polgármesterrel szemben, de nem volt időm rá, hogy a részletek felől is érdeklődjem, mert ebben a pillanatban Luc jött be óvatos léptekkel a kisszalonba, engedélyt kért, hogy beszélhessen, s amikor megkapta, a tisztelettől vagy a rémülettől elfúló hangon - a rémülettől, hiszen úgy félt a hugenottáktól, akár a pestistől, egy pillantást sem mert rájuk vetni - megkérdezte: - Gróf úr, de Bazimont asszony kérdezteti, hogy kegyelmed is az urakkal kíván-e vacsorázni? - Uraim - mondtam erre én s felálltam -, üljünk asztalhoz! S amíg a bírák méltóságteljes lassúsággal, egyetlen szó nélkül felálltak, megállapítottam, hogy szinte hozzá sem nyúltak a borhoz és a hozzá felszolgált harapnivalóhoz. Milyen kellemes meglepetés volt a számomra, amikor a nagy szalonba érve, ahol de Bazimont asszony asztalt teríttetett, megpillantottam Fogacer kanonokot! A két bíró megremegett papi öltözéke láttán, s úgy visszahúzódtak csigaházukba, mint akik soha többé egy szót sem kívánnak szólni... - Uraim - mondta Fogacer a maga sajátos, gunyoros-kedves mosolyával, szemöldökét magasan felvonva - kérem, ne ijedjenek meg az öltözékemtől. A nevem Fogacer, s igaz ugyan, hogy kanonok vagyok, de egyben orvosdoktor is, s őfelsége nem azért küldött kegyelmetekhez, hogy a lelkükkel foglalkozzam, amelynek - hitem szerint - nincs szüksége ápolásra, hanem hogy testi porhüvelyüket vegyem szemügyre, s megállapítsam, menynyire viselte meg az éhezés, melyet az ostrom alatt kellett elszenvedniük. Ezt mondván köszöntötte a két urat. A bírák kissé meglepődtek, hogy egy "pápista" ily kedvesen szól hozzájuk, de meg is nyugodtak, olyannyira, hogy - bár továbbra sem szóltak egy szót sem - udvarias meghajlással üdvözölték Fogacer-t. Miután a béke, legalábbis a mi kis körünkben, helyreállt pápisták és hugenották között, igyekeztem úgy alakítani az ülésrendet, hogy mindenki elégedett legyen asztalszomszédjával. A csinos és fiatal Cléracnét Ferriéres úr jobbjára ültettem, mert jegygyűrűjét látva úgy gondoltam, hogy merevsége és komolysága ellenére sem érzéketlen a gentil sesso bájaira. Intésemre, melyet már aggódva várt, Nicolas tündökletes hitvese balján foglalhatott helyet, akit vacsora közben mindvégig majd felfalt a pillantásával, mert a tizennégy pokoli nappal és éjszaka után, mellyel nantes-i utazásunk megrabolta a boldogságát, még mindig nem tudott betelni - és talán nem is tud soha - a látásával. Nicolas mellé Fogacer-t ültettem, aki bár mindörökre szakított istentagadó és pederaszta múltjával, a csinos fiatalembereket továbbra is szerette, bárha csak plátóian. Fogacer és énközém a kettős megtiszteltetéstől haló-piruló de Bazimont asszony került, bal oldalamra pedig Papdin des Martes úr, akit a két bíró közül az idősebbnek néztem, s így mindenképp az asztalfőn volt a helye. Amint mindenkit leültettem, körbenéztem a művemen, s anélkül hogy Teremtő Atyánkhoz mertem volna hasonlítani magam, úgy éreztem, elégedett lehetek azzal, amit alkottam, hiszen e mellett az asztal mellett egészen biztosan, mindenki szeretni fogyja legalább a legközelebbi felebarátját. Alighogy helyet foglaltunk, Fogacer megkérdezte a bíráktól, sokat éheztek-e La Rochelle-ben, mert ha igen, tanácsosabb most csak módjával enniük: ha egyszerre túl sok élelem jut a gyomorba, súlyos betegséget okozhat. - Rosszul táplálkoztunk ugyan - mondta Papdin des Martes -, de nem éheztünk, mégpedig azért nem, mert csak egymagunkról kellett gondoskodnunk: még mielőtt az ostrom kezdetét vette volna, mindketten elküldtük a családunkat aunisi házunkba, hogy megkíméljük szeretteinket az ostrom borzalmaitól. Láttam, hogy de Bazimont asszonyt megdöbbentették e szavak. Mivel a Saint-Jean-des-Sables-i pap meggyőzte róla, hogy minden hugenotta lázadó, ura és királya árulója, ádáz ellensége szentatyánknak, a pápának, igencsak meglepte, hogy a hugenották ezenközben emberek is, sőt láthatólag derék férjek és jó családapák. - Uraim - szólalt meg, most először intézve szavait a bírákhoz -, bizonyára türelmetlenül várják, hogy viszontláthassák a családjukat. - Nagyon türelmetlenül! - mondta Ferriéres -, és mindkettőnk vidéki háza oly közel van a királyi táborhoz, hogy másra sem tudunk gondolni, csak a családunkra. De hát a döntés őfelsége kezében van, és bár az uralkodónk elleni lázadást sohasem helyeseltük, mégiscsak La Rochelle-ben maradtunk az ostrom idején, tehát bizonyos mértékig részesei voltunk a belháborúnak. Meghatott ez a szigorú lelkiismeretről tanúskodó aggályosság, s a pillanat hevében lelkesen kijelentettem: - Uraim, mindent el fogok követni, hogy a király megbocsásson kegyelmeteknek s mihamarább viszontláthassák szeretteiket. A helyeslés moraja futott végig az asztal körül, és láttam, hogy ez a bíráknak, bárha ők egyetlen szót sem szóltak, nagyon jólesett. Bár ezt a rövid beszélgetést leszámítva, meg a felindult szavakat, melyeket kiváltott, csak udvarias semmiségekről esett szó az asztalnál, mégis - nem tudom, miért - olyan kedves, szívet melengető emléket őrzök e vacsoráról, hogy még ma is, ha visszagondolok rá, öröm tölti el a lelkemet. S ha most utólag próbálom megfejteni a talányt, nem találok más magyarázatot, mint hogy azon az estén, Brézolles-ban, csupa szerető szívű és jóakaratú ember ült az asztalnál. Másnap, mihelyt a vendégeim megebédeltek, beinvitáltam őket a kisszalonba, hogy a beleegyezésükkel ott folytassuk beszélgetésünket, ahol az előző napon félbehagytuk, vagyis annál a nézetem szerint nagy fontosságú vádnál, miszerint a polgármester, Guiton, erőszakosan a befolyása alá vonja La Rochelle intézményeit. - Gróf úr - mondta Pandin des Martes -, hogy jobban megértse Guiton és a bíróság közötti konfliktust, emlékeztetnem kell rá, hogy Franciaország azon városaiban, ahol van parlament, a bíróság csak kisebb bűnesetekkel foglalkozik, melyek olyan, enyhébb büntetéseket vonnak maguk után, amilyen az ostorozás, a pellengér vagy a meghatározott ideig tartó gályarabság. Ám azok a súlyosabb bűncselekmények, amelyeket akár halállal vagy életfogytiglani gályarabsággal is büntetni lehet, a parlament hatáskörébe tartoznak. Ugyanakkor, magától értetődően, azokban a városokban, amelyeknek nincs parlamentjük, s ilyen La Rochelle is, a súlyos bűncselekményt elkövetők felett is a bíróság ítélkezik. Erre készültünk mi is, amikor nemrégiben egy La Rochelle-i katona, valami jelentéktelen nézeteltérés miatt meggyilkolt egy saintonge-i nemesembert. Amint az esetről tudomást szereztünk, a bűnvádi tanács ülnöke, Raphael Colin, nyomban letartóztatta a katonát, börtönbe zárta és épp elindította ügyében a vizsgálatot, amikor levelet kapott Guitontól, melyben a polgármester illetéktelennek mondta bíróságunkat a per lefolytatására, azzal az ürüggyel, hogy a vádlott katona, s ezért csak a haditanács ítélkezhet felette, amelynek - mint főparancsnok - ő az elnöke. - No de - kérdeztem - az áldozat is a hadsereg kötelékébe tartozott? - Egyáltalán nem - válaszolta Ferriéres. - Ergo az ügyben a bíróságnak kellett eljárnia, így hát e testület egyhangúlag úgy határozott, hogy Raphael Colin utasítsa vissza az illetéktelenség vádját. Amit ő meg is tett. - És hogy fogadta ezt Guiton? - Nagyon rosszul. Erőszakot alkalmazott velünk szemben. Egy tucat emberével betört börtönünk kapuján, s magával vitte, majd a városi elöljáróság fogdájába zárta a katonát, s nyomban ítélkezett is felette. - S változtatott ez valamit a szegény ördög sorsán? - kérdeztem. - A világon semmit - válaszolta Pandin des Martes. - Ilyen bűnre nincs bocsánat. A haditanács kötél általi halálra ítélte. A mi bíróságunk ugyanezt tette volna. In petto eltűnődtem, hogy vajon mire volt jó a nagy cirkusz, ha a végeredményen semmit sem változtatott. De a bírák gondterhelt s mélységes felháborodásról árulkodó arcát látva megértettem, hogy súlyos sérelemként könyvelték el azt, ami történt: a százszor szent intézményen esett gyalázat, először, amikor bíróságukat illetéktelennek nyilvánították, másodszor, amikor erőszakot alkalmaztak vele szemben... - És mit tettek erre kegyelmetek? - Titokban lefolytattunk egy pert Guiton és a cinkosai ellen, s nyilvános megkövetésre ítéltük őket, melynek az audiencateremben, kötéllel a nyakukon s mezítláb kell eleget tenniük. Ezt követőleg pedig, miután megkövették Istent, a királyt és az igazságszolgáltatást, három évre távozniuk kell La Rochelle-ből. Még szép tőlük, gondoltam, hogy az igazságszolgáltatást csak a harmadik helyre tették, Isten és a király után. - De hát - mondtam - az ítéletet nem lehetett végrehajtani, hiszen Guiton egy egész hadsereg fölött parancsnokol. - Mivel ítéletünk nyilvánvalóan végrehajthatatlan - mondta erre Pandin des Martes -, felfüggesztve s a legteljesebb titokban kell maradnia, amíg csak, ha már a király fölszabadította La Rochelle-t, végrehajthatóvá nem válik. Legalább van néhány La Rochelle-i, aki örülni fog, ha a király bejut végre La Rochelle falai közé...! - Uraim - kérdeztem -, elmondanák, mi volt az az esemény, amely végül távozásra bírta kegyelmeteket? - Guiton nagyon megharagudott, amiért Raphael Colin szembe mert szállni vele, ezért hát összeesküvés vádjával letartóztatta, s a saját börtönükbe záratta. Börtönbe vetette a bűnvádi tanács ülnökét! Elképzelheti, uram, a bíróság felháborodását és halálos aggodalmát. Mert ha Guiton tanácsosai kutatni kezdenek Colin iratai közt, nyilvánvalóan megtalálják a polgármestert és cinkostársait megszégyenítő titkos ítéletet, melyet a bíróság elnöke hirdetett ki... Ferriéres úr és jómagam ezért még aznap megkíséreltünk kijutni La Rochelle-ből, és sikerrel is jártunk. Így hát, nagy megelégedésemre, a vártnál is több értesüléshez jutottam az elképesztő La Rochelle-i belviszályról. Micsoda ostoba önteltség egy polgármester részéről, hogy erőnek erejével elvesz egy ügyet a bíróságtól, hogy egyedül ő ítélkezhessék a fogoly felett s küldhesse bitófára a nyomorultat! És micsoda gyermeteg játék egy bírói kar részéről titkos perben háromévi száműzetésre ítélni egy polgármestert, aki pillanatnyilag teljhatalommal bír a városukban! "Istenem, gondoltam magamban, milyen bolondok, gyermetegek és kicsinyesek az emberek, még a halál torkában is!" Igaz ugyan, hogy a városi elöljáróságnak meg a bíróságnak is maradt még ereje az ilyesfajta játszadozáshoz, hiszen őket nem sújtotta annyira az éhínség, mint a népet, amely az utcán kiabálta elgyengült hangon: "Kenyeret vagy békét!", s tántorogva hátrált a szuronyok elől. Egy pillantást vetettem az órámra, s búcsút vettem vendégeimtől, biztosítván őket, miszerint minden tőlem telhetőt el fogok követni, hogy elnyerjék a király kegyelmét, s azt is megígértem nekik, hogy hamarosan találkozhatnak Annisban a családjukkal. Nicolas felnyergelte a lovainkat, s elindultunk a La Sauzaie-i kastélyba. Ám ott Charpentier közölte, hogy Richelieu Surgéres-ben van, a királynál, amire úgy döntöttem, hogy utána megyek, remélvén, hogy így nemcsak a bíboros, hanem a király is hallhatja a beszámolómat, de egyébként is nagyon vágytam már rá, hogy láthassam őfelségét, meg arra is, hogy ő lásson engem, hiszen aggódtam egy kicsit, hogy még elfelejti ígéretét, melyet a Ré szigeti csata után mintegy mellékesen vetett oda nekem. Köztudott, hogy az udvarnál könnyebben feledkeznek meg a távollévőkről, mint bárhol másutt a világon... A tábortól Surgéres-ig eljutni nem sétalovaglás, és az út, amely hosszú, kanyargós és sok helyütt meredeken emelkedik, igencsak meg tud viselni egy kényes, finom poroszkáló kancát. Ezért hát nem sarkalltam gyors vágtára Acclámat, inkább - amennyire lehetett - visszafogtam, hiszen délután még a visszautat is meg kellett tennie. Amit ő a csodával határos módon magától megértett, mert kitűnő emlékezőtehetségének köszönhetően felismerte az utat, s szép lassan ügetett, sőt meredekebb útszakaszhoz érve, lépésben haladt. Elismerem, hogy Acclám egy kicsit makrancos, például nem bírja elviselni, ha Nicolas lova szorosan mellette lépdel, mert mélységes megvetést táplál a herélt iránt, s ennek tanújelét is adja. Viszont engem, a gazdáját, mennyire szeret! Micsoda nyerítéssel fogad, valahányszor belépek reggel az istállóba, és útközben is milyen ékesszólóan beszél hozzám, ha némán is, két finom fülével, melyek szépen rajzolt, mozgékony hegyét elbűvölőnek találom. Bármily nagy erőfeszítést kíván is tőle az éjszakába nyúló út Surgéres-be és vissza, szívesen vállalkozik rá, mert a király muskétásainak istállójában úgy bánnak vele, mint egy királynővel: amint megérkezik, megitatják, megetetik, lecsutakolják, vakarják, megszárítják, s ki tudja, még mennyi jóleső dolgot művelnek vele. És mennyi bókot kap a lovászoktól, akik a farát simogatva ilyeneket mondanak: "A teremtésit, de szép kanca!", vagy: "A fenébe is, de szép vagy, kislány!" És ő persze mindent megért, s fejének kacér mozdulataival válaszol is a bókokra. Mindig is nagyon fájlaltam, hogy szép lovaink oly rövid életűek, csak ritkán érik meg huszadik életévüket, így hát a lovas, ami a lovait illeti, kétszer-háromszor is megözvegyül életében, pedig hát mi sem élünk túl sokáig. Emlékszem, amikor Siorac nagyapám azt mondotta, hogy ha az Úr egykor befogadja őt a mennyországba, szívesebben találkozna ott néhány szép lovával, mint jó néhány emberrel... A király is, a bíboros is olyan kíváncsi volt, mi zajlik La Rochelle falai mögött, hogy amint megmondtam a nevem az ajtónállónak, szinte nyomban bebocsátást nyertem. A királyt jó színben találtam, hiszen a nyár beköszöntével sokat vadászott Surgéres-ben, s a vadászat volt a mindene. A bíboros arca viszont fáradt volt, a szeme karikás, s ezen nem csodálkoztam, hiszen olyan betegség kínozta, amelyből sosem tudott kigyógyulni: mindennapos, emberfeletti munkája. Részletesen beszámoltam a királynak és Richelieu-nek a két bíróval folytatott beszélgetésemről, semmi sem hallgattam el, de nem is toldottam meg semmivel a hallottakat, még a két férfiú személyére vonatkozó kedvező ítéletemmel sem. Erre azonban nem is volt szükség: elbeszélésem elárulta rokonszenvemet. - Köszönöm, Sioac - mondta Lajos -, kegyelmed minden megbízatását kitűnően teljesíti. Bíboros úr, mi a véleménye? - Az, hogy Orbieu úr nagy általánosságban megerősítette, bizonyos pontokon pedig kiegészítette La Rochelle-i kémeim beszámolóit. Nyilvánvalóvá vált, Sire, hogy Guiton fokozatosan megszerezte a teljhatalmat La Rochelle fölött. A katonai irányítást is magához ragadta, s immár egyedül parancsol a La Rochelle-i seregnek. A bíróságtól elorozta az igazságszolgáltatás jogát, s híveiből felállított egy katonai tanácsot, amelynek persze szintén ő az elnöke. Eltörölte azt az udvariassági rendszabályt, mely szerint a városi elöljáróság tanácsülésein elsőként az előző polgármester - jelen esetben a köztiszteletnek örvendő Jean Godefroy - szólalhat fel őutána, ami miatt Jean Godefroy, jogos felháborodásában, többé nem hajlandó megjelenni a tanács ülésein. De Guiton még ennél is tovább ment: felállított egy úgynevezett Különleges bizottságot, amelynek az a feladata, hogy üldözzön és elítéljen mindenkit, aki rosszat mer mondani a városi elöljáróságra vagy a polgármesterre. Végül pedig, mivel tudatában van annak, hogy zsarnok módjára cselekszik, s ezért fél, hogy meggyilkolják, pretoriánus testőrséggel vette körül magát: alabárdosai mindenüvé elkísérik, bárhova megy is. És ez a zsarnoki uralom mindössze nyolc lelkipásztoron és tizenkét képviselőn nyugszik, mely utóbbiak csak igen csekély többséget biztosítanak számára az elöljárói testületben. Soha még ilyen kevés - és nyilvánvalóan jól táplált - ember nem kergetett még, ráadásul teljesen fölöslegesen, éhhalálba egy egész várost. - Bíboros úr - kérdezte Lajos -, gondolja, hogy La Rochelle lakói, akik ily rettenetes körülmények között kényszerülnek élni, sokáig kitarthatnak még? - Sire, kitarthatnak, ha az a maroknyi ember, aki a nyakukon ül, táplálni tudja bennük a reményt, hogy az angol segítség, melyet Buckingham és Károly király megígért, hamarosan megérkezik, s városuk felszabadul...

