IV. fejezet

Atyám másnap nem óhajtott elkísérni a királyhoz, és a bíboroshoz, úgy ítélvén meg, hogy mivel a marsallok megbékítésével engem bíztak meg, küldetésem eredményéről is kizárólag én tartozom beszámolni az uralkodónak és miniszterének. Hálásan megköszöntem a segítségét, melyet kényes feladatom végrehajtásában nyújtott, ő azonban nagylelkűen elhárította a köszönetet, mondván, hogy nem volt ő több ötödik keréknél, s nélküle is siker koronázta volna vállalkozásomat. Atyám döntését legjobban La Surie fájlalta, aki nagyon szerette volna ismét látni a királyt, pontosabban azt szerette volna, ha a király látja őt, mert nyilván úgy vélte, az istentől felkent uralkodó egyetlen pillantása az eddiginél is nagyobb méltósággal ruházza fel. Atyám a reggelinél - amely elég későn volt ahhoz, hogy de Brézolles márkiné is jelen lehessen -, miután kifejezte háláját és köszönetét a szíves vendéglátásért, bejelentette, amit velem már előző este közölt, hogy tudniillik máris indul Nantes-ba, két féltestvéremhez, Pierre és Olivier de Siorachoz. Nagy meglepetésemre és bosszúságomra de Brézolles márkiné ekkor megkérdezte atyámtól, lehetséges volna-e, hogy hintaja atyámék hintaját kövesse Nantes-ig, s így a kíséret őt is megvédhetné a hosszú úton, hiszen nem tudna most hasonlóan erős kíséretet verbuválni, tekintve hogy minden épkézláb férfi La Rochell ostrománál segédkezik. Siorac márki vállalkozott rá, hogy biztosítja a hölgy védelmét, s nekem nem kis erőfeszítésembe került eltitkolni a márkiné hirtelen és megmagyarázhatatlan távozása miatti szomorúságomat; főleg a bejelentés váratlansága bántott, hiszen úgy éreztem, hogy tekintettel a köztünk lévő gyöngéd viszonyra, elsőként kellett volna értesülnöm elutazásáról. De ennyi tanú előtt nem volt lehetőség a magyarázkodásra, így hát Nicolas kíséretében, csüggedten elindultam a sötét ég alatt, melyből finom, ám nagyon hideg eső permetezett, Aytréba, ahol megtudtam, hogy a király a szokásosnál is korábban kelt fel, s már útnak is indult Coureille-be, hogy bizonyos munkálatokat felügyeljen. Nem bosszankodtam emiatt, épp ellenkezőleg, hiszen távolléte lehetőséget kínált rá, hogy Richelieu-t keressem fel elsőként, s beszámolóm végén neki idézzem Bassompierre aggasztó szavait, rábízván, amint már mondtam, hogy továbbadja-e őket Lajosnak vagy sem. Amikor először jártam a bíboros Pont de Pierre-i házában - ahonnét oly szép, de, mint tudjuk, kevéssé csodált kilátás nyílik az óceánra - csak ötvenfős testőrség vette körül, melynek tagjait 1626 szeptemberében verbuválta a király parancsára, hogy megvédjék őt az összeesküvők gyilkos merényleteitől. Mostanra azonban már a király háromszáz muskétásával is kiegészült a bíborosi testőrség, s az őrök gyanakvó, éber arckifejezése arról árulkodott, hogy valami küszöbönálló támadásra számítanak. Nem kevesebbszer, mint háromszor kérték el a menlevelünket, amíg átengedtek a Richelieu házát körülvevő ellenőrzési pontokon. És Nicolas-tól, már hazafelé tartva, azt is megtudtam, hogy miután az istállóba kísérték, az őrök tetőtől talpig megmotozták, még lovaink nyergét is végigtapogatták. - Ilyenek a katonák! - mondta Nicolas. - Hol restek, hol túlbuzgók. - Nicolas - szóltam rá tettetett szigorral -, vedd tudomásul, hogy gyalázatos kijelentésedet el fogom ismételni egy bizonyos muskétáskapitánynak. - De hiszen épp tőle hallottam ezt a mondást - mondta Nicolas, miközben szájának csupán egyik sarka húzódott mosolyra. Amire elnevettem magam, s nyomban azután ő is, és ezzel az örömteli nevetéskoncerttel adtunk hálát jó egyetértésünkért. Csak az aggasztott, hogy Nicolas egy napon, méghozzá nem is túl sokára, elhagy engem és beáll a király muskétásai közé, ahol fivére védőszárnyai alatt olyan szép karrier vár rá, amilyet meg is érdemel. De milyen nagy bánat lesz az nekem, aki talán sohasem találok újabb Nicolas-ra! Később megtudtam, mi volt a Richelieu háza körüli megszigorított őrizet oka. A bíboros kémeket küldött La Rochelle-be, akiket akkoriban visszhangnak hívtak. És néhányuknak sikerült elhitetniük a La Rochelle-iekkel, hogy az ő javukra kémkednek. Amikor pedig így a bizalmukba férkőztek, megtudták, hogy három-négyszáz angol katona készül egy éjszaka könnyű, gyors, evezőkkel és vitorlával is felszerelt hajókkal megközelíteni a Pont de Pierre-hez legközelebbi partszakaszt, azzal a céllal, hogy elrabolják a bíborost, miután a testőrségét lekaszabolták. Amíg vártam, hogy bebocsátást nyerjek Richelieu-höz, alkalmam nyílt egy kis négyszemközti beszélgetésre Charpentier-val, akit rendkívüli mód szerettem és tiszteltem, amióta Fleury en Biére-ben az ő segítségével vágtam ki magam a kelepcéből. - Jaj, gróf úr! - mondta Charpentier, amikor a bíboros hogyléte felől érdeklődtem -, a bíboros úr úgy van, ahogy az olyan ember lehet, aki nem reggeltől estig, hanem reggeltől reggelig dolgozik... - Hogy értsem ezt? Hát már nem is alszik? - Egyhuzamban legfeljebb ha három-négy órát, oly rettentően sok a munkája. Tudja, gróf úr, hogy Malherbe nemrégiben verset írt róla? - Nem tudtam. - A költemény így kezdődik: Munkálkodsz szüntelen, Nagy lélek, műveden - Malherbe itt van? - Tegnapelőtt érkezett, és nem bánta meg, hogy eljött. Már két költeményt is írt, bár köztudottan lassan dolgozik, egyet a királyhoz, egyet pedig a bíboroshoz. - És a királyhoz szóló hogy hangzik? - Szórj villámot, Lajos, és oroszlán gyanánt mérj utolsó csapást az utolsó lázadókra. Bocsásson meg, gróf úr, de tovább nem tudom. - Nos hát - mondtam -, remekbe szabott sorok ezek. És költőnk egészsége hogy szolgál? - Jaj, még rosszabbul, mint Héroard doktoré, aki maga sincs valami jó bőrben. A tábor, mint kegyelmed is tudja, valóságos mocsár, ami nem tesz jót az idős embereknek. Ha nem tévedek, Malherbe már betöltötte a hetvenedik életévét, Héroard doktor pedig a hetvenhetediket. A tűz mellett kellene ülniük, papucsban, herbateát kortyolgatva. - Barátom - mondtam -, leírná nekem az idézett két költeményt? Szeretném megtanulni őket, hogy majd gyermekeimnek és unokáimnak is elszavalhassam. Gyermekeim és unokáim említésére némi rossz érzés töltött el, hiszen egyelőre még meg sem házasodtam. "Harmincévesen!", mondogatta atyám, de amilyen udvarias ember volt, ennél többet nem is mondott. Ám ez a "Harmincévesen!" erősen nyomta a szívemet, a gyermekkoromban oly sokat hallott atyai intelemmel együtt: "Egy nemesember legfőbb kötelessége, hogy családja fennmaradását biztosítsa." Charpentier megígérte, hogy teljesíti a kérésemet, majd így folytatta: - Tudja, gróf úr, nem Malherbe az egyetlen híres ember, aki itt tartózkodik... - Charpentier! Ne beszélj rébuszokban! Mondd meg azonnal, ki a másik! - Descartes. - Descartes? Ki az a Descartes? - Azok szerint, akik már hallották beszélni, az új Arisztotelész. - És mit írt, amivel kiérdemelte ezt a rangot? - Még semmit sem tett közzé. - Ó! - kiáltottam nevetve -, mily szokatlan fordulat: a dicsőség megelőzi a művet! És milyen minőségében van itt ez a Descartes? Mint katona? - Igen, katona, de nincs rangfokozata, nem tartozik egyik hadsereghez sem, se zsoldja, se beosztása. Egy rozzant házikóban lakik, amiben nincs is más, csak egy nagy kályha, meg egy kis szolgálólány, mindkettő arra szolgál, hogy őt melegítse. - Nagyszerű! Végre egy filozófus, akinek megvan a magához való esze! És a kályhán és a szolgálóleánykán kívül mivel foglalkozik? - Gondolkodik. Gyakran körbejárja a tábort. Figyelmesen nézegeti az árkokat, erődöket, sáncokat, s igencsak érdekli annak a gátnak a terve, amit Coureille és az Öbölfő közt készülnek építeni, hogy így lezárják az öblöt, s megakadályozzák, hogy az angolok a tengerről utánpótlást szállíthassanak a La Rochelle-ieknek. - A te Descartes-od tehát valami mérnökember féle? - Nem, nem mérnök, de kiválóan ért a matematikához. Azt mondja, azokat a törvényeket kutatja, amelyek az emberi szellemet irányítják. - Hűha! - mondtam -, ez a dolog úgy hangzik, mint ami az ördögtől való! - Az ördögtől, gróf úr? - A matematika saját, belső törvényei még csak hagyján! De minden más világi tudomány vonatkozásában anyaszentegyházunk ragaszkodik hozzá, hogy csakis az ő véleménye lehet a mérvadó. Megismétlem tehát: ez a Descartes kénszagot áraszt. - Dehogyis, gróf úr! Sőt, azt mondják, saját kútfejéből sikerült feltárnia Isten létének egy újabb bizonyítékát. - Még rosszabb! Az ájtatos hívők, akik igen félelmetes emberek, azt fogják mondani, hogy Isten léte csak kinyilatkoztatás révén bizonyítható, s nincs annál nagyobb arcátlanság, mint ha a mi szegényes, emberi értelmünkkel próbálunk bizonyságot szerezni róla. De Chaprentier erre már semmit sem mondhatott, mert ebben a pillanatban megjelent az előszobában de Lamont úr, és közölte, hogy őeminenciája vár abban a kis kék dolgozószobában, ahol első beszélgetésünkkor is fogadott. A bíboros karosszékben ült, fejét egy párnán nyugtatva, s a szemét mintha éppen beléptemkor nyitotta volna ki, szempillájával sűrűn verdesett, amitől is úgy éreztem, hogy talán szundíthatott egy keveset. Nem volt egyedül. Ott aludt a térdén a macskája. Olyan fehér volt a bundája, mint a karmeliták öltözéke, s hozzájuk hasonlóan a csöndet is nagy becsben tartotta: sem nem nyávogott, sem nem dorombolt soha. Richelieu néma engedélyével, melyről senki sem tudta, mikor és hogyan sikerült elnyernie, a rövid pihenők idején szabad volt felugrania a bíboros térdére, ahol is teljes hosszában elnyúlt, s a fejét gazdája felé fordítva, figyelmesen és némán nézte őt. A bíborost pedig mintha meglepte volna, hogy egy gyönge pillanatában engedélyezte ezt a testi kapcsolatot, s a világért sem merészkedett volna ennél tovább, vagyis sohasem simogatta meg a macskát, hozzá sem ért, csak selymes szőrű teste mellett nyugtatta hosszú, fehér kezét. Az állat csalhatatlan ösztönnel mégis megérezte, ha Richelieu csak félig is kinyitotta a szemét, s ilyenkor az ő szeme is kinyílt nyomban, hogy figyelme egyetlen tárgyára néma pillantást vessen. Ez a pillantás csupa rejtély volt, olyan rejtély, amelynek titkát csak az ő fajtája ismeri. Ám amint beléptem, s Richelieu beszélni kezdett, a macska ismét kéjesen lehunyta szemét, s én meg voltam győződve róla, hogy ugyanolyan élvezettel hallgatja gazdája hangját, amilyennel az imént az álomba merült bíboros szabályos lélegzetvételét figyelte. Első pillantásra úgy találtam, hogy a bíboros lefogyott, arca fáradtnak tűnt, de mihelyt egészen kinyitotta a szemét, s hátát a szék támlájának vetette, éreztem, amint a tekintetébe, hangjába s kiegyenesedett felsőtestébe is visszatér az erő. - Gróf úr - mondta -, nyugodtan mellőzheti a kalaplengetést és hajlongást! Térjünk a tárgyra. Én mégis nagy tisztelettel üdvözöltem őt, jól tudván, hogy sértőnek találná, ha a tiszteletadást elmulasztanám, még ha az ő parancsára tenném is, mert szerette megkapni azt, ami neki: az állam második emberének dukál. Államot mondok, nem királyságot, hiszen a királyságban a király után az anyakirályné, a királyné és a király öccse következik, Richelieu pedig sehol sincsen. A rang és a hatalom nem jár karöltve. És azt mondanám, hogy lényegében ez a fonása minden zavargásnak és lázongásnak. Mert a rang sajnos nem mindig áll arányban az államügyek intézéséhez szükséges szellemmel, műveltséggel, szorgalommal, szakértelemmel és buzgalommal. A ranggal bírókat pedig felháborítja, hogy a hatalom nem az ő kezükben van, hanem egy olyan kisnemesi család sarjának a kezében, akit a rangja legfeljebb egy ínséges vidéki püspökségre jogosítana fel. És mivel a ranggal bírók a királyba nem köthetnek bele, a "semmirekellő bíboros" iránt táplálnak halálos, keserű gyűlöletet, amely azonban mind ez idáig nem tudott ártani neki, mert oly rosszul kifundált s gyatrán kivitelezett gyilkossági terveket szőnek, hogy ezeket eddig nem volt nehéz meghiúsítani, de sajnos - lévén a kiagyalók büntethetetlenek - csírájukban elfojtani sem lehetett őket. Mert hogy is lehetne perbe fogni a királynét, a király öccsét vagy az anyakirálynét? A rang százszor szent dolog, s még a király számára is lényegében sérthetetlen. - Gróf úr, foglaljon helyet - mondta a bíboros -, és máris mondja el, mi a helyzet Bassompierre-rel. Már szóra nyitottam a szám, de többet nem tehettem, mert ebben a pillanatban kopogtak az ajtón, s miután Richelieu ingerült hangon engedélyt adott a belépésre, de Lamont úr tűnt fel a küszöbön, aki, félvén, hogy a bíboros leteremti, amiért parancsa ellenére zavarni merészelte, nyomban jelentette harsány hangon: - Őfelsége a király! Richelieu nem várt élénkséggel pattant fel székéről, akár egy rugó, s hirtelen mozdulatára a macska lepottyant az öléből, háttal lefelé, ám a levegőben megfordult, s már a talpára esve érkezett a földre, azután nyugodt méltósággal behúzódott a bíboros karosszéke alá, s amire a király belépett, már láthatatlanná vált. Kalpaglengetésben és hajlongásban nem volt hiány, midőn a király belépett, nyomában egy inassal, aki újabb karosszéket hozott a kék dolgozószobába, amely egyszeriben, mihelyt Lajos is helyet foglalt benne, túl kicsinynek tűnt. - Azt hittem, Coureille-ben van, Sire - mondta Richelieu. A király elmondta, hogy útközben kapta a hírt, miszerint az esőzés megrongálta azt az építményt, melyet szeretett volna megtekinteni. Ezért visszafordult, s ekkor újabb üzenet érkezett, amelyből arról értesült, hogy mivel nem találtam Aytréban, a bíboroshoz indultam. S mivel mielőbb meg akarta tudni, mit végeztem Bassompierrerel, egyenest Pont de Pierre-be sietett. - Orbieu úr épp most érkezett - mondta Richelieu. - Még bele sem fogott beszámolójába. - De mielőtt belevágna, szeretnék néhány szót váltani eminenciáddal a Coureille és az Öböl-fő közötti gátról, amely rendkívüli mód foglalkoztat. Maradjon, Orbieu. Tudom, hogy titoktartó. Őszintén szólva csak fél füllel hallgattam beszélgetésüket, mert a gát tervét ekkor még merő fantazmagóriának tartottam. Helyette inkább a királyt mustráltam aggódva, mert tudtam, hogy korábban betegeskedett, ám ahogy jobban szemügyre vettem, meg is nyugodtam. Huszonhat éves volt ekkor, és orcája még őrizte gyermeki kerekdedségét, s telt ajka duzzogó kifejezést kölcsönzött neki. Orra egyenes, szeme fekete, tűnődő, gyanakvó és mindig bánatos, homlokát egészen a szemöldökéig eltakarta a haja. Ez a gesztenyebarna, dús és hullámos haj széles fürtökben omlott a vállára. Nem láttam az arcán ráncot, de a leghalványabb mosolyt sem. Lajos egyszerre tűnt fiatalabbnak és érettebbnek is a koránál, s érzésem szerint éppen a komolysága gátolta, hogy gömbölydedsége és látszólagos kedvessége miatt nőiesnek tűnjék. Mondom, látszólagos, mert Lajos, atyjához hasonlóan, könnyen dühbe gurult, s ilyenkor a szeme villámokat szórt, arca eltorzult s a hangja rekedtre változott. Úgy láttam, hogy most jó egészségben van, s ez pillanatnyilag valóban így is volt, tekintve, hogy reggeltől estig nyeregben ült és vadászott, nem törődött sem a széllel, sem a hideggel, bőségesen evett és sokat ivott. Időnként súlyos, csaknem halálos kimenetelű bélbántalmak kínozták. A jó Héroard doktor, aki imádta és kezelte, atyám szerint többet ártott neki, mint használt, hashajtót adott, ha hasmenése volt, és a legkisebb nátha is elég volt hozzá, hogy eret vágjon rajta. Lajos ez idő tájt súlyos melankóliától is szenvedett, amit nyilván az magyarázott, hogy kilencévesen elveszítette imádott atyját, s azután egy kérges szívű anya nevelte, akitől mákszemnyi szeretetet sem kapott, és aki szüntelenül megalázta, megszégyenítette, mélyen megvetette, s pórázon akarta tartani, hogy az idők végezetéig egyedül birtokolhassa azt a hatalmat, amit annyira szeretett, s oly rosszul gyakorolt. Amint a kettejük különbeszélgetése véget ért, Lajos felém fordult, s kegyesen rám mosolyogva így szólott: - Nos hát, Orbieu, beszéljen nekünk erről a kiváló Bassompierre-ről! Mit mond? Mit akar? Meddig merészkedik vakmerőségében? A király megjelenése a számomra, hogy úgy mondjam, rajtaütésszerű volt, hiszen, mint már említettem, eredetileg úgy terveztem, hogy elsőként a bíborossal közlöm Bassompierre arcátlan megjegyzését, s rábízom, tovább adja-e a királynak vagy sem. De mivel most őfelsége kérdezett, nem tehettem meg, hogy a beszélgetés végét eltitkolom előle, mert még gyanússá válnék a szemében, ha később egy harmadik személytől szerezne tudomást róla. Így hát pontról pontra beszámoltam a királynak és miniszterének a Bassompierre-rel folytatott beszélgetésemről, s Lajos, aki a nyilvánosság előtt mindig óvatos, gyanakvó és hallgatag volt, ám hívei körében heves érzelmeinek is szabad folyást engedett, gyakran indulatos szavakra ragadtatva magát, most is többször félbeszakított. Akkor is hangot adott felháborodásának, amikor közöltem: Bassompierre saját tüzérséggel és ellátmánnyal rendelkező hadsereget kíván, melynek költségvetését is ő határozza meg. - És mit gondol, Orbieu, Bassompierre úr hajlandó lenne azért parancsot elfogadni a királytól, ha ez a kérése teljesülne? - Hajlandó lenne, Sire. - Ó, micsoda nagylelkűség! Gyönyörű! Meg vagyok hatva! Hitemre! Sosem hallottam nagyobb szemtelenséget! Saját, független hadsereg! És még mit akar? Connétable nem akar lenni? Vagy a távollétemben régens, amíg a hadjárat miatt nem tartózkodhatom Párizsban? Kedves rokon - fordult ekkor Richelieu-höz -, mit gondol erről az őrültről? - Azt, hogy valóban őrült - válaszolta Richelieu, akit láthatólag inkább mulattatott, mint felháborított az eset -, a házassága megzavarta az elméjét. Nagyon rosszul tette, hogy feleségül vette Conti hercegnét, aki a királyság legmagasabb rangú személyiségének képzeli magát. Ez a betegség a feleségről a férjre is átragadt: álmaiban már alkirálynak látja magát. - Nos hát, kedves rokon - mondta Lajos, rövid csönd után -, mit tegyünk? - Azt tesszük, Sire, amit felséged határoz - mondta Richelieu, mélyen meghajtván magát. - Bíboros úr - mondta erre Lajos türelmetlen arccal -, kérem, válaszoljon! A véleményét kérdeztem. - Sietek kifejteni, Sire - mondta erre Richelieu, s ujjait összefonva a mellén a legmélyebb alázattal meghajolt. Valójában cseppet sem sietett, egy pillanatra elnémult s a szemét is lehunyta. Tudtam, hogy hamarosan valóságos kis szónoklatot fogunk hallani tőle, melyben tökéletes helyzetelemzést fog adni, számba véve minden prót és kontrát, a legapróbb részletességgel indokolva valamennyit, egyetlen körülményről vagy következményről sem feledkezve meg, végül pedig a királyra bízza, hogy tetszése szerint válasszon a két lehetőség közül - s a király minden bizonnyal a mellé teszi le majd a voksát, amelyet minisztere is választana, bár érvelés közben egyik megoldást sem részesíti nyíltan előnyben. - Sire - kezdte Richelieu -, primo feltételezzük, hogy felséged teljesíti Bassompierre elképesztő kérését, secundo pedig, hogy elutasítja. Nézzük, milyen előnyök, illetve hátrányok származnának egyikből és másikból! - Folytassa, kedves rokon - mondta Lajos, s rendkívül figyelmes arckifejezéssel hátradőlt a karosszékben. - Primo, Bassompierre egy úgynevezett független hadsereg fölött parancsnokolhat. Milyen hátrányokkal járna ez felségedre nézve? Semmilyenekkel. Hiszen Bassompierre hadserege felséged hadserege. Az ezredeseket felséged nevezi ki. Bassompierre-nek lesznek ugyan ágyúi, de az ágyúgolyókat felséged szállítja neki. A pénzügyek felett ő diszponál, de kitől kapja a pénzt? Megint csak felségedtől. Van-e valószínűsége annak, hogy ilyen körülmények között Bassompierre lázadni próbál felséged ellen vagy bárminémű kellemetlenséget okoz felségednek? Richelieu itt elhallgatott, s szemét a királyra függesztette, oly mélységes alázattal, mint aki szentül hiszi, hogy iménti érvelése csak akkor állja meg a helyét, ha ura jóváhagyja. - Folytassa, kedves rokon - mondta a király. - Secundo - folytatta hát Richelieu. - Bassompierre-nek a független hadseregre vonatkozó kérése elutasíttatik. Ez esetben azt kívánja majd, hogy felséged mentse fel parancsnoki tisztéből, s ha már egy kérését nem teljesítette felséged, nem teheti meg, hogy a másodikat is elutasítja. És akkor emberünk visszatér Párizsba, hogy szemünktől és fülünktől távol "egyszerű polgárként" éljen, valójában pedig az ördögi szoknyák bűvkörébe és hálójába kerüljön megint. Nagy veszélyt rejtene ez magában, hiszen amíg mi itt vagyunk a világ végén, s figyelmünket az ostrom köti le, tisztelt barátaink, Lotaringia és Szavoja hercege, valamint a német császár, az ostrom kezdete óta ármánykodnak felséged ellen, azt fontolgatván, nem használhatnák-e ki felséged távollétét arra, hogy bizonyos területekre rátegyék a kezüket, s talán az is felötlik bennük, hogy megnyerjék maguknak Bassompierre-t, katonát, fegyvert és pénzt adjanak neki, hogy zavart okozzon határainkon, de talán még, ki tudja?, Párizsban is. - Meggondolom - mondta Lajos, bár úgy éreztem, már határozott, csak nem akarja túl gyorsan kinyilvánítani döntését. - Orbieu úr, nincs semmi, amit még hozzátenne beszámolójához? Már nem haboztam, hiszen Richelieu nemcsak engem, hanem láthatólag a királyt is meggyőzte, hogy igen veszélyes volna, ha hagyná most Bassompierre-t a posztjáról távozni. - Sire - mondtam -, mielőtt búcsút vettünk volna a marsalltól, atyám megkérdezte tőle, miként vélekedik az ostromról, s ő e kérdésre egy tréfás mondással válaszolt. - Mit mondott? - kérdezte gyanakodva a király. - Sire, szó szerint idézem: "Majd kiderül, leszünk-e oly bolondok, hogy elfoglaljuk La Rochelle-t." A király elsápadt. - Áruló szavak! - kiáltotta. - Inkább csak szurkálódók - mondta mosolyogva Richelieu. - Felséged is tudja, mennyire kedveli a marsall a paradoxonokat és a szellemeskedő kiszólásokat, melyek gyakran kétes ízlésre vallanak. Megengedi, Sire, hogy elmondjam, amit gondolok? - Hallgatom. - Süllyessze el, Sire, emlékezete mélyére ezt a csúfondáros kis megjegyzést. Onnan, alkalomadtán, majd bármikor előhúzhatja. - Megnyugtathatom - mondta erre Lajos fogcsikorgatva -, hogy élni fogok az alkalommal. Már csak tudatnom kellett Bassompierre-rel, hogy kérése meghallgatásra talált, s a király elfogadta követeléseit. Nem tűnt túl elégedettnek e megdöbbentő hír hallatán, s úgy éreztem, jobban örült volna, ha elutasítják s ő távozhat az ostrom színhelyéről. Most viszont kénytelen lesz saját hadvezéri képességeivel hozzájárulni a győzelemhez, a király és a bíboros dicsőségét növelvén ezzel, ami pedig ellenkezik azon összeesküvők érdekeivel, akik közé jelenleg ő is tartozik. Ha még mindig olyan jó barátok lettünk volna, mint egykor, biztosan elmondom neki, hogy ostoba tréfájával magára vonta a király haragját, s hogy megjegyzését sem a király, sem a bíboros nem felejti el egykönnyen, s mostantól fogva gyanússá vált a szemükben. De hűvös és távolságtartó viselkedése elvette a kedvem tőle, hogy figyelmeztessem a veszélyre, annál is inkább, mivel meggyőződésem volt, hogy Bassompierre már csak szirénei énekét hallja, minden más szóra megsüketült. A visszafelé úton elgondolkodtam a parancsnokok közti viszály megszüntetését célzó küldetésemen, amit bár nagy nehézségek árán, de végül sikerült teljesítenem. Elégedett is lehettem volna, mégsem voltam az, mert a jövő szorongással töltött el: még ha be is vesszük La Rochelle-t, az összeesküvést nem sikerült csírájában elfojtanunk, hiszen a saját fülemmel hallhattam, hogy Franciaország egyik marsallja, még ha burkoltan is, de a király hadainak vereségét kívánja. Nicolas egy rozoga istállóban didergett, és nagyon örült, amikor végre elindulhattunk hazafelé. Lovaink meg-megcsúsztak a sárban, s most is szemerkélt az a hideg eső, amely jóformán megérkezésünk óta egyfolytában hullott. Az ég, ha egyáltalán beszélhettünk még égről, nem volt más, mint egy alacsony, sötét födő, amelyen egyetlen világos folt sem látszott, hogy egyáltalán még reménykedhettünk volna a nap létezésében. De meg kell mondanom, kedves olvasóm, hogy gondolataim még az égnél is sötétebbek voltak. Lelkemben minden fény kihunyt, amióta megtudtam - és mily váratlanul! -, hogy de Brézolles márkiné már másnap