Nicolas másnap igencsak elkeseredett, amikor a bíboros Pont de Pierre-i házához érve közöltem vele: itt kell őriznie egyedül a lovainkat, mert a bíboros hintaján utazom a királyhoz Surgéres-be. - Ugyan! Nicolas! - mondtam neki. - Ne légy már oly bús! Hiszen ha beszélgetni támad kedved, itt vannak a bíboros testőrei, akikkel kedvedre diskurálhatsz. - Én?! - kiáltott fel Nicolas tettetett gőggel és pöffeszkedéssel (ami egyébként cseppet sem volt jellemző rá). Én, a király jövendő muskétása, hogy ereszkedhetnék le a bíboros testőreihez, akik talán nem is nemes emberek?! - Nicolas - mondtam én erre, úgy tévén, mintha komolyan vettem volna a szavait -, csak és kizárólag a szolgálat tesz nemessé. A cím egymagában semmi, ha nem érdemeljük ki nap mint nap, vállalva fáradságot és veszélyt a király szolgálatában. - Gróf úr - mondta Nicolas -, mély tisztelettel, bölcsességének ezt a gyöngyszemét is emlékezetem mélyére rejtem. - Szemtelen vagy, Nicolas! Nem is tudom, miért nem náspángollak el nyomban! - Elég bosszúság nekem már az is, gróf úr, hogy nem mehetek kegyelmeddel Surgéres-be. Olyan csodálatos volt eddig, hogy mindenüvé magával vitt, s én ifjú korom s alacsony rangom ellenére oly gyakran láthattam a királyt! Lesz mit mesélnem a gyermekeimnek. - A gyermekeidnek! Nocsak! Nem gondolod, hogy kicsit elébe vágsz a dolgoknak? Nem leszel te egyedül a távollétemben: egy szép arc, amely a gondolataidat beragyogja, végig veled lesz... - Tényleg mindig rágondolok - vallotta be Nicolas. - De a gondolat nemcsak édes, hanem keserű is. Mert mit ér az egész, ha mindig csak képzeletben láthatom? - No, no, Nicolas! Melegítsd fel a szívedet a remény tüzénél! Türelem! Semmi sem fenyegeti az Édenkertet! A szép hölgy még nem mondta ki a végső szót! És ha egy hölgy szívében feltámad a szerelem, minden akadályt legyőz. S mert sokkal inkább atyja voltam, mint gazdája, a karomba szorítottam Nicolas-t, s jól megölelgettem, amit ő könnyes szemmel viszonzott. A bíboros nagyon röviden üdvözölt, a Surgéres felé tartó, döcögő hintóban pedig már egy szót sem szólt hozzám, de nem is imádkozott. Nem mintha nem lett volna paphoz illően ájtatos, csak éppen felmentést kapott a pápától a rendszeres breviáriumolvasás alól, ami naponta egy órát elrabolt volna az idejéből. Csöndben meghúztam magam a sarokban, akár egér a lyukban. Csak néha vetettem egy-egy pillantást illusztris útitársamra, akinek mozdulatlan profilja élesen rajzolódott ki a hintó ablaka előtt. Richelieu negyvenkét éves volt ekkor, s az ilyen korú embert minálunk már aggastyánnak tekintik. Ám ő igen életerős aggastyán volt. Magas homlokát látni engedte hátrafésült haja, amely két oldalt a fülét eltakarta ugyan, de hátul csak a tarkójáig ért, nem úgy, mint a királyé, akinek fürtjei a vállát verték. Szép, eleven, mélyen ülő szeme igen beszédes volt, az orra hosszú, közép tájt meggörbült, kiugró arccsontja alatt az orcája beesett, álla, melyet a kis bajusz s a hegyes állszakáll háromszögletűvé varázsolt, merészen előreugrott. A bíborosi sapkát egészen hátulra tolva viselte, s gyanítani lehetett, hogy valami módon oda van erősítve a fejére, mert az aunis-i szél sem sodorta le soha. A bíboros, ha a tábort járta, páncélt, térdnadrágot s hosszú szárú csizmát viselt. Most azonban, amikor a tábortól öt mérföldnyire lévő Surgéres-be készült, a királyhoz, sem páncél nem volt rajta, sem kardot nem kötött, csak a magas szárú csizmáját vette fel, ami nélkül nem lehetett útnak indulni ebben a nagy sárban. Tán mondanom sem kell, hogy a papi kenetességnek nyoma sem látszott rajta. Redős homloka, összezárt ajka, robbanásra kész mozdulatlansága viszont feszült gondolkodásról árulkodott: Richelieu láthatólag patikamérlegen latolgatta az összes prót és kontrát, amelyek ebben a nehéz helyzetben felmerülhettek. Annyira magába zárkózott, hogy egészen meghökkentem, amikor egy jó fél órányi kínos zötykölődés után egyszer csak meghallottam a hangját. Őszintén szólva nem is voltam biztos benne, hogy hozzám szólt, vagy hogy valamiféle választ vár tőlem. De arra sem gondolhattam, hogy csupán hangosan gondolkodik, mivel ez nem volt szokása, s ráadásul ezúttal nem is annyira a lényéből, mintsem papi mivoltából fakadó szerény alázattal beszélt. - Egy nulla voltam - mondta halkan, de jól kivehetően -, amely csak akkor ér valamit, ha egy másik szám áll előtte, ám ha a királynak úgy tetszik, hogy magamra hagyjon, nulla maradok ugyan továbbra is, de már minden érték nélkül. E keserű, megalázottságról tanúskodó szavak elárulták, hogy Richelieu igencsak szívére vette a királyi sértést, amikor is Lajos azt vetette oda neki, hogy nélküle itt annyit nyom majd a latban, mint egy kukta, s elhatároztam, hogy megvigasztalom. - Monseigneur - mondtam -, megenged egy megjegyzést, amely nem emberekre vonatkozik, hanem kizárólag matematikai természetű? - A matematikához is ért, Orbieu úr? - kérdezte a bíboros, s mintha meglepte volna, hogy megzavartam a gondolatait. - Annyira nem, mint Descartes úr, de zsenge ifjúkoromban elsajátítottam e tudomány alapjait. Ám ahhoz, amit mondandó vagyok, nem kell tudósnak lenni. - Hallgatom. - Igaz ugyan, hogy a nullának nincsen értéke, ha nem áll előtte egy másik szám, viszont az is igaz, hogy az a bizonyos szám igen csekély értékű a nulla nélkül. Csönd támadt, méghozzá olyan vészterhes csönd, hogy a legszívesebben leharaptam volna a nyelvemet meggondolatlan beszédemért. - Orbieu úr - szólalt meg végül Richelieu, halovány mosollyal -, mivel megállapítása kizárólag matematikai természetű, nem is sérthetett meg vele senkit. Mindazonáltal nem örülnék, ha megismételné. - Már el is temettem magamban, monseigneur, s legyen örök feledés osztályrésze. Ám ha rövidke életében csak egy kicsit is felvidította volna nagyjóuramat, annak igen örülnék. - Akkor hát örüljön, Orbieu - mondta erre a bíboros, kifürkészhetetlen arccal. Ezután nem túlságosan papos mozdulattal előrenyújtotta s a melegítő palackra tette csizmás lábát, kényelmesen behúzódott a sarokba, s fejét a mellére hajtva lehunyta a szemét. Ami persze nem azt jelentette, hogy aludni kíván, csak azt, hogy véget vetett a beszélgetésünknek, hiszen még oly sok végiggondolni és eldönteni valója volt, mielőtt megérkeznénk Surgéres-be. A térképem szerint Surgéres mindössze öt mérföldre van a parttól, ám azt nem vettem számításba, hogy az út kanyarog, így hát jó három órába tellett, mire elértük a városkát, s feltűntek a felséges kastély bástyái. Messziről úgy tetszett, igen erős s nagyon jó állapotban van, az elmúlt három évszázad alatt mintha egyetlen köve-cserepe sem rongálódott volna meg. Épp hogy csak patinássá vált, de kövei nem feketültek el úgy, ahogyan a legtöbb régi épületünkön, melyek ezáltal búbánatos és lehangoló látványt nyújtanak. A surgéres-i kastély, bár mint fellegvár bevehetetlennek tűnt (ha a bent lévők elegendő fegyverrel s élelemmel rendelkeznek), s hatalmas méretei is erődnek mutatták, mégis nyájas és barátságos volt, minden bizonnyal parkjának, szép sétányainak, s évszázados gesztenye- és diófasorainak köszönhetően. E kastély láttán, melyet a sok fa és kő megóvott a széltől, megértettem, mi vonzotta ide a királyt. Őfelségét magától értetődően protestáns alattvalóitól is megóvták, méghozzá nemcsak a tornyok és a lőrésekkel teli, magas falak, hanem a francia gárdisták, a svájci gárdisták és a királyi muskétások különítménye is, melyek sorra állították meg, bár nagyon udvariasan, a hintónkat, hogy megállapítsák a bent ülők kilétét, mintha egyik sem bízhatott volna a másik két csapat buzgalmában és éberségében. A külső gárda, amint az udvarnál nevezték (hogy legalább közös szóval jelöljék az egymástól olyannyira különböző két egységet) állított meg negyedszer és utoljára a kastély első árokfolyosójának a bejárata előtt. De a "megállított" kifejezés nem egészen pontos, hiszen a bíboros lovai már annyira megszokták a gyakori ellenőrzést, hogy ha megláttak egy egyenruhát, bármilyent - most is más volt minden alakulaté -, maguktól megálltak. S maguktól tudták azt is, hogy a felvonóhídon lassan, lépésben kell átkocogniuk (bár libériás kocsisunk, azt hiszem, szeretett volna gyorsan túljutnia hídon), majd a díszudvaron szépen körbeügetni, s a földszinti díszterem előtt megállni. E pillanatban megjelent a belső gárda néhány tagja, s üdvözlésképpen felsorakozott előttünk, de ők már nem vizsgálták át a hintót, hiszen jöttünket az első kaputól folyamatos dobszó jelezte. A díszterembe lépve nem láttam mást, csak Zorzi nunciust. Érkezésünkre felállt, s a két bíboros - egy nagy király minisztere s a pápa követe - kimért léptekkel indult el egymás felé (ha bármelyikük csak egy kicsit is szaporábban lépdel, mint a másik, az annak elismerése lett volna, hogy a lassabban lépdelő rangban fölötte áll), majd kölcsönös tisztelettel s színlelt barátsággal üdvözölték egymást, hiszen a nuncius lelke legmélyén gallikónnak és spanyolellenesnek tartotta Richelieu-t, Richelieu pedig, Lajoshoz hasonlóan, igencsak neheztelt a pápára, amiért Val Teltinában segédkezet nyújtott a Habsburgoknak. Zorzit Fogacer kísérte, aki - amíg a bíborosok üdvözölték egymást - titkon szeretetteljes pillantást küldött felém, majd amiután az üdvözlés befejeződött, ő és az ura visszaültek a helyükre. Karszékeik épp szemben álltak azokkal, melyekben mi foglaltunk helyet Richelieu-vet. Ily módon a két fél feltűnés nélkül kölcsönösen szemügyre vehette egymást. A fekete hajú, barna bőrű monseigneur Zorzi kedves és agyafúrt olasz volt, ugyanakkor olyan ideges, türelmetlen, szenvedélyes, hogy pillanatról pillanatra változó érzéseit úgy olvashatta le bárki mozgékony és kifejező arcáról, mint egy nyitott könyv lapjairól: igencsak furcsa volt ez egy diplomata esetében, akitől azt várnánk, hogy az arca minden körülmények között kifürkészhetetlen maradjon. Ám monseigneur Zorzinak nem vált kárára ez a mindent eláruló arc, sőt jó szolgálatot tett neki, mert gyermekien naivnak hitték miatta, s ez olyan bizalmas vallomásokra késztette beszélgetőpartnereit, amelyeket a gyanakvó óvatosság csírájában fojtott volna el. A nuncius nyilvánvalóan királyi audienciára várt, s nagyon elkeseredett, amikor megpillantotta Richelieu-t, attól tartván, hogy őeminenciáját, aki bizonyára fontos államügyekben jár, előbb fogadja majd a király, mint őt. Ekkor azonban megjelent Berlinghen, fontoskodva szaporázva lépteit, mint mindig, ha a király üzenetét hozta, meghajolt monseigneur Zorzi előtt, s közölte vele, hogy őfelsége máris fogadja a dolgozószobájában. Zorzi arca felderült, majd ismét elborult, mert nyilván eszébe jutott, hogy Lajos feltehetőleg rövidre fogja majd a beszélgetést, mert szeretne mielőbb találkozni Richelieu-vet. De a nuncius arcjátéka ezzel még nem ért véget, s amikor magunkra hagyott bennünket, arca ismét elégedettségtől sugárzott: bizonyára úgy tervezte, hogy az audiencia után itt marad a teremben, s akkor láthatja, milyen képpel távozik majd Richelieu a királytól, s így megtudhatja, igaz-e a hír, miszerint a miniszter kegyvesztett lett. Zorzi jól sejtette, az audiencia valóban nem volt hosszú, s amiután visszatért a nagyterembe, ahonnét egyelőre esze ágában sem volt távozni, Berlinghen minket szólított; a király egy kis dolgozószobában fogadott bennünket, melynek kandallójában nagy tűz lobogott, végtelen örömünkre, hiszen a hosszú úton a parázzsal fűtött lábmelegítők ellenére is alaposan átfagytunk a hintóban. Lajos derűsnek, csaknem jókedvűnek látszott, s mint ilyenkor szokta, rendkívül udvariasan fogadott bennünket, és azon nyomban megkért, hogy számoljak be a Rohan hercegnénél tett látogatásomról. Beszámolómat a lehető legrövidebbre fogtam, a nők és gyermekek szabad elvonulásával kapcsolatban azt az érvet emelvén ki, miszerint a La Rochelle-ieknek az első ágyúlövés leadása előtt kellett volna a rájuk váró éhségre és nyomorúságra gondolniuk. Lajos nagyon elégedett volt, hogy sikerült a hugenottákra hárítanom azt a felelősséget, melyet ők őrá akartak hárítani, urbi et orbi irgalmatlannak kiáltván ki az uralkodót, holott nyilvánvalóan nem volt az, hiszen mindenkor igen emberséges feltételeket szabott az újra engedelmességet fogadó lázadó városoknak. Egy cseppet sem bántotta, hogy a hercegné elutasította a királyi menlevelet, mellyel elhagyhatta volna La Rochelle-t, hogy visszavonuljon egy tetszése szerinti kastélyba. Oly kevéssé lepődött meg az elutasításon, hogy felébredt bennem a gyanú: ajánlatával csupán nagylelkűségét kívánta bizonyítani, amelyet a hugenották éppen elvitatni próbáltak. - Vagyis kedves rokonom, Rohan hercegné hősiesen kitart - mondta -, annyira vágyik rá, hogy ő lehessen az új Jeanne d'Arc! Csak épp azt felejti el, hogy Jeanne d'Arc a királyáért s nem a királya ellen ragadott kardot! Így hát kétlem, hogy Rohan hercegné valaha is bevonulhat a történelembe. Akkor hát rendben is volnánk. Kedves rokon! - fordult most már a bíboroshoz -, beszéljünk végre a saját ügyeinkről! - Sire - mondtam én, hevesen remélve, hogy őfelsége elutasítja a kérésemet -, megengedi, hogy távozzam? - Maradjon, Sioac - mondta erre Lajos -, kegyelmed tanácsom tagja, s ebbéli minőségében most a hasznomra lehet. Meglehetősen hosszú csönd állt be ezután, miközben a királynak és miniszterének csak a tekintete beszélt. Szemükből mély, de ellentmondásos érzelmek voltak kiolvashatók, hiszen Lajos egyszerre volt ura és tanítványa Richelieu-nek, a bíboros meg magistere és alattvalója a királynak. Hogyne támadtak volna nézeteltérések, néha még viták is ebből az ellentmondásos helyzetből? Olyan viták, amelyek szakítással is végződhettek volna, ha nem táplál ugyanakkor mindkét szereplő mély tiszteletet és még mélyebb szeretetet a másik iránt, amely általában rejtve maradt, ám most például, az elválás előtti pillanatban hirtelen a felszínre tört s teljes mélységében megmutatkozott. Híven elmondom, mi történt. Mivel Lajos, miután gyorsan végzett Rohan hercegnével, nem szólalt meg, Richelieu úgy határozott, persze már lendületet véve is visszavonulásra készen, hogy átveszi a szót. - Határozott, felség, a Párizsba való visszatérése ügyében? - Még habozok - válaszolta Lajos -, úgy érzem a döntés súlyos következményekkel jár majd. - Sire, felséges atyja azt mondotta volt: egy háborúban, bármiként döntsünk is, mindig sok mindent bízunk a véletlenre. - Tudom - mondta erre Lajos -, mondogatom is magamban nap mint nap. Mégis habozok. Nem szívesen hagyom itt egyedül. - Sire - mondta Richelieu -, esedezve kérem, ne habozzék tovább! Az egészsége forog kockán. És felséged egészsége királyságunk legbecsesebb kincse... - De távozásom vajon nem ítéli-e kudarcra egész vállalkozásomat? - kérdezte a király. - Én itt maradok, Sire, és mindent megteszek, hogy e vállalkozás sikerrel járjon. - De miként tudja majd engedelmességre bírni a marsallokat? Angouléme dölyfös, Schomberg civakodó, Bassompierre-nek pedig az egész ostrom nincs ínyére. - Talán, Sire, ha kinevez engem a hadak és a tábor főparancsnokává, mondom: talán mindezen kiválóságok szívesebben engedelmeskednek majd nekem, mint egymásnak. Papi mivoltom miatt kevésbé sértőnek érzik majd az engedelmességet. - De lesz elég ereje mindezt nélkülem véghez vinni? - Minden képességemet latba vetem, Sire - jelentette ki Richelieu, halkan, ünnepélyesen. - Tisztában vagyok a feladat nehézségével. Semmivel sem tartom többre magam másoknál - jegyezte meg, s szerényen lesütötte a szemét. - Egy nulla vagyok, amelynek csak akkor van értéke, ha egy másik szám áll előtte, ám e másik szám nélkül semmit sem érek... Elámultam, hallván, hogy Richelieu szó szerint elismétli azt a mondatot, amit a hintóban hallottam tőle, s ráeszméltem, hogy akkor csak kipróbálta rajtam a királynak szánt, szerénykedő kijelentés hatását, hogy az én reakciómból következtethessen rá, miként fogadja majd a király. Nem kellett csalódnia. - Kedves rokon - mondta Lajos -, tisztában vagyok vele, hogy az utánam következő nullák rendkívüli mód megsokszorozzák erőmet. - A világon semmi sem tehetne boldogabbá, Sire - mondta a bíboros, őszinte felindultsággal -, mint felséged iménti szavai, még ha úgy is érzem, hogy nagy jóságában jócskán eltúlozza érdemeimet. - Kedves rokon - mondta erre Lajos, aki láthatólag szeretett volna véget vetni a bíboros alázatossági rohamának -, úgy véli, képes lesz egyedül is fenntartani az ostromot? - Felséged tudja - mondta a bíboros, egyszer-e már nagyon magabiztosan -, hogy sohasem fogok reménytelen vállalkozásba. És mivel ez az ostrom oly nagy jelentőségű felséged királysága számára, éjt nappallá téve, fáradságot nem kímélve fogok munkálkodni a sikerért. De nagyon szomorú leszek, amiért ezentúl nem láthatom naponta felségedet - tette hozzá mélységes megindulással, amelyet sokkal őszintébbnek éreztem, mint az iménti alázatoskodást. - Nagyjóuram is hiányozni fog nekem - mondta Lajos, visszafogottan. - Sire, naponta küldök majd jelentést felségednek, méghozzá olyan részleteset, hogy módja legyen lépésről lépésre nyomon követni az ostrom menetét s mindenről kifejteni a véleményét. Ekkor hosszú, súlyos csönd telepedett ránk, mintha mindkét fél csak ebben a pillanatban eszmélt volna rá, hogy a már egy hete tervezgetett elválás most válik valósággá. - Sire - mondta Richelieu halk, el-elfúló hangon -, saját érdekeimet figyelmen kívül hagyva maradok e helyen. Azt a megoldást választom, amely felséged számára a legkedvezőbb, az én számomra viszont a legveszélyesebb. Hiszen jól tudom, hogy távollétemet kihasználva, sokan a vesztemre törnek majd, s tudjuk, mire képes az udvari intrika azokkal szemben, akik nincsenek jelen, hogy megvédhessék magukat... - Kedves rokon - mondta erre Lajos nagyon határozottan -, ha az udvarnál bárki nyíltan vagy burkoltan támadni merészeli kegyelmedet, azonnal nagyjóuram védelmére kelek s a párbajsegédje leszek. Ezt az utolsó kijelentést különösen pikánsnak éreztem, hiszen éppen a király tiltotta meg a nemesuraknak a párbajozást, mégsem kételkedtem ígérete őszinteségében. A visszaúton, Pont de Pierre felé, a bíboros egyetlen szót sem szólt, és arcáról is lehetetlen volt bármit leolvasni. Pedig hát jó oka volt rá, hogy megindult legyen, s arra is, hogy elégedett. Őfelsége önmaga szabta mindössze hathetesre a távolmaradását. Megtette őt Angouléme és a marsallok felettesévé, s ráadásul arról is biztosította, hogy ha az udvarnál a távollétében bárki támadni merné, személyesen kel a védelmére. Azt hiszem, a király akkor hatódott meg a legjobban, amikor a bíboros kijelentette: "jól tudom, hogy távollétemet kihasználva, sokan a vesztemre törnek majd". Másnap, pontban délben, tanácskozásra gyűltek össze Aytréban a király tanácsosai, a bíboros, Angouléme herceg, Franciaország marsalljai és a táborszernagyok. Lajos lenyűgöző fenséggel s ellentmondást nem tűrően beszélt. És a jelenlévők közül egy sem merte szóra nyitni a száját, még a lázadozó természetűek sem, amikor a király végül közölte: hat hétre távozik, s távollétének idejére Richelieu bíborost nevezi ki a hadak főparancsnokává, valamint Aunis és a környező tartományok teljhatalmú urává. Az is igaz ugyan, hogy ideje sem lett volna senkinek a száját kinyitni, mert a király, alighogy mondandójának végére ért, bezárta az ülést és távozott. Amint az ülésteremből kilépett, Berlinghen futott oda hozzá, s jelentette, hogy Héroard doktor, akinek állapota hirtelen rosszabbra fordult, minden bizonnyal utolsó óráit éli, s az orvosok szerint nem éri meg az estét. Bár Richelieu mindent megtett, hogy visszatartsa, Lajos azonnal elindult, hogy meglátogassa a haldoklót. Megkért, hogy kísérjem el, mert nyilván emlékezett rá, hogy atyám együtt tanult Héroard doktorral a montpellier-i orvosiskolán, s hogy én is nagyra becsülöm orvosát, bár inkább csak azért a nagy szeretetért, melyet már a gyermek király iránt is táplált, akit az anyja olyannyira elhanyagolt s sohasem szeretett. A Héroard-t körülvevő orvosok nem engedték a királyt a haldokló közelébe, nehogy a kór átragadjon rá. Szegény Héroard-t, akit már egy hete nem láttam, rendkívül sápadtnak, soványnak s kimerültnek találtam, szinte csak árnyéka volt önmagának. Tekintete azonban még mindig élénken ragyogott, s még elevenebb fény gyúlt benne, amikor megpillantotta a királyt, akihez úgyszólván anyai szeretettel ragaszkodott, amióta csak Lajos világra jött anyjának szeretettelen méhéből, s huszonhét éven át fáradhatatlanul gondozta, egyszer kérvén csak pihenőt, amikor néhány napra visszavonult kis uradalmába. Lajos szemügyre vette orvosát, s oly sápadtnak és soványnak találta, hogy nem is merte megkérdezni, hogy érzi magát, hiszen nyilvánvaló volt, hogy rosszul. És mivel nem tudta, mit mondjon, végül megkérdezte, hogy szenved-e. Amire halvány mosoly futott át Héroard arcán, s így válaszolt: - Sire, minden halál kínhalál. Többet nem is bírt mondani. Levegő után kapkodott, majd teste megfeszült, s egy végső görcs után élettelenül visszahullott az ágyra. A királyt visszatessékelték a hintajába, s csak amikor már bent ült, eredtek el a könnyei. Lefogadom, hogy addig azért tartotta vissza őket, mert méltatlannak találta volna önmagához, hogy mások előtt sírjon. Amint a hintó elindult, Lajos félrefordult s letörölte a könnyeit, azután megpróbált beszélni is, nyilván abban bízva, hogy beszéd közben visszanyerheti lelke fölötti uralmát. - Orbieu úr - kérdezte, határozottnak szánt hangon -, emlékszik rá, mit válaszolt Héroard doktor a kérdésemre? - Emlékszem, Sire: "minden halál kínhalál ". - Ez valami közmondás, Orbieu úr? - Nem, Sire. Francois Villon írta, akit Héroard doktor szívesen idézett életében. - Tudja tovább is, Orbieu úr? - Tudom, Sire. - Citálná nekem? - Mert minden halál kínhalál. A haldokló görcs martaléka, Epéje föl, szívébe száll. Izzad - s ki tudja, mit! - zihál... [ Vas István fordítása. (A ford.)] - Szívbe markoló memento mori - mondta a király. Orbieu úr, vesse papírra nekem ezeket a sorokat! Szeretném magamnál tartani őket. - Úgy lesz, Sire. Lajos hosszú csönd után folytatta: - Azt hiszem, Héroard doktor már nagyon öreg volt. - Valóban, Sire. Hetvenhét éves volt. - Hetvenhét év! Milyen magas kor!... Megértettem, mit jelentett az arcán tükröződő s szívébe hasító bánat. "Én nem fogom megérni ezt a kort." És bizonyosra vettem, hogy gondolatai ezután visszakanyarodtak önmagához, s egyre gyakrabban jelentkező és napról napra súlyosbodó rosszulléteire céloz, amikor egy mély sóhajjal még hozzátette: - Szegény Héroard. Még nagy szükségem lett volna rá... Alighogy betettem a lábam a kastélyba, Nicolas és de Bazimont asszony mindjárt észrevette rajtam, hogy szomorú vagyok. Nicolas mégsem merte megkérdezni, mi sújtott le ennyire, Bazimont asszony azonban, aki egyrészt túlságosan kíváncsi volt, másrészt egy kicsit mintha az anyám lett volna, nem állta meg faggatózás nélkül. Én pedig olyan hálás voltam neki kedves, odaadó gondoskodásáért, hogy kész voltam kielégíteni a kíváncsiságát. - Istenem! - kiáltott fel. - Héroard doktor meghalt! A király orvosa! Kiváló orvos-tudós lehetett, ha egyenesen az uralkodó egészsége felett őrködhetett! És most meghalt! Nem különös, hogy a nagy orvosok is meghalnak? Pedig ők mindenre tudnak orvosságot!... A hölgy naivitása nevetésre ingerelte Nicolas-mat, szigorú szempillantásomra azonban elfojtotta a szája szögletében bujkáló mosolyt. - Nagyon idős volt már - mondtam -, és belefáradt a sok munkába. Luc, aki viszont szerencsésen felépült betegségéből, jelentette, hogy a vacsora tálalva van. Bazimont asszony pedig a tőle megszokott tapintattal magunkra hagyott bennünket, majdnem-hufándlis szoknyájának heves susogása közepette, mely szoknya - mint szép olvasóm bizonyára emlékszik rá - élete nagy elégtétele volt. Amint kettesben maradtunk az asztalnál, s nagy bánatosan eszegettük a sültet, Nicolas sotto voce megkérdezte, hogy vajon Héroard tényleg olyan kiváló orvos volt-e, amint az udvarnál beszélik. - Atyám szerint - válaszoltam - a montpellier-i orvosiskola egyik magiszterének, Rondelet-nek a nyomdokain haladt. Úgy hitte, hogy minden baj a telítettségből fakad, következésképp kiürítéssel: beöntéssel, purgálással és érvágással gyógyítható. S persze nem szabad megfeledkezni a diétáról sem. Mindezek együttvéve azután alaposan legyengítik a szervezetet. - Tehát nem is volt jó orvos? - De az volt, Nicolas. Bizonyos értelemben az volt. Nagyon szerette Lajost, odaadó híve volt testestül-lelkestül, s már azzal is nagy szolgálatot tett neki, hogy kordában tartotta a falánkságát, rávette, hogy ne vadásszon végkimerülésig, s este korán feküdjék le, a lázrohamait pedig kininnel csillapította. Ráadásul Lajos nagyon bízott benne, s a bizalom, mint tudjuk, fél gyógyulás. Héroard nélkül Lajos most nagyon elveszettnek érezheti magát. S véleményem szerint orvosának eltűnése nagyban hozzájárul, hogy néhány hétre visszatér Párizsba. S fővárosában minden bizonnyal egy új s híres Aszklépiosz után néz majd. Amint befejeztük a vacsorát, Luc és az inasok nyomban leszedték a terítékeket s az abroszt az asztalról, s mint minden este, átmentünk egy kellemesen berendezett kis szobába, ahová Luc már bevitte a csészéket, melyekből a herbateát isszuk majd. Ekkor megjelent de Bazimont asszony, aki hófehér haját időközben szépen megfésülte, s elküldte az inast, hogy maga szolgáljon ki bennünket. Őszintén szólva ma este szívesen elhagytam volna ezt a kis szertartást, de nem akartam Bazimont asszonyt megfosztani az élvezettől, hogy cseverészhessen egy kicsit - amint mondogatta volt - "az ő nemesuraival". Megkértem, hogy üljön le közénk, amit ő előbb, szokásához híven, elutasított, majd végül, hosszas kérlelés után, elfogadta az invitálást, s én biztosra vehettem, hogy így lesz, hiszen már eleve nem két, hanem három csészét hozatott be az inassal. - Gróf úr - mondta, amikor már mindhárman letelepedtünk -, ma reggel levelet kaptam de Brézolles márkinétól, s engedje meg, hogy átadjam úrnőm köszönetét, amiért rendbe hozatta a park félig leomlott kőkerítését. Kegyelmed újjáépíttette Hörner kapitány és a svájciak segedelmével, s még a homok, a mész, a kő és a szállítás költségét is kegyelmed állta. - Ez a legkevesebb, amit tehettem, asszonyom - mondtam én, kis főbólintással -, hiszen hónapok óta élvezem már úrnőjének vendégszeretetét. A svájciak meg egyenesen örültek, hogy végre csinálhatnak valamit, ha már harcolni nem harcolhatnak, bármily nagy kedvük lenne is hozzá, hiszen nem a király katonái, hanem engem szolgálnak, következésképpen de Brézolles márkinét is, s vigyáznak embereinek és otthonának biztonságára. Szavaim annyira elbűvölték Bazimont asszonyt, hogy kénytelen volt letenni csészéjét a csészealjra, úgy remegett a keze felindultságában. - Gróf úr - mondta, s a szeme megtelt könnyel -, feltétlenül beszámolok de Brézolles márkinénak e kijelentéséről, s bizonyosra veszem, hogy hozzám hasonlóan ő is igen hálás lesz azért a nagyvonalú gondoskodásáért, melyben kegyelmed a házát és személyzetét részesíti. Mivel de Brézolles márkiné Nantes-ba való távozása óta egy sort sem írt nekem, óvatosságból én sem mertem őnéki írni, és még Bazimont asszonynak is csak ritkán beszéltem róla, félvén, hogy ha szavaim nem is, de hangom és szemem többet árulna el az iránta táplált érzelmeimről, mint szeretném. Ezúttal azonban egészen természetesnek tűnt, hogy érdeklődjem felőle, így hát áthágtam a magam felállította szabályt. - Megkérdezhetem, asszonyom, hogy áll a per, melyet de Brézolles márkiné indított férjének rokonai ellen, akik meg akarják fosztani nantes-i házától? Írt valamit erről a levelében'? És helyénvalónak tartaná, ha beszámolna nekem arról, amit úrnője a tudomására hozott? - Nagyon is, gróf úr. Annál is inkább, mivel de Brézolles márkiné a levelében azt írja, hogy rendkívüli mód bízik a kegyelmed ítéletében, így hát, ha Nantes-ban volna, állandóan tanácskoznék a gróf úrral. - És hogy áll a per? - Egyelőre döntetlenre áll: úrnőm lepénzelte a bírákat. Elhunyt férje rokonai ugyanezt tették. Úrnőm latba vetette minden befolyását. Elhunyt férjének családja szintúgy. S amint írja, a per kimenetele igencsak kétséges lenne, ha nem volna kezében egy olyan ütőkártya, amelyet a megfelelő pillanatban majd előránthat, s biztosan nyerhet vele. - S azt nem árulta el, mi ez az ütőkártya? - Nem, s ráadásul levelének egyik megjegyzéséből egy szót sem értek. Épp ezért el is ismételném kegyelmednek ezt a mondatot. Így hangzik: a kegyelmed atyja és kegyelmed is, gróf úr, az azt követő napon érkezett Brézolles-ba, hogy ő Nantes-ba utazott. Így hát sohasem találkozott kegyelmeddel. Az igazságnak ilyetén elferdítése őszintén szólva engem igen kevéssé lepett meg. Azonnal kiéreztem belőle az óvatosságot, s mélyen Bazimont asszony szemébe nézve, jelentőségteljesen kijelentettem: - Asszonyom, ha úrnője ezt állítja, nyilván jó oka van rá. És igen rossz szolgálatot tenne neki, ha állítását megcáfolná. - Eszembe sem jutna ilyesmi, gróf úr! - kiáltotta Bazimont asszony, s mélyen elpirult. - Tiszta szívemből szeretem de Brézolles márkinét, és inkább vízbe ugornék, semmint hogy neki ártsak. Bazimont asszony ezt mondván rendkívül feldúltnak tűnt, s látszott rajta, hogy közel áll a síráshoz, úgyhogy nem is hagytam magára, amíg meg nem nyugtattam. Nicolas, aki fültanúja volt e furcsa beszélgetésnek, s nagyon is jól értette, miről van szó, volt olyan illemtudó, hogy mélyen hallgatott, s még akkor sem szólt egy szót sem, amikor a szobám ajtajában búcsút vett tőlem. Csak akkor nyitottam ki az ajtót, amikor már elment, jól tudván, kit találok majd a szobában, a kandalló tüze előtt melegedve, melyet nekem rakott, s amelyről nem mondhatom, hogy "Vesta-szűzként" őrizte, hiszen nyilvánvalóan az ő rendeltetése egészen más volt, de énrám legalább igen gyöngéden vigyázott. Szép olvasóm, meg kell mondjam, igen örvendetes és megnyugtató volt a számomra, hogy Perrette nem fecsegett, ki sem nyitotta a száját, míg levetkőztetett. Túl sok minden kavargott a fejemben s a szívemben is ahhoz, hogy megszólaljak. Lassan kezdtem megérteni vagy inkább megsejteni, miért datálta későbbre de Brézolles márkiné a kastélyba való megérkezésemet, s miért figyelmeztette burkoltan Bazimont asszonyt, atyámat és engem, mit