XII. fejezet

Ha jól emlékszem, augusztus vége felé jártunk, amikor egy veszedelmesen őszinte levelet kaptam (kitől mástól, mint Lady Markbytól?), amely azonban nem volt aláírva, s még csak nem is az ő kezétől származott, de azért nyomban tudtam, kitől jött, részben mert a megszólítás így hangzott: "Én kedves francia pacsirtám", részben pedig mert teherhajón érkezett Londonból, nantes-i fivéreim címére. Ők fel is bontották, hiszen a levél látszólag nekik szólt, de a madaras megszólítás láttán mindjárt tudták, hogy fura angol barátnőm írta, s nyomban továbbították nekem. Kedves olvasóm, íme a levél, teljes terjedelmében. Nem vinne rá a lélek, hogy megkurtítsam vagy bármivel megtoldjam ezt a gyilkos kis szatírát. Én kedves francia pacsirtám, Úgy fel vagyok háborodva az itteni állapotokon, hogy ki kell öntsem végre a mérgemet, s ki másra zúdíthatnám, mint kegyelmedre? Tombol az értelmetlenség, a színtiszta őrület. És a szegény Carolus [Károly, az angol király] semmit sem lát, mert vak, semmit sem tesz, mert gyönge. Igaz ugyan, hogy jószívű, de mit ér a jóság értelem és erős akarat nélkül? Tudja-e, mit mondott róla egy oxfordi professzor: "Annyi esze van, mint egy szatócsnak; arra elég, hogy a vevőktől megkérdezze: "Mit parancsolnak?"" De persze a legnagyobb baj az, hogy Carolus átadta a trónját, jogarát, királyságát és a becsületét is Steenienek, [Buckingham] aki azt csinál országunkban, amit akar, holott minden, amit akar és amit tesz, ellentétes királyságunk érdekeivel. Bizonyára emlékszik rá, én kedves pacsirtám, hogy a "Steenie" az az. émelygős becenév, amellyel - gyöngeségében és gyöngédségében - a mi szegény Carolusunk adott kegyencének, akinek igazi nevét ki sem ejtem, mert három szótagjától felfordul a gyomrom... Ha úgy érzi, hogy túlzok, hallgassa meg, mit művelt ez az ember. Ha Steenie öregbítette volna a király és a királyság hírnevét, sosem osztoznék honfitársaim elsöprő többségének engesztelhetetlen gyűlöletében. Ám miközben önmagát istenként imádja, s azt hiszi, senki sem tud ellenállni neki, sem asszony, sem királyság, valójában semmi más nem ösztökéli, csak szalmaláng felbuzdulása, a szeszély és a ripőkség. Oly minősíthetetlenül viselkedett Spanyolországban - éjnek évadján behatolt az infánsnő zárt kertjébe -, hogy ezzel zátonyra futtatta az említett infánsnő és Carolus tervezett házasságát. Miután a történtekért kiutasították Madridból, ugyancsak megneheztelt a spanyolokra, s bosszúból megszervezte a Cadix elleni esztelen hadjáratot, de részt már nem vett benne; az eredmény: elvesztettük harminc hadihajónkat és hétezer katonánkat... S amíg ez a katasztrófa zajlott, Steenie Párizsban élte a világát, a kegyelmetek által csak "ördögi szoknyáknak" nevezett imádóitól körüldongva és azon munkálkodva, hogy elnyerje a walesi herceg számára Henriette Mária hercegnő kezét. Ez, én kedves francia pacsirtám, sikerült is neki, de ismerjük a folytatást: a lopott csók az amiens-i kertben, majd ennek következtében a Franciaországból való örökös kiutasítás, Ré szigetének elfoglalása, majd amiután Toiras és Schomberg visszafoglalta a szigetet, a szánalmas hazatérés, melynek során Buckingham elveszítette csapatai felét. De mintha ez a vereség nem lett volna elég, rávette I. Károlyt, hogy nyújtson segítséget a királya ellen fellázadt La Rochelle-nek, s júniusban, mint kegyelmed is tudja, újabb hajórajt indított útnak, azzal a céllal, hogy élelmet szállítson az ostromlott városba: újabb kudarcba fulladt vállalkozás! Cadix! Ré szigete! La Rochelle! S azt hiszi, hogy e három katasztrófa után, melyekről az egész világ tudomást szerzett - azután, hogy gyalázatot hozott Angliára, kiürítette a kincstárt, s ami mindennél rosszabb: fiaink ezreinek a halálát okozta - Steenie felhagyott esztelen politikájával? A kudarcot nem az ő erszénye bánta, hiszen Carolus gyémántos karpereccel vigasztalta meg a Ré szigeténél elszenvedett vereségért! Az esztelen hadjáratok során odaveszett angolok ezrei pedig még kevésbé érdekelték. Dehogy hagyta abba mesterkedését, sőt! Carolus jó szívét és tájékozatlanságát kihasználva, egy újabb La Rochelle-i mentőakciót is kieszközölt, s amikor az angol flotta dolgavégezetlen visszatért Portsmouthba, a király igencsak méltatlankodott: "Mi okuk lehetett híveimnek rá, hogy magukra hagyják azt a szerencsétlen várost? A hajóim talán csak rémisztgetésre valók, nem arra, hogy vállalják a csata kockázatát?" Szegény, tudatlan király! De hát a hajók kapitányai közül, akik mind ellenezték ezt a tervet, ugyan melyik férkőzhetett volna őfelsége közelébe, hogy elmagyarázza neki, a La Rochelle-i öböl olyan kelepcévé változott, amelyben "kockáztatni" már nem is lehet, csak mindenestül odaveszni? Steenie-nk most Portsmouthban buzgólkodik, s próbál egy harmadik hajórajt is felállítani, amely majd felszabadítja La Rochelle-t, ám eközben seregnyi nehézséggel kell megküzdenie, melyek olyanok, mint a lernai hidrafejek: ha egyet levágnak, újabb nő a helyére. A sok nehézség persze mind a gyűlöletből fakad, amelyet az imént engesztelhetetlennek mondtam, s melyet egy egész nép táplál a király kegyence iránt. Bármit tesz Portsmouthban, rosszakaratba, renyheségbe, lassúságba, illetve nyílt vagy burkolt engedetlenségbe ütközik. A második hadjáratban megsebesült katonákkal vannak még mindig tele a hajók: mit tegyünk? hol helyezzük el őket? ki ápolja a sérülteket? A királyi tengerészet felcserei biztosan nem, mivel ők már ki sem mozdulnak a kikötői kocsmákból, s csak a sört vedelik. A Páratlan legénysége újra meg újra fellázad. A lázadásokat ugyan durván elfojtják, de ez csak a szökevények számát növeli. Mivel nem maradt már ember, aki az ágyúkat kezelje, erőszakkal rekrutáltak Londonban fiatalembereket, s Portsmouthba akarták hurcolni őket, ám útközben sorra megszöktek, mert őreik enyhén szólva is nem túl éberen vigyáztak rájuk... Azok, akik túlélték a cadixi, a Ré szigeti vagy a Lord Denbigh vezette hadjáratot, mindenütt elhíresztelték, hogy La Rochellenek segítséget nyújtani biztos halál. S a hajóskapitányok nemhogy csitítanák, de bátorítják e szóbeszédet. Az egy pennyért árusított gúnyiratok világgá kürtölték, hogy a parlament tiltakozó intelme Steenie-t teszi felelősé a királyságot sújtó minden bajért és csapásért. A szegények templomaiban a papok arról beszélnek hallgatóságuknak, miként rombolta le az Úr Szodomát és Gomorrát. Amire a hívek, a szentbeszédet félbeszakítva, ütemesen kiáltozzák: "Charles! George! Charles! George!", úgy, hogy a papnak meg kell kérnie a beadle-t [templomszolga (angol)], csillapítsa le a kedélyeket, melyeket egyébként ő maga korbácsolt fel. És most már, én kedves francia pacsirtám, túlvagyunk a kiabáláson és átkozódáson, s eljutottunk a gyilkosságig. Steenie köréhez tartozott egy bizonyos Lamb doktor is, aki talán valójában nem is volt doktor, s bizonyára ártatlan bárány sem. Látnoknak, varázslónak, csillagjósnak mondta magát. Vagyis azzal kérkedett, hogy rejtélyes képességek birtokában van, melyek előbb kíváncsivá tették, majd megrémítették a jónépet, hiszen az ördög kezét látták mindeme mesterkedésben. Lamb doktort kétszer-háromszor együtt látták Steenie-vel, s úgy vélték, tanácsokkal látja el a herceget. Ennyi elég is volt hozzá, hogy a nép szabadjára eressze képzeletét, s máris elterjedt a szóbeszéd, hogy Steenie Lambtól nyeri a varázserőt, amellyel képes a befolyása alá vonni a királyt. Ettől kezdve már csak úgy emlegették: "a herceg démona", és tömegével jelentek meg a gúnyiratok, amelyek minden rossz okát benne vélték fölfedezni: Ki irányítja az országot? - A király! Ki irányítja a királyt? - A herceg! Ki irányítja a herceget? - Az ördög! Kegyelmed is nyilván úgy véli, én kedves francia pacsirtám, hogy akiről azt hiszik, maga az ördög, s ráadásul még sanda tekintetű, torz külsejű is, annak nem tanácsos Portsmouth kikötőjében sétálnia a tömegben, amely a szomorúsággal és méltatlankodással elegy dühvel bámulja, miként hozzák rendbe s készítik fel egy újabb hadjáratra a hajókat. A tömegből valaki fölismerte Lamb doktort, s felkiáltott: "De hiszen ez Lamb! A herceg démona!" Lamb erre rettenetesen megijedt s menekülni próbált. Üldözőbe vették, nyakon csípték, addig ütötték, amíg a földre nem került, azután körbefogták az ájtatos emberek s agyonkövezték. Micsoda élvezet, nemdebár, úgy ütni-verni valakit, hogy közben nem kell lelkifurdalást éreznünk? De még ez a gyilkosság sem csillapította le a kedélyeket. Épp ellenkezőleg, még jobban felizgatta a jónépet, s arra ösztökélte, hogy "továbbra is tegye a dolgát". Ezt a vágyat fogalmazta meg, ha nem is tehetségesen, de pontosan és helytállóan egy ismeretlen népi költő ama kupléjában, amelyet Portsmouth házfalaira firkáltak, titokban sokszorosítottak és szájról szájra adtak, s amely így egy szempillantás alatt az egész várost bejárta. A kuplé így hangzik: Tehet Charles és George, amit akar. Amint doktor Lamb, George is meghal. E dalocska, amelyből csakúgy áradt a Portsmouth utcáin végigsüvöltő gyűlölet, megrémítette Steenie barátait, s azt tanácsolták lordunknak, viseljen páncélinget a zekéje alatt. Ám ő hősködésből, hencegésből nem volt hajlandó megfogadni a tanácsot. De az is lehet, hogy attól félt, a páncéling kövérítené, márpedig karcsú, deli termetére mindennél büszkébb volt. Quem Jupiter vult perdere, prius dementat. [Akit Jupiter el akar veszejteni, elsőbben is az eszétől fosztja meg. (latin közmondás)] Én, asszony lévén, nem vagyok vérszomjas. A szememben minden gyilkosság egyformán aljas, rút és elítélendő. De hogy egész őszinte legyek: ha Steenie elhagyná ezt az árnyékvilágot, minden angol, köztük én is, megkönnyebbült sóhajt küldene az ég felé, s hálaéneket zengene, megköszönvén a Teremtőnek hogy e teremtményét magához szólította. Én kedves francia pacsirtám, bocsásson meg, amiért e levelemmel olyannyira igénybe vettem a türelmét, de úgy gondolom, hasznos értesülésekhez is jutott általa, hiszen bizonyosra veszem, éppoly hő kívánsága, mint nekem, hogy országaink megbéküljenek egymással, s olyan jó barátokká váljanak, mint egykor voltak. Kedves pacsirtám, milliószor csókolom, s maradok hűséges híve. Kora délután érkezett ez a levél, s én nyomban felnyergeltettem a lovam, és már nyargaltam is a La Sauzaie-i kastélyba, a bíboroshoz. Szerencsére otthon találtam. Charpentier fülébe súgtam, hogy Angliára vonatkozó, egészen friss értesülésekkel sieretnék a bíboros úrnak szolgálni, amit meghallván Richelieu azonnal fogadott, mert nyilván emlékezett rá, hogy 1627-ben engem küldött Londonba, hogy kipuhatoljam Buckinghamnek Ré szigetével kapcsolatos terveit. - Bíboros úr - kezdtem, a hajlongások és kalapemelintések után, melyeket ő mindig rövidre szabott -, levelet kaptam Angliából, Lady Markbytől, amely nagyon érdekes képet fest a portsmouthi helyzetről. De talán bevezetőül el kell mondanom, bíboros úr, ki is ez a Lady Markby. - Fölösleges, jól emlékszem rá - mondta nyomban a bíboros -: Lady Markby a kegyelmed atyjának volt jó baráthéja, utóbb pedig a kegyelmed barátnéja lett, ezerhatszázhuszonhétben őnála lakott Londonban, és a hölgy nagyban hozzájárult, hogy oly sikeresen tudott eleget tenni Lajostól kapott küldetésének. Néhány pillanatra elnémultam, csodálattal adózva félelmetes emlékezőtehetségének, amelyet a bíboros, hogy úgy mondjam, karban is tartott, s naponta kívülről megtanult egy oldalnyi latin szöveget, méghozzá nem egyházi latin szövegeket, hanem olyan politikus íróktól valókat, amilyen Titus Livius, Cézár vagy Cicero, akiket a bíboros minden más szerzőnél többre becsült. - Nos hát - mondta -, Orbieu úr, felolvasná ezt a levelet? - Máris kezdem; bíboros úr: "Én kedves francia pacsirtám..." - Pacsirta? - kérdezte a bíboros, magasan fölvonván szemöldökét. - Eminenciás uram, ez egy becenév, amelyet Lady Markby hajdanán atyámnak adott, majd később átruházott énrám. Az angolok imádják az ilyen abszurdan tréfás fordulatokat, melyeket mulatságosnak találnak, de egyben a szeretetüket is kifejezi azok iránt, akiket illetnek velük. - Folytassa, Orbieu úr - mondta Richelieu, a leghalványabb mosoly nélkül. Folytattam, s a bíboros mindvégig feszült figyelemmel hallgatott. - Nyilvánvalóan van némi nőies túlzás Lady Markby közléseiben - mondta, amikor befejeztem -, ugyanakkor tisztánlátónak mutatkozik, amikor azt állítja, a nép Lamb meggyilkolása után arra készül, hogy "továbbra is tegye a dolgát". Mikor kelt ez a levél, Orbieu úr? - A lady nem írt rá dátumot, bíboros úr, s bizonyára beletelt néhány napba, amíg kézhez kaptam, hiszen előbb nantes-i fivéreimhez érkezett meg, akiknek címezték. - Ez megmagyarázza - mondta Richelieu -, hogy Lady Markby miért nem számolt be bizonyos fontos eseményekről ebben a levelében. Orbieu úr - folytatta -, ezerhatszázhuszonhétben hallott valamit Londonban arról, milyen a viszony Henriette Mária királyné és Bukengan között? - A lehető legrosszabb, eminenciás uram. Bukengan a legalábbvaló módon üldözte és gyötörte a királynét, azért is, mert francia, azért is, mert katolikus, s azért is, mert asszony. Gonosz tréfákat űzött vele, nem volt olyan aljasság, amit el ne követett volna ellene, sem olyan epés rágalom, amivel ne próbálta volna beszennyezni. S végül sikerült is összeveszejtenie őt Károly királlyal. - Ez magyarázza hát, Orbieu úr - mondta Richelieu olyan élveteg arckifejezéssel, ami nem volt jellemző rá -, hogy Henriette Mária elsőként tudatta Lajossal Londonból az örömteli hírt, melyet egyenesen a feldúlt Károlytól kapott, hogy tudniillik Bukengant meggyilkolták Portsmouthban. - A herceget meggyilkolták? - kérdeztem elképedve. - Orbieu úr, hát nem mondtam-e, hogy Lady Markby igen tisztánlátónak mutatkozik levelében, s íme előérzete gyorsan be is igazolódott. Bukengant augusztus huszonharmadikán döfte szíven egy John Felton nevű, állományon kívüli tiszt. Henriette Mária egy szolgája hozta meg a hírt, akinek a legnagyobb titokban sikerült átjutnia a La Manche-on s elérnie a táborunkat. Mindazonáltal Lady Markby levele igen figyelemreméltó, méghozzá több szempontból. - Bíboros úr - kérdeztem ekkor -, gondolja, most, hogy Buckingham nincs többé, az angol hadjáratoknak is vége? Richelieu-t mélységesen megdöbbentette, hogy kérdést mertem intézni hozzá, s egy pillanatig nem is tudott megszólalni. A csönd éppannyira megszégyenítő volt a számomra, mintha leteremtett volna. Egyszeriben úgy éreztem, hogy Nicolas színvonalára süllyedtem, akit oly sokszor megdorgáltam tapintatlanságáért. - Ezt a kérdést nyilván őfelsége is fel fogja tenni nekem - mondta végül Richelieu. - S érzésem szerint a válasz, amelyet adhatunk rá: nem. Károly a Bukengan iránti kegyelettől vezérelve folytatni fogja a hadjáratot: újabb támadást fog indítani ellenünk, habár a sikerben már egyetlen angol sem bízik. Ismét hallgatott egy darabig, majd megkérdezte: - Orbieu úr, hogy ejtik angolul Bukengan nevét? - Bákinghem, eminenciás uram. - Uramisten! - mondta erre a bíboros -, egyszerűen kiejthetetlenek a szavaik! A politikájuk pedig követhetetlen! Legalábbis Bukengan idején az volt. Ha véleményt akarunk formálni a lordról - mondta rövid gondolkodás után -, azt mondhatjuk, hogy nemcsak származását tekintve volt jelentéktelen, hanem az értelem, az erkölcs és a műveltség terén is: hitvány örökséggel érkezett erre a földre, amivel azután még rosszul is gazdálkodott. Atyja zavart elméjű volt. Bátyja pedig egyenesen őrült, akit elmegyógyintézetbe is zártak emiatt. Ő pedig értelem és őrület között hányódott, mindenben szélsőséges volt, s nem tudta megfékezni dühödt szenvedélyét... Ezután a bíboros megkért, hagyjam nála Lady Markby levelét, hogy megmutathassa a királynak, majd udvariasan megköszönte az újabb szolgálatot, amit tettem, s elbocsátott. Már Acclám nyergében ülve igyekeztem jól az emlékezetembe vésni a dühödt gyászbeszédet, amelyet Richelieu Buckingham felett mondott, s Brézolles-ig egyfolytában ismételgettem magamban, hogy amint hazaérek, minden szavát papírra vessem. Amint az ostrom után visszatértem Párizsba s találkoztam atyámmal, átnyújtottam neki e feljegyzésemet, s megkérdeztem, mit gondol róla. - Nem mondhatjuk - mondta mosolyogva atyám -, hogy a bíboros angyali szelídséggel ítélte volna meg Bukengant... És érzésem szerint őeminenciája túlságosan is hangsúlyozza Bukengan alacsony származását, ami azért is meglepő, mert tudjuk, hogy Richelieu sem dicsekedhet főnemesi fölmenőkkel. Polgárok voltak ők is, ahogyan egyébként a mi őseink is. És nem tudom, mi ebben a megvetésre méltó. Amit valóban Buckingham szemére vethetünk, kegyelmed már megfogalmazta. Az ő igazi bűne az, hogy kicsinyes, személyes bosszúból indított háborút Spanyolország, majd Franciaország ellen. Sok spanyol, francia és sok angol is meghalt az ő sértett hiúsága miatt. És ezeknek a háborúknak senki sem látta hasznát, Anglia sem, hiszen a lord esztelen politikája csak pusztulást és szerencsétlenséget hozott az angolokra. Még szövetségeseinek is kárt okozott: ha a La Rochelle-iek nem bíztak volna az angol segítségben, már sokkal korábban megbékéltek volna a királlyal, s nem esett volna a város lakosságának kétharmada az éhínség áldozatává. Mindazonáltal elképzelhető, hogy Buckinghamre még évszázadok múltán is emlékezni fognak, de nem mint tábornokra, tengernagyra vagy miniszterre, hanem inkább úgy, mint valami romantikus hősre. Hogy mást ne mondjak: amikor meggyilkolásának híre eljutott Párizsba, az ördögi szoknyák zokogásban törtek ki, Chevreuse hercegné pedig elájult, s alig tudták magához téríteni. Sajnos végül sikerrel jártak... - Uram, egy szóra kérném! - Szép olvasóm, mindenkor állok rendelkezésére. Hallgatom. - Uram, atyjaurának ez utóbbi megjegyzése mintha a gentil sesso iránti megvetésről árulkodnék. - Szó sincs róla, asszonyom, a megvetés csupán az ördögi szoknyáknak, ennek az áruló, gyilkos népségnek szól, de korántsem a női nemnek, melynek családunk minden férfitagja csodálattal adózik. - Nagyon köszönöm, uram. Igazán megnyugtatott. És most feltehetnék néhány kérdést, anélkül hogy elutasításban volna részem, amint az szegény Nicolas-val oly gyakran megesik, s még kegyelmeddel is, amikor a bíborostól merészelt kérdezni valamit? - Szép olvasóm, én sohasem utasítom el a hölgyeket. Oly türelmes és jóakaratú vagyok velük, hogy egészen az arcátlanságig elmehetnek, akkor sem haragszom meg rájuk. - Uram, bár úgy érzem, jóságos szavait sokkal inkább az irónia ihlette, semmint a keresztényi szeretet, mégis hálás vagyok értük. Hallja hát a kérdésemet. Ha jól emlékszem, emlékiratának előző kötetében azt írta, hogy a Ré szigete elleni hadjáratot Buckingham vezette. Ez a vállalkozás ezerhatszázhuszonhét novemberében elbukott. A második angol támadást Lord Denbigh irányította - egy tengernagy, aki teljességgel alkalmatlan volt e feladatra -, s az angol flotta ezerhatszázhuszonnyolc május tizenötödikén érkezett La Rochelle-hez, majd május huszadikán távozott, dolgavégezetlen. Harmadik