Nantes-ba utazik. Csak abból a bánatból és keserűségből értettem meg, ami e hír hallatán eltöltött, milyen erős vonzalom ébredt bennem iránta, ráadásul ily rövid idő alatt, holott szerettem volna azt hinni, hogy csak egy kis kalandról van szó, olyanról, amilyenről atyám is többször beszámolt Emlékirataiban. Az efféle fellángolásokat a pillanat szüli, s ki is hunynak, mihelyt a pillanat elmúlt, s csak halovány emlék marad belőlük, melyek ha néha-néha felmerülnek, kellemes érzést ébresztenek, s egy parányi sajnálkozást. Nicolas némán ügetett mellettem, csalhatatlan ösztönnel megérezve, hogy ez most nem az a pillanat, amikor beszélnie kell. Lefogadtam volna, hogy ő is tud de Brézolles márkiné tervezett távozásáról; ha máshonnan nem, hát a lovászoktól, akik már előkészítették úrnőjük hintaját a hosszú útra, újrapatkolták a lovakat, kicserélték az elhasználódott tengelyeket és a zötyögő kerekeket, amint azt egy hosszú utazás előtt szokás. A vacsora rendkívül ízletes volt, én azonban alig éreztem az ízeket, s nagy erőfeszítésembe került, hogy derűsen csevegjek, miközben a bánat mardosott, atyám pedig csak alig-alig vett részt a társalgásban, tekintve hogy minden gyermeke közül engem, a törvénytelen fiát szeretett a legjobban, s most keserű szívvel vált meg tőlem, attól félvén, amint azt egy gyönge pillanatában La Surienek meg is vallotta a minap (mert általában nem panaszkodott), hogy soha többé nem lát, hiszen az ostrom hosszúra nyúlhat, őt pedig hajlott kora miatt bármikor elragadhatja a halál. Hármunk közül de Brézolles márkiné maradt a leginkább ura érzelmeinek. Ridegséggel és érzéketlenséggel vádolhattam volna, ha nem veszem észre, hogy testének reszketésétől időnként megrezzennek a fülönfüggői, miközben szép arca nyugodt és derűs maradt. A vacsora végeztével atyám, fáradtságára hivatkozva, nem óhajtotta mindennapos herbateáját a kis szalonban elfogyasztani, s a márki szemhunyorítását elértvén La Surie is hasonlóképpen nyilatkozott, így hát kettesben maradtam de Brézolles márkinéval, aki még megvárta, amíg parancsára az inasa is távozik, s csak azután fogott bele a társalgásba, amely mindkettőnk számára kényelmetlennek ígérkezett. - Barátom - mondta nyájasan -, látom, hogy haragszik rám, s azt is tudom, miért. Sosem említettem kegyelmednek, miért oly rendkívülien fontos számomra, hogy mihamarább Nantes-ba utazzam. Az idő tájt, amidőn kegyelmed, végtelen örömömre, belépett ebbe a házba, lemondtam az utazásról, hiszen az ostrom miatt lehetetlen volt olyan kíséretet verbuválni, amely egy ilyen hosszú és veszélyes utazáshoz elengedhetetlen. Amikor azonban atyja megemlítette, hogy épp Nantes-ba készül, a kegyelmed féltestvéreit meglátogatni, én, aki mindig hirtelen döntök, oly mesésnek találtam e nem várt lehetőséget, hogy az ő társaságában utazhatom, katonák kíséretében, hogy azon melegében megkértem, hadd indulhassak útnak vele, s csak később ébredtem tudatára, hogy elsőbben is kegyelmednek kellett volna szólnom, s egyben megmagyaráznom távozásom okát. - Asszonyom - mondtam én erre, kissé ünnepélyesen -, oly nagylelkűen befogadott engem a házába, s annyi jelét adta nagyrabecsülésének, hogy nagyon is illetlen dolog volna, ha ezek után szemrehányást tennék asszonyomnak, vagy ne adj' isten magyarázatot követelnék, miért is kell oly sietve Nantes-ba utaznia. - A "nagyrabecsülés" talán nem a legmegfelelőbb szó arra, gróf úr, amit kegyelmed iránt érzek - mondta de Brézolles márkiné gyöngéd s egyben ingerkedő kis mosoly kíséretében -, bár érzelmeim tárházában a nagyrabecsülésnek is helye van. A magyarázatot pedig mindjárt meghallja. Mivel önként tárom fel az okot kegyelmed előtt, remélem, megértően fogadja, s egyelőre csupán arra kérem, kegyeskedjék végighallgatni. - Asszonyom - mondtam, mosolyától már meglehetősen elgyöngülve -, minden körülmények közt alázatos szolgája vagyok és maradok. Szívesen meghallgatom, és ha módomban áll, a segítségére is leszek. - Barátom, odaadása mélyen meghat, hiszen neheztelhetne is rám, s higgye el, nagylelkűségét nem felejtem el soha. Van egy palotám Nantes-ban, melyet a férjem után örököltem. Többnyire ott lakom, s csak a nyarat töltöm Saint-Jean-des-Sables-ban. Ám miután de Brézolles márki elhalálozott, amiben - mint tudja - túlzott vérmességének éppúgy szerepe volt, mint sebesülésének, az iratait rendezgetve felfedeztem a házassági szerződésünket, amelyet korunk átkos szokásának megfelelően nem én írtam alá, hanem atyám. És amint elolvastam e szerződést, oly fortélyos és aljas záradékra bukkantam, amely férjem halála esetén megfoszt nantes-i palotámtól, mivel az visszaszáll egykori férjem családjára. Azonnal írtam a nantes-i bíráknak, s perorvoslatot kértem e méltánytalanságra. Sajnos, amint azt mindenki tudja, a panaszos fél számára rendkívül hátrányos - mondhatnám végzetesen hátrányos -, ha nincs a helyszínen, hiszen a bírákat igazán csak élőszóval lehet ösztönözni, hogy egészen finoman fejezzem ki magam... - Nagyon köszönöm, asszonyom. Most már értem, miért oly fontos Nantes-ba utaznia. Feltehetnék még néhány kérdést? Ismerem némiképp a törvényeinket, s ha részletesebben is beavatna az ügybe, talán a segítségére lehetnék. - Barátom - mondta erre de Brézolles márkiné egy mély sóhajjal s epedő arckifejezéssel -, bocsásson meg, de ennél többet most nem mondanék a szerződésről. Ingoványos talajra tévednénk, s a részletezés túl sok időnket rabolná el, márpedig nincs sok időnk, s ami mégis maradt, nagyon drága, úgyhogy tanácsosabb volna másfajta szavaknak szentelnünk. Ezzel felállt karszékéből, s halk reszkető hangon így szólott: - Negyedóra múlva, barátom, az ágyamban leszek, s remélem, felkeres. Távoztában ringott körülötte hufándlis szoknyája, s ő jól tudta, hogy követem a tekintetemmel, egészen a szalon ajtajáig, amelyen kissé oldalazva lépett ki, szoknyáját két kézzel felhúzván. E mozdulatát mindig éber szemekkel figyeltem, oly végtelenül kecsesnek találtam, s most, amikor utoljára láthattam, nagy felindultságom ellenére sem mulasztottam el. De Brézolles márkiné magamra hagyott tehát, ám összezavarodott gondolataimat nem hagyta el. Nem mintha gyanakodtam volna, hogy nantes-i utazásának nem az a valódi oka, amit előttem feltárt: a házassági szerződésekben a legutolsó vessző is csapdát rejtett, s a nyomukban oly ádáz örökösödési viták támadtak, hogy de Brézolles márkiné esete mindennaposnak volt mondható, így hát eszembe sem jutott utazása indokát kétségbe vonni. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy a márkiné, aki a számára nagyon előnyös megállapodást kötött énvelem is, mindig szem előtt tartja az érdekeit, így hát foggal-körömmel fog küzdeni most is, hogy elérje, amit akar. Az azonban meglepett, hogy - ha a tőle megszokott nyájassággal utasított is el - nem volt hajlandó részletesebben nyilatkozni arról a bizonyos baljós záradékról. Természetesebbnek tartottam volna, ha elmond mindent, hiszen ez az ügy oly fontos volt neki, elutasítását pedig némiképp barátságtalannak éreztem, s sehogy sem tudtam megérteni, miért e titkolózás. Később, sokkal később értettem csak meg, amikor végre megtudtam, mit rejt ez a záradék, és sok más, nagy fontosságú dologról is értesültem, amelyeket de Brézolles márkiné akkor szintén elhallgatott előlem, hogy valójában milyen ügyesen és óvatosan járt el, hiszen minden bizonnyal rosszul fogadtam volna e közléseket, s hirtelen felindulásomban tán ki is vetettem volna őt a szívemből. Mint minden férfit, engem is arra tanítottak már kisgyermekkoromtól, hogy egy férfinak nem illik sírnia, s ez a tilalom oly mélyen bevésődött az agyamba, hogy ma már ha akarnék sem tudnék könnyezni. A könnyeim mindazonáltal nem apadtak el, csak éppen megrekednek a torkomban, s nem juthatnak el a szememig. De a torkomban rekedt könnyek sem kevésbé kínzók s fájdalmasak, mintha végigcsorognának az orcámon. Olyannyira, hogy ezen az utolsó éjszakán, amelyet de Brézolles márkiné mellett tölthettem, többször is úgy éreztem, mintha satuba fognák a torkomat. Különösnek tűnhet, hogy szomorúan is lehet enyelegni, márpedig lehet, mintha a test és a fej más-más logikát követne. A gyönyör sem kisebb ilyenkor, mint máskor, de amikor a vihar szüneteiben beállt a csönd, mindketten gondolataink prédájává váltunk megint, s az a tudat, hogy hamarosan kiűzetünk kis földi paradicsomunkból, méghozzá minden bizonnyal hosszú időre, szavunkat szegte, de Brézolles márkiné is csak némán könnyezett, én pedig szörnyen elszorult torokkal törülgettem a könnyeit. Szerettük ezt az ágyat, amelynek az egyik oldalán selyemből, a másikon tafotából varrt rózsaszín függönyein átderengett a remegő gyertyafény, épp annyira, hogy láthassam de Brézolles márkiné bájos orcáját és a női testet, melyről a költő oly szépen mondja: Ó, női hús, te gyönyörű, Te édes, sima, drága test. [Villon. Szabó Lőrinc fordítása. (A ford.)] Amint szívesen mondogattuk is, ha a sóhajok helyét a szavak vették át, és mindig úgy éreztük - ezen az éjszakán még inkább -, hogy a baldachin megvéd a sötét külvilágtól, mintha egyenesen Noé bárkáján ringatóztunk volna, az egyetlen emberpár, melynek a Mindenható parancsa szerint az a küldetése, hogy újra benépesítse a földet, ha a majd a vízözön lehúzódik megint a szárazföldről. Másnap, amint épp Luc segítségével öltözködtem, kopogtattak szobám ajtaján, s jól tudván, hogy ebben az órában senki más nem kereshet, csak atyám, nyomban engedélyt adtam a belépésre. - Fiam - kérdezte -, indulásom előtt válthatnék néhány szót kegyelmeddel? - Nagy örömömre szolgálna, atyámuram - válaszoltam, meghajolván. Intésemre Luc magunkra hagyott bennünket. - Fiam - kérdezte ekkor atyám -, feltehetek egy egészen személyes jellegű kérdést? - Tegye csak fel, atyám - válaszoltam bátorítóan. - Nem szeretném, ha kérdésemet sértőnek találná - folytatta atyám -, így hát döntse el kegyelmed, kész-e válaszolni reá. - Kérdezzen csak, atyám - unszoltam mosolyogva. - Fiam - mondta rövid csönd után -, táplál kegyelmed gyöngéd érzelmeket de Brézolles márkiné iránt? - Azt hiszem - feleltem, továbbra is mosolyogva -, így is fogalmazhatunk. - Ebben az esetben elmondhatjuk, hogy az érzelem kölcsönös: a hölgy szerelmes kegyelmedbe. - Honnan tudja, atyám? Hiszen a hölgy leplezi érzéseit. - Onnan, hogy az asztalnál - ebédkor éppúgy, mint a vacsoránál - egyetlen pillantást sem vetett fiamuramra. - És ez érzelmei bizonyítéka volna? - Éppannyira, mintha le sem vette volna a szemét kegyelmedről: épp abbéli félelme, hogy elárulja magát, árulta el. - Atyám, kitűnő ez a gioco di parole. Feltétlenül el kell mondania Miroulnak is. Ezen aztán jót nevettünk, s a nevetés oldotta kissé beszélgetésünk rejtett feszültségét. - Nem titkolom - folytatta atyám -, hogy a lehető legjobb véleménnyel vagyok de Brézolles márkinéról. - Én is. - Tudja, miért utazik Nantes-ba? - Hogy megszerezze az örökségét, amely elhunyt férje után jár neki, de amitől férje családja meg akarja fosztani. - És meg is fogja szerezni - mondta atyám -, lévén a feje oly kemény, amilyen lágy a szíve. És mivel erre semmit sem mondtam, folytatta: - Fiam, visszatetszőnek találta szavaimat? - Korántsem, atyám. Miért sértenének engem a de Brézolles márkinét magasztaló szavak? Szemügyre vettem atyámat, s tekintetemben benne ragyogott az iránta táplált minden szeretetem, majd évődve megkérdeztem: - Atyámuram, értelmezhetem-e úgy a szavait, hogy szívesen venné, ha de Brézolles márkiné egykor a menye lenne? Tulajdonképpen miért is ne? A hölgy fiatal, szép, jó családból való, és amint az imént mondta, a feje oly kemény, amilyen lágy a szíve. Ráadásul, ha jól értettem, még az elhunyt férje utáni örökséget leszámítva sem szegény. - De hát kegyelmed sem az. És élvezi a király kegyét, s minden reménye megvan rá, hogy grófsága hamarosan hercegséggé változik. Így hát kölcsönösen jó partinak számítanak. Akkor hát mi tartja vissza kegyelmedet? - Nem "mi", hanem "ki": de Brézolles márkiné. Azt mondta, csak akkor óhajt a feleségem lenni, ha már biztos lehet benne, hogy igazán szeretem. - Mit akarhat ez jelenteni? - kérdezte atyám, magasan felvonva szemöldökét. - Azt, hogy a hölgy óvatos, s ami engem illet, én sem akarom elsietni a dolgot. Még új ez az érzelem. Időt akarok hagyni rá, hogy kiteljesedjék és megérjen. Amit mondtam, igaz volt, ám az igazságnak csak a felét árultam el, hiszen szerettem volna még, igen, mindenekfelett azt szerettem volna, ha de Brézolles márkiné felvilágosít némely dolog felől, amit mindeddig eltitkolt előlem, és míg ezekről nem tudtam, nem táplálhattam iránta oly tökéletes bizalmat, amilyen a megszülető szerelemhez szükséges. De Brézolles márkiné nem vitt magával mást a hintajában, csak de Vignevieille urat és két komornát, s oly derűs arccal, az udvariasság szabályait a legpontosabban betartva vettünk búcsút egymástól, hogy a leggyanakvóbb jezsuita sem találhatott volna benne kivetnivalót. Atyámtól és La Surie-től nagy ölelkezések közepette búcsúztam, miközben szokványos szavakat váltottunk, erőltetetten mosolyogtunk, s úgy téttönk, mintha nagyon is vidámak volnánk. Margot, mielőtt beszállt volna atyám hintajába, nagyot bókolt előttem, én pedig megpaskoltam üde orcáját, de meg nem csókoltam, tudván, milyen féltékeny atyám a kedvesére. Atyám svájci kísérői - a két saját katonáját, Pisseboeuföt és Poussevent-t, valamint a kocsist, Lachaise-t nem számolva - tizenöt fős kíséretet biztosítottak a két hintónak és a szekérnek, amelyre a poggyászt, a puskákat, a petárdákat és a lőszert rakták. A menetet négy igásló zárta, melyeket egyelőre még nem fogtak be, atyám ugyanis azt vallotta, hogy egy befogott ló naponta legfeljebb tizenkét mérföldet tehet meg egyvégtében, s még ennél is kevesebbet, ha az út emelkedik vagy nehezen járható. Amint az én svájci kísérőim kitárták a kapukat, majd díszsorfalat állva fölsorakoztak a kikövezett út két oldalán, a menet elindult, s ekkor a kastély szinte minden ablakából inasok, lakájok és szobalányok nézték az útra kelőket, némelyek sírtak, féltvén úrnőjüket, a népes kíséret ellenére is, a hosszú úton rá leselkedő veszélyektől. - Nos hát, gróf úr - mondta Nicolas, hogy kizökkentsen lehangoltságomból -, most mindketten egyedül maradtunk. - Hogyhogy "mindketten", Nicolas? Csak nem estél szerelembe valamelyik szobalánnyal? - Sajnos, gróf úr, épp annak a két komornának az egyike volt a kedvesem, akiket a márkiné magával vitt Nantes-ba. - Szomorú ez neked is, neki is. Remélem, elővigyázatos voltál, ahogyan meghagytam. - Az voltam, gróf úr. - Jól tetted. Nagy hiba volna, ha szegényke teherbe esne, s a boldog szerelemből csak a bánat maradna neki. Közben az járt a fejemben, hogy bezzeg de Brézolles márkiné nem volt hajlandó az említett óvintézkedéseket megtenni, mert az volt minden vágya, hogy anya lehessen, s még azt sem kívánta, hogy vegyem feleségül: viselkedése még most is elképesztett. - Szeretted azt a lányt, Nicolas? - kérdeztem, látva, hogy szép arcát egészen feldúlta a bánat. - Hitemre! Nagyon szerettem, és ha nemes hölgy volna, tüstént feleségül is venném. - Akkor hát neked is nagy a bánatod! - Nagy bizony, gróf úr, és mivel most először fordult elő, hogy nemcsak a testemmel, hanem a szívemmel is szerettem, nem tudom, mitévő legyek. Azután félig komolyan, félig tréfásan még hozzátette: - Lehet, hogy sírni fogok? - Nem! Nem! Nyergeld fel a lovainkat, Nicolas! Egy sebes vágta Aytréig jót fog tenni, s még jobb lenne, ha a királytól valami olyan megbízást kapnánk, ami napközben lefoglal. Éjszaka azután sírhatunk... De nekem még ez sem sikerült: a vendéglátóm távozását követő éjszakán csak nehezen tudtam elaludni, s gondolataim egyre csak de Brézolles márkiné körül forogtak, fájdalmasan. Kár, hogy az egyébként igen előrelátó bíboros történetírót nem hozott magával, aki híven beszámolt volna a híres-nevezetes gát építéséről, amelyet Coureille és az Öböl-fő közé vontak, hogy lezárják az öblöt, s megakadályozzák, hogy az angol flotta hajói befuthassanak a kikötőbe, segítséget és utánpótlást biztosítva a La Rochelleieknek. Megálmodói úgy tervezték, hogy a gát mintegy a várfalak meghosszabbításaként a tenger felől is elzárja s ezáltal éhhalálra ítéli a lázadó várost. Igaz ugyan, hogy a helyszínre érkezett Malherbe, ő azonban ékesszólását kizárólag a király, a királyné, az anyakirályné, a bíboros, sőt Conti hercegné dicsőítésének szentelte. Homérosz példája nyomán, aki az Iliász-ban számolt be Trója ostromáról, a mi udvari költőnk is önmagához méltatlannak ítélte volna, ha prózában szól a harci cselekményekről, köztük ennek a hatalmas gátnak az építéséről, amely egész Európa csodálatát kivívta, és amelyet munkások ezrei építettek éjjel és nappal. Mivel tehát történetíró nem volt a helyszínen, s Malherbe sem vállalkozott erre a szerepre, még azt sem tudjuk pontosan, mikor helyezték az első köveket az iszapba. Egyesek azt állítják, hogy a gátat 1627 decemberében kezdték építeni, s négy hónappal később, 1628 márciusában fejezték be. Mások, s köztük én is, úgy emlékeznek, hogy 1627 novemberében öntötték az első puttony követ az öbölbe. Bár fél év múlva sem volt még készen a gát, májusban mégis elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy meghiúsítsa az angolok első betörési kísérletét. Az atyám és de Brézolles márkiné távozását követő reggelen, mint mindennap, Aytréba indultam, hogy jelen legyek a király felkelésénél; őfelségét azonban ágyban találtam, megfázott, a nátha a torkát és az orrát támadta meg, de istennek hála, lázat nem okozott, amint Héroard doktor megállapította, aki épp akkor mérte meg a pulzusát, amikor beléptem a balusztrád mögé. - Sire - mondta Héroard -, két napig ágyban kell pihennie. - És diétát is előír? - kérdezte keserves ábrázattal Lajos, aki, mint minden Bourbon, nagyon szeretett enni. - Nem, felség. A húsok táplálják a vért, a vér pedig meggyógyítja a náthát. Volt széklete, Sire? - Berlinghen, mutassa meg! - parancsolta Lajos. Berlinghen megmutatta, és Héroard doktor oly elégedett arcot vágott, mint egy magister, aki jó osztályzatot ad tanítványának. - Nagyon jó! Nagyszerű, Sire! - mondta, s elismerően bólogatott. És Lajoson látszott a megkönnyebbülés, hogy ezúttal nem kell elszenvednie a Héroard által alkalmazott két leggyakoribb gyógymódot, az undok purgálást és a beöntést. - Viszont folyik az orrom - jegyezte meg mogorván. - Hadd folyjon, Sire! - mondta ünnepélyesen Héroard. - Nagyon jó az: megtisztul magától. - De hát itt mindenki megfázik! - mondta méltatlankodva Lajos. - Szörnyű ez a vidék. Örökké esik, jeges szél fúj, és rettentő hideg van. - Az óceán okozza, Sire. De az is igaz, hogy nyáron sincs túl nagy hőség. - Ó, Sioac! - mondta a király. - Hát végre itt vagy! - Esedezem, felség, bocsássa meg távolmaradásomat! Siorac márki ma reggel indult tovább Nantes-ba. Ha akadt olyan érzelem, amelyet Lajos tökéletesen megértett, hát a fiúnak atyja iránti szeretete volt az. Kilencéves volt, amikor jó Henrik királyunkat meggyilkolták, és ez volt a legnagyobb megrázkódtatás, ami Lajost életében érte. - Sioac - mondta a király -, atyád iránti szeretetből megbocsátok. És adja az ég, hogy még sokáig olyan egészséges legyen, amilyennek legutóbb láttam. - Bár hallgatná meg az ég felségedet! - mondtam erre, mélyen meghatottan. - Sioac - folytatta a király -, tegnap nem tudtam megnézni a gátat, és holnap sem fogok tudni odamenni, ezért azt szeretném, ha te lovagolnál el az Öböl-főhöz, és megnéznéd, hogyan haladnak a munkálatok, valamint azt is szeretném, ha elmondanád, mi a véleményed magáról a gátról, mert engem kétségek gyötörnek vele kapcsolatban. - Megkérdezhetem, Sire, hogy kétségei a munka menetére vagy magára a gátra vonatkoznak? - Magára a gátra. Úgy vélem, a gát önmagában jó ötlet, de tartok tőle, hogy elég egy kicsit erősebb vihar, és romba dől az, amit annyi fáradság és pénz árán építettünk fel. - Sire, minden parancsát a legnagyobb odaadással végrehajtom. Mindazonáltal emlékeztetném, hogy én nem vagyok sem tengerész, sem mérnök, sem kőműves. - Viszont jó a szimatod, Sioac, és a tanácsaidban még sohasem csalatkoztam. Indulj máris az Öböl-főhöz. Schomberg majd megmutatja neked az építkezést. Ezzel elbocsátott, és bár rendkívül hízelgőnek találtam, hogy egy ilyen nagy vadász a szimatomat dicséri, a megbízatás nemcsak hogy meghaladta képességeimet, de rendkívül kényesnek is ígérkezett. Köztudomású volt, hogy a bíboros sokkal inkább bízott a gátban, mint a király, a bíborosnak ugyanis az volt a véleménye, hogy az a vállalkozás, ami ilyen nehézkesen indul, végül biztosan sikerrel jár, feltéve hogy hisznek benne, s fáradságot nem kímélve munkálkodnak érte. Így hát bármit súg is a "szimatom" a gát tartósságáról, biztos lehetek benne, hogy megállapításom csak az egyik félnek fog tetszeni. Az óriás termetű Schomberg tárt karokkal fogadott az Öböl-főnél, de nagy bánatomra ezek a karok össze is zárultak mögöttem, Schomberg úgy megölelgetett, hogy majd' megfúltam, s közben hatalmasakat sózott a hátamra, ami egy medvét is megviselt volna. Ráadásul mindezt Nicolas-nak is el kellett szenvednie, aki alig állta meg fintorgás nélkül a túláradó érzelmeknek eme kitörését, majd Schomberg nyomban az asztalához invitált bennünket, hogy együtt fogyasszuk el vele a pecsenyéjét: egy illatozó sült báránycombot, amelynek felvágásához maga látott hozzá mindjárt. Ebben a pillanatban a tiszthelyettes Nicolas bátyja, Clérac kapitány érkezését jelentette, aki a király parancsát hozta. Ő volt az egyetlen, aki megúszta ölelgetés nélkül, a marsall ugyanis a báránycombbal volt elfoglalva, s csak felszólította a kapitányt, hogy üljön le közénk. Amiután végzett a szeleteléssel, Schomberg kérte a tányérunkat, amit hierarchikus sorrendben nyújtottunk felé, először én, utánam Clérac kapitány, végül Nicolas, de ami az adagot illeti, ő sem járt rosszabbul a többieknél. Csöndben lenyeltük az első falatot, s utána küldtünk néhány kortyot a loire-i borból, mivel úgy találtuk helyesnek, ha előbb az állati testet lakatjuk jól, majd miután első éhünket csillapítottuk - ami persze nem jelenti azt, hogy további éhségünkről megfeledkeztünk volna -, áttértünk a beszédre, amely kizárólag az ember sajátja. - No lássuk, Clérac! Mi szél hozta erre? - kérdezte Schomberg. - Marsall úr - válaszolta Clérac -, két üzenetet hoztam a királytól. Az egyik kegyelmednek szól és írásos üzenet, a másikat szóban kell átadnom Orbieu grófjának. - Engedelmével, gróf úr - mondta Schomberg -, lássuk előbb a király levelét. Bár Clérac, aki a marsall balján ült, megtehette volna, hogy egyszerűen csak átnyújtja a levelet, ő azonban fölállt, haptákba vágta magát, s karját mereven előrenyújtva, egy főbólintás kíséretében adta át Schomberg-nek a király levelét. S azután állva várta a további parancsot. - Az ördögbe is! Üljön le, Clérac! - szólt rá Schomberg, bár igencsak rossz néven vette volna, ha a kapitány nem áll fel, s így nem adja meg a tiszteletet a királynak s őneki is. Clérac feszessége azonnal felengedett, visszaült a helyére, de nem nyúlt az ételhez, szemét mély tisztelettel Schomberg-re függesztette, amíg a marsall fontoskodó s egyben aggodalmas arckifejezéssel feltörte a királyi pecsétet, hiszen Lajos levelének felbontása mindenkit rettegéssel töltött el: a király gyakrabban szidott, mint dicsért. Most azonban, mihelyt végigfutott a levélen, Schomberg arca kigyúlt az örömtől, s csaknem diadalmas hangon kiáltotta: - Uraim! Hallják csak, mit ír a király! Azt kérdezi, hogy vajon tegnap én vagy Angouléme herceg parancsnokolt-e az Öböl-főnél! Ekkor Schomberg harsány nevetésben tört ki, mi pedig csak néztünk rá, elképedve, s nem értettük, mi az oka ennek a nagy jókedvnek. - És ki parancsnokolt tegnap, uraim, az Öböl-főnél? - kérdezte Schomberg, még mindig hahotázva. - Ki más, uraim, mint Angouléme herceg?! Clérac, Nicolas és én döbbent pillantásokat váltottunk, de igyekeztünk elfojtani mosolyunkat, nehogy megsértsük a ház urát, de továbbra sem értettünk semmit. - Marsall úr - szólaltam