kell mondanunk, ha a perében tanúként meghallgatnának. Elképesztett ennek a szoknyás Machiavellinek a ravaszsága, aki soha semmit sem tett alapos ok nélkül, de megdöbbenésem nem csökkentette iránta érzett szerelmemet, melynek tüzét a távollét nemhogy kioltotta volna, inkább még jobban felszította. A király csak annyi időre tért vissza Aytréba, hogy közölje tanácsával és a marsallokkal, miszerint egészsége érdekében hat hetet Párizsban fog tölteni. De mihelyt ezt bejelentette, s távolléte idejére kinevezte Richelieu-t hadai főparancsnokává, már nem volt más gondja, mint hogy mihamarább elhagyja ezt az esős, szeles, viharos tájékot. A szegény Héroard február nyolcadikán tekintett fel utoljára ágyának mennyezetére, s február tizedikén Lajos már távozott is Aytréből. Csodák csodája, ezen a napon nem esett, s még a nap is kisütött, ha nem is melegen. Lajos lóháton indult Aytréből Surgéres-be (a Párizsba vezető út első állomására), előtte és utána hadseregnek is beillő, erős kísérettel, hogy ott elbúcsúzzék a bíborostól. A hintaja egyelőre üresen haladt utána, s egy másik üres hintó követte: Richelieu-é. Később megtudtam, hogy Richelieu-t ezen a, napon a szokásosnál is jobban kínozta az aranyere, így hát nem lehetett túl kellemes lóra ülnie: de eltitkolta a fájdalmát, nehogy megmosolyodják, épp akkor, amikor kinevezik a királyi hadak főparancsnokává. Tán mondanom sem kell, hogy legközelebbi barátai, így de Guron úr és jómagam is, mögötte lovagoltunk, s nyomunkban a bíboros lovas muskétásai ügettek. Richelieu hintaja mögött egy másikat is felfedeztem, amelyre Zorzi nuncius címere volt ráfestve. Előző nap urbi et orbi kijelentette, hogy - lévén a Szentszék franciaországi nagykövete - mindig ott kell lennie, ahol a király van. Amire de Guron úr sotto voce megjegyezte, hogy a nuncius számára ezúttal igen kellemes kötelesség követni a királyt, hiszen teljes szívéből gyűlölte Aytrét, és nem volt más vágya, mint hogy ismét élvezhesse párizsi lakása minden kényelmét, kellemességét s talán gyönyörűségét is. Fogacer-nak is vele kellett tartania, mert a nuncius, aki egyébként kitűnő egészségnek örvendett, egyetlen dologtól rettegett csak: hogy egykor jobblétre kell szenderülnie, bár azt remélte, hogy mint papi személynek, ott is kiváltságos helyzetben lesz része. Mindamellett osztozott az egyszerű halandók gyöngeségében, s ő is legalább annyira hitt az orvosságok, mint az imádság erejében, így hát ragaszkodott hozzá, hogy orvosa mindig mellette legyen. Végezetül még csak annyit Zorzi úrról, hogy sokkal később megtudtam: alighogy a király megérkezett a fővárosba, a nuncius audienciát kért, és hihetetlen arcátlansággal (amelyet látszólagos naivitása és szókimondó természete jól leplezett) azt javasolta őfelségének, hogy "kössön békét az angolokkal, hiszen "a Habsburgok pillanatnyilag sokkal nagyobb veszélyt jelentenek Franciaország számára". A Franciaország érdekeire való hivatkozás kissé komikus volt, hiszen a spanyolországi Habsburgok sokkal inkább Itáliára jelentettek ekkoriban veszélyt, melyet felerészben el is foglaltak, s már a közeli, de még szabad Velencét valamint a pápai államot fenyegették... Lajos akár ki is gúnyolhatta volna Zorzit, aki úgy tesz, mintha Franciaországot féltené, holott valójában csak Itáliáért aggódik. Ehelyett igen szárazon, a rá jellemző stílusban csak ennyit mondott: "Mivel az angolok támadtak meg engem, békét kérni is nekik kell elsőként. Ez így méltányos és igazságos. Mást nem mondhatok." E zárójelbe tett megjegyzés után engedd meg, olvasóm, hogy visszatérjek az Aytréből Surgéres-be vezető útnak ama pontjához, ahol a megállapodásnak megfelelően búcsút vett egymástól a távozó és a maradó. Mindkét fél szívét szomorúság és szorongás töltötte el: a király bölcs mentorát veszítette el, Richelieu pedig nagyhatalmú védelmezőjét. Továbbra is tudatában volt annak, milyen veszélyesek az udvari intrikák a távollévőkre nézve. Amikor a búcsú pillanata elérkezett, a bíboros a királyhoz léptetett lován, Lajos pedig könnyes szemmel nyújtotta feléje kezét, s ziháló hangon kijelentette, hogy nyugodt lélekkel távozik, tudván, hogy a bíboros folytatni fogja az ostromot, s a marsalloktól sem kell tartania, hiszen ezek az urak tisztában vannak vele, mily keservesen megbűnhődnek a király visszatértekor, ha nem engedelmeskednek a kinevezett fővezér parancsainak. Richelieu pedig biztosította a királyt, hogy naponta részletesen beszámol majd az ostrom fejleményeiről, és a terveken csak akkor változtat, kivéve persze a vészhelyzetet, ha a király erre kifejezett utasítást ad. A királyon nagy felindultságában ismét úrrá lett a dadogás, amelyből, amint az olvasó is tudja, csak keserves erőfeszítés árán sikerült kigyógyulni gyermekkorában. Nyilvánvalóan ez volt az oka, hogy a tervezettnél rövidebbre fogta a Richelieu-vel való beszélgetést, de igencsak bánkódott emiatt, Richelieu pedig még inkább, s miután kezet csókolt királyának, gyorsan távozott, majd leszállt a lováról, a gyeplőt odadobta a lovászának, beszállt a hintajába, de még nem adott parancsot kocsisának, hogy csapjon a lovak közé, mert tudta, hogy de Guron úr és én is vele tartunk Aytréba. Én magam is sokat reméltem az őfelségétől való búcsúzástól, reményeim azonban meghiúsultak Accla viselkedése miatt: épp a döntő pillanatban hátrálni, ficánkolni kezdett, s ezer módon kimutatta, mennyire nem tetszik neki a király heréltje. Olyannyira, hogy alig tudtam vele Lajos közelébe jutni, s még királyom kezét sem sikerült megcsókolnom, holott a karját hosszan felém nyújtva kínálta a kezét csókra. De Guron úrnak több szerencséje volt. Ő egy csúf, kövér kancán ült, melynek annyi esze sem volt, hogy makrancoskodjék, így hát Guronnak sikerült "fejtől-lábtól" a király lovához állítania. Őfelsége a vállára tette a kezét, s így nyugodtan beszélhetett vele. Lajos ekkorra visszanyerte lélekjelenlétét s már nem dadogott, bár a szeme még könnyben úszott. Közben sikerült megnyugtatnom Acclámat, arra azonban nem tudtam rászánni magam, hogy távozzam is, mert nagyon szerettem volna hallani, mit mond Guron úrnak a király, miután a bíborossal a felindultsága, velem meg a megbokrosodott ló miatt nem tudott szót váltani. - De Guron úr - mondta Lajos halkan, de azért jól hallhatóan -, a szívem annyira elszorult, hogy nem is tudtam szavakba önteni, mennyire fájlalom, hogy el kell hagynom a bíboros urat. Kérem, mondja meg neki, hogy ha szeret, vigyáz magára, s többé nem keresi fel azokat a veszélyes helyeket, melyeket eddig naponta végigjárt. Vegye tekintetbe, milyen szörnyű helyzetbe kerülnék, ha őt el veszíteném! ... Ezután, nem túl nagy sikerrel, megpróbált elfojtani egy sóhajt, majd így folytatta: - Tudom, mily sokan igyekeznek majd még nehezebbé tenni a terhet, amelyet a bíboros úrnak mostantól cipelnie kell. Én viszont sosem felejtem el, mekkora szolgálatot tesz nekem azzal, hogy itt marad. Tudom, ha nem engem kellene helyettesítenie, semmiképp sem maradna, hiszen tengernyi munka s ezernyi kelepce várja. Hamarosan visszatérek, még annál is hamarább, mint ígértem. Türelmetlenül várom, hogy újra itt lehessek... Mondja ezt el neki, kérem. Isten áldja. Lajos ezzel megfordította a lovát, majd nem messze a beszélgetés helyszínétől leszállt róla, lovászának dobta a kantárt, s anélkül, hogy visszanézett volna, beült a hintajába, amely gyorsan tovarobogott, nyomában a kíséretével, s a menetet záró lovasok hamarosan el is takarták szemem elől a királyi hintót. Kissé félrehúzódtam, hogy ne nyeljem a port, amelyet a királyi muskétások, a francia testőrség és a svájci gárda lovai vertek föl, s jó félórát kellett várnom, mire az egész menet elvonult. Ekkor visszalovagoltam Nicolas-hoz, Acclámról leszállva szó nélkül odadobtam neki a gyeplőt, és a bíboros hintajához léptem, melynek hágcsóját az inas gyorsan lehajtotta, majd kitárta nekem a hintó ajtaját, hogy nyomban be is csukja utánam, aztán oly sietve ugrott föl a bakra, mintha attól félt volna, hogy otthagyjuk. Richelieu csukott szemmel ült, álla a mellére esett, de nem aludt, amint pedig talán szerette volna de Guron úrral és velem elhitetni, hiszen láttam, hogy az ölében görcsösen összefont két kezével sem tudja megakadályozni, hogy a melle egy-egy mély sóhajtáskor megemelkedjék. Önmagába zárkózott, gondolatai és szörnyű félelmei közé, hiszen arra ítéltetett, hogy egy nagy hadseregnek és néhány fennhéjázó marsallnak parancsoljon, méghozzá a király támaszt nyújtó jelenléte nélkül. Már említettem, hogy Lajos magistere és alattvalója volt egy személyben. De a meghatározás nem teljes, ha nem teszem hozzá, hogy bizonyos mértékig apja helyett apja is volt, oly nyilvánvalóan megmutatkozott az idősebbnek a fiatalabb iránti féltő gondja és rossz egészségi állapota miatti állandó aggódása. A hozzájuk közel állók szerint barátság fűzte össze a két embert, valójában azonban ennél többről volt szó, olyasfajta gyöngédségről, amelynek ugyan nem adták tanújelét eszmecseréik közben, mert a király felséges volta lehetetlenné tette, hogy bármi módon kimutassák érzelmeiket, viszont nagyon is jól láthatóvá vált, amikor kölcsönös nagy fájdalmukra el kellett válniuk egymástól. Ilyenkor levelek útján érintkeztek, s megfeledkezhettek a köztük lévő nyomasztó rangkülönbségről. De Guron úr és én, élvén az alkalommal, hogy a bíboros szeme csukva van, szemügyre vettük beesett, fáradt arcát, s gondterhelt pillantásokat váltottunk egymással, arra gondolván, hogy az emberfeletti munka, Aunis szörnyű időjárása, az elválás fájdalmával is megtetézve, alááshatja a bíboros egészségét. Richelieu, mintha megérezte volna magán a tekintetünket, hirtelen kinyitotta a szemét: nehezen tudott szabadulni kínzó gondjaitól, melyekkel eddig egyedül nézett farkasszemet, s láthatólag időbe tellett, amíg ráeszmélt, hogy itt van, ebben a hintóban, Guronnal és velem, miközben a király, ura és védelmezője, a királyi hintó kerekeinek minden egyes gördülésével távolabb kerül tőle. Bár tudta, hogy Lajos csak azért fogta rövidre beszélgetésüket, mert gyermekkori dadogása ismét jelentkezett, Richelieu vigasztalan volt, s mert hirtelen eszébe jutott, hogy látta, amint Lajos lelki egyensúlyát visszanyervén, hosszasabban diskurált de Guron úrral, hozzá fordulva így szólott: - De Guron úr, kegyelmed az egyetlen, akinek módjában állt búcsúzáskor hosszabban beszélgetnie őfelségével. Elismételné nekem a szavait, legalábbis a reám vonatkozókat? - Bíboros úr - válaszolta erre Guron -, csak arra vártam, hogy nagyjóuram felocsúdjék elmélkedéséből. Nagy örömömre szolgál elismételnem a király szavait, amelyek valóban mind eminenciádra vonatkoztak, hiszen nagyuramnak minden bizonnyal éppoly boldogság lesz hallani őket, mint nékem elmondani. Mint szép olvasóm is bizonyára észrevette, de Guron úr elméje sokkal finomabb volt, s kifejezésmódja sokkal elegánsabb, mint azt külső megjelenése sejteni engedte. Ráadásul kiváló emlékezőtehetséggel is megáldotta az ég, mert szó szerint, híven ismételte el a király szavait, amelyeket saját fülemmel hallottam, s az imént le is jegyeztem. A király szavai úgy hatottak Richelieu-re, mintha friss harmatcseppeket permeteztek volna lázas homlokára. Kétszer is elismételtette magának, amit a király mondott, s többször is megkérdezte Gurontól, nem felejtett-e ki semmit, s nem tévedett-e, valóban e szavakat használta a király... Mielőtt azonban Guron minden kérdésére válaszolhatott volna, a hintó hirtelen megállt, s egy pillanattal később bekopogtatott a hintó ablakán az a katona, aki a sok ló vontatta hintó első lován ült eddig, s az volt a tiszte, hogy az egész fogatot a megfelelő irányba hajtsa. Guron úr kinyitotta az ablakot, s a katona ekkor kissé zavartan így szólott: - Eminenciás uram, valami baj van hintajának jobb első kerekével, s engedelmével a kocsis kicserélné, mert attól tart, hogy még eltörik. Megengedné, eminenciád, hogy levegyük és felszereljük helyette az egyik pótkereket? - Mennyi időt venne igénybe a csere? - kérdezte Richelieu. - Félórát, eminenciás uram. - Ki kell szállnunk a hintóból? - Nem, eminenciás uram. Olyan erős támasztóékeink vannak, hogy akár dzsigget lehetne táncolnia hintóban, akkor is megtartanák. - Kezdjenek hozzá! - mondta Richelieu, aki nem tegezte az embereit, minddel igen udvariasan bánt, de nem is mosolygott rájuk: még az iménti megjegyzés sem csalt mosolyt az arcára, hogy tudniillik akár dzsigget is táncolhatna hintajában. Amiközben a kocsis, az első lovon ülő őrszem és az inas munkához látott, Richelieu odaszólt de Guron úrnak: - Guron úr, az ülése mögött talál egy írókészletet. Vegye elő, kérem, de óvatosan, mert a tintatartó tele van. És szíveskedjék a lehető legpontosabban leírni nekem őfelsége üzenetét. Jól ismertem ezt az írókészletet, hiszen Charpentier és a bíboros más titkárai gyakran használták, amikor uruk leveleket diktált nekik a hintóban, hogy a hosszú utakon elkerülhetetlen pihenőket is kihasználják. Amikor Guron végzett, átnyújtotta az irományt a bíborosnak, aki óvatosan a mutató- és hüvelykujja közé fogta a papírlapot, elolvasta, azután lebegtette egy darabig, hogy a tinta mihamarább megszáradjon, majd ismét elolvasta, a szeme megtelt könnyel felindultságában, végül négy rétbe hajtogatta a lapot, s reverendájának belső zsebébe rejtette. - Guron úr - kérdezte rövid csönd után -, van még papír az írókészletben? - Még kettőt láttam, monseigneur. - Egy is elég lesz. Megtenné most, Guron úr, hogy leírja, amit diktálok? Egy levél lesz, őfelségének. - Megtisztel, monseigneur - mondtá erre Guron. - Elkészült, Guron úr? - Készen állok, monseigneur. Richelieu egy pillanatra behunyta a szemét, majd újra kinyitotta és diktálni kezdte lassan a királynak szóló levelet, miközben figyelte, miként szánt Guron tolla a papíron, nehogy a diktálás túl sebes legyen: "Sire, nem állhatom meg, hogy ne juttassam kifejezésre, minő fájdalom nekem, hogy egy időre el kell válnom felségedtől... Bánatom nagyobb, mint valaha is képzelni tudtam volna... Jóakaratának tanújelei, melyekben részeltetni kegyes volt, s szeretetének megnyilvánulása, melyet részben közvetlenül, búcsúbeszélgetésünkkor, részben Guron úr közvetítésével hozott tudomásomra, még nagyobb bánattal tölti el szívemet, hogy el kellett válnom felségedtől, aki a legjobb úr ezen a világon..." Amiután Guron úr végzett a munkával, átnyújtotta az írókészletet a bíborosnak, aki aláírta a levelet. Ezután, éppúgy, mint az imént, mutató- és hüvelykujja közé fogta ezt a papírlapot is, rázogatta, azután négybe hajtotta, s bedugta reverendája belső zsebébe. Én mindvégig némán, lesütött szemmel ültem, s amikor Richelieu diktált, a levél minden szavát igyekeztem mélyen az emlékezetembe vésni. Azután a hintóban, egész úton, kitartóan ismételgettem magamban, nehogy elfelejtsem, s Brézolles-ban, amint a szobámba értem, első dolgom volt papírra vetni, hogy kis házi archívumom számára megőrizhessem. Azért tartottam fontosnak megőrizni e levelet, mert nagyon meghatónak találtam. Meg azért is, mert csattanós cáfolata volt azoknak a hónapról hónapra felröppenő udvari pletykáknak, melyek valóságnak tüntetvén fel a fecsegők vágyait azt híresztelték, hogy a király meggyűlölte a bíborost, s Richelieu kegyvesztése küszöbönáll... Továbbra is járt a mindkét oldalon szigorúan ellenőrzött posta a királyi tábor és La Rochelle, valamint La Rochelle és a királyi tábor között. Brézolles-ba visszatértemkor mégis meglepett, amikor az esti herbateánál Bazimont asszony átnyújtott nekem egy levelet, amely "a hugenotta darázsfészekből" érkezett. A király cenzorai felnyitották a pecsétjét, majd újra lezárták, most már a liliomos pecséttel, annak jeleként, hogy átadható a címzettnek. Engedélyt kértem Bazimont asszonytól, hogy tüstént megismerkedhessem a levél tartalmával, s kissé távolabb húzódva elolvastam, majd még egyszer átfutottam, s meglepetésem sorról sorra nőtt. Íme a levél szó szerinti másolata: Orbieu grófjának Brézolles kastély Saint-Jean-des-Sables Gróf úr, La Rochelle-ben, kedves védelmezőmnél, Rohan hercegnénél tett látogatása alkalmával bizonyára nem kerülte el a figyelmét, hogy némi érdeklődéssel vettem szemügyre a kegyelmed kedves lovászát, Nicolas de Clérac urat. Ha hozzájárul, gróf úr, őhozzá fordulnék, a kegyelmed közvetítésével. Az itteni helyzet napról napra romlik: egy hete Rohan hercegné kénytelen volt feláldozni két lovát, hogy húshoz jussunk, s ami még ennél is rosszabb, a szakácsa átszökött a király táborába. Hagyott maga után egy levelet, amelyben közli, azt sem bánja, ha elfogják: akasszák fel inkább a király katonái, mint hogy éhen haljon La Rochelle-ben. E nagy nyomorúságban, melyben nekem is részem van, felötlött bennem, mivel amúgy is Clérac úr tölti be minden gondolatomat, amióta megpillantottam, hogy talán ő kimenthetne szorult helyzetemből, ha feleségül venne. Bátorkodtam megemlíteni ezt Rohan hercegnének, aki volt oly jó és kijelentette, maga is méltánytalannak tartja, hogy katolikus létemre osztoznom kell a protestánsok mérhetetlen szenvedésében, melyet ők az ostrom során hitükért vállalnak. Azt is hozzátette, hogy amennyiben Clérac úr hozzá fordulna kérésével, egy saját kezűleg írott levélben, ő atyám és anyám képviselőjeként beleegyezését adná frigyünkhöz, lévén nekem is ez a kívánságom. Azt is megígérte, közbenjár majd az érdekemben a városi elöljáróknál, hogy engedjenek távozni La Rochelle-ből, feltéve hogy bebocsátást nyerhetek a királyi táborba. Mindehhez szeretném még hozzátenni, gróf úr, hogy bár Rohan hercegnének csupán távoli rokona vagyok, mégsem mondhatom szegény rokonnak magam. Mint elhunyt szüleim egyetlen örököse, harmincezer frankos évjáradék kizárólagos haszonélvezője vagyok. Nem lennék tehát de Clérac úr terhére, s választott nemes hivatásának gyakorlásában sem kívánnám gátolni. Őszintén óhajtom, hogy a kegyelmednek írott, talán naiv levelem, s de Clérac úr iránti érzelmeim, valamint jelenlegi sanyarú körülményeim nem keltenek visszatetszést nagyjóuramban, s maradok a gróf úr odaadó és alázatos szolgálóleánya. Henriette de Foliange De Foliange kisasszony levelét zekém ujjába rejtettem, s visszaülve a herbatea mellé, gondolataimba mélyedtem, ami korántsem kerülte el Bazimont asszony figyelmét, s annyira felcsigázta a kíváncsiságát, hogy már-már kész lett volna a jómodort is sutba dobni. De még habozott. A hosszú csönd azonban elviselhetetlenné vált a számára, s amint fogyott a tea csészénkből, mind közelebb hozva azt a pillanatot, amikor jó éjszakát kívánva visszavonulunk, egyszer csak átlépte a Rubicont, s remegő hangon megkérdezte: - Gróf úr, úgy látom, nagyon elmélázott. Rossz hírt kapott talán? Amire én kedvesen rámosolyogtam, s kis főbólintással így feleltem: - Épp ellenkezőleg, asszonyom, nagyon is jó híreket kaptam, de mivel ezek egy harmadik személyt érintenek, nem árulhatom el, mi áll a levélben mindaddig, amíg ez a harmadik személy nem értesül a levél tartalmáról, s úgy nem dönt, hogy nyilvánosságra hozható. Ezt hallván Bazimont asszony igen mulatságos arcot vágott. Úgy festett, mint egy nagy macska, amely elé letettek egy tál tejet, de épp csak a bajszát márthatta bele, máris elvették előle. Nicolas is csak nehezen fojtotta el a mosolyát a hölgy fintorát látva, s persze sejtelme sem volt róla, hogy éppen ő a szóban forgó harmadik személy, akivel tudatnom kell majd a nagy fontosságú híreket, melyek egész életét megváltoztathatják. Kegyetlenség lett volna nyomban azután magára hagynom Bazimont asszonyt, hogy kíváncsisága miatt így az orrára koppintottam. Így hát kértem még egy csésze herbateát, amit ő rendkívüli örömmel töltött ki, megértvén, hogy az esti beszélgetés még nem ért véget. Biztos voltam benne, hogy intendánsnői posztja s tömérdek munkája ellenére igencsak unatkozik ebben a nagy házban, amióta nélkülöznie kell a jókedvű és eleven de Brézolles márkiné, de különösen a maggiordomo társaságát, aki bármily kopasz és reszketeg is, azért nap mint nap udvarias bókokkal halmozta el, most viszont más öröme sincsen, mint hogy esténként "az ő nemesurainak" a hazatértét várja. Mivel nem szerettem volna csalódást okozni neki, elmeséltem, miként vett búcsút egymástól a király és a bíboros - persze csak annyit mondtam, amennyit szükségesnek láttam -, hogy mindenkinek elmesélhesse, milyen nagy egyetértésben és végtelen fájdalommal búcsúzott el ez a két férfiú, akik oly szorosan összetartoznak, mint egy kéz ujjai. Majd az utolsó csepp teát is kihörpintvén, magára hagytam Bazimont asszonyt, s elindultam Nicolas-val az emeletre vezető lépcsőn, megkérvén, hogy jöjjön öt perc múlva a szobámba, mert híreim vannak a számára. A szobámba lépve szokás szerint ott találtam Perretteet: a kis széken ült, a tűz előtt, amit nekem rakott. Fölpattant s elém sietett, szépen bókolt, én meg a karomba kaptam, magamhoz szorítottam, s megdicsértem, amiért olyan jó illata van. Elmondta, hogy tetőtől talpig lemosakodott a mosdótálamban, azután megszárítkozott a tűznél, ami igazán nagy gyönyörűségére szolgált. Ismét megdicsértem, s a bókhoz ezúttal azt is hozzáfűztem, hogy atyámnak az a véleménye, hogy a víz és szappan jobban véd a betegségektől, mint a világ összes pirulája, labdacsa és kenőcse. És ez egyaránt vonatkozik férfire és nőre. Ami engem illet, egy jó illatú szobalány sokkal inkább a kedvemre való, mint udvarunk sok hölgye, akiket néven is nevezhetnék, s akik bőven locsolják magukra a szagos vizet, miközben azzal kérkednek, hogy még a kezüket sem mosták meg két hete. [Margot királyné, aki 1615-ben halt meg.] - Perrette - mondtam -, de Clérac úr hamarosan bejön hozzám. Beszélgetésünk idejére bújj el az árnyékszékben. Ne üss zajt, és ne hallgatózz az ajtónál - tettem még hozzá mosolyogva. - Sose hallgatóztam! - kiáltotta felháborodottan Perrette. - És nem is fogok, soha! - Tudom - mondtam. - Tökéletesen megbízom benned, Perrette. Ettől földerült, rám mosolygott, eltűnt a mellékhelyiségben, s becsukta maga mögött az ajtót. Átsuhant az agyamon, hogy esetleg levetkőzhetnék, amíg Cléracra várok, mert kissé fájt a lábam az egész nap viselt csizmában. De azután mégsem vetkőztem le, attól tartván, hogy a neglizsé nem illenék ünnepélyesnek ígérkező beszélgetésünkhöz. Amint az öt perc letelt, Nicolas katonás pontossággal megjelent, kopogtatott az ajtón, s szintén tetőtől talpig felöltözve lépett be, amin nem volt semmi csodálkoznivaló, tekintve hogy mindig kifogástalan öltözékben jelent meg előttem. - Nicolas - mondtam -, foglalj helyet a tűznél. A levél, amelyet az imént kaptam, bár nekem címezték, neked szól, így hát át is adom, hiszen csak te, egyedül te válaszolhatsz a levélben feltett kérdésre. Nicolas átvette a felé nyújtott levelet, s amíg ő az üzenetet olvasta, én az ő ifjúi arcáról olvashattam a levél kiváltotta heves érzelmeket: a meglepetést, az örömöt és a zavarodottságot. Végül leengedte a papírlapot, s a tűzbe bámult, mintha a lángokból akarná kiolvasni a kérdésre adandó választ. Én egy hosszú pillanatig szótlan maradtam, mert láttam, hogy nehezen jut elhatározásra, s helyesebbnek véltem, ha csak akkor nyújtok neki segítséget, ha erre megkér. - Gróf úr - szólalt meg végül -, nem különös, hogy egy ilyen jó házból való leány, akit féltő gonddal neveltek...? - Úgy bizony! - vágtam közbe. - Féltő gonddal nevelték! S nevelőnőjétől megtanulhatta, hogy süsse le a szemét, ha férfit lát, minden közeledési kísérletet utasítson el, sose nézzen férfiember szemébe, s ha az ír neki, tépje szét a levelét. Ha pedig szegényke borzongana ágyában az ifjú ember szavaira emlékezvén, már másnap gyónja meg sietve nagy vétkét a plébánosának. - A gróf úr csúfolódik. - Én csak azt a nevelést gúnyolom ki, amit te olyannyira magasztalsz. De Foliange kisasszony szabad emberként viselkedett, amikor vette magának a bátorságot, és elsőként írt neked. Vagyis levetkőzte szemérmességét. - Gróf úr, én egy percig sem állítottam, hogy de Foliange kisasszony szemérmetlen. - De elítéled az eljárását. - Nos hát - mondta erre Nicolas s mélyen elpirult -, annyi bizonyos, hogy az eljárása nem mindennapos. - A körülmények sem mindennaposak. - Mit ért ezen, gróf úr? - Egy jó házból való leány arra ítéltetett, hogy haljon éhen egy olyan vallásért, amely ráadásul nem is az övé. - Sajnálom őt, tiszta szívemből! - kiáltotta Nicolas szenvedélyesen. - Éjszaka gyakorta felriadok, s könnyek közt gondolok rá, mi mindent kell kiállnia! - Akkor most igazán boldog lehetsz, hogy téged választott megmentőjéül: te lehetsz az, aki kimenti a gyehennából. A kétségektől és bánattól gyötört Nicolas erre nem tudott mit mondani. Boldogtalansága szánalmat ébresztett bennem, s látván, hogy fiatal és tapasztalatlan lévén, egyedül képtelen lesz kievickélni ellentmondásos érzései és gondolatai szövevényéből, a vállára tettem a kezem, s így szólottam: - Nicolas, akarod, hogy segítsek kibogozni az összekuszálódott szálakat? - Jaj, gróf úr, boldoggá tenne! - Emlékezz vissza rá, Nicolas, hogy azt tanácsoltam, ne írj de Foliange kisasszonynak, amikor első hevületedben még ez volt a terved. - Emlékszem, gróf úr. - De akkor nem mondtam meg, miért tanácsolom ezt. Hát most elárulom. Az után, hogy Rohan hercegnénél oly simogató pillantásokat váltottatok egymással, az illem azt diktálta volna, hogy ha írsz, mindjárt kérd is meg a kezét. Ezt azonban nem tehetted volna meg, tekintve, hogy csupán a királyi muskétások soványka zsoldját tudtad volna megélhetésed forrásaként említeni. - Én meg is értettem, gróf úr, hogy nem állhatok elő ezzel a kéréssel, hiszen ő oly magasan fölöttem áll. - És azt hiszed, de Foliange kisasszony nem találta ki, hogy csak azért nem teszed fel azt a kérdést, amelyre pillantásaitok feljogosítottak volna, mert szűkös anyagi helyzeted megbénít? És nem mondtam-e azt is, még ugyanazon a délelőttön, hogy egy hölgy szerelme, ha igazán erős, minden akadályt legyőz? Nos hát, ez történt! De Foliange kisasszony legyőzte az akadályokat! Írt neked! És felszólított, hogy kérd meg a kezét, s még azt is tudatta veled, hogy harmincezer frankos évjáradéka van. - Épp ezt a harmincezer frankos évjáradékot nem tudom sehogy sem megemészteni, gróf úr. Mi az ördögnek kellett megemlítenie? - Miért hallgatott volna róla? Hol itt a baj? A kisasszony szerelmes beléd, és jó női ösztöne azt súgta, hozza a tudomásodra, hogy nem lesz kolonc a nyakadon. - De miért kellett megemlítenie azt a harmincezer frankot? Ezzel mindent elrontott! Olyan, mintha meg akarna vásárolni, s ezért a becsület azt diktálja, hogy utasítsam el. - A becsület! - kiáltottam. - Micsoda zagyvaság! Megsértett vele, hogy elárulta, milyen gazdag? Én éppen hogy meghatónak találom a vallomását. Micsoda bizonyítékát adta a szerelmének, amikor minden fegyvert bevet, csak hogy megkérd a kezét! - De hát csak egyszer találkoztunk és alig negyedórán át nézhettük egymást! Nem is ismer! És én sem ismerem őt! - Szegény Nicolas-m, ha meg akarod várni az ostrom végét, hogy jobban megismerhesd, nem ismered meg soha. Mert addigra eltűnik a föld színéről. De neked legalább meglesz az a vigaszod, hogy imádkozhatsz a sírja fölött. - Micsoda szörnyűség! - kiáltotta Nicolas, s felpattant székéről. - A sírja fölött! Milyen kegyetlen, gróf úr! És Nicolas arcát a kezébe rejtve keservesen zokogott. Akkor a karomba szorítottam, megöleltem, s közben arra gondoltam, hogy talán tényleg kegyetlenség volt a La Rochelle-i temetőt emlegetni, csak hogy a tudatára ébresszem, milyen következményekkel jár, ha a "becsület" nevében elutasítja a hölgy kérését. - Gróf úr - mondta máris, ziháló hangon -, úgy érzem, igaza van, s mindent mérlegre téve, azt hiszem, az egyetlen tisztességes lépés, amit tehetek, ha megkérem de Foliange kisasszony kezét. Kacagnom kellett volna, ha a körülmények megengedik. A felemlegetett sír megtette hatását. Nicolas becsülete máris új küzdőteret talált magának... Visszaültem a helyemre. Nicolas is leült, felszárította a könnyeit, egy rövid ideig hallgatott, azután rémülten felkiáltott: - Van még egy nagy gond, gróf úr! Hogy írhatnék de Foliange kisasszonynak? Annyira rossz a helyesírásom! Elképedtem, milyen nagy gyerek ez a Nicolas. És megint nagy kedvem lett volna csúfolódni. De szegény fiút már úgyis annyira megviselte ez a beszélgetés, hogy nem akartam tovább kínozni. - Szerencsére az én enyém annál jobb, így hát majd feljavítja a tiédet. - Akkor hát tüstént meg is írjuk a levelet? De erre már tényleg kitört belőlem a kacagás. - A levél úgyis csak holnap menne el, Nicolas, most pedig, amint IV. Henrik mondotta volt, "az ágyam már sóvárog utánam". A levelet holnap írjuk meg. Nicolas hálálkodva indult kifelé, s annyira támolygott a boldogságtól, hogy távoztában nekiment az ajtónak. Másnap reggel Nicolas és én, nekigyürkőztünk a nehéz feladatnak, hogy olyan ügyes levelet írjunk de Foliange kisasszonynak, amely teljesíti a kérését, de nem sérti az érzékenységét. Amint Nicolas mondta, valóban nem volt "mindennapos" egy jó házból való leány részéről, még ha árva is, hogy ő tegyen házassági ajánlatot egy ifjú embernek, amire a hölgy időközben szintén ráeszmélhetett, s talán már szégyelli vakmerő lépését, így hát ha most olyan levelet küldünk neki, ami nem a tetszése szerint való, talán elutasítja Nicolas-t, holott ő bátorította lánykérésre. Nicolas, akit tegnap óta a legőrültebb szerelem emésztett, s egész éjjel le sem hunyta a szemét, hangot akart adni a levélben határtalan rajongásának. Én azonban óva intettem a túl heves és gyors szerelmi ostromtól, s attól is, hogy a házasságra bevégezett tényként tekintsen, hiszen de Foliange kisasszonynak még mindig módjában állt nemet mondani. Nicolas elég értelmes volt hozzá, hogy belássa, igazam van, s ezután összedugtuk a fejünket, hogy írjunk egy sem tüzes, sem fagyos levelet. Nicolas nagyon ügyesen rátalált a de Foliange kisasszony érzékenységét leginkább kímélő formára. Bár valójában a hölgy kérte meg az ő kezét, most fordított a helyzeten, s a legalázatosabban esedezett a kisasszony kezéért (melyet már a magáénak tudhatott), s azzal érvelt, hogy szüksége van egy írásos "igen"-re, mert csak ennek a birtokában kérheti meg a bíborost, állítson ki menlevelet de Foliange kisasszony számára, amellyel bejuthat a királyi táborba.