alkalommal ötszáz vitorláshajó vallott ugyanitt kudarcot, holott az angol flottát ekkor már a "bátor és tapasztalt hadvezér", Lord Lindsey irányította. Mivel magyarázható vajon az újabb kudarc? - Engedelmével, asszonyom, lássuk előbb a tényeket. S ezek a következők: huszonhét napi keserves hajóút után, szeptember harmincadikán érkezett meg az angol flotta, s félkör alakban fejlődött föl az Öböl-fő és a Coureille-csúcs között, a francia flottával szemben. Október elsején, reggel, megközelítette a mieinket, s itt is, ott is eldördült néhány lövés, ám az ágyúzás egyik oldalon sem okozott túl nagy kárt. Délutánra meggyengült a szél, s így nehéz volt a hajókkal manőverezni, ezért az angolok vissza is húzódtak, lőtávolságon kívülre. Október harmadikán, mivel Lindsey rájött, hogy csak akkor veheti fel a siker reményében a küzdelmet a francia flottával, ha előbb harcképtelenné teszi az öböl két felső csücskében elhelyezett ütegeket, úgy határozott, hogy két nagy csatahajóval ezeket veszi elsőbben is tűz alá, s ezért az egyiket az Öböl-főhöz, a másikat Coureille-hez vezényelte. És ekkor vettek rossz fordulatot az események. Lord Lindsey az említett két hadihajó kapitányának makacs és heves ellenállásába ütközött, s képtelen volt rábírni őket, hogy teljesítsék a parancsát. Miért éppen nekik kell ekkora kockázatot vállalniuk, s egészen közel merészkedniük a parthoz, kérdezték, miközben a többi hajó lőtávolságon kívül marad? A már-már lázadásnak minősíthető ellenállás hatására Lindsey vállalta, hogy maga vezet néhány hajót a partok közelébe, de nem járt sikerrel. Jó néhány angol hajót találat ért, egyik mozgásképtelenné is vált. Ez a hajó soha többé nem tért vissza az angol partokhoz. Ettől fogva Lindsey egyetlen parancsát sem teljesítették. Hiába fenyegette vasraveréssel vagy akár halállal is ellenszegülő kapitányait, nem engedelmeskedtek, s legénységük egy emberként támogatta őket. És Lindsey megértette, hogy semmit sem tehet. Mert ha a kapitányokat kivégzi, kitör az általános és nyílt lázadás. Lindsey ekkor kétheti fegyverszünetet kötött a francia sereggel, de még nem ismerte el, hogy a harmadik angol hadivállalkozás is kudarcba fulladt. - Uram, meglep, amit mond. Én azt hittem, az angol tengerészek mind olyan bátrak és tapasztaltak, amilyen Lindsey. - Azok is, asszonyom, ha olyan ügyért harcolnak, amelyben hisznek. De ezúttal miként harcolhattak volna szívvel-lélekkel, amikor korábban már annyian vesztek oda Cadixnál, Ré szigetén s a második kísérlet utáni visszaúton, anélkül hogy ezzel királyuknak vagy hazájuknak szolgálatot tettek volna? És ki más volt mindezen balszerencsés vállalkozások szellemi atyja, mint a király rossz szelleme, Lord Duke of Buckingham? Gyűlölték őt életében, s halálában talán még inkább. Meggyőződésük volt, hogy "ha van pokol, s benne ördög, a herceg most az ő társaságát élvezi". Felton máris hőssé vált, úgy vélték, tőre jogosan sújtott le. És a legbotrányosabb az volt, hogy a herceg még halála után is a balsorsukat okozta! Ez az újabb hadjárat is az ő műve volt. Nem Lindsey parancsnokolt, hanem a lord gyűlöletes szelleme. Ő küldött annyi angolt értelmetlenül a halálba, ebben az átkozott öbölben, amelyet a francia hajóraj, az elsüllyesztett hajók, a cölöpgát s végül a kőgát bevehetetlenné tett. S volt még valami, amit a tengerészek elviselhetetlennek találtak: Buckingham elképzeléséhez híven ötezer katonát zsúfoltak össze a hajókon, akik fölösleges élősdik voltak csupán, hiszen remény sem volt rá, hogy partra szállhatnak, s megütközhetnek a négyszeres túlerőben lévő, erődök, sáncok oltalmába húzódott francia sereggel... A katonák jelenléte a végsőkig fokozta a tengerészek elkeseredését: teli volt velük az összes fedélzet, mindent összehánytak és fölzabáltak. Október tizenötödikétől kezdve a kisebb hajók, melyeken már fogytán volt az élelem, az Öböl-főtől tisztes távolságra kalózkodni kezdtek a francia partok mentén, s elraboltak két-három vágóállatot a falusiaktól. Hát idáig fajultak a dolgok: a nagy flotta tengerészei kicsinyes portyázásra adták a fejüket, s már nem is gondoltak támadásra... - Ha jól értem a szavait, uram, az angol tengerészek és kapitányok vetettek véget az Anglia és Franciaország közti háborúnak, s egyben a La Rochelle és miközöttünk dúló testvérgyilkos viszálynak is. És mindezt csupán azzal sikerült elérniük, hogy egyszerűen nem engedelmeskedtek tengernagyuk parancsainak. - Valóban így történt, asszonyom. A pápizmustól megszabadult angolok azt a vallásos tiszteletet is levetkőzték, amellyel a franciák uralkodójukat övezik. Büszkék voltak intézményeikre, s elvárták, hogy uralkodójuk is tiszteletben tartsa őket. Ha pedig nem tartotta tiszteletben, "tiltakozó intelmet" intéztek hozzá. És ha egy királyi hadjáratot esztelennek ítéltek, megtagadták az engedelmességet. - Nem a gyakran tévesen értelmezett engedetlenséget nyilvánítja most erénynek, uram? - Asszonyom, modortalan volnék, ha nem engedném meg, hogy levonja beszélgetésünkből a végkövetkeztetést, s így asszonyomé legyen az utolsó szó, amely mindig a hölgyeket illeti. Csakhogy, istennek hála, még nem kell elbúcsúznunk egymástól. A háború ugyan véget ért, de a béke még nem állt helyre. És a békekötéshez a király és a bíboros két, már jól ismert erénye szükségeltetett: a határozottság és az önmérséklet. Mihelyt Fogacer-tól megtudtam (aki nyilván a nunciustól, Zorzitól hallotta), hogy Lindsey kétheti fegyverszünetet kért és kapott, úgy véltem, hogy e fegyverszünet a békekötés szemérmes bevezetője. És mivel a hír forrását tökéletesen megbízhatónak tartottam (hiszen a nuncius mindig mindenről mindent tudott), elindultam, hogy jelen legyek a király felkelésénél, aki istennek hála, amióta az angol flotta feltűnt a breton szorosban, már nem Surgéres-ben lakott (ahová, amint tudják, hosszú lovaglás árán juthattam csak el), hanem Laleu-ben, [a király itt Bassompierre vendégszeretetét élvezte] nem messze Richelieu szálláshelyétől. Nagy bánatomra hatalmas tömeg fogadott, sok olyan ember is itt tolongott most, akik nem voltak sem a király, sem a bíboros barátai, s mindeddig a vereségünket kívánták, de amint a legújabb fordulat híre a fülükbe jutott (nyilván Londonból értesítették őket, ahogyan egyébként engem is), lóhalálában vágtattak ide Párizsból, hogy kivehessék részüket a győzelemből. Hogy a legnagyobb hősöket néven is nevezzem: az orléans-i herceg, [Gaston, a király öccse] Bellegarde herceg, valamint Chevreuse herceg, kevésbé jelentős urak kíséretében - egy szempillantással felmértem, hogy lehetetlen lesz Lajos közelébe férkőznöm. Már épp felhagytam minden reménnyel, amikor bal oldalamon hirtelen feltűnt Du Hallier, az óriás termetű kapitány, s én örültem, hogy újra láthatom pirospozsgás, telt képét és vörös szakállát. - Du Hallier - súgtam a fülébe -, hogy vághatnám át magam ezen a temérdek emberen a királyig? - Mi sem egyszerűbb ennél, gróf úr, a király ugyanis megparancsolta, hogy amint megérkezik, nyissak utat kegyelmednek, s vezessem hozzá. - Ó! - kiáltottam örömmel. - Akkor hát minden rendben van! - Még annál is nagyobb rendben van, mint gondolná kegyelmed - mondta erre Du Hallier titokzatosan. - Induljunk! Harcra fel! Engedje meg, gróf úr, hogy karon fogjam, s úgy toljam magam előtt. - Uraim! - kiáltotta harsányan, s hangja elnyomta a görnyedt háttal tolongó udvaroncok zsivaját. - A király parancsára, engedjenek utat Orbieu grófjának! És a harsány, határozott hang csodát tett: a tömeg úgy nyílt szét, mint hajdanán a Vörös-tenger a zsidók előtt. - Felség - jelentette Du Hallier -, Orbieu grófja megérkezett! És ekkor következett be az a felejthetetlen esemény, amely megváltoztatta az életemet. Lajos, párnákkal feltámasztva az ágyában ült, s épp vajaskenyér-darabkákat mártogatott a lágy tojásba. Szemügyre vett, majd felségesen rám mosolygott, ám tekintetében cinkos fény is ragyogott, azután Du Hallier-ra emelte a tekintetét, s tettetett haraggal így szólt rá: - Du Hallier, eltévesztette ~ címet!... Uraim - folytatta azután, már Orléans, Bellegarde és Chevreuse felé fordulva -, ez az úr, akit itt látnak, Orbieu hercege, Franciaország pairje. Üdvözöljék tisztelettel, mint kegyelmetekkel egyenrangút. Előbb azt hittem, elájulok, de végül a hiúság segített felülkerekednem gyöngeségemen, letérdeltem a király ágyfejéhez, s megcsókoltam felém nyújtott kezét, amelynek enyhe lágytojás-szaga volt - a lágy tojás azóta is mindig ezt a pillanatot idézi fel emlékezetemben, amikor a király ily kegyes szavakat szólt hozzám, melyek még ma is hihetetlen örömmel töltenek el. A hercegek sorra megöleltek, a legőszintébb örömmel Chevreuse herceg, a féltestvérem, akinek nem is vethetek mást a szemére, mint szép és ördögien gonosz hitvesét. Ám őszintén szólva már nem sok időt töltöttek együtt, s ha néha mégis találkoztak, rosszkedvű, sőt haraggal teli volt az együttlétük. A gratuláció végeztével a király közölte, hogy a bíboros vár rám, mert újabb feladattal kíván megbízni. Ezzel már el is bocsátott és visszatért a lágy tojásához. Ismét átvágtam az udvaroncok zajos tömegén, miközben minden tekintet rám szegeződött. Ez azonban nemigen érdekelt, úgy éreztem, a föld felett lebegek. Nicolas, amint elém vezette Acclámat, furcsa mód máris "herceg úrnak" szólított, olyan gyors szárnyakon járt a hír. Gondolataimba merülve ügettem a bíboros szálláshelye felé, s útközben hirtelen belém hasított a felismerés, hogy a király igencsak ügyesen választotta meg a pillanatot, hogy bejelentse, hercegi rangra emelt. Két legyet ütött egy csapásra. Egyrészről megjutalmazta egy hűséges emberét a Ré szigetén, majd La Rochellenél tett szolgálataiért, másrészről viszont közvetetten megfeddte a három nagyurat, kijelentésének fültanúit, akik párizsi palotájuk puha rejtekén, a háború viszontagságaitól távol töltötték idejüket. És a hercegi címen felül, amelyet többnyire csak a legnagyobb famíliák sarjai kapnak meg, az én családom meg korántsem volt ilyen, a király, ifjú korom ellenére, még a pairi címmel is felruházott, amivel az örökletes hercegi cím birtokosai sem mind dicsekedhettek - ó, egyáltalán nem! -, s amely igen irigyelt méltóság volt, hiszen közmegbecsülést s tekintélyt nyert viselője előtt megnyitotta a Parlament felsőházának kapuit. A királyi megbecsülés furcsa paradoxont szült: sok ellenségem támadt hirtelen, de a hatalmam is megnőtt, melynek révén sakkban tarthattam őket. Országunk hagyományának megfelelően a hercegi cím mindig egy egész család jutalma, s bár az én családom, amint már mondottam, nem tartozott a legfényesebbek közé, a királyság védelmezőjeként mégis kitüntette magát, hiszen nagyapám 1558-ban Guise herceg parancsnoksága alatt harcolt, amikor is a francia hadak visszafoglalták Calais-t az angoloktól, atyám pedig számos titkos és veszélyes küldetést teljesített III. Henrik, majd IV. Henrik megbízásából. Hirtelen örömmel elegy meghatottság lett úrrá rajtam a gondolatra, hogy milyen jó fényt vet címem atyámra és fivéreimre is, s szerettem volna, ha a hírvivő nem lóháton, hanem szárnyakon röpíti hozzájuk a levelemet, hiszen föltettem magamban, hogy mihelyst hazaérek, azonnal megírom nekik a nagy újságot, ahogyan de Brézolles márkinénak is. Úgy terveztem, hogy ez utóbbi levelet példás szerénységgel fogalmazom majd, nehogy a kedvesem azt higgye, oly arcátlan vagyok, hogy a hercegi cím birtokában esélyesebbnek gondolom magam a kezére. De azért persze tudtam, cseppet sem lesz kedve ellenére, hogy hercegné lehet, s még jobban örül majd annak, hogy a fia így már kora gyermekkorától óriási előnyöket élvezhet, bárha a római jogban ismert és elfogadott adoptálást a mi joggyakorlatunk nem alkalmazza. - Foglaljon helyet, Orbieu úr - mondta a bíboros, mihelyt Charpentier bevezetett hozzá. - Íme hát herceg lett és pair! Olyan jutalom ez, melyet kegyelmed valóban kiérdemelt! (Talán a néhai Luynes-re célzott, aki nem éppen előnyös tulajdonságainak köszönhette káprázatos előmenetelét.) Herceg, mondja meg őszintén: nem úgy hitte, hogy Lajos már megfeledkezett ígéretéről, melyet egy éve, Ré szigetének felszabadításakor tett kegyelmednek? - Eminenciás uram, ha nem is hittem, de tartottam tőle... - Pedig nem volt mitől tartania! Lajos soha semmit sem felejt el, sem a jót, sem a rosszat. De akár büntetni, akár jutalmazni készül, szereti némi késéssel tanújelét adni haragjának vagy elégedettségének. A gonosztevők esetében addig halogatja a büntetést, hogy letartóztatásuk előestéjén már azt hiszik, a király megbocsátott nekik. (Ezúttal egyértelműen a Vendóme-fivérekre célzott.) A kegyelmed esetében azonban csak a kedvező alkalomra várt, hogy rangbéli előmenetelét nyilvánosságra hozza, s a három herceg megérkezése, akik mindeddig gyönyöreik kertjében szunyókáltak, éppen kapóra jött neki. És, hitemre, igazi mestervágással élt! Mennyire szerettem volna ott lenni s látni, amint megparancsolja a huszonnegyedik órában érkezetteknek, hogy öleljék keblükre azt, aki az első órától kezdve ott volt, s az előbbieket burkoltan megfeddi azáltal, hogy az utóbbit megjutalmazza. De térjünk most át a saját ügyeinkre - folytatta rövid csönd után Richelieu. - A háborút megnyertük, már csak a békét kell megkötnünk. Legutóbbi londoni küldetése alkalmával találkozott kegyelmed Lord Montaguval? - Találkoztam, Lady Markbynél. - Mi a véleménye róla? - Hajlékony szellemű, ügyes ember, rendkívül szellemes és vitathatatlanul franciabarát. - Tud róla, hogy egy éve, amikor Lotaringiába tartva átutazott Franciaországon, letartóztattuk? - Tudok róla, eminenciás uram, de azt nem tudom, miért. - Azt gyanítottuk, hogy lázadást akar szítani ellenünk Lotaringiában. Letartóztattuk, a Bastille-ba vetettük, de amiután elkoboztuk az iratait - amelyek egyébként megerősítették a gyanúnkat -, igen előzékenyen szabadon engedtük, mert Lajos úgy döntött, követnek s nem titkos ügynöknek tekinti, holott tagadhatatlanul kém volt. Most pedig Lord Lindsey éppen Lord Montagut küldi hozzánk, hogy a békekötésről tárgyaljon velünk. Mivel tudjuk, hogy kegyelmed ismeri őt, s angolul is jól beszél, szeretnénk, ha bölcs és baráti mentora lenne; lássa vendégül Brézolles-ban, s mutassa meg neki a tábort és a gátat. Természetesen a király is fogadni fogja. És én is, csak éppen egészen más hangnemben fogok tárgyalni vele, mint őfelsége: a király szigorú lesz, hiszen tudjuk, milyen vakmerő kívánságokkal áll majd elő ez az úr. Én viszont - tette hozzá egy félmosollyal - olyan leszek, mint az olvadt méz, hogy feledtessem a barátságtalan fogadtatást, melyben a király részeltette lordunkat. Ezért kérem kegyelmedet is, hogy a legnagyobb figyelemmel és előzékenységgel bánjon Montaguval. Sem nem láttam, sem nem hallottam még soha ily vidámnak, boldognak és bizakodónak Richelieu-t. S minden oka megvolt az örömre. A La Rochelle-i győzelem nagyon nagy részben az ő munkájának, ügyességének és kitartásának gyümölcse volt. Lajos pedig, ha egy gyönge pillanatában el is hagyta néhány hétre a tábort, hogy egészsége helyreálljon Párizsban, a távolból éppúgy, mint amikor jelen volt, sziklaszilárdan s odaadó szeretettel támogatta miniszterét, s ez a szeretet oly mélyen gyökeredzett a szívében, hogy még a La Rochelle-i hadszíntértől távol sem irthatta ki onnan semmilyen cselszövés. - Herceg - mondta Richelieu -, kérem keresse meg Charpentier-t, ő majd eligazítja vállalt feladatának részleteit illetően. Vállalt?, gondoltam. Én ugyan nem mondtam, hogy vállalom, de persze egy szót sem szóltam, tudván, hogy ez afféle tréfa volt, melyet Richelieu azokkal szemben engedett meg magának, akiket kedvelt. - Nagyuram - mondta Charpentier, amikor beléptem hozzá a szomszédos szobába -, Lord Montagu holnap tíz órakor hagyja el Lord Lindsey tengernagyi hajóját s száll csónakba, amely a francia flotta tengernagyi hajójához viszi. Ott, a kötélhágcsó tetején, Valeneay komtur várja majd, s azután együtt kötnek ki fél tizenegykor az Öbölfőnél, ahol a bíboros úr kérése szerint kegyelmed üdvözli őt francia földön. Őeminenciája azt óhajtja, hogy mutassa meg a lordnak a gátat, a híres-nevezetes gátat, amely a tárgyalások legfőbb aduja lesz, majd lássa vendégül Brézolles-ban. Délután kalauzolja el a nagy, katonai parádéra, amelyet maga őfelsége vezényel, s ahol ötezer gyalogos- és lovas katona vonul majd fel, nyilván tökéletes rendben. A katonai szemle után mutasson meg neki két-három erődöt, melyeket Bassompierre marsall jelöl ki, a legjobban őrzöttek közül. Amint ez a tanulságos terepszemle véget ér, kísérje a lordot Brézolles-ba, s fejedelmien lássa vendégül. Másnap reggel tíz órakor kísérje Lajoshoz, s - tekintve, hogy Lord Montagu nem beszél franciául - a bíboros úr azt szeretné, ha kegyelmed tolmácsolna megbeszélésükön. Ezután küldetése véget ér. Charpentier, mondókáját befejezve, átnyújtott egy papírlapot, amelyre fel is jegyezte feladatom főbb pontjait, s mivel úgy láttam, mintha habozna, megkérdeztem, van-e még valami mondanivalója. - Volna, nagyuram, de mivel az etikettet érinti a dolog, nem tudom, lehetek-e oly bátor, hogy szóba hozom. Félek, még megharagszik rám. - Biztosíthatom, hogy nem - mondtam, bár sejtelmem sem volt, mit akarhat mondani. - Nagyuram bizonyára észrevette, hogy őeminenciája dolgozószobájában három, igencsak különböző ülőalkalmatosság várja a látogatókat: egy karosszék, egy olyan szék, amelynek csak háttámlája van és egy zsámoly. Megfigyeltem, hogy valahányszor belép a bíboros úrhoz, s ő hellyel kínálja, nagyuram mindig a zsámolyra ül. - És ezt rosszul teszem? - Engedelmével, nagyuram, igen. Őeminenciája szobájában, lévén herceg és pair, mától éppúgy a karosszék illeti meg, mint Franciaország marsalljait... - Nagyon köszönöm, Charpentier úr - mondtam nyájasan, miközben mulattatott s meg is hatott, hogy vette a fáradságot s tájékoztatott új keletű kiváltságaimról. De, amikor már a lovamon ültem, hirtelen kitört belőlem a nevetés arra a gondolatra, hogy a leghitványabb herceg is több figyelmességben részesül, mint egy gróf. "Hiúságok hiúsága", amint a Prédikátor könyve oly helyesen mondja. Amint hazaértem, első dolgom volt ími atyámnak, fivéreimnek, anyámnak [Pierre-Emmanuel de Siorac, e naptól már Orbieu hercege, Guise hercegné és Siorac márki házasságon kívül született gyermeke volt.] és de Brézolles márkinénak. A márkinénak szóló levelet - amelyet nem azért hagytam utoljára, mert kevéssé volt fontos a számomra - nagyon nehéz volt megfogalmaznom: amint már említettem, "példás szerénységgel" akartam tudatni kedvesemmel a jó hírt, de nem tudtam, mekkora adag szerénység volna most példás, vagyis ami még nem túlzott és mesterkélt. Két-három piszkozatot is széttéptem, annyira hamisan csengtek a szavak, melyeket papírra vetettem. Végül úgy döntöttem, hogy a lehető legőszintébb leszek kedvesemhez, s megvallottam neki, mennyire boldog vagyok, hogy a király hercegi-pairi rangra emelt, s hogy tudom, nagyon kell most vigyáznom, nehogy