meg végül -, mi történt tegnap az Öböl-főnél, ami miatt a király tudni óhajtja, ki parancsnokolt ezen a napon? - Hogyan? Hát nem tudják?! - kiáltotta Schomberg mosolyogva. - Elmondom, nem titok. Ma estére már az egész tábor tudni fog róla. Tegnap éjjel a La Rochelle-iek kitörtek a városból. Rajtunk ütöttek, két századunkat szétverték, vagy egy tucat foglyot ejtettek, és ami ennél is rosszabb, elraboltak ötöt-hatot a sáncok közt legelésző marhák közül is. Azért mondom, hogy "ami ennél is rosszabb", mert a jó hugenották kereskedő népség, így hát a foglyainkat váltságdíj fejében biztosan elengedik, de a marhákat nem adják vissza. Már le is vágták őket. És ma reggel a nagydarab húsokkal sétálgattak vidáman a bástyákon. Szegény Angouléme! - mondta végezetül. - Már majdnem sajnálom! Gróf úr, nézete szerint mit tesz majd vele Lajos? Visszaküldi Párizsba? - Azt nem teheti, marsall úr! Ha visszaküldi őt Párizsba, az ördögi szoknyák túlságosan is örülnének, hogy egy vér szerinti királyi herceg kerül a hálójukba. A herceg véleményem szerint megússza egy kemény dorgálással és része lesz a királyi duzzogásban. - Királyi duzzogás? - kérdezte Schomberg, nem is titkolván csalódottságát, hiszen nyilvánvalóan sokkal nagyobb büntetésre számított. - Duzzogás? És mit jelent ez? Egy kis duzzogás egy oly súlyos hibáért, amilyen az éberség hiánya? - Ó! Marsall úr! Nem lesz azt könnyű átvészelnie a hercegnek! Tíz-tizennégy napon át Lajos szóra és pillantásra sem méltatja majd! És ha a szerencsétlen próbálna szólni hozzá, úgy tesz majd, mintha nem hallaná. Ami mélységesen megalázó dolog, hiszen így az egész udvar számára láthatatlanná és halhatatlanná válik a herceg. - Ezt nagyszerűen elmagyarázta, gróf úr! Előfordult már, hogy kegyelmedet sújtotta duzzogásával a király? - Igen, de az, hogy úgy mondjam, csak duzzogásocska volt! S csupán egy napig tartott! A bíboros, aki bizonyos volt ártatlanságomban, kegyeskedett közbenjárni az érdekemben, így hát a király már másnap ismét felém fordította szemét, szavát és fülét. Schomberg zekéje ujjába rejtette őfelsége levelét, majd kivehetetlen szavakat mormolt, miközben vett magának újabb két szelet sültet, s oly nagy lendülettel látott hozzá, mintha így akarna vigasztalódni a csalódásért. Egy szót sem mert szólni senki, magamban viszont furcsának találtam, hogy Schomberg-t sokkal jobban bántja Angouléme viszonylag enyhe büntetése, minta hadseregét ért csapás. Mert hiába csak minden második nap ő a főparancsnok, a hadsereg mindennap az övé is. És bár a La Rochelle-iek csak parányi győzelmet arattak, harci szellemüket s a végső győzelembe vetett reményüket növeli ez a kis siker. Amidőn első éhünk utána másodikat is csillapítottuk, második szomjunkról már nem is beszélve, Schomberg megtörte végre a csöndet, s mivel ekkorra már fölülkerekedett a jobbik énje, megpróbálta tárgyilagosabban elemezni a történteket. - A herceg tulajdonképpen nem tehetségtelen ember - állapította meg. - Bátor és ért a hadviseléshez, de csak a IV. Henrik-féléhez: őrült lovasroham az ellenséges gyalogság pikái ellen. Ostromot viszont nem tud irányítani, mert túlságosan könnyelmű, hiányzik belőle a módszeresség, nem kedveli a fáradságos munkát, amit a katonái is megéreznek, s nyomban ők is lazítanak. Olyannyira, hogy amikor rajtam a sor, s én veszem át a parancsnokságot, mindig újra meg kell szilárdítanom a fegyelmet s fokozni az éberséget. E méltányosnak szánt szavak után, miközben ügyesen - s egyébként jogosan - feldicsérte önmagát, visszatért Schomberg jókedve, s már vidáman nyelte a húst és a bort, majd Clérac kapitányhoz fordult, s azon a jó kedélyű, katonás hangon szólalt meg, amelyet a tisztek számára tartogatott, mondom, "tisztek" s nem "tisztjei", hiszen a királyi muskétások kizárólag őfelsége fennhatósága alá tartoztak: - Nos hát, Clérac! Hol az ördögbe van az a szóbeli üzenet, amit Orbieu grófjának kell átadnod? Lenyelted talán? Vagy négyszemközt kell tudatnod a gróf úrral? - Az üzenet korántsem titkos, marsall úr - válaszolta Clérac. - Az öcsémre, Nicolas-ra vonatkozik. A király úgy határozott, hogy a várakozási idő letelt, s az öcsém e hónap végén csatlakozhat a muskétásokhoz. De mivel őfelsége arra is gondolt, hogy Orbieu grófja az ostrom idején talán nehezen talál új lovászt magának, Nicolas-ra bízza, akar-e a gróf úrnál szolgálni az ostrom végéig. - Én nagyon örülnék neki, ha Nicolas is egyetért. - Hát hogyne értenék egyet, gróf úr? - mondta Nicolas, s szép, ifjú orcája belepirult az örömbe. - Minden jó, ha jó a vége! - jelentette ki Schomberg, bár nyilvánvalóan nem bánta volna, ha a dolgok másként alakulnak, legalábbis Angouléme büntetését illetően. - Gróf úr - mondta s fölállt -, ha meg akarja tekinteni a gátat, ideje elindulnunk, mert a nap, ha egyáltalán beszélhetünk napról, korán lenyugszik ezekben a téli hónapokban.

V. fejezet

Schomberg szállásáról kilépve valóban nem láttuk a napot, csak az alacsony, fekete ég borult fölénk, s úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntenék, s a heves szél majd' ledöntött a lábunkról. A viharos eső fagyos volt, s a szél miatt nem függőlegesen hullott, hanem rézsútosan, ami miatt kénytelenek voltunk hátat fordítani neki, mert a tűhegyes jégcseppek egyébként az arcunkat verték, olyannyira, hogy a lélegzetünk is elállt. - A mindenit! - kiáltotta Schomberg. - Hintón megyünk! Ha most lóra szállunk, úgy elázunk, mint az öntött ürgék! Elég baj, hogy szegény katonáinknak ilyen időben kell dolgozniuk a gátépítésen. De mihelyt a hintó útnak indult, a szélrohamok máris úgy rázták, akár egy szilvafát, és a befogott lovak lépésben is alig tudtak haladni, pedig az ostromsáncon vezető utat jó hat láb mélyen a földbe vájták, hogy védve legyen a La Rochelle-iek golyóitól. Aminek nagyon örültem, tekintve hogy így nemcsak a lövegektől, hanem, legalábbis valamennyire, a viharos széllökésektől is védve voltunk, amelyek egyébként oly erősek voltak, hogy minden bizonnyal a sárba borították volna a hintót, lovastul. Végre elértük az öböl felső csücskét, az Öböl-főtől északra, s amikor kiszálltunk a hintóból, olyan heves szélviharban találtuk magunkat, hogy Schomberg épp csak hátrakiáltott, hogy kövessük, s már rohant is egy faház felé, amelyet vastag kötelekkel rögzítettek, s minden kötél vége habarccsal volt odaerősítve a földbe levert cölöpökhöz. Amíg a menedék felé futottam, két ilyen kötelet is láttam, de nyilván több is volt, hiszen legalább négy szükségeltetett ahhoz, hogy a házikót ne ragadja el a vihar. Amikor végre becsukódott mögöttünk az ajtó, először nem láttam mást, csak egy kályhát, egy nagy, durván kifaragott székekkel körülvett asztalt, s azon tömérdek kockás papírlapot, melyeket a négy sarkukon kavicsokkal rögzítettek. Két ember volt csak a házikóban, egyszerűen, melegen öltözve, akiket Schomberg mindjárt be is mutatott: egyikük Métezeau volt, a mérnök, másikuk Thiriot úr, a munkavezető. - Gróf úr - mondta Schomberg -, ez a két úr válaszol majd minden kérdésére. Egyikük a gát tervét készítette, másikukat pedig a kivitelezéssel bízta meg a király. - Marsall úr - mondta erre Métezeau, aki sovány, ősz emberke volt, de gördülékeny, szabatos beszédéből és érces hangjából ítélve igen energikus férfiú lehetett -, a terveket valóban én készítettem, de azóta is napról napra javítok rajtuk a munkavezető úr tanácsait követve. - Ó! Munkavezető! - szólalt meg most a másik férfi, aki zömök volt, az arca pedig olyan vörös, akár a sonka. - Milyen nagy szó! Valójában kőműves vagyok, ráadásul olyan kőműves, aki most nem is végez kőművesmunkát, tekintve hogy szabad kövekből építkezünk. - Mik azok a szabad kövek? - kérdeztem. - Olyan kövek, amelyeket nem habarccsal tapasztunk össze, csak a súlyuk tartja egyensúlyban őket, na persze, ha megfelelően illeszkednek. - És miért nem használnak habarcsot? - Mert csak apály idején dolgozhatunk, amikor az öböl mélye szárazfölddé változik. A dagály pedig elmosná a habarcsot, amelynek nem lenne ideje kiszáradni. - Tehát nem használnak kötőanyagot? - Csak iszapot, gróf úr. - És az iszapot nem viszi el az ár? - Csak részben, de marad is, ráadásul az iszap sokkal olcsóbb és hozzáférhetőbb is, mint a habarcs. Néhány sziklától eltekintve, nincs is más itt, csak iszap, csupán le kell hajolni érte. - Aytréban azt beszélik, hogy kegyelmetek éjjel-nappal dolgoznak. - Nagyon hízelgő, hogy ezt beszélik rólunk - mondta a mérnök, Métezeau halvány mosollyal -, de az igazság az, hogy csak apálykor dolgozhatunk, vagyis mindössze napi hat órán át. Csak olyankor dolgozunk éjszaka, ha naplemente után áll be az apály. - Tehát mindössze napi hat órát dolgoznak! - jegyezte meg Schomberg a hangjában némi méltatlankodással, ami nem kerülte el sem Métezeau, sem Thiriot figyelmét, s utóbbi arca bíborvörössé változott. - Nem tehetünk mást, marsall úr! - mondta Métezeau, továbbra is nyugodt, udvarias hangon. - A dagály hat órán át tart, s víz alatt nem dolgozhatunk. - Hadd tegyem hozzá, marsall úr - szólt közbe Thiriot, némileg kevésbé nyájasan, mint Métezeau -, hogy ez a munka rettentő nehéz, napi hat óránál hosszabb ideig senki sem bírná. - Métezeau úr - mondtam én, mivel kellemetlenül érintettek Schomberg cseppet sem helyénvaló szavai -, ha jól értem, a gát kőből épül. Nem arról volt szó, hogy fából építik? - Valóban így tervezte egy olasz mérnök, Pompeo Tagone - válaszolta kissé gúnyosan Métezeau -, s az ötlet korántsem volt eredeti: amit javasolt, egy egyszerű cölöpgát lett volna. - Mi az a cölöpgát? - Egyfajta tengeri bástya, amellyel a horgonyzó hajókat szokták védeni, nehogy éjszaka közéjük tévedjen s kárt tegyen bennük egy halászhajó vagy bárka. A cölöpgát leszerelt, régi hajókból, gerendákból, öreg árbocokból készül, amelyeket vasláncok és kötelek tartanak egyben. Régi találmány, amelyet minden tengerész ismer; egy ilyen cölöpgát tart, ameddig tart: elég ha a horgonyzás idejére épen marad. - Ez azt jelenti, hogy a vihar a vasláncokat is szét tudja tépni? Métezeau naivnak ítélhette a kérdésemet, mert csak nehezen fojtott el egy mosolyt, de azután rendkívül készségesen válaszolt. - A háborgó tenger a vasláncot éppúgy széttépheti, mint a kenderkötelet. - Sőt könnyebben - szólt közbe Thiriot -, mert a kenderkötél rugalmas, míg a lánc nem az. Úgy láttam, ezzel nem ért egyet Métezeau, de nem szólt egy szót sem: úgy éreztem, nem akar ellentmondani Thiriot-nak a marsall előtt. - És mi történt, miután Tagone felépítette ezt a cölöpgátat? - Szemre nagyon tetszetős volt, de csak egy hétig csodálhattuk, mert a nyolcadik napon, dagálykor, a vihar szétrombolta. - És őfelsége akkor hazaküldte Pompeo Tagonét - mondta Thiriot -, miután kifizetett neki tízezer tallért. Sose fizettek meg még ilyen jól egy mérnököt, aki kudarcot vallott. - Thiriot úr - szólt rá szigorúan Schomberg -, ne bírálja a királyt! - Marsall úr - mondta Thiriot, s megint vérvörös lett -, eszembe sem jutott őfelségét bírálni... - Métezeau úr - vettem vissza gyorsan a szót -, mekkora gátat készülnek építeni? - Az alapja nyolc öl [egy öl két méter] széles lesz, a teteje pedig négy öl széles. Fontos, hogy ne élben végződjék, hanem felül is lapos legyen. Gúla formájú lesz tehát, két oldala lejtős, így a hullámok kisebb erővel ütköznek neki, mintha az oldalai függőlegesek volnának. Az alapba helyenként lyukakat fúrtunk, hogy az ár egy része átfolyjék rajta. Ez a vízmennyiséget is csökkenti, következésképpen az oldalakhoz csapódó hullámok erejét is. A gát közepén szűk, mindössze harminc öl széles bejáratot hagyunk, részben az árapálynak, részben a hadihajóknak. - Uram - mondtam -, ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy a bejárat egyik oldalán húzódik majd az itt épülő, s Coureille-től induló gátszakasz, a másik pedig az öböl túlpartján, s az Öböl-főtől indul. - Így van, gróf úr. Egyébként, mivel az ég kivilágosodott és az eső is elállt, ha óhajtják, megtekinthetik az Öböl-főtől induló gátszakaszt is. Én bólintottam, Schomberg marsall azonban kijelentette, hogy ismeri a túlsó szakaszt, s szívesebben maradna a barakkban. Métezeau úr ekkor felajánlotta, hogy hozat forralt bort, s ezt a javaslatát a marsall végre kegyesen elfogadta. Újra kabátba bújtunk, s kalapot tettünk a fejünkre, de istennek hála, amikor kiléptünk az ajtón, nem fogadott olyan viharos szél, amilyenre számítottunk: hidegen fújt ugyan, de már nem volt olyan elviselhetetlenül heves, mint az imént. - Javul az idő - mondta Thiriot. - De a javulás nem tart soká. Csak egy kis szélcsend két vihar között. Gróf úr, parancsoljon, fogja ezt a messzelátót. Ezzel jobban látja a túlparton folyó munkálatokat. Hálás voltam, amiért kölcsönadja a messzelátóját, s köszönetemet egy mosollyal is megtoldottam, amit ő igen meleg mosollyal viszonzott. Ebben a nagydarab emberben finom lélek lakozott, azt is észrevette, mennyire nem volt ínyemre Schomberg mogorva megjegyzése. Az előbb még koromfekete ég most sötétszürkére váltott, és e szürke háttérből élesen kiváltak a coureille-i gátszakasz fehér kövei, de a katonák, vagy inkább munkások csak a fehér színen ide-oda mozgó sötét foltoknak látszottak. - Métezeau úr - kérdeztem -, ha már a coureille-i építkezést nem szemlélhetjük meg a helyszínen, talán itt közelebb mehetnénk a parthoz, hogy láthassuk az embereket munka közben?! Hogy elbeszélésem érthetőbb legyen, talán hasznos lesz elmondanom, hogy a nagy sáncút Coureille végénél ketté ágazott, a jobb oldali ág felfutott arra a kis magaslatra, ahol a barakk állt, melyből épp most bújtunk elő, a másik ág pedig a tengerhez vezetett. Így hát amikor visszamentünk gyalog az útelágazásig, amelyen néhány perce hintóval hajtottunk át, egy földbe és a sziklába vájt lapos kis platóhoz értünk. A plató elég széles volt hozzá, hogy a köveket szállító szekerek elférjenek rajta; a köveket azután sietve halomba rakták a katonák, hogy a következő szekérnek is legyen helye. A kocsik olyan sűrűn követték egymást, hogy őrszemet kellett állítani az útkereszteződésbe, s intésére a jobb oldali úton védett helyre húzódtak a megrakott szekerek, amíg az üresek elhajtottak. Szép olvasóm, a szüreteken minden bizonnyal látott már puttonyt: ez egy nagy, hosszúkás kosár, amelyet vállszíjakkal a hátukra erősítenek az emberek. Az a fajta puttony, amelyben követ hordanak s nem szőlőt, természetesen sokkal teherbíróbb, ahogyan a vállszíj, no meg azoknak a válla és háta is, akik a követ cipelik. A rakodás a következőképpen zajlott. A kőhordó (persze sokan voltak, de állandóan váltották egymást) a vállára szíjazott üres puttonnyal háttal odaállt a maga csapatának rakodói elé, akik a köveket a puttonyba helyezték, méghozzá nagyon óvatosan, nehogy a hirtelen lezúduló kő súlya alatt fölöslegesen és fájdalmasan megrázkódjék a kőhordó teste, aki ekkor már minden izmát megfeszítve állt, nehogy összerogyjon a teher alatt. Ezután a kőhordó lassú, imbolygó léptekkel elindult a már elkészült gátszakaszra fektetett deszkákon, s elért az újabb "rakodókhoz", akik valójában már "lerakodók" voltak: kiemelték a puttonyból a köveket, és a megfelelő helyre rakták őket, pontosan követve a kőművesek utasítását. - Azt hiszem - mondta Nicolas sotto voce -, szívesebben lennék rakodó, mint kőhordó. - Semmit sem nyerne vele, lovász úr - mondta erre Thiriot. - Egy ember ugyanis csak tíz percig lehet kőhordó. Azután rakodó lesz és így tovább. A munkát ötös csoportokban végzik: ketten rakodnak, ketten lerakodnak és egy cipel. És ne higgye, hogy rakodni olyan könnyű! Nehezek ezek a kövek, és alaposan megviseli a kezet, ha hat órán át egyfolytában emelgetni kell őket. - A katonák mind önként vállalkoztak erre a kimerítő munkára? - kérdeztem. - Igen, gróf úr - válaszolta Thiriot -, ezek itt valamennyien önkéntesek. És, amint látja, derekasan dolgoznak. - Senki sem lopja itt a napot - jegyezte meg Métezeau, aki láthatólag még mindig neheztelt Schomberg megjegyzése miatt. - Jól fizetik őket? - Nagyon is! Minden egyes puttonyért pénzre váltható egy kőkorong. - És hogyan váltja be az intendáns? - Egy korong egy garas. - És miért nem kapnak mindjárt egy-egy szépen csengő garast? - Hogy a tolvajlást elkerüljük, gróf úr. A korong semmit sem ér, ha az illető katona nem szerepel az intendáns listáján, az önkéntesek között. Így hát a gátépítőtől ellopott korong nyomban akasztófára juttatja a tolvajt. - Előfordult ilyen? - Kétszer-háromszor. Amíg a tolvajok föl nem fogták, hogy a lopás mindenképp kiderül. - Az apály hat órája alatt hány puttony követ bír elcipelni egy ember? - Huszat. Annál többet semmiképp. - Az húsz garas naponta! Ehhez jön még a napi zsold, vagyis hat garas. Az ördögbe is! Az napi fél tallér! Valóságos vagyon! - Bizony, valóságos vagyon! De milyen áron! Ezek az emberek úgy dolgoznak, akár a rabszolgák, szélben, hidegben, esőben! Mások könnyebb módját is ismerik a meggazdagodásnak a mi világunkban... - jegyezte meg Thiriot. Schomberg, ha hallja, bizonyára szigorúan letorkolja Thiriot-t e megjegyzéséért, istentelennek tartván minden bírálatot, amely a királyságban uralkodó állapotokra vonatkozik, hiszen ebben az országban Lajos a király, s ez a király tette őt marsallá. - Gróf úr - szólalt meg Métezeau -, az ég újra elsötétült. Megint vihar közeledik. Ha mindent látott, amit látni kívánt, térjünk vissza a barakkba, ahol a forralt bor vár ránk. Elfogadtam a javaslatát, s amint beléptem a kis faházba, szinte a lélegzetem is elállt a melegtől, miközben a lábam és a kezem még hideg volt, mint a jég. Schomberg az asztalnál ült, hátát a kályha felé fordítván, amelynek duruzsolásától máris új erőre kapott. A marsall két kezébe fogta a kupát, s óvatosan kortyolta a bort, amely nyilván túl fonó volt, s égette a nyelvét. - Métezeau úr - mondtam, miután én is ittam a mindenkibe lelket öntő italból -, jól láttam, hogy az öböl-fői gátszakasz nem pontosan olyan, mint a coureille-i? - Bizony, jól látta, gróf úr - válaszolta Métezeau -, és az eltérés nem véletlen. Thiriot úr és jómagam terveztük ilyennek. A két gátszakasz vége nem pontosan egymással szemben helyezkedik el, ezáltal nehezebb a köztük hagyott, harminc öl széles csatornába bejutni. A tengerről érkező s az öbölbe tartó hajóknak s alakú kanyart kell leírniuk, ami még csendes időben is nagyon nehéz, hiszen villámgyorsan kell átállítania vitorlaköteleket, s egy nagy hadihajónak sem elég helye, sem elég ideje nem lesz, még kedvező szélben sem, hogy végrehajtsa ezt a manővert ágyútűz alatt. - A gáton tehát ágyúk is lesznek? - Természetesen, gróf úr. Ezenfelül a tenger felőli oldalon a bejárat mindkét csücskénél, a tengerbe nyúló végponttól nem messze, móló fut majd, a gátra merőlegesen. Ezen a két mólón szintén ágyúkat állítunk majd fel, amelyek oldalirányból lőhetik a csatorna felé kanyarodó hadihajókat. Ráadásul terveink szerint a gátat, a tenger felőli oldalon, ötös kötésű fapalánkok védik majd, amelyek szintén komoly akadályt jelentenek az ellenséges flottának. - Miből készülnek a palánkok? - Az iszapba mélyesztett nagy cölöpökből, amelyeket láncok fognak össze. - És nem rombolhatja le a vihar ezeket a palánkokat? - Nem, gróf úr, mégpedig azért nem, mert a cölöpök közt megfelelő hézagokat hagyunk, amelyeken átáramolhat a víz. Ezek a palánkok egyben a hullámok erejét is megtörik, s így a gátat is védik. Marsall úr - fordult Schomberg-hez -, üres a kupája. Megengedi, hogy újratöltsem? Schomberg megengedte, s én is, nem mintha kívántam volna még egy kupa bort, csak nem akartam, hogy a marsall egyedül igyon, s ez tovább fokozza rosszkedvét. Már így is elég mogorva volt: Schomberg láthatólag nem hitt benne, hogy a gát bármiféle haszonnal járhat. Nem szerette sem a mérnököket, sem a kőműveseket, sem az építőket, akik mindenféle műszaki trükkökkel akarják elrabolni a győzelmet a katonáktól és parancsnokaiktól. Arra panaszkodott alamuszi mód, hogy a gátépítés haszontalan munka, kidobott pénz, hiszen véleménye szerint a La Rochelle-iek elleni háborút katonákkal kell megnyerni, nem pedig halomba hordott kövekkel. Amiután a második kupa bort is felhajtottam, szemügyre vettem Métezeau, majd Thiriot urat; igencsak kikívánkozott belőlem egy kérdés, amelyet azonban Schomberg jelenlétében nem mertem feltenni, attól tartván, hogy a választ majd szétkürtöli a táborban. Ahogy a csönd egyre hosszabbra nyúlt, Thiriot, aki a két úr közül az érzékenyebb volt, elértette a pillantásomat és hallgatásom okát, s Schomberg-hez fordult: - Marsall úr, a barakk felső szintjének ablakából jól látszik az egész építkezés. Nem kívánna egy pillantást vetni rá? - Köszönöm, de elégszer láttam már - morogta Schomberg a kupájába. Ő utána persze nekem ajánlották fel, hogy tekintsem meg a kilátást, amit én mindjárt elfogadtam. Így hát Métezeau, Thiriot és jómagam elindultunk fölfelé a falépcsőn, amely erősen recsegett a súlyunk alatt, ezért lábujjhegyen, egyetlen szó nélkül lépdeltünk, mintha a csönd csökkentette volna a súlyunkat. - Uraim - mondtam, miután egy röpke pillantást vetettem az ablak felé -, nagyon örülök, hogy négyszemközt beszélhetek kegyelmetekkel, mert szeretnék egy olyan kényes kérdést feltenni, melyre a választ egyedül én akarom hallani. De elöljáróban szeretném elmondani, hogy semmiféle a priori előítélettel nem viseltetem a gáttal szemben, épp ellenkezőleg, nagyszerűnek találom a tervet éppúgy, mint a kivitelezést. Hallják hát a kérdésemet. Ám mielőtt megfogalmaznám, még egyszer szeretném biztosítani kegyelmeteket, hogy nem ellenséges szemmel nézek a művükre. A legnagyobb jóhiszeműséggel teszem fel a kérdésemet: valóban a hasznunkra lehet ez a gát? Meglehetősen hosszú csönd követte kérdésemet, miközben Métezeau és Thiriot össze-összenézett. Végül Métezeau válaszolt, méghozzá némi ünnepélyességgel: - Gróf úr, többféle választ is adhatnánk a kérdésére, de az első és legfontosabb, amit mondhatok, a következő: amióta Buckingham elfoglalta Ré szigetét, ahonnét azután oly nehéz volt kiűznünk az angolokat, a bíboros úr időt s fáradságot nem kímélve azon munkálkodik, hogy a király erős tengeri haderővel rendelkezzék. Ám jelen pillanatban flottánk még mindig nem annyira erős, hogy a nyílt tengeren a győzelem reményében ütközhetnék meg az angol flottával, ha az utánpótlást kívánna hozni a La Rochelle-ieknek. Viszont ugyanez a flotta, ha a gát és az ott elhelyezett ágyúk is segítik, súlyos csapást mérhet a betolakodókra. Ezzel egy időben, amint azt a gróf úr is tudja, Bassompierre úr a Lajos-erőd szomszédságában épít kikötőt, melyet mi Új Kikötőnek nevezünk. Ott horgonyozhat majd a francia flotta, vagyis elég közel ahhoz, hogy öblünk védelmére siessen, mihelyt az angol vitorlák feltűnnek a breton szorosban. Kegyeskedjék tehát, gróf úr, úgy tekinteni ezt a gátat, mint egyfajta erődítményt, amely tűzereje révén hathatós támogatást nyújthat a mozgó haderőnek. Bármily értelmes ember volt is Métezeau úr, meghökkentett volna ezzel az érveléssel, ha nem ismerek rá Richelieu bíboros fordulataira és meggyőző erejére. S amikor Thiriot is kifejtette a véleményét, ugyanezt a nyilvánvaló hatást fedeztem fel az ő okfejtésében is. - Gróf úr - mondta -, másfajta válasz is adható a kegyelmed kérdésére, s én most ezt szeretném kifejteni, a legteljesebb őszinteséggel. A gát - hacsak valami gravissime vihar nem jön közbe - hat hónap alatt készül el. Ha az angolok korábban támadnak, nem sok hasznát vesszük. De ha csak májusban, akkor nagyon is jó szolgálatot fog tenni. Márpedig a bíboros úr úgy véli, hogy az angolok, akik most éppen pénzszűkében vannak, tavasz előtt nem tudnak kiállítani egy erős hadiflottát. - Köszönöm, uraim, a válaszokat - mondtam. - Feltehetnék még egy kérdést, amit ugyan a végére tartogattam, de azért felettébb fontos: egy hevesebb vihar tönkre tudja tenni a gátat, akár befejezése előtt, akár utána? - Fennáll a veszélye - válaszolta Métezeau -, főleg a téli hónapokban, ezért hát arra kérjük Istent, óvja meg a gátunkat, hiszen egyedül csak ez a gát hozhatja meg a győzelmet királyunknak. A visszaúton, a