VIII. fejezet

A Gondviselés személyesen őrködhetett a két fiatal bimbózó szerelme felett, mert egy hónappal később ez a levél, amelyen a kettejük sorsa múlott, már nem juthatott volna el a címzetthez, tekintve hogy a bíboros a tábor és La Rochelle közötti mindenfajta levelezésnek véget vetett, úgy ítélvén meg, hogy a szigorú cenzúra ellenére is kiszivároghatnak a haderőnkre vonatkozó adatok, hiszen a legártatlanabbnak tűnő levél is tartalmazhat rejtjeles üzenetet. Istennek hála azonban ekkor még fennállt az összeköttetés köztünk és La Rochelle között, s egy héttel a levél elküldése után Nicolas már meg is kapta de Foliange kisasszony válaszát, aki a helyzet udvarias átfordítását burkoltan elfogadva, kegyeskedett a lánykérésre igent mondani. A levéllel azonnal a bíboroshoz siettem, hogy megkérjem, állítson ki menlevelet a hölgy számára. Előbb csak egy unott-szórakozott pillantást vetett a levélre, s savanyú arccal (leghűségesebb szolgáit sem igen tűntette ki kedvesebb arckifejezéssel) megkérdezte: - Orbieu úr - s felsóhajtott -, tényleg ezzel is nekem kell foglalkoznom? - Csak azért, bíboros úr, mert a kisasszony Rohan hercegné rokona, s ráadásul katolikus. Köteles lenne-e hát meghalnia mások vallásáért? A két érv közül én a másodikat éreztem nyomósabbnak, Richelieu azonban - bíboros létére - az elsőt. - Ha a hölgy Rohan hercegné rokona, s a hercegné hozzájárult, hogy elhagyja La Rochelle-t, akkor ez az ügy, Orbieu úr, politikai ügy, nekem ki kell kérnem a király véleményét, hiszen őfelsége a rokonának tekinti a hercegnét, s amint kegyelmed is jól tudja, óvatosan bánik vele, már a háborút követő időre tekintve. Jobb lesz tehát, ha a menlevelet őfelsége állítja kis nem én. Úgy nagyobb a súlya. De Foliange kisasszony levelének egy másolatát már holnap Párizsba küldöm, a magam megjegyzéseivel együtt. Lajos jól ismerte Nicolas-t, hiszen valahányszor jelen voltam a Louvre-ban őfelsége felkelésénél, lovászom is ott állt mellettem. És ha az olvasó nem veszi zokon az. őszinteségemet, hát azt is elárulom, hogy a király gyakran felejtette a szemét a szép Nicolas-n. Azok kedvéért, akik emlékirataimnak többi kötetét nem olvasták, azt is elmondom, hogy Lajos, akit az anyja megvetett és megalázott, felesége pedig a halálára szövetkezve elárult, hogy feleségül mehessen az öccséhez, nem szerette a nőket. Ám Lajosnak nemcsak szeretője, de kegyence sem volt, ami az udvar szemérmetlen szóhasználatában férfiszeretőt jelentett. Az élvezeten túl, melyet Nicolas szépsége szerzett neki, egyéb oka is volt őfelségének, hogy a fiút kegyeiben részesítse: Nicolas az én lovászom volt, s egy másik hűséges hívének, de Clérac úrnak, a királyi muskétások kapitányának az öccse. Végül pedig, amint láthattuk, a király igyekezett jóindulatúnak mutatkozni Rohan hercegnével szemben. Ezért hát sokkal többet tett annál, mint hogy kiállította a menlevelet de Foliange kisasszonynak, melynek birtokában beléphetett a királyi táborba. Őfelsége tudta, hogy Nicolas a gazdag örökösnőhöz viszonyítva szegény rokon csupán, lovaggá tette hát, és tízezer frankot adományozott neki. Végezetül úgy határozott, hogy az esküvőre akkor kerül majd sor, ha ő visszatért La Rochelle-be, méghozzá nagy pompával, az ő költségére, Surgéres szép, román kori templomában. Ez utóbbi döntése, amely az esküvőt hat héttel elhalasztotta, elkeserítette volna a szerelmeseket, ha a menlevél nem lép érvénybe már a kiállításának napján. Ezért hát de Foliange kisasszony, aki nagyon szerette volna már elhagyni La Rochelle-t, újabb levelet írt nekünk, amelyben azt tudakolta, hol lakhatna addig, amíg az esküvői szertartás de Clérac lovag hitvesésévé nem teszi. Ekkor úgy határoztam, hogy az esti herbateánál Bazimont asszony elé tárom a két fiatal szerelmi történetét. Ez a történet önmagában is elég regényes volt, így hát igyekeztem minden költői túlzás nélkül, a lehető legegyszerűbben előadni. De hiába volt minden igyekezetem: alighogy elbeszélésem végére értem, Bazimont asszony könnyekben tört ki, nyilván mert saját esküvőjének boldog napja s szeretett férjének halála ötlött fel emlékezetében. A könnyzápor, istennek hála, nem tartott soká, s Bazimont asszony nyomban utána kijelentette, hogy rendkívüli mód örül Nicolas boldogságának, hiszen lovászom "szegény férjére" emlékezteti (bár felteszem, hogy minden férfi de Bazimont úrra emlékeztette), s engedélyt kért, hogy néhány percre visszavonulhasson, s rendbe tegye arcát, mert a könnyek egészen feldúlták. Amikor az engedélyt megadtam, majdnem-hufándlisszoknyáját már-már fiatalasszonyosan ringatva távozott, ami mosolyra fakasztotta Nicolas-t, bár közben, lévén a sírás ragadós, az ő szemében is könnyek ragyogtak. Amikor Bazimont asszony csodásan megfésülködve és felfrissített arccal visszatért körünkbe, azt is elmondtam neki, hogy de Foliange kisasszony lakhelyet keres arra az időre, amíg föl nem csendül esküvőjén a nászdal, mire Bazimont asszony - amint azt vártam is - nyomban fölajánlotta, hogy szobát nyittat a kastélyban a kisasszonynak. Még azt is hozzátette - de ehhez persze még de Brézolles márkiné jóváhagyása is szükségeltetett -, hogy a fiatal házasok az esküvő után is a kastélyban maradhatnak, így Nicolas könnyebben elláthatja majd mellettem lovászi teendőit. Minthogy a boldogság sosem jár magában, szép, derült idő volt azon a februári délutánon, amikor Nicolas, de Clérac úr és én megálltunk lovainkkal az azonos nevű erődhöz kapcsolódó Tasdon-kapu előtt, arra várva, hogy de Foliange kisasszony megjelenjen. Közös döntésünk eredményeként mindhárman egyszerű öltözéket viseltünk, s őfelsége egyik dobosa haladt előttünk, hogy érkezésünket jelezze, nehogy a Tasdon erőd hugenottái, különösen a harapós kedvű Sanceaux kapitány, megjelenésünket rosszra magyarázza; az olvasó talán emlékszik még rá, hogy az önhitt Sanceaux kapitány, ostobaságában és túlzott gyanakvásában kis híján megakadályozta, hogy bejussunk a városba, s meglátogassuk Rohan hercegnét. Ugyanakkor a dobpergésben van valami harcias és fenyegető, így hát amikor az ostromlottak látótávolságába értünk, akik a lőrések mögül lesték közeledésünket, a fal tövéből mély kalapemelintéssel köszöntöttük őket, ami viszont már a legbékésebb udvariassági gesztus. Mégis hosszú percek teltek el anélkül, hogy a nagy, vasalt ajtó akár csak megnyikordult volna, s mi már-már a kudarctól tartva némán s kővé dermedve vártunk. Végül, anélkül, hogy a kulcs csikordulását hallottuk volna, mert a zár nyilván jól meg volt olajozva, a kapu két hatalmas szárnya rettenetes lassúsággal szétnyelt, s a kitáruló kapuszárnyak közt feltűnt de Foliange kisasszony, aki amazon módra ült egy fehér poroszkáló kancán. A ló előbb visszahőkölt a mi lovainktól, úgyhogy gyorsan arrébb vittük őket, s akkor végre a fehér kanca, melynek kantárját lovasa erős kézzel fogta, átjutott a kapun, maga mögött hagyva a lassú halálra ítélt várost. Visszafordultam a még nyitott kapu felé, s pillantásom a négyes sorokba rendeződött La Rochelle-i katonákra esett; előbb azt hittem, minket akarnak követni, ám ez abszurd ötlet volt, hiszen háttal álltak nekünk. Kisvártatva azonban ismét hátrapillantván, megértettem, hogy élezetlen hegyű lándzsáikkal csont-bőr férfiak és asszonyok egy csoportját igyekeznek visszatartani, akik szerettek volna a nyomunkban kitörni a kapun, amelyet a katonák igyekeztek újra bezárni. A kavarodásban, lökdösődésben volt valami nevetséges, annyira gyengék és soványak voltak a kitörni készülő emberek és az őket visszatartó katonák is, s ezutóbbiak érzésem szerint csak lándzsáiknak köszönhetően kerekedtek végül fölül, lándzsáiknak, melyet elgyöngült karjukkal alig bírtak előrenyújtani. A legmegdöbbentőbb azonban az volt, hogy ez az incidens a legteljesebb csöndben játszódott le. Az egész összetűzés alatt sem katonai vezényszó, sem - a másik oldalról - szitkozódás nem hallatszott. Csak este értettem meg, amikor az eseményt fölelevenítettem magamban, mi volt a csönd oka: sem a katonáknak, sem a lázadóknak nem volt már erejük kiabálni. Nicolas és én jobbról-balról közrefogtuk de Foliange kisasszonyt, de Clérac kapitány pedig az élen haladva nyitott utat előttünk. Előbb lassú ügetésre fogta a lovát, ám amikor, hátrapillantván, látta, hogy de Foliange kisasszony poroszkáló kancája nem bírja az iramot, visszafogta lovát, így aztán csigalassúsággal tettük meg a Tasdon erődtől a Brézolles kastélyig vezető utat, és közben egyikünk sem szólt egy árva szót sem. Mivel én lovagoltam de Foliange kisasszony balján, szemügyre vehettem őt, hiszen épp felém fordulva ült a lován, mindkét lábát a ló bal oldalán lógatva lefelé, s már csak azért is kedvemre mustrálhattam, mert ő maga lesütött szemmel ült, némán, tekintetét a ló sörényén nyugtatva. Nem volt olyan sovány, mint azok az emberek, akik az imént megpróbáltak kitörni La Rochelle-ből, hiszen Rohan hercegnénél nyilván jutott némi étel az asztalra. Viszont nagyon sápadtnak és betegesnek találtam, annál is inkább, mivel szép arcán nyoma sem volt a festéknek, melyben a La Rochelle-iek éppúgy hiányt szenvedtek, mint minden más, az életet kellemessé tévő dologban. Félúton észrevettem, hogy Nicolas-t igencsak elkeseríti, amiért hölgyének csak a nyakszirtjét láthatja, aki testhelyzete folytán arcát mindvégig felém fordította. Ekkor visszafogtam Acclámat, s intettem Nicolas-nak, hogy cseréljen velem helyet. Amit ő azonnal meg is tett, minden bizonnyal nemcsak önmagának, hanem de Foliange kisasszonynak is örömet szerezve ezzel, aki ugyan továbbra is hallgatott, ám biztosra veszem, hogy tekintetét ezután már fel-felemelte a ló sörényéről, nem bírván ellenállni a balján lovagoló Nicolas szerelmes, vágyódó pillantásának. Ez azonban a kanca óvatos poroszkálását nem befolyásolta: engedelmesen, bár lassú s imbolygó léptekkel követte de Clérac úr lovát. Amint a tábor területére értünk, az egyszerű járókelők s a katonák egyaránt lelkes ünneplésben részesítették a három lovagtól kísért de Foliange kisasszonyt, aki csodaszépen mutatott fehér kancáján, s ráadásul azt is tudta mindenki, mi szél hozta mifelénk. Kisvártatva már valóságos, katonákból, kereskedőkből, inasokból összeverődött menet vonult mögöttünk, s valamennyien minket dicsőítettek, mintha egy új Jeanne d'Arcot mentettünk volna meg a hugenották máglyájától. A város kapujában de Clérac úr megállította a menetet, s udvarias beszédet intézett a nyomunkban tolongókhoz, megkérvén őket, hogy ki-ki térjen haza a saját fészkére, mert de Foliange kisasszonynak a sok megpróbáltatás után nyugalomra és pihenésre van szüksége. Nagy megkönnyebbülésünkre de Clérac úrnak sikerült meggyőznie követőinket, hogy forduljanak vissza, ugyanis már attól féltünk, hogy kitudódik, hol fog lakni de Foliange kisasszony, s akkor a brézolles-i kastély előtt fog tolongani és zajongani a sok ember. Bazimont asszony "kisasszonyként" üdvözölte Henriette de Foliange-t, amint azt a hölgy rangja megkövetelte, s azt sem tudta, hová legyen örömében, amikor a kisasszony válaszképpen "asszonyomozta" őt, s azon nyomban szívébe zárta vendégét, aki, bár a hercegné rokona, s ráadásul oly szép, mint a hajnal, nem gőgös s nem is kényeskedő. Megkérdezte, szeretné-e megtekinteni a szobáját, melyet elkészíttetett a számára. Amire de Foliange kisasszony habozás nélkül, bár vakmerőségébe kissé belepirulva azt kérdezte gyönge hangon: - Asszonyom, meg tudná mondani nekem, mikor szolgálják fel a vacsorát? Ez a gyermeteg kérdés más körülmények közt mosolyt csalt volna arcunkra, most azonban azt tudatosította bennünk, mily hosszú időn át kellett éheznie Henriette de Foliange-nak, s ezért valósággal szíven döfött minket, ám a legjobban mindenek közül mégiscsak Bazimont asszonyt rendítette meg, aki könnyes szemmel s egy mély sóhajjal így szólott: - Gróf úr, engedelmével, megsürgetem a vacsorát. Mondhatom Lucnek, hogy hozzon még egy terítéket, de Clérac úr számára? Természetesen egyetértettem a javaslattal, s de Clérac úr némi udvarias vonakodás után elfogadta a meghívást. E vacsorainvitálás, melyet Bazimont asszony némiképp kierőszakolt, mulattatott, s máskor Nicolas is megmosolyogta volna a hölgyet, hiszen tudtuk jól, mennyire rajong Bazimont asszony "az ő nemesuraiért", akiknek társaságát ím most még a király egy szép muskétáskapitányával is sikerült kiegészítenie. Ám Nicolas agyában most egészen másfajta gondolatok keringtek, s egyre csak azon gyötrődött, hogy de Foliange kisasszony szinte pillantásra sem méltatja: olyan képesség ez, melyet a gentil sesso képviselői már gyermekkorukban elsajátítanak, az erősnek mondott nemhez tartozók viszont sosincsenek igazán a birtokában. Amióta de Vignevieille úr az úrnőjével Nantes-ba utazott, Luc időnként a maggiordomo szerepét is betöltötte, így hát most ő jelentette be de Guron urat, aki a bíboros üdvözletét hozta de Foliange kisasszonynak. Amint az olvasó bizonyára emlékszik rá, de Guron úr Richelieu egyik legodaadóbb híve volt, s a király, mielőtt Párizsba indult volna, vele üzente meg a bíboros úrnak, mennyire elszomorítja, hogy el kell válniuk. Pocakos, nagy, kövér ember volt de Guron, s egy olyan hatalmas, tohonya lovon járt, amelynek "ahhoz sem volt elég esze, hogy makrancoskodjék." Guron úrnak azonban annál inkább megvolt a magához való esze. A jó modornak sem volt híján, mert minden nehézkessége dacára fürgén, s mélyen bókolt de Foliange kisasszony előtt, majd - a rangkülönbségnek megfelelően - kevésbé mélyen Bazimont asszony előtt is. Azután pedig átnyújtotta szép vendégünknek Richelieu levelét, akinek orcája kipirult örömében és zavarában, miközben olvasta. Tán mondanom sem kell, hogy igen nagy udvariatlanságnak éreztem volna, ha nem hívom meg most már de Guron urat is az asztalunkhoz, azok után, hogy ily hosszú utat tett meg lóháton Pont de Pierre-től Saint-Jeandes-Sables-ig. Nem sokat kérette magát, hiszen az udvar "nagyevői" közt tartották számon (amint egyébként Lajost is...). De alighogy az étel az asztalunkra került, mégis éppen ő volt az, aki elrontotta a vacsora hangulatát, de Foliange kisasszonyhoz fordulva ugyanis drámai hangon így szólott: - Hölgyem, a bíboros úr tanácskozott az orvosával, hogy megtudakolja, mi a teendő, ha valaki hosszú időn át éhezett, s az orvos azt tanácsolja a kisasszonynak, hogy legalább egy héten át csak nagyon keveset egyék, vagyis távolról sem annyit, amennyit képes volna elfogyasztani, mert ha most hirtelen túl sok ételt vesz magához, az akár az életébe is kerülhet. De Foliange kisasszony elsápadt e szavak hallatán, s alig bírta visszafojtania könnyeit, annyira elkeserítette, hogy a hosszú hónapokig tartó koplalás után még most sem csillapíthatja az étvágyát. Mi többiek pedig valamennyien éreztük, hogy igencsak visszatetsző volna, ha kedvünkre lakmároznánk, miközben a hölgy csupán annyit ehet, mint egy böjtölő szerzetes. Így hát, anélkül hogy összebeszéltünk volna, mi is csak nagyon keveset vettünk minden ételből, hogy ezzel az önkéntes áldozattal támogassuk az ő nagyon is kényszerű mértékletességét. Megfigyeltem, hogy nagyon hosszan rágott minden egyes falatot, hogy minél több ízt és aromát szopogathasson ki belőle, no meg nyilván azért is, hogy rövidke boldogsága ezáltal egy kissé tovább tartson. A tökéletes csöndben elköltött vacsora végeztével halvány pír jelent meg az arcán. Elhaló hangon köszönetet mondott nekem, majd megkérte de Bazimont asszonyt, aki anyás gondoskodással mindvégig a széke mögött állt, hogy kísérje a szobájába. Az asztaltól fölállván kért még egy kis szelet kenyeret, hogy - mint mondotta -, éjszaka apránként elrágcsálhassa, ha nagyon fájna a gyomra. Amiután a kenyeret magához vette, kézfejével megsimogatta Nicolas arcát, de egyetlen szót sem szólt hozzá. Mind a négyen felálltunk, ő pedig bizonyára bókolt volna, ha nem tart tőle, hogy közben egyensúlyát veszti, hiszen még járni is csak úgy tudott, hogy szorosan de Bazimont asszonyba karolt. Amiután de Foliange kisasszony visszavonult, mi sem időztünk túl soká az asztalnál, hiszen de Clérac úr szeretett volna mihamarább visszatérni a muskétásaihoz, de Guron úr pedig az ágyába, lévén hétalvó; Nicolas és én is igyekeztünk vissza "a saját fészkünkre", amint azt de Clérac úr a minket követő tömegnek javasolta oly bölcsen. Perrette segített levetkőznöm, s amikor már anyaszült meztelen voltam, s épp az arcom és a kezem mostam a mosdótálban, kopogtattak az ajtómon. Intettem Perrettenek, hogy bújjon az ágyfüggöny mögé, amit azután sebtében össze is húztam, majd zordonan megkérdeztem, ki kopog, amit egyébként nem volt túl nehéz kitalálnom. - Gróf úr - hallatszott Nicolas hangja -, én vagyok, és a bocsánatáért esedezem, amiért ilyen kései órán zavarni merészelem, de volna egy kérdésem, amely egész éjjel ébren tartana s gyötörne, ha nem kapnék rá választ. - Isten őrizzen meg attól, Nicolas - mondtam én erre -, máris beengedlek. Belebújtam a köntösömbe, és sietve ajtót nyitottam. Nicolas belépett: sápadt volt és feldúlt, s amikor szemöldököm felvonva némán néztem rá, megkérdezte: - Gróf úr, gondolja, hogy meg fog halni? - De Foliange kisasszony? - Ő. - Hogy jut ilyesmi az eszedbe? - Annyira sápadt! Egy szót sem szól. Támolyog. - Mindezek a betegség tünetei, de az ő betegsége jól ismert és gyógyítható. Úgy hívják: éhség. És ha csillapul, a kisasszony hamarosan jó egészségnek örvend megint. Megnyugodtál? - Nem egészen, gróf úr. Félek, hogy egyáltalán nem szeret. A vacsora egész ideje alatt szinte tudomást sem vett rólam. - Nagyon is tudomást vett. Amikor fölkelt az asztaltól, megsimogatta az arcodat. És még kedvesebbnek mutatkozott volna irányodban, ha nem gyötri az éhség. Egyelőre egy kenyérdarabka is jobban érdekli, mint te, Nicolas: még az ágyába is azt vitte magával. De az a kenyérke nem igazi vetélytársad neked, Nicolas. Csak arra jó, hogy elropogtassa. Most már megnyugodtál? - Még mindig nem egészen, gróf úr. A király úgy döntött, hogy akkor rendezi meg az esküvőnket, ha visszatér La Rochelle-be, vagyis hat hét múlva. És hat hét az negyvenkét nap. És negyvenkét nap, gróf úr, rettenetesen hosszú. - Gondolj arra, hogy negyvenkét nap ugyanannyi álmodozással teli éjszakát is jelent. És mi lehet csodásabb egy álomnál, melynek beteljesülése karnyújtásnyira van tőlünk? - És mi lesz akkor, gróf úr, ha a király nem tér vissza Párizsból? - Szégyellje magát, lovag úr! Kételkedik a királyában? Amit Lajos megígér, azt, istennek hála, mindig meg is tartja. Nicolas, vár az ágyad. Eredj, ne várjon hiába! Megöleltem, és mivel még ezután sem akart elindulni, hanem helyette hosszas hálálkodásba fogott, nyájasan kipenderítettem, s bezártam az ajtót mögötte, majd ledobtam köntösömet s bebújtam az ágyfüggöny mögé, ahol Perrette várt rám. Puha volt és gömbölyded a karomban, s amikor csókolgatni kezdtem, éreztem, hogy orcája könnytől nedves. - Te sírsz, Perrette? - Engedelmével, gróf úr, sírok. - Mit vagy kit siratsz? - A szegény kisasszonyt, aki oly szép s oly nagyon gyönge. De a kegyelmed szegény lovászát is, akit olyan szomorú ebben az állapotban látni. És hogy egész őszinte legyek, gróf úr, saját magamat is siratom. - Magadat? - Ha az ostrom véget ér, a gróf úr elhagy minket, és én nagyon magányos leszek. - Én is sajnálni fogom, ha majd egyszer el kell válnom tőled - mondtam rövid csönd után. - De ne engedjük, hogy a holnap bánata megmételyezze a jelen boldogságát, annál is kevésbé, mert ez az ostrom még soká fog tartani. Hetek, hónapok hosszú láncolata áll még előttünk, kis barátném. Ugyanígy nyilatkozott másnap a bíboros is, csak persze sokkal fennköltebb stílusban, azon a megbeszélésen, amelyen Angouléme herceg, a két marsall: Schomberg és Bassompierre, valamint de Guron úr, József atya és jómagam voltunk jelen, bár mi hárman csupán csöndes megfigyelőként - legalábbis amíg a három hadfi a körünkben volt, akikkel azért nem feltétlenül közöltünk mindent, amit gondoltunk. - Uraim - fordult Richelieu a herceghez és a marsallokhoz -, jól tudják, hogy főparancsnokként, mert őfelsége ezt a tisztet ruházta rám távozásakor, nekem kell folytatnom az ostromot La Rochelle ellen, a blokád eszközével, ám adott esetben "tűzzel, vassal, rohammal" is. Mielőtt őfelsége Párizsba indult volna, fölvetettem neki a lehetőséget, hogy esetleg megrohamozhatnánk a várost, s ő úgy nyilatkozott, hogy kedvező alkalom esetén a roham igen kívánatos lenne, tekintve hogy La Rochelle hosszú hónapokig tartó blokádja a kincstárt s katonáink erejét egyaránt elapasztja. Miként vélekedik erről, monseigneur? - kérdezte, elsőként Angouléme herceghez fordulva. - Egy roham tényleg célszerű lenne, feltéve hogy kivitelezhető - válaszolta Angouléme herceg, aki a józan eszén kívül különösebb szellemi képességekkel nem dicsekedhetett. - Hát Schomberg úr - kérdezte Richelieu -, kegyelmed miként vélekedik? De mindjárt félbe is szakította magát, mert eszébe jutott, hogy Schomberg csak 1625-ben lett marsall, Bassompierre viszont már három évvel korábban, így hát ez utóbbi felé fordulva, mély tisztelettel kiigazította magát: - Bocsásson meg, Bassompierre úr, megfeledkeztem az elsőbbségéről. - Nem tesz semmit - válaszolta kedélyesen Bassompierre, bár sem el nem felejtette, sem meg nem bocsátotta volna soha, ha rangelsőségét figyelmen kívül hagyják, lévén természeténél fogva gőgös ember, aki ráadásul képességeit tekintve is magasan Schomberg fölé helyezte magát. Ebből nem is csinált titkot, s valahányszor az udvari méregkeverők visszamondták nekem egynémely sértő megjegyzését, nyilván abban a reményben, hogy én majd továbbadom őket Schomberg-nek, amit persze sosem tettem, mindig az járt az eszemben, hogy míg őt tehetsége valóban Schomberg fölé emeli, addig Schomberg-t az őfelsége iránti sziklaszilárd hűsége emeli őfölé, hiszen Bassompierre menthetetlenül az ördögi szoknyák bűvkörébe került. De most nem is beszélek erről többet, hiszen emlékiratom előző kötetében részletesen beszámoltam a király és a bíboros ellen szőtt összeesküvésről. - Miként vélekedik, Bassompierre úr, egy esetleges rohamról? - kérdezte a bíboros. Bassompierre oly hosszan hallgatott, hogy már-már úgy tetszett, egyáltalán nem is akar válaszolni. Hosszú hallgatása azonban csak az arcátlanság határát súroló gonoszkodás volt, amit néha még a királyi tanácsban is megengedett magának, s olyankor is hallgatott, mint a csuka, amikor őfelsége a véleményét kérte. Ám Lajossal ellentétben, akit ez a hallgatás annyira kihozott a sodrából, hogy mindannyiszor heves szemrehányást tett érte, a bíborosnak szempillája sem rebbent, s látszólag angyali türelemmel várta, hogy Bassompierre kegyeskedjék végre válaszolni neki. - Bíboros úr -jelentette ki végül Bassompierre, oly közönyös hangon, mintha ez az ügy a legcsekélyebb mértékben sem érintené -, egy roham arra mindenképp jó lehet, hogy a hadakat (nem úgy mondta, "őfelsége hadait", ahogyan az ő helyében mindenki más mondta volna) felrázza tétlenségükből. Csakhogy őszintén szólva nem nehéz megjósolni, hogy egy ilyen roham óhatatlanul kudarccal végződik majd. Angouléme herceg elképedve hallgatta a marsallt, s mivel idős korára is megőrizte ifjonti lobbanékonyságát, felkiáltott: - Ki mondhatná meg előre, hogy egy roham sikerrel vagy kudarccal végződik-e? Bassompierre, pillantásra, s válaszra sem méltatva a herceget, Richelieu-höz fordult, s így szólott: - Bíboros úr, hallotta a véleményemet. - Köszönöm, hogy elmondta, marsall úr - mondta Richelieu, semmi jelét sem adva, mekkora ellenérzést váltott ki belőle a Bassompierre-nek Angouléme irányában tanúsított megvető viselkedése. Én magam tisztában voltam vele, hogy a kudarc megjósolásával Bassompierre nem vállalt túl nagy kockázatot. Ha a roham sikerrel jár, a győzelem mámorában mindenki elfelejti majd borúlátó jóslatát, ha viszont tényleg kudarccal végződik, azzal dicsekedhet, hogy lám, ő megmondta előre... Amikor később ezt az elképzelésemet megosztottam de Guron úrral, ő kifakadt: - De micsoda arcátlanság volt kudarcot jósolni Richelieu jelenlétében annak a rohamnak, amelyet épp maga a bíboros javasolt! - És még arcátlanabbnak találhatjuk a megjegyzését - mondta József atya -, ha azt is figyelembe vesszük, hogy Bassompierre őfelsége egyik katonai vezetője itt, miközben jóslata arról árulkodik, mennyire nem lenne ínyére, ha a királynak sikerülne bevennie La Rochelle-t. Emlékeznek, mit merészelt mondani az ostrom kezdetén? "Majd meglátjuk, leszünk-e elég bolondok elfoglalni La Rochelle-t." Bassompierre tisztában van vele, hogy ennek a hugenotta erődítménynek az elfoglalása óriási visszhangot verne Európa-szerte, s akkora dicsőséget hozna a királynak és Richelieu-nek, hogy sem Franciaországban, sem külföldön nem lelnének többé szövetségesre azok, akik ellenük szőnek összeesküvést. De térjünk vissza eredeti témánkhoz, kedves olvasóm. A megbeszélést folytatandó, a bíboros Schomberg-hez fordult, s őt kérte meg, fejtené ki véleményét a tervezett rohamról. Bár Schomberg valóban egyszerű s kissé faragatlan ember volt, ám igen éles elméjű is, ellentétben azzal, amit Bassompierre gondolt róla. És válaszában megtalálta a módját, hogy elégtételt adjon Angouléme hercegnek, méghozzá anélkül, hogy nyíltan ledorongolja Bassompierre-t. - Bíboros úr, jelen esetben, amint azt monseigneur Angouléme is mondotta, az egyetlen ésszerű kérdés, amelyet fel kell tennünk magunknak, hogy vajon kivitelezhető-e ez a roham. És hogy ezt megtudjuk, primo ki kell puhatolnunk, hol van az ellenséges erődítmény leggyengébb vagy legkevésbé őrzött pontja. Secundo módot kell találnunk rá, hogy felrobbanthassunk mondjuk egy kapurostélyt vagy egy hatalmas, vasalt kaput. Ehhez pedig harci petárdákra és a petárdarobbantásban jártas szakemberekre van szükségünk. De sem egyik, sem másik nem áll rendelkezésünkre, hiszen az ostrom kezdetén még úgy terveztük, hogy az idő és az éhínség végez majd La Rochelle-lel. - Ezt a hiányosságot azonnal pótolnunk kell - mondta a bíboros. - Kérem, mondja meg, hol szerezhetünk be petárdákat, s hol találunk megfelelő szakembereket! - Petárdát Saintes-ben gyártanak - válaszolta Schomberg. - Hozzáértő embereket pedig főként Párizsban találhatunk. - Intézkedni fogok - mondta erre a bíboros, s fölállt. - Uraim, köszönöm, hogy kifejtették becses véleményüket. A három ember felállt, s kölcsönös, hosszú kalapemelintgetések után távozott. Elsőként