hencegővé, gőgössé és hiúvá váljak, s így magam ellen fordítsam környezetemet, barátaimat, rokonaimat, de elsősorban is azokat, akik a legkedvesebbek nekem a világon: a fiamat és azt, aki megajándékozott vele. Késő este, miközben segített levetkőznöm, elmondtam Nicolas-nak, mi lesz a másnapi teendőm, s megkértem, még aznap este szóljon Hörnernek, hogy reggel fél tízre, lecsutakolva, lekefélve és felkantározva, álljanak készen a lovaink, mert legalább egy órába telik, amíg eljutunk az Öböl-főhöz, ahol fogadnunk kell Lord Montagut. - Nagyuram - mondta Nicolas -, megkérdezhetem, hogy vajon egyedül csak én leszek a kíséretében, amikor a lordot fogadja? - Igen. - Nagyuram, tisztelettel, ez egyáltalán nem helyes. Az angol lord sértőnek találhatja, hogy ilyen kisszámú kísérettel fogadja az angol király küldöttét. És a kegyelmed rangjához sem illik, hogy csupán egyetlen ember kísérje. - Szerinted tehát az összes svájcit magammal kellene vinnem? - Nem, nagyuram, azt hiszem elegendő lesz, ha Hörner kapitány és még négy svájci velünk tart, Hörner legderekabb négy legénye, s természetesen mind az öten a lehető legszebb öltözékben. E díszes fogadtatással nemcsak az angol lordot tiszteli meg, hanem önmagát és a királyt is. - Elképesztesz, Nicolas. Honnan a nagy tudományod? - A bátyámtól, nagyuram. A király muskétáskapitányának ismernie kell az etikettet, ha nem akar olyan hibát elkövetni, melynek következtében nevetségessé vagy valami még rosszabbá válik. Rövid gondolkodás után igazat adtam a tejfölösszájúnak, annál is inkább, mivel Richelieu is arra kért, hogy a legnagyobb figyelmességet tanúsítsam Lord Montagu iránt. Elküldtem tehát a lovászomat, akit fontosságának tudata őrülten boldoggá tett, hogy adja ki Hörnernek a maga kitalálta utasítást. Amint az ajtó becsukódott mögötte, tudatosodott bennem, hogy a ranglétrán való felemelkedésem első napján már másodszor kapok etikettleckét olyanoktól, akik rangban mélyen alattam állnak, tehát nem kellene annyira törődniük a formaságokkal. De azután az is eszembe jutott, hogy bármennyire szerény is az a szerep, melyet a szolgák a ceremóniákban játszanak, nyilván ugyanolyan büszkék rá, mint gazdájuk a magáéra. S e hitemben csak megerősített, amikor másnap láttam, micsoda boldogság és büszkeség sugárzik Hörner s a kíséret tagjául választott négy óriás termetű svájci arcáról. Legszebb zekéjükben feszítettek mind, csizmájuk tükörfényesen ragyogott, s kardhüvelyük szikrázott a kora reggeli napfényben. Az angol követ fogadásának ünnepi aktusa nemcsak Montagu és az én dicsőségemet hirdette. A dicsőségből kíséretem is kivette a részét. De talán még a lovak is átérezték, milyen felemelő esemény részesei, oly gyönyörűek voltak, a szőrük fényesre kefélve, sörényük, farkuk copfba fonva. Már csak a pántlika hiányzott róluk. A lovak és a rajtuk ülő emberek háromszög alakban sorakoztak föl a kis rakpart előtt, ahol Lord Montagut majd partra teszi tengernagyi hajónk csónakja. Én egyedül álltam a csoport élén. Mögöttem Hörner és Nicolas, egy vonalban. Mögöttük pedig a négy svájci, mozdulatlanul, mint a cövek, s így négyen is egy egész hadsereg benyomását keltették. Amint ott álltunk, egyszer csak megjelent egy lovas, kötőféken vezetve egy másik lovat, s nagy kalapemelintés után közölte, hogy ezt a lovat Bassompierre marsall Lord Montagunak küldi. A legjobbkor érkezett, mert Lord Montagu csónakja épp ebben a pillanatban kötött ki. Nem volt nehéz felismernem, hiszen haj- és bőrszíne egészen más volt, mint az angoloké általában: a haja, szeme, bajusza s a bőre is barna, olyannyira, hogy Lady Markby, szeretetteljesen, csak úgy emlegette: Il mio bello Italiano. [Az én szép olaszom. (olasz)] Lovamról leszállva elésiettem, de a hivatalos üdvözlésre alig maradt időm, mert a karjába szorított, s úgy megölelt, hogy kis híján megfojtott, ami szintén nem jellemző az angolokra, majd szeretetteljes s dicsőítő szavak áradatát zúdította rám. Lord Montagu látogatásának csupán két epizódját őrizte meg az emlékezetem, igaz ugyan, hogy mindkettő importantissimo volt, ahogy Richelieu mondaná: a gát megtekintését és a királynál tett látogatását. Ekkoriban egész Európa a La Rochelle-i gátról beszélt. És bár minden idegen országból érkezett követnek, aki azért jött hozzánk, hogy tisztelegjen Lajos előtt, megmutattuk a gátunkat, mind másképp nyilatkozott róla. A diplomaták elismerő vagy gáncsoskodó véleményét nyilvánvalóan nem a tárgyilagos helyzetfelmérés ihlette, hanem az, hogy mennyire kívánták seregünk La Rochelle-i győzelmét. Amint az olvasó is jól tudja, a La Rochelle-iek urbi et orbi a legnagyobb megvetéssel nyilatkoztak a gátról, azt állítván, hogy sem egy nagyobb tengeri viharnak, sem az angol flotta támadásának nem tudna ellenállni. De hát mi mást mondhattak volna? Miként vehették volna rá különben az angolokat, hogy a segítségükre siessenek? S ami ennél is nagyobb baj volt: végül maguk is elhitték, hogy a gát semmire sem jó. Amint Ovidius mondja: "Spes quidem falfax, sed tamen apta Dea est." [ A reménység csalóka istennő, de kényelmes dolog bíznunk benne. (latin)] Lord Montagu az első és utolsó angol volt, aki a gátra tehette a lábát. Végigsétált rajta, s én szótlanul haladtam mellette, mert méltatlannak ítéltem volna, hogy dicshimnuszt zengjek egy ilyen hatalmas, erős és eredeti védelmi rendszerről, amelynek köszönhetően nem is volt szükség rá, hogy felvegyük és megnyerjük a harcot az angolokkal szemben, mert a láttán kétszer is meghátráltak s dolguk végezetlen távoztak. Lord Montagu nagyon is jól értette hallgatásomat, s miközben tüzetesen megszemlélte a gátat, ő sem szólt egy szót sem. Amikor pedig befejezte a nézelődést, elmosolyodott, s mert, mint minden angol, ő is fontosnak tartotta a fair play-t, így szólott: - Milyen kár, hogy Lord Duke of Buckingham nem láthatta ezt a gátat! Nyilván megértette volna, hogy meg sem lehet közelíteni, következésképpen elfoglalni sem. Másnap, pontban tíz órakor, Laleu-be, a király átmeneti rezidenciájára kísértem Lord Montagut. A terem teljesen üres volt, csupán egyetlen karosszék állt benne, az, amelyben Lajos foglalt helyet, kalappal a fején. De a kandallóban lobogó nagy tűz némi meleget szolgáltatott az eszmecseréhez, amely Lajos amúgy kifürkészhetetlen arckifejezéséből ítélve igencsak fagyosnak ígérkezett. Lord Montagu bevezetésképpen azt hangsúlyozta, menynyire fontos, hogy létrejöjjön a megállapodás XIII. Lajos és I. Károly angol király között. Ezután kis szünetet tartott, nyilván arra várva, hogy a király nyomban reagáljon a szavaira. Lajos azonban arra utasította, hogy folytassa, így hozván a lord tudomására, hogy csak legvégül kíván fölvetéseire pontról pontra válaszolni. Úgy láttam, ez kissé megzavarta Lord Montagut, aki elöljáróban szerette volna kipuhatolni, meddig merészkedhet kéréseivel. De nem volt mit tennie, folytatnia kellett, s máris előterjesztette. az angoloknak ama kívánságát, hogy már La Rochelle kapitulációja előtt, amelynek bekövetkeztéhez immár kétség sem férhet, az angol helyőrség őfelsége engedélyével elhagyhassa a várost. A következő kérése az volt, hogy őfelsége adjon kegyelmet Soubise hercegnek. Harmadjára pedig a La Rochelle-iek számára kért közkegyelmet, valamint vallás- és lelkiismereti szabadságot. A király arcáról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni, amíg a lord beszélt. Olyan volt az, mint a faragott márvány. Amikor pedig megszólalt, sem hangja, sem arckifejezése nem árulkodott semmiféle indulatról. - Lord Montagu - mondta határozott hangon -, az angol helyőrség a lázadó La Rochelle-iekkel vállvetve harcolt hadaink ellen. Nem részesülhet tehát abban a kegyben, hogy a város kapitulációja előtt elhagyhassa La Rochelle-t. Ezek a katonák a foglyaink lesznek, akikkel pontosan úgy bánunk majd, ahogyan Károly király bánik a francia foglyokkal. Ezt a problémát csak egy békés fogolycsere oldhatja meg. A többi kérését viszont igencsak meglepőnek találom, Lord Montagu. Én magam sosem próbáltam sem a diplomácia eszközeivel, sem fegyveresen rávenni az angol királyt, hogy támogassa az üldözött angol katolikusokat, mert úgy vélem, hogy a maga országában Károly az úr. Ahogyan én is az vagyok az enyémben. Szükségtelen tehát, hogy Károly közbenjárjon nálam a La Rochelle-iek érdekében, s kegyelmet próbáljon kieszközölni a számukra. Tudom, mit kell tennem a saját alattvalóimmal... Csodáltam nyers és minden tekintetben jogos visszavágását. S annál is inkább csodáltam, mivel Richelieu nyilvánvalóan nem súghatott neki, hiszen még nem találkozott Montaguval, így hát nem tudhatta, mit mond majd a királynak. Jól az emlékezetembe véstem hát Lajos kemény szavait, hogy adandó alkalommal majd pontosan idézhessem és a képébe vághassam az első semmirekellő udvaroncnak, aki azt merészeli mondani, hogy Lajosnak szemernyi érzéke sincs a politikához. De azért, angolra fordítván e kemény szavakat, igyekeztem kicsit kevésbé nyersen fogalmazni, s barátságos hanghordozásommal is tompítani a szavak élét. Egyébként megfigyeltem, hogy az audiencia vége felé már maga Lajos is kissé barátságosabbá vált. Közölte Lord Montaguval, hogy a bíboros Valeneay-val együtt a tengernagyi hajón várja ebédre, amelyen Effiat márki és én is jelen leszek, ám ő, legnagyobb sajnálatára, nem lehet velünk, mert halaszthatatlan teendői Surgéres-be szólítják. Lord Montagu ekkor sűrű kalapemelintgetés és hajlongás közepette hálás köszönetet mondott Lajosnak. Én meg azon kaptam magam, hogy in petto mosolygok, jól tudván, hogy az a halaszthatatlan teendő, mely miatt a király nem ebédelhet velünk, a vadászat... Amikor ismét kettesben maradtunk, Lord Montagu megkérdezte tőlem, ki az az Effiat márki. - A kincstárnokunk - feleltem. - Ő teremti, teremtette s teremti elő ezután is a pénzt az ostromhoz. - És még egyévi ostrom után is képes pénzt előteremteni? - Képes bizony. - Kár, hogy csak egy van belőle - mondta erre nevetve Lord Montagu -, mert ha lenne másik is, szívesen magammal vinném Angliába, hogy megajándékozzam vele Károly királyt. Elszállásoltam Lord Montagut Brézolles-ban, s amint épp vacsorához ültünk, megérkezett a bíboros egyik inasa, s két üveg bort hozott ajándékba vendégünknek, a legjobb fajtából, valamint olyan gyönyörű körtét, hogy a puszta látványától kicsordult az ember nyála. Montagu annyira elérzékenyült, hogy kis híján megölelte az inast. Különösen a körtének örült, mert a hajón töltött közel egy hónap alatt egyáltalán nem jutott gyümölcshöz, s szinte a könnyekig meghatotta, hogy a bíboros gondolt erre. Egy aranyat adott a küldöncnek, akit egészen elképesztett ez a nagyvonalúság; majd megkérte de Bazimont asszonyt, hogy vitesse a szobájába az értékes ajándékot. Amint ez megtörtént, felém fordult, s tiszta szívből felkiáltott: - My dear Duke, your Riseliu is marvellous! How thoughtful! How considerate! Ami lefordítva, kedves olvasóm, annyit tesz: " Kedves hercegem, a kegyelmed Richelieu-je csodálatos! Micsoda figyelmesség! Mennyi finomság!" Én meg magamban hozzátettem: "És milyen ügyesen megválasztott ajándék!", mert ha a bíboros valami értékesebb ajándékkal kedveskedik, Lord Montagu talán gyanakodott volna, hogy meg akarja vesztegetni, de ki ütközhetne meg egy ilyen szerény ajándékon, amely ráadásul bibliai reminiszcenciákat ébreszt egy protestáns lelkében? Egy levélke volt becsúsztatva a körték és a bor közé. Lord Montagu feltörte a pecsétjét, kinyitotta, s amikor látta, hogy franciául írták, megkért, fordítsam le neki. Richelieu értesítette, hogy mivel tudomása szerint őlordsága másnap indul vissza postakocsin Angliába, hogy a békekötéssel kapcsolatos újabb, részletes eligazítást kapjon Károlytól, Lajos úgy határozott, hogy Meaux lovagot rendeli mellé kísérőül, akinek útlevelében mindkettejük neve szerepel majd, s így a lordot nem fogják feltartóztatni a postaállomásokon. Ráadásul Meaux lovag, miután elkísérte Saint-Malóig, meg is várja ott, amíg visszatér, s így késlekedés és minden akadály nélkül juthat vissza a La Rochelle-i táborba. Lord Montagu nagyon örült a dolgok ilyetén alakulásának. Elárulta nekem, hogy végtelenül megkönnyebbült, mert idefelé jövet igen sok nehézségbe ütközött, számos kellemetlenségben volt része, hiszen nem beszéli a nyelvünket, s az angolokat, legalábbis mostanság, nem kedvelik errefelé. A bíboros levele még arra is kitért, hogy amennyiben Lord Montagu nem tudna az angol pénzzel fizetni francia földön, az említett lovag, a kapott parancsnak megfelelően, kölcsönöz majd neki, amennyire csak szüksége lesz. Láthatólag az előrelátás és a figyelmesség esszenciája volt ez a levél. Lord Montagu, a törődéstől mélyen meghatva, farkasétvággyal esett neki "kitűnő francia konyhánk készítményeinek", és egymaga megivott egy egész üveggel a boromból. De mivel nem volt hozzászokva ehhez az alattomos italhoz, a vacsora végére úgy elálmosodott, hogy engedélyemmel tüstént visszavonult. De előbb még mosolyogva megjegyezte: - My dear Duke, I'm afraid I am as drunk as a Lord. [Kedves hercegem, attól félek, úgy berúgtam, mint egy lord. (angol) A "részeg, mint egy lord" afféle szólásmondás Angliában, s Montagu kijelentését az teszi humorossá, hogy e szólást önmagára, vagyis valóban egy lordra alkalmazza.] Amin én jót nevettem, s ő is nevetett. Intettem de Bazimont asszonynak, hogy kísérje fel Lord Montagut az emeletre, s ezt jól tettem, mert vendégünk, mihelyt felállt, de Bazimont asszony bal vállára támaszkodott, s még így is csak apró, tétova léptekkel tudta elhagyni a szobát. Öt perc sem telt bele, s de Bazimont asszony kócosan, kipirult orcával, zihálva tért vissza körünkbe. - Mi történt, asszonyom? Hiszen egészen ki van kelve magából! - Ó, nagyuram! - lihegte. - A lord! ... Az angol lord! (Azt hiszem, ez utóbbi kifejezés pleonazmus volt.) - Mi van vele? - Alighogy a szobája ajtaja kinyílt, megölelt, és összecsókolta az arcomat. - Az ajkát nem? - kérdeztem nagy komolyan. - Nem tudnám megmondani - mondta szemérmesen de Bazimont asszony. - Annyira féltem! - Pedig hát az nem mindegy, asszonyom! Ha csupán az orcáját és a homlokát csókolgatta, azt a szeretet jelének tekinthetjük. Ha viszont az ajkát is, az már a szerelmi gerjedelem jele. - Istenem, hát lehetséges volna ez? - kiáltotta de Bazimont asszony, akinek lelkében láthatólag sokféle s talán egymásnak ellentmondó érzelem dúlt. - Kérem, asszonyom, gondolkodjék. Ha úgy érzi, hogy a vendégem, Lord Montagu, megsértette, elégtételt kell vennem a vakmerőségéért. - Uramisten! - kiáltott fel de Bazimont asszony. - Párbaj! Párbaj, énmiattam! De hiszen ez lehetetlen! - Asszonyom, megismétlem a kérdésemet: úgy érzi, hogy a lord megsértette? - Ezt azért nem mondanám - válaszolta de Bazimont asszony, igyekezvén nagyon őszintén beszélni. - A lord vakmerősége igazából nem is volt visszatetsző. Inkább azzal sértett meg egy kicsit, hogy úgy bánt velem, mint egy szobaleánnyal. - Megértem, asszonyom, hogy az ilyesfajta helyzet megítélése a sértett fél társadalmi állásától is függ. Mindamellett nem érzi hízelgőnek Lord Montagu választását, amely egy buta kis libára is eshetett volna, aki pusztán csak mert húszéves, szebbnek képzeli magát asszonyomnál? - Ha így nézzük - mondta erre de Bazimont asszony -, az eset valóban más színezetet nyer. Nagyuram, nagyon kérem kegyelmedet, valamint Clérac urat és a hitvesét is, hogy ha találkoznak de Brézolles márkinéval, ne tegyenek említést neki a történtekről. Nem szeretném, ha azt gondolná, hogy szemérmetlenül viselkedtem. Biztosítottam, hogy hallgatni fogok, s Nicolas úgyszintén. Henriette pedig végtelenül hálás volt intendánsnőnknek, aki oly odaadóan gondozta, amikor kiéhezetten, betegesen lesoványodva megérkezett hozzánk a La Rochelle-i pokolból. Így hát most fölállt, tiszta szívből megölelte a hölgyet, s felajánlotta, hogy felkíséri a szobájába. Amint de Bazimont asszony visszavonult, hogy magára maradva kedvére álmodozhasson, Nicolas-val a nyomomban én is elindultam, hogy nyugovóra térjek. - Cseppet sem kedvelem ezt az angol lordot - mondta Nicolas, míg segített levetkőznöm. - Ugyan miért? - kérdeztem. - Megbántott talán valamivel? - Úgy vettem észre, hogy vacsora közben túlságosan is megnézte magának Henriette-et. - Nézte vagy bámulta? - Azt azért nem mondanám, hogy bámulta. - És nem érthető, ha nézte? Egy hónapot töltött Lord Lindsey tengernagyi hajóján. Henriette pedig nyilván kellemesebb látványt nyújt, mint egy rakás torzonborz, piszkos matróz. Nicolas, már egy ilyen semmiség miatt is kínoz a féltékenység? - Nem is annyira féltékeny voltam, mint inkább meglepett. - Meglepett? És miért lepődtél meg, Nicolas? - kérdeztem, magasan fölvonva szemöldökömet. - Mert úgy tudtam, hogy az angolok nem kedvelik annyira a gentil sessó-t, mint a franciák vagy az olaszok. - Honnan vetted ezt? Éppúgy kedvelik, csak nem mutatják ki. De azért ne aggódj, Nicolas, Angliát nem fenyegeti a kihalás réme... - De miért nem mutatják ki az érzelmeiket? - Mert protestánsok. El tudnád képzelni a két La Rochelle-i bírát, amint titkon hitveseik szobalányaival enyelegnek? Nicolas elnevette magát, majd minden átmenet nélkül megint elszomorodott. - Nagyuram - folytatta -, feltehetnék egy kérdést kegyelmednek? - Kérdezz csak, Nicolas. - Közel van az ostrom vége? - Nagyon közel. Ha az angolok békét kötnek velünk, a La Rochelle-iek minden reménye odavész. - Szegény La Rochelle-iek! Mennyi szenvedés, mennyi halott, s mindez semmiért! De én magam miatt is bánatos vagyok. - Mi okod rá, Nicolas? - Tudja azt jól, nagyuram. Ha az ostrom véget ér, el kell hagynom kegyelmedet, hogy a király muskétásai közé álljak. - Büszke lehetsz rá, hogy ennek a kiváló alakulatnak leszel a tagja. - Büszke is vagyok, nagyuram, de hát mi ketten olyan jól kijöttünk egymással... Gyermeteg kifejezésmódja épp őszinte együgyűsége miatt hatott meg. És most az egyszer, először és minden bizonnyal utoljára, én sem titkoltam előtte érzéseimet. - Nicolas - mondtam tiszta szívből -, jegyezd meg, amit most mondok. Valaki a helyedre áll majd, de sohasem helyettesíthet. Ez a burkolt dicséret könnyekig meghatotta, majd hirtelen elszégyellte magát, s engedélyt kért és kapott a távozásra. Amint az ajtó becsukódott mögötte, egyszeriben én is magányosnak éreztem magam, mintha a fiamtól fosztottak volna meg hosszú időre. Ám amint kimondtam magamban a "fiam" szót, elöntött a boldogság, mert felrémlett az emlékezetemben egy gyermek, aki kis kezét ökölbe szorítva alszik bölcsőjében. Kimondhatatlanul boldog voltam, ha mondhatom így, hiszen ez a határozó tagadja a mondatba foglalt állítást. Kedves olvasóm, bocsásd meg nekem ezt a conceit-et, fáradt vagyok, s mint IV. Henrik mondta volt, "az ágyam már sóvárog utánam". [A conceit angol szó, s azt a finomkodó kifejezésmódot jelenti, amely az Erzsébet kori Angliában és III. Henrik francia király udvarában volt igen elterjedt, jóval korábban, hogy Moliére megírta volna a Kényeskedők-et.]