hintóban, Schomberg rosszkedvűbbnek tűnt, mint valaha. Mogorva hallgatásba merült, majd hosszú csönd után így szólt hozzám: - Ha nem esik úgy, mintha dézsából öntenék, a király nap mint nap ellátogat a gátra. És minden iránt érdeklődik, tájékozottabb bárkinél. Néha együtt dolgozik a kőművesekkel, együtt rakják a köveket. Úgyhogy nem értem, mi az ördögnek bízta meg kegyelmedet, hogy szintén nézzen széjjel? - Marsall úr - mondtam erre halvány mosollyal, s közben a szegény Thiriot-ra gondoltam -, bírálja talán a királyt? - Ó, dehogy! Dehogy! - kiáltotta Schomberg, s durva vonású, cserzett ábrázata, nagy bajusza és busa szemöldöke dacára egyszeriben úgy festett, mint egy fülön csípett kisiskolás. - Én csak egy ostoba katona vagyok, őfelsége pedig mindig tudja, mit csinál. A király öreg szolgájának alázata némiképp meghatott, s igyekeztem mindjárt gyógyírt találni az iménti szúrásra. - Marsall úr - mondtam -, csak tréfáltam. Természetesnek találom, hogy aggasztja ez a vállalkozás, hiszen kegyelmed az állam egyik legfőbb pillére. Ez a kiskanálnyi méz nyomban megtette hatását, s már sokkal barátságosabban nézett rám, mint a nap folyamán bármikor. Olyannyira, hogy rövid hallgatás után tétovázva megszólalt: - Barátom, annyi mindent mondanak erről az átkozott gátról! Ki ellene szól, ki mellette. Kegyelmed miként vélekedik róla? Szememet a hintó mennyezetére emeltem - amely egy férfi hintajához illően bőrrel volt bevonva, nem pedig rózsaszín szaténnal, mint Guise hercegnéé -, vállamat vonogattam, szétnyitottam, majd összezártam a kezem, a bizonytalanságomat érzékeltetve mindeme jelbeszéddel, a velem szemben ülő Nicolas nagy derültségére, akinek a szemében már akkor cinkos fény villant, amikor meghallotta a marsall bárdolatlan és naiv kérdését, mindazonáltal üde, fiatal arcáról, a marsallra való tekintettel, csupán figyelem és tisztelet sugárzott. - Mit is válaszolhatnék kegyelmednek, marsall úr? - kérdeztem végül. - Annyi apró tényt és részletet kellett a mai napon emlékezetembe vésnem! Ezeket majd megrostálom és elrendezem, hogy alapos megfontolás után végül véleményt alkothassak erről a gátról. A véleményemet természetesen először őfelségével fogom közölni. De mihelyt ez megtörtént, kegyelmeddel is mihamarább tudatom majd. Szavaimnak volt némi éle, de oly baráti és udvarias formába csomagoltam rosszallásomat, hogy a marsall vastag bőréről lepergett a sértés, még csak meg sem horzsolta. És amikor az Öböl-főnél a hintaja beállt a kocsiszínbe, jó barátokként váltunk el egymástól, s búcsúzóul megint úgy megölelgetett, hogy majd' megfúltam. Igencsak örültünk, Nicolas is, én is, amikor végre megint a saját lovainkon ülhettünk, még ha ezek a szegény jószágok nem is védhettek meg bennünket sem a viharos széltől, sem a felfröccsenő sártól. - Gróf úr - kérdezte Nicolas, akinek arca csakúgy fénylett az esőtől -, hogyhogy nem hintón utazott ide, holott kegyelmed a király tanácsosa? - Mert a sáncút olyan zsúfolt, hogy csupán a király, a bíboros, a marsallok és a herceg közlekedhet rajta hintóval. - Ez esetben azt kívánom, bárcsak hercegi rangra emelné a király a gróf urat, még mielőtt én a muskétásai közé állnék! - Ámen - mondtam én erre, ahogyan mindig, ha ez a lehetőség fölrémlett bennem. Ez idő tájt reménykedtem is, meg nem is, mert a lelkem legmélyén úgy éreztem, hogy Lajos ezúttal túl sokáig tantalizál. Nem találtam a királyt Aytréban - mint Du Hallier-tól megtudtam, azt a kikötőt ment megtekinteni, amelyet Bassompierre építtetett a Lajos-erőd mellett. Megkértem Du Hallier-t, akit a király nemrégiben nevezett ki táborszernaggyá, s Bassompierre parancsnoksága alá rendelt, hogy adja át üzenetemet a királynak. - Táborszernagy úr - mondtam, hogy új címének használatával örömöt szerezzek neki (pirospozsgás, telt arca nyomban fel is derült), szíveskedjék megmondani őfelségének, hogy írásos beszámolót készítek a küldetésem során tapasztaltakról, s e beszámolót holnap átnyújtom neki, még ha az egész éjszakát munkával kell töltenem is. A mondat befejezése mosolyt fakasztott Nicolas arcán. De csak akkor legyintettem nyakon emiatt, amikor már mindketten nyeregbe szálltunk. - Az ördögbe is, Nicolas! - mondtam. - Hát nem tudod, hogy az udvarnál nem elég helyesen cselekedni, de szét is kell kürtölni, méghozzá jó hangosan, hogy milyen helyesen cselekszünk? Brézolles-ban, késő este, örömmel időztem megint a kis szalonban, ahol annyi szép estén át szürcsölgettem de Brézolles márkinéval a herbateát. Érkezésem tiszteletére illatos gyertyák égtek a csillárokban és a tartókban, ráadásul a hatalmas kandallóban is nagy, fénylő tűz lobogott. Az azonban meglepett, hogy Luc nem sietett elém, hogy lehúzza sáros csizmámat és tiszta cipőbe bújtassa a lábam, így hát hangosan szólítottam, amire egy szőke szobaleány bukkant elő, s nyájas, de korántsem félénk hangon közölte, hogy Perrette-nek hívják, s de Brézolles márkiné mostantól fogva őt bízta meg a személyem körüli szolgálattal s szobám rendben tartásával. Elámultam, s miközben a leányka lehúzta a csizmámat, oly nagy testi erőről és ügyességről téve tanúságot, amit nem vártam volna tőle, megkérdeztem, hol a csudában van Luc. A leány rám vetette égkék szemét, s egy mély sóhajjal kijelentette, hogy sejtelme sincs, egész nap nem látta a kastélyban. Ezután keresett a szobámban egy tiszta cipőt, amiben már bátran járkálhattam a szőnyegeken. Ekkor kérettem de Bazimont asszonyt, mert szerettem volna négyszemközt beszélni vele. Perrette mélyen bókolt, ezenközben fölfedve előttem a sok csodát, melyeket mély ruhakivágása látni engedett. Azután kecsesen fölegyenesedett, s ráadásként még egy bűbájos pillantást vetve rám, elindult az ajtó felé, csípőjét riszálva, amiben nemcsak nekem, hanem nyilvánvalóan neki is öröme telhetett, hisz' tudnia kellett, hogy követem a tekintetemmel. Hogy őszinte legyek, kedves olvasóm, ezt a már-már gépiesnek mondható pillantást leszámítva, e pillanatban nem tudtam, mit higgyek s mit gondoljak. Perrette olybá tűnt, mint de Brézolles márkiné búcsúajándéka, aki mintha így akarta volna biztosítani, hogy azért a távozása után se éljek úgy, mint egy aszkéta szerzetes a cellájában. De ha a szobalány a márkiné nagylelkűségének bizonyítéka volt, hát azt kell mondjam, hogy amit az egyik kezével adott, a másikkal elvette, s az, amit elvett - a hitemet, hogy szeret - százszorta több volt a vigaszomul szánt ajándéknál. Hiába törtem a fejem, nem találtam magyarázatot: miképp lehetséges, hogy de Brézolles márkiné, aki oly gyanakodva figyelte a gentil sesso iránti heves odaadásomat, hogy szobalány helyett inast rendelt a személyes szolgálatomra, most egyszeriben ennyire közömbössé vált irántam, és egy ilyen tűzről pattant leánykát állított Luc helyére, amilyen Perrette. Efféle tétova, kusza, zűrzavaros gondolatok és érzések kavarogtak bennem, amikor felhangzottak de Bazimont asszony apró, szabályos léptei. A nevében szereplő "de" egy földbirtoknak volt köszönhető, melyet egy élet takarékoskodása árán vásárolt a férje: elterjedt gyakorlat volt ez, amit a mi kedves nemeseink a nem nemesi létből való "kimosakodásnak" neveznek gonoszul. De Bazimont asszony mindazonáltal nem mert túl messzire menni nemességének fitogtatásában, mert - mint már említettem - olyan szoknyát viselt, amilyet a pórnép; ez a szoknya azonban olyan bő volt, hogy már-már hufándlisszoknyának tetszett, de azért nem volt egészen az: de Brézolles márkiné szemet hunyt e csalafintaság fölött, melyet nyilvánvalóan a hiúság sugallt, mert bizonyára nem akarta megbántani a hölgyet, aki hosszú évek óta nagy odaadással és szeretettel szolgálta. De Bazimont asszony oly gyorsan közeledett felém, amilyen gyorsan kora és lába engedte, majd egy félmeghajlást produkált, mert a térde többet nem engedélyezett, s közölte, hogy készséggel áll szolgálatomra. Egy kis apród kísérte, akinek a vállára támaszkodott, így hát megkértem, hogy foglaljon helyet, amit ő előbb zavartan elutasított, utóbb azonban nagy hálálkodások közepette eleget tett a felszólításnak. A haja ősz volt, a szeme azonban elevenen s jóságosan csillogott, szelleme sokkal fürgébb volt, mint a lába, a szíve pedig tele jóindulattal és hálával, amit nem is rejtett véka alá, hanem nyíltan kimutatta örömét, amiért hellyel kínáltam. - Asszonyom - mondtam -, de Brézolles márkinéval úgy állapodtam meg, hogy itt-tartózkodásom idején fedezem svájci kísérőim ellátását, de mivel csupán Vignevieille urat és két komornáját vitte magával Nantes-ba, nem pedig teljes személyzetét, amely most kizárólag az én szolgálatomra áll, úgy tartanám méltányosnak, ha én fizetném az ő bérüket is. Legalábbis addig, amíg itt vagyok. S a hónap végéig, engedelmével, máris kifizetném ezt az összeget. - Gróf úr - mondta erre de Bazimont asszony -, ehhez nem az én jóváhagyásom kell, hanem az úrnőmé. Azonnal írok neki Nantes-ba, hogy megtudjam, miként vélekedik az ajánlatról. - Nos hát, tegye ezt, asszonyom (láthatólag nagyon jólesett neki, hogy már másodszor szólítom "asszonyom"-nak), de amíg a válaszra várunk, a lovászom a rendelkezésére bocsátja a pénzt, csak mondja meg, mekkora összegről van szó. Amit ő, hálás köszönettel, elfogadott. - Asszonyom - folytattam -, volna még egy kérdésem. Mi az oka annak, hogy de Brézolles márkiné távoztával Perrette vette át Luc helyét? De Brézolles márkiné rendelkezett így? - Korántsem, gróf úr. De hát az úrnőm, aki most Nantes-ban van, nem láthatta előre, hogy Luc megbetegszik, márpedig ma reggelre erősen belázasodott, köhög és nagyon gyönge. - Szegény Luc! Gondoskodott az ápolásáról, asszonyom? - Természetesen, gróf úr - válaszolta méltóságteljesen de Bazimont asszony -, a mi házunknál nem dívik az a szokás, mint más nagy házaknál, hogy ha egy szolga megbetegszik, minden további nélkül az utcára tesszük. Ha Brézolles-ban bárki beteg lesz, legyen akár a legutolsó istállófiú, biztosra veheti, hogy a márkiné azonnal orvost hív hozzá, s állja a doktor s az előírt gyógyszerek költségeit. Így van ez Luc esetében is. - És mit mondott az orvos? - Szavamra - mondta de Bazimont asszony -, egy szót sem értettem a latin beszédéből. - És mit csinált ez a doktor? - Eret vágott rajta, és diétát rendelt el. - Mindkettő alaposan legyengíti a beteget - mondtam, amint azt atyámtól oly sokszor hallottam. - Asszonyom, látni szeretném Lucöt. - No de gróf úr, még én magam sem merek belépni a szegény fiú szobájába, annyira félek, hogy a betegség rám is átragad. - Asszonyomnak nem is kell betennie oda a lábát. Egyedül megyek be. Csak arra kérem, vezessen hozzá. - Gróf úr, őszintén szólva félek, hogy de Brézolles márkiné megharagszik rám, hiszen a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak kegyelmedre. - Ez igazán nagyon kedves volt tőle - mondtam, s csak nehezen sikerült lepleznem ujjongó örömömet, ami szavai hallatán eltöltött. - Ugyanakkor - folytattam -, úgy érzem, hogy de Brézolles márkiné távollétében nemcsak a kastély biztonságáért tartozom felelősséggel, hanem mindenért, ami e házban történik, ezért arra kérem, asszonyom, tegye meg, amire kértem. - Gróf úr - mondta de Bazimont asszony, láthatólag igen elégedetten, amiért ilyen finoman kérlelem, ahelyett hogy parancsolnék neki -, a legnagyobb készséggel teljesítem minden kérését. Ezzel nagy nehezen fölállt karszékéből, szólt az apródnak, hogy fogjon egy gyertyát, majd a fiú vállára támaszkodva végigtipegett az első emeleti folyosón, azután fölkapaszkodott a második szintre, ahol a személyzeti szobák sorakoztak. Hármunk lépteinek zajára jobbról is, balról is kinyílt néhány ajtó, s bájos szobalánykák kukucskáltak ki rajtuk, ám de Bazimont asszony inkább anyás, semmint fenyegető hangjára: "Sipirc, lányok! Sipirc!", egy szempillantás alatt el is tűntek, de bármibe lefogadtam volna, hogy ha az ajtók be is zárultak, a leánykák reájuk tapasztott füllel hallgatóztak. De Bazimont asszony kopogtatott a folyosó legvégén lévő szoba ajtaján, majd választ sem várva benyitott s betessékelte az apródot meg engem, ő azonban megállt a küszöbön, s csipkés zsebkendőjét a szájára szorította. A szobácska tiszta volt, de meglehetősen hideg, nem lobogott tűz a kályhában, mert nem is volt kályha, amiben loboghatott volna. Úgy láttam, hogy Luc arca kissé pirosabb, mint máskor, s amikor megtapogattam a homlokát, forrónak találtam, de tagjai nem reszkettek. Kértem, hogy takarózzék ki, s amikor anyaszült meztelenül feküdt előttem, azt is nyugtáztam, méghozzá nagy megkönnyebbüléssel, hogy nincsenek pestises mirigyduzzanatai. - Jól van, Luc, nem nagy a baj. - Úgy hiszi, gróf úr? - kérdezte Luc, aki azt hitte, hogy nagy beteg, sőt, talán a halálán van. - Nem hiszem, hanem látom! Éhes vagy? - Egy kicsit bizony éhes vagyok, gróf úr, de az orvos utasítására semmit sem ehetek. - És szomjas is vagy? - Hát, szívesen innék, gróf úr. - Fázol? - kérdeztem még, látva, hogy az ágyán csak egy lópokróc van. - Egy kissé, gróf úr. Nagy a cúg itt, mert a szobám ablaka betört. - Asszonyom - fordultam ekkor a hölgyhöz -, Lucnek minden reggel és este egy nagy tányér zöldséglevest kell kapnia; máris jöhet az első. - No de hát az orvos megtiltotta! - mondta de Bazimont asszony. - Ne törődjünk most ezzel a tilalommal - mondtam szigorúan. - Luc ezen felül kapjon naponta háromszor forró herbateát is. És estére feltétlenül kell neki még egy takaró, s már a mai napon meg kell csináltatnia a betört ablakot is, ha más nincs, hát kartonpapírt tegyenek bele. - No de hát Luc törte be - mondta de Bazimont asszony, az igazságosztó hangján -, csak önmagára haragudhat, ha most fázik. - Már eléggé megbűnhődött. Minden bűnre van bocsánat, asszonyom! - Gróf úr - mondta erre magakelletően de Bazimont asszony -, nem szeretném, ha irgalmatlannak gondolna. - Kedves barátném - mondtam a lehető legnyájasabb hangon -, ennek épp az ellenkezőjét gondolom. A Luc és az apród jelenlétében elhangzott "kedves barátném" végtelen gyönyörűséggel töltötte el de Bazimont asszonyt. - Mindjárt hozok Lucnek a "jezsuita por"-ból is - folytattam -, amely csökkenti majd a lázát, és ha még holnap is beteg lesz, elküldetek a nagytiszteletű Fogacer orvosdoktorért, aki egyben a párizsi Notre-Dame kanonokja. - Egy kanonok! - kiáltott fel de Bazimont asszony. - És ráadásul orvos! De hát ő biztosan nagyon sokat kér! - Téved, asszonyom! Nem ismeri Fogacer kanonokot. Ő legfeljebb imádságot kér a gyógyításért cserébe. - Ó! Azt kaphat, amennyit csak óhajt! - mondta erre de Bazimont asszony. - Egy kanonok! És még orvos is! Ebben a pillanatban fedeztem csak fel de Bazimont asszony majdnem-hufándlisszoknyája mögött Perrette üde, huncut kis arcát. - Mit csinálsz te itt, Perrette? - mennydörögtem. - Ha egyszer kegyelmedet szolgálom, gróf úr - mondta, s cseppet sem látszott megszeppentnek (hiszen már felmérte, mit engedhet meg magának velem szemben) -, úgy tartottam jónak, ha követem, hátha a hasznára lehetek. - És mindenbe beleütheted az orrod! Rendben van, ha már itt vagy, Perrette, tényleg hasznossá teheted magad. Eredj nyomban a szobámba. Az ágyfejemnél, a fiókban találsz egy kis fehér dobozt. Ki ne nyisd! Abban van a híres "jezsuita por", amit igen drágán vesztegetnek. Ha csak két-három szemet elhullajtasz, holnap hajnalban én magam akasztalak föl. Ugyanott találsz egy kiskanalat és egy kupát is, töltsd tele vízzel, és hozz ide mindent, de gyorsan! - Tényleg felakasztana, gróf úr? - kérdezte Perrette, panaszos fintorok kíséretében. - Tedd, amit mondtak, és ne kellesd itt magad, te arcátlan! - teremtette le de Bazimont asszony. - Szedd a lábad! Vagy akkora pofont kapsz, hogy még menyasszonykorodban is megemlegeted. Perrette erre eltűnt, mint kisegér a lyukban, de Bazimont asszony pedig fejcsóválva így szólott: - Nem tudom, helyesen tettem-e, gróf úr, hogy ezt a leányt rendeltem a szolgálatára. Fürge, odaadó, igaz, és nem fél a munkától, de nagyon szemtelen. - Semmi baj, asszonyom. Helyesen cselekedett. Perrette jól el fogja látni a feladatát. A szemtelenségét meg majd én kordában tartom. Egy perc múlva már vissza is jött Perrette a vízzel teli kupával, a kiskanállal és a "jezsuita porral", amelyből adtam néhány szemet Lucnek, s ő úgy nyelte le őket, mintha a szentséget venné magához. Amint szép olvasóm tudja, ha olvasta Emlékiratom előző kötetét, ezt a port a kínafa kérgéből készítik az amerikai indiánok, majd az ő példájukat követve a jezsuiták is, s rendelkezik azzal a csodás tulajdonsággal, hogy a legmagasabb lázat is lenyomja. A gyors gyógyulás reményében hagytam hát magára Lucöt, azután pedig Nicolas-val kettesben megvacsoráztam, némán, szinte egyetlen szót sem ejtve, annyira lefoglalta gondolataimat a gát, a hosszú tél, a háború bizonytalan kimenetele, orbieu-i birtokom, de Brézolles márkiné, és bizony - Isten bocsássa meg! - Perrette szemtelensége is... Még az esti herbateát sem ittam meg, mert szerettem volna mihamarább ágyban lenni. Ám alig értem fel az emeletre, előttem termett Perrette, aki mintha a semmiből bukkant volna elő, s kinyitotta előttem szobám ajtaját. - Mit csinálsz itt, Perrette? - kérdeztem. - Az egyik fontos feladatomat jöttem elvégezni, gróf úr: segítek levetkőzni kegyelmednek. Amit meg is tett, a lobogó tűz előtt, s a zárt ajtó mögött, és ügyessége elárulta, hogy jól ismeri a férfi ruhadarabokat. De az ő ügyessége egészen más volt, mint Lucé. Perrette keze gyöngéd volt, finom, már-már cirógató. Úgy egy fejjel alacsonyabb volt nálam, s amint kedves, epedő arccal feltekintett rám, a tekintetemet lefelé vonzotta, s arra késztette, hogy elidőzzön szép szemén, üde arcán és dús keblén, amit a ruhakivágás látni engedett. Amikor már anyaszült meztelenül álltam, kijelentette, hogy a kandalló tüzétől alaposan megizzadtam, így hát egy törülközővel, fentről lefelé haladva, dörzsölgetni kezdte a testemet. Erőteljesen s mégis finoman dörzsölt, ami rendkívül jólesett, s közben még csacsogott is kedvesen, egyfolytában dicsért, amiért olyan szép tiszta vagyok - a legtöbb férfi, mint mondta, piszkos -, s éppúgy magasztalta arányos termetemet, csinos orcámat, bőröm finomságát s tagjaim izmosságát. Ha csak egy pillanattal is tovább simogat még hangjával és kezével, teljesen elgyengülök, hogy mást ne mondjak. Én azonban hirtelen összeszedtem magam, s közöltem vele, hogy túlságosan álmos vagyok a további cirógatáshoz, megköszöntem a nyájasságát és elbocsátottam; az ajtó bezárult mögötte, s én elégedetten, de nem túl boldogan nyúltam el az ágyamban, s az egész, álmatlanul töltött éjszakán át azon töprengtem, vajon helyesen tettem-e, hogy a testi kínt vállalva ellenálltam a kísértésnek. Mindazonáltal nem szeretném, ha nagyra becsült, szép olvasóm azt hinné, hogy alamuszi mód olyan erényekkel kívánok büszkélkedni, melyekkel nem rendelkezem. Mert őszintén szólva nem az erényesség volt az oka annak, hogy kielégítetlenségre ítéltem magamat is, Perretteet is ezen az éjszakán. Sokkal inkább az óvatosság, vagy mondhatnám: kizárólag az óvatosság késztetett erre a szomorú lépésre, hiszen a leányzó nemcsak fecsegő fajta volt, de igen dicsekvő is, s tilalmam ellenére nyilvánvalóan részletesen beszámolt volna kalandunkról a személyzetnek; a hír eljutott volna de Bazimont asszony füléhez, akitől de Brézolles márkiné is hamarosan tudomást szerzett volna a történtekről, s halálosan megharagudott volna rám árulásomért. Mivel nem óhajtottam a kísértés kínját még egyszer kiállni, elhatároztam, megkérem de Bazimont asszonyt, hogy amíg Luc lábadozik, adjon mellém egy másik inast, anélkül persze, hogy Perrette-re egy szóval is panaszkodnék, sőt, úgy határoztam, hogy inkább nagyon is megdicsérem, s döntésemet azzal indokolom, hogy nem szívesen mutatkozom egy nő előtt ruhátlanul. De Bazimont asszony igen dicséretesnek tartotta szemérmességemet, olyan hízelgő véleményt formálva rólam, amit korántsem érdemeltem meg, és Francois-t, ezt a nagydarab, síkvidéki fiút rendelte mellém inasnak, aki durva ujjaival korántsem tudta olyan finoman gombolgatni a ruhámat, mint elődje, pedig hát Perrette nyilván még sokkal finomabban is tudta volna, ha hagyom. Ha már ebben a dologban ilyen erényes voltam, úgy határoztam, hogy egy másiban nem leszek az. Vagyis nem készítek írásos beszámolót a királynak a gáton látottakról, hiszen ezt nem kérte tőlem, no meg attól is tartottam, hogy a bíboros esetleg nem nézné jó szemmel, hogy utánzom őt. Így hát csupán rendeztem a gondolataimat, összegeztem magamban, amit láttam, és azt is, amit e vállalkozásról gondolok. Amint ez megtörtént, úgy-ahogy sikerült álomba merülnöm, de még álmomban is nyomasztott a gondolat, hogy amikor majd, akár évek múlva is, felrémlik az emlékezetemben Perrette neve vagy üde arcocskája, azt a keserű megbánást fogom érezni, melyet egy-egy az elszalasztott lehetőség tudata ébreszt bennünk. Amikor másnap megjelentem Aytréban, a király fölkelésénél, őfelsége lovasfutárt küldött Pont de Pierre-be, arra kérvén a bíborost, hogy induljon hozzá nyomban, s amíg rá várt, elköltötte a reggelijét, amely egy nagy bögre tejből és egy tucat, igen, jól hallották, egy tucat, friss vajjal megkent, hatalmas kenyérszeletből állt. Héroard doktor, aki oly gyöngének s betegnek látszott, hogy úgy éreztem, alig áll a lábán, szótlanul nézte, amint Lajos mohón befalta ezt az óriásokra méretezett reggelit. Atyám bezzeg, ha ő Lajos udvari orvosa, megfékezte volna a király falánkságát, tekintve hogy szegény Lajos nehezen emésztett, s gyakran voltak fájdalmas bélbántalmai. Minden betegségének, amelytől élete során szenvedett, gyomorgyengesége volt az oka, s atyám szerint az önmérséklet sokat javított volna az állapotán, s talán az életét is meghosszabbíthatta volna. Amidőn a bíboros megjelent, a király gyorsan s nyersen véget vetett a szertartásos üdvözlésnek, s bezárkózott Richelieu-vel meg velem az egyik szomszédos kis dolgozószobába, melynek kandallójában nagy tűz lobogott. Jólesett a meleg, hiszen most, január közepén hidegebb volt, mint valaha, bár nem havazott, csak viharos, fagyos szél fújt és csaknem mindig esett az eső, s ettől az egész tábor, amint már mondtam is, olyan volt, akár egy kietlen mocsár, s fölötte a sötét ég, amelyen a legparányibb rés sem támadt, hogy áttörhessen a napfény, s ha néha mégis, hát olyan vékony, sápadt kis napsugár derengett csak elő, ami nem melegíthette föl sem a lelkünket, sem a testünket. Azt hittem, a király azonnal megadja nekem a szót, hiszen azért hívatta a bíborost, hogy ő is meghallgassa a beszámolómat. De nem így történt. Tekintetét a földre szegezte, s igen rosszkedvűnek s lehangoltnak tűnt. Nyílt titok volt: a király nem szerette sem Aytrét, sem Aunis-t, sem a partvidéket. Azt mondogatta, hogy ez egy "szörnyű hely", hogy itt örökké csak a sarat tapossa az ember, hogy a klíma elviselhetetlen, a levegő nyirkos és egészségtelen, hogy nem bírja már tovább, hogy megöli őt ez a vidék... Azt már nem mondta, de nyilvánvaló volt, hogy Párizs után vágyakozik, hiányzott neki a Louvre, szép termeivel, a Szajnára nyíló ablakok és a gitárja is, a rajzolás, a zeneszerzés, és mindenekfelett a vadászat, a csodás királyi vadászatok a fontainebleau-i meg a rambouillet-i erdőben, vagy a pecq-i vadaskertben, amelyben nemcsak nyúlban, de szarvasban is bővelkedett. Rosszkedve csípőssé tette. Mindenkinek mindenért szemrehányást tett, a legkisebb hiba miatt is leteremtette a marsalljait, a környezetében mindenkit leszidott, s még a bíborosra is képeket vágott. Amiután ezzel a nyugtalanító csönddel sújtotta a bíborost és engem, Lajos egyszer csak megszólalt, jobban mondva durván rám rivallt: - Mire vár, Orbieu? Beszéljen már! Ez a felszólítás éppen arra volt jó, hogy az ajkamra fagyassza a szót. Fagyosan "Orbieu"-nek nevezett, nem pedig "Sioac"-nak, ahogyan gyermekkorában szólított, s még ma is, ha jókedvében volt. A szememre hányta, hogy nem beszélek, holott nem adott engedélyt, hogy megszólaljak. Ekkor Richelieu anélkül, hogy rám nézett volna, egy kis sóhajt hallatott, mintha így akarta volna a tudtomra