Angouléme herceg, nem azért, mert herceg volt - hiszen a marsallok és Franciaország főnemesei közt nem volt rangbéli különbség -, hanem mert vér szerinti királyi herceg, még ha fattyú is. - Uraim - mondta Richelieu, amint becsukódott az ajtó hadseregünk vezetői mögött -, kérem, maradjanak: szeretnék még valamit a kegyelmetek tudomására hozni. Nyilvánvalóan kockázatos rohamot indítani egy olyan erődített város ellen, amilyen La Rochelle, csakhogy van valami, amiről marsalljainknak, kiváltképp Bassompierre úrnak nem kell tudnia: gravissimo helyzet alakult ki: Milánó kormányzója ostrom alá vette Casalt. Szép olvasóm, most félbehagyom elbeszélésemet, s közvetlenül asszonyomhoz fordulok, méghozzá elsősorban azért, mert bár mélységesen csodálom a bíborost s tisztelem de Guront és József atyát is, e pillanatban szükségem van arra bájra és kedvességre, amely szép olvasómból árad. Mert be kell vallanom, hogy ezen a tanácskozáson a gentil sessó-nak csupa ellensége volt jelen. A bíboros szerint a nők "furcsa állatok", József atya démonok megtestesülését látja bennük, akiknek ősanyja miatt kiűzettünk a paradicsomból, de Guron úr pedig, ha választhat akár a legcsinosabb leányzó és a báránysült között, biztosan az utóbbit választja. Ezért hát most idehúzom a karosszékemet szép olvasóm széke mellé, s a füléhez hajolva elsőként avatom be asszonyomat az említett ügy rejtelmeibe. Az a város, amelyet Richelieu "Casal"-ként említett, nem francia, hanem itáliai, Piemont déli részén található, és a neve valójában Casale. De hát asszonyom is ismeri azt a szörnyűséges francia szokást, hogy nálunk minden idegen szót "franciásítanak". Így lett például minálunk Buckhingham elegáns, hangzatos nevéből a semmitmondó, kisszerű és orrhangon ejtendő Bukengan. De visszatérve Casaléra, ez a város Monferrato fővárosa (amit nálunk persze szintén elferdítve, Monferrá-nak mondanak), s Mantovához hasonlóan Mantuai Gonzaga birtoka. Ez a Gonzaga pedig, akinek itáliai herceg létére, "liliom van a szívébe vésve", nagyon szereti a franciákat, s a franciák viszontszeretik s támogatják is őt. S szegény hercegnek szüksége is van a támogatásra, mert birtokát csupa ellenség veszi körül: a szavojai herceg meg a Milánó tartományban berendezkedett spanyolok. Casal (így mondom-írom én is, jobb meggyőződésem ellenére, a bíboros írásmódját és kiejtését követve) stratégiai szempontból igen fontos hely, mert itt lehet átkelni a Pón, vagyis ez a Milánó tartomány bejárata, s a spanyolok azért vették ostrom alá, nehogy Milánó egyszer a franciák kezére kerüljön. Ragyogó példája ez, szép olvasóm, a világtörténelemben gyakran előforduló képtelenségnek: hogy egy esetleges támadásnak elejét vegyék, vállalják egy sokkal nagyobb pusztítással járó, biztos háború kockázatát. - Láthatják, uraim - folytatta a bíboros -, Spanyolország "lecsapott az alkalomra" (Richelieu kedvelte ezt a kifejezést), hogy hadseregünk La Rochelle ostromával van elfoglalva, s megtámadta Casalt, a Pó legfontosabb városát, melyet barátunk és szövetségesünk, a mantuai herceg zsoldjában álló francia helyőrség véd. Természetesen további segítséget is nyújtunk neki, de korántsem akkorát, amekkorát szeretnénk, hiszen haderőnk nagy része itt van lekötve, La Rochelle-nél. Épp ezért gondoltam rá, hogy talán megkísérelhetnénk rohammal bevenni La Rochelle-t, s ha sikerrel járunk, felszabaduló haderőnket oda vezényelhetnénk, ahol most a legnagyobb szükség van rá: Itáliába. - Szabadna kérdeznem valamit? - kérdezte József atya, amiután a bíboros, mondandója végeztével, elhallgatott. - Természetesen, József atya - válaszolta Richelieu. - Lefogadom, bíboros úr, hogy tüstént embereket küld Saintes-be, petárdákat vásárolni, másokat meg Párizsba, petárdásokért. De mit csinálunk mi ezalatt? - Keressük a La Rochelle-i erőd leggyengébb és legkevésbé őrzött pontját, s ebben kegyelmetek is a segítségemre lehetnek. - Miként segíthetnénk mi, bíboros úr? - kérdezte de Guron. - Hiszen semmilyen posztot sem töltünk be őfelsége hadseregében. - Az a feladat, amit kegyelmeteknek szánnék, nem katonai természetű - válaszolta Richelieu. - Sok katolikus La Rochelle-i él most a falakon kívül, ott űzve szerény mesterségét. Keressék meg őket, s ügyesen szedjék ki belőlük, hol vannak azok a pontok, melyeken át be lehet jutnia városba. Nekik ismerniük kell ezeket, mert meggyőződésem, hogy bár az első ágyúlövéskor kiűzték őket a városból, titokban visszajárnak, hogy a bent rekedtekkel üzleteljenek. Nekem is megvannak a magam forrásai, ahonnan értesüléseket meríthetek, de ezek a források, melyek felkutatására kegyelmeteket kérem, éppoly fontosak. Miután mindannyian megígértük, hogy kérésének eleget teszünk, elbocsátott bennünket, s alighogy Charpentier becsukta mögöttünk az ajtót, úgy merült bele egy hatalmas iratkötegbe, mint a nehéz kő a vízbe. Éjfél előtt biztosan nem jut a végére, de ez sem akadályozza meg benne, hogy holnap már hajnalban fölkeljen, kimenjen a gátra, s buzdítsa az építőket, amint minden nap tette, kivéve a vasárnapot, hiszen akkor szünetelt a munka és a harc, mindkét oldalon. Hiszen mi is, a hugenották is keresztények vagyunk... és szeretnünk kell felebarátainkat. A bíboros istállójában, míg átvettük a lovainkat, de Guron urat és József atyát is meghívtam a brézolles-i kastélyba; de Guron nyomban elfogadta a meghívást, mert Pont de Pierre-ben a szállás ugyan kellemes volt, de a koszt igen rossz, József atya viszont kerek perec elutasított, mondván, hogy este még tömérdek dolga van, s vacsorára nem is eszik mást, csak egy darabka kenyeret. Közben Idom nevű öszvérkancáját simogatta, aki láthatólag az egyetlen lény volt, akihez szívbéli érzelmek fűzték: vakargatta a homlokát, a pofáját, s kedves szavakat súgott nagy fülébe. Idom hálás lehetett a becézésért, mert - mint József atya mondta - sosem szeszélyeskedett, makacskodott, amint pedig az fajtájának szokása. Pedig a kapucinus szerzetescsuhájában, csak amazon mód tudott ülni rajta, s ráadásul nyereg nélkül, így hát Idom egyetlen fardobással könnyedén levethette volna a hátáról. Bár az is igaz, hogy a sovány, könnyű József atya nem jelentett túl nagy terhet számára. Amint Fogacer mondogatta volt: "Ha József atya meghal, könnyen megszabadul a testétől, s szépen kettesben marad a lelkével." De Bazimont asszony gondjaira bíztam Guron urat, aki egészen odavolt a gyönyörűségtől, hogy egyik "kedves nemesurát" viszontláthatja, Loire-i borral kínálta, s hozzá finom falatokat is felszolgált, amelyek nem sokáig álltak érintetlenül a tányérján. És amikor közöltem vele, hogy vacsora előtt ellátogatok Hörnerhez és az embereihez, s megnézem, hogy haladnak a park körüli fal építésével, nekik is küldetett öt flaskával ugyanabból a borból, hogy szomjukat csillapítsa s köszönetet mondjon úrnője nevében a munkájukért. Nicolas engedélyt kért, hogy elkísérhessen, és én rábólintottam, hiszen majd meghalt az unalomtól, amíg várt rám, oly hosszan időztem a bíborosnál. Hörner olyan katonás, germán udvariassággal fogadott, amilyet hajdanán a parancsnokával szemben tanúsíthatott, s látható élvezettel mutatta meg azokat a falszakaszokat, melyeket a svájciak emeltek. - Natürlich, Herr Graf [természetesen, gróf úr (német)] - mondta -, a falakon így is át lehet mászni, de esetleg csapdákat állíthatnánk a belső oldalon, arra az esetre, ha valami önhitt, ostoba alak megpróbálkoznék a bejutással. De még kevesebb költséggel járna, ha vásárolnának néhány német dogot, melyeket nappal láncon lehetne tartani, éjszaka viszont szabadon engednének a parkban. - Ezt jó ötletnek tartom, Herr Hörner, csak mondja meg, hol lehet ilyen kutyára szert tenni; a falhoz pedig szívből gratulálok. Mintha kőművesek csinálták volna! - Az egyik emberem kőműves volt - mondta Hörner -, ő mondta meg a többieknek, mit hogyan kell csinálni. - Akkor hát gratulálok neki is, és a többieknek is, akik ilyen jól eltanulták tőle a mesterséget. Ha valamelyikük megsérülne munka közben, kérem, Herr Hörner, küldje hozzám azonnal, hogy Fogacer kanonok úr, az orvosdoktor kezelhesse és elláthassa, nehogy a seb elfertőződjék. A Loire-i bort pedig kegyelmednek és az embereinek küldi de Bazimont asszony, így fejezvén ki háláját a szép falért. - Gróf úr - szólalt meg Nicolas, amiután búcsút vettünk ezektől a derék emberektől -, megengedne egy megjegyzést? - Miért ne, lovag úr? Feltéve persze, hogy illedelmes megjegyzésről van szó. - Csak azt szeretném mondani, hogy nagyon sok pénzt áldozott a gróf úr kőre, homokra, mészre - s mindezt egy olyan falhoz, amelyet, ha az ostrom véget ér, talán nem is lát soha többé. - Sejtettem, hogy a megjegyzésed illetlen lesz. - No de, gróf úr, megkérdezhetem, hogy miért? - Mert egy arcátlan kérdést rejt magában. - Miféle kérdést, gróf úr? - Nos hát, a megjegyzéseddel valójában azt szeretnéd kipuhatolni, vajon a háború után is találkozni kívánok-e de Brézolles márkinéval; mert ha őt látom, természetesen a falat is látom. - Gróf úr, higgye el, ártatlan vagyok! Nem szándékoztam beleártani magam a magánéletébe. - Felmentem a gyanú alól, lovag úr. No de mi másért találkoznék a háború után de Brézolles márkinéval, mint hogy feleségül vegyem? - Szeretném figyelmeztetni, gróf úr, hogy kegyelmed említette először a házasságot. - De a te iménti megjegyzésedben, ha burkoltan is, már benne foglaltatott. Kedves lovagom, csak mert te másra sem gondolsz s másról sem álmodsz, mint a házasságról, még nem kell kiházasítanod az egész világot. - Gróf úr, az elnézését kérem. - Megkapod. - Máris elhallgatok. Csak még azt engedje meg elmondanom, gróf úr, hogy az a házasság, amelyet maga a gróf úr hozott szóba, nekem is és mindenki másnak is nagy örömére szolgálna. - Nicolas, elég sokat fecsegsz, amikor hallgatsz. Mégis megbocsátom ezt a megjegyzésedet, feltéve hogy tényleg az utolsó volt. - Az utolsó volt, gróf úr. A kastély felé tartva megállapítottam magamban, hogy a tejfölösszájú Nicolas-nak nagyon fölvágták a nyelvét, s valahogy sokkal bátrabb lett, amióta bizonyos lehet benne, hogy de Foliange kisasszony a felesége lesz. De hogy is haragudhattam volna rá ezért, amikor oly nagyon szeretett s annyira ragaszkodott hozzám, mintha az apja volnék, holott csak alig tizenkét évvel voltam idősebb nála. Bazimont asszony csak a megérkezésemre várt, s máris intézkedett, hogy tálaljanak; ma is emlékszem, mily sebesen foglalta el de Guron úr a helyét az asztalnál. Ám alighogy leült, mindjárt fel is kellett állnia, mert megjelent de Foliange kisasszony, és bókolt előttünk; s bár ez a bók őszintén szólva csak halvány utánzata volt egy igazinak, nagy haladásról árulkodott, hiszen az előző napon a kisasszony még annyira gyönge lábakon állt, hogy meg sem merte kísérelni a meghajlást. De ma már mindenképpen jobb színben volt, arca sem volt olyan sápadt, részben mert visszanyerte a saját hitét, hogy túl van a legrosszabbon s élni fog, részben pedig mert de Bazimont asszony nemcsak anyai szeretetével ajándékozta meg, de az arcfestékeivel is, amelyek színt adtak az orcájának és megújult életörömöt lelkének. Nicolas-t úgy ültettem az asztalhoz, hogy épp a hölggyel szemben legyen, s így a kisasszonynak ne kelljen sem jobbra, sem balra tekingetnie, ha lopva egy pillantást kívánna vetni rá. Ami az étkezés során néhányszor meg is történt. Be kell vallanom, imádom látni, amint a hölgyek arcán a szemérem és a hódítás vágya küzd egymással. Alig láttunk neki a levesnek, megjelent Fogacer, akiért a délelőtt folyamán elküldettem Hörner egyik svájciját; szerettem volna ugyanis, ha tisztes távolból ugyan, de orvosi szemmel megnézi de Foliange kisasszonyt, beszél hozzá és beszélteti, ha szükségesnek látja. Előző este de Foliange kisasszony egyetlen szót sem szólt, most azonban hosszan beszélt, s mi a legteljesebb csöndben hallgattuk kedves hangját, előbb kíváncsian, majd mind nagyobb megrendüléssel, hiszen a várbéli szörnyű megpróbáltatásáról számolt be nekünk. - Az éhség érzete még kellemes is lehet - mondta -, ha tudjuk, hogy hamarosan valami finom étellel csillapíthatjuk, viszont megalázó és kínzó, ha nem is reménykedhetünk, hogy módunk lesz kielégítésére. - És miért érezte megalázónak? - kérdezte Fogacer. - Mert reggeltől estig másra sem gondol, másról sem álmodozik az ember, csak az evésről. Egész nap, és gyakran még éjszaka is, ha gyomrunk szédítő üressége fölver álmunkból, fölidézzük magunkban azoknak a finom ételeknek hosszú sorát, melyeket életünkben ettünk, a gyermekkori jó meleg tejtől és lekváros kenyértől az ízletes, ropogós sültekig, melyeket élvezettel fogyasztottunk, mielőtt La Rochelle kapui bezárultak volna mögöttünk. Olyan ez, mint valami szörnyű lidércnyomás, mert ahogyan a test gyöngül s tagjainkat egyre nehezebbnek érezzük, minden hirtelen mozdulat heves szívdobogást okoz, s közben mindinkább elveszítjük a lelkünk feletti uralmat is, s olyanokká válunk, mint azok a szegény kóbor kutyák, amelyek orrukkal túrják a szemetet valami élelem után. S mindehhez még a halálfélelem is társul, amely erőink hanyatlásával egyre fokozódik. De Foliange kisasszony közel állt a síráshoz, amíg e szörnyű gyötrelmeket felidézte. Végül mégis sikerült úrrá lenni a könnyein, annyira félt, hogy lemossák arcáról a festéket, s a festékkel együtt egész megújult életét is eltüntetik. Én magam csak nehezen tudtam elaludni ezen az éjszakán, mert eszembe jutottak a Ré szigeti Saint-Martin fellegvárban töltött, végtelenül hosszú, keserves napok, ahol is Buckingham seregének ostromát kellett kiállnunk. Nem mintha akár Nicolas, akár a svájciak vagy én magam az éhezésnek abba a végső stádiumába jutottunk volna, amelyről de Foliange kisasszony beszélt. A fejadagunkat szigorúan mérték ugyan, s ha le is adtunk néhány fontot a testsúlyunkból, egy percig sem kellett arra gondolnunk, hogy meg vannak számlálva a napjaink. Az is felötlött bennem, hogy ha La Rochelle-ben egy előkelő család is odáig jutott, hogy a parádés lovait kell leölnie, mert másképp nem juthat élelemhez, milyen helyzetben lehetnek a szegények, vagy akár azok, akik nem elég gazdagok hozzá, hogy vásároljanak az itt-ott még fellelhető élelmiszerből, amelyért a visszhangjaink szerint elképesztő árat kérnek? Ama estét követő reggelen, melyen de Foliange kisaszszony, az éhezők szenvedését ecsetelve oly mélyen megindított mindannyiunkat, Pont de Pierre-be indultam Nicolas-val, hogy szokás szerint meglátogassuk a bíborost. Richelieu azonban nem volt otthon. Még nem tért vissza a gátról, amelyet, mint tudjuk, minden reggel megtekintett, puszta jelenlétével ösztönözve az építőket. A távollétében Charpentier leültetett bennünket egy kis szalonban, ahol nagy tűz lobogott, hiszen igen hideg, szeles volt az idő: ott ült már de Guron úr és József atya is, s az utóbbi, örömét nem is palástolva, nyomban közölte velem, hogy sikerült egy La Rochelle-i katolikus bizalmába férkőznie, aki az ostromlottakkal üzletel, s így nyilván tudja, melyek a város kevéssé őrzött pontjai. Az efféle kereskedők élete kétszeresen veszélyben forog: felakaszthatják őket a királyi táborban, vagy lelőhetik a falakat őrző muskétások. József atya derűs és ingerkedő hangulatban volt, s nem is igyekezett véka alá rejteni azt a nyilvánvaló tényt, hogy sikerrel járt ott, ahol de Guron úr és én is kudarcot vallottunk, sőt az okokat is sietett elém tárni, méghozzá látható élvezettel. - Uraim - mondta -, be kell látniuk, hogy egy szerény öszvéren ülő, sovány kapucinustól nem ijed meg egy zavarosban halászó kis kereskedő, míg a kegyelmetek fenséges, harcias figurája bizonyára rémülettel tölti el. Isten őrizzen meg tőle, hogy ezt hibájukul rójam fel. Kegyelmetek így szolgálják a királyt. De látván kegyelmeteket azokon a hatalmas lovakon, fényes öltözékben, óriás csizmákban, oldalukon karddal, arról már nem is beszélve, ami a szemek elől rejtve van, mégis mindenki tud róluk, vagyis a nyeregtáskákban lapuló pisztolyokról - melyik az a törvényt kijátszó nyomorult, aki bízni mer kegyelmetekben, hiszen az efféle uraságoktól csak azt várhatja, hogy nem egyszer, hanem háromszor akasztatják fel? - Nos hát, hogy hívják azt a jómadarat? - vágott közbe, kissé ingerülten, de Guron. Később bevallotta nekem, hogy bár nagy csodálója József atyának, néha érez egy kis dölyföt nagy alázatossága mögött. - Bartoloccinak hívják - válaszolta József atya. - Olasz, aki törve beszéli a franciát, vagy ha úgy tetszik: francia szavakkal tűzdeli az olasz beszédét. - És mit tud a La Rochelle-i kapukról? - Az egyik kapu közelében dolgozott mint szalinár. - Szalinár? - kérdezte de Guron úr. - Hát az meg mi az ördög? - Hogyan? De Guron úr! Kegyelmed nem tudja? - álmélkodott József atya, akit láthatólag még mindig nem hagyott cserben ingerkedő kedve. - A szalinár - szóltam gyorsan közbe, mert éreztem, hogy de Guron urat kezdi már komolyan bőszíteni az ingerkedés - a szaunát őrző munkás. Ő nyitja-zárja a zsilipeket, ő kaparja le s halmozza kupacokba a sót és így tovább. Nos hát, atyám - folytattam, most már sürgetőleg -, mi is van ezzel a szalinárral? Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, s Charpentier közölte, hogy a bíboros hazatért, már a dolgozóasztalánál ül és vár minket. Észrevettem, hogy a gáton fújó heves széltől kipirult a máskor sápadt arca. - Uraim, megtalálták az emberünket? - Megtaláltuk - mondta József atya, akinek nagylelkűsége meghatotta de Guron urat. - Őszintén szólva - mondta Guron -, Orbieu úr és jómagam csak kerestük, ám József atya volt az, aki megtalálta. - Hol van? - kérdezte az atyához fordulva a bíboros. - A gárdisták termében, s egy muskétás van vele. - Hogy hívják? - Bartolocci. - Beszél franciául? - Olaszul beszél, s a beszédét néhány francia szóval tűzdeli. - Mit csinál a táborban? - Csempészkedik-kereskedik. - Vagyis egy kisstílű áruló - jelentette ki Richelieu. - Vagy egy tucat ilyet felakasztottunk már az ostrom kezdete óta. Másból nem tud megélni? Nincs mestersége? - Volt neki, monseigneur. De elvesztette a munkáját. A szalinákban dolgozott, de La Rochelle lemondott ezekről a sós mocsarakról: a szivattyúk, amelyek a tengervizet ide szippantották, túl gyakran romlottak el. És miután nem törődtek velük tovább, a szalinák elmocsarasodtak. - Ebből még nem derül ki a számomra, melyik a városfal leggyengébben őrzött pontja. - Bartolocci ezt személyesen szeretné elmondani eminenciádnak, monseigneur, cserébe pedig menlevelet kér, hogy ne tartóztassák le sem a táborban, sem a tábor kijáratánál. - Velem nem lehet alkudozni - mondta erre Richelieu, holott reggeltől estig mást sem tett, csak alkudozott, méghozzá zavarba ejtő ügyességgel. - De azért vezessék ide, szeretném megnézni és meghallgatni ezt az embert. József atya ekkor maga indult Bartolocciért, akinek a külsejéről a legkevesebb, amit mondhatunk, hogy nem volt előnyös: összenőtt szemöldöke egyetlen vastag, fekete vonalat képezett az orra fölött, beárnyékolva apró, ravaszul csillogó, gesztenyebarna szemét. Szája széles volt, ajka vaskos és vörös, fogai feketék, álla erősen előreugrott. Röviden: Bartolocci a legaljasabb, legálnokabb és legvisszataszítóbb lény volt, akit valaha láttam. - Bartolocci - mondta Richelieu -, ha jól értem, kegyelmet kérsz és egy menlevelet. - Vostra Eminenza - válaszolta Bartolocci, félig lehunyt szemmel, gyanakvó pillantással térdet hajtván a bíboros előtt -, ha az említett "menlevél", amint io hiszem, una salvacondotto, akkor tényleg ez az, amit kérek, col vostro permesso, Vostra Eminenza. - És te mit adsz érte cserébe? - kérdezte Richelieu, kifürkészhetetlen arccal. - Una informazione molto importante - válaszolta Bartolocci -, mihelyt Vostra Eminenza átadja nekem a salvacondottó-t. - Honnan tudhatom, hogy tényleg fontos-e az az információ, ha nem árulod el előre? - Vostra Eminenza - mondta erre Bartolocci -, facciamo l'ipotesi che nem találja úgy, hogy az informazione elég importante, allora nem ad mást solamente la grazia. Facciamo l'ipotesi che az informazioné-t molto importanté-nak találja. Akkor megkapom a graziá-t is meg a salvacondottó-t is. A bíboros magasan felvonta a szemöldökét, mintha meglepte vagy egyenesen szórakoztatta volna, hogy - ellentétben azzal, amit alig öt perce mondott - itt alkudozik egy kajmánnal. Másrészről viszont azt is észre kellett vennie, hogy embere cseppet sem ostoba, s az értesülés, amit kaphat tőle, talán megér egy kegyelmet, ami neki nem sokba kerül, és egy menlevelet is, ami még kevesebbe kerül. - Áll az alku - mondta egyszerűen. - Hallgatlak. - Vostra Eminenza, il punto piti debole delta fortificazione [az erődítmény leggyengébb pontja. (olasz)] a Maubec-kapu. Kedves olvasóm, ismételten szeretném emlékeztetni rá, hogy a királyi csapatok egyetlen lövészárka sem húzódott százötven ölnél közelebb a városfalakhoz, mégpedig azért nem, mert legfeljebb ilyen messzire hordanak az ellenséges muskéták, így hát az első vonalban sem kell ellenséges tűztől tartani. A királyi seregben a szerencsétlen montaubani ostrom óta vezették be ezt a kötelező távolságot, ahol is az első sáncvonal az ellenséghez túl közel húzódott, s egy bástyáról kilőtt hugenotta golyó fejen találta Maine hercegét, aki a helyszínen szörnyethalt. Köztünk és La Rochelle között tehát egy széles földsáv húzódott, amely egyik félhez sem tartozott, de mivel messziről is jól belátható volt, lehetetlenné tette, hogy az ostromlottak kitörjenek a várból s rajtunk üssenek. Egy hóbortos ötlettől hajtva, ezen a senki földjén, amelyet bármikor tűz alá vehettek az ellenséges muskétások, itt rendezett hamvazószerdán egyfajta hajtóvadászatot Toiras: ráeresztette a kutyákat egy nyúlra. E bravura (hőstett) a bíboros heves rosszallását váltotta ki: két héten át a legkomorabb arckifejezését öltötte magára, ha Toiras-val találkozott. De térjünk vissza a mi olasz kereskedőnkhöz s a Maubec-kapura vonatkozó megállapításához, mely szerint az erődítmény leggyengébb pontja éppen ez a kapu. Itt terül el, magyarázta a maga francia-olasz keveréknyelvén, az a sós mocsár, ahol hajdan szalinárként dolgozott, s amely mára már nem szalina, csak közönséges mocsár, de azért a területet egykor behálózó és a kis sós vizű öblöket négyzet alakban körülfogó ösvények megvannak: e négyzetek egy-egy oldala nem hosszabb öt ölnél, s az öblöcskék igen sekélyek, hogy a víz minél gyorsabban elpárologjon. Ezek az ösvények, magyarázta Bartolocci, valóságos labirintust képeznek, s csakis rajtuk lehet a város faláig eljutni anélkül, hogy eltévednénk, s egyre csak körben járnánk vagy elsüllyednénk az iszapban. S mivel a La Rochelle-iek úgy vélik, hogy ezen a labirintuson át a király katonái sosem tudnának elvergődni a Maubec-kapuig, nem is igen őrzik a területet, ezért a hajdani szalinárok éjszakánként itt osonnak be a városba, hogy portékájukat eladják a bent rekedt lakosoknak, akik az akasztófát is kockáztatják, csak hogy élelemhez jussanak, mert - amint Rohan hercegné szakácsa is mondta - "inkább lógnak, semmint éhen halnak". - Bartolocci - mondta Richelieu, már élénk érdeklődéssel -, ha jól értem, csak egy szalinár kalauzolhat el minket a Maubec-kapuhoz. - Certamente, Vostra Eminenza. - A kérdés most már csak az: hajlandó vagy-e te vállalkozni a kísérő szerepére? - Ma certo! - jelentette ki lelkesen Bartolocci -, ma si, Vostra Eminenza! Ma si, per I'amor de Dio! [ Hát hogyne! Természetesen, eminenciás uram, természetesen, Isten nevében! (olasz)] - Akkor hát megkapod a kegyelmet is, meg a menlevelet is - mondta a bíboros. - De mielőtt a roham időpontját kitűzném, sötét éjjel terepszemlét tartasz az egyik tisztemmel a Maubec-kapunál. Erre az utasításra Bartolocci lesütötte a szemét, s zavartan hallgatott. Hallgatása megdöbbentett. Hiszen oly lelkesen vállalkozott rá, hogy a kísérőnk lesz, amikor rohamot indítunk a város ellen, most meg egy egyszenű felderítés megrettenti, amely pedig sokkal kisebb kockázattal jár. - Nos hát, Bartolocci? - kérdezte Richelieu nyers hangon, s oly szigorú pillantást vetvén emberünkre, amiből meg kellett értenie, hogy ha a parancs teljesítése elől kitér, nincs alku. - Vostra Eminenza - mondta végül Bartolocci -, ha meglesz a ricognizione del terreno, [a terepszemle (olasz)] megkapom a graziá-t és a salvacondottó-t? - Megkapod - mondta Richelieu. Bartolocci fölemelte a fejét, és őszintének, nyíltnak szánt pillantást vetett a bíborosra. - Allora - mondta -, sono d'accordo por la recognizione, Vostra Eminenza. [Akkor hát kész vagyok a terepszemlére, eminenciás uram. (olasz)] - Charpentier - mondta a bíboros, aki szeretett volna mihamarább véget vetni a beszélgetésnek -, vezesd haza il signor Bartoloccit. Amint az ajtó becsukódott a szalinár mögött, egy mély sóhajjal megjegyezte: - Sajnos a háború éppúgy, mint a politika, néha meglehetősen nemtelen eszközök használatára kényszerít bennünket. Ez a szalinár például semmivel sem bizalomgerjesztőbb, egy mérges kígyónál. Mégis elképzelhető, hogy igazat mond, és meg kell ragadnunk a kínálkozó lehetőséget. Ám nem szeretném a terepszemlét a királyi hadsereg valamelyik tisztjére bízni. Bátor emberek ugyan, de mint minden katona, szívesen dicsekednek a hőstetteikkel. Márpedig nyilvánvaló, hogy mindennél fontosabb teljes titokban tartani a tervünket. Uraim, ismernek olyan embert, akit megbízhatnánk a terepszemlével? - Bármelyikünket! - jelentette ki nyomban József atya, aki oly jól ismerte a bíborost, hogy kitalálta a gondolatát, még mielőtt szavakba öntötte volna. - Miért ne? - mondta de Guron úr is. - Tényleg, miért ne? - visszhangoztam én is. - Köszönöm, uraim - mondta erre Richelieu. - Melyikük vállalkoznék önként e feladatra? Három kéz emelkedett a magasba. Richelieu sorra belenézett a szemükbe. Azután lehunyta szemét, majd rövid gondolkodás után ismét felnyitotta, s így szólott: - Orbieu urat választom: ő a legfiatalabb hármójuk közül. Ami valójában azt jelentette, hogy József atya gyönge fizikuma, de Guron úr pedig - kövér, pocakos ember lévén - nehézkessége miatt nem alkalmas a feladatra. Így esett hát, hogy amióta a király szolgálatában állok, most először nem diplomáciai, hanem katonai küldetéssel bíztak meg. A következő napok és éjszakák során mélységes aggodalommal készültem az éjjeli terepszemlére, amikor majd lámpás nélkül kell átvergődnöm egy mocsáron, hiszen a hugenotta muskétások a leghaloványabb fényre is felfigyelnének.