XIII. fejezet

Másnap, már hajnalhasadáskor megérkezett az egyik bíborosi hintó Lord Montaguért, hogy elvigye addig a postaállomásig, ahonnét a hivatalos gyorsfutár postakocsija indul Angliába. A hintóban nemcsak Meaux lovag foglalt helyet, hanem még egy magas, sovány férfiú is, akit nem ismertem. Lord Montagu nehezen ébredt, s alig állt a lábán, annyira fejbe vágta előző este a csalóka és alattomos francia bor; de Bazimont asszony beküldte hozzá Lucöt, hogy segítsen felöltöznie, ám ő maga nem merészkedett a szoba közelébe. A lépcsőfeljáró tetején viszont megjelent a lord búcsúztatására, s egész testében remegve oly mélyen meghajolt előtte, hogy biztosra vettem, egész hátralévő életében emlékezni fog Lord Montagura. Angolunkat nem hagyta hidegen ez a bók, amely felért egy vallomással. Oly tiszteletteljes üdvözléssel válaszolt rá, amilyennel egy hercegnő is elégedett lehetett volna. Amire szegény intendánsnőnk szeme megtelt könnyel. Istenem, gondoltam magamban, milyen szomorú is megöregedni! A szerelemnek sápadt visszfényét őrizhetjük meg csupán. A fiatal és hencegő modorú Meaux lovag engedélyt kért, hogy indulásuk előtt négyszemközt beszélhessen velem, majd félrevont. Közölte, hogy az úriember, akivel együtt érkezett, Sir Francis Kirby, a La Rochelle-i angol helyőrség ezredese, aki az előző éjszaka szökött ki a már alig-alig őrzött Tasdon-kapun, s fegyvertelenül odasétált ahhoz a sánchoz, amelyet Bellec katonái strázsáltak, akiknek a parancs értelmében nyomban le kellett volna őt lőniük, mégsem tették, annyira elámultak a termetén és a hidegvérén. Ráadásul, magyarázták az altisztnek, amikor az leteremtette őket a sárga földig, ez az ember úgy festett, mint egy egyenruhába bújtatott csontváz, s ők igencsak szégyellték volna megölni ezt az élő halottat. Az is csoda volt, hogy még járni tudott. Amikor Bellec tudomást szerzett az esetről, a bíboroshoz kísérte az ezredest, aki, látva, milyen állapotban van, zöldséglevest hozatott neki, majd megparancsolta, hogy hozzák el Brézolles-ba, s kérjenek meg, hogy viseljem gondját, hiszen nyilván rengeteg értesüléssel szolgálhat a La Rochelle-iek és az angol helyőrség jelenlegi állapotáról. Hívtam de Bazimont asszonyt, hogy támogassa föl Sir Francist a lépcsőn, oly bizonytalannak tűntek a léptei. Intendánsnőnk nagy lelkesedéssel végezte el feladatát, máris buzgott benne az anyai érzés, s örült, hogy egy második angol szenvedését is enyhítheti. Lord Montagu semmit sem kérdezett Sir Francisről, oly tapintatos volt, hogy még csak rá sem nézett. Búcsúzóul azután jól megölelgetett és kijelentette, hogy ha alkalomadtán egyszer meglátogatom Angliában, keleti szőnyeget terít elém a lépcsőfeljáróra... Tehát az angolok is tudnak nagyokat mondani, gondoltam magamban, ha kellőképpen meghatódnak. Végre elindult a hintó, s míg néztem, ahogyan távolodik, arra gondoltam, hogy a nagy távolság miatt egy hónapba is beletelik, míg Lord Montagu visszatérhet az olajággal, amely az országaink közt dúló, értelmetlen háború végét jelzi majd. És ez az egy hónap nagyon hosszú lesz azoknak, akik La Rochelle-ben az éhhalállal küzdenek. Azonnal elküldtem Nicolas-t Fogacer kanonokért, hogy vizsgálja meg s ha szükséges, vegye is kezelésbe az angol ezredest, de legalább az étrendjét írja elő, mert annyit már én is tudtam, hogy egy kiéhezett ember számára végzetes lehet, ha egyszerre túl sokat eszik. Igaz ugyan, hogy itt, Brézolles-ban, egy másik fame consumpta [kiéhezett személy (latin)] kapcsán szereztünk már némi tapasztalatot, de őszintén szólva Henriette megérkezésekor nem volt olyan csontvázszerű, mint a szegény ezredes, aki az éhezéstől már annyira elgyengült, hogy éhesnek sem érezte magát. Jól emlékszem, hogy az első napon csak nagy nehézségek árán tudtunk belediktálni egy tojást, egy fél pohár tejet és egy vékony szelet kenyeret: ez volt az az étrend, amit az első időkre Fogacer előírt. Csak amikor már egy kissé rendbe jött, akkor derült ki, milyen szép ember Sir Francis. Legalább hat láb és három hüvelyk magas, széles vállú, sudár férfi volt, a lába hosszú, arcvonásai pedig oly szabályosak és harmonikusak, akár egy görög szoboré, arcszíne barackszínbe hajló, szeme mélykék, szemöldöke gesztenyebarna, haja göndör, szőke; s bár látszott rajta a büszkeség, kedvesen és udvariasan bánt mindenkivel, a személyzettel is. Mivel az első napokban még nagyon gyönge volt, együtt ebédeltem vele a szobájából nyíló kis helyiségben, ami kezdetben meglehetősen zavarta vendégünket, mert látta, hogy magam is csak nagyon keveset eszem a társaságában, hisz őt az orvos, az egészsége érdekében, a legszigorúbb diétára fogta. Amint egy kissé összeszedte magát, s megint erős, határozott hangon tudott beszélni, elmondta, azért szökött ki La Rochelle-ből, hogy audienciát kérjen a francia királytól, és a fegyverszünetre való hivatkozással megpróbálja rábírni, hogy engedje elvonulni La Rochelle-ből az angol katonákat. - Sir Francis - mondtam én erre -, engedje meg, hogy elsőbben is csodálatomat fejezzem ki, amiért az éjszaka leple alatt, élete kockáztatásával, át mert jönni a vonalainkon, csak hogy kísérletet tegyen katonái megmentésére. És kérem, bocsássa meg, hogy el kell keserítenem, de sajnos semmi esélye sincs rá, hogy sikerrel járjon. Lord Montagu is mindent megpróbált, de őfelsége leghatározottabb elutasításával találkozott. Királyunk ugyanis hadifoglyoknak tekinti az angol katonákat, s csak akkor hajlandó szabadon bocsátani őket, amikor Károly is elengedi a francia foglyokat. - Ez valóban méltánylandó - mondta szomorúan Sir Francis -, ugyanakkor elkeserítő is, a katonáimra nézvést éppúgy, mint énrám, aki a semmiért kockáztattam az életemet. Igaz ugyan - tette hozzá -, hogy ha a városban maradok, arra sem lett volna lehetőségem, hogy az életemet kockára tegyem, hiszen előbb-utóbb éhen haltam volna. My Lord - folytatta azután, angolosítva a címemet, mert a "hercegem" szót nehezen tudta volna kiejteni franciául -, nem tudom, vannak-e még a bíboros úrnak kémei La Rochelle-ben, de véleményem szerint vagy elhagyták már a várost, vagy meghaltak. Mindenesetre a kint lévők el sem tudják képzelni, mi történik a falak mögött. Az ott maga a pokol, My Lord, a pokol, amelyre senki sem számított. Valóban senki sem gondolta volna, hogy a gát ellenáll a viharoknak, s még flottánk számára is áttörhetetlen akadályt jelent. Azt sem hitte volna senki, hogy az ostrom ily soká fog tartani, és hogy végül kifogyunk minden élelemből. S főleg azt nem képzelte senki emberfia, hogy még a hal, a rák és a kagyló is elfogy az öbölnek a gáton túli részén, annyi ember kutat élelem után azon a partszakaszon! Minden élet kiveszett ott, ahogyan hamarosan La Rochelle-ben is. My Lord - folytatta, reszkető hangon -, tudja, hány lakója volt La Rochelle-nek az ostrom kezdetén? - Úgy tudom, huszonnyolcezer - válaszoltam. - És mit gondol, a polgármester, Guiton gyors népszámlálása szerint mára mennyien maradtak? - Sejtelmem sincs. - Hatezren. Szentséges isten!, gondoltam, mennyi halott! És milyen értelmetlenül haltak meg! Amint Sir Francis megerősödött annyira, hogy képes volt le-föl járni a lépcsőn, velünk étkezett, s mi szerető gondoskodással és csodálattal vettük őt körül. Rá azután illett a mondás, mely szerint "ha a szép szépen szól, még egyszer olyan szép". Annyi türelem és jóság lakozott benne, hogy el kellett tűnődnöm, vajon miért éppen a katonai hivatást választotta. De amikor elmesélte, hogy régi katonatiszti családból származik, megértettem, hogy nem lehetett túl sok választása, ám az is kiderült - ami első hallásra ellentmondásnak tetszhet -, hogy a hadseregben sok barátra lelt: nagyon szerette a tisztjeit, altisztjeit és a katonáit. S egybevetve mindazt, amit megtudtam róla, azzal, amit csak éreztem, elmondhatom, hogy az ezredes sztoikus nyugalmú, igazságos ember volt, s ha egyszer döntött, elhatározását semmi sem ingathatta meg. Magától értetődik, hogy de Bazimont asszony rajongott érte, és az összes szobaleány is, akik a puszta látására mélyen elpirultak, s ha a lépcsőn összetalálkoztak vele, reszkettek, mint a falevél a szélben, annál is inkább, mivel a személyzet tagjaival nagyon kedvesen és udvariasan bánt. Az ebédet azután is együtt költöttem el vele, a szobája melletti helyiségben, hogy már teljesen visszanyerte az egészségét, úgy gondolván, hogy négyszemközt több mindent elmond nekem, mint egy egész asztaltársaság füle hallatára. És valóban sokat mesélt ilyenkor a katonáiról, s mindig nagy felindultsággal, keserűen szánakozva sorsukon. - Szégyellem magam - mondta, könnyeivel küszködve -, hogy ilyen állapotba kerültek. Amikor őfelsége parancsára felállítottam a helyőrséget La Rochelle-ben, hogy a francia csapatok támadása esetén a város segítségére lehessünk, igen szép summa állt rendelkezésemre a katonáim élelmezésére. A pénz azonban gyorsan elfogyott, mert az élelem egyre drágább lett, ahogyan egyre nehezebben s végül már sehogy sem lehetett hozzájutni. Az utolsó marha, amelyet a katonáim részére vásároltam, kétszáz ötven fontomba került, de ma már iratra muros nincs egyetlen marha, ló, de egyéb négylábú állat sem, legyen nagy vagy kicsiny. A La Rochelle-iek mindent megettek: bárányt, kutyát, macskát, patkányt, egeret! - Úgy véli - kérdeztem -, hogy katonái a La Rochelle-iekénél is rosszabb sorsra jutottak? - Feltétlenül! Méghozzá azért, mert nem áll mellettük egy-egy La Rochelle-i feleség! Ezek a csodálatos asszonyok ugyanis elképesztő tettrekészséggel és találékonysággal iparkodnak élelemhez juttatni a családjukat. Miközben férjük kitartóan üldözi az utolsó kis halat az apály után visszamaradt pocsolyákban, ők a töltéseken mályvát s mindenféle gazt szednek, melyet azután összevágnak, megfőznek és megcukroznak (istennek hála a város még nem fogyott ki az egyszer finomított cukorból!), s valami levesfélét készítenek belőle. Még kenyeret is sütnek, pontosabban valamit, ami hasonlít a kenyérhez, de bogáncsgyökérből készül. Sajnos lassan a gaz is eltűnt a töltésekről, annyian szedték. Akkor a polgármester marhabőrt osztott szét, amiből nagy mennyiség halmozódott föl, a bőröket a La Rochelle-iek üvegdarabokkal megtisztították a szőrtől, azután egy nap és egy éjszaka vízben áztatták, faggyúval megfőzték, azután feldarabolták s feltálalták a családjuknak. - Nem lehettek túl ízletesek ezek az ételek, Sir Francis... - Hát nem. A "komiszkenyérből", amint nevezik, én is ettem, úgy megfekszi a gyomrot, akár a kő, de legalább megtölti, s akkor kevésbé fáj. De hát kegyelmed is szenvedett az éhségtől, My Lord, Ré fellegvárában! - Valóban szenvedtem. De kitől tudja? - De Bazimont asszony mesélte egyik este, amikor a szobámba hozta a herbateát. Ó!, gondoltam, in petto mosolyogva, a vasreszeléket egy újabb hatalmas mágnes vonzza magához! És lefogadom, hogy ha azt mondom a hölgynek, hogy a herbateát egy szobalány is beviheti az ezredes szobájába, ő azt válaszolná, hogy nem engedhet egy könnyen lángra lobbanó kócbabát egy ilyen ragyogó tűz közelébe... - Sir Francis - mondtam kitörő őszinteséggel -, Saint-Martin-de-Ré fellegvárában a svájciak is meg jómagam is olyan jól el voltunk látva élelemmel, hogy az éhezésnek csak az első stádiumáig jutottunk el: vagyis veszítettünk egy kicsit a testsúlyunkból. A második stádiumot azonban, amikor is elsorvadnak az izmok, a járás bizonytalanná válik, a hang erejét veszti s az ember végül csontvázzá soványodik, istennek hála mi magunk nem tapasztaltuk meg, bár végtelen sajnálatunkra sokan mások igen. - Az éhezésnek valóban vannak fokozatai - mondta Sir Francis -, s a kínszenvedést éppen az okozza, hogy halálunkig a kiéhezettség minden fokát végig kell járnunk. Nem is értem, hogy amikor a pogányok és keresztények megpróbálták leírni a poklot, miért fáradtak annyi szörnyű szenvedés kieszelésével. Hiszen a legnagyobb szenvedés az éhezés, amely az emberi teremtmény teljes leépüléséhez vezet, testi és lelki értelemben egyaránt. Tudja, mit láttam a saját szememmel La Rochelle-ben? Két asszony az utcán, mindenki szeme láttára, rávetette magát egyik szomszédasszonya tetemére s felfalta a hullát. És senkinek sem volt ereje, de talán hajlandósága sem, megállítani őket. Másnap Sir Francis ismét a katonáiról beszélt - annyira gyötörte őt a sorsuk, hogy szinte szégyellte magát, amiért neki ilyen jó dolga van minálunk. - Egyik éjszaka nem tudtam elaludni - mesélte -, egyre csak a katonáim jártak a fejemben, s emlékek gyötörtek. Képzeletben újra átéltem egy szörnyű jelenetet, amely azonban sajnos meglehetősen mindennapos volt: tudja, hogy a szabályzat értelmében hajnalban sorakozót fújnak a kaszárnyában. A katonáknak a trombita hangjára az udvaron kell gyülekezniük, megmosdva, fegyverükkel s minden felszerelésükkel együtt, s felsorakozva, vigyázzban állva várniuk, hogy alakulatuk parancsnoka szemlét tartson felettük. Azon a reggelen lassan vonszoltam magam a gyülekezőhely felé, nyomomban már csak egyetlen tiszthelyettessel, aki a névsorolvasást tartotta. Az ébresztőt fújó trombitás az egyetlen volt az öt közül, aki még meg tudta fújni a hangszerét, bár ő is csak halkan, s bizonyos hangokat átugorva. Jól emlékszem, hogy azon a reggelen sokáig vártunk az udvaron, tántorogva, miközben a fejünket üresnek, lábunkat meg ólomsúlyúnak éreztük. Végül megjelentek az embereim, támolyogva, zihálva, s mivel a puskájukat már nem volt erejük fölemelni, a földön húzták maguk után. Jól hallotta: a földön húzták maguk után! Amikor végre a szokásos napi ceremónia kezdetét vette, az altiszt halk, fakó hangon olvasta a neveket, ha egy névre senki sem válaszolt, megállt, megismételte a nevet, s ha továbbra is csak csend volt a válasz, egy D [Dead: meghalt. (angol)] betűt írt az elhangzott név mellé. Amint a végeláthatatlannak tűnő szertartás mégiscsak véget ért, megkérdeztem: "Hány D volt?" Amire ő azt válaszolta: "Harmincegy, Sir." Harmincegy emberem halt meg egyetlen éjszakán! S ez a szám már hónapok óta minden reggel nőtt. Az altiszt ötlete volt, hogy csupán egy "D"-t ír a "Dead" helyett, talán a rövidség kedvéért, de az is lehet, hogy egyfajta szemérmességből. - Panaszkodtak a katonák? - Alig. Néhány "damn!" röpködött, csúnyább szó csak olyankor, ha minden nyomorúságuk okozója, Buckie [Buckingham] került szóba. De meggyilkolása után már őt sem szidták. Úgy vélték, a pokolra jutott, s ezzel az ügyet lezártnak tekintették. Egyszer, egyetlenegyszer hallottam csak egy érdekes párbeszédet. Egy kerítés mögött haladtam el, melynek túlsó tövében két katona ült, hátát a palánknak vetve s beszélgetett. Az egyik barna volt, a másik vörös (kiejtéséből ítélve ír). A vörös azt mondta: - Akarod hallani a véleményemet? - Akarja a fene - mondta erre a barna. - Akkor is elmondom - folytatta a vörös -, szerintem jó lenne, ha a franciák támadnának. Úgy hatolhatnának be a városba, mint kés a vajba, amilyen állapotba' mi vagyunk. - És mi hasznod lenne abból, te tökkelütött? - Te vagy a tökkelütött! - vágott vissza a vörös. - Mert igenis lenne hasznom belőle: a franciák legalább adnának enni! Szó nélkül továbbmentem. Mert mit is mondhattam volna? Igaz ugyan, hogy az ilyen szavak felháborítóak egy katona szájából, de abban a helyzetben, amelyben mi voltunk, mire jó a képmutatás? Egyébként valamennyiünk fejében megfordult, hogy egy francia támadás megszabadítana minket az éhezés gyötrelmeitől, hiszen egy csapásra hadifoglyokká válnánk... Sir Francis néhány pillanatig hallgatott, majd fakó hangon hozzátette: - Az én fejemben is megfordult. És már ahhoz is túl gyönge voltam, hogy szégyelljem magam érte. Véget vetettem a reggeli sorakozónak, mert oly sokat felemésztett az embereim kevéske megmaradt erejéből, hogy csaknem ugyanannyian maradtak holtan a gyülekezőhelyen, ahányuk neve mellé a névsorolvasáskor odakerült a D betű. Az ágyúkezelőket sem vezényeltem többé a posztjukra, mi