adni, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki szenved a király rosszkedvétől, s aprót bólintott is, hogy beszédre bátorítson. - Mi a csuda! Kedves rokon! - szólt rá csípősen Lajos. - Remeg a feje! Talán bizony túl öreg vagy túl beteg hozzá, hogy továbbra is jelen legyen La Rochelle ostrománál? - Korántsem, Sire - válaszolta Richelieu, angyali alázattal. - Istennek hála, tűrhetően vagyok. És ha az ostrom tíz évig tartana is, akár a trójai, mindvégig kitartanék, ha felséged úgy parancsolná. Lajos erre egy szót sem szólt, hanem felém fordulva gúnyosan megkérdezte: - Hát maga, Orbieu, azért jött, hogy nézzük, vagy azért, hogy meghallgassuk? - Hogy meghallgassanak, Sire. És ha engedélyt ad rá, elmondanám, mit gondolok a Coureille-től az Öböl-főig ívelő gátról, melyet felséged építtet. - Mindent tudok arról a gátról - mondta Lajos gunyorosan. - Magam is dolgoztam rajta. Most csak azért nem vagyok ott, mert nagyon rosszra fordult az idő. Nem azt várom kegyelmedtől, Orbieu, hogy mutassa be nekem a gátat. Hanem azt akarom megtudni, hogy véleménye szerint a hasznunkra lehet-e ez a gát vagy sem. És kérem, fogja minél rövidebbre. - Röviden azt mondhatom, Sire, hogy ez a kitűnően megtervezett és kivitelezett gát két fő veszélynek van kitéve. Az első az, hogy az angolok talán már tavasz előtt támadnak, addig ugyanis nem készül el a gát. - Szólhatok egy szót, Sire? - kérdezte alázatosan Richelieu. - Hallgatom. - Bármiben lefogadom, Sire, hogy az angolok nem támadnak tavasz előtt. Három okból sem. Primo: az angolok két legfőbb erénye a vakmerőség és a kitartás. Secundo: a legfőbb hibájuk viszont a lassúság. Tertio: pillanatnyilag nincs egy fityingjük sem, és időbe telik, amíg annyi pénzt össze tudnak szedni, amennyi egy új hadiflotta felállításához kell. - Halljam, Orbieu, mi a másik veszély? - A tél közepén járunk, Sire, és egy erősebb vihar bármely pillanatban lerombolhatja, részben vagy akár egészen is, a gátat. Megengedné azonban, Sire, hogy ezzel kapcsolatban egy mondást idézzek, amely tudomásom szerint felséged atyjától származik? - Valami szellemes mondás? - kérdezte Lajos, némi gyanakvással. - Sok ilyet tulajdonítanak neki, alaptalanul. Kitől hallotta? - Sire, ez egy maxima. És Siorac márkitól hallottam, aki viszont a saját fülével hallotta felséged atyjától. - A forrás megbízhatónak tűnik. Folytassa. - Sullyben, amikor valaki bírálta a haditervét, felséged atyja így torkolta le az illetőt: "Igaza van, csakhogy a háborúban sok mindent a véletlenre kell bíznunk." - De csak isten a tudója, hogy a gát esetében nem bízunk-e túl sok mindent a véletlenre. Majd - talán mert emlékezetébe idéztem az atyját, aki félistenként tisztelt példaképe volt -, sokkal szelídebb hangon folytatta: - Köszönöm, Sioac. Jól tettem, hogy bíztam az ítéletében. Ezután ismét a földre szegezte a tekintetét, s mélyen elgondolkodott. Én meg azon töprengtem, vajon mi járhat a fejében. Atyja talán, akit mindenben utánozni próbált, csak a kicsapongásokban nem követte? Vagy az anyja, aki gonosz mostohaként bánt vele, örökké csak csepülte, lépten-nyomon megalázta és igyekezett szárnyát szegni? És akinek a számlájára írható talán, hogy Lajos oly kevéssé kedveli a gentil sessó-t, mely az ő irányában, már zsenge gyermekkorától, íl cattivo sessó-nak [a gonosz nem (olasz)] mutatkozott, s megfosztotta őt attól a képességtől, hogy az emberiség kedvesebb fele iránt gyöngéd érzelmeket tápláljon, olyannyira, hogy végül már csak a hitvesi szerelemre, egészen pontosan - havi öt-hat alkalommal - a dinasztikus kötelezettség ellátására korlátozódtak eme érzelmei, ám ebben az aktusban sem lelke, sem teste nem talált örömet. De hát, hogy őszinték legyünk, melyik király táplált volna gyöngéd érzelmeket egy olyan királyné iránt, aki titkon a meggyilkolására szövetkezett, hogy azután nőül mehessen az öccséhez? Richelieu még mindig lesütött szemmel ült, de éppúgy nem volt szüksége a szemére, mint a macskájának, hogy megérezze ura hangulatának a változását: a királyi rosszkedv e pillanatban enyhülni látszott, de azért még nem múlt el nyomtalanul a vihar. Amint a király a földre szegezte a tekintetét, a bíboros nyomban kinyitotta a szemét, s cinkos pillantást vetett rám. Tekintetéből azt olvastam ki, hogy roppant elégedett azzal, amit a gátról mondtam. Mert amikor a király a helyre, az időjárásra panaszkodott, vagy arra, hogy nincs itt semmi szórakozása, Richelieu érezte, hogy az uralkodó valójában azon tanakodik, ne vessen-e véget a gátépítésnek - amely rengeteg erőt és pénzt emészt fel -, s ami ennél is rosszabb, ne hagyjon-e itt csapot-papot s ne térjen-e vissza Párizsba. - Kedves rokon - mondta végül a király, végre felocsúdván tűnődéséből -, ma reggel levelet kaptam az özvegy Rohan hercegnétől; szeretném, ha elolvasná. - Sire - mondtam én -, mivel e levél tartalma nem tartozik rám, kegyeskednék elbocsátani? - Maradj csak, Sioac - mondta a király, ismét a megszokott nyájassággal -, Tanácsom tagja vagy, s miután a bíboros úr kifejtette véleményét, a tiédet is hallani akarom. Ezzel kihúzta zekéje zsebéből a hercegné levelét, átnyújtotta a bíborosnak, aki előbb gyorsan átfutotta, azután még egyszer elolvasta, ezúttal lassabban, hogy minden szava az emlékezetébe vésődjék. - Nos hát, kedves rokon, mi a véleménye? - kérdezte Lajos, türelmetlenül, de már nem olyan epésen, ahogyan a beszélgetés kezdetén szólt hozzánk. - Sire, Rohan hercegné kérése, melyet levelében felséged elé terjeszt, igen különös, hogy azt ne mondjam, arcátlan. Veszi a bátorságot, hogy arra kérje felségedet, hadd távozhassanak városukból a nők és gyermekek, hogy ne kelljen tovább elszenvedniük az ostrom gyötrelmeit. E kérelemmel kapcsolatban engedtessék meg a következő megjegyzéseket tennem: primo, Rohan herceg özvegye nemcsak családja, de saját meggyőződése okán is szerepel felséged ezerhatszázhuszonhét augusztus tizenötödikén aláírt nyilatkozatában, amelyet felséged maga fogalmazott, s melyből, engedelmével, most idéznék: "Soubise és minden francia, aki az angolok pártjára állt vagy ezután csatlakozik hozzájuk, őket segíti, illetve támogatja, lázadónak minősül, királya árulójának, hitszegőnek, s vétkesnek felségárulás bűnében. " - Hogyan, kedves rokon? - kérdezte a király. - Eminenciád betéve tudja a nyilatkozatomat? - Igen, Sire, méghozzá azért, mert ez a nyilatkozat rendkívüli fontosságú. Ez teszi jogilag megalapozottá, tehát legitimmé a lázadók elleni hadjáratát. Ebben a nyilatkozatban három felségárulóról esik szó: Soubise-ról név szerint; de implicite Rohan hercegről is, aki e pillanatban is azzal van elfoglalva, hogy fellázítsa felséged ellen a languedoci hugenottákat; és végül, de nem utolsósorban, az özvegy Rohan hercegnéről, aki La Rochelle falai közt a lázadás lelke. Két fiával együtt tehát elsősorban ő a felelős a háborúért, amelyet a La Rochelle-iek robbantottak ki, mivel ők nyitottak elsőként tüzet, s ágyúzták a felséged nevét viselő erődöt. Vajon miért nem gondolt Rohan hercegné az első végzetes ágyúlövés eldördülése előtt a La Rochelle-i asszonyokra s gyermekekre, akik hat hosszú hónapja őmiatta kénytelenek elszenvedni az ostrom minden kínját? És most azt merészeli kérni, hogy ugyanezeket az asszonyokat és gyermekeket felséged engedje távoznia városból, s még ezt sem keresztényi könyörületből kéri, sokkal inkább azért, hogy La Rochelle megszabaduljon a sok éhes szájtól, s azontúl, felséged segítségének hála, vég nélkül folytatódhassék az ostrom! - Kedves rokon - mondta a király -, úgy véli tehát, hogy kerek perec el kell utasítanunk Rohan hercegné kérését? - Nem, Sire, azért nem kerek perec. Atyjaura azt szokta volt mondani, hogy egy kanál mézzel többet elérhetünk, mint egy hordó ecettel. - De honnan vegyük a mézet, ha egyszer a hölgy kérését elutasítjuk? - Ó, Sire, adódik az magától! Azt válaszoljuk neki, hogy háborús törvényeink tiltják, hogy távozni engedjük La Rochelle-ből az asszonyokat és gyermekeket, hiszen így ellenségünket szabadítanánk meg sok fölösleges szájtól. Viszont neki egyedül készek vagyunk menlevelet adni, hogy szabadon elhagyhassa az ostromlott várost, s bármelyik, tetszése szerint kiválasztott kastélyba vonulhasson vissza. - A mindenségit! A mindenségit! Kedves rokon! -kiáltotta a király. - Ez igen! És gondolja - tette hozzá kétkedő arccal -, hogy Rohan hercegné elfogadja az ajánlatunkat? - Nyilvánvalóan nem, Sire. A hölgy igen gőgös. La Rochelle Vesta-szüzének képzeli magát, aki a lángot őrzi. Nem fog lemondani történelmi küldetéséről. De mindenütt el fogja mesélni felséged nagylelkű ajánlatát, bár nyilván csak azért, hogy az elutasítással kérkedjék. Viszont ezek után már senki sem mondhatja La Rochelleben, hogy felséged irgalmatlannak mutatkozott. A hercegné elutasítása feledtetni fogja a felségedét. - Sioac - fordult ekkor hozzám Lajos -, neked mi a véleményed erről a tervről? - Az, hogy kitűnő, Sire. - Hajlandó lennél te elvinni az üzenetet Rohan hercegnének? - Ha felséged parancsot ad rá, természetesen. - Akkor hát parancsot adok rá. A következőképpen fogunk eljárni - mondta Lajos, most már gyorsan, cselekvésre készen. - Marillac kancellár ír La Rochelle polgármesterének és a városi elöljáróságnak, hogy engedélyezzék, hogy te és lovászod beléphessen a városba, ahol azután átadhatod Rohan hercegnének szóbeli üzenetemet. - Szóbeli üzenet lesz, Sire? - Úgy bizony. Ha levelet küldenék, az elöljárók s maga a polgármester is megpróbálnák elfogni. Bár nem tudom, meg mernének-e motozni, mindenesetre, ha szóbeli üzenetet küldök, a gondolataidat nem tudják elolvasni. - De meglehet, hogy faggatni fognak az üzenet tartalmáról. - Akkor azt mondod nekik, hogy tudomásod szerint szeretetemről és együttérzésemről biztosítom rokonomat, Rohan hercegnét, s a hercegné, ha úgy találja jónak, majd ismerteti az üzenetet a város elöljáróival. Amikor ismét Saint-Jean-des-Sables-ba értünk, Nicolas-nak és nekem rendkívüli, s már csak azért is meglepő élményben volt részünk, mert nem sokkal előtte váratlanul jobbra fordult az idő. Az egymásra tornyosuló fekete felhőket, amelyek már hetek óta valóságos kupolát vontak a fejünk fölé, s teljesen eltakarták szemünk elől a napot, örökös alkonyatot varázsolva körénk, épp az esti szürkületkor hirtelen szétkergette egy heves szélroham, amely azonban nyilván nagyon magasan, a felső légrétegben fújhatott, mert idelent semmit sem éreztünk belőle. Csaknem ugyanekkor, mintegy a kellemes hatást betetőzendő, a derült égen felragyogott a hold, amely most sokkal fényesebbnek tetszett, mint máskor, de nagyobbnak és hozzánk közelibbnek is. Nicolas is, én is, visszafogtuk a lovunkat, hogy gyönyörködjünk ebben a természeti tüneményben, és végül a sáncút mindkét oldalán leállt a forgalom, mintha a kocsisokat, lovasokat és gyalogos katonákat egyaránt megigézte volna ez a már-már természetfeletti, felséges látvány, s mozdulatlanná válva bámulták mind ezt a szép, kerek holdat, amely oly erős fényt árasztott, hogy olvasni lehetett volna mellette, akár világos nappal. Ám ami ezután történt, akkora rémülettel töltött el valamennyiünket, hogy ki-ki odahagyva lovát, rakományát, futott, hogy a legközelebbi sáncárok mélyén keressen menedéket. Egy széles, ha nem is fekete, de mindenesetre igen sötét, mondjuk szénszínű folt jelent meg ugyanis a hold felső peremén, majd gyorsan továbbterjedt, s már szinte az egészet eltakarta. Azért mondom, hogy "szinte", mert körbe a karimán különös, vöröslő fény ragyogott, mintha a holdat lángra lobbantotta volna a ráboruló szörnyeteg. Ekkor rémült kiáltások, jajgatás, imádság és a legszörnyűbb jóslatok hangzottak mindenfelől, az árkok legmélyéről. Ha a hold lángra lobbant, és úgy látszott, hogy ez történt, a nap is minden bizonnyal elég, és a föld jeges sötétségbe borul: elérkezik a világ vége, s vele együtt az emberi faj története is véget ér. Az őrület azonban nem tartott soká, mert a hold lassanként előbukkant a sötét árny mögül, s megjelenése megnyugtathatta volna a lelkeket, ha nem támad ugyanekkor heves szél, s a nyomában rettenetes vihar. Amikor végre, az esőtől és a villámlástól vakon, megérkeztünk Saint-Jean-des-Sables-ba, hallottuk, előbb, mintsem láttuk is volna, hogy hatalmas hullámok ostromolják a partot. Nicolas és én, rendkívül elővigyázatlanul, egészen közel merészkedtünk a tengerhez, hogy ebben a látványban is részünk legyen, lovaink azonban megrémültek, hirtelen félfordulatot tettek - amitől is majdnem leestem a nyeregből, mert elengedtem Acclám gyeplőjét -, s elvágtattak a homokos partról a biztonságosabb szárazföldre; jó okuk volt rá: ösztönükkel hamarább érzékelték, mini mi, annak a hatalmas hullámnak a közeledtét, amely előbb hátulról ütközött a lábuknak, s egészen a hasukig fölcsapott, azután, a partról visszaverődve, néhány lépésnyi hátrálásra kényszerítene, de hál' istennek nem borította fel őket. A veszély elmúltával nem megsarkantyúzni, inkább visszafogni kellett a két lovat, mert úgy vágtattak, akár az őrültek, a brézolles-i kastélyig. Az istállóban óriási volt a felfordulás, nemcsak a hold fogyatkozása, hanem a szélvihar és a villámlás miatt is. A lovak nyugtalanok, izgatottak voltak, nyerítettek s időnként nagyokat rúgtak a köztük lévő válaszfalakba; svájci kísérőink ide-oda rohangáltak, megerősítették a köteleket, a zárakat, s betömködték szalmával a falon legfelül, a tető alatt hagyott nyílásokat, amelyek a szellőzést biztosították. Gondjaikra bíztuk két lovunkat, s hamarosan küldettem egy inassal Hörnernek öt üveggel a Loire-i boromból, hogy új erőre kapjanak a nagy ijedség, hideg és sok munka után. A kastélyban, ahol végre menedékre találtunk, átázva, mint az öntött ürgék, s a kimerültségtől tántorogva, az inasok rohangáltak, mint az istállóban a svájciak, hogy jól bezárják vagy megerősítsék az ajtókat, ablakokat és a külső ablakdeszkákat, a szobalányok pedig (duzzogva, amiért az inasok munkáját bízták rájuk), fahasábokat hordtak a kandallókba; de Bazimont asszony, az egyetlen ember, aki a nagy felfordulásban sem veszítette el nyugalmát, közölte, hogy egy jó órám van még a vacsoráig, mivel a nagytiszteletű doktor Fogacer kanonok úr (egyetlen címét sem hagyta el) épp most vizsgálja Luc-öt, s ő nemcsak vacsorára, de éjszakára is meginvitálta, mert nem engedheti, hogy éjnek évadján útnak induljon hazafelé ebben a nagy viharban. A vihar egyébként éppoly gyorsan csendesült is, ahogyan kitört. De Bazimont asszony azonban továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy Fogacer kanonok úr töltse a kastélyban az éjszakát. Valóságos rajongással beszélt róla, s az intendánsnőtől búcsút véve arra gondoltam, milyen szerencse, hogy Fogacer nem szereti a nőket - legalábbis testi mivoltukban -, mert oly bámulatos ügyességgel tudja levenni őket a lábukról, hogy - amióta egyházi emberré lett - kétszeresen is elkárhoznék miattuk. De Bazimont asszony még azt is közölte, hogy Francois most nem tud a segítségemre lenni a vetkőzésben-öltözésben, sem az ágymelegítők elhelyezésében, mert az ablakdeszkák kijavításával van elfoglalva, amihez egyedül ő ért a kastélyban. Mindamellett megígérte, hogy küldeni fog valakit, akinek a szolgálatával minden bizonnyal elégedett leszek. Amikor végre a szobámba értem, nem volt kedvem az inasra várni, inkább nekiláttam magam a tűzrakásnak. Azután eszembe jutott, hogy a csizmámat is nyugodtan lehúzhatnám egyedül, hiszen tele van hideg vízzel, s a művelet olyan könnyen ment, hogy egészen meglepődtem, hiszen azelőtt sohasem csináltam. El is tűnődtem rajta, hogy - kivéve egy lovászt, aki ránk segíti a páncélunkat, illetve egy szobalányt, aki a hölgyeink keblét megemelő ruhaderekat hátulról befűzi - semmi szükségünk sincs a személyzetünkre. Még tovább fűzve ezt a gondolatot, amely addig a napig fel sem ötlött bennem (hiszen a megszokás vakká teszi az embert), oda jutottam, hogy a személyzetet kizárólag a rangunk követeli meg. Hiszen nem a személyzet létszáma alapján ítélik-e meg egy ház rangját? Ekkor felrémlett az emlékezetemben az a jelenet, amelynek kisgyermekkoromban voltam a tanúja, ha Guise hercegné néhanapján megengedte, hogy jelen legyek, amikor a toalettjét végzi. Egyszer megszámoltam, hányan sürgölődnek ilyenkor körülötte: nem kevesebb, mint nyolc komorna állt a szolgálatára. Az első a hajtűit adogatta a fodrásznő kezébe, a harmadik az arckikészítéshez szükséges fehér ón- és ólomfestéket fogta, a negyedik a sütővasat, amellyel a frufruját bodorították, az ötödik a szépségflastromos dobozkát tartotta s ő tapasztotta fel a flastromokat a hercegné arcára, a hatodik őfensége lábápolója volt, aki lábujja körmeit vágta le, a hetedik kenőcsökkel ápolta a hercegnő kacsóit, a nyolcadik, s egyben utolsó pedig arra várt, hogy a frizurakészítés, kencézés s egyéb szépítési műveletek végeztével átnyújthassa a hercegnének az ékszereit. Amint sikerrel végrehajtottam ezt a haditettet, tudniillik, hogy egyedül levetkőztem, akár a legutolsó koldus, kopogtattak az ajtón, s mivel azt hittem, az inas érkezik, akit az intendánsnő megígért, úgy, ahogy voltam, anyaszült meztelenül mentem ajtót nyitni, s Perrette-tel találtam szemközt magam, aki ott állt a küszöbön, kék szeműen, szőke hajúan, üdén, a természet egyéb adományaival bőségesen megáldva. - No de Perrette - hebegtem -, mit keresel itt? - Jaj, gróf úr - mondta szemrehányóan -, hát egyedül vetkőzött le? - S úgy láttam, hogy ez a rangomhoz nem illő viselkedés sokkal jobban megdöbbenti, mint a meztelenségem. - Hogy a csudába ne vetkőztem volna le - kérdeztem, s közben magam is meglepődtem, hogy egy szobalánynak magyarázkodom -, amikor majd megfagytam az átázott ruhámban, és a csizmámból önteni lehetett a vizet! Halálra fáztam volna különben! - Bocsássa meg, gróf úr, a késlekedésemet - mondta Perrette -, de az egész ház a feje tetején áll. Az inasok fel s alá rohangálnak és próbálják betömni a nyílásokat, de Bazimont asszony úgy vélte, tán megbocsátja, ha ez egyszer a gróf úr elvei ellen cselekszik, és egy szobalányt küld, hogy segítsen levetkőznie. Bizonyosra vettem, hogy Perrette szó szerint ismételte, amit de Bazimont asszonytól hallott, mert "a gróf úr elvei ellen cselekszik" kifejezés nemigen tartozhatott a szótárába, habár nagyon is helyesen beszélt franciául, hiszen egészen fiatal korától jó házaknál szolgált, ahol a hölgyektől eltanulta a szép beszédet, a szokásokat és az előítéleteket is. - A gróf úr még mindig csurom víz - jelentette ki -, ha megengedi, szárazra dörzsölném a tűznél. Amit meg is tett, méghozzá oly ügyesen és erőteljesen, hogy elképzelni sem lehetett volna nagyobb élvezetet. Amikor megdicsértem, megjegyezte: - És mégis olyan kevéssé tetszettem a gróf úrnak, hogy elcsapott az elvei miatt. - Ördögbe az elvekkel! Megmondom én, mi az igazság, Perrette. Azért nem akartam, hogy te maradj a szobalányom, mert túlságosan is tetszel. Mozdulatlanná dermedt, a kezében megállt az a kis bársonypárnácska, amivel eddig dörzsölgetett, s amíg így bámult rám, kék szemében öröm szikrázott. - Túlságosan tetszem? - kérdezte, fölvonva szemöldökét. - Hogyhogy túlságosan? - Mert attól féltem, ha a dolog megtörténik, elfecseged a legjobb barátnődnek, ő meg továbbmondja az egész személyzetnek. - Saját magamnál nincs jobb barátnőm - mondta Perrette -, és még önmagamnak sem mondok el mindent... Amire harsány nevetésre fakadtam, olyan éles eszűnek és ravaszdinak találtam ezt a huncut fehérnépet. - Úgy értsem, hogy neked is van okod a titoktartásra? - Van bizony, gróf úr - mondta erre, kis fintor kíséretében -, ugyanis egy nantes-i matróz menyasszonya vagyok. - Miféle menyasszonya? - Hát... előbb volt a nászéjszaka, mint a lakodalom. De másképpen nem volt hajlandó eljegyezni, tekintve hogy nincs egy árva fityingem sem. - De legalább elkötelezte magát? - Igen, gróf úr, az eset után, tanúk előtt. - És nem estél teherbe? - Nem, hála a gondviselésnek. - És nem félsz most velem megkísérteni újból a gondviselést? - Ó, attól egyáltalán nem félek! - válaszolta nevetve. - A gróf úrral nem fenyeget veszély. - Hát ezt meg honnan veszed? - Franchon mondta. - Franchon? Ki az a Franchon? - Hát az a szobalány, akit de Brézolles márkiné magával vitt Nantes-ba. - És mit mondott neked? - Hogy Nicolas megtanította neki bizonyos füvek használatát, Nicolas pedig kegyelmedtől szerezte a tudományát. - Franchon tehát elfecsegte neked, a legjobb barátnőjének, a titkát. - Neki nincs vőlegénye. - Hát te szereted a tiédet? - Őszintén szólva, nem nagyon. Heves természetű, többet iszik a kelleténél, szoknyabolond, és szórja a pénzt ész nélkül. De másokkal összevetve azért megjárja. - Miért akarsz hozzámenni, ha nem is szereted? - Ki akarna az én koromban leány maradni, ráadásul olyan lány, akit mindenki megvet? És mi más választása lehet egy olyan szegény lánynak, mint én, akinek a micsodáján kívül semmije sincs? A férjem legalább nem lesz túlságosan a terhemre: minden két hónapból egyet a tengeren tölt. Amint a dörzsölgetés befejeződött, leültem a tűz elé a karosszékembe, és egy hosszú percen át némán, gondolataimba merülten bámultam a táncoló lángokat. Most láttam Perrette-et életemben másodszor, összesen ha tíz percet beszéltem vele, és máris mindent tudtam az életéről, miközben de Brézolles márkiné távozásakor eltitkolta előlem a per valódi okát éppúgy, mint azt, hogy milyen ütőkártya van a kezében, ami miatt biztosra veszi a győzelmét. Szégyenkezve bár, de világosan láttam a helyzetet: a hölgy, akit szerettem, titkolózott előttem, és sokkal kevesebbet tudtam róla, mint a szobalányáról. De mégis szerettem, és talán feleségül is veszem, ha ezekről a kis titkokról végre lehull a lepel. Ugyanakkor végtelenül boldogtalanná tett, hogy egyelőre még nem alakult ki közöttünk az a tökéletes bizalom, amely a bontakozó szerelmet nagyra növesztheti s tartóssá teheti. Perrette jövője, melyet panaszkodás nélkül tárt elém, szomorúsággal töltött el. Közelebbről láthattam most, mint Orbieu-ben, egy leányka sorsát, akinek hiába minden erénye, ha nincs hozzá se pénze, se rangja. - Gróf úr - mondta -, egy kicsit fázom. Megengedi, hogy közelebb menjek a tűzhöz, s leüljek arra a kis székre, amit most nem használ? - Barátném - mondtam csöndesen -, nem akarlak elzavarni, de ugyan miért maradnál itt? - Node, gróf úr - mondta erre meglepetten -, nem akarja, hogy felöltöztessem a vacsorához? - Ja? Elfelejtettem. Ülj le, Perrette. Leült a kis székre, a lábamhoz, s kisvártatva, megérezvén, mennyire meghatott szomorú sorsa, lassan a térdemre hajtotta a fejét. A holdfogyatkozást követő nap estéjén, január huszonkettedikén, az egyik visszhangnak sikerült kiszöknie La Rochelle-ből s bejutnia a király táborába. Senki sem tudta, kicsoda, így hát, mivel nem volt menlevele, de Bellec kapitány mindjárt fel is lógatta volna, ha a szerencsétlen nem hivatkozik rám, s nem állítja, hogy én igazolni tudom a kilétét. Épp akkor vezették hozzám, amikor Nicolas-val együtt nyeregbe szálltunk, s már indultunk volna Pont de Pierre-be; tényleg felismertem: egy Pottieux nevű borbély volt, akinek a szolgálatait háromszor-négyszer igénybe vettem, amióta a táborban élek. A fickónak olyan agyafúrt, alamuszi, álnok képe volt, hogy akkor is hazugságnak tűnt minden szava, ha éppen igazat mondott. - Gróf úr - mondta Bellec, aki ügyesen beszélt s szerette is hallani a hangját -, attól, hogy ez a borbély néhányszor levágta a kegyelmed szakállát, én még nyugodtan levághatom az ő fejét. Menlevél nélkül röppent ki a hugenotta darázsfészekből. - Kedves kapitányom, Pottieux nem darázs, hanem poloska. És egy poloska fejét levágni igen helytelen, kiváltképp ha a bíboros úr bogárgyűjteményének a része. - Hogy értsem ezt? - kérdezte Bellec, aki Richelieu nevének említésére kissé elbátortalanodott. - Úgy, hogy ez a bogárka igen szépen zümmög, s zümmögése felettébb érdekli a bíboros urat, hiszen senki mást nem enged be a szobájába, amikor őt hallgatja. - De talán a hugenottáknak is zümmög valamit ez a bogárka arról, amit a mi táborunkban látott és hallott!