IX. fejezet

Mindössze százötven öl [háromszáz méter] lehetett a távolság csapataink első lövészárka és a La Rochelle-i városfal között: egy ilyen rövid utat világos nappal néhány perc alatt megtehetünk, ám ezúttal az elmocsarasodott szabna kuszán kanyargó ösvényein csak nagyon lassan, tapogatózva haladhatunk majd, s a séta még így is nyaktörő mutatványnak ígérkezik. Ugyancsak elkelne egy tájoló, melynek segítségével biztosan haladhatnánk a fal irányában, azután meg, ha a terepszemlével végeztünk, vissza, a lövészárokhoz. De sajnos nemcsak hogy kanyargós lesz az út, amely a hajdani, nem szabályos négyzet alakú szalinaöblök körül vezet, de ráadásul ahhoz, hogy a tájolóra pillantsunk, tüzet kellene csiholnunk, s még ha a kabátunk szárnya mögé rejtjük is eközben a kovakövet, a felvillanó rövidke fényt is biztosan észrevennék a La Rochelle-i őrök. Ez pedig küldetésünk kudarcát jelentené. Ha felhívjuk magunkra a figyelmet, vagy a muskétások golyói szántják fel a senki földjét, vagy az őrök kitörnek a várból, és foglyul ejtenek bennünket. Bartolocci azt állította, hogy sötét éjszaka is kiismeri magát a labirintusban, és elvezet minket a város faláig. Nekem tehát csak követnem kell őt - de miként tudom majd követni, ha nem látom? Megteheti, hogy ott hagy engem a labirintus kellős közepén, azután visszatér a táborunkba, és azt mondja, hogy eltévedtem. Egyáltalán: bízhatom-e ebben a semmirekellőben, aki oly gyorsan ráállt, hogy a petárdásainkat elvezeti a Maubec-kapuhoz, viszont egy egyszerű terepszemléhez láthatólag nemigen fűlt a foga? A bíboros azt mondta, hogy Bartolocciban csak annyira bízik, mint egy mérges kígyóban. Én magam is erősen kételkedtem benne, hogy ez a szalinár el tud vagy el akar vezetni bennünket a hugenotta erőd leggyengébb pontjához. A gyanú már akkor feltámadt bennem, amikor a fickó, a bíborossal alkudozva, mindenáron meg akarta szerezni a graziá-t és a salvacondottó-t, [kegyelmet és menlevelet. (olasz)] de csak üres ígéreteket adott volna cserébe. Minél inkább a tudatára ébredtem a terepszemle nehézségeinek, annál inkább éreztem azt is, hogy a fő veszélyt nem is a hugenották, hanem Bartolocci jelenti számomra. Így hát végül elhatároztam, hogy megteszem a szükséges óvintézkedéseket, mielőtt nekivágnék ezzel a gazfickóval a mocsárnak. Elhatározásom, s az intézkedések hatására, melyeket Hörnerrel együtt hoztunk, s amelyeknek mibenlétét a későbbiekben látni fogják, olyannyira visszanyertem biztonságérzetemet s lelki egyensúlyomat, hogy már türelmetlenül vártam a kalandot, pedig még hosszú napok választottak el tőle. Mindenképp várni kellett ugyanis újholdig, amikor is a holdsarló még olyan vékonyka, hogy úgyszólván nem is látszik, s lehetőleg olyan vastag felhőtakaró borítja az eget, hogy egyetlen csillag sem ragyog, ami azt jelentette, hogy az orrunk hegyéig sem látunk majd. Nicolas nagyon szeretett volna elkísérni az éjszakai felderítő útra, s mivel finom célzásai süket fülekre találtak öltöztetés közben, nyílt támadásba lendült. - Nicolas - mondtam -, ellovagolsz velem Bartolocci viskójáig, és ott őrzöd a lovainkat, amíg vissza nem jövök. - Gróf úr, Hörner egyik svájcija is őrizhetné a kegyelmed lovát! - Jól hallottam? - kérdeztem szigorúan. - Talán nem te vagy a lovászom? Áthárítanád a kötelességedet valaki másra? - De igen, én vagyok a gróf úr lovásza. És híven teljesítem minden parancsát. - Hallottad a parancsomat. Nem változtatok rajta! Nicolas erre a szemöldökéig elvörösödött, és oly szörnyen szégyellte magát, hogy megsajnáltam. - Nicolas - mondtam ezért, magyarázatképpen -, Bartolocci és én egymás mögött haladunk majd a vaksötét éjszakában: ő, aki ismeri az utat, elöl fog menni, én meg, aki nem ismerem, a nyomában lépkedem majd. Mire lenne jó, ha te meg, aki szintén nem ismered az utat, ott botorkálnál mögöttem? Két tudatlan ember nem tesz ki egy tudót. - De mi lesz, gróf úr, ha az a semmirekellő váratlanul leszúrja kegyelmedet és elszelel? - És ha így lenne, te mit tehetnél? Vaktában rohannál utána? És elsüllyednél a mocsárban, belefulladnál az iszapba? Sokra mennék vele! - De legalább lesz fegyver a gróf úrnál? - Persze hogy lesz. Páncélinget viselek majd a zekém alatt, a zeke zsebében meg két megtöltött pisztolyt, az övemben pedig tőrt. Ráadásul szükségem van még egy jó ölnyi hosszú kenderkötélre is. - Hogyhogy, gróf úr? Ha a terepszemle véget ér, nyomban fel is akasztja azt a nyomorultat? - Miket beszélsz! Csúnya dolgokat képzelsz te, Nicolas! Csak szerezd meg azt a kötelet. Később majd elmondom, mire kell. - Megszerzem, gróf úr. Megbocsátja még egyszer utoljára a erőszakoskodásomat? - Tiszta szívemből megbocsátok neked, Nicolas. De most már ne kérlelj, mert semmiképp sem tudok eleget tenni a kérésednek. Azután, látva, hogy a szegény fiú mennyire elcsüggedt, megkérdeztem: - Udvarolsz-e de Foliange kisasszonynak? E név említésére felcsillant a szeme, de nyomban ki is hunyt benne a fény. - Sajnos csak alig-alig, gróf úr! És mindig csak de Bazimont asszony jelenlétében, aki egymaga felér a török szultán összes janicsárjával! Épp hogy csak de Foliange kisasszony egészsége felől érdeklődhetem. Minden más tilos: mosolyok, pillantások, tréfás szavak, bókok, s persze azok a semmiségek is, melyeket a szerelmesek mondanak egymásnak. - És mit csinál, mit mond a szép hölgy, amikor találkoztok? - Semmit sem mond. Ki sem nyitja a száját. - Hogyan? Még lopva sem pillantgat rád? Nem verdes a szempillájával? Semmi sóhaj? Semmi pirulás? - Elpirulni szokott, gróf úr, méghozzá mindig kétszer: amikor találkozunk s amikor elválunk. - De hát ennyi elég is! Szeret téged! Minden más csak annak a képmutató tartózkodásnak a következménye, melyet a szemérem nevében kötelezően előírnak a fiatal leányok számára. Nem kell szomorkodnod miatta. Ebédnél szemügyre vettem a leánykát, s úgy találtam, hogy már egészen jó színben van. - Jó színben van? - kiáltott fel nagy hévvel Nicolas. - Az isten szerelmére, gróf úr! Olyan gyönyörű, hogy egy angyal is elkárhozna tőle! - Nicolas, úgy látom, már teljesen elfelejtetted a jó atyák tanításait. Az angyaloknak nincs nemük, következésképpen Éva lányai nem taszíthatják kárhozatba őket... De hiába volt minden igyekezetem, mert egy kínai mandarint is előbb sikerült volna megmosolyogtatnom, mint Nicolas-t. Lovászom tele volt feszültséggel, komoran jött-ment és vigasztalhatatlanul szomorúnak látszott. Amióta de Foliange kisasszony megérkezett, nem érdekelte őt sem az ostrom, sem a gát! Tantaloszi kínokat állt ki: a szép gyümölcs kéznyújtásnyira volt tőle, mégsem szakíthatta le. Hát igen, gondoltam: ilyen az ember! Mindnek megvan a maga álma, terve, gondja! Az én szegény Nicolas-m izgatottan várja, hogy a király végre visszatérjen La Rochelle-be, s megtarthassák az esküvőt. Én meg tűkön ülve várom hosszú napokon és éjszakákon át az újholdat, amikor elég sötét lesz hozzá, hogy küldetésemet végrehajtsam. De persze ebben a földi életben semmi sem biztos, csak a halál: hosszúnak ígérkező várakozásomnak egyszer csak vége szakadt. Amikor reggel, a Nicolas-val folytatott beszélgetés után, elindultam a kastélyból, olyan sűrű, ragacsos, sötét köd fogott körül, hogy alig tudtam kivenni a lépcső alján imbolygó hatalmas, sötét árnyakat, s csak feltételeztem, hogy Hörner lehet ott, Nicolas, meg a felnyergelt lovaink. - Herr Graf! - mondta Hörner, s a hangja tompán szólt, és mintha nagyon messziről érkezett volna -, ha ma is ellátogat a bíboros úrhoz Pont de Pierre-be, nagyon vigyázzon az úton: előbb ütközik neki embernek-állatnak, mint hogy megpillantaná. Igaza volt. De szerencsére a szekerek, lovasok és gyalogosok annyira féltek az összeütközéstől, hogy mindenki csigalassúsággal haladt. A közeledő árnyak óriásinak tűntek. Viszont sokkal kisebb volt a zaj, mint máskor, mintha a neszeket elnyelő vastag köd mindent kócba csomagolt volna. Pont de Pierre-ben nem találtam mást, csak Charpentier-t, aki közölte, hogy a bíboros, az időjárással dacolva, kiment a gátra, mert attól tartott, hogy ha nem látják, abbahagyják a munkát. De utasításokat hagyott nekem. Ha a sűrű köd éjszakáig sem oszlik fel, nem kell újholdig várnom, hanem máris megejthetem a terepszemlét Bartoloccival, aki a parancsa szerint este kilenc órakor vár engem és de Clérac urat a kunyhójában. De Clérac kísér el bennünket a Maubec-kapuhoz legközelebb eső lövészárokig, hogy jövet is, menet is könnyen átléphessünk a tábor határán. Sietve búcsút vettem Charpentier-től, s kifelé menet megsimogattam a bíboros macskájának nyakát: úgy éreztem, ha nem is haragudott érte, de erősen meglepte ez a bizalmaskodás. Azután nehézkesen, úgyszólván tapogatózva elindultam a nagy ködben vissza, Brézolles-ba, majd nyomban magamhoz rendeltem Hörnert, hogy küldetésemről tanácskozzam vele: tökéletesen megbíztam a titoktartásában, s még elevenen élt emlékezetemben, milyen ügyesen segített kivágnom magam a Fleury en Biére-i csapdából; Hörner "ismerte a hadakozás minden csínját-bínját", amint IV. Henrik mondta volt. Hörner a maga megszokott, merev udvariasságával először is engedélyt kért, hogy adhasson néhány tanácsot. - Erlauben Sie mir, Herr Graf, Ihnen einen Rat zu geben. [ Engedje meg, gróf úr, hogy adjak kegyelmednek egy tanácsot. (német)] Amiután az engedélyt megadtam, nem egy tanácsot kaptam tőle, hanem sokat, s mind nagyon okos tanács volt. Primo: az öltözékem legyen sötét vagy egyenesen fekete, s ne viseljek magamon semmilyen fénylő tárgyat. Secundo: ne a tölcsérszárú csizmámat viseljem, mert a mocsárban tele lesz vízzel és iszappal. Tertio, vegyek fel magas szárú, a térdnél hermetikusan zárt csizmát, amelyben ugyan kényelmetlenebb a járás, viszont elkerülöm, hogy a sár fölülről a csizmába zúduljon. Quarto: tőle kért de Clérac lovag úr (már nem nevezte másként Nicolas-t) a számomra egy két öl hosszúságú kötelet, amiből ő arra következtetett, hogy nyilván magamhoz akarom kötni a sötétben előttem haladó szalinárt, nehogy elveszítsem, pontosabban: nehogy ő elveszítsen engem. - Olyan csizmát húzok, amilyet javasolt, Herr Hörnermondtam -, és a kötelet is használni fogom. Egyéb jó tanácsa nincsen? Amire Hörner, rövid gondolkodás után, még így szólott: - Herr Graf, ha ez a szalinár olyan, amilyennek leírta, helyesnek tartanám, ha a kunyhójába lépve a lovásza tetőtől talpig megmotozná. Így biztos lehet majd benne, hogy nincs nála kés, mellyel leszúrhatja kegyelmedet. - Nagyon köszönöm, Herr Hörner, azt hiszem, ennyi elég is lesz. - Herr Graf - mondta még Hörner -, darf ich eine aradere Frage stellen?[ [] Gróf úr, feltehetnék még egy kérdést? (német)] - Természetesen. - A szalinár viskójához feltehetőleg nem tartozik istálló. - Nyilván nem. - Akkor hát a lovag úr a szabad ég alatt őrzi majd a kegyelmed és a saját lovát, amíg a gróf úr a terepszemlét végzi. Das ist sehr gefalrlicht.[ Ez nagyon veszélyes. (német)] Úgy hallottam, hogy bár a fegyelem meglehetősen erős a táborban, éjszakánként mégis előfordul, hogy elkötnek egy-egy lovat - akár erőszakkal is. - Ez valóban így van - mondtam, s mosolyogtam magamban, mert már tudtam, hová akar Hörner kilyukadni. - Nekem itt az a feladatom, Herr Graf- mondta Hörner ünnepélyesen, s feszesen kihúzta magát -, hogy a kegyelmed személyének és javainak biztonsága felett őrködjem. - Éjszaka tehát Nicolas-t akarja őrizni? - És a kegyelmetek lovait is, Herr Graf. - Mi módon? - Az legyen az én gondom, Herr Graf. Négy ember elég is lesz. Én és három svájci. - Nagyon köszönöm, Herr Hörner. Akkor hát együtt indulunk útnak este, pontban nyolc órakor. De Clérac kapitány valamivel nyolc óra előtt érkezett meg Brézolles-ba, mögötte ott ügetett öszvérháton József atya: ő volt az egyetlen, aki elvezethetett bennünket Bartolocci kunyhójához. Így hát Hörnerrel, a svájciakkal és Nicolas-val együtt, már nyolcan voltunk. De Bazimont asszony rendkívüli mód örült, hogy ennyi jóvágású nemesember gyűlt össze körülötte, s indulás előtt meg is invitált bennünket egy "búcsúpohárra", amelyet mindenki örömmel elfogadott, kivéve József atyát, aki csak vizet kért. S mivel a Brézolles-i kastélyban forrásból tört fel a víz, friss és nagyon jóízű volt, az atya látható élvezettel kortyolgatta, olyannyira, hogy már-már arra gondoltam, néha bizony ő is a torkosság bűnébe esik... Ha tudatában lett volna ennek, szigorú lelkiismerete biztosan furdalni kezdi. Szerencsére azonban sohasem vette észre, mekkora élvezetét leli a mindennapi élet apró örömeiben, például abban, ahogyan simogatja s becézgeti az öszvérét, vagy jó étvággyal elfogyasztja szűkös vacsoráját, s esti imája után - melyek közül egyet sem mulasztott el soha - máris az igazak álmát alussza. Végre útnak indultunk a koromsötét éjszakában, amelyben József atya a csodával határos módon, tökéletesen tájékozódott. A legmeglepőbb nem is az volt, hogy Bartolocci háza egy bűzös, roskatag, kémény nélküli viskó volt, hanem az, hogy meg tudta vásárolni, amint pedig állította. Őszintén szólva nemigen hittem el egyetlen szavát sem. Szörnyen megrémült, amikor egyszerre öten léptünk be hozzá, de Clérac úr, Hörner, Nicolas, József atya és jómagam - a két svájci a lovakra vigyázott odakint -, és rémülete még nagyobb lett, amikor megpillantotta a kezemben a kötelet: azt hihette, hogy fel akarjuk akasztani, s nem is kérdezte, miért, nyilván sok okot talált érdemtelen életében, amelyekkel mind-mind kiérdemelte az akasztófát. József atya azonban irgalmasan eloszlatta az aggodalmát, megmagyarázván neki, milyen célt szolgál majd a kötél. Azután még hozzátette, hogy meg fogjuk motozni, hogy megbizonyosodjunk róla, nincs-e nála fegyver. Amire Bartolocci, mintegy erkölcsi felháborodással, felkiáltott: - Fegyver, énnálam! De hát nekem nincs fegyverem! Esküszöm Isten szent nevére! - Ne esküdj! - intette le szigorúan József atya. - Halálos bűnt követ el, aki Isten nevére esküszik! - Akkor hát - mondta Bartolocci, s feszesen kihúzta magát -, a becsületemre esküszöm, hogy nincs nálam fegyver! Uramisten!, gondoltam. A becsületére esküszik! Bartolocci és a becsület! - No de hát hogy van ez, Bartolocci? - kérdeztem. - Egyszerre kitűnően beszélsz franciául! Hová tűnt olasszal kevert, tört franciaságod, amelyet a bíboros jelenlétében használtál? - Amikor egy nagyúrral beszélünk, gróf úr, jobb, ha a valóságosnál ostobábbnak mutatjuk magunkat. Egyébként pedig arra gondoltam, hogy mivel a bíboros úr beszél olaszul, örülni fog, ha olaszul szólok hozzá. - És hol tanultál meg ilyen jól franciául? - Jobb napokat is láttam én, gróf úr: a jezsuiták neveltje voltam. - Büszkék lehetnek a tanítványukra! - kiáltott fel József atya, aki nem kedvelte a jezsuitákat, úgy ítélvén meg, hogy túlságosan világi életet élnek, túl mohón zsebelik be az adományokat, teszik rá kezüket az örökségekre, és éppily kapzsi módon kereskednek a híres porukkal. [kininnel] - A jezsuiták tanítványa! - álmélkodott de Clérac úr is. - Akiből szalinár lett, sőt a zavarosban halászó kereskedő! Úgy látom, van itt néhány kérdés, amelyet tisztáznunk kell... - Hosszú történet az enyém - válaszolta Bartolocci, bűnbánóan lehajtván a fejét, s én a fogamat csikorgattam, olyan alamuszi volt ez a töredelmes főhajtás. - Nicolas - mondtam, hogy véget vessünk a színjátéknak -, motozd meg! Nicolas kissé zavartan Bartoloccihoz lépett, s félénken megtapogatta a hátát, a mellét, a két karját s a lábát is, térdig, azután felém fordulva magabiztosan kijelentette, hogy a szalinárnál valóban nincs fegyver. Nekem nagyon nem tetszett ez a magabiztosság, s megkérdeztem Hörnerntől, miként vélekedik a Nicolas-féle motozásról. - Sehr schlecht [Nagyon rossz. (német)] - mondta megvetően. Amire a szegény Nicolas a haja tövéig elpirult. Én azonban most nem voltam elnéző kedvemben, s haragosan így szóltam: - Nicolas, nem motoztad meg tetőtől talpig Bartoloccit. - Én azt hiszem, gróf úr, hogy megmotoztam - védekezett Nicolas. - Nem! Úgy motoztad meg, ahogyan a Louvre őrsége ezerhatszáztízben Ravaillacot motozta meg. És másnap IV. Henrik halott volt. Tőrszúrás végzett vele. Ez a következménye a hanyag motozásnak! - És mit mulasztottam el megnézni, gróf úr? - kérdezte Nicolas remegő hangon. - A térdhajlatát. Amire a szegény Nicolas megint csak mélyen elpirult, s a legszívesebben a föld alá bújt volna szégyenében. Azonnal térdre ereszkedett Bartolocci előtt, aki egy kissé elsápadt, s tapogatni kezdte a szalinár mocskos csizmáját, amely olyan vastag bőrből készült, hogy lehetetlen volt kitapogatni, elrejtettek-e benne valamit. Tanácstalanul felpillantott rám. De mivel én egy szót sem szóltam, Hörnerre nézett, aki azonban szintén fagyosan fogadta a segélykérő pillantást. Végül Nicolas a bátyjára emelte esdeklő tekintetét. A vér nem válik vízzé. De Clérac kapitány, dörgedelmes hangon ugyan, de azért megadta a kért tanácsot: - Te zöldfülű! Mit csinálsz, ha van valami a csizmádban, ami töri a lábad? - Leveszem a csizmát, és megnézem, mi az. - Hát akkor most mire vársz, te kelekótya? Nicolas, amilyen lassan szülte meg az ötletet, olyan gyors volt most a kivitelezésben. Lehajolt, megragadta Bartolocci jobb lábán a csizmát, s olyan magasra emelte, hogy a szalinár hátrabukfencezett arra a szalmazsákra, amely a fekhelyéül szolgált. Ebben a testhelyzetben már gyerekjáték volt lehúzni a lábbeliket, s Nicolas ügyesen végre is hajtotta a feladatot. - Fúj, de büdös! - kiáltotta, de azért bátran beledugta a kezét mindkettőbe, s a ballábasban - lévén Bartolocci balkezes -, a szár belsejében felfedezett egy bevarrt tokot, amelyből előhúzott egy méretes, jól kiélezett és kihegyezett kést. - Bartolocci! - kiáltottam. - Hazudtál nekem! Igenis van nálad fegyver! Amit ráadásul el is rejtettél! - Gróf úr - mondta erre Bartolocci, sápadtan, de azért nem túlságosan feldúltan -, ez nem fegyver! Ez csak egy kés, amivel az osztrigákat nyitom fel! - Tréfálsz? Egy osztriganyitogató kés nem ilyen hosszú s nem is ilyen éles! Mi a véleménye róla, Hörner? - Ez egy hasfelmetsző kés - mondta Hörner. - Gróf úr - mondta Bartolocci -, minden szalinár ilyen kést hord magánál. Enélkül egyikünk sem lehetne hosszú életű. - De ezzel sem leszel te hosszú életű. Bartolocci, el kell vennem tőled ezt a fegyvert, legalábbis a terepszemle idejére. Ezzel megragadtam a kést a hegyénél, meglengettem a vállam fölött, majd elhajítottam. Rezegve beleállt a viskó legfölső gerendájába, és én egyszeriben nagyra nőttem - amint azt vártam is - Bartolocci szemében, hiszen nyilván álmában sem gondolta volna, hogy egy nemesúr ismeri a késhajítás fortélyát, amelyet én zsenge gyermekkoromban tanultam meg La Surie lovagtól. A lovakat hát Hörnerre, a svájciakra és Nicolas-ra bíztam, én magam pedig elindultam a vaksötét éjszakában az első lövészárok felé; tőlem balra de Clérac kapitány haladt, jobbra pedig Bartolocci, a derekára tekert kötéllel, melynek végét a markomban szorítottam. Fura mód, amíg de Clérac a királyi sereg lövészárkai közt vezetett, melyeket mindenkinél jobban ismert, fájó gondolataim egyre csak de Brézolles márkiné körül forogtak. Hét hónap telt el azóta, hogy Nantes-ba utazott, s mit nem adtam volna érte, ha viszontláthatom! Utóbb igen meghökkentőnek találtam, hogy egy ilyen életveszélyes kaland közepette csak ő járt a fejemben. Bár az is igaz, hogy míg előbb fájdalmas volt rágondolnom, utóbb erőt merítettem az emlékéből. A szerelmesekre jellemző babonás megérzés kerített ugyanis hatalmába, s úgy véltem, ha a jelen megpróbáltatásain sikerül úrrá lennem, az ég azzal jutalmaz majd, hogy viszontláthatom kedvesemet. De álmodozásaim közepette is éberen figyeltem az utat, s tudatában voltam vállalkozásunk veszélyességének. Abban a kellemes meglepetésben volt részem, hogy éppen Du Hallier-ba botlottunk az első lövészároknál: ellenőrizte, hogy az őrök a helyükön vannak-e és nyitva tartják-e a szemüket. Ellenőrző útja sokak számára végzetes is lehetett. A kötelességmulasztókra botozás várt, a visszaesőkre pedig halál. A titoktartás oly tökéletes volt, hogy még Du Hallier sem tudott a küldetésünkről, csak az árok parancsnoka. A fülembe súgta a jelszót, amely visszafelé jövet megóv tőle, hogy az őr muskétatűzzel fogadjon. És hogy is felejthettem volna el a jelszót, királynénk nevét? Elszorult a szívem, amikor a lehető leggyalázatosabb kísérettel kiléptem a lövészárokból: Bartolocci haladt előttem, a derekára tekert kötéllel, melynek végét erősen szorítottam a markomban. Istennek hála, most, hogy elvettük a kését, nem vághatta el alattomban a kötelet. Ám amikor elértünk ahhoz a ponthoz, ahol a mocsár kezdődött, s ő lelassította lépteit, nekem pedig ettől kezdve szorosan a nyomában kellett lépdelnem a sós mocsárban kanyargó ösvényt követve, ismét nagy veszélyben éreztem magam. Kísérőm tudta, hogy ott vagyok a háta mögött, elég lett volna egy rúgás, és én máris a földre zuhanok, ő pedig azt tesz velem, amit akar. Megfeszítettem hát a kötelet, mintha Acclám gyeplője lett volna. És valahányszor a semmirekellő megállt, megragadtam a zekém ujjába rejtett pisztolyok egyikét, s a csövét a tarkójához nyomva a fülébe súgtam: - Ne feledd, Bartolocci, hogy te ember vagy, nem ló! Ha rúgni próbálsz, kilyukasztom a tarkódat, s gyorsabban a pokolra juttatlak, mint gondolnád. - De én egyáltalán nem szeretnék a pokolra jutni - mondta panaszos hangon Bartolocci. - Jó katolikus vagyok, minden vasárnap misét hallgatok és imádkozom Istenhez. - Akkor most nagyon vigyázz, hogy a tetteid összhangban álljanak az imáiddal! És ha megszentelt földben szeretnél majdanán nyugodni, ne próbálj elárulni, mert akkor itt fogsz az iszapban rohadni az idők végezetéig! Később eszméltem csak rá, hogy az a félelmetes gondolat, miszerint ha nem megszentelt földbe temetik, nem támadhat fel a végítélet napján, nagyban hozzájárult, hogy a minden hájjal megkent szalinár nem tért le a hűség útjáról. Az olvasó még bizonyára emlékszik rá, hogy az első lövészárok százötven ölnyire volt a La Rochelle-i városfaltól. Csak egy kis séta világos nappal, feltéve hogy a sétáló láthatatlanná tud válni, s így nem veszik észre az ellenséges őrszemek. Nekem viszont, aki vakon lépdeltem a sötétben, egy kötélbe kapaszkodva, miközben a hátát sem láttam annak, akinek a kötelet a derekára erősítettem, valóságos pokoljárás volt ez a rövid út, hiszen szüntelenül attól féltem, hogy lecsúszik a lábam az ösvényről, s belesüppedek az iszapba, melyből a kísérőm minden bizonnyal nem sietett volna kihúzni. Megpróbáltam számolni a kanyarokat, melyeket leírtunk. De gyorsan be kellett látnom, hogy akkora erőfeszítésembe kerül a kötélbe kapaszkodva követnem vezetőm lépteit, hogy képtelenség egyúttal az örökké változókanyargó útvonalat is az emlékezetembe vésnem. Hadd mondjam el, hogy a mocsár émelyítő bűzt lehelt, melyet mélységes undorral lélegeztem be, annál is inkább, mert úgy éreztem, egyenesen a halál szaga árad felém. Végtelenül hosszúnak éreztem azt az időt, amíg a kanyargó mocsári ösvényen haladtam, s a szívem elszorult ama rettentő gondolatra, hogy mindörökre ennek a bűznek a foglyává válhatok. Bartolocci megtorpant előttem, oly váratlanul, hogy beleütköztem. - Az ég szerelmére, uram - suttogta a fülembe -, meg ne lökjön! Egy gödör peremén állok! Tele van vízzel vagy inkább iszappal. Nem mehetünk tovább. - Jól jönne az neked! Egy szavadat sem hiszem! Bartolocci számíthatott rá, hogy kétkedéssel fogadom majd a szavait, mert a kezembe nyomott egy nagy követ. - Gróf úr - suttogta -, kérem, dobja be szépen ezt a követ a gödörbe, s hallgassa a zajt, amit üt! Hallottam, amint a kő puhán a sárba toccsan, majd egy pillanattal később valami szívó hangot is. A kő lassan süllyedt az iszapban. - Milyen széles ez a gödör? - suttogtam, a számat szinte a fülére tapasztva. - Egyölnyi. - Akkor egy deszkapallón át lehet menni rajta. - Igen, így szoktunk eljutni a falig. - Szoktunk? Kik? - Mi, akik élelmet hordtunk a várban lakóknak. - És mi van a gödör túlsó partján? - Egy huszonöt lépés hosszúságú folyosó, melyet egy kapurostély zár le. - És a kapurostélyon túl mi van? - A Maubec-kapu. - Hogy lehet átjutnia kapurostélyon? - Azon sehogy. De a kosarakat át lehetett tuszkolni a rostély rácsain. A La Rochelle-iek köteleket dobtak át nekünk. Azokra kötöztük a kosarakat, bennük volt az élelem, azután meg a pénz. - Bartolocci, miért beszélsz múlt időben? - Mert sajnos mindez már a múlté! A hugenották kiszimatolták, mit művelünk, és véget vetettek a kereskedésnek: a folyosón farkasvermeket ástak. Öt társunk bele is esett a csapdába. Én még, istennek hála, nem jutottam túl a gödrön. De hallottam a társaim fájdalmas kiáltozását, azután a kapurostélyon át leadott muskétalövéseket is, melyekkel a hugenották végeztek velük. Hasra vágódtam a gödör innenső partján, s meg sem moccantam, amíg el nem ült minden zaj. Azután egész testemben reszketve indultam visszafelé. - Akkor most ugyanezt tesszük mi is, a reszketést leszámítva. Nincs értelme tovább itt időznünk. Visszafelé mintha gyorsabban haladtunk volna, mint oda, talán mert egy kicsit hozzászoktam, hogy vakon lépdeljek a mocsári labirintusban. Meg talán azért is, mert a biztonság, a saját megszokott világom felé igyekeztem. Az egyetlen, amitől még tarthattam, hogy hiába tudom a jelszót, lőni fognak ránk, ha a saját vonalainkhoz érünk. Mihelyt az őrséget elég közel tudtam már magunkhoz, sotto voce suttogtam Ausztriai Anna nevét, és szerencsére meghallották a hangomat. Visszakísértük Bartoloccit a kunyhójához, ahol is Clérac tüzet csiholt, gyertyát gyújtott, s amikor megpillantott engem, aki tetőtől talpig csupa sár voltam, felkiáltott: - Uramisten! Gróf úr! Hogy néz ki?! Nicolas azonnal nekilátott, hogy megtisztítson a mocsoktól, ami azonban csak Perrette-nek sikerült igazán, Brézolles-ban: minden ruhámtól megszabadított s végre lemosakodhattam. De hiába öblítettem át kétszer-háromszor is az orromat vízzel, nem sikerült megszabadulnom attól a dögletes szagtól, amely a mocsári séta során ivódott belém. E naptól fogva, valahányszor a pokolra gondoltam, nem lobogó lángokat láttam magam előtt, ahogyan a poklot általában lefestik, hanem egy iszappal teli, sötétlő gödröt. És a nyájas olvasó elhiheti nekem, hogy ez a látvány nem kevésbé félelmetes. Mielőtt elváltam volna Bartoloccitól, szigorúan meghagytam neki, hogy egy szót se szóljon senkinek közös kalandunkról, még a gyóntatójának sem. Én sem árultam el semmit sem József atyának, sem de Clérac úrnak: úgy döntöttem, hogy kizárólag a bíborosnak számolok be mindarról, amit tapasztaltam. Beszámolómra másnap zárt ajtók mögött került sor Pont de Pierre-ben: a bíboros nagy figyelemmel hallgatott, s amikor mentegetőztem a sok részlet miatt, amelyekkel traktálom, így válaszolt: - Mondjon csak el mindent! Ne hallgasson el egyetlen részletet sem, amely megragadt az emlékezetében! Sosem tudhatjuk, nem a leglényegtelenebbnek tűnő momentum bizonyul-e végül a legfontosabbnak. Bár tökéletesen megbízott a titkáraiban - a legnagyobb gonddal választotta ki őket, s már régóta szolgálták -, egyiket sem szólította be a dolgozószobájába, hogy lejegyezzék a hallottakat, hanem ő maga jegyzett le mindent, s időnként kezének beszédes mozdulatával kért, hogy beszéljek lassabban, hogy papírra vethessen valamely körülményt, amely felkeltette a figyelmét. Amikor végeztem, egy hosszú percen át gondterhelten, tűnődve hallgatott. Azután pedig, jól emlékszem, az első kérdés, amit feltett, így hangzott: - Mit gondol, Orbieu úr, képes lenne most már egyedül is eljutnia mocsári útvesztőn át a kapurostély előtti gödörig? - Sajnos ez teljesen kizárt, bíboros úr - válaszoltam. S magyarázatképpen elmondtam mindazt, amit az olvasó már tud. - Bartoloccira tehát továbbra is szükségünk van - mondta a bíboros -, s ez nagy baj, mert nyilvánvalóan a világ egyik legnagyobb gazemberével van dolgunk. Richelieu ismét hosszan hallgatott, s miután a probléma minden vonatkozását végiggondolta, a tőle megszokott módszerességgel és aprólékossággal, egyetlen részletről sem feledkezvén meg, felvázolta a tervét: - Először is a petárdásoknak, Bartolocci vezetésével, szerencsésen el kell vergődniük a mocsárbéli útvesztőn át a gödörig. A második lépés: a pallók segítségével, melyeket a petárdákkal együtt magukkal visznek, át kell jutniuk a gödör fölött. A harmadik lépés: a folyosón végigmenve, a csapdákat kikerülve meg kell közelíteniük a kapurostélyt. A negyedik lépés: el kell helyezniük a petárdákat, melyekkel felrobbantják a kapurostélyt. Az ötödik lépés: miután meggyújtották a kanócokat, sietve vissza kell húzódniuk a robbanás elől a gödör innenső oldalára. A hatodik lépés: a robbanás után, feltéve hogy a kapurostély eléggé megrongálódott, s az út szabaddá vált, ismét át kell kelniük a gödrön, végigmenniük a folyosón, és petárdákkal berobbantaniuk a Maubec-kaput. A hetedik lépés: villámgyorsan vissza kell vonulniuk, a deszkapallókat a gödör fölött hagyva, hogy rohamra induló katonáink átkelhessenek rajtuk. Ezután a bíboros lehunyta a szemét, de szinte azonnal ki is nyitotta ismét. Elmosolyodott: mosolya elképesztett, hiszen a bíboros sohasem tréfálkozott, és nem is tűrte, hogy mások a jelenlétében tréfálkozzanak. - Ha a Maubec-kapu, amint Bartolocci mondta, il punto le piú debole de la fortificazione, [az erődítmény leggyengébb pontja. (olasz)] milyen lehet a többi? Kijelentését hallván úgy véltem, hogy a számba vett tömérdek nehézség miatt lemond a tervéről. Vagyis még mindig nem ismertem eléggé, nem tudtam, hogy eltökéltségét semmi sem ingathatja meg. Másnap ismét szóba hozta az ügyet, s kifejtette, hogy elképzelése szerint Bartoloccin kívül még két katonának is a petárdások előtt kell haladnia: ők félötös cölöpöket szúrnak majd le, valahányszor az olasz elkanyarodik jobbra, avagy balra. Ezek a cölöpök, mondta, olyanok lesznek, mutatis mutandis, [megváltoztatva a megváltoztatandót. (latin)] mint Ariadné fonala, s a tájékozódás érdekében csak annyit kell tenni, hogy a legelső petárdás a sötétben vízszintesen kinyújtja a karját a cölöpök magasságában. József atya is jelen volt e beszélgetésünkkor, s a bíboros megkérte, értesítse Bartoloccit, hogy újholdkor számítunk rá, amely a kalendárium szerint a március tizenegyedikéről tizenkettedikére virradó éjszakán köszönt be, amikor is elég sötét lesz ahhoz, hogy tervünket megvalósítsuk. Talán hiba volt jó előre értesíteni a gazembert, mert március kilencedikén eltűnt: a salvacondotto nélkül is sikerült kijutnia a táborunkból, s olyan biztonságos búvóhelyet talált, hogy bár tűvé tettük érte az egész vidéket, soha többé nem bukkantunk rá. E csapás után biztosra vettem, hogy Richelieu most már feladja tervét, hiszen vajmi kevés reményünk maradt a sikerre. De nem így történt. Talán mert szerette volna mihamarább bevenni La Rochelle-t, hogy azután Casal segítségére siethessen, vagy mert a király egyre többet betegeskedett, s attól tartott, hogy végleg felhagy az ostrommal. Véleményem szerint a bíboros terve semmi kívánnivalót sem hagyott maga után. Két kis csoportra osztotta a petárdásokat, akiknek, ha sikerül elérniük és felrobbantaniuk a Maubec-kapu rostélyát, a bíboros testőrsége siet a segítségükre, nyomában tízezer katonával, akik fölött Richelieu személyesen parancsnokol majd. Sajnos azonban a petárdások eltévedtek a labirintusban, egyre csak körben jártak, és folyton visszatértek kiindulási pontjukhoz. Már hajnalodott, a terv kudarcba fulladt. Ki kellett adnia parancsot a visszavonulásra, és a tízezer ember visszavonult a szálláshelyére. Március tizenharmadikának éjjelén Richelieu újabb kísérletet tett, ezúttal a Tasdon-kapu ellen intézett támadást, amelyről az a hír járta, hogy nem őrzik túl erősen, ám észrevették közeledő katonáinkat, s a La Rochelle-i lőrésekből nyomban olyan muskétatűz zúdult rájuk, hogy kénytelenek voltak meghátrálni. Április nyolcadikán, szintén az éjszaka leple alatt, Richelieu újból próbálkozott, a korábbival azonos haderővel; a városfalak közelébe vontatta az ágyúkat, melyek irgalmatlan bombázásba fogtak, de nem sikerült jelentőst kárt okozniuk: az ágyúgolyók épp csak lehorzsolták a hatalmas kövekből szilárdan megépített falakat. A La Rochelle-iek nyomban viszonozták a tüzet, s gyorsan lőtávolságon kívülre kellett menekítenünk az ágyúinkat, nehogy megsemmisítsék őket. A bátor hugenották lőszerrel láthatólag jobban el voltak látva, mint élelemmel. Mivel a franciák szeretnek mindig mindent kritizálni, most is sokan bírálták a táborban Richelieu próbálkozásait, s éppen azok, akik korábban azt kifogásolták, hogy a bíboros meg sem kísérli rohammal bevenni a várost. A rágalmazók bosszúságára azonban az legalább nyilvánvalóvá vált, hogy La Rochelle-t valóban nem lehet rohammal bevenni, csak az idő, az éhség adhatja a kezünkre a várost. Richelieu ettől kezdve még nagyobb hévvel ösztökélte a gátépítést, újabb és újabb holland hadihajókat vásárolt, tengerészeket hozatott Bretagne-ból és Normandiából, hogy e hajóknak legénysége is legyen, s végül olyan flotta álljon a király rendelkezésére, amely szembeszállhat az angol flottával, kémei ugyanis azt jelentették, hogy az angolok, a Ré szigetén elszenvedett vereség ellenére, újabb hadjáratra készülnek, hogy segítsenek La Rochelle-nek kiállni ezt a hosszú-hosszú ostromot. Lajos 1628. április 3-án, ígéretéhez híven, elindult Párizsból, és huszonegy nap múlva megérkezett a táborba. A posta sokkal gyorsabban tette meg ezt az utat. Csakhogy a királyi menetben ott vonultak - a minisztereken és a legfőbb tisztségviselőkön kívül - a muskétások, a svájci és a francia gárdisták, az udvartartás egy része. Igen, csak egy része, mert a királynét és hölgyeit a király, azzal az ürüggyel, hogy nem akarja kitenni őket a táborban pusztító járványoknak, nem volt hajlandó magával hozni. Valójában attól tartott, hogy az ördögi szoknyák mesterkedései még jobban felszítanák a féltékenykedő marsallok viszályát. A zötykölődő hintók és poros lovasok végeláthatatlan hömpölygését a menet hosszúsága is lassította, s az is sok időt vett igénybe, amíg a pihenők során a rengeteg embert elszállásolták és beszerezték számukra a szükséges élelmet. Ráadásul a húsvét is útközben köszöntött rájuk, s a mélyen vallásos, keresztényi kötelességének mindig a legszigorúbban eleget tévő Lajos három napig Niort-ban maradt, hogy ott töltse a húsvéti ünnepeket, misét hallgasson és meggyónjon. A táborba való visszatérése újra lelket öntött mindazokba, akiket a hosszúra nyúlt ostrom már annyira kimerített, hogy a legszívesebben feladták volna a harcot, ha ezáltal nem ejtettek volna foltot becsületükön. Őfelségének hangos és fényes fogadtatásban volt része, hogy a La Rochelle-iek is megtudják: ha a várost nem is sikerült rohammal bevenni, az ostrom kérlelhetetlenül folytatódik. Örömtüzek gyúltak az ostromsánc teljes hosszában, s az ott felállított muskéták és ágyúk, valamint a hajókon lévő ütegek fülsiketítő üdvlövéseket adtak le. Most azonban engedd meg, kedves olvasóm, hogy kissé visszakanyarodjak az időben. A király a "diplomáciai postával" üzenetet küldött a bíborosnak Niort-ból, jelezvén érkezését. Jelen voltam, amikor a levél megérkezett, s amikor a bíboros feltörte a pecsétjét, átfutotta az üzenetet, röviden közölte velem, mi áll benne. Belepirult a boldogságba, majd elsápadt, azután összeszedte magát, leült s némaságba burkolózott. Nyilván végtelen megkönnyebbülésére szolgált az a gondolat, hogy a király puszta jelenlétével, vagy - a bíboros kifejezésével élve - "egyetlen királyi szavával" mily nagy segítséget nyújt majd neki emberfeletti munkájához. Richelieu délután hat órakor elbocsátott, s nem kért meg rá, hogy tartsam titokban a király érkezését; visszatértem Nicolas-hoz s a lovainkhoz, nyeregbe szálltam, de egy szót sem szóltam lovászomnak a hallottakról. Pedig nehéz volt magamba fojtanom a hírt, miszerint a király hamarosan megérkezik, hiszen tudtam, hogy ez - érthető okból - végtelen örömére szolgál majd. Mégsem tudattam vele az örömhírt, mert úgy éreztem, helyesebb, ha de Foliange kisasszony és ő egyszerre szereznek tudomást róla, s együtt örülnek majd neki. Nagy örömömre szolgált, hogy én közölhetem velük, hogy boldogságuk a küszöbön áll, hiszen mindkettőjüket nagyon szerettem, bár persze különböző módon. Amikor már együtt ültem velük az asztalnál, azon tépelődtem, vajon azonnal közöljem-e velük a király visszatérésének a hírét - hiszen Lajos, amint az olvasó bizonyára emlékszik rá, a táborba való visszatérésének napjára tűzte ki az esküvőjüket -, vagy várjak a vacsora végéig. Végül, alapos megfontolás után, a második lehetőség mellett döntöttem, úgy vélvén, hogy helyesebb, ha de Foliange kisasszony csak az után kezd ájuldozni az örömtől, ha már megvacsorázott. Mert, istennek hála, amióta köztünk élt, jó étvággyal, sokat evett, s már nem látszottak rajta az éhezés nyomai. A sápadt, beesett arcú, sovány leányka, akinek ideérkezésekor egy meghajláshoz sem volt elég ereje, aki fakó, elhaló hangon beszélt, s csak de Bazimont asszony karjába kapaszkodva tudott fölmenni a lépcsőn, visszaváltozott olyanná, amilyen a La Rochelle-i megpróbáltatások előtt lehetett: de Foliange kisasszony nagyon szép leány volt, a dereka karcsú, ám gömbölyded mindenütt, ahol egy leánynak gömbölyűnek kell lennie, arca ismét nevetős, a tekintete üde, ínyencre valló szája és hegyes fogacskái arról árulkodtak, hogy bizony, ha teheti, habzsolja majd az életet; ráadásul annak is nagyon örült, hogy ebben a kastélyban mindenki szereti: Nicolas szerelemmel, de Bazimont asszony anyai gyöngédséggel, én meg félig-meddig atyai érzelemmel; félig-meddig, hiszen csak tíz évvel voltam idősebb nála, s a nők iránti csodálatomat és sóvárgásomat csak lelkiismeretem ostorcsapásai tudták színtiszta gyöngédséggé változtatni. Az ördögbe is, gondoltam, csak nem fogom én is, ahogyan a Biblia mondja, "megkívánni felebarátom feleségét", főleg, ha ez a felebarátom a lovászom?! Hogy őszinte legyek, az imént említett "színtiszta gyöngédség" némiképp képmutató kifejezés arra, amit de Foliange kisasszony iránt éreztem. Mert be kell vallanom, hogy a tiltott érzékiség is feltámadt bennem iránta, ami pedig nehezen egyeztethető össze az apai érzelmekkel. - Kisasszony - mondtam, amikor már a sajttal is végeztünk -, kérem, kegyeskedjék meghallgatni. Olyan újságot szeretnék közölni, amely - ha érzelmei nem változtak de Clérac lovag úr iránt - boldoggá fogyja tenni kegyedet, s hasonlóképpen őt is. De Foliange kisasszony elpirult e szavak hallatán, egy pillantást vetett Nicolas-ra, majd egy másikat rám, de mélyen hallgatott. A csönd zavarba ejtett: úgy éreztem, hogy én az ő helyében feltétlenül kijelentettem volna, miszerint érzelmeim Nicolas irányában változatlanok. Ő viszont lesütött szemmel csak hallgatott. Ekkor némi aggodalommal azon tűnődtem, helyes-e folytatnom beszámolómat, hiszen, ha a hír a kisasszonynak nem szerez olyan örömet, mint vártam, szegény Nicolas-t a legmélyebb kétségbeesésbe taszítom. Kétségek közt hányódva szemöldököm magasan felvontam, s kérdő pillantást vetettem de Bazimont asszonyra, aki szokása szerint de Foliange kisasszony mögött állt, s gyöngéd pillantásokkal kísérte minden mozdulatát. Azonnal elértette a pillantásomat, s "igen"-t bólintott, miközben a mohó várakozás arckifejezésével bátorított a folytatásra. - Őfelsége - mondtam - levelet küldött Niort-ból a bíboros úrnak, melyben jelezte, hogy néhány nap múlva megérkezik táborunkba. - Istennek legyen hála érte! - kiáltott fel Nicolas boldogan, s örömében félig felemelkedett ültéből, majd, félvén, hogy nemtetszéssel fogadom szertelenségét, gyorsan visszaült a helyére. De Foliange kisasszony szeme megtelt könnyel, és sírásba fúló, rekedt hangon engedélyt kért tőlem, hogy távozhasson az asztaltól, amikor pedig az engedélyt megadtam, felpattant, s a szobájába vezető lépcsőhöz sietett, de Bazimont asszonnyal a nyomában, aki távoztában egy pillantást vetett felém, mellyel mintha azt mondta volna: "Ne aggódjanak! Semmi baj!" - De hát mi ez? - kérdezte tőlem Nicolas oly nagy zavarban, hogy belesajdult a szívem. - Semmi olyasmi, kedves Nicolas-m, ami ne volna jó előjel a számodra! - Az ördög vigyen el, ha értek valamit a viselkedéséből! - kiáltotta Nicolas, még mindig feldúlva. - Sír! Menekül előlem! - Nicolas - mondtam erre én -, nem előled menekül! Csak menekül. - De miért menekül, ráadásul zokogva? - Azért zokog, mert boldog. Menekülni meg részben azért menekül, hogy ne lásd a könnyeit, részben pedig, mert fél, hogy a könnyektől elmaszatolódik arcán a festék! - Szentséges isten! - kiáltotta Nicolas -, ki gondol egy ilyen pillanatban az arcfestékére? - Minden nő. És nem mi követeljük-e tőlük, hogy minden körülmények közt szépek legyenek? Később sem tudtam rájönni, hogy ez az érvelés olyan jó volt-e, mint amilyennek a pillanat hevében találtam. Nicolas-ra mindenesetre egyáltalán nem volt hatással, s ő is engedélyt kért, hogy felállhasson az asztaltól, amikor pedig az engedélyt megkapta, járni kezdett föl s alá a szobában, mint egy eszelős. - Gróf úr - mondta, megállván előttem -, gondolja, hogy bekopogtathatnék most de Foliange kisasszony ajtaján? Amire én elvörösödtem haragomban. - Nicolas - kérdeztem -, elment az eszed? Meg akarsz látogatni egy hölgyet a szobájában, aki erre sem meg nem kért, sem engedélyt nem adott? Egy faragatlan tuskó a konyháról sem viselkedne ilyen otrombán! Mindent elveszítenél, Nicolas! Sose bocsátaná meg neked a tapintatlanságodat! - De hát akkor mit csináljak, gróf úr? - Semmit se csinálj! Várj! - Várjak? - kérdezte Nicolas, elfúló hangon. - De hát mire várjak? - Hogy de Bazimont asszony megvigasztalja a leánykát, amiért olyan boldog. - Meg kell vigasztalni, amiért boldog? - kérdezte méltatlankodva Nicolas. - A bíboros úrnak igaza van. A nők tényleg furcsa állatok! - Nicolas, ez a nem túl keresztényi mondat egy egyházi ember szájából, aki lemondott a gentil sessó-ról, még bocsánatos. Te viszont nem mondtál le róla, s tisztelned kell azt, akit szeretsz. - Tudom. De azért mégiscsak egy nő volt, aki leszakította a tiltott gyümölcsöt. - Persze, mert Ádám majd' meghalt ezért a gyümölcsért, de nem volt bátorsága hozzá, hogy leszakítsa. Éva csak szerelemből tette, amit tett. - Hogyhogy? Nekem ezt egészen másként tanították! - Nekem is. De a nők nagy szívét ismerve, úgy gondolom, hogy nem történhetett másként. - A gróf úr csúfolódik. - Hát hogyisne! És hálásnak kellene lenned, amiért felvidítalak, amíg várakozol. - De ez a várakozás elviselhetetlen, gróf úr! Meddig tarthat még? - Már megmondtam. Amíg de Bazimont asszonynak sikerül lecsillapítania hölgyedet, majd a hölgynek friss vízzel megmosnia a szemét, megfésülködnie és rendbe hoznia a festéket az arcán. Erre Nicolas a háta mögött összekulcsolt kézzel, leszegett fejjel, keserű arccal folytatta a járkálást. Azután hirtelen megállt, s mintha újabb kétely hasított volna a szívébe, megkérdezte: - És ha a király mégsem tér vissza La Rochelle-be, mert belefáradt a soha véget nem érő ostromba? - Megígérte. Tehát visszajön. Mernél kételkedni a szavában? - És ha már elfelejtette az ígéretét, miszerint össze fog adni engem de Foliange kisasszonnyal? - Hogy képzeled? A király soha semmit sem felejt el. Majd, mintha eddigi túlzott türelmességem egyszerre kihozott volna a sodromból, kissé kegyetlenül még hozzátettem: - De ha véletlenül mégis elfelejtette volna, senkinek sincs joga emlékeztetni az ígéretére! - Egek! - kiáltott fel Nicolas. - Lehetséges volna? Hiszen ez a halálomat jelentené! - Könyörgök, Nicolas, ne sírj! Látom már Hermészt, az istenek küldöncét, amint egy madár könnyedségével röppen lefelé a lépcsőn s egyenesen felénk tart! - Hermészt? Miféle Hermészt? [A görög mitológia üzenetvivő istene.] Én csak Perrette-et látom! - Ez is bizonyítja, hogy Hermész, adott esetben, akár egy szobalány alakját is magára öltheti. Mit akarsz mondani nekünk, Perrette? - Gróf úr - válaszolta erre Perrette, kecses meghajlással -, de Bazimont asszony üzeni kegyelmednek és de Clérac lovag úrnak, hogy szíveskedjenek mindketten de Foliange kisasszony szobájába fáradni. - Uramisten! - kiáltotta Nicolas, s úgy elsápadt, hogy jó erősen kellett szorítanom a karját, nehogy elvágódjék... A király április huszonnegyedikén érkezett meg a táborba, és - végtelen megkönnyebbülésemre - korántsem felejtette el abbéli ígéretét, miszerint visszatértekor összeházasítja Nicolas-t és de Foliange kisasszonyt, sőt az esküvőre azon nyomban sort is kerített volna, ha nem okoz gondot megfelelő ruhát találnia menyasszony számára. A menyasszonyi ruha beszerzése valószínűleg megoldhatatlan problémát jelentett volna egy katonai táborban, ha de Bazimont asszony nem ajánlja fel a sajátját, amelyre úgy emlékezett, mint a világ legszebb menyasszonyi ruhájára. Nicolas is, én is, titkon jót mosolyogtunk az ajánlat hallatán, tekintetbe véve a hölgy telt idomai és de Foliange kisasszony karcsú termete közti különbséget. Ám amikor a leányka felpróbálta a ruhát, kitűnt, hogy harminc évvel korábban de Bazimont asszony éppoly nádszál kisasszony volt, mint most Nicolas-m ifjú mátkája. Csak néhány kisebb igazításra volt szükség, melyekre véleményem szerint két nap alatt sort lehetett volna keríteni, ám végül négyet vett igénybe, oly aprólékos gonddal végezték hölgyeink. Pedig még a varrásban járatos szobalányok is segédkeztek nekik. Amíg ezen előkészületek zajlottak, szegény Nicolas egy sarokban várakozott, megállapítván magában, hogy egy vőlegényre ilyenkor körülbelül akkora szükség van, mint egy hereméhre a kaptárban. Lajos annak rendje s módja szerint intézte a dolgot, a szertartásra nemcsak az én elválaszthatatlan jó barátaim, Toiras-t és Schomberg marsall kaptak meghívást, hanem a muskétások is, hiszen Nicolas elvileg már közéjük tartozott, s engem már csak az ostrom végéig szolgál. S a király meghívta Bassompierre marsallt is, aki előbb elfogadta, majd - az utolsó pillanatban - betegségére hivatkozva lemondta a meghívást. Büszke lehetett az ügyességére: úgy utasította el a királyt, hogy látszólag igent mondott neki. Elszomorított az eljárása, amely azt bizonyította, hogy az ördögi szoknyák még ilyen nagy távolságról is a befolyásuk alatt tartják. Az esküvőre, amint már jó előre elhatároztatott, a Surgéres-ben lévő román kori templomban került sor. Szerintem, bár e téren nem vagyok szakértő, meglehetősen furcsa templom ez: harangtornyát nyolc, fent gúlaszerűen összefutó oszlop tartja. A misét Fogacer kanonok celebrálta. Homiliája sok egyéb erénye mellett rövidségével is kitűnt, s igen elegáns volt: előbb Lajost dicsőítette, majd Rohan hercegnét, aki kieszközölte a La Rochelle-i elöljáróknál, hogy de Foliange kisasszony elhagyhassa a várost. De Bazimont asszony a szertartást elejétől a végéig végigpityeregte, amit meglepőnek találtam volna, lévén az esküvő vidám esemény, ha Perrette-től már korábban nem értesülök róla, hogy a hölgy nagyon szeret esküvőkre járni, még olyan emberek esküvőjére is elmegy, akiket alig vagy egyáltalán nem ismer, s valamennyi szertartást végigkönnyezi. A fiatal házasok ettől fogva abban a szobában laktak, amely korábban de Foliange kisasszony foglalt el, mert ez nagyobb volt Nicolas hajdani szobájánál s a tájolása is kedvezőbb, hiszen ablakai délre néztek. Lovászom továbbra is kötelességtudóan, bár kissé lagymatagabbul szolgált engem, mint korábban. Legalábbis nekem ez volt a benyomásom. Sokkal kevesebbet is beszélt, s kevesebbet kérdezett, amiben annak bizonyítékát láttam, hogy valóban a házasság teszi férfivá az embert. Két okom is volt rá, hogy 1628 áprilisának harmincadik napját jól az emlékezetembe véssem. Az első: ezen a napon tudatták velünk intra muros tevékenykedő kémeink, hogy Jean Guitont, a város hajdani tengernagyát választották meg La Rochelle polgármesterévé, ezt a kemény, makacs embert, aki inkább meghal, semmint hogy tárgyaljon. A második ok egy viaszpecsétes levél volt, amelyet ezen a napon kézbesítettek nekem. Nantes-ból érkezett, s a két fivérem, Pierre és Olivier de Siorac küldte. De amikor felnyitottam, megértettem, hogy ők ketten csak a közvetítő szerepét töltötték be, mert a levél nekem szólt, s más írta, nem a fivéreim. Pierre (ő írta a kísérőlevelet) tudatta velem, hogy a küldemény nem postán érkezett hozzájuk, hanem egy angol kereskedelmi hajó hozta Nantes-ba (mivel Franciaország és Anglia hivatalosan nem állt hadban egymással, a két ország közti kereskedelem zavartalanul folytatódott), s a borítékon az ő nevük állt. De amikor a levelet elolvasták, megértették, hogy a címzettje valójában én vagyok, mert a megszólítás ez volt: "Én kedves francia pacsirtám", márpedig ezzel a becéző fordulattal atyámat szokta volt Lady Markby illetni, majd húsz évvel később, amikor a bíboros megbízásából Londonban jártam, engem is. Lady Markby tökéletesen írt és beszélt franciául, és csak tréfaképpen használta ezt a régieskedő fordulatot. Lady Markby nagy segítségemre volt londoni küldetésem során, hiszen mindenki másnál jobban ismeri a happy few-t, azaz a boldog keveseket, akik Angliát kormányozzák. És készségesen megosztotta velem a Buckinghamre meg az angol szövetség létrehozásán Londonban munkálkodó La Rochelle-i küldöttekre vonatkozó tudását. Nagyon előkelő hölgy volt a lady, ugyanakkor szabadszájú s valaha éppoly szabados erkölcsű is; a francia nagyurakhoz hasonlóan neki is megvolt a saját külön politikája, nem támogatta a Károlyét, akinek egyébként nem is volt saját politikája, mert mindenben Buckingham elképzeléseit követte. "Steenie" (ez volt az az édeskés, szerelmi becenév, melyen a király a kegyencét emlegette, s Lady Markby is, gunyorosan) azt tehette, amit csak akart, s Károly a kisujját sem merte mozdítani anélkül, hogy vele tanácskozott volna. Mivel a lady nagyon szerette a férfiakat, nem lepett meg, hogy némi ellenszenvvel viseltetett a férfinem azon képviselői iránt akik nem tápláltak gyöngéd érzelmeket a gentil sesso irányában. Ám a Buckinghammel szembeni heves ellenérzése már hazafias természetű volt. Gyakran idézte ezzel Kapcsolatban a Parlament egyik tagjának, egy bizonyos Mister Coke-rak a kijelentését, aki egy ízben így fakadt ki a Parlamentben: "Lord Buckingham az oka minden nyomorúságunknak, országunkban közveszedelemnek tekinthető ez az ember." Londoni tartózkodásom idején nem kerülte el a figyelmemet, hogy Lady Markby, ez a bájos, előzékeny, vagy ahogyan az anagolok mondják: buxom [élveteg (angol)] özvegy, ugyanolyan érzelmekkel viseltetik irántam is, mint hajdan atyám iránt, és szíves örömest felfalta volna kis fehér fogaival "az ő kedves francia pacsirtáját", ha a korkülönbség miatt jóízlése nem tiltakozik ellene. Ezért hát csak bölcs mentorom lett, s például világosan elmagyarázta, miért ítélik meg a különböző angol társadalmi osztályok különbözőképpen Buckinghamet. Levelében újra kitért erre a témára, s ha lehet, még szemléletesebb magyarázattal szolgált. Ahogyan szép olvasóm csüng, amint írta volt, az én ajkamon, úgy csüngök én, ha szabad magam így kifejeznem, asszonyom tekintetén, s mihelyt felfedezem benne a fáradtság leghalványabb jelét, minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy ismét felcsigázzam az érdeklődését. Ezért nem idézem most teljes terjedelmében Lady Markby levelét, csak a lényegét ismertetem röviden, közelebb húzván karosszékemet, hogy úgy mondjam, asszonyoméhoz, aki így közlésemet bizonyosan érdekesnek fogja találni. Amint az szokás, Lady Markby is három osztályt különböztet meg az angol társadalomban; ezek: a nemesség, a middle class [középosztály (angol)] és a köznép; s a lady elmagyarázta, miért viszonyulnak mind ellenségesen, bárha más-más okból s különböző mértékben, Buckinghamhez. A nemesek, az ország legfőbb urai, kivéve a megalkuvókat, gőgösen tekintenek le a kisnemesi származású Buckinghamre, és felháborítja őket, hogy felettébb kétes eszközökkel szerezte meg magának a pairi rangot, viszont cseppet sem kifogásolják a Franciaország elleni hadjáratot, már csak azért sem, mert nekik semmibe sem kerül az adókból finanszírozott hadviselés. Épp ellenkezőleg, nagyon is helyeslik a franciaellenes politikát, amint például Carlisle gróf mondotta volt: "A La Rochelle-i lázadás olyan, mint valami lázas betegség, amely nélkül Franciaország túlságosan is életerős volna s komoly veszélyt jelentene szomszédaira nézve." A middle class, amint azt Mister Coke parlamenti kifakadása is mutatja, szívből gyűlölte Buckinghamet: elege volt belőle, hogy a Franciaország elleni kockázatos hadjáratok költségeit újabb és újabb adók kivetésével fedezi, miközben megszegi a törvényeket, és semmibe veszi a Parlament jogait. A köznép pedig nemcsak az adók, de a katonáskodás terhét is viselte: erővel sorozták be a fiatalembereket katonának vagy tengerésznek, elszakítva őket családjuktól, s lehetetlenné téve, hogy folytassák mesterségüket. Ezenfelül mindannyian tudták, hogy a Ré sziget elleni támadás alatt a tengernagyi hajó szalonját Ausztriai Anna portréja díszítette: vagyis Buckingham csak azért háborúzott a francia királlyal, hogy elégtételt vegyen, amiért elkergették annak az "átkozott és ráadásul pápista" nőnek a közeléből. S az utolsó csepp a pohárban az a gyémánt karkötő volt, amelyet I. Károly ajándékozott Buckinghamnek, hogy megvigasztalja a Ré szigeténél elszenvedett, egész Angliára szégyent hozó s oly sok angol életét követelő vereségért. "Hallatlan! - háborogtak az emberek -, neki gyémánt, nekünk a sír!" Lady Markby azután a maga szokásos eleven stílusában azt is elmagyarázta, hogy miért csak hosszú és kemény alkudozás után jutottak egyezségre az angolok és a La Rochelle-iek. "Amit most mondandó vagyok, én kedves francia pacsirtám, oly meghökkentő, hogy én magam is alig hittem el, amikor először hallottam. Hogy bizonyosak lehessenek afelől, hogy a La Rochelle-iek nem szegik meg adott szavukat (ez az aljas ötlet, amelyet még leírni is szégyellek, nyilvánvalóan Buckinghamtől származott), az angol tárgyalófél azt követelte, hogy a La Rochelle-iek adjanak át nekik túszul néhány gyermeket, a legrangosabb La Rochelle-i családok sarjait, akiket nyomban Angliába vinnének... Én kedves francia pacsirtám, nem úgy érzi-e, mintha egy mesét hallgatna, az emberevő óriásokról? A La Rochelle-iek felháborodottan elutasították ezt az alávaló javaslatot. De tisztelt követeink második követelése sem tetszett nekik jobban: azt merészelték kérni, hogy La Rochelle, ha a szükség úgy diktálja - de ki dönti el, mikor diktálja úgy a szükség? -, beengedi kikötőjébe az angol flottát. Ám azután ki dönti el majd, hogy a hajók mikor távozzanak?, kérdezték a La Rochelle-iek. Jó üzlet vajon az egyik szolgaságot egy másikkal váltani fel? A La Rochelle-iek nemcsak hogy elutasították e második követelést, de egyenesen ragaszkodtak hozzá, hogy az Angliával kötendő szerződés szövegébe kerüljön be, miszerint ők semmi olyat nem tesznek, amivel "megszegnék a Franciaország királya iránti hűségük és alattvalói kötelességük parancsát", hiszen Lajos "kiváló uralkodó, s cselekedeteiben páratlanul nyílt és őszinte". Ez a követelés, én kedves francia pacsirtám (bocsásson meg e gyermeteg becézésért, hiszen kegyelmed oly büszke férfiúi erényeire), nagyon nem volt ínyére az angol tárgyalófélnek, mert azt a következtetést vonta le belőle, hogy a La Rochelle-iek szívébe kitörölhetetlenül bevésetett a liliom, s így az ő városukkal nem is történhet meg soha, ami Calais-val megesett, hogy tudniillik angol birtokká változott a francia partokon. Ezután az angolok nagy hirtelen úgy határoztak, hogy a segítséget egy hajórakomány élelmiszerre korlátozzák, melyet a királyi blokádon áttörve juttatnak el majd La Rochelle-be: a hajó gabonát visz, kétszersültet, marhahúst, sózott disznóhúst, sajtot és sört. Hadd jegyzem meg mellesleg, igen különösnek találom, hogy sört szállítanak azoknak, akiknek oly kitűnő a boruk... A segítséget Károly januárban ígérte meg, s azt is közölte, hogy a rakomány hat héttel később, azaz február közepén érkezik majd meg La Rochelle-be. No de én francia pacsirtám! Már április végén járunk, és biztosra veszem, hogy nem látott még angol vitorlákat feltűnni a látóhatáron. Ha a késlekedés okát kérdezné, ezt felelném. [Mint láttuk, ugyanígy vélekedett Richelieu is.] Nekünk angoloknak van egy nagy erényünk: a kitartás. De van egy nagy hibánk is: a lassúság. És mivel a hiba az erényből fakad, nem is igyekszünk kijavítani. Igazából annyira biztosra vesszük, hogy képesek leszünk végrehajtani, amit elterveztünk, hogy sohasem sietjük el a dolgot. Én kedves francia pacsirtám, végezetül millió csókot küldök kegyelmednek, főleg azért, mert nagyon szeretem gróf uramat, de azért is, mert itt senkit nem ajándékozhatok meg csókjaimmal, annyira elfásultam és megundorodtam attól, ami ebben a szerencsétlen országban történik. Lady Markby"