haszna lett volna, amikor még az ágyúgolyót sem bírták felemelni. Az őrséget is megszüntettem, mert kétórás posztolás után katonáim elejtették fegyverüket, s a földre rogytak. Nem vezényeltem többé csapataimnak, hiszen szörnyűnek találtam, hogy egy tábori kórháznak vezényeljek, s szomorúságomat csak tetézte, hogy éreztem, semmi hasznomat sem látja már az a város, amelyet meg kellett volna védenem. A hivatásomtól már előbb búcsút kellett vennem, mint az életemtől. Annak a napnak a reggelén, amelyen el akartam hagyni a várost, elmentem a polgármester, Guiton házához, hogy tudassam vele a szándékomat. Jobbról és balról egy-egy altiszt kísért, hogy elkaphassanak, ha összeesnék. Vasárnap reggel volt, és meglepett, hogy nem hallom a harangokat, amelyek az istentiszteletre szokták hívni a La Rochelle-ieket. Csak később tudtam meg, miért nem szóltak: a harangozóknak már nem volt erejük meghúzni a köteleket. Az utcákon holttestek hevertek, amelyek azonban, istennek hála, nem bűzlöttek, mert a húst már lefejtették róluk. Guiton kapuja előtt felfedeztem egy petárdát, tőle kétlépésnyire pedig egy élettelen embert, aki nyilván fel akarta robbantani, csak már nem maradt ideje rá: görcsbe rándult kezében még ott szorongatta a tűzkövet. Nem voltam meglepve. Guitont ugyanazért gyűlölték, amiért csodálták: a kitartásáért, megátalkodott makacsságáért, hogy nem volt hajlandó tárgyalni, s fejet hajtani a király előtt. Olyan halkan sikerült csak kopognom az ajtaján, hogy megkértem a két tiszthelyettest, kopogtassanak ők is. Az ajtó végre kinyílt, s megjelent egy borzasztóan sovány, halálsápadt szobaleány. Közölte, hogy Guiton a reggeli istentiszteleten elájult, hazahozták, s most éppen ápolják, így hát nem fogadhat senkit. - Sir Francis - mondtam, mélyen megindulva történetén -, megkérdezhetem, miként sikerült kinyittatni a Tasdon-kaput, hogy kijuthasson a városból? - Csak a Tasdon-kapu helyőrségéig volt nehéz eljutni, majd onnan a francia vonalakig. A kaput kinyittatni azonban gyerekjáték volt. Megmondtam a La Rochelle-i őröknek, hogy ki vagyok, azt is közöltem velük, hogy Guiton haldoklik, én pedig tárgyalni indulok a királyhoz. Erre nyomban kinyitották előttem a kaput, csak a hatalmas kulcsot volt nehéz elfordítaniuk a zárban, annyira legyengültek már. A dantei kép, melyet La Rochelle végnapjairól festett az ezredes, kimondhatatlan rossz érzéssel és szomorúsággal töltött el. Más dolog kijelenteni: "Ez a város fellázadt királya ellen. Éhhalálra ítéljük", és egészen más átélni, legalábbis képzeletben, a falak közt pusztító éhínséget. Ráébredünk, milyen méltánytalanul mondja a példabeszéd a farkasról: "Ember embernek farkasa". Sőt, hajlok rá, hogy alaptalanul használjuk az "emberséges" szót a jóság és az együttérzés szinonimájaként. Felteszem, hogy Sir Francis azért mesélte el nekem mindezt, hogy megszabaduljon szörnyű emlékeitől, kibeszélvén őket. Azért is gondolom ezt, mert amikor távozni készülvén búcsút vettem tőle, megköszönte, hogy olyan figyelmesen és együtt érzően végighallgattam, s még azt is hozzátette, hogy sohasem felejti el a Brézolles-ban töltött napokat. Hála nekem, s a többieknek is, ismét tudja, micsoda boldogság egy színes és mozgalmas világban élni. Úgy éreztem, hogy ezúttal mindent elmondott, ami a lelkét nyomta, s több újságot nem hallhatok tőle. A szobámba lépve tüstént megkértem Nicolas-t, nyissa fel az írókészletemet, s azon melegében lediktáltam neki mindazt, amit Sir Francistől hallottam, hogy beszámolómat elvihessem a bíborosnak. Nicolas, a szörnyű történetet írván, mindjobban elérzékenyült. És amikor láttam, hogy a szeme megtelt könnyel, félig tréfásan, félig komolyan megkértem, hogy ha már sírnia kell, ne a papírra hullassa a könnyeit, mert a bíboros, amilyen pedáns, még rossz néven venné. - Nagyuram - mondta erre nagy komolyan Nicolas -, sosem venném magamnak a bátorságot, hogy az engedélye nélkül sírjak. E megjegyzést hallván, eltűnődtem, vajon nem rejtőzött-e benne egy szemernyi gúny is. Most először ötlött föl bennem, hogy a nagyuraknak kijáró tiszteletbe mindig vegyül egy csipetnyi tiszteletlenség. És Isten a tudója, hányszor tapasztaltam ezt a későbbiekben. Nicolas épp befejezte irományát, amikor Hörner jelentette, hogy a bíboros úr egyik hintaja állt meg a brézolles-i kapu előtt. Mivel fölismerte az ajtóra festett címert, kinyitotta előtte a kaput. A bíboros egyik muskétása - egy igazi kiskakas, ifjú és hetyke - szállt ki belőle, és közölte, miszerint parancsot kapott, hogy nyomban vigyen engem a La Sauzaie-i kastélyba, mert őeminenciája beszélni szeretne velem. Megkértem Nicolas-t, hogy nyergelje föl a lovát, s kantáron vezetve hozza magával az én Acclámat is az említett kastélyba, mert nem biztos, hogy a bíborosi hintó hazafelé is a rendelkezésemre áll majd. - Nagyuram! - kiáltott fel erre -, hogy én üljek a herélten, és közben kantáron vezessem Acclát?! Hiszen Accla úgy utálja az én lovamat, hogy biztosan nem lesz hajlandó mellette ügetni! Sose érek így La Sauzaie-be! Igaza volt, és az iménti epés megjegyzésem után most hízott a mája - bár igyekezett leplezni örömét -, hogy ezúttal engem kaphatott valami butaságon. Úgy tartom, nem kell megsértődnünk, ha az élet apró-cseprő dolgaiban az embereink jobban feltalálják magukat, mint mi. Ez kissé meg is vigasztalja őket a helyzetükből fakadó alárendelt szerepükért. - Tégy, ahogy jónak látod, Nicolas - mondtam derűsen. - De Accla mindenesetre legyen ott a La Sauzaie-i kastély udvarán, ha szükségem lenne rá. - Nagyuram - szólt közbe Hörner, aki egyszerű lélek volt, és nyilván nem vette észre, mi rejlik a Nicolas-val való kis pengeváltásom hátterében -, én is elvezethetem Acclát La Sauzaie-ba, ha a lovag úr mutatja az utat. - Akkor hát csináljuk így! - mondtam, s beszálltam a hintóba. La Sauzaie-ban, mihelyt a tiszthelyettes meglátott, nyomban bevezetett abba a terembe, ahol a bíboros négy titkára szokás szerint munkájába mélyedt. Intettem, hogy ne álljanak fel, de ők persze felálltak s mély meghajlással üdvözöltek. Azután Charpentier, félbehagyván a maga munkáját, átvezetett a szomszédos dolgozószobába, ahol a bíboros tartózkodott. Nyomban átnyújtottam neki a papírlapokat Sir Francis Kirby történetének summázatával. Nagy figyelemmel végigolvasta, majd így szólott: - A szerencsétleneket mintha egy hengerhez kötözték volna, amely úgyszólván matematikai törvényszerűségeknek engedelmeskedve forog: az ok következménnyel jár, mely következmény, már okká változván, újabb következményeket szül. Lord Montagu közbelépésére az angol flottánál szolgáló La Rochelle-i kapitányok hűségnyilatkozatot tettek a francia királynak. És mivel a kapitányok a polgármestert, Guitont is értesítették e szándékukról, feltehetőleg hamarosan ő is rászánja magát erre a lépésre. Jöjjön, herceg, ez most a legmegfelelőbb időpont, hogy felkeressük őfelségét, hiszen a felkelését kísérő ceremónia már befejeződhetett, vagy közel jár a befejezéshez, s ha sietünk, talán mindketten válthatunk vele néhány szót. Ezt a "mindketten"-t nagy megtiszteltetésnek éreztem, s derűs szívvel követtem a bíborost. A La Sauzaie-i kastély nem a Louvre, s egy szempillantás alatt a király lakosztályába értünk. Őfelsége az ágyán ült, s épp kezet mosott egy kis mosdótálban, melyet Berlinghen nyújtott felé. Arca üde volt és kipihent, hiszen az október az egyik kedvenc hónapja volt, sem túl meleg, sem túl hideg, s ráadásul - az öröm csimborasszójaként - az előző napon csodás vadászaton vett részt Surgéres-ben. Mivel Surgéres túl messze esett a tábortól, aytréi lakhelyét pedig nem kedvelte, a király most a bíboros vendégszeretetét élvezte. Ezt már akkor kitaláltam, amikor a La Sauzaie-i kastély udvarára léptem, amelynek egyik felét most a király, másik felét a bíboros muskétásai foglalták el, s mint azt bizonyára gondolják, egyik fél sem örült a szomszédságnak. Olyan megvető, lekicsinylő pillantásokkal méregették egymást, amelyekből nyilvánvaló volt, hogy ezek az ifjoncok szívesen átvágnák egymás torkát, ha a párbajt nem büntették volna halállal. S amilyen dicsőséges a halál, ha a szívet kard döfi keresztül, olyan gyalázatos, ha nyilvános akasztás következtében áll be. Jóságos isten!, gondoltam, milyen fiatalok! milyen szépek! és milyen esztelenek! Lajos megtörülközött, majd bal kezét csókra nyújtotta, előbb a bíborosnak, azután nekem. Amíg ajkamat tiszteletteljesen az ujjaira tapasztottam, megállapítottam, hogy ezúttal nincs tojássárgaszaga. Vagyis imádott uralkodómat éppoly titkolt kajánsággal figyeltem, mint Nicolas engem. - Sire - mondta a bíboros -, látogatásunknak kettős oka van. Primo: szeretném, ha betekintene azokba a feljegyzésekbe, amelyeket Orbfeu hercege a Sir Francis Kirby-vel folytatott beszélgetéseiről készített. Sir Francis beszámolója hű képest fest La Rochelle jelenlegi állapotáról. Secundo: szeretnék beszámolni arról a tárgyalásról, amelyet az angol flottánál szolgáló La Rochelle-i hajóskapitányokkal tegnap folytattam felséged nevében. - Lássuk előbb a feljegyzéseket - mondta Lajos. Sokkal lassabban olvasta beszámolómat, mint a bíboros, de éppoly szomorúan és megdöbbenten. - Szegény emberek! - mondta végül. - Mekkora árat fizettek engedetlenségükért! Miért is nem hajtottak fejet, mielőtt még La Rochelle a haldoklók városává változott volna! Az olvasó észreveheti, hogy a vallásos király a "miért is nem" fordulatot használta, nem pedig a "mi az ördögért nem"-et, mellyel legtöbb alattvalója élt volna. - Bíboros úr - mondta a király -, lássuk most a secundó-t. - Tegnap kora reggel, Sire, azok a La Rochelle-i kapitányok, akik hajójukat az angol flotta rendelkezésére bocsátották, menlevelet kértek tőlünk, hogy a tábor területére léphessenek s tárgyalhassanak velünk. Két küldöttük, Gobert és Vincent urak, minden további nélkül megkapták a menlevelet, s hamarosan meg is érkeztek csónakon Lord Lindsey tengernagyi hajójáról a mi tengernagyi hajónkra. Valenway komtur megvendégelte, majd partra tette őket, én pedig elküldtem értük az egyik hintómat, és most itt vannak. - És mit akarnak? - Szeretnék, ha La Rochelle közvetlenül a királyától nyerne kegyelmet, nem pedig egy idegen ország uralkodójának a közvetítésével, akit egyébként keserűen emlegetnek. - Megkésett bölcsesség! - mondta Lajos. - Azt állították, hogy La Rochelle-nek még három hónapra elegendő élelmiszere van. Amire én visszakérdeztem: "Talán három napra?" Vagyis a tárgyalás döcögve indult. A nézetkülönbség tisztázása érdekében azt javasoltam, engedjenek be La Rochelle falai közé néhány királyi megbízottat, akik majd megállapítják, mennyi élelem van igazából a városban. - Ezt persze elutasították... - mondta a király. - A leghatározottabban. Azzal érveltek, hogy a küldöttek semmit sem látnának, mert a La Rochelle-iek többsége elrejtette élelmiszerkészletét. - Ez esetben vajon honnan tudják, hogy ez az élelmiszer még három hónapra elegendő? - Éppen ezt kérdeztem én is, Sir. Mindazonáltal megígértem neki, hogy kérésüket felséged elé terjesztem. - Ez minden? - Korántsem, Sire. Mielőtt távoztak volna, még felhívták a figyelmemet rá, hogy a La Rochelle-iek nem tüntették el a liliomokat házuk kapujáról és faláról, jeléül annak, hogy a liliomot "mélyen a szívükbe vésték", s nyilvánvalóan ez volt az oka az angolok kelletlen, tessék-lássék segítségnyújtásának is. - Mit válaszolt erre, kedves rokon? - kérdezte a király. - Hogy a király, törvényes uralkodójuk, tudja ezt, s épp ez az egyetlen ok, amely miatt kegyelmet remélhetnek. - Nagyon jól mondta. Mindamellett úgy látom, hogy a tárgyalás semmilyen eredményt sem hozott. - Mert nem is hozhatott, Sire, hiszen az angol flotta kötelékében szolgáló, vagyis extra muros lévő La Rochelle-iek nem nyithatják ki előttünk az intra muros vegetáló La Rochelle-iek kapuit. Ez a tárgyalás azonban az események csodás láncolatában olyan, mint egy tragédia második felvonása: az első Lord Montagu békekötési kérelme volt. Ami után az angol flotta La Rochelle-i kapitányai már azt gondolták: "Ha az angolok békét kötnek, miért ne köthetnénk mi is?" - Az érdekük feltétlenül ezt diktálja - mondta Lajos. - Ha nem nyernek kegyelmet, hajóikat mindörökre száműzzük a francia kikötőkből, s ők elvesztik a hazájukat. A "haza" szó igencsak szokatlanul hangzott egy francia király szájából: mintha Lajos elismert volna önmagán kívül egy másik, a királysággal egyenértékű entitást is. Úgy éreztem, Richelieu-t is meglepte ez a fordulat, de közismert óvatossága nem engedte, hogy erre az ingoványos talajra lépjen. - Ha jól értem a szavait - folytatta a király -, hite szerint az események csodás láncolatában az utolsó láncszem az lesz, hogy az extra muros élő La Rochelle-iek példáját követve az iratra muros lévők is békét fognak kérni. - Meg vagyok győződve róla, Sire, annál is inkább, mivel a polgármester, Guiton, miután az istentiszteleten eszméletét vesztette, már szintén nem hiszi halhatatlannak magát. - Akkor hát, kedves rokon - mondta a király -, már holnapra össze kell hívnunk a Tanácsot, hogy eldöntsük, milyen politikát kövessünk, ha La Rochelle behódolt. Ezzel őfelsége elbocsátott, s én visszatértem Nicolas-hoz, Hörnerhez és Acclához, mely utóbbi kedveskedő nyerítéssel fogadott. Nicolas fel volt dúlva, arca kivörösödött a haragtól, s mivel útközben nem tudott olyan közel kerülni hozzám, hogy beszélgethessünk, mert - mint tudják - Acclám ki nem állhatta az ő heréltjét, csak Brézolles-ba érve kérdezhettem meg, mi dühítette fel ennyire. - Nagyuram - válaszolta -, miközben Hörner és én a La Sauzaie-i kastély udvarán várakoztunk a két lóval, a király két muskétása sértegetni kezdett bennünket. - Micsoda? Sértegetni merészelték a kapitányuk fivérét? - Nemrég állhattak be a muskétások közé. Nem ismertek, s minden bizonnyal a bátyámat sem. - Megmondtad nekik, ki vagy? - Nem, nagyuram, nem akartam a bátyám háta mögé bújni. - És miket mondtak azok a semmirekellők? - Az egyik megkérdezte, "kihez tartozom". Amire azt feleltem: - Orbieu herceghez. - Orbieu herceg? - kérdezte. - Nem ismerek ilyet. Azután a második is megszólalt: - Nagyon szegény lehet az a herceg, ha csak két lovas kíséri. Amire az első még rálicitált: - Vagy ha nem szegény, hát fukar. - Uraim - szólt közbe ekkor Hörner -, nagy ostobaságra vall ítéletet mondani egy nagyúr fölött, akit nem is ismernek. De ezt olyan hangon mennydörögte, hogy a két muskétás haja az égnek állt. - Hörner - mondtam erre én -, ne szóljon ezekhez az urakhoz, akik csak belénk akarnak kötni, nekünk azonban semmi dolgunk velük. Ezzel én is, Hörner is hátat fordítottunk nekik, és a két nyavalyás minden bizonnyal tovább ócsárolt volna minket, ha nem lép oda hirtelen egy muskétás, aki jól ismert engem, s mindkettejüket karon ragadva így nem szól hozzájuk: "Uraim, engedelmükkel, húzódjunk félre: valamit mondanom kell kegyelmeteknek." - Ha jól értettelek, kedves Nicolas-m, le kell vonnunk a tanulságot ebből az esetből. Rendben van. Holnapra meg is tesszük. És másnap, amikor a Tanácsba indultam, megparancsoltam Nicolas-nak, hogy hat lovat nyergeltessen fel Hörnerrel, Acclámat is beleértve. Szomorú, gondoltam magamban, hogy az ilyen ostoba semmirekellők véleményét is figyelembe kell venni, akik azt, hogy egy nagyúr jelentős személy-e vagy sem, kíséretének nagyságából ítélik meg. Mégis figyelembe vettem, nem akarván Nicolas-t és Hörnert a jövőben ilyen gyalázatos megjegyzéseknek kitenni. Amikor beléptem a La Sauzaie kastély nagytermébe, ahol a Tanács ülésezett, Du Hallier, akit - amint bizonyára emlékeznek rá - táborszernaggyá nevezett ki a király, tudatta velem: a király megtiltotta, hogy egyik tanácsos a másikát kalaplengetéssel köszöntse, mert a későn jövők ezzel megzavarnák az ülést. Így hát nekem is, mint a többieknek, be kellett érnem egy-egy pillantással és biccentéssel. Fura mód azonban, kedves olvasóm, bármily visszafogott is az ilyen üdvözlés, árulkodik az érzelmekről, legyen szó rokonszenvről vagy ellenszenvről: hogy csupán néhány példát említsek, Schomberg és Toiras tekintetéből barátság ragyogott felém, s Angouléme hercegéből is rokonszenv, ám a két Marillac pillantása (egyik pecsétőr, másik marsall) mindkettőnek híján volt, s Bassompierre tekintete is meglehetősen fagyos volt, amióta, bár igyekezett leplezni, teljesen az ördögi szoknyák hálójába került, merthogy az ő szemükben én a bíboros bérence s a király kreatúrája voltam, vagyis olyan ember, akit nyomban börtönbe vetnének, de legalábbis száműznének, ha valami módon sikerülne megszabadulniuk Lajostól és Richelieu-től. A Tanácsnak e rendkívül fontos üléséről semmit sem mondhatok, kedves olvasóm, mivel minden jó tanácsost köt a titoktartás. De annyit azért elárulhatok - a nevek említése nélkül -, hogy sokan kifejtették véleményüket arról, mi legyen a sorsa a La Rochelle-ieknek, ha a város megadja magát. Egyesek azt hangoztatták, hogy a legszörnyűbb büntetést kell kiszabni a lázadókra, amely elrémíti a többi protestáns francia várost, s visszarettenti attól, hogy valaha is engedetlenségre vetemedjenek. Mások úgy érveltek, hogy az ostrom, az éhínség, a pusztulás s főleg a lakosság kétharmadának elvesztése önmagában is elég szörnyű büntetés La Rochelle-nek. Megint mások, szintén inkább a kegyelem felé hajolva, úgy vélték, hogy csupán a megátalkodottan konok polgármestert, Guitont s az őt támogató maroknyi lelkészt és tanácsost kell szigorúan megbüntetni. Guiton kétszeresen is vétkezett: az övéi és a király ellen is. Lajos, amíg a véleményeket hallgatta, egyetlen arcrezzenésével sem árulta el, melyikkel rokonszenvezik leginkább, majd nyomban megadta a szót a bíborosnak, hogy az ő megszólalása legyen, ha szabad magam így kifejeznem, a jó szájízhez szükséges utolsó falat. Ami engem illet, szent meggyőződésem volt, hogy Richelieu az irgalom szószólója lesz, méghozzá politikai okokból, hiszen a "szörnyű büntetés" olyan nagy haragot váltana ki Franciaország többi protestáns városából, amely újra meg újra fellobbantaná a lázadás hamu alatt parázsló tüzét. Ugyanakkor a bíboros azt is tudta jól, hogy politikai érvekkel csak azokat győzheti meg, akik nemcsak egy-egy tanácsülés alkalmából formálnak véleményt, amikor is a szenvedélyek játsszák a főszerepet, hanem hozzá hasonlóan a jövőbe tekintenek. Richelieu oly ügyesen, meggyőző erővel, világosan és ékesszólóan sorolta a "szörnyű büntetés" mellett szóló érveket, hogy taktikáját már-már ördöginek mondanám, ha nem egy bíborosról volna szó. Azután a megosztott büntetés előnyeiről beszélt, de már sokkal rövidebben. És amikor végül elérkezett az esetleges kegyelem mérlegeléséhez, úgy tett, mintha ugyanolyan súllyal esnék ez is a latba, mint az előző két lehetőség, ugyanakkor olyan hosszan beszélt a megbocsátásról, hogy már ez önmagában megmutatta, melyik megoldás felé hajlik. Közben igyekezett az érzelmekre is hatni, jól tudván, hogy bár mindig az értelem győz, az érzelem az, ami meggyőz. Már személyesen a királyhoz is intézte szavait, amit a korábbi érvek felsorakoztatásakor nem tett: nyilván emlékezett rá, mennyire felzaklatta Lajost Sir Francis Kirby beszámolója az éhínség áldozatává vált La Rochelle-iekről és angol katonákról. Ugyanakkor őfelsége emberiességéhez és dicsőségszomjához is apellált. - Sire - mondta -, talán sohasem nyílt még egyetlen uralkodó előtt sem ily ragyogó alkalom, hogy az egész világ előtt bizonyítsa irgalmasságát. Ez az az erény, melynek révén a király legközelebb kerülhet Istenhez, aki szintén sokkal gyakrabban mutatkozik meg jótevőnk, mint engesztelhetetlen urunk képében. Minél nagyobb La Rochelle vétke, annál jobban kitűnhet felséged nagylelkűsége: legyőzhetetlen fegyvereinek erejével a város fölé kerekedett, s térdre kényszerítette, ám ezek után arra is képes volt, hogy önmaga fölé kerekedjék, s megbocsásson a bűnösöknek. Ha ez így lesz, La Rochelle neve felséged dicsőségét hirdeti majd az egész világon, hosszú évszázadokon át, mint oly páratlan uralkodóét, aki ha győz, önmérséklettel élvezi diadalmát. - Uraim - mondta a király, végigjáratván tekintetét az egybegyűlteken -, ha valaki még szólni kíván, megteheti. De senki sem emelte fel a kezét, azok közül sem, akik a "szörnyű büntetés" mellett érveltek. Úgy érezték, hogy elvesztették a játszmát. Holott, kedves olvasóm, ellentétben azzal, amit talán gondolsz, Richelieu-nek nem volt eleve nyert ügye, hiszen bár Lajos valóban emberséges király volt, a sértést nehezen tűrte, s mert IV. Henriktől eltérően nem volt éppen galambepéjű, időnként rettenetes bosszút állt. Korántsem volt tehát fölösleges emlékeztetni rá, hogy a dicsőségére válik, ha kegyelmet gyakorol, s tudta ezt Richelieu is, aki mindenkinél jobban ismerte urát. Október huszonhetedikén, pénteken, a bíboros a La Sauzaie-i kastélyban fogadta a La Rochelle-iek öt küldöttét, s kerek perec közölte velük: a La Rochelle-iek életét megkímélik, megőrizhetik lelkiismereti és vallásszabadságukat is, valamint javaikat. A város falait azonban lerombolják, s - ami még fájdalmasabb volt lakói számára - La Rochelle többé nem szabad város, vagyis polgárai a jövőben kötelesek adót fizetni. Erre azután volt nagy sírás-rívás és fogaknak csikorgatása, de Richelieu hajlíthatatlan maradt. A küldöttek csak öten voltak, ám délutánra, amikor már a királyhoz készültek, isten tudja, miért, mintegy erősítésképpen még hatan csatlakoztak a csoporthoz. Előbb Richelieu és a Tanács néhány tagja fogadta őket, köztük én is, s csak azután járulhattak a király elé, aki karszékében ült, miközben az udvari főemberek körülötte álltak. A La Rochelle-i Daniel de La Goutte letérdelt őfelsége elé, s hosszú, dagályos szónoklatba fogott, amelyet meglehetősen visszatetszőnek találtam. A királyt a naphoz hasonlította, amelynek fényétől a La Rochelle-iek meg voltak fosztva, s oly sok időt töltöttek sötét zárkájukban, hogy szemük most káprázik a nap tündöklő sugaraitól, s csak alig bírja elviselni ezt a ragyogást... La Goutte azzal zárta szónoklatát, hogy megígérte: a La Rochelle-iek nem felejtik el soha a kegyelmet, amelyben uruk részesítette őket, és utolsó leheletükig őfelsége legalázatosabb s legodaadóbb alattvalói és szolgái lesznek. Ez a dagályos retorika volt az, amit Lajos mindenekfelett utált. Válasza - melyet azonnal papírra vetettem, mihelyt visszaérkeztem Brézolles-ba - nyers volt, kurta és keresetlenül őszinte. Amikor később beszámoltam róla atyámnak, ő harsány nevetésben tört ki, s azt mondta: "Fiamuram, ez a király kiköpött apja! Micsoda csattanós válasz! A jó Henrik király sem mondhatta volna szebben!" A válasz pedig így hangzott, kedves olvasóm: - Uraim, adja isten, hogy hálás szavaik a szívükből fakadjanak, s ne csupán a kényszer sugallja őket. Igen leleményesek voltak az engedetlenségben, és sok bűnt elkövettek ellenem. Megbocsátom a lázadásukat. Ha jó és hű alattvalóim lesznek, én is jó uralkodójuk leszek. És ha tetteik egybecsengenek azzal, amit az imént ünnepélyesen hangoztattak, én is megtartom ígéretemet... Október harmincegyedikén, kedden, már hajnalban talpon voltam, csakúgy, mint Sir Francis, Nicolas, Hörner és a hintóm kísérőiül rendelt svájciak. Az volt a feladatunk, hogy kora reggel vigyük ki La Rochelle-ből az angol katonákat, még mielőtt csapataink elfoglalnák a várost. Mivel a szegény angolok többsége túl gyönge volt hozzá, hogy a saját lábán járjon, szekerekkel mentünk értük, hogy azokon szállítsuk el őket az Öböl-főhöz, onnét pedig csónakokkal az angol hajókra, mert Sir Francis mindaddig nem volt hajlandó a tengernagyi hajó fedélzetére lépni, amíg minden emberét be nem hajózták. Megszámolta őket: hatvannégyen voltak. Sir Francis ragaszkodott hozzá, hogy kísérjem el a tengernagyi hajóra; bemutatott Lord Lindseynek ("My Lord Djuk d'Orbiu"), aki nyomban meginvitált ebédre. Amint asztalhoz ültünk, a tengernagy megkérte Sir Francist, mondja el, mi történt azóta, hogy Buckingham La Rochelle-be vezényelte az embereivel. - Egy éve történt - kezdte Sir Francis, fakó hangon -, s az embereim igencsak örültek, hogy a szörnyűséges Ré szigeti hadjárat után elfoglalhatták állomáshelyüket La Rochelle-ben, melynek lakói megmentőikként fogadták őket. Milyen szép, virágzó s patyolattiszta város volt akkoriban La Rochelle, jókedvű, dolgos emberek lakták, gyermekek szaladgáltak az utcákon meg a kikötőben, s még ma is emlékszem, hogy reggelente a La Rochelle-i nők énekére ébredtem, akik vidáman sulykolták a ruhát a mosókonyhában. Ma már nem hall, My Lord, énekszót La Rochelle-ben. És gyermeket sem lát. Ők haltak meg elsőkként. Az elnéptelenedett házakban és az utcán csak aszott holttesteket láthat, akiket már senkinek sincs ereje kivinni a temetőbe. Hatszáz emberemmel érkeztem ide, de az éhség megtizedelte őket, s mára hatvannégyen maradtak, de, fájdalom, közülük is minden bizonnyal sokan meghalnak még, s hullámsírban végzik, mert a segítség túl későn érkezett. Amint az udvariasság engedte, búcsút vettem Lord Lindseytől és Sir Francistől, akik egyszerű szavakkal, visszafogottan, mégis barátian és meghatottan mondtak köszönetet azért, amit tettem. Siettem Lajoshoz, aki kilenc órakor tartott szemlét a beaulieu-i erődnél azon csapatok fölött, melyek elsőként vonulnak be La Rochelle-be. Először nem is láttam a királyt, csak Schomberg marsallt, aki nagy léptekkel sietett elém - de mekkora léptekkel! -, s megölelt, nem színlelt, hanem őszinte szeretettel. Hadd mondom el újra, szép olvasóm, hogy ha egyetlen szóval akarnám Schomberg-t jellemezni, az a szó csakis a hűség lehet: sziklaszilárdan kitartott hitvese, királya és a barátai mellett. Végtelenül hálás volt nekem, amint olvasóm is tudja, hogy közbenjártam érte a királynál, amikor egy hamis vád miatt kegyvesztett lett. Én pedig határtalanul becsültem őt, s még azt is szerettem benne, hogy megőrizte bajor őseinek tréfás kedvét, vidámságát. - Barátom - mondta (s az ő szájából ez nem puszta szó volt) -, ha jól gondolom, hogy Lajost keresi, hát tegyen le róla. Szemlét tart, méghozzá úgy, hogy egyenként ellenőrzi az embereket. - Egyenként? De hiszen az rettentő munka lesz! Milyen csapatokról van szó? - Tizennégy századnyi testőr és hat svájci század. Vagyis a királyi hadsereg krémje. Csupa becsületes, lelkiismeretes, fegyelmezett ember, s mind jó keresztény: Lajos ugyanis biztos akar lenni benne, hogy a katonáink nem fogják sanyargatni a szerencsétlen La Rochelle-i túlélőket. Három embert már vissza is küldött a táborba. - Miért? Mit tettek? - Semmit, legfeljebb annyit, hogy csalárd módon be akartak furakodni intra muros, hogy ők is kivehessék részüket a dicsőségből. Az első egy katona volt, akiről kiderült, hogy Sourdis úr századához tartozik (micsoda memória...): nyomban visszaküldték a parancsnokához, azzal, hogy botoztassa meg. A másik két illetéktelen személy kapucinus volt, s velük sem bánt Lajos kíméletesebben: "Micsoda, uraim? Előbb akarnak belépni La Rochelle-be, mint a bíboros úr?" -, és ridegen visszaküldte őket a kolostorukba. - Újabb bizonyíték arra nézve, ha ugyan kell erre még bizonyíték, hogy bár felkent királyunk mélyen vallásos, nem szereti, ha a papság beleártja magát az ügyeibe. - És igaza is van - mondta Schomberg. - Én is jó katolikus vagyok, tisztelem a papokat és a szerzeteseket, de az a véleményem, hogy foglalkozzanak a híveikkel meg a szegényeikkel, s ne üssék bele az orrukat a királyság ügyeibe. Az ájtatoskodókat sem szívelem (s nyilvánvalóan közéjük sorolta a pecsétőrt, Marillacot is), mert ájtatoskodásuk utálatos hatalomvágyat takar. Ezek az emberek mindig többet akarnak, mint ami jár nekik. Szeretnének mindent maguk alá gyűrni... Meglehetősen óvatlan szavak voltak ezek, még szerencse, hogy csak én hallottam őket, hiszen az ájtatosok, akik a legjobb kereszténynek tartották magukat, bosszúszomjas emberek voltak. De nem volt időm óvatosságra inteni Schomberg-t, mert e pillanatban láttam, hogy a király óriás léptekkel a vezérkara felé igyekszik, s amint odaért, fülsiketítően peregni kezdtek a dobok. Azért használok többes számot, mert ekkora zajhoz legalább egy tucat dob kellett. Amikor a dobszó elcsendesült, egy óriás termetű altiszt vált ki a csoportból, a feszes vigyázzban álló királyi katonák elé lépett, s harsány hangon kihirdette: - A király és a francia gyalogság tárbornagyának parancsára tudtára adatik a La Rochelle-be bevonuló katonáknak, primo: azonnali akasztás terhe mellett szigorúan tilos kilépni a sorból (dobpergés). Secundo: azonnali akasztás terhe mellett szigorúan tilos a házakba behatolni (dobpergés). Tertio: azonnali akasztás terhe mellett szigorúan tilos mindennemű rablás és fosztogatás (dobpergés). Quarto: azonnali akasztás terhe mellett szigorúan tilos leányok vagy asszonyok megerőszakolása (dobpergés). - A legrosszabb az egészben - súgta a fülembe Schomberg -, hogy az illető szegény ördögöt háromszor fogják felakasztani: először, mert kilépett a sorból, másodszor, mert bement a házba, harmadszor, mert megerőszakolt egy lányt. Kötelességszerűen nevettem ezen a nagyon is katonára valló tréfán, majd megkérdeztem Schomberg-t, kit ért az a megtiszteltetés, hogy deli katonáink élén elsőként léphet be a városba. - Engem - válaszolta kissé zavartan Schomberg. - A mindenit! S még csak nem is örül? - Dehogynem örülök, csakhogy... - Csakhogy? - Bassompierre előbb lett marsall, mint én. Őt illetné ez a megtiszteltetés. - Bassompierre csak fél szívvel vett részt ebben az ostromban. Emlékezzék csak rá, amikor kijelentette: "Majd meglátjuk, leszünk-e elég bolondok elfoglalni La Rochelle-t"! Felségáruló kijelentés volt ez, hiszen őfelsége minden igyekezete arra irányult, hogy elfoglaljuk a várost. Gondolja, hogy a király elfelejtette Bassompierre szemtelen mondatát? Lajos soha semmit sem felejt el: sem a jót, sem a rosszat. - Ezért is lett kegyelmed herceg - mondta erre Schomberg, baráti mosollyal. - Velem tart La Rochelle-be? - Sajnos nem tehetem. Őfelsége nem adott rá parancsot. Ezzel el is kellett válnom Schomberg-től, mert de Clérac úr sietett hozzám, s közölte, hogy Lajos most azonnal beszélni kíván velem. Bár a király, mint mindig, most is nyugodt és összeszedett volt, láttam - hiszen gyermekkorától ismertem -, hogy csak úgy ragyog a boldogságtól, oly nagy örömét lelte a seregszemlében, bármilyen hosszú és kimerítő volt is. Mert Lajos fegyelmezettsége és hajlíthatatlansága dacára nagyon szerette a katonáit, s nemcsak az ellátásukra ügyelt féltő gonddal, hanem az egészségükre is. Bizonyára sokan óhajtották, hogy bárha a lelki egészségükkel kevesebbet foglalkozna, hiszen Lajos, mint az köztudott, a legszigorúbban kitiltotta a táborból a szajhákat, akik máskülönben bizonyára szívesen szolgálták volna a katonák felüdülését. "Hitemre! Ez már túl sok!", mondta egyszer nekem egyik katonája. "Egy egész év, asszony nélkül! Ha az Úr, azt akarta, hogy magányosan éljünk, minek teremtette Évát?" Lajos igen nyájasan fogadott, és megparancsolta, hogy nyomban csatlakozzam Schomberg-hez, mert halaszthatatlan feladat vár rám La Rochelle-ben. - Íme a parancs - mondta, s átnyújtott egy levelet. - A bíboros úr írta alá, aztán éri is elláttam kézjegyemmel. Szó szerint hajtsa végre, s teljességgel az utasítás szellemében. Ugyan nemigen értettem, mit jelenthet az, hogy az utasítás "szelleme", de mivel, mint tudjuk, a királyhoz nem lehet kérdést intézni, távoztam, abban bízva, hogy ha valami nehezen végrehajtható feladatról volna szó, egy táborszernagyra bízták volna, nem rám. Feltevésem, nagy megkönnyebbülésemre, igazolódott is, amikor elolvastam a levelet. Vissza kellett mennem Schomberg-hez, hogy értesítsem az újabb fordulatról. Hörner felszólította egyik emberét, hogy adja át nekem a lovát, s láttam rajta, hogy nagyon örül, csakúgy, mint Nicolas, hogy az elsők közt lehet, akik bevonulnak La Rochelle-be. - Nagyuram - mondta mosolyogva Nicolas -, Acclája igencsak fog haragudni, ha meglátja, hogy egy másik lovon tér haza. - Majd a brézolles-i kapu előtt leszállok a lóról - mentem bele a játékba -, hogy ne érezhesse meg rajtam az idegen ló szagát. - Akkor majd a kegyelmed szagát fogja a lovon megérezni - mondta erre Hörner. Ez a tréfa kissé vaskos volt ugyan, de nem torkolltam le Hörnert, nem akarván elrontani afölötti örömét, hogy egy rendkívüli esemény részese lehet: együtt vonulhat be a királyi csapatokkal La Rochelle-be. Az a svájci viszont, akit leszállított a lováról, szomorúan vette tudomásul, hogy vissza kell térnie a hintómon Brézolles-ba, bármily nagy megtiszteltetés lett volna különben az utazás ily pompás körülmények között. Bár a megadás jeleként a Tasdon-kaput sarkig kitárták, Schomberg óvakodott azonnal bevonulni, nyomában húsz századdal; előbb gondosan végigfürkészte messzelátójával a bástyák lőréseit - ezekről a bástyákról zúdultak rám kétszer is Sanceaux fenyegető-átkozódó szavai. Mivel egy teremtett lelket sem látott, előreküldte Du Hallier-t öt tiszttel, lóháton, de kard nélkül, hogy járják be a várost, s győződjenek meg róla, nem állítottak-e kelepcét nekünk. A hat lovast egy trombitás követte, aki meg-megállt, s hangszerét megfújván figyelmeztette a város lakóit, miszerint, a parancsnak megfelelően, muskétájukat, pisztolyukat, kardjukat, lándzsájukat és tőrüket kötelesek voltak a városházán leadni. Egyúttal azt is hozzátette, hogy akinek nem volt annyi ereje, hogy a városházáig elvergődjék, háza ajtaja elé is kiteheti a birtokában lévő fegyvereket. Ha ez nem történik meg, s akár csak egy tőrt is találnak valakinél, azonnal agyonlövik. A kis tiszti különítmény alig egy óra múlva minden baj nélkül visszatért, és Schomberg kijelentette, hogy most már beléphetek kíséretemmel a városba, hogy teljesítsem küldetésemet. Ő addig elfoglalja csapataival a város legfőbb pontjait és állásait. Ha Nicolas és Hörner azt hitte, nagy élvezetben lesz részük, ha belépnek La Rochelle kapuján, gyorsan rá kellett jönniük, hogy tévedtek: az utcákat holttestek borították, s a sápadt, beesett arcú túlélők a katonák felé vonszolták magukat, abban a reményben, hogy talán kaphatnak tőlük valami ennivalót. Csak nehezen tudtuk visszafogni lovainkat, melyek a szanaszét heverő testek láttán nyerítettek s hevesen rázták a fejüket, végül le is kellett szállnunk róluk, hogy megnyugodjanak, s azontúl kantáron vezettük őket. Hadseregünk árkászai máris munkához láttak, s kezdték összeszedni a halottakat, hogy majd elszállítsák s eltemessék őket. Nehéz volt olyan embert találnom, akinek az elméje még viszonylag ép volt, s megértette, mit akarok tőle, s hangja is maradt a válaszoláshoz, hogy eligazítson, merre találom a polgármester, Guiton házát. Amikor végre rábukkantam, kopogtattam az ajtón, melyet egy ősz hajú, bizonytalan léptű szobalány nyitott ki, de csak résnyire, s megkérdezte, ki vagyok. - Orbieu herceg - mutatkoztam be a résen át -, és a király parancsára beszélni óhajtanék Guiton úrral. - Le akarja talán tartóztatni a polgármester urat? - kérdezte elhaló hangon, s reszketett, mint a nyárfalevél. - Szó sincs róla, asszonyság - mondtam. - Sem letartóztatni, sem zaklatni nem kívánjuk Guiton urat! Hívja csak ide nyugodtan, asszonyság, de nyomban! Kicsit tovább vártam, mint terveztem, mert Guiton nyilván kissé rendbe hozta magát, mielőtt megjelent volna előttem. Végül aztán csak felbukkant, kalappal a fején, amelyet tiszteletteljesen megemelintett előttem. Nagy meglepetésére viszonoztam az üdvözlését. És amikor láttam, hogy bátor ember létére most igencsak zavart, megkérdeztem, nem óhajtja-e, hogy ülve beszélgessünk, mert a megbeszélés hosszúnak ígérkezik. Látható megkönnyebbüléssel fogadta javaslatomat, majd némán szemügyre vett. Én is jól megnéztem magamnak őt, és őszintén szólva nem volt kedvem ellenére való, amit láttam. A polgármester inkább alacsony termetű volt, de soványsága ellenére is - amelynek nyilván az éhezés volt az oka - igen erősnek látszott. És ha sovány volt is, azért nem csupa csont és bőr, jeléül annak, hogy az előrelátó La Rochelle-iek közé tartozott, s komoly élelmiszerkészletet halmozott fel az ostrom kezdetén. Arca cserzett volt, bőre csaknem olyan sötét, mint egy szaracéné, mint a tengerészeké általában, akik az időjárástól függetlenül sok időt töltenek a tengeren. Sasorra nagy volt, állkapcsa szögletes, szeme acélkék, tekintetét nehéz lehetett állni, ha a harag fénye villámlott benne. Természetesen most semmi ilyesmit sem engedhetett meg magának: sztoikus nyugalommal, de kérkedés, hetykeség nélkül várta, hogy elhangozzék a számból a király ítélete. - Uram - mondtam -, a király engem bízott meg, hogy tudassam kegyelmeddel a parancsát. A szokás azt diktálja, hogy ha a király meglátogatja valamelyik jó városát, a polgármester fogadja őt. A király azt kívánja, hogy holnap tegyen eleget kegyelmed e kötelességének és tartózkodjék itthon. - Nagyuram, úgy lesz, ahogyan őfelsége kívánja - mondta Guiton. - A király azt kívánja, hogy már ma bocsássa el alabárdos testőrségét, amelynek tagjai alabárdjaikat kötelesek a városházán leadni. - Úgy lesz - mondta Guiton. - A király azt kívánja, hogy Raphaél Colin-t, a bűnvádi tanács ülnökét, akit az ostrom idején igazságtalanul börtönbe vetettek, még ma engedjék szabadon. - Már megtörtént, nagyuram. - A király úgy ítéli meg, hogy a trónja elleni lázadásért egész La Rochelle felelős, nem csak kegyelmed egyedül. Következésképpen javait a király nem koboztatja el, ahogyan a többi La Rochelle-iét sem, letartóztatástól sem kell tartania, s bíróság sem fog ítélkezni kegyelmed fölött. Mindazonáltal a király távozása után hat hónapra el kell hagynia La Rochelle-t. - Egyedül engem ítél száműzetésre őfelsége? - Nem. Egy tucat embert sújt még rövid száműzetéssel, köztük két lelkipásztort, Salbert-t és Palinier-t is. Mindössze hat lelkész marad tehát La Rochelle-ben, s ennyi elegendő is a vallásgyakorlat fenntartásához. - Uram - mondta Guiton, rövid csönd után -, kérem, mondja meg őfelségének, hogy halálom napjáig hálás leszek végtelen irgalmasságáért, melyet lázadó alattvalói iránt tanúsít. Hályog hullt le a szememről. Már világosan látom, hogy La Rochelle azért nem győzhetett, mert Isten elhagyta. És ma már azt is látom, hogy azért hagyott el bennünket, mert kedve ellenére való volt az idegen országgal kötött szövetségünk, s törvényes uralkodónk elleni lázadásunk. Azt is világosan látom, hogy Lajos Isten sugallatára bocsátott meg ma vétkes gyermekeinek. Ezt sosem felejtem el, nagyuram. Tanultam a kárból, amit vakságom okozott, s mától fogva hű szolgája leszek Is tentől rendelt urunknak. Szavai megráztak. Guitontól távol állt a kegyelmet kérő La Rochelle-i küldöttek dagályos retorikája. A szívéből fakadt mindaz, amit mondott, még bűnbánatának biblikus megfogalmazásából is a legtökéletesebb őszinteség csendült ki. De szerettem volna, kedves olvasóm, ha az én hitem is olyan eleven, amilyen ezeké a lelkiismeretes hugenottáké, akik bizonyosra veszik, hogy Isten életük minden cselekedetét figyelemmel kíséri, s ha jót tesznek, megjutalmazza, ha pedig rosszat, megbünteti őket!... Szép olvasóm, szeretném ha Guitont megtartaná jó emlékezetében, ezért mielőtt búcsút vennénk tőle, elmondom, hogy valóban őfelsége hű alattvalójává vált. Olyannyira, hogy néhány évvel később a királyi flotta tengernagya lett, s szívvel-lélekkel szolgálta az uralkodót. Guiton házából kilépve éktelen zsivajt hallottam, s azt is láttam mindjárt, hogy mi okozza: súlyosan megrakott szekerek tucatjai gördültek be a Tasdon-kapun - és nyilván a többi kapun is -, s az ő kerekeik verték La Rochelle kövezetén azt a pokoli zajt, amelyhez helyenként fülsi ketítő dobpergés is társult, s utána harsány hangú bejelentés következett. Arra szólították föl a La Rochelle-ieket, hogy jöjjenek ki a házukból, mert élelmiszert osztanak nekik, ingyenesen. A király nagylelkűségéről tanúskodott ez a gesztus, de milyen szívszorító látványt nyújtottak a házukból előtámolygó csontvázzá soványodott La Rochelle-iek, akik mind annyira szerettek volna elsőkként ennivalóhoz jutni, hogy összeverekedtek, csakhogy oly gyöngék voltak, hogy igazából nem is tudták megütni egymást. Sem arra nem lehetett rávenni őket, hogy várjanak a sorukra, sem arra, hogy ha már megkapták az adagjukat, ne falják fel egyszerre. Csak nagyon kevesen hallgattak a jó szóra, s ezért sok tucat szerencsétlen, aki nagy hirtelen teletömte a gyomrát, másnapra meghalt.

- Egy szóra, uram! - Hallgatom, szép olvasóm. - Nem mondhatnám, hogy emlékiratai mostani tizenegyedik kötetében túl sok figyelmet szentelt volna nekem. Sokkal gyakrabban fordult az "olvasóhoz", úgy általában. - Asszonyom, nem először illet e váddal. De alaptalanul. Hiszen, ha az "olvasóhoz" fordulok, asszonyomhoz is szólok, viszont ha a megszólítás: "szép olvasóm", akkor kizárólag asszonyomhoz beszélek. - Persze, kegyelmed nagyon ügyesen bánik a szavakkal. Ezért is bízza meg a bíboros gyakorta kényes ügyek intézésével. - Melyek közül az egyik nem is annyira kényes, mint inkább veszélyes volt. Emlékezzék csak, asszonyom, arra a megbízatásra, amikor a mocsáron kellett átkelnem Bartolocci nyomában. - Megkérdezhetem, uram, hogy megkapta-e a hercegi-pairi rangját igazoló okmányokat is? - Köszönöm az aggodalmát, asszonyom. Igen, megkaptam Marillactól, némi késéssel. - Ennyire nem szíveli kegyelmedet? - Ő az ájtatosok közül való, asszonyom, akik rossz szemmel nézik azt a politikát, melyet én szolgálok: a király és a bíboros politikáját. - De hiszen a király is mélyen vallásos férfiú! - Asszonyom, Franciaországban egy világ választja el a "vallásosokat" az "ájtatosoktól". - Mi a különbség kettejük között? - A "vallásos" jelző hitbéli meggyőződésre utal, az "ájtatos" viszont politikaira. Ha Marillac úr lett volna az a nagy hatalmú miniszter, aki La Rochelle-nél tanácsokkal láthatja el az uralkodót, minden bizonnyal azt javasolja neki, hogy tiltsa be a protestáns vallásgyakorlatot, s mindörökre száműzze a lelkészeket La Rochelle-ből. - És sikerült volna meggyőznie a királyt? - Nem, asszonyom. Biztosan nem. A király minden alattvalóját szerette, legyen protestáns vagy katolikus, s leghőbb vágya volt, hogy a hívei is szeressék őt. Ezerhatszázhuszonnyolc november elsején, amikor győztesen bevonult La Rochelle-be, a városi előkelőségek térden állva kiáltozták: "Irgalom!", meg azt is: "Éljen a király!" A király ekkor tollforgós kalapját megemelve köszöntötte őket. S ez az üdvözlés minden szívet meghódított, asszonyom. "De hiszen nekünk azt mondták, hogy mindannyiunkat meg fog öletni! - mondogatták egymás közt a La Rochelle-iek. - Ehelyett milyen szépen köszönt minket!" Már előző este hálatelt szívvel gondolt rá mindenki, amikor első dolga volt élelemhez juttatni a lakosságot, ráadásul gratis pro Deo, hiszen már csak a leggazdagabb polgároknak volt némi pénzük. Amikor rádöbbentek, hogy őfelsége egészen más, mint amilyennek képzelték, máris az őrangyalukat látták benne, aki kiragadta őket a halál torkából. Hogy csak egyetlen példát említsek: november elsején, Mindenszentek napján, körmenet vonult végig La Rochelle utcáin, és az égővörös stólák, gyertyák és a szenteket ábrázoló szobrok ellenére (melyeket a hugenották pogány bálványoknak tekintettek) minden La Rochelle-i az ablakban állt, hogy lássa a királyt, hiszen mindannyian emlékeztek rá, hogy két nappal korábban Lajos nemcsak köszöntötte őket, de siralmas állapotuk láttán még könnyekre is fakadt. - De azért mégis porig romboltatta a La Rochelle-t körülvevő falakat. - Mi haszna volt La Rochelle népének azokból a falakból? Csak arra szolgáltak, hogy egy éven át elzárják őket a külvilágtól, s így ne juthassanak élelemhez. - De Lajos mégiscsak megfosztotta La Rochelle-t a szabad városnak járó kiváltságoktól, s ezentúl polgárainak adót kellett fizetniük. - No de ki fizette azt az adót, asszonyom? A gazdag polgárok, akiknek szőlőik s kertjeik voltak Ré szigetén s csordáik Oléron szigetén! - És mit tett, uram, az angol flotta azon közben, hogy a király és La Rochelle népe egymás keblére borult? - November huszonnegyedikén felszedte a horgonyt, és a sors iróniája folytán, amelyet még Guiton is csak Isten útjainak kifürkészhetetlen voltával magyarázhatott, két nappal később, november huszonhatodikán, föltámadt a délnyugati szél, méghozzá olyan erővel, hogy a tomboló tengeri vihar három darabba szakította a gátat... - Ezt úgy értsem, uram, hogy ha Lord Lindsey még két napot vár, behajózhatott volna az élelemmel La Rochelle-be? - Ezt a vélekedést többször hallottam a későbbiekben, de hát így csupán a szárazföldi emberek vélekedhettek. A tengerészek tudták, hogy szó sem lehetett volna ilyesmiről. A La Rochelle-i öböl a délnyugati szél felé nyitott, s ha ez a szél fölerősödik, lehetetlenné teszi a hajók irányítását. Képes leszakítani a hajót a horgonyáról, eltépheti a hajóköteleket, s akkor az angol flotta recsegve-ropogva nekiütődött volna a francia flotta hajóinak, illetve a cölöpgátnak vagy a kőgátnak. - Mit tehetett ily körülmények között Lord Lindsey? - Sietve útra kellett kelnie, levont vitorlákkal, még mielőtt a szél viharrá erősödött volna, hogy azután menedéket találjon a Ré sziget túloldalán, a breton szorosban. De semmi esetre sem támadhatott. - Az angol flotta tehát elindult hazafelé, s úgy hírlik, gyászos volt az útja. - A viharos tengeren tizennégy csatahajót és négyszáz embert veszítettek el. Anglia volt a nagy vesztese ennek a háborúnak. - És a francia király a nagy győztese? - Igen, de nem egyedül! Furcsa mód a győztes király és a legyőzött La Rochelle osztozott a dicsőségen. A királyi hadsereget ettől kezdve legyőzhetetlennek tartották. De eközben La Rochelle Európa-szerte a hősiesség és a kitartás jelképe lett. - De hiszen ez a szerencsétlen város lakosságának kétharmadát elveszítette! - Ráadásul újabb hugenották nem telepedhettek le La Rochelle-ben, csak azok élhettek ott, akik ott is születtek. - Különös döntés. - Ám, amint a későbbiekben kiderült, igen bölcs, hiszen az ostrom során sokkal több férfi halt meg, mint nő, lévén a gentil sesso, szép olvasóm, mestere a túlélésnek, s amiután a béke megköttetett, igen sok volt a városban az özvegyasszony és a hajadon leány. S mivel szerintük egy házasság megér egy misét, hogy jó Henrik királyunkat idézzem, a királyi helyőrség katonái s tisztjei közt kerestek férjet maguknak, rangjuk s társadalmi állásuk szerint... Így hát végül kiegyenlítődött La Rochelle-ben a hugenották és katolikusok számaránya. - Remekül döntött hát XIII. Lajos! - Nem, asszonyom, ez az ötlet a bíborostól származott. Nem kedvelte ugyan a szebbik nemet, de elismerte, hogy bizonyos körülmények között képviselői a hasznunkra válhatnak... - Ő is az ostrom egyik nagy győztese volt. - Úgy bizony! És furcsa módon, ő, aki általában oly visszafogott volt, ezúttal mértéktelenül derűlátó kijelentésre ragadtatta magát. Ezt mondta: "A La Rochelle-i ostrom vége Franciaország minden nyomorúságának végét is jelenti, s mostantól nyugalom és boldogság vár reánk." - És tévesnek bizonyult e jóslata, uram? - A legtévesebbnek. Ezerhatszázhuszonkilenc május huszadikán hirdették ki az Angliával kötött békét, és tizennyolc hónappal később, ezerhatszázharminc március tizedikén-tizenegyedikén kitört "a nagy udvari vihar": egy nagyszabású, aljas összeesküvés, melyet Marillac sugallt, s az anyakirályné irányított, és amely megpróbált éket verni a király s a bíboros közé s eltenni láb alól Richelieu-t. Oly halálos rémület lett úrrá a bíboroson, amikor érezte, hogy kegyvesztés fenyegeti, s ennek következtében száműzetés, netán halál, hogy kis híján elmenekült az országból! Szerencsére végül mégsem tette. De ez már egy másik történet, asszonyom.