VI. fejezet

- Amivel szintén a bíboros úr kedvében jár, merthogy álhíreket terjeszt! - Túl bonyolult ez nekem, gróf úr - mondta erre Bellec, aki szerette, ha mindig az övé az utolsó szó. - Átvenné tőlem ezt a személyt, s vállalná, hogy személyesen adja át a bíboros úrnak? - Kapitány úr, bár nem feladatom, úgy vélem, a királynak teszek szolgálatot, ha kérését teljesítem. Hajlandó vagyok hát átvenni a foglyot, s egyben felmenteni kegyelmedet vele kapcsolatban minden felelősség alól. Bár udvarias szavaim némi csipkelődést rejtettek, Bellec úgy tett, mintha nem vette volna észre, hálás köszönetet mondott és megkért, hogy majd küldjem vissza a csapatához azt a lovat, amelyre Pottieux-t rákötözték. Láthatólag megkönnyebbült, hogy megszabadult hirtelen terhessé vált zsákmányától. - Nicolas - mondtam mindjárt -, oldozd el ennek a szerencsétlennek a kezét. - No de gróf úr! És mi lesz, ha megszökik? - kérdezte Nicolas. - Hogy én megszököm? - kérdezett vissza Pottieux epésen. - És mindjárt ez után a szaros kis kapitány után szaladok, s megkérem szépen, hogy akasszon fel? Engem! Fölakasztani! Az ördögbe is! Szépen meghálálják, amiért ezer veszélyt vállalva fáradozom a király szolgálatában! Én ugyan nem vagyok kapitány, nem ülök magas lovon, de több szolgálatot teszek a királynak, mint egy ilyen páváskodó nagyszájú. Ebben a táborban száz kapitány közt jó, ha húsz akad, aki nem csak dísznek való. De melyik hadsereg tud meglenni kémek nélkül? Én és a társaim, hogy úgy mondjam, a király szeme és füle vagyunk. - Kegyelmed valóban ezer veszélyt vállal - mondtam gunyorosan. - De úgy tudom, jól meg is fizetik érte. - A bíboros igen, a hugenották viszont egyáltalán nem. Nincs náluk fukarabb népség. Ezért hát biztosra veheti, gróf úr, hogy én is fukaron mérem nekik a híreket. Egyébként is hűségesen szolgálom a királyomat, de közben persze az érdekeimről sem feledkezem meg. Nicolas egy pillantást vetett felém, s tudtam, hogy hozzám hasonlóan ő is úgy gondolja, hogy Pottieux a világ legpimaszabb és legszégyentelenebb árulója, s csak azért lenne kár fölakasztani, mert a bíboros hasznát veszi. Pont de Pierre-ben, alighogy Charpentier fülébe súgtam emberünk nevét, máris a jól ismert kis dolgozószobában találtam magam, ahová a bíboros széket hozatott nekem, úgy vélvén, hogy tekintettel a Rohan hercegnével kapcsolatos megbízatásomra, nem árt meghallgatnom, amit Pottieux a La Rochelle-i állapotokról mesél. És valóban sok hasznos értesülést hallottam ettől az értelmes és ravasz fickótól, akinek nemcsak hogy sok mondandója volt, de azt olyan világosan, színesen és elegáns stílusban adta elő, hogy egészen elképedtem. Meglepetésemet csökkentette, amikor később megtudtam, hogy a jezsuitáknál tanult, s kiváló diák volt, de azután szerencsétlenségére egy lopási ügy miatt kicsapták e nagyhírű intézményből. Ezért nem folytathatta tanulmányait, amint pedig tervezte, a montpellier-i orvosiskolában, s nem válhatott borbélyfelcserré. Megmaradt hát borbélynak, ami nem valami jövedelmező foglalkozás, így hát kémkedéssel egészítette ki a jövedelmét, mely mesterséghez kiválóan értett, mert nemcsak jó megfigyelő volt, hanem nagyszerű előadó is. Élvezetesen tudta elmesélni, amit kiszimatolt és kilesett. - Monseigneur - kezdett bele a mondókájába -, mielőtt beszámolnék a tegnap és ma reggel történtekről, engedje meg, hogy nagy általánosságban jellemezzem a La Rochelle-i helyzetet. Az élelem vonatkozásában azt mondhatom, hogy már felütötte fejét az ínség, de persze nem egyenlő mértékben sújt mindenkit. Felettébb árulkodó, amit az utcákon sétálva látunk. Egyesek - a leggazdagabbak - még jó erőben vannak. Mások - a kevésbé gazdagok - már lesoványodtak kissé. Aki pedig szegény, az csont és bőr. De még ez utóbbiak sem veszítették el a győzelembe vetett hitüket. Lázas türelmetlenséggel várják az angol flottát, amelynek várakozásuk szerint április közepén kell feltűnnie a breton szorosban. De e tekintetben a vélemények némiképp megoszlanak. Bizonyára tudja, monseigneur, hogy a múlt héten egy kis őrnaszádnak sikerült az éjszaka leple alatt befutnia La Rochelle kikötőjébe, néhány hordó liszttel, borsóval és szalonnával. Mámoros örömmel köszöntötték a jöttét, kongtak a harangok, harsogtak az imák és a megszállott papok prédikációikban azt bizonygatták a híveknek, hogy a hajó érkezése kétségbevonhatatlan jele annak, hogy az Úr nem hagyta el őket. De hát valójában mekkora segítséget jelent egy ilyen kis hajó rakománya egy huszonötezer lakost számláló városnak? - Fel tudta mérni, hogy körülbelül hány angol katona szolgála helyőrségben? - kérdezte a bíboros. - Igen, monseigneur: nem kevesebb, mint hatszáz. És mondhatom, hogy nagyban hozzájárulnak a város védelméhez. Nem mintha a hugenottáknak nem volna helyén a szívük, de az angolok tapasztaltsága, fegyelme és hidegvére például szolgál nekik. Ott élnek köztük, némán, nem reményvesztettek, de túlzottan vakmerő reményeket sem táplálnak. Közben pedig mindig szem előtt tartják az érdekeiket. Nemrégiben zsoldjuk felemelését kérték, és mivel a város elöljárói nem teljesítették a követelésüket, a szolgálat megtagadásával fenyegetőznek. - A szolgálat megtagadásával? - kérdezte Richelieu meglepetten. - A háború kellős közepén? És hogy képzelik ezt? - Úgy, hogy nem vesznek részt csatában, s őrségben sem állnak. - És mit szóltak ehhez az elöljárók? - Jó hugenottákhoz illően alkudozni kezdtek. No de az angolokat sem kell félteni. Végül a La Rochelle-iek hajlandóknak mutatkoztak kifizetni nekik ötezer fontnyi zsold-előleget. Érzésem szerint az angoloknak nem kellene ennyire veszkődniük a pénz után. Ha az ostrom nem ér véget, mind meggebednek, a sírban meg mindegy, gazdagok-e vagy ki van a seggük. Ez a katonák közt dívó trágárság, ha Párizsban, a Louvre-ban, a király környezetében hangzik el, nyilván bíborosi feddést vont volna maga után. Most azonban, ostrom idején, amikor maga is kardot kötött s páncélban járta körbe napjában legalább egyszer-kétszer a tábort, Richelieu inkább elnézte a szabadszájúságot, csak az istenkáromlást és a feslettséget nem tűrte. - És mit esznek az emberek? - kérdezte Richelieu. - Liszt már alig van, így többnyire szalmával kevert búzából sütnek kenyeret, amely meglehetősen ízetlen. Az öbölben persze van hal bőven, de a királyi gályák éjjelnappal a gáton innen cirkálnak, s elsüllyesztik vagy elfogják a La Rochelle-i halászhajókat. Akadnak, akik apály idején gyalog indulnak kagylót, garnélarákot meg kerek páncélú rákot gyűjteni, vagy kisebb halakat próbálnak fogni a tócsákban. De bármily lelkesen gyűjtögetnek is, túl nagy zsákmányra nem számíthatnak. - Mit gondolsz, Pottieux - kérdezte a bíboros -, képesek a La Rochelle-iek májusig kitartani? - Képesek, Monseigneur. Sajnos, azt hiszem, képesek! Ha éheznek is, kitartásuk töretlen! A papság és a nép azért olyan eltökélt, mert a hitükért harcolnak, a kereskedők és a hajótulajdonosok úgyszintén, no meg ők a kiváltságaikat is szeretnék megőrizni, melyeknek a gazdagságukat köszönhetik... Richelieu a gazdag La Rochelle-i polgárokat sértő megjegyzést hallván nem helyeselt nyíltan, de a tekintetében apró fény villant, amely azt jelezte, hogy egyetért a megállapítással. - Pottieux - folytatta -, hadd hallom most már, miféle meghökkentő események történtek tegnap és ma reggel La Rochelle-ben! - Már mondom is, monseigneur. - De ne feledd a megállapodásunkat! A híreidből a királynak jusson a legjobb falat, a lázadóknak meg csak a morzsák! - Nem felejtem el, monseigneur. - Folytasd. - Este kilenc órakor holdfogyatkozás volt, monseigneur. - Hogy ezt megtudd, fölösleges volt La Rochelle-be menned. Én is láttam a holdfogyatkozást, ha ugyan valóban az volt. - De nem annyira a hold fogyatkozása volt meglepő, monseigneur, sokkal inkább az, ahogyan a La Rochelleiek fogadták. Halálosan megrémültek. Nem tudom, honnan vagy kitől vették, de meg voltak győződve róla, hogy ez a csoda pusztulásuk előjele. A papok hiába próbálták eloszlatni ezt a babonás előérzetet, hasztalan érveltek azzal, hogy a sötét szörnyeteget, amely fel akarta falni a holdat, végül levetette magáról a hold, s Isten világossága győzött az ördögi sötétség felett... Most az egyszer nemigen hitt senki szegény papoknak. A babonás tengerészek, akik irányt vesztettek a pokoli sötétségben, páni félelmet ébresztettek a La Rochelle-iekben, beszámolván nekik arról, amit látni véltek: az ördög a holdra dobta fekete palástját. És ha a Sátán már a közelben ólálkodik, további szörnyűségek is várhatók: a La Rochelle-ieknek a legrosszabbtól kell tartaniuk. Ez a rettegésben töltött éjszaka olyan volt, mint egy lidércnyomásos álom, annál is inkább, mert a holdfogyatkozást tomboló vihar követte, s az egész éjszaka háborgó tenger óriás hullámokat vetett. - Folytasd - mondta Richelieu. - Másnap, monseigneur, vagyis ma reggel, nem kelt fel a nap. Sűrű köd borult a városra, a kikötőre és az öbölre. Kéznyújtásnyira sem lehetett látni. A munkába igyekvő La Rochelle-iek lámpással indultak útnak, és mivel a lámpás fényét félölnyi távolságról már látni lehetett, ám az embert, aki vitte, csak nagyon homályosan, olybá tűnt, mintha szellemek járnának-kelnének. Ekkor már senki sem mert megszólalni, mert ez a sötét, sűrű köd igazolta a szemükben a holdfogyatkozáskor szárnyra kelt vészterhes jóslatokat, és csaknem mindenki bizonyosra vette, hogy városuk és életük elveszett, La Rochelle kapui ördögi varázslattal maguktól kinyílnak, s betörnek rajtuk a királyi hordák, melyeket a Sátán maga küld, hogy elözönöljék a várost, megöljék a férfiakat, megerőszakolják a lányokat, és felgyújtsák a templomokat s a házakat... - Mit csináltál te, amíg ez a sűrű köd a városra borult? - kérdezte Richelieu. - Én is lámpással jártam az utcán, monseigneur. És igyekeztem eljutni a kikötőbe, hogy megnézzem, mekkora kárt tett a hajókban az éjszakai vihar. - Hogy nézhettél volna meg bármit is abban a nagy ködben? - kérdezte a bíboros ingerülen. - Amint épp a kikötő felé igyekeztem, monseigneur, heves szél támadt hirtelen; azt reméltem, hogy ez szétzavarja a ködöt, és így is történt; a köd oly gyorsan és tökéletesen feloszlott, mintha függönyt húztak volna szét hirtelen. Ekkor megpillantottam a hajókat, s láttam, hogy nem esett bennük kár. Körülöttem pedig nagy kiabálás hallatszott, de ez már nem jajveszékelés volt, hanem örömujjongás: messzebbre tekintve láttam, hogy az éjszakai vihar hatalmas rést ütött a gáton... A kiabálás fülsiketítővé vált. Egyesek táncra perdültek örömükben, mások, s egyre többen, zsoltárokat kezdtek énekelni, így mondván köszönetet a Teremtőnek. És az ékesszólók már fennen hangoztatták, hogy félreértették a holdfogyatkozás, a vihar és a köd jelentését, hiszen ezek mind, épp ellenkezőleg, kedvező előjelek voltak, s a La Rochelleiek küszöbönálló győzelmét hirdették. Az Úr lerombolja a dölyfös gátat, melyet a pápisták emeltek, amint Bábel tornyát is lerombolta, és a királyi csapatok felhagynak istentelen mesterkedésükkel, s az Úr haragjától űzetve szétszóratnak. - Pottieux - mondta a bíboros, kifürkészhetetlen arccal -, kímélj meg a költői leírásoktól. Eddig semmi újat sem hallottam tőled. Mihelyt a köd felszállt, őfelsége is megtekintette a gáton keletkezett rést, de ez a látvány cseppet sem ingatta meg elhatározásában. Parancsot adott, hogy kettőzzék meg a munkások és szekerek számát. A kárt tíz napon belül kijavítják, de az öböl-fői gátszakaszon ezalatt is változatlan lendülettel folytatódik a munka. Kérsz egy menlevelet, hogy közelebbről is megnézd a megsérült gáton folyó munkálatokat? - Jaj, dehogy, monseigneur! - mondta rémülten Pottieux. - Ha a La Rochelle-iek tudomást szereznének róla, mindjárt gyanússá válnék a szemükben. Inkább majd elmondom nekik, amit az imént nagyjóuramtól hallottam, azzal, hogy "a bíboros úr környezetében" beszélték. Valamire azonban fel szeretném hívni a figyelmét, monseigneur. Nem szülne jó vért, ha csak kétségbeejtő dolgokat tudatnék a várban lévőkkel. Annyira vágynak valami vigasztalóra, hogy nem fognak hitelt adni a "besúgásomnak", ha nem villantok fel előttük legalább egy halvány reménysugarat. Monseigneur, bocsásson meg, de én értem a mesterségemet, és tudom, hogy ha most nem lepem meg őket valami jó hírrel, minden hitelemet elveszítem. Furcsának találtam, hogy Pottieux épp attól az embertől koldul a hugenották számára kedvező híreket, akinek végképp nem áll érdekében az ellenséget bármi módon bátorítani. De akkor még nem tudtam, mily bámulatos ügyességgel mozog a bíboros a kémek világában, akiket a legnagyobb gonddal válogat ki, majd végtelen figyelemmel hallgat meg, kiszűrve a hamis állítások közül azt, ami igaz, s a valószínűek közül azt, ami hamis, és ha a beszámolót hitelt érdemlőnek találja, bőségesen megjutalmazza a hírhozót. - Nos hát - mondta rövid gondolkodás után Richelieu -, mondd azt nekik, hogy őfelsége annyira irtózik az itteni szélviharoktól, hidegtől s az örökös esőtől, hogy szíves örömest elhagyná ezt a vidéket, ha nem tartaná itt a kötelességtudat. Fura egy reménysugár volt ez, hiszen Richelieu közlése nem tartalmazott semmi újdonságot (a táborban mindenki tudta, mennyire szenved a király a rossz időtől), és nem is kecsegtetett túl sokkal, hiszen az is köztudott volt, hogy a király sokkal kötelességtudóbb annál, semhogy némi kényelmetlenség miatt felhagyjon az ostrommal. Ó, kedves olvasóm, a jövő csukott könyv mindannyiunk számára, s még egy bíboros sem leshet bele. Hogy is gondolhatta volna Richelieu, e szavakat besúgójának szájába adva, hogy az, ami az ostromlottaknak szánt gyönge, remegő kis reménysugár volt, alig egy hónap múlva kétségbeejtő valósággá válik? A La Rochelle-t körülvevő magas falak ellenére sem volt oly nehéz egyik táborból a másikba átjutni, mint bárki gondolhatta volna. A visszhangoknak - s mindkét oldalon akadt belőlük elég - megvolt a maguk saját átjáróhelye, tudták azt is, melyik a legkedvezőbb időpont az átcsusszanásra, s hogy mely markokat kell megkenni ahhoz, hogy a kapu kinyíljék. A lovas futár viszont minden nehézség és ravaszkodás nélkül, rendszeresen közlekedhetett a város és a tábor között. Így aztán az ostrom alatt mindvégig megmaradt az összeköttetés a lázadók és a király hívei közt. Az ostrom első pillanatától ez volt a kívánsága mindkét félnek, főként azért, hogy a király kiválthassa a La Rochelle-iek fogságába esett katonáit. A La Rochelle-iek, részben, mert kereskedő vérük erre ösztönözte őket, részben, mert nehezen etették a várban rekedt sok fölösleges szájat, meglehetősen magasan szabták meg a taksát: egy lovas katonáért száz fontot követeltek, míg egy királyi futárért néha háromszázat is. De egy egyszerű katona váltságdíja is elérhette a kétszáz fontot, ha kitudódott, hogy vitézül harcol (az értesülést fesztelen csevegés közben ravaszkodták ki az őrök a gyanútlan foglyokból). Ha valaki fogságba esett, a király két hadbiztos kíséretében a várba küldte valamelyik emberét, hogy az illető kiváltásáról tárgyaljon, s a hugenották gyakran hosszan és hevesen alkudoztak az árucikk értékéről. Ám a La Rochelle-iek, igen bölcsen, csak a kishalakat engedték ki a hálójukból. Manassés de Pas táborszernagyot például, amiután abban a megtiszteltetésben és szerencsében volt részük, hogy foglyul ejthették, a coureille-i toronyba zárták, s elképesztően magas váltságdíj fejében sem engedték volna szabadon. Túlságosan is becses fogoly volt. Ugyanakkor emberségesen bántak vele, s azt is megengedték, hogy a király egyik inasa naponta élelmet vigyen neki ints muros. És ami ennél is különösebb: de Pas marsall őrei oly rendkívülien erkölcsös emberek voltak, hogy legnagyobb ínségükben sem dézsmálták meg soha az ízletes ételeket, amelyeket a rab az orruk előtt fogyasztott el. Manassés de Pas úr annyira csodálta ezt a ritka - főleg ily körülmények közt ritka! - becsületességet, hogy látván, mint soványodnak úgyszólván napról napra őrei, miközben ő, a semmittevéstől is, egyre kövérebb, úgy határozott, megosztja velük az ételét. Ám egyik őrének még az is lelkiismereti problémát okozott, hogy ételt fogadjon el az ellenségtől, s a gyóntatójától kért tanácsot, vajon nem árulja-e ezzel az ügyüket. A pap azonban kijelentette, hogy nemcsak elfogadhatja, de egyenesen kötelessége elfogadni az ajándékot, mert Isten nem ok nélkül lágyította meg a bebörtönzött pápista szívét, s sugallta neki e jó cselekedetet. Az elutasítás nemcsak a fogollyal szemben lenne sértő és méltánytalan, hanem az isteni akarat ellen való is. A levélbéli üzenetet, amelyet La Rochelle polgármesterének és az elöljáróknak küldött a király, a bebocsáttatásomat kérvén a városba, hogy látogatást tehessek kedves rokonánál, Rohan herceg özvegyénél, a polgármester s az özvegy is kedvezően fogadta, bár nyilván még a hercegné sem örült a kérésnek, s kitűzték belépésem napját és óráját: január ötödikén, délelőtt tizenegy órakor kell megjelennem lovászommal a Tasdon erődnél, egy dobos nyomában, aki a szokásnak megfelelően dobpergéssel jelzi jöttömet. Január ötödikének reggelére ébredvén, majd szétvetett a türelmetlenség és a kíváncsiság ama gondolatra, hogy hamarosan beléphetek "a hugenotta darázsfészekbe", amint Bellec nevezte a várost, s intra muros találkozhatom azokkal a franciákkal, akik sajnos most az ellenségeink, ahogyan mi is az ő ellenségeik voltunk a gyalázatos Szent Bertalan-éjen. Hozzám mégis igen közel álltak ezek az emberek, nagyapám, Mespech báró s atyám, Siorac márki révén is, aki, amint az köztudott, III. Henrik sürgető kérésére végül beadta a derekát, s áttért a katolikus hitre, különben nem lehetett volna a király orvosa, s titkos küldetéseket sem teljesíthetett volna uralkodója megbízásából, de áldozatát igen nagynak érezte, annál is inkább, mivel ezután fiait és leányait is abban a vallásban kellett fölnevelnie, amelyet La Boétie-hez hasonlóan "végtelen sok bűntől fertőzöttnek" ítélt. Nicolas izgatottabb volt, mint egy zsák egér, a gondolatra, hogy velem együtt hamarosan La Rochelle falai mögött találja magát, s míg segített felöltöznöm, az engedélyemet kérte, hogy feltehessen néhány kérdést. - Kérdezz csak, Nicolas, kérdezz! - Gróf úr, elképzelhető, hogy ha becsukódnak mögöttünk a kapuk, a La Rochelle-iek fogságba vetnek bennünket? - Hová gondolsz! Eszükbe sem jutna ilyesmi! Tárgyalásban, hadviselésben egyaránt kínosan becsületesek. - De hát Soubise többször is megszegte a királynak adott szavát. - Az egészen más. Soubise egy család nyugtalan és nagyra törő legifjabb sarja. Kelekótyasága meglehetősen gyermeteg cselekedetekre sarkallja, például Londonban hercegnek adta ki magát, holott nem az. La Rochelle-ben pedig nem adnak túl sokat a véleményére, egyébként is beteg mostanság s az ágyat nyomja. A hatalom a polgármester, a városi elöljárók és a lelkipásztorok kezében van. De azért Soubise anyjának, az özvegy Rohan hercegnének erkölcsi befolyása sem elhanyagolható, különösen most, hogy idősebbik fia, Rohan herceg, Languedocban tart terepszemlét, s igyekszik fellázítani a király ellen az ottani hugenottákat. - Sikerrel járhat? - Amíg ez az ostrom tart, semmiképpen. Rohan hercegnek nincs sem elég pénze, sem elég katonája, viszont Condé herceggel az élén egy egész királyi hadsereg van a nyomában. Ráadásul a nagy hugenotta városok is mind bölcsen kivárják, miként végződik La Rochelle ostroma, s csak azután döntenek, csatlakoznak-e hozzá. - A gróf úr találkozott már Rohan herceggel? - Igen, egyszer. Rendkívül gőgös ember. Igaz ugyan, hogy igen jó családból való, az egész királyságban nincs jobb család az övénél. Amikor még csak vicomte volt és IV. Henrik hadseregének tábornoka, egy jelmondatot ötlött ki magának, amely mindennél jobban jellemzi őt: "A királyságig nem emelkedhetem, A hercegségig le nem ereszkedem, Rohan vagyok. " De azért leereszkedett a hercegségig, amikor IV. Henrik hercegi címet adományozott neki... - Nem lehet fiatal ember, ha már IV. Henrik idejében hadat viselt. - Negyvenkilenc éves. Ez pedig nézetem szerint a legjobb kor a katonáskodáshoz. Ha elesik, arra gondolhat, mielőtt a lelkét kilehelné, hogy már eleget élt... - Gróf úr, még egy utolsó kérdés. A király "kedves rokonának" mondja a hercegnét. Ez csak valami udvariassági formula? - Korántsem. A hercegné, házassága révén, rokonságba került a navarrai királynéval, akinek, mint azt te is tudod, IV. Henrik a fia volt, XIII. Lajos pedig az unokája. Befejezted a kérdezősködést, Nicolas? - Gróf úr, bocsánatot kérek, amiért igénybe vettem a türelmét. Legfeljebb annyit kérdeznék még, kívánja-e, hogy a mai ünnepélyes alkalomra a nyakába akasszam a Szentlélek lovagrend keresztjét? - Nem, Nicolas. Nem lehet. - Megkérdezhetem, gróf úr, hogy miért nem? - Mert ez az érdemrend királyi és katolikus egyszerre. A király nem is adományozza oda a protestáns hercegeknek: Sullynak és Rohannak. Ami őket nagyon elkeseríti. Olyannyira, hogy Sully, a maga idejében kreált magának egy teljesen egyedi érdemrendet, amelyen IV. Henrik képmása volt látható, körülötte pedig nem is tudom, hány háborús kitüntetés, s ezt a cizellált arannyal és gyöngyökkel ékesített érdemrendet viselte ünnepi alkalmakkor. Láthatod, hogy a nagy embereknek is megvannak a maguk gyöngeségei. - És miként fogadta IV. Henrik a hiúságnak ezt a furcsa megnyilvánulását? - Csúfondárosan, ami azonban csupán egy kis gunyoros szemvillanásban nyilvánult meg. - Tehát biztos, hogy a gróf úr nem kívánja viselni a Szentlélek rend keresztjét mai pompás öltözékén?... - Biztos! Le kell küzdenem a hiúságomat! Félek, még megsérteném Rohan hercegnét, aki, amilyen jó anya, bizonyára bánatos, amiért a fia nem kaphatja meg ezt az érdemrendet. - Már nagyon öreg lehet a hercegné, ha a fia negyvenkilenc éves! - Nagyon öreg? Micsoda arcátlan beszéd ez, Nicolas? Egy hercegnének nincs kora! És csakis szép lehet, lévén hercegné, s mindenki köteles őt szépnek is találni. - Nem fogok megfeledkezni róla - mondta Nicolas. A dobosa Tasdon erődtől kőhajításnyira várt bennünket, vagyis annak az erődnek a közelében, amelyen át majd be kell jutnom a városba. A nap most kivételesen ragyogóan sütött, és szikrákat vetett a királyi dobos selymesen csillogó egyenruháján. Sosem értettem, miért öltöztetik ilyen feltűnő ruhába dobosainkat, ha csak azért nem, hogy már messziről felismerjék őket, s ne lőjenek rájuk, amikor az ellenséges falakhoz közelednek, hogy bebocsátást kérjenek egy követ számára. Van olyan dobpergés, amely harciasan rohamra buzdít. Van, amelyik, mintha meg akarná süketíteni a kivégzése előtt álló katonaszökevényt. Egy-egy hős halálát siratva halkan, bánatosan pereg a dob. Amikor azonban az én érkezésemet jelezte, oly vidáman s barátian pergett, hogy úgy éreztem, megszünteti, legalábbis egy percre, a két tábor közti ellenségességet. Kis idő múlva, amit én most nagyon is hosszúnak éreztem, hiszen közeledtünkre a lőrésekből mindjárt tucatnyi muskéta szegeződött rám, feltűnt Sanceaux kapitány, akinek durva vonású, pirospozsgás, kerek ábrázata semmi jót sem ígért. A fal tetejéről leszólva, s címem említése nélkül (holott nyilván tisztában volt vele) megkérdezte, ki az ördög vagyok, s miért akarok bemenni a városba. - Kapitány - válaszoltam -, Orbieu grófja vagyok. La Rochelle elöljárói hozzájárultak, hogy a mai napon, pontosan tizenegy órakor belépjek a városba. - És mi célból? - kérdezte Sanceaux. - Hogy találkozzam Rohan hercegnével, aki kész fogadni. - És mi mondanivalója van neki? - A királytól hozok üzenetet. - Leeresztek egy kötelet, annak a végére rákötheti a levelet. - Ez lehetetlen, kapitány. Szóbeli üzenetet hoztam. - Ez esetben - mondta erre rettentő barátságtalanul -, adja át nekem azt az üzenetet. - Kapitány úr, úgy illik, hogy elsőként Rohan hercegné értesüljön az üzenetről. Ő majd eldönti, közli-e a tartalmát a polgármesterrel, a város elöljáróival és kegyelmeddel. - Ha nem mondja el azonnal, miről van szó, nem engedem be a városba -jelentette ki Sanceaux. - Nem tűrhetem, hogy olyan titkos tárgyalásokat folytassanak, amelyek tartalmáról nekem nincs tudomásom. - Kapitány úr, nem tárgyalni jöttem, csupán egy üzenetet hoztam, melyet a király a rokonának küld. A polgármester és az elöljárók tudnak a dologról, és hozzájárultak az üzenet továbbításához. - Háború van - mondta Sanceaux. - És én vagyok a Tasdon erőd parancsnoka, így hát mindaddig nem nyitom ki a kapu, amíg meg nem tudom, miről van szó. - Kapitány úr - folytattam, angyali türelemmel és végtelen udvariassággal -, kívánja, hogy elismételjem, amit az imént mondtam? A király küldötte vagyok, s a polgármester és városuk elöljárói hozzájárultak, hogy átadjam őfelsége szóbeli üzenetét Rohan hercegnének. Ekkor egy másik férfi jelent meg a bástyán, odalépett Sanceaux-hoz, és súgott neki valamit. Amire Sanceaux eltűnt, az illető meg szó nélkül csak barátságosan intett, amiből arra következtettem, hogy végre hajlandók beengedni a városba. Nicolas ekkor mellém léptetett a lovával, s felém hajolva a fülembe súgta: - Rettentően buta ember ez a Sanceaux. - Rosszabb annál, Nicolas! - mondtam erre, én is sotto voce. - Ez az úr egy igazi fontoskodó, márpedig az igen kártékony emberfajta, mert féltékenyen őrzi előjogait, minden semmiségen megsértődik, s ezért aztán ostoba döntéseivel is csak kárt okoz. Alighogy ezt kimondtam, a Tasdon erőd kapuja felséges lassúsággal kitárult, s amint intra muros találtuk magunkat, lovasok egész csoportja vett körül bennünket, de cseppet sem mutatkoztak ellenségesnek. Néhányan közülük a La Rochelle-iek tömegét igyekeztek távol tartani tőlünk, akik szerették volna megtudni, mi szél hozott minket a városba, s talán már a közeli békében reménykedtek. A bámészkodók egyike, akit jómódú polgárnak néztem, mélyen meghajolt előttem, majd kifogástalan udvariassággal megkérdezte: - Uram, azért jött, hogy tárgyaljon velünk? Amire én mély kalapemelintés után így válaszoltam: - Nem, uram, nincs fölhatalmazásom rá, hogy tárgyaljak. Azért jöttem, hogy találkozzam Rohan hercegnével, s átadjam neki a király üzenetét. Ekkor egy durvább hang harsant fel a percről percre növekvő tömegből: - Uram! Ha a hercegnének csak egy haja szála is meggörbül, felkoncoljuk kegyelmedet! E durva fenyegetés nyomban heves tiltakozást váltott ki a La Rochelle-iek többségéből. De magam sem hagyhattam válasz nélkül, így hát fölegyenesedvén a kengyelben, jó hangosan kijelentettem: - Uram, nem azért jöttem, hogy látogatásom nyomán bárkinek is bántódása essék. A legkevésbé Rohan hercegnének, akit mélységesen tisztelek s bátorságáért is nagyra becsülök. Az elismerés moraja futott át a tömegen, s egy ősz, szakállas férfiú lépett oda hozzám, majd csöndesen így szólott: - Gróf úr, a városi elöljáróság egyik titkára vagyok. Én vettem rá Sanceaux kapitányt, hogy bocsássa be kegyelmedet a városunkba. Engedelmével nyomban Rohan hercegné palotájához vezetem. S már el is indult előttem, ami nem volt veszélytelen dolog, tekintve, hogy a lovam, Accla ideges kanca volt, s meg is haraphatta volna. Nicolas lova követte az enyémet, s utánunk tódultak a lovas katonák és a tömeg. Útközben nagy érdeklődéssel tekingettem körbe-körbe. A város, melyet most láttam először, nagyon szép volt, tele pompás épületekkel. Mindamellett magán viselte a tüzes ágyúgolyók nyomait, melyekkel az ostrom kezdete óta bombáztuk: láttam néhány olyan házat, amelynek a teteje beroskadt, s olyanokat is, amelyek teljesen kiégtek, nyilván akkor, amikor a berendezésük tüzet fogott. A körém gyűlő La Rochelle-iek igazolták Pottieux beszámolóját: az éhezés a szegényebbeken már ugyancsak meglátszott, ám az ő arcukról is eltökéltség és erő sugárzott. Egy csodálatosan szép palotához [a Marsan-palotáról van szó] érvén az elöljárósági titkár felém fordult s közölte, hogy megérkeztünk. Leszálltam a lovamról, s jó hangosan, hogy körülöttem mindenki hallja, így szóltam: - Uram, nem lenne illendő, ha karddal az oldalamon lépnék be egy oly magas rangú hölgyhöz, amilyen Rohan hercegné. Megtenné, hogy látogatásom idején magánál tartja a kardomat s éppúgy a lovászomét is? Őszintén szólva nem annyira az illendőség miatt oldottam le a kardomat, mint inkább azért, hogy megnyugtassam a La Rochelle-ieket, akik annyira szerették hercegnéjüket, hogy minden józan belátás dacára is aggódtak volna érte, ha fegyveresen lépek be hozzá. Tisztában voltam szeretetük okával is. Végtelenül hálásak voltak neki, amiért La Rochelle-ben maradt, velük együtt vállalva az ínséget s minden veszélyt, ahelyett hogy visszavonult volna valamelyik languedoci kastélyába, ahol a korához illő békés nyugalomban tölthette volna napjait. Végre megjelent a háznagy, végtelen lassúsággal ereszkedve le a lépcsőn. Amilyen sovány volt, olyan hallgatag is, s én sem azt nem tudtam eldönteni, hogy vajon az éhezéstől soványodott-e le ennyire, sem azt, hogy hallgatagsága ellenszenvének jele-e, ami egyébként indokolt lett volna, hiszen mi mást láthatott bennünk, mint városa ostromlóit. Igaz ugyan, hogy nevünket, rangunkat ismerte, s nem kellett mást tennie, mint hogy hangosan és jól érthetően bejelentsen minket, miután bevezetett a Rohan palota dísztermébe, ahol a hercegné várt ránk: egyenes derékkal ült egy nagy karosszékben, amely dús aranyozása s finom megmunkálása miatt már-már trónnak tűnt. Jobbján és balján, egy-egy támla nélküli széken, a gentil sesso két képviselője foglalt helyet; egyikük negyvenéves tehetett, míg másikuk, aki a sors kegye folytán épp Nicolas-val szemközt ült, gyönyörű, fiatal leány volt. Olyan mély bókolással s széles kalaplengetéssel üdvözöltük a hölgyeket, amilyen ily magas rangú személyiségeket megilletnek, s a tiszteletadást a nemüknek kijáró hódolattal is megtetéztük, ami - érzésem szerint - egyikük figyelmét sem kerülte el. A hercegné egy kecses főbólintással üdvözölt, kezét azonban nem nyújtotta csókra, jeléül annak, hogy azért mégiscsak városa és vallása ellenségeinek táborához tartozom. Bár ekkoriban már legalább hetvenéves lehetett, haja hófehér, arcán, nyakán petyhüdt a bőr, arca még mindig igen kellemes volt s szép szeméből erő és kedvesség sugárzott. Párizsban azt beszélték, hogy Rohan hercegné nagyon hűséges volt a férjéhez, amíg a herceg élt, de nagyon hűtlen volt az emlékéhez, amiután a herceg elhalálozott. Meglehet azonban, hogy színtiszta rágalom volt e szóbeszéd, ha ugyan a rágalom lehet színtiszta. A hercegné túl gőgös, túl jó protestáns és hírnevére túlságosan is féltékeny volt ahhoz, hogy szerelmi históriákba keveredjék. A gonosz szóbeszédnek nyilván az adott tápot, hogy Rohan hercegné kedvelte a férfiakat, s gyermeki ártatlanságában nem is gondolt rá, hogy ezt - amint udvarbéli hölgyeink teszik - titkolnia kellene. - Gróf - mondta mély, dallamos hangon -, jobb szerettem volna kedves vendégként s vidámabb körülmények közt üdvözölni itt kegyelmedet. Ám az Úr, mindannyiunk bánatára, így büntet minket vétkeinkért, s senki sem tudhatja, milyen sorsot szán az ő népének: elveszejti-e vagy megmenti. Jobbomon - folytatta minden átmenet nélkül - a leányom, Anne ül, bal oldalamon pedig kedves rokonom, de Foliange kisasszony, aki balszerencséjére épp a háború kirobbanásának pillanatában látogatott el hozzám, s falaink között rekedt, ami nagy méltánytalanság vele szemben, hiszen ő nem a megreformált vallás híve, így a megpróbáltatások közepette, melyeket velünk együtt kell elszenvednie, a hitből sem meríthet vigasztalást. Ekkor Anne de Rohant, majd de Foliange kisasszonyt is üdvözöltem, s ez utóbbit jól szemügyre is vettem, amitől azonban a hölgy cseppet sem jött zavarba, mert attól a pillanattól, hogy beléptünk, Nicolas kötötte le minden figyelmét, így hát semmi másról, sem rokonairól, sem énrólam nem vett tudomást. S az én Nicolas-m éppoly kitartóan nézte a hölgyet, mint az őt, s a látvány olyannyira rabul ejtette, hogy bizonyára meglepődik, ha figyelmeztetem, miszerint a Rohan-palotában van, a királyság egyik legmagasabb rangú hölgyének a társaságában, aki ugyan, végtelen naivságában, nem vette észre a szeme előtt zajló néma közjátékot. - Gróf úr - folytatta Rohan hercegné -, haladéktalanul térjünk a tárgyra. Hajlandó Lajos teljesíteni abbéli kérésemet, hogy engedje szabadon eltávozni a városból a nőket és a gyermekeket? - Asszonyom - válaszoltam -, a királyt mint jó keresztényt mélyen megindította e kérés, s hosszan tanakodott, miként kell fogadnia. Hiszen egyrészről a nők és a gyermekek nem viselnek fegyvert, így hát felvetődik a kérdés, jogos és emberséges-e, ha mégis el kell viselniük egy gyilkos s hosszúnak ígérkező ostrom minden viszontagságát. Másrészről viszont a La Rochelle-iek voltak azok, akik e háborút kirobbantották, segítvén az angolokat Ré szigetének elfoglalásában, s szövetkezvén is velük abból a célból, hogy La Rochelle-t és Aunis-t kivonják Franciaország királyának fennhatósága alól. Szabadjon emlékeztetnem asszonyomat, hogy Lajos ezerhatszázhuszonhét augusztusában ezért kinyilvánította, hogy mindenki, aki a pártütésben részt vett "lázadónak minősül, királya árulójának, hitszegőnek s vétkesnek felségárulás bűnében". De mégsem támadt azon nyomban rájuk. Asszonyom is tudja, hogy a La Rochelle-iek lőtték ágyújukkal elsőként a király hadait, ők robbantották ki a háborút, ugyanők tehát, akik most asszonyaik és gyermekeik életéért aggódnak. Végezetül hadd emlékeztessem asszonyomat a Biblia szavaira, melyek szerint a gyermekek hetedíziglen is bűnhődnek atyáik vétkeiért. - Uram - mondta erre a hercegné, láthatólag megrökönyödve, sőt felháborodva, amiért egy pápista a Bibliára mer hivatkozni egy protestáns ellenében -, csakis az Úr határozhat a vétkes atyának és leszármazottainak büntetése felől. - Magam is azt hiszem, asszonyom, de a jelen helyzetben, mielőtt az ostrom kegyelmedék vagy a mi javunkra eldőlne, miként fürkészhetnénk ki az Úr akaratát? Rohan hercegnét láthatólag zavarba hozta ez a bibliai utalás, mert végképp nem számított rá, hogy a király elutasító válaszát épp a Szent Könyvből vett idézettel indoklom majd, melyet ők, protestánsok citálnak unos-untalan. Nyilvánvalóan számított kérése elutasítására, melyet talán épp azért fogalmazott meg úgy, ahogy, hogy biztosan elutasíttassék, s azt hitte, a háborúval indoklom majd cinikusan a király döntését, hiszen az ostromlóknak igazán nem érdekük, hogy az ostromlottakat megszabadítsák a "felesleges szájaktól", s így egyedül Lajost lehet majd okolni, aki nem akarja, hogy a nőktől és gyermekektől megszabadult város sokáig dacoljon az ostromlókkal. De bár logikai szempontból ez az érvelés is tökéletes lett volna, nem akartam hozzá folyamodni, mert nem szerettem volna, ha királyomat bárki irgalmatlannak mondja. A szenvedélyes természetű Rohan hercegné azonban egyáltalán nem vette észre ezt a finom különbségtételt, s amint első megdöbbenéséből magához tért, megvető hangon így szólott: - Micsoda? Asszonyok és gyermekek ellen háborúzni!? Micsoda szörnyű kegyetlenség! - Asszonyom - mondtam erre én -, minden ostrom ezzel jár! Amikor asszonyom tisztelt fia megostromol egy-egy katolikus várost Languedocban, bármily kegyes szívű is, ugyanerre a kegyetlenségre kényszerül. Ez a megjegyzés Rohan hercegné elevenjébe talált, két okból is. Először, mert nem lehetett mit mondani rá, másodszor pedig, mert idősebbik fiát vette célba, akit minden gyermekénél jobban szeretett. Anne viszont halvány kis mosollyal félrefordította a fejét, amiből arra következtettem, hogy nem kedveli annyira az uralkodó herceget, amennyire azt ennek a nagy családnak a törvényei és szokásai megkövetelnék. - Gróf úr - mondta Rohan hercegné, s szemében olyan fény villant, melyet ezúttal nem mondanék nyájasnak -, szavaiból azt veszem ki, hogy a király elutasította kérésemet, beszélgetésünk ezért a végéhez közelít. Nem azt mondta: "beszélgetésünk véget ért", s nem is igyekezett túl gyorsan megszabadulni tőlünk, talán mert napjainak szomorú egyhangúságát megtörte kissé a két fiatal nemesúr látogatása. - Asszonyom - mondtam -, kegyeskedjék még tovább is meghallgatni, mert a király olyan ajánlatot kíván tenni, az én közvetítésemmel, amely asszonyomat érinti. E szavak hallatán kissé megenyhült, s mielőtt kérésemre igen-t mondott volna, hívta a háznagyot, s megkérte, csúsztasson párnát a karosszék támlája s az ő háta közé, amely, mint mondotta, nagyon fáj. Amíg ez a művelet zajlott, egy pillantást vetettem de Foliange kisasszony és Nicolas felé. Tekintetük oly szorosan összefonódott, hogy el sem tudtam képzelni, miként fordítják el majd egymásról, ha Nicolas-nak, velem együtt, el kell hagynia ezt a varázslatos helyet. Foliange kisasszony minden bizonnyal azt remélte, hogy egyszer csak itt terem egy jó tündér, s varázsgyűrűjével egy szempillantás alatt láthatatlanná varázsolja őt, s így észrevétlenül felülhet ő is Nicolas lovára, s elvágtathatnak együtt, a háborútól messzire, a boldogságnak ama gyönyörűséges birodalmába, melyről tekintetük máris beszélt. - Gróf úr- mondta Rohan hercegné, ismét korábbi nyájasságával -, kegyelmed oly udvarias s jóvágású nemesúr, hogy elhallgatnánk az idők végéig, ha nem szólítanának a kötelességeim, hiszen a város elöljárói pontban délben ellátogatnak hozzám. De addig még van időnk. Kérem, gróf úr, beszéljen! - A király nem felejtette el, hogy asszonyom rokona, s igencsak fájlalja, hogy asszonyom nagy ínségben s ezernyi veszély közepette kénytelen élni. Ezért hát szerény személyemen keresztül tudatja, hogy ha a veszedelem és nyomorúság már asszonyom életét fenyegetné, kész menlevelet adni, mellyel átkelhet táborunkon, visszavonulhat egy tetszése szerinti kastélyba, s ott élhet, távol a háború zajától. - Gróf úr - mondta erre Rohan hercegné -, kérem, mondjon köszönetet a nevemben a királynak jóságáért. De én már akkor döntöttem, amikor e nagy megpróbáltatás kezdetét vette: a végsőkig osztozni kívánok a La Rochelle-iek sorsában, velük maradok mindvégig, ha az Úr úgy akarja, mindhalálig... Őszintén szólva, úgy éreztem, hogy a hercegné valamiféle görög sorstragédiát játszik. De háta hősiesség mindig színpadias egy kissé... Ezután elbocsátott, de kegyes jóindulattal. És Rohan hercegné döntésében volt valami felséges, hiszen ennek az asszonynak a tettei sosem cáfoltak rá a szavára. Elköszöntem a leányától, valamint de Foliange kisasszonytól is, méghozzá nemcsak mély tisztelettel, de mély meghatottsággal is, meglehetős szomorúnak érezvén magam, amiért a sors máris megfoszt e kedves nők jelenlététől, mondhatnám leválaszt, mint csecsszopót anyja kebeléről, erről a nyájas társaságról, amely nélkül az életünk kietlen sivatag csupán, s ridegen visszaküld a katonák táborába. Szegény Nicolas-m szinte megvakult, amidőn el kellett szakítania tekintetét attól a szép szempártól, amely egy rövidke időre beragyogta ifjú életét, tántorogva-támolyogva lépdelt a lépcsőn, s ha nem fogom jó erősen a karját, tán össze is esik. Örültem, hogy az előcsarnokban ismét találkozhattam Gilles Arnaud-val, s a kardomat, melyet visszaszolgáltatott, végtelen lassúsággal csatoltam fel, mert szerettem volna néhány kérdést feltenni neki. Gilles Arnaud szikár kis ember volt, de a szeme elevenen csillogott s ajka ínyencről árulkodott. Úgy éreztem, örül, hogy négyszemközt beszélhet velem, távol polgártársai szemétől és fülétől. - Uram - mondtam sotte voce -, segítene megfejtenem egy rejtélyt, amellyel egymagam nem boldogulok? Miért nem akart beengedni engem Sanceaux kapitány a Tasdon erődbe? Talán nem értesítették jöttömről a városi elöljárók? Nem kapott parancsot a bebocsátásomra? - Hogyne kapott volna! De azt nem mondtuk meg neki, hogy kegyelmed Rohan hercegnét akarja meglátogatni, s mivel Sanceaux rosszhiszemű, gyanakvó ember, mindjárt arra gondolt, hogy talán titkos tárgyalás van készülőben, s úgy vélte, neki ezt kötelessége csírájában elfojtani. Ha nem vagyok ott éppen, egészen véletlenül, az erődben, biztos, hogy nem nyitja ki a kaput kegyelmednek. - De hiszen - mondtam erre elképedve - ez a legsúlyosabb fegyelemsértés lett volna a kapitány részéről! Talán egy katona joga, hogy háború s béke felől határozzon? - Hitemre, nem! Ez a "hitemre" elárulta a titkár hugenotta voltát, s engem mélyen elérzékenyített, hiszen nagyatyám használta sűrűn ezt a kifejezést, s atyám is, amíg el nem hagyta a megreformált vallást, s vele együtt ezt az eretnek szagú kiszólást is. - Hitemre, nem! - ismételte meg a titkár -, de amint nyilván a gróf úr is tudja, városunk lakossága két táborra szakadt, az egyik tábor tárgyalni szeretne, a másik mereven elutasít mindenfajta tárgyalást, s ez utóbbiak közé tartozik Sanceaux is. Őszintén szólva valóban tudtam a La Rochelle-iek megosztottságáról, azt azonban nem sejtettem, hogy a nézetek különbözősége ilyen komoly feszültséget okoz. Fontos értesülés volt ez, melyet el is raktároztam mindjárt az emlékezetemben. - Uram - mondtam -, még egy utolsó kérdésem volna. Miként lehetséges, hogy a király egyik udvari tanácsosa beléphet városukba anélkül, hogy az elöljáróság találkozni kívánna vele? - Azért nem keresték a találkozást, uram, nehogy azzal gyanúsítsák őket, hogy titkos tárgyalásokat folytatnak az ellenséggel. - Meg kell tehát várnunk, uram, amíg minden La Rochelle-i helyesli a tárgyalás megkezdését? - kérdeztem. - Mert az azt jelenti, hogy nem tárgyalunk soha. - Én is ettől félek! - mondta sotto voce Gilles Arnaud, s szomorúan rázta a fejét. - Mert amíg várunk, minden Isten adta nappal erőtlenebbek leszünk, s nem tudhatjuk, hány napot ád még nekünk Isten. Hiszek én is, mint bárki más, buzgón gyakorlom a vallásomat, éneklem a zsoltárokat és imádkozom, de a templomból kilépve, a gyomrom éppoly üres, mint beléptemkor volt. A zsoltárok, bármily szépek is, nem pótolják a kenyeret. A Rohan-palota kapuja előtt egész kis tömeg verődött össze a lovainkat őrző katonák körül, s az őrizet nagyon is indokolt volt, lévén a lovaink oly szépek, csillogó szőrűek, hogy könnyen vágyat ébreszthettek bárkiben, méghozzá nem éppen a lovagi erkölcs szerinti vágyakat, ha értik, mire gondolok. Nicolas is, én is nyeregbe szálltunk, s amikor elindultunk a Tasdon-kapu felé, a tömeg követett bennünket, de egyetlen fenyegető mozdulat vagy becsmérlő szó nélkül, épp ellenkezőleg, mintha sajnálták volna, hogy a szabadság és a jólét velünk együtt érkező fuvallata oly gyorsan távozik tőlük. Már csak alig néhány lépésnyire voltunk a Tasdon-kaputól, amikor egy férfiú, aki jócskán kimagaslott a tömegből, megemelte előttem a kalpagját s dörgő hangon megkérdezte: - Gróf úr, a hercegné itt hagy bennünket? Kérdése nagy felindulást váltott ki a tömegből, mely felindulás egyszerre aggodalmas és panaszos mormolásban nyilvánult meg. Ekkor visszafogtam Acclám kantárját, én is levettem a kalpagomat, s miután meglengettem körbe a tömeg felé, ami annyira meglepte a La Rochelle-ieket, hogy egyszerre mind elhallgattak, jó hangosan kijelentettem, hogy mindenki hallja: - Őfelsége aggódik kedves rokona, Rohan hercegné egészségéért, ezért arra az esetre, ha a dolgok még rosszabbra fordulnának, felajánlotta néki, hogy vonuljon vissza valamelyik kastélyába. Ám Rohan hercegné az ajánlatot a leghatározottabban elutasította, mert kegyelmetekkel kíván maradni az ostrom végezetéig. E szavak hallatán a tömeg örömujjongásban tört ki, egyesek kurjongattak, mások boldogságukban nem bírták visszafojtani könnyeiket. Megint mások azt kiáltozták: "Nagyon köszönjük, gróf úr!", s hálálkodásuk nem is lepett meg túlságosan, hiszen ahhoz, hogy a hercegné úgy határozhasson, a La Rochelle-iekkel marad, fel kellett ajánlanom, hogy szabadon távozhat. A jókedv ragályos, kis híján rám is átragadt, s azon kaptam magam, hogy már-már örülök, amiért szeretetük tárgya nem hagyja el ezeket a jóembereket. Mindazonáltal jónak láttam, ha mihamarább távozom a tett színhelyéről, még mielőtt a tömegből valakinek eszébe jut a nők és gyermekek szabadon bocsátása felől is érdeklődni, mert azután már sem uram, sem énirántam nem viseltetnének ilyen jó szívvel. Szerencsére Sanceaux kapitány - talán mert bosszantotta, hogy a La Rochelle-iek olyan szíves fogadtatásban részesítenek - oly gyorsan és készségesen nyitotta ki előttem a Tasdon erőd kapuját, amilyen elszántan zárva tartotta, amikor ideérkeztem. Összeszorult a szívem, amikor a kapu nagy zajjal becsukódott mögöttem. Én magam egyszeriben szabad lettem ugyan, de a szegény La Rochelle-iek ott maradtak, a saját falaik alkotta csapdában, tüzes ágyúgolyóinknak kitéve, s ha egyelőre még nem is éheztek, be kellett érniük a szűkös fejadaggal, és nap mint nap csalódottan kellett megállapítaniuk, hogy csak nem tűnnek fel a breton szorosban az angol flotta vitorlái, nem érkezik meg a felmentő sereg. - Jaj, Nicolas - mondtam, amikor lovaink már SaintJean-des-Sables közelében jártak -, egyre csak hallgatsz. Mondd meg végre, mit gondolsz a látottakról? - A hugenottákról, gróf úr? - kérdezte Nicolas, mintha álomból ébredt volna. - Igen, mondjuk a hugenottákról! - mondtam mosolyogva. - Nem utolsó téma. Beszéljünk a hugenottákról. - Sose láttam még ennyit együtt - mondta Nicolas -, de úgy találtam, hogy rendes, becsületes emberek, s éppúgy franciák, mint jómagam. - Hitemre így van! Ők szívesen használják ezt a kifejezést. De azért ne felejtsük el, hogy bizony megszegték a nantes-i ediktumot, és elűzték a katolikus papokat La Rochelle-ből, elfoglalták a templomokat, leverték róluk a legszebb díszeket, és idestova már tizennyolc éve lázonganak, itt is, ott is, a királyi hatalom ellen... Nem sikerült Nicolas-t társalgásra bírnom, annyira belemerült gondolataiba, s a Brézolles kastélyig már nem is szólt egy szót sem. Már meg volt terítve ebédhez, s de Bazimont asszony mosolyogva megjegyezte, hogy tányérunk sóvárog utánunk. Farkaséhesen neki is láttunk mindjárt a felséges lakomának, s felfaltunk mindent, az utolsó morzsáig. Utána pedig de Bazimont asszony forró és jó cukros herbateát hozatott nekünk, amit általában csak vacsora után szoktunk inni, most azonban az asszonyság úgy ítélte meg, jól fog esni ebben a hideg szeles időben, annál is inkább, mert Rohan hercegnénél nyilván nem volt befűtve, hiszen honnan is venné a fát? a városokban nincsen erdő. Mindezekkel a megjegyzésekkel, amelyeket a tényleg jóleső herbateával együtt tálalt fel de Bazimont asszony, intendánsnőnk Rohan hercegnére igyekezett terelni a szót, aki mohó kíváncsiságának tárgya volt. Mindent megtettem hát, hogy kíváncsiságát kielégítsem (anélkül persze, hogy küldetésemről túl sokat elárultam volna), olyan jóindulatúnak, figyelmesnek találtam ezt az asszonyt, aki valósággal dédelgetett minket. A társalgás után, igencsak felvidámodva s büszkén, elvonult, hogy a hallottakat följegyezze naplójába, amelyet, mint elárulta, már negyven éve vezet, de hallani sem akart róla, hogy beleolvassak, mert - mint azt szintén bevallotta - helyesírása sok kívánni valót hagy maga után. - Biztosan nem többet - mondtam én erre -, mint keresztanyámé, de Guise hercegnéé. - Talán így van - mondta ő, mély meghajlással -, de keresztanyja esetében ez mit sem számít. Ő ugyanis hercegné... De Bazimont asszony ezzel magunkra hagyott bennünket, s távoztával a beszélgetés is véget ért a szobában, csupán a kortyolás neszei hallatszottak, amint a herbatea lecsúszott a nyeldeklőnkön, a gondolataiba mélyedt Nicolas ugyanis továbbra is néma volt, mint a sír. - Te vagy az, Nicolas? - kérdeztem végül. - Vagy csak a szellemed? Kiürült porhüvelyed? Netán a kísérteted? Micsoda dolog ez? Nem szólsz egy szót sem! Rám sem nézel! Meg sem moccansz! Rohan hercegnénél a szíveddel együtt az eszed, a nyelved, a füled és az emlékezőtehetséged is elrabolták? Miféle gonosz angyal volt az, Nicolas, aki ellopta a tisztességtudásodat, jókedvedet, vidám, könnyed nevetésedet, mohó kíváncsiságodat? És hová tűnt gazdád iránti szereteted, akinek egyszerre ily lehangoló társa lettél...? - Jaj! Gróf úr! - mondta erre Nicolas, akit a szemrehányás végre felébresztett álmodozásából. - Sohasem lesz oka kételkedni a szeretetemben! De pillanatnyilag én vagyok a világ legboldogtalanabb embere! - Legboldogtalanabb vagy legszerelmesebb, Nicolas? - Sajnos egyik is, másik is - válaszolta Nicolas, s könnybe lábadt a szeme -, mert egyik a másikból következik. - Boldogtalan volnál? - kérdeztem, szemöldököm ráncolva -, vajon miért boldogtalan az a nemes ifjú, akit jó fél órán át bámult elragadtatottan egy bájos, ifjú leány, amint azt veled tette de Foliange kisasszony, aki nemcsak nagyon szép, de ráadásul királyságunk egyik legelőkelőbb családjával áll rokonságban? - Épp ez a baj! - mondta Nicolas. - De Foliange kisasszony túlságosan is felettem áll... - Hogyhogy? - kérdeztem. - Hát nem jó családból való nemes ifjú vagy-é, a király muskétáskapitányának öccse, a király tanácsosának lovásza, s amint az ostrom véget ér, a király muskétása? - Igen, gróf úr! És a zsoldomból leszek kénytelen élni! És mennyi egy muskétás zsoldja? Miként érhetné be de Foliange kisasszony ily szerény jövedelemmel? - Miért ne érhetné be? Figyelj rám, Nicolas. És rejtsd el jól emlékezeted mélyére a bölcsességnek ama gyöngyszemét, melyet most mindjárt elébed pottyantok. - Elrejtem, gróf úr - mondta erre halovány mosollyal Nicolas. - Primo: tegyük fel, hogy de Foliange kisasszony Rohan hercegnének egy szegény rokona. Ebben az esetben, lévén maga is szegény, nem esik majd nehezére, hogy veled is szegénységben éljen. - Szörnyű lenne, ha miattam szegénységben élne egy ilyen gyönyörű, előkelő leány! - Ugyan már! A szerelem boldoggá teheti a szegénységet, míg a gazdagság a szerelmet soha... - Gróf úr, ez a csodálatra méltó bölcsesség kegyelmed leleménye? - Már nem is tudom. De mit számít az? A bölcsesség mindenkié. Secundo: tegyük fel most, Nicolas, hogy de Foliange kisasszony Rohan hercegnének egy gazdag rokona. Ez esetben nagyon jól jön majd a vagyona, hiszen a rokonsága segítheti az előmeneteledet. - Viszont ha a kisasszony gazdag, nem valószínű, hogy a szülei elfogadnak engem vejüknek. Nyilván rangosabb, gazdagabb férjet szánnak a leányuknak. - Akkor tegyük fel, e végső aggályodat is eloszlatandó, hogy a kisasszony szülei már meghaltak. - No de gróf úr! - Miért? Hiszen ez is egy lehetőség! Miért ne számolhatnánk vele, persze anélkül, hogy kívánnánk? Ebben az esetben de Foliange kisasszony szabadon választhat. - És engem fog választani? - Ez nyilvánvaló. Nem láttad, hogy majd felfalt a szemével? - Tényleg egyfolytában engem nézett, méghozzá nagyon is nyájasan. - És te is egyfolytában őt nézted, Nicolas. - Én is, gróf úr? - kérdezte rémülten. - Egek! Illetlenül viselkedtem talán? - Nem voltál illetlen, mivel a hercegnét annyira lefoglalta a velem folytatott beszélgetés, hogy nem vett észre semmit. - Hál' istennek! És most mit tegyek, gróf úr? Írjak a hölgynek? - Ugyan! Eszedbe ne jusson! Nagyfokú udvariatlanság lenne, ha írnál egy ilyen magas rangú hölgynek, akit alig ismersz. - De hát akkor mit tegyek? - Semmit, Nicolas. Várj. - Várjak? - kérdezte Nicolas kétségbeesett ábrázattal. - Várj. És ne nyugtalankodj. Vésd jól az eszedbe, Nicolas: amit a nő akar, Isten is azt akarja. És ha de Foliange kisasszony akar téged, meg is szerez, élve vagy halva. A gentil sesso makacssága semmin sem törik meg. - Tekintsem úgy ezt a mondást, gróf úr, mint bölcsességének egy újabb gyöngyszemét? - Tekintsd, Nicolas, és rejtsd el ezt is emlékezeted mélyére. Nem az az erősebb nem, Nicolas, amelyet annak hisznek. Amint az utolsó korty herbateát is lenyeltük, már indultunk is a lovainkért, és szegény Acclám nyilván nem értette, minek csutakolták s szárogatták meg oly finoman, ha nyomban ez után ismét ki kell mennie az esőbe és a hideg szélbe. Ez utóbbitól még jobban félt, mint az előbbitől, és attól is irtózott, hogy a mocsárrá változott tábor útjain a sárban csúszkáljon. Aytréban a kapukat zárva találtuk, s a tiszthelyettestől megtudtuk, hogy a király átköltözött Surgéres-be, ebbe az Aytrétől ötmérföldnyire fekvő nagy mezővárosba, amely valamivel szélvédettebb hely, s ahol őfelsége kényelmesebben is lakhat, mint Aytréban, mivel Surgéres grófja átengedte neki a tizennegyedik században épült, gyönyörű kastélyát. Ekkor Pont de Pierre-be vettem az utam, ahol Charpentier komoran fogadott, s bevezetett a bíboros dolgozószobájába. Richelieu lesütött szemmel s bánatos arccal ült az asztalánál, lúdtollat tartott a kezében, de nem írt. A macskája mozdulatlanul gubbasztott az asztalon, két, gondosan elrendezett irathalom között, tekintetét gazdájára függesztve, s biztosra vettem, hogy érzi, most nem szabad megmozdulnia s simogatást sem remélhet. József atyán kívül de Guron úr volt még jelen, egy kövér, gutaütéses arcú nemesúr, szintén odaadó híve a ház urának. Richelieu fölemelte tekintetét s intett, hogy foglaljak helyet mellette egy zsámolyon. Azután megint gondolataiba merült, melyek igencsak keserűek lehettek, mert a homlokát erősen ráncolta, összeszorította az ajkát, s úgy tűnt, sírással küszködik. A csöndet végtelenül hosszúnak éreztem. S amíg tartott, de Guron úr, József atya és jómagam zavart, kétségbeesett pillantásokat váltottunk titokban, hiszen nem volt nehéz kitalálnunk, hogy ha a mindig erős, szilárd akaratú bíboros ennyire magába roskadt, olyan nagy baj van, amely az egész királyságot fenyegeti. - Uraim - szólalt meg végre Richelieu -, kegyelmetek mindhárman oly hűségesen szolgálnak engem, hogy azt kívántam, elsőkként értesüljenek, természetesen mint hétpecsétes titokról, ama hírről, amely kimondhatatlan rémülettel és fájdalommal tölt el. Ráadásul kegyelmetek olyan emberek, akiknek a tanácsára adni lehet, így hát nem azért osztom meg kegyelmetekkel a bánatomat, hogy sajnáljanak érte, hanem hogy elmondják a véleményüket egy olyan eseményről, amely nemcsak megrendítheti, de le is döntheti az állam tartóoszlopát. Elszorult a torka, s kellett egy kis idő, amíg újra lélegzethez jutott s beszélni tudott. - Uraim - folytatta fojtott, mély hangon s alig hallhatóan -: a király távozik. Egyikünk sem értette, vagy nem akarta érteni, mit jelent ez. Hosszú csönd állt be, melyet végül József atya tört meg, aki sokkal bizalmasabb viszonyban volt Richelieu-vel, mint Guron vagy én, s így vette magának a bátorságot, hogy feltegye a mindannyiunk ajkát égető kérdést: - Hová megy a király, monseigneur? - A király itt hagyja a tábort, és visszatér Párizsba - suttogta Richelieu. Mindhárman elképedtünk, s egyikünk sem merte szavakba foglalni, amit gondol. - Uraim - folytatta Richelieu, sápadt, elgyötört arccal -, látom, kegyelmetek is tisztában vannak e döntés súlyos következményeivel. Ha a király visszatér Párizsba, s miniszteri kötelességemnek eleget téve én is vele megyek, a hadsereg nyomban felbomlik. A tisztek és a közkatonák is azonnal szedik majd a sátorfájukat. Az ostrom véget ér, a háborút elveszítjük. Hadseregünket a külföld megvetésével sújtja majd, Franciaországban pedig a protestáns Languedoc valamennyi városa fellázad ismét a király ellen! Márpedig akkor tizennyolc éven át hiába küzdöttünk, hogy térdre kényszerítsük őket, minden erőfeszítésünk kárba vész, s tán mindörökre. Ez a sötét kép, amit elénk festett, Richelieu egyik legfőbb politikai erényéről árulkodott: ama képességéről, hogy nemcsak logikai úton tudja kikövetkeztetni a jövőt, hanem a jelen tényeiből kiindulva maga elé is tudja varázsolni, méghozzá olyan pontosan, színesen és hatásosan, hogy amit a képzelete előrevetít, végtelenül hihetőnek tetszik, olyannyira, hogy egy szempillantás alatt hitelt adtam neki én is. S ekkor még inkább elámultam Lajos tervezett lépésén, hiszen tudtam, mennyire lelkiismeretes és kötelességtudó a mi királyunk. - Monseigneur - szólaltam meg végül én is -, nyilván őfelsége is tisztában van döntése következményeivel. Vajon miért döntött mégis így? - Mindent megtettem - mondta Richelieu -, hogy döntését megmásítsam. De mintha falba ütköztem volna. Végül a király, mintha megunta volna szónoklataimat és intelmeimet, távozott Aytréből, s amint tudják, a tőlünk ötmérföldnyire fekvő Surgéres-be költözött, ami igen rossz előjel, tekintve hogy Surgéres már egy lépés a Párizs felé vezető úton. - Úgy érzem, monseigneur - szólalt meg József atya -, okosabb volna, ha belenyugodnék e tervbe, mielőtt még jobban magára haragítja a királyt. - Már most is nagyon haragszik rám - mondta bánatosan Richelieu. - Írtam neki Surgéres-be, s arra kértem, engedje meg, hogy a táborban maradjak az után is, hogy ő visszatért Párizsba, s megpróbáljam útját állni hadaink szétszéledésének. Ő azonban, a legridegebben, csupán annyit válaszolt erre, hogy ha ő elment, "engem annyiba sem vesznek majd itt, mint egy kuktát..." Amint e szavakat kimondta, két borsószem nagyságú könnycsepp gördült le az arcán. Nem először láttam Richelieu-t sírni, és tudtam, hogy ez a vasakaratú ember, ha túl heves érzelem dúl benne, nem tudja magába fojtani bánatát. A király és minisztere közt néha-néha kirobbant kisebb-nagyobb vitákról is tudomásom volt. De hogy Richelieu-t, az állam egyik legfőbb pillérét, akiről Malherbe oly szépen írja: "Nagy lélek, műveden munkálkodsz szüntelen", "kuktaként" aposztrofálta, ez igazán komisz dolog volt Lajostól. - Monseigneur - kérdezte Guron rövid csönd után -, megindokolta őfelsége az elhatározását? - Meg. Azt mondta, hogy képtelen tovább elviselni Aunis szörnyű időjárását, az itteni örökös szelet, és fél, hogy végleg megrendül az egészsége. De ehhez a félelméhez még egy másik is társul, amely véleményem szerint az előbbinél is szorongatóbb. Héroard doktor, aki születése óta, vagyis már huszonhét éve őrködik az egészsége felett, hamarosan itt hagyja. - Héroard doktor itt hagyja! - kiáltotta felháborodottan József atya. - Miért nem parancsolja meg neki, hogy maradjon? - Sajnos Héroard most egy másik úrnak kénytelen engedelmeskedni - mondta Richelieu. - Haldoklik. Már alig tud felkelni betegágyából, s az ő kezelése és gondoskodása nélkül a király elveszettnek érzi magát. Nagy szomorúsággal töltött el ez a hír. Nagyon szerettem és becsültem Héroard-t, habár atyám, a montpellier-i orvosiskola odaadó híveként sotto voce mindig élesen bírálta gyógymódját, az örökös érvágást és purgálást, melyekről úgy vélte, többet ártanak, mint használnak. De érzésem szerint nem ez volt a döntő. Lajos nemcsak szerette orvosát, de bízott is benne, méghozzá annyira, hogy azt hitte, Héroard doktor minden bajából ki tudja gyógyítani, bárha eddigi nyavalyáiból sokkal inkább ifjúsága segített kilábalni, semmint az alkalmazott gyógykezelés. A hit, mint minden téren, itt is csodát tett. - Uraim - folytatta Richelieu rövid csönd után -, szívesen venném a tanácsukat, hogy mit tegyünk a királyságot fenyegető jelen körülmények között? - Monseigneur - mondta József atya -, ha a király nagyjóuram kívánsága s egyben a saját lelkiismerete ellen cselekszik, mely utóbbi bizonyára furdalni fogja, ezért is nagyuramra haragszik majd. Nézetem szerint az lenne a leghelyesebb, ha nagyjóuram elmenne most Surgéres-be, s szöges ellentétben azzal, amit eddig mondott, arra igyekeznék rávenni a királyt, hogy térjen vissza Párizsba, hiszen királyságunk számára semmi sem lehet fontosabb az ő egészségénél. Bár eszembe sem jutott volna hangosan kimondani - mert a kapucinus József atya ki nem állhatta a jezsuitákat, túlságosan világiasnak ítélvén őket -, úgy éreztem, hogy körmönfont okoskodása a jezsuitákéval rokon. - Hát kegyelmed mit gondol, Orbieu? - fordult hozzám a bíboros. - Hogy József atya minden szava aranyat ér, de azt is, hogy amennyiben sikerül távozásra bírnia a királyt, egyszersmind azt is el kell érnie, hogy nagyjóuramat tegye meg a hadsereg, a tábor és a környező települések teljhatalmú urává. - Guron úr? - kérdezte most a harmadik meghívottat is Richelieu. - Egyetértek, csak annyit fűznék hozzá, hogy nagyjóuram megbízatása kinevezéssel, ne pedig egyszerű paranccsal történjék, mert a parancs túl könnyen visszavonható. - Köszönöm, uraim - mondta Richelieu, s felállt. Nem tudom, maguktól száradtak-e fel, vagy észrevétlenül letörölte őket, mindenesetre derűs s kissé gőgös arcán nyoma sem volt már az iménti könnyeknek. - Alszom egyet a jó tanácsokra, uraim - folytatta -, az éjszaka is jó tanácsadó, s reggelre meghozom döntésemet. Talán jó hadvezér válhat belőlem - tette még hozzá, s szemében röpke fény villant fel -, feltéve hogy találok egy megfelelő üstöt, amelyben kedvemre főzhetek... A leghalványabb mosolyt sem engedélyezvén magunknak, a megszokott hajlongások kíséretében kifelé indultunk, de amint az ajtóhoz értem, Richelieu visszahívott. - Orbieu úr, megkérhetem, hogy maradjon? Amint az ajtó becsukódott Guron és József atya mögött, a bíboros erélyes hangon így szólott hozzám: - Orbieu úr, kérem, legyen itt nálam holnap pontban kilenc órakor! Magammal viszem a hintómon Surgéresbe, hogy beszámolhasson a királynak a Rohan hercegnénél tett látogatásáról. - Itt leszek, monseigneur - mondtam én, ismételt meghajlással. Visszatértem Nicolas-hoz, a lovamhoz és az esőhöz - a szakadatlanul ömlő esőhöz. És útközben három megállapítást tettem magamban, melyeket a bíboros módszere szerint sorakoztattam fel, szépen egymás utánban. Primo: József atya azért állt elő simulékony, ravasz tervével, mert, jól ismervén Richelieu-t, tudta, hogy a bíboros éppen ezt várja tőle. Secundo: a bíboros azért visz engem Surgéres-be, hogy elfogadható ürügye legyen, amivel felkeresni a királyt. Tertio: nem "alszik egyet" a kapott jó tanácsra, hanem máris döntött.

VII. fejezet