X. fejezet

Május ötödikén, egy vakmerő kitörés során, a várbéliek foglyul ejtették de Bressac márkit, a francia testőrség kapitányát, s nyomban váltságdíjat követeltek érte. Mivel a La Rochelle-iek engem már ismertek, hiszen jártam a városukban a Rohan hercegnénél tett látogatásomkor (mely látogatás oly szerencsés fordulatot hozott Nicolas életébe), őfelsége engem bízott meg, hogy tárgyaljak az ostromlottakkal; a követelt váltságdíj összege ugyanis olyan nagy volt, hogy Lajos úgy vélte, rá kell venni a városi elöljáróságot, hogy engedjenek belőle. Amit sikerült is elérnem, bár csak igen hosszú, kemény alkudozás után. A tárgyalás ints muros egy házikóban zajlott, ahová úgyszólván eldugtak nyomban azután, hogy beléptem a Tasdon-kapun, miközben a lovászom és a jöttömet jelző királyi dobos a falon kívül maradt. Tisztában voltam vele, hogy azért bújtatnak el ily sietve, nehogy a nép jöttömre azt remélje, hogy kezdetét veszi végre a béketárgyalás, melyet La Rochelle éhező kisemberei már nyíltan, hangosan követeltek. Azt is gyanítottam, hogy elszigetelésemmel a városi elöljáróság két legyet ütött egy csapásra: azt is megakadályozták, hogy láthassam az éhezéstől csontvázzá aszott La Rochelle-ieket. És valóban nem láttam egyet sem azok közül a csupa csont-bőr szerencsétlenek közül, akikről visszhangjaink beszámolói szóltak. A két városi tanácsos, akiket az elöljáróság küldött, hogy a váltságdíj összegéről tárgyaljanak velem, nem volt ugyan kövér, de túlságosan sovány sem, és elég erősnek mutatkoztak hozzá, hogy foggal-körömmel védjék városuk érdekeit. Mégis közel jártunk már a megegyezéshez, amikor a tárgyalásokat félbeszakította egy olyan esemény, amelyre számítottunk ugyan, mégis valamennyiünket meglepte, hogy valóban bekövetkezett. Május tizenegyedikén, csütörtökön délután, amint épp a Tasdon-kapu felé tartottam az újabb s reményeim szerint utolsó tárgyalási fordulóra, hirtelen fülsiketítő lárma hallatszott: La Rochelle összes harangja egyszerre megkondult, mintha valami örömteli eseményt jelzett volna. S még jobban megdöbbentem, amikor ennek a vidám csinnadrattának, amely igen különösen hangzott egy ilyen balsors sújtotta városban, hirtelen, minden átmenet nélkül vége szakadt. Csak később tudtam meg, miért: a harangozókat annyira kimerítette az éhezés, hogy nem volt erejük tovább húzni a harangkötelet. Bármennyire meglepett is e vidám, majd hirtelen megszakadt harangozás, folytattam utamat a Tasdon-kapuhoz, s ott parancsot adtam a királyi dobosnak (aki pompázatos öltözékén a király színeit viselte), hogy szálljon le a lováról, s doboljon ébresztőt, ez volt ugyanis a megbeszélt jel, amelyre beengedték ints muros a tárgyalásra érkezőket. De a magas falak lőrései mögött lapuló katonáknak nem volt szükségük az ébresztőre, tucatnyi muskéta meredt ránk, s szívesen lepuffantottak volna - ha szabad magam így kifejeznem - többször is, ha Sanceaux kapitány parancsot ad rá. Sanceaux kapitány a világ legarcátlanabb és legbutább embere volt. Amikor először jelentem meg a Tasdon-kapunál, hogy meglátogassam Rohan hercegnét, előbb kerek perec megtagadta, hogy kinyissa előttem a kaput, mondván, hogy a városi elöljáróságtól nem kapott rá írásos parancsot. Szerencsére épp arra járt egy városi tanácsos, s meghallván ezt az ostoba kifogást, a városi elöljáróság nevében megparancsolta neki, hogy engedjen be. Ezen a napon, vagyis május tizenegyedikén, miközben a La Rochelle-i várfal lőrésein át hugenotta katonák muskétái szegeződtek ránk, Sanceaux ismét megtagadta, hogy kinyissa a kaput, méghozzá a korábbinál is arcátlanabb módon. - Uram! - kiáltotta ez a tuskó (a címemet nem kegyeskedett az "uram"-hoz hozzábiggyeszteni) -, tűnjön el innen, de nyomban! Szedje a lábát, sátánfajzat, ha nem akarja, hogy a muskétásaim szitává lőjék, istennek hála, nincs többé miről tárgyalnunk magával! Megérkezett az angol flotta! Néhány ágyúlövéssel romba dönti a dölyfös gátjukat, ahogyan Bábel tornyát döntötte romba hajdan az Úr! És egy héten belül behúzott farokkal fognak maguk, pápisták, eltakarodni innét... E szavak nyomán fenyegető moraj hallatszott a bástyák felől, s tisztában voltam vele, hogy a hugenották ujja már viszket a muskéták ravaszán, s e derék emberek, akik már győztesnek hiszik magukat, szívesen megtettek volna bennünket minden katolikus bűn engesztelő áldozatává. A legrosszabbra számíthattunk volna, ha érdemben válaszolok a kapitány pimaszságaira, úgy döntöttem hát, ez nem az a pillanat, amikor magas lóról kell beszélnünk, helyesebb az arcátlan szavakra és viselkedésre halkan és higgadtan reagálni. - Uram - mondtam hát Sanceaux-nak nyugodtan, udvariasan -, hallottam az üzenetét, s szó szerint át fogom adni királyomnak. Erre harsány hahota harsant fel a lőréseit mögül, ami azonban engem cseppet sem érdekelt. Bár akkor még nem tudtam volna pontosan megfogalmazni, miért, de bizonyosra vettem, hogy a legmegfelelőbb választ sikerült megtalálnom, hiszen ezt a faragatlan tuskót rendkívüli mód felvidámította a gondolat, hogy pimasz szavait az én számból hallja majd viszont a király, s e nagy öröme mellett elhalványult az az élvezet, amelyet a meggyilkolásom szerzett volna neki. S teli pofával röhögve, ostoba jókedve tetőfokán, trágár mozdulatot tett a karjával s még odakiáltott nekem: - Adja csak át, uram, adja csak át! A nevetés felhangosodott. Én meg intettem a dobosnak, hogy szálljon nyeregbe, majd mindannyian megfordítottuk lovainkat, s lassú ügetésbe fogtunk, mert nem akartam, hogy távozásunk menekülésnek hasson. - Gróf úr - kérdezte Nicolas, amikor már a muskéták lőtávolságán kívül értünk -, kegyelmed szerint közel jártunk hozzá, hogy lelőjenek? - Ha a pimaszkodásra annak rendje és módja szerint megfelelek, minden bizonnyal lelőttek volna. - De hát ez a háborús törvények megszegése! - Törődik is Sanceaux a törvényekkel! - És gondolja, gróf úr, hogy mindhármunkat megöltek volna? - Persze! Miért fosztották volna meg magukat ettől az élvezettől? - Jaj, gróf úr! - kiáltotta ujjongó örömmel Nicolas -, eleshettem volna, szemtől szembe az ellenséggel! Hát nem csodálatos? - De, nagyon is. És még csodálatosabb, hogy egy fiatal özvegyet hagytál volna hátra, aki élete végéig nem vigasztalódna meg, és a lelkét is kisírná utánad. - Erre nem is gondoltam. - Akkor hát gondolj rá, és azt is vésd az eszedbe, hogy nem az a bátorság, ha értelmetlenül hagyjuk lemészárolni magunkat, anélkül hogy ezzel ügyünknek a legcsekélyebb mértékben is használnánk. Ezzel megsarkantyúztam a lovam, s előrevágtattam, magam mögött hagyva a feldúlt Nicolas-t. De ki tudja?, gondoltam, talán okult a leckéből, s ha most megtanulja, milyen fontos dolog az óvatosság, egyszer még, harc közben, ez az óvatosság megmentheti az életét. Lassú ügetéssel értem be a táborba; a nyavalyás Sanceaux-tól hallott hírt még nem vettem készpénznek, de azért meglehetősen felkavart. Ám a királyi vonalak közelébe érve fülemet ágyúszó ütötte meg, amely messzebbről hallatszott, semhogy a La Rochelle-i ütegek ágyúitól származhatott volna. Leszálltam a lóról - Nicolas és a dobos úgyszintén -, s Acclámat a kantárjánál fogva vezetve folytattam az utat sáncaink felé. - Gróf úr, kérem a jelszót! - mondta az őr, holott jól ismert engem. - Saint-Germain - válaszoltam azonnal. Nem a szentről volt szó, hanem Saint-Germain-en Laye-ről, ahol Lajos felnőtt. A shiboleth-et [jelszó (héber)] hallván, az őr széles mosollyal nyomban beengedett a sáncba. A mosolya a szó szoros értelmében "széles" volt, lévén a szája oly nagy, hogy a mosolytól kétszer olyan szélesre húzódott, mint más mosolygó szájak; a vörös hajú, kék szemű, szeplős őr arca igazán színpompásnak volt mondható. - Tiszthelyettes - kérdeztem -, tudja, mit jelentett az iménti három ágyúlövés? - Gróf úr - válaszolta ő -, a három lövés egy jel első fele volt csupán. Meg kell várnom a második felét ahhoz, hogy megmondhassam, mit jelent. - És a teljes jel mit fog jelenteni? - Bocsásson meg, gróf úr - mondta erre, a legszélesebb mosolyával. - De akár teljes, akár nem teljes, nem árulhatom el, mit jelent. Katonai titok. Alighogy a mondatot befejezte, fekete füstoszlop emelkedett fel a láthatáron, sötétre festve a délutáni naptól beragyogott eget. - Tiszthelyettes - kérdeztem -, mit gondol, honnan száll fel ez a fekete füst? - Ré szigetéről, gróf úr, egészpontosan a Prée erődből, a tábor legdélibb csücskéből. És az ágyúlövéseket is a mieink adták le, méghozzá Grouinből, amely a tábor legészakibb pontja, s ahonnét jól látszik a breton szoros. - A jel tehát most már teljes - mondtam mosolyogva -, s úgy gondolom, azt jelenti, hogy a jó szélben dagadó vitorlákkal közeledik a breton szoroson át La Rochelle felé egy hajóraj. - Gróf úr, ez így igaz, de kérem, ne feledje, hogy én egy szót sem szóltam. - Tényleg nem szólt. De én kitaláltam... - Gróf úr - folytatta izgatottan -, engedje meg, hogy távozzam. Azonnal értesítenem kell de Bellec kapitányt a kettős jeladásról. - Itt várom. Én is szeretnék találkozni de Bellec ún al. - Gróf úr - lelkendezett a vörös tiszthelyettes, miközben széles szája széles mosolyra húzódott -, hát nem csodálatos, hogy éppen én jelenthetek egy ilyen fontos hírt? - Ez valóban csodálatos. Lesz mit mesélnie az unokáinak. Itt várom. De siessen! Ez utóbbi kérés teljesen fölösleges volt. A tiszthelyettes futásnak eredt a sáncárokban, s úgyszólván egy szempillantás alatt megtette oda-vissza az utat, vissza már a bütykös de Bellec kapitány kíséretében. Azért nevezem de Bellecet bütykösnek, mert sem az arcán, sem a nyakán, sem teste többi részén nem volt szemernyi zsír sem, így hát úgy festett, mintha az Úr egy sor tengerészcsomóból rakta volna össze. Cancale-ból származott, s egyfajta francia-breton keveréknyelven beszélt, ráadásul úgy, hogy közben alig nyitotta ki a száját, mintha attól félt volna, hogy beszüremkedik rajta a tengeri köd. - Gróf úr - jelentette, s én ismét csak meglepődtem, hogy mennyi szót el tud nyelni az alig-alig kinyitott szája -, az English-ek a parttól néhány kötélhossznyira vannak. Az én feladatom haladéktalanul értesíteni a bíboros urat Pont de Pierre-ben, de mivel a kegyelmed lova már fel van kantározva és gyors, mint a villám, megkérem, értesítse kegyelmed a bíboros urat, mert én sok értékes időt veszítenék, amíg a saját lovamat előhoznám az istállóból és felnyergelném. - Szívesen átvállalom ezt a feladatot, de Bellec úr - mondtam nyomban -, s okvetlenül megmondom a bíboros úrnak, hogy kegyelmed észlelte elsőként a jeladást. Segítene a dobosomnak visszatérni a szolgálati helyére? Nicolas és én, Pont de Pierre-be menet, jó ütemben vághattunk át a táboron, jeléül annak, hogy az angol flotta érkezésének a híre még nem terjedt el. Ám amint Charpentier beengedett a bíboros dolgozószobájába, már első pillantásra láttam, hogy Richelieu tud róla, mert vértben volt, nem mondhatom, hogy tetőtől talpig, hiszen sisakot nem viselt, csak a nyakszirtjére tolt kis bíborosi sapkát, amelyet nyilvánvalóan vékony szalagokkal erősített fel, de e szalagokat elrejtette "Jeanne d'Arc-frizurája", mely épp hogy a tarkóját fedte. A páncél lemezei felül könyökmagasságig értek, alul pedig combközépig. De közben bíborosi öltözékét is viselte, a páncél alatt és felett, bár első pillantásra nehéz volt megfejteni, hogyan, csak az látszott, hogy a ruha alját felhajtotta és az övéhez csomózta, hogy ne zavarja járás közben, ami által láthatóvá vált a papok esetében máskor láthatatlan térdnadrág és puha bőrből készült, térdig érő csizmája. Hosszú, vékony kardot is kötött, amely a bal oldalán lógott, a nyakát pedig ezúttal nem csipkegallér övezte, hanem egybefüggő, zárt, zsinórral rögzített fehér gallér, amelynek nyilván az volt a rendeltetése, hogy óvja a nyakát, nehogy a vért kidörzsölje. Ez az egyszerre főpapi és hadvezéri öltözet mulatságos is lehetett volna, amelyet titkon megmosolyog a külső szemlélő. De nem volt mulatságos, lévén a bíboros karcsú és izmos, tekintete parancsoló, sasorra, keményen összezárt szája erélyt sugárzó; őszintén szólva úgy találtam, hogy bár örömét igyekszik palástolni, így, vértbe öltözötten, elégedettebb, mint valaha, hiszen alacsony származása dacára nem kevesebbet ért el, mint hogy - a király távollétében - ő lett a francia seregek főparancsnoka. - Orbieu úr - mondta Richelieu, pattogó, határozott hangon -, a legjobbkor érkezett. Épp indulóban vagyok az Öböl-főhöz, ahonnét lövetni fogok minden vitorlásra, amelynek nincs keresnivalója a breton szorosban. Szíveskedjék Surgéres-be sietni, s értesíteni a királyt a betolakodók érkezéséről. Surgéres túl messze van ahhoz, hogy őfelsége láthatta volna a Pré erődből felszálló füstöt, illetve hallhatta volna a grouin-i csúcson felállított ágyúink lövését. És kegyelmednek, Orbieu úr, mindenki másnál könnyebb lesz őfelsége közelébe jutnia, hiszen surgéres-i környezete jól ismeri kegyelmedet. Bár május tizenegyedikét írtunk már, és sütött a nap, heves, kellemetlen szél csapott az arcunkba, amikor a bíboros házából kiléptünk. Richelieu meglepő ügyességgel pattant nyeregbe, s már indult is ügetésben az Öböl-fő felé, testőrei és muskétásai kíséretében, miközben én meg Nicolas, aki csak nehezen tudott a nyomomban maradni, lóhalálában vágtattunk Surgéres-be. Acclám a zablától megszabadulva valósággal megtáltosodott, annyira utálta, amikor lassú ügetésre kényszerült a nagy, piszkos, nehézkes és esetlen harci mének között. Szép, finom fülét vidáman hegyezte, s magától váltott ügetésből vágtába, és mivel a hátszél is segítette, kevesebb, mint három óra alatt Surgéres-be értünk. Lajost az asztalánál ülve találtam, épp vajat kent egy kenyérszeletre, s nem tudtam volna megmondani, ebédel, vacsorázik vagy csak uzsonnázik-e. Mihelyt meglátott, letette a kenyeret a tányérjára, s megkérdezte: - Mi újság van, Orbieu? - Sire, egy angol flotta tűnt fel a breton szorosban. - Soupite - mondta a király nyugodt hangon, a felindultság érzékelhető jele nélkül -, hozd a vértemet, nyergeld fel a lovamat, és szólj Cléracnak, hogy a trombitás fújjon nyergelj!-t. Ezzel visszatért a vajas kenyeréhez, az utolsó morzsáig megette, majd amikor az inasai megjelentek a páncéljával, felállt, s kifürkészhetetlen arccal hagyta, hogy ráadják. Kisvártatva felém fordult, s némi elégedettséggel így szólott: - Akkor hát jól tettem, hogy Franciaország egyik marsalljának véleményét figyelmen kívül hagyva, az öböl-fői tüzérséget kiegészítettem kilenc újabb ágyúval. Az angolok az Öböl-fő közelébe sem juthatnak, nem hogy behajózhatnának az öbölbe... Készen állok, angol urak! - mondta, amiután a vértjét rácsatolták. - A breton szorosban még megtűrjük őket, de ha közelebb merészkednek La Rochelle-hez, végük van. Már kiadtam a parancsot. Orbieu, kérem, kísérjen el az Öböl-főhöz. Talán valami feladatot bízok ott kegyelmedre. - Parancsára, Sire - mondtam erre röviden, jól tudván, hogy Lajos sem a hosszú mondatokat, sem a körmönfont bókokat nem kedveli. Hiába igyekezett oly nagyon de Bellec úr a hadititkot megtartani, a hír gyorsan szárnyra kelt, s a tábor, amely alig egy órája még békésen készült egy újabb, unalmas egyhangúságban telő ostromnapra, harci zajtól volt hangos. És amilyen gyors vágtában tehettük meg az utat Surgéres-ből Pont de Pierre-be, olyan lassan vánszorogtunk most az ostromsánc útjain. Ezért a tervezettnél sokkal később érkeztünk az Öböl-főhöz, de a sötétség beállta előtt még megpillanthattuk az angol flottát, amely ágyúink lőtávolságán kívül horgonyzott. Az Öböl-főhöz érve Lajos leszállt a lováról, s lement a partra, hogy messzelátójával szemügyre vegye az angol flottát meg a miénket. Elégedett lehetett a hajóinkkal, s Richelieu-vel is, aki pénzt és fáradságot nem kímélve fölállította a flottát. Hajórajunk négy kisebb egységre oszlott, az egyik ott horgonyzott előttünk, az Öböl-főnél (amely, nevéhez méltón, valóban "feje" volt az öbölnek, s ő szabta meg, ki juthat át a breton szoroson), a másik az öböl túlpartján, a coureille-i csúcsnál horgonyzott, a harmadik és negyedik pedig a kettő között helyezkedett el, így hát az ellenség nem hatolhatott be az öbölbe anélkül, hogy bele ne ütközött volna a négy egység valamelyikébe. Flottánk sem nagyságát, sem minőségét tekintve nem volt középszerű, ellentétben azokkal a lekicsinylő jelentésekkel, melyeket a La Rochelle-iek küldtek az angoloknak. A sokat tapasztalt, hozzáértő tengernagyok vasfegyelmet tartottak a hajókon, melyeken rátermett breton és normand tengerészek szolgáltak, akik jó ellátást és magas zsoldot kaptak. Ítélje meg az olvasó maga, milyen volt a fegyelem: ha egy matróz először szökött meg valami cafka kedvéért a hajóról, büntetésképpen "megmerítették", id est egy kötél végére kötözve végighúzták a jeges vízben a hajó körül, hogy - amint mondták - "lehűtsék". Ha pedig visszaeső volt az illető, felakasztották hajója legmagasabb vitorlarúdjára, hogy az egész királyi flotta legénysége lássa végvonaglását, s okuljon nyomorúságos halálából. - Orbieu úr - mondta Lajos, s a messzelátót félretéve hosszan dörzsölte a szemhéját -, mit gondol, hány erődünk és sáncunk van az öböl két oldalán? - Vagy egy tucat, Sire - mondtam -, jó sokat építettek ideérkezésünk óta. - Tizenhét van, Orbieu úr, tizenhét! Eggyel sem kevesebb! Ezért azután úgy gondolom, hogy ha az ellenséges tengernagynak abba az angol agyába csak szemernyi józan ész is szorult, nem fog támadni. - Engedelmével, osztom felséged véleményét - mondta a bíboros, s térdet hajtott Lajos előtt. Csak az imént érkezett, mert előbb megállt a gátnál, s parancsot adott, hogy sokszorozzák meg az építők, és a kőszállító szekerek számát is. Amikor fölegyenesedett, végigmustráltam, s úgy találtam, hogy igen elegánsan fest, s nagyon jó színben van. Lovaglás közben a szél pirosra csípte máskor sápadt arcát. Sovány teste a páncélban erőteljesebbnek tűnt, piros ruhájának a vért alól előbukkanó szárnyai lobogtak az öböl-fői szélben, s ettől maga a bíboros is mintha röpült volna, holott valójában erősen megvetette ő a lábát annak a királyságnak a földjén, melyet minden erejével védelmezett. - Ó, bíboros úr, hát itt van végre! - mondta Lajos, azon az egyszerre fensőbbséges és szeretetteljes hangon, melyen gyakran szólott Richelieu-höz, így juttatván kifejezésre egyrészt, hogy nehéz meglennie hűséges szolgája nélkül, másrészt, hogy e hűséges emberének azért nem volna tanácsos elfelejtenie, hogy - amint IV. Henrik mondotta volt - "a király a gazda". - Bíboros úr - folytatta azután -, volna szíves elmagyarázni Orbieu úrnak, miért gondoljuk úgy, hogy az angolok nem fognak megtámadni minket? Őszintén szólva a király nem azért kérte ezt, mintha oly nagyon óhajtotta volna, hogy az okok a tudomásomra jussanak: sokkal inkább azért, legalábbis én úgy hiszem, mert ő maga szerette volna újra hallani ezeket az okokat, annyira örült annak a hatalmas erődítményrendszernek, amely elzárta a tengertől La Rochelle-t, s lehetetlenné tette, hogy bármely irányból segítséget kaphasson. - Sire - mondta Richelieu -, nem állítom, hogy az angolflotta nem fog támadni. Csak azt állítom: minden oka megvan rá, hogy ne tegye. Lord Denbigh, a hajóraj parancsnoka, csupán sógora, Lord Buckingham jóvoltából lord és tengernagy. Ez a szegény újsütetű lord nem is konyít a háborúzáshoz s még kevésbé a tengerészethez! Vissza fogja rettenteni az az eshetőség, hogy a saját életén felül még királya hajóraját is elveszítheti. És a kapitányok sem igen fogják támadásra buzdítani. Annyi akadály állja útjukat, s akkora tűzerő fogadja őket az öbölben, hogy első pillantásra is látniuk kell, nagyon nehezen tudnának bejutni, s kijönni még nehezebb volna. Ezután Richelieu rövid szünetet tartott, s amikor a csönd segítségével ismét magára vonta uralkodója figyelmét, folytatta: - Másrészről viszont, Sire, ha Lord Denbigh nem bölcs és megfontolt, hanem őrült és vakmerő, előfordulhat, hogy jó csillagában bízva semmibe veszi az imént emlitett, számtalan akadályt, s mégis támadni fog. Ebben az esetben, Sire, felséged egyik hajójáról szeretném figyelni a tengeri csatát, hogy okuljak belőle, s a látottak alapján szervezzem át felséged flottáját. - Én viszont - mondta erre Lajos hevesen - azt parancsolom, kedves rokon, s Isten nevében esdve kérem is rá, hogy kerülje el a veszélyes helyeket. Irántam való odaadó szeretetét azzal mutathatja ki legjobban, hogy vigyáz magára, mert, amint jól tudja, hiszen oly sokszor mondtam már: ha bíboros uramat elveszíteném, úgy érezném, hogy magam is elvesztem. - O, Sire! - kiáltotta Richelieu. De ennél többet nem mondhatott, mert Lajos hátat fordított neki, s nagy léptekkel távozott, nyilván mert mélységes zavarral töltötte el saját vallomása. Egy pillantást vetettem a bíborosra, s látván, hogy a könnyeivel küszködik és gazdája hálájának és szeretetének megnyilvánulása hallatán szinte reszket a boldogságtól, tapintatosan magára hagytam és követtem a királyt, de őhozzá sem akartam egészen közel kerülni, hiszen ő is a felindulásával küzdött. Később, jobban belegondolva, csodálatosnak és nagylelkűnek éreztem, kedves olvasóm, a király tiszteletnyilvánítását miniszterének töretlen hűsége és hatalmas munkája előtt! És minő szavakkal tette ezt!: "Ha bíboros uramat elveszíteném, úgy érezném, hogy én magam is elvesztem." Ezt a megható, fiúi szeretetről tanúskodó mondatot, melyet épp alázatossága tett oly csodálatra méltóvá, mindörökre emlékezetembe véstem, s azért írom le - méghozzá kétszer is -, mert kikezdhetetlen cáfolata az ördögi szoknyák sugallta udvari rágalomnak, melyet a Louvre folyosóin hallhattunk gyakorta, s amely szerint a király csupán "egy ütődött, akit egy zsarnok irányít". Az olvasó bizonyára emlékszik még de Bressac márkira, akinek a váltságdíjáról a király megbízásából én tárgyaltam a hugenottákkal, de a tárgyalás félbeszakadt, amikor az angol flotta feltűnt a breton szorosban, mert Sanceaux az addigiaknál is arcátlanabbnak mutatkozott, megrészegülvén a gondolatra, hogy a tengerek királynője hamarosan felszabadítja La Rochelle-t. Az említett flotta azonban egyheti várakozás után elhajózott, anélkül hogy csatába bocsátkozott volna - ami parancsnokának józan ítélőképességéről tanúskodott -, s akkor a tárgyalások folytatódtak, és miután sikerült megállapodnom a városi elöljárókkal a váltságdíj összegéről, de Bressac márki végre kiszabadult La Rochelle falai közül, és oly végtelenül hálás volt nekem, hogy majd' megfojtott az ölelésével, s örök barátságot fogadott, mely ígérete szerint még Akhilleusz és Patroklosz vagy Oresztész és Püladész barátságánál is nagyszerűbb és megbonthatatlanabb lesz. Megsemmisülve, összezúzva kerültem ki az öleléséből, lévén Bressac valóságos óriás, a válla hihetetlenül izmos, két lába egy-egy oszlop, szakállal borított arca pedig mint egy vademberé. De a nyers külső érzékeny, szerető szívet takart. Atyja kényszer hatására tért át a megreformált vallásról a katolikusra, és bár ő maga jó katolikus volt, a megreformált vallás iránt valami fiúi szeretetfélét táplált, amely kezdetben meglepte, később pedig, amikor az okát is megtudták, mélyen meghatotta fogvatartóit. Az óriás termetű márkit három asszony is szerette: az anyja, a nővére és a hitvese, s amint hírét vették, hogy fogságba esett, anélkül hogy egymás közt megbeszélték volna, mindhárman élelmiszercsomagokat küldtek neki. A küldeményeket a La Rochelle-iek felnyitották és átkutatták, de csak azért, hogy megbizonyosodjanak róla, nincs bennük sem kötél, sem reszelő, sem tőr, majd az élelmet hiánytalanul átadták a címzettnek, és sohasem dézsmálták meg a finomságokat. Ugyanezt tették a Manassés de Pas táborszernagynak küldött ételekkel is (akit azóta, magas váltságdíj fejében, szabadon engedtek). És ahogyan a marsallt, éppúgy de Bressac márkit is csodálattal töltötte el az éhezők végtelen becsületessége, s ő is megosztotta ételét őrzőivel. De ne higgye, kedves olvasóm, hogy de Bressac márkit, a testőrkapitányt, akiért oly magas váltságdíjat követeltek, valamiféle barátságtalan, berácsozott ablakú börtönben tartották fogva. Két őrével egy megüresedett kis házban lakott, melynek lakói éhen haltak, mint oly sokan mások is ebben a szerencsétlen városban, ahol az éhínség több tucat ember életét követelte naponta - s ez a szám a következő hónapokban szörnyű mód megnőtt. Őrei, akiket de Bressac márki beszámolójában csak Pierre-nek és Paulnak nevezett, tudatában voltak, hogy a márkinak köszönhetik az életüket, és igaz barátságot tápláltak iránta, kivitték sétálni a városba és a kikötőbe is, hogy friss levegőt szippanthasson. Még istentiszteletre is elvitték, mert a márki kijelentette, nem lát különbséget a katolikus s a megreformált vallás temploma közt, hiszen ugyanazt az istent imádják mindkettőben. Ám utóbb, a királyi táborba visszatérve, Fogacer tanácsára letagadta, hogy ilyet mondott volna, a kanonok ugyanis jól ismerte az udvari farizeusokat, s azt is tudta, mily megveszekedetten szimatolnak eretnekséget mindenütt. - Akkor is ugyanazt az istent imádják - mondta Bressac gyermeki naivitással. - Persze - válaszolta erre Fogacer, megszokott gunyoros mosolyával -, csak nem ugyanúgy: mi a mi templomainkban felségesen, ők az övéikben förtelmesen... De Bressac márki Brézolles közelében talált szállást magának, s így a következő hetekben gyakran meglátogatott, mondhatnám odaszokott hozzánk, oly szívesen fogadták a többiek: Nicolas és de Bazimont asszony is; intendánsnőnk sosem látott még ilyen hatalmas, széles vállú, izmos férfit, s egy nap még azt is kijelentette, hogy a márki "nagyon szép ember", akit órákig el tudna nézni. - Tényleg, anyám? - kérdezte az ifjú de Clérac asszony, apró fintor kíséretében. - A márki valóban igen jó családból való, érdekesen mesél, de hogy szép volna? Anyám tényleg szépnek találja? Nemes lélekre vallott, hogy de Clérac asszony, született Henriette de Foliange, Rohan hercegné rokona, "anyám"-nak szólította de Bazimont asszonyt, akinek elhunyt férje úgy jutott nemességhez, hogy vásárolt egy birtokot, s családnévként fölvette a birtok nevét. Meghatónak találtam a fiatalasszony hálájának eme megnyilvánulását, hiszen ideérkezésekor olyan volt, mint egy fészkéből kiesett madárfióka, akit de Bazimont asszony a védőszárnyai alá vett. - De hát valóban szép embernek találja, asszonyom, Bressac márkit? - kérdezte Nicolas is, jól tudván, mennyire szereti de Bazimont asszony, ha incselkednek vele, feltéve persze, hogy szeretetből teszik. - Valóban - válaszolta de Bazimont asszony, s úgy elpirult, mint egy ifjú apáca -, persze nem annyira szép, mint kegyelmed, lovag úr, s annyira sem, mint Orbieu grófja. De a maga módján de Bressac márki is nagyon szép ember. - A maga nagyon sajátos módján... - incselkedett tovább Nicolas. Amire mindhárman nevetésben törtünk ki, s gyöngédséggel eltelve figyeltük de Bazimont asszonyt, aki ismét elpirult, de most az örömtől, amiért ennyire szeretik. Mielőtt asztalhoz ültünk volna, hogy elfogyasszuk a kitűnő ebédet vagy vacsorát, általában felhívtam a szobámba de Bressac márkit, s megkértem, meséljen La Rochelle-i fogságáról. Hasznosak voltak a számomra ezek az együttlétek, de kínosak is, tekintve hogy de Bressac márki, amint helyet foglalt nálam, nyomban előhúzta térdnadrágjából hosszú szárú agyagpipáját, megtömte dohánnyal, tüzet csiholt, azután nagy elégedetten pöfékelt, én viszont sosem értettem, mi jó van abban, hogy valaki a szájába szív egy csomó füstöt, csak azért, hogy nyomban utána ki is fújja. Az udvariasság határain belül a lehető legtávolabb húztam karosszékemet az övétől, és titkon félig nyitva hagytam az ablakot, hogy a füst kiszállhasson. Hogy a továbbiak érthetőek legyenek, engedje meg az olvasó, hogy néhány nappal visszakanyarodjak az időben, s szóljak néhány szót Lord Denbigh flottájáról. Május tizenegyedikén tűnt fel a La Rochelle-i öbölben, s május tizenkilencedikén távozott, hogy úgy mondjam lábujjhegyen, anélkül hogy csatába bocsátkozott volna, mindössze néhány ágyúgolyót lőtt ki, teljesen fölöslegesen, meg a cölöpgátra egy petárdát, amely azonban túl korán felrobbant, s az őt szállító dereglyét, meg a rajta lévő szegény angolokat röpítette a levegőbe. De Bressac márki nap mint nap folyamatosan értesült őreitől azokról a reményekről és illúziókról, melyeket a La Rochelle-iek az angol segítségről tápláltak, de még az illúziók okáról is, végül pedig a keserves csalódásról, e tekintetben hát senki sem volt tájékozottabb nála a királyi táborban, ezért igen fontos értesülésekhez juttatott engem és Richelieu-t is, aki megkért, számoljak be neki minden olyan részletről, amely a király számára érdekes lehet. Jól emlékszem, mennyire hangsúlyozta de Bressac márki, hogy nem érthetjük meg a La Rochelle-iek érzéseit, ha nem vesszük figyelembe, mily szenvedélyesen hisznek ügyük igazában, s abban, hogy az Úr megoltalmazza őket, megszabadítja városukat a gonoszoktól, méghozzá az angolok segítségével, akik jelen esetben az ő természetes szövetségeseik, s akiket egyenesen az ég küld megmentésükre. "Anglia királyának segítsége - mondta Rohan hercegné - Isten után az egyetlen menedékünk." A La Rochelle-iek nagy hite, folytatta de Bressac márki, és az angol segítségbe vetett már-már vallásos reménysége sajnálatos módon odavezetett, hogy alábecsülik azt a védelmi rendszert, melyet a mieink építettek a La Rochelle-i öbölbe, hogy elzárják az öböl bejáratát az angol flotta elől. Sokat vitatkoztam, igen baráti hangon, őreimmel, mesélte, de nem sikerült megingatnom a meggyőződésüket. - Még a gátat illetően sem? - kérdeztem meglepetten. - Főleg a gátat illetően nem! Örökös gúnyolódásuk tárgya ez a gát! "A vihar máris alaposan kikezdte, mondogatják. Meglátja, márki úr, nem sokáig tartja már magát. Mi, La Rochelle-iek, akiknek a családjában a tengerészmesterség apáról fiúra száll, jól ismerjük a tengert! Mi aztán tudjuk, hogy ha az idő viharosra fordul, semmi sem tud ellenállni a hullámok támadásának, melyek oly magasak, akár egy ház!" - Tényleg elképzelhető - jegyeztem meg -, hogy a gát egyik napról a másikra összeomlik. Csak az a kérdés, mikor. Még mielőtt az angolok megérkeznének? Mert akkor az angol flotta bejuthat az öbölbe. Vagy csak akkor omlik össze, amikor a városban már elfogyott minden élelem? - Megértheti, gróf úr, hogy fogvatartóim előtt nem ejthettem ki a "megadás" szót - folytatta a márki -, amely a leggyűlöltebb, legszégyenletesebb szó La Rochelle-ben, s az ottaniak ezért úgyszólván törölték a szótárukból. - De miként fogadták őrei a kegyelmed józan érveit? - Teli szájjal hahotázva, s a bíboros iránti végtelen megvetéssel. "Játszadozzék csak Richelieu, mondják, építsen kis kavicskupacokat az öbölben. De mi jól ismerjük ezt az öblöt. És tudjuk, mi lesz ennek a kőhalomnak a sorsa: egy szempillantás alatt lerombolja és szétszórja a vihar." - És a cölöpgátról miként vélekednek? - vetettem közbe. - "Nevetséges tákolmány, márki úr!, mondták az őreim, néhány bot a fövenypartba szúrva! Elég néhány gyújtóhajó, melyet az angolok apálykor, mi meg dagálykor küldünk rá, és máris vége!" Elképesztettek ezek a kijelentések. "Az angol gyújtóhajók még csak rendben volnának, gondoltam magamban, de vajon miként képzelik, hogy a La Rochelle-i gyújtóhajók elérhetnek a cölöpgátig, amikor az a kőgát túloldalán húzódik?" Persze e gondolatomat elhallgattam őreim előtt. - Mindenesetre - mondtam - mielőtt az angol flotta a cölöpgátat megtámadhatná, előbb a francia király hadihajóival kell megütköznie. Nagy nevetés követte e megjegyzésemet. - A márki úr bizonyára tréfál: a tengerek királynőjének jó, ha fél fogára elég ez a vacak kis hajóraj. Ez a megjegyzés is elképesztett (amelyet pedig többször is volt alkalmam hallani, amikor őrizet mellett sétálhattam a városban és a kikötőben). A La Rochelle-iek láthatólag nem tudták, vagy a városi elöljáróság nem akarta, hogy tudják, miszerint a "vacak kis hajóraj" csupán néhány őrnaszád volt, a nagy királyi flotta részben Brouage-nál, részben a király által nemrégiben épített Lajos-erődnél horgonyzott, teljesen felfegyverezve, készen rá, hogy bármikor a "vacak kis hajóraj" segítségére siessen, amint az meg is történt, amikor Ré szigetének ágyúi jelezték, hogy az angol vitorlák feltűntek a breton szorosban. Hadd mondom el, kedves olvasóm, erősen kétlem, hogy a polgármester, Guiton és a városi elöljáróság is ilyen képtelenül bizakodó volt, s ennyire rosszul ítélte meg a dolgok állását. Inkább azt hiszem, éppen ők festették a valóságosnál rózsásabbra a helyzetet, így öntvén lelket és reményt La Rochelle lakóiba, hogy átvészelhessék az éhínség szörnyűséges idejét. A hibát, méghozzá végzetes hibát, ott követték el, hogy az angolokat is megtévesztették, s hogy a segítségüket elnyerjék, a nagy porhintés közepette arról is biztosították őket, hogy a La Rochelle-nél horgonyzó francia flotta "szánalmas". - Sokan úgy tartják Franciaországban - folytatta de Bressac márki -, s Angliában is, és főleg Angliában, ahol Károly király a sárga földig lehordta a hazatérő tengernagyot, hogy Lord Denbigh gyáván viselkedett, hiszen egy egész hetet eltöltött a La Rochelle-i öbölben, s még csak kísérletet sem tett rá, hogy a szállítmányt a városba juttassa. Én magam a legkevésbé sem értek egyet ezzel a vélekedéssel. Az ugyan nyilvánvaló esztelenség volt Buckingham részéről, hogy a tengerészethez mit sem értő Denbigh-t tette meg a flotta főparancsnokává. De a lordnak volt több tanácsadója is, méghozzá nemcsak a hajók kapitányai, hanem egy vérbeli tengerész is: Sir Henry Palmer, akit lesújtott az a látvány, amely a La Rochelle-i öbölben fogadta őket: először is egy félelmetes haderejű csatahajóraj, egy cölöpgát, amelyet éppoly nehéz megkerülni, mint lerombolni s egy, minden ellenkező híreszteléssel szemben szilárdan álló és ágyúkkal jól felszerelt magas kőgát. És mintha mindez még nem volna elég, mindkét partján az öbölnek - ahol az említett akadályok közt kell az esetleges behatolónak lavíroznia - kiserődök és zárt sáncok húzódnak, melyeknek ütegei alig várják, hogy tüzet nyithassanak az ellenségre. Károly király hajóskapitányai pedig, látván, hogy kétszeres túlerővel állnak szemben, fennhangon kinyilvánították, miszerint őrültség lenne őfelségének egy egész flottáját feláldozni azért, hogy alig egyhavi élelemhez juttassák a La Rochelle-ieket... Nem szeretném, ha az olvasó azt hinné, az angolok könnyű szívvel távoztak, így, dolguk végezetlen. De végül is május tizenkilencedikének estéjén felvonták vitorláikat s elhajóztak a breton szoroson át a saját szigetük felé. Később Lady Markbytől, Sir Henry Palmer bizalmas, jó barátjától megtudtam: Palmer az elsők közt volt, akik lebeszélték róla Lord Denbigh-t, hogy behatoljon abba a veszélyes és félelmetes kelepcébe, amivé a La Rochelle-i öböl változott, hiszen még ha bejutnia sikerül is valamiképp, kijönni már bizonyosan nem tud. Azt is a ladytől tudom, hogy aznap este, amikor az angol flotta felvonta a horgonyt, Sir Henry Palmer a tengernagyi hajó bástyájáról nézte, nagyon rosszkedvűen, amint a láthatáron mind kisebbre zsugorodnak a szerencsétlen város tornyai és bástyái, s La Rochelle ott marad, az éhínség szabad prédájául vetve, miközben náluk minden hajófenék tele van a sok s immár fölösleges élelemmel, amelyet a városban rekedteknek szántak. Szép olvasóm, az angoloknak eme próbálkozása kapcsán most elmesélek egy apró és képtelen esetet, amely azonban oly gyászos következményekkel járt, hogy még ma is, amint emlékiratomat írva visszagondolok rá, a felháborodástól és haragtól elszorul a szívem, a torkom, s alig tudom a könnyeimet visszatartani. Íme, ezt történt. Lord Denbigh, amikor a kapitányok és az altengernagy érveit meghallgatván úgy döntött, hogy nem próbál áttörni az öböl nagyszabású védelmi rendszerén, levelet írt a polgármesternek, Guitonnak és a városi elöljáróknak, melyet egy bátor La Rochelle-i tengerésznek, aki épp a hajóján szolgált, ezer nehézséget és veszélyt legyőzve - parányi lélekvesztőjén az éj leple alatt átevickélve az akadályokon - sikerült eljuttatnia a címzettekhez. A levelet elsőként Guiton olvasta el, majd ismertette a tartalmát az elöljárókkal, miután megeskette őket a Bibliára, hogy hallgatni fognak róla, mint a sír. Lord Denbigh megüzente a La Rochelle-ieknek, hogy lehetetlenség bejutni az öbölbe, következésképpen az élelmiszert sem tudják eljuttatni hozzájuk. Ezért arra buzdította őket, kezdjenek tárgyalásokat a francia királlyal: "Ha megegyezésre tudnak jutni vele, írta, ne utasítsák el, mentsék az életüket, s jó lenne, ha a megegyezés megszületnék, amíg itt vagyunk. Abban a végső ínségben, amelybe tudomásunk szerint jutottak, s figyelembe véve, hogy a mi részünkről mily kevés segítségre számíthatnak, ha nehéz szívvel is, de nem tanácsolhatok mást." Amiután Guiton magához tért első döbbenetéből és kétségbeeséséből, azt javasolta az elöljáróknak, hogy tartsanak két vasat a tűzbe: menesszenek követeket az angliai Károlyhoz, s kérjék meg, hogy küldjön egy erősebb flottát a város megsegítésére, s ugyanakkor kezdjenek nagy titokban tárgyalásokat a francia királlyal. Néhány nappal az imént elbeszélt események előtt La Rochelle-nek egy korábbi polgármestere, az öreg és sokat betegeskedő Paul Yvon úgy határozott, hogy visszavonul, s engedélyt kért az elöljáróságtól a város elhagyására, a királytól meg menlevelet, hogy átléphesse a francia vonalakat s visszavonulhasson laleu-i birtokára, ahol békében és jólétben élhet. Guiton felkérte Paul Yvont, hogy tudakolja meg Richelieu-től, milyen feltételek mellett lenne hajlandó tárgyalni a király. Abban állapodtak meg, hogy ha a feltételek elfogadhatatlanok, Yvon visszatér a városba, s élőszóban tudatja mibenlétüket, ha elfogadhatók, egy királyi dobos jelenik meg majd a Tasdon-kapunál, ha pedig nagyon jók, Lajos a dobos helyett trombitást küld. Lajos és a bíboros örömmel fogadta a kezdeményezést, ám furcsa mód végül nem dobost vagy trombitást küldtek a Tasdon-kapuhoz, hanem egyszerre mindkettőt, dobost is, meg trombitást is. Talán így akarták a városi elöljáróság tudomására hozni, hogy a feltételek ugyan egyelőre csak elfogadhatók, de közös erővel jókká is tehetők. Mindenesetre május hatodikán, kedden, megjelent egy dobosunk és egy trombitásunk a Tasdon-kapunál, az egyik verte a dobját, a másik fújta a trombitáját. És ekkor színre lépett - homokszem a nagy gépezetben - a világ legostobább hencegője: Sanceaux, aki a dobolást és trombitálást hallván azt kérdezte magában, vajon nem azt jelzi-e ez a zenebona, hogy a városi elöljárók valami titkos tárgyalásba kezdtek az ellenséggel... Lopva! Az ő háta mögött! A Tasdon-kapu felkent őrének tudta nélkül!.. A saját becses személyét ért sérelem annyira felbőszítette, hogy őrült haragjában kikapta a muskétát egyik katonája kezéből, célzott és lőtt: szétlőtte a dobot, amire a királyi dobos és trombitás fejvesztve menekült. Ezzel Sanceaux a felségárulás vétkét követte el. Az épp hogy csak elkezdődött tárgyalások nyomban félbe is szakadtak, mert az elöljárók nem merték sem megbüntetni, sem elcsapni Sanceaux-t, hiszen azzal leleplezték volna magukat, s titkos tárgyalásukról tudomást szereztek volna a La Rochelle-i papok és a gazdagok is, akiknek még bőven volt élelmük, így hát eszük ágában sem volt tárgyalni. Guiton és a tanácsosai zord hallgatásba burkolóztak, s elfogadták a kész tényt: az ostrom még hat hónapig folytatódott, aminek gyászos következményeként a város lakosságának több mint a fele éhen halt. Lefogadom, hogy a történelemben nem volt még egy, Sanceaux-hoz fogható fajankó, aki ostoba felfuvalkodottságában ennyi ember halálát okozta volna. Két héttel azután, hogy a muskétagolyó átlyukasztotta a királyi dobot, az én személyes sorsom váratlan és olyannyira kedvező fordulatot vett, hogy egy rövid időre még az ostromról és a vele járó minden nyomorúságról is megfeledkeztem; bűn volt persze a feledés, de könnyen bűnbe estem, amikor végre odahagyhattam a mocsaras, szeles tengerpartot, hogy nyájasabb vidékek felé vegyem utam. Amint ezen a reggelen megérkeztem Richelieu szálláshelyére, Charpentier azonnal elkapott, és egy szempillantás alatt bent találtam magam a bíboros dolgozószobájában, ami nyilvánvalóan mutatta, hogy őeminenciája sürgősen látni kívánt. S valóban, alighogy beléptem, a bíboros a rá jellemző eleven, energikus hangon így szólott: - Orbieu úr, kérem, foglaljon helyet. Majd, meg sem várva, hogy leüljek, máris folytatta: - Orbieu úr, őfelsége azt kívánja, hogy már holnap utazzék Nantes-ba. - Nantes-ba? - kérdeztem, igyekezve leplezni örömömet. - Bíboros úr, természetesen mindenkor állok őfelsége rendelkezésére. - Orbieu úr - folytatta Richelieu, miközben egy olyan kézmozdulatot tett hódolatteli mondatomra, mintha egy legyet hessentene el -, hallott már egy bizonyos La Luthumiére báróról? - Hallottam, bíboros úr: a Louvre-ban valaki egyszer úgy emlegette: a "kalóz báró". - Ez is csak az udvarban megszokott ostobaságok egyike - mondta Richelieu. - La Luthumiére nem kalóz. Cherburg kormányzója, aki engedélyt kapott a királytól, hogy megtámadhassa az ellenséges hajókat és elkobozhassa rakományukat. Vagyis hivatalosan elismert királyi kalóz. Amint egyébként a fivérei is, Orbieu úr. - Hogyan? - kérdeztem döbbenten. - A fivéreim kalózkodással foglalkoznak? - Háborús időben a tengeri kereskedelem helyett, bizony, azzal szoktak. És hozzá kell tennem, hogy a fivérei kiválóan végzik a munkájukat, de hát nekik csak három, felfegyverzett háromárbocosuk van, ezért nem juthatnak olyan nagy zsákmányhoz, mint La Luthumiére, aki egy egész flottával rendelkezik. De hogy most már a tárgyra térjek: amikor kémeink jelentették, hogy az angol hajóraj elindult Plymouth felé, La Luthumiére úr kihasználta az alkalmat, hogy az említett armada hajóit messze sodorta egymástól a vihar, s megtámadta a la Manche-on a magukra maradt hajókat. A támadás minden képzeletet felülmúlóan jól sikerült: három angol hadihajót elsüllyesztett, négyet pedig elfoglalt, de mivel nem érezte magát biztonságban ezzel a sok hajóval Cherbourg-ban, áthozta őket Nantes-ba. Richelieu elhallgatott, s szemét félig lehunyva a macskája hátára tette a kezét, de nyomban vissza is húzta, mintha őt magát is meglepte volna, mennyire szeretné megsimogatni. - Orbieu úr - folytatta -, hogy megvilágítsam küldetése lényegét, szeretném olyan körülményekre is felhívni a figyelmét, melyekről talán nem tud, vagy nem eleget. A mi derék angoljainknak, akik oly sietve hagyták el cseppet sem vendégszerető partjainkat (e szavak közben halvány mosoly suhant át sovány, a fáradtságtól beesett arcán), Buckingham gyermeteg terve szerint húsz hadihajóval kellett volna útnak indulniuk - mint kegyelmed is tudja, a hadihajók, méretüknél, legénységük létszámánál s a rajtuk elhelyezhető ágyúk nagy számánál fogva, minden flotta gerincét képezik. Ám az angolok szigetük összes kikötőjében nem találtak csak tizennégy útnak indítható hajót. Nekünk majdnem kétszer ennyi van, hiszen La Rochelle-nél huszonnégy hadihajónk vesztegel. És ráadásul még La Luthumiére-nek sikerült három angol hadihajót elsüllyesztenie, négy másikat meg elfoglalnia. Aminek következtében az angol flotta hét hajóra zsugorodott, s ezeknek kellett volna felvenniük a harcot a mi huszonnégy hadihajónkkal. Mi azonban még ennél is többet szeretnénk. Sejti már, Orbieu úr, hová akarok kilyukadni? - Bíboros úr - mondtam én azonnal -, ha a király flottája La Luthumiére úr négy hadihajójával is gazdagodnék, akkor már huszonnyolc hadihajót számlálhatna. - A kérdés csak az - folytatta Richelieu -, miként szerezhetné meg a király La Luthumiére úr négy hadihajóját? Az engedély, melyet királyi kalózként birtokol, feljogosítja a prédaszerzésre. S amint nyilván kegyelmed is tudja, minden, amit zsákmányol, őt illeti: a hajó, a legénység, az ágyúk, a lőszer s a hajó rakományát képező minden romlandó és tartós árucikk. Ám az elkobzott javak tulajdonba vételét alkalmanként jóvá kell hagynia egy, a királyi törvényszék alá tartozó bíróságnak. A kérdéses folyamodványt, sok hasonlóval együtt, nekem kellett aláíratnom a királlyal. Őfelsége pedig nem óhajtott igazságtalanul és méltánytalanul eljárni olyasvalakivel szemben, aki őt mindenkor híven szolgálta. Arra a négy hadihajóra azonban mégiscsak nagy szükségünk van, ha az angolokkal szemben olyan fölényre akarunk szert tenni, hogy La Rochelle megsegítésére kísérletet se merjenek többé tenni. Lát valami módot, Orbieu úr, e hajók megszerzésére? Tisztában voltam vele, hogy a bíboros olyan kérdést tett föl nekem - akárcsak Szókratész a tanítványainak -, amelyre ő már tudja a választ, s a kérdve kifejtő módszert csupán azért alkalmazza, hogy magamtól találjak rá a megoldásra, hiszen akkor nyilvánvalóan még lelkesebben látok hozzá a feladat végrehajtásához. - Bíboros úr - mondtam -, ha őfelsége kormányának rendelkezésére áll a szükséges összeg, s La Luthumiére úr hajlandó üzletet kötni, nyilvánvalóan az a megoldás, ha megvásároljuk tőle a hadihajókat. - Így van, Orbieu úr. Őfelségének már sikerült a francia püspökökből hárommilliót kipréselnie, de nyilvánvalóan rá tudja venni őket, hogy adjanak még egy milliócskát. Mellékesen megvallom az olvasónak, hogy igen mulatságosnak találtam a bíboros szájából a "kipréselni" szót püspökeivel kapcsolatban... - Egymillió nagy pénz - folytatta Richelieu -, de én kegyelmedre bízom, milyen ajánlatot tesz Luthumiére úrnak. Akkor hát, gondoltam, alkudoznom kell! És egy kalózzal kell alkudoznom! Egy kalóz pedig nem holmi gyerkőc, akitől könnyű elvenni a vajas kenyerét! - Bíboros úr - mondtam -, elképzelhető, hogy La Luthumiére úr olyan büszke a négy angol hadihajójára, amely kalózkodásának eddigi legnagyobb fogása, hogy semmi áron sem lesz hajlandó megválni zsákmányától. Ez esetben felajánlhatom neki, hogy az ostrom idejére adja bérbe őket a királynak? - Orbieu úr - mondta erre Richelieu, s átható tekintete felvillant -, úgy látom, kegyelmed most énvelem alkuszik. - Szó sincs róla, bíboros úr - mondtam én, végtelen tisztelettel -, csak arra gondoltam, hogy a hajók megvásárlása talán akadályba ütközik, viszont a bérbevételük megoldható, így ezt a lehetőséget végső megoldásként tartalékolnám. - Mint végső megoldást én is el tudom fogadni - mondta nyomban Richelieu -, ám a bérbevétel összege nem haladhatja meg a százezer frankot. - Bíboros úr, bátorkodhatnék még egy kérdést feltenni eminenciádnak? - Bátorkodjék, Orbieu úr. - Minden jel arra mutat, hogy La Luthumiére úr kemény tárgyalófél lesz. Kecsegtethetem azzal, hogy szolgálatainak elismeréseképpen a király esetleg főnemesi rangra emeli? - Kecsegtetheti, de azt is hozza a tudomására, hogy a döntés és a végrehajtás közt esetleg több hónap is eltelhet. De hát Orbieu uram személyes tapasztalatából is tudhatja - fűzte még hozzá mosolyogva a bíboros -, hogy Isten malmai minálunk lassan őrölnek. Én is elmosolyodtam ezen a részben kaján, részben ígéretes megjegyzésen, majd mélyen meghajoltam a bíboros előtt, de inkább hagytam volna magam darabokra szaggatni, mint hogy egy szóval is érdeklődjem, vajon tudomása szerint az én számomra mit őrölnek azok a malmok. Június tizenötödikén, szép, napfényes időben indultam Nantes-ba, Clérac úrnak és tizenöt muskétásának, Nicolas-nak, és a tizenegy svájcinak kíséretében; a muskétások szekérre rakták sátoraikat, s a svájciak is hoztak magukkal egy szekeret. Mint mindig, most is úgy döntöttem, hogy felváltva veszem igénybe a lovamat meg a hintót, mert így kevésbé fáradságos a hosszú utazás, s mivel kedvelem az embereim társaságát, ha a hintóba ültem, hol de Clérac urat, hol Nicolas-t invitáltam magam mellé. Hat napig tartott az út La Rochelle-ből Nantes-ba, s ahogy távolodtunk Saint-Jean-des-Sables-tól, szegény Nicolas-m egyre bánatosabb és hallgatagabb lett. A harmadik napon azután nem bírta tovább. - Gróf úr - mondta -, ha már kettesben ülünk itt a hintóban, feltehetnék kegyelmednek egy kérdést? - Tedd csak fel, Nicolas. - Mikor érkezünk Nantes-ba? - Gondolom, három nap múlva. - Vagyis az utazás hat napot vesz igénybe, és visszafelé is ugyanannyit, ami összesen tizenkét nap. - Így van. - Feltehetnék még egy kérdést, gróf úr? - Feltehetsz, Nicolas. - Hány napig maradunk Nantes-ban? - Ezt sajnos nem tudom: attól az úriembertől függ, akivel tárgyalnom kell. Erre Nicolas, bárha igyekezett uralkodni magán, oly kétségbeesett arcot vágott, hogy megsajnáltam, s Richelieu példáját követve feltettem neki egy olyan kérdést, amelyre tudtam a választ. - Ellenedre van talán, Nicolas, ez a hosszú kiruccanás? - Gróf úr - mondta erre illemtudóan Nicolas -, hogy is lehetne ellenemre, amikor a kegyelmed szolgálatában állok? És ráadásul úgy látom, hogy a gróf úrnak nagyon is kedvére van ez a nantes-i utazás. - Mi sem természetesebb ennél, Nicolas, hiszen a fivéreim ott élnek - mondtam én, kissé alamuszian -, s nagy örömömre szolgál, hogy viszontláthatom őket. - És mást nem is óhajt a gróf úr látni? - Dehogynem. Azon leszek, hogy megismerkedjem de Brézolles márkinéval. - No de gróf úr - mondta erre Nicolas, aki nem akart hinni a fülének -, hiszen már ismeri a grófnét! - Honnan az ördögből veszed ezt, Nicolas? Két nappal azelőtt távozott a kastélyából, hogy de Bazimont asszony volt kedves befogadni oda minket. Nicolas elképedve felém fordult, s hitetlenkedve, fürkészve bámult rám. Igaz persze, hogy amikor néhány hónapja de Bazimont asszony megmutatta nekem úrnője levelét, amelyből tudomást szereztem a grófné változatáról, én is meglepődtem. Csakhogy az én megdöbbenésem nem tartott soká. Mert ismerve de Brézolles márkiné ravasz észjárását, hogy ne mondjam machiavellizmusát, nem volt nehéz kitalálnom, hogy jó oka van a tények ilyetén elferdítésére. És amikor jobban utánagondoltam, még csodáltam is, milyen nagy befolyással bír a személyzetére, amelynek támogatása vagy legalábbis hallgatása nélkül a történteknek ez a merőben új változata nem állhatott volna meg a lábán. - Tehát sohasem találkoztunk de Brézolles márkinéval? - kérdezte Nicolas, továbbra is nagy szemeket meresztve. - Nem találkoztunk vele, még csak nem is láttuk. Te talán másképp gondoltad, Nicolas? - kérdeztem szemrehányóan. - Másképp gondoltam, gróf úr, de most, hallva kegyelmedet, kezdem azt hinni, hogy tévedtem. - Valóban tévedtél. És tudod, miért? Mert összekevered a kétféle igazságot. - Hát kétféle igazság van, gróf úr? - Bizony, Nicolas, mindig. Mindig kétféle igazság létezik. - Szabad megkérdeznem, miben különböznek egymástól? - Az egyik a tényeken alapszik, Nicolas. A másik haszonelvű. És jelen körülmények között csak ezt az utóbbit vehetjük figyelembe. - Tehát sohasem találkoztam de Brézolles márkinéval, még csak nem is láttam őt? - Mint ahogyan én sem, Nicolas! És mivel nagy hálára kötelezett azzal, hogy amikor de Bazimont asszony a távollétében befogadott a kastélyba, ő egy levélben áldását adta e döntésre, ha Nantes-ban leszek, igyekszem majd megismerkedni vele, hogy kifejezzem köszönetemet. - A gróf úr valóban nagy hálával tartozik a hölgynek - mondta erre Nicolas, aki nem volt híján a szellemességnek, amióta levetkőzte zsenge ifjúkori naivitását. Ezután csönd támadt: angyal röpült át a hintón - talán éppen a meggyalázott igazság angyala. Szárnycsapása arcon legyintett, s ekkor egy kis lelkifurdalással Nicolashoz fordultam, s szeretetteljes hangon így szólottam: - Nicolas, mivel nemcsak a lovászom vagy, hanem a tanítványom s egy kicsit a fiam is (e szavak hallatán elpirult örömében), szeretném a tudtodra adni, hogy egy becsületes ember a tényeken alapuló igazságot sokkal nagyobb becsben tartja, mint a haszonelvűt, s ha csak lehet, az előbbihez tartja magát. Ám vannak olyan esetek, amikor a közérdek vagy bizonyos magántermészetű érdekek azt követelik, hogy a haszonelvű igazság előtt hajtsunk fejet. - Megértettem, gróf úr - mondta Nicolas -, és hálásan köszönöm, hogy megtanította ezt nekem. Ez volt a leghosszabb eszmecsere, melyet utazásunk alatt Nicolas-val folytattam, amikor éppen ő ült mellettem a hintóban, nem a bátyja. Mindkettőnknek jó - bár homlokegyenest különböző - oka volt ugyanis a hallgatásra. Nicolas-t a hintó minden zökkenése arra figyelmeztette, hogy egyre távolabb kerülünk Brézolles-tól, miközben engem a kerék minden egyes fordulata közelebb vitt Nantes-hoz, ahol reményeim szerint a boldogság várt rám. A Sioracok hál' istennek épp nem vadásztak angol hajókra a tengeren, hanem a Szent Péter-székesegyház tőszomszédságában álló - a kikötői kocsmárosné, Antoinette szavaival élve - "szíp és gazdag palotájukban" tartózkodtak. És amíg Hörner kapitány és de Clérac úr - az egyik a svájciakkal, a másik a muskétásokkal - Nantes kormányzóját kérte meg, hogy a király parancsára szállásolja el embereiket, nekem és Nicolas-nak a köztiszteletben álló "Siorac urak", a két hajótulajdonos és kalóz ajánlotta fel, hosszas ölelkezés után, legtestvéribb vendégszeretetét arra az időre, amíg jó városukban tartózkodunk. Amint vacsorához ültünk - ízletes halételt tálaltak fel, melyet jó loire-i borral öntöztünk -, érdeklődtem, merre lakik La Luthumiére úr, akivel, amint azt fivéreimnek elmondtam, másnap feltétlenül találkoznom kell. - Hát bizony a báróval mostanság nehezebb találkozni, mint akár a tartomány kormányzójával! - mondta erre Pierre, akinek jobban forgott a nyelve, mint a fivéréé. - Rettentően büszke az angoloktól elkobzott négy csatahajójára, s állandóan a szárazdokkban van, ahol átfestik őket, így hát bajos őt becserkészni. - Jobb is, ha egy kalóz nem hagyja magát becserkészni - jegyezte meg Olivier, s csak a szeme mosolygott. - Ráadásul - folytatta Pierre - a címerét is ráfesteti a hadihajók orrára. - Ráfesteti a címerét? Így szokta? - Dehogy - mondta Olivier. - Annál is kevésbé, mivel ezt a címert ő maga kreálta, hiszen tudomásom szerint az apjának nem volt címere. - Egyszer mindent el kell kezdeni - mondta erre Pierre, aki túl jó ember volt ahhoz, hogy bárkire is rosszat mondjon. - A mi Siorac nagyapánk is akkor alkotta meg azt a címert, amelyre mindannyian oly büszkék vagyunk, amikor bárói rangra emelkedett. - Elkeserít, hogy La Luthumiére úr ilyen nehezen elérhető - jegyeztem meg -, ugyanis azért jöttem, hogy a király parancsára találkozzam vele. - Ez még királyi parancsra sem lesz könnyű - mondta Olivier -, mert az illető úr nemcsak hogy Cherbourg kormányzója, de most már egy nyolc hajóból álló hadiflotta tulajdonosa is - négy hajója Cherbourg-ban, másik négy itt, Nantes-ban horgonyoz -, s ettől a báró a tengerek urának képzeli magát... Olivier-nek e megjegyzés közben megint csak a szeme mosolygott, de önuralma s nyugodt kedélye most sem hagyta el. - Egy módon lehet csak a közelébe férkőzni - vágott közbe Pierre -: a felesége révén. - A felesége révén? - kérdeztem meglepetten. - Úgy bizony! - válaszolta Pierre, s teli szájjal nevetett. - Ugyanis amíg La Luthumiére erős kézzel irányítja hadihajóit, kapitányait, a legénységet és Cherbourg városát, odahaza a felesége irányítja őt. - Vagyis igaz a mondás - mondtam -: amit a nő akar, Isten is azt akarja. - Ezért hát holnap öltsd magadra, kedves grófom, a legelegánsabb zekédet, húzz magas szárú csizmát, tégy a fejedre tolldíszes kalpagot, s ne feledkezz meg a Szentlélek lovagrend keresztjéről sem, azután így jelenj meg a bárónénál szép lovászod kíséretében, tizenegy óra tájt, vagyis amikor a hölgy már végzett reggeli toalettjével. S amiután hosszan bókoltál a bárónénak, mondom: hosszan! ne fukarkodj a bókokkal!, említsd meg, hogy a király azért küldött mint tanácsának tagját Nantes-ba, hogy a férjével találkozz, s elmondd neki, mily nagy kegyben áll őfelségénél. - És miért kellene ilyesmit mondanom? - Hogy a hölgy szavaidból arra következtessen - vette át a szót fivérétől Pierre -, hogy Lajos, vitézi tetteinek elismeréseként, főnemesi rangra kívánja emelni a férjét. A hölgy már nem éri be a bárónéi címmel, s ég a vágytól, hogy mielőbb márkiné lehessen, mint legjobb barátnője, de Brézolles márkiné. - Micsoda? Ők ketten jó barátnők? - Meghitt és elválaszthatatlan barátnők. Olyannyira, hogy valahányszor a La Luthumiére házaspár Nantes-ba jön, nem a kormányzónál laknak, amint a protokoll megkívánná, hanem de Brézolles márkiné palotájában, amely a miénkkel éppen szomszédos. "Uramisten, gondoltam, hát ilyen közel van hozzám!" A szívem hevesen kalapált, a kezem remegett, annyira, hogy gyorsan az asztal alá dugtam. Gondolom, el is sápadhattam, de a fivéreim egy kissé fukarkodtak a gyertyával, s ezért olyan gyenge fény világított az asztalnál, hogy a sápadtságomat biztosan nem vették észre. Vártam egy kicsit, hogy visszanyerjem a hangomat, s közben egyre csak azt ismételgettem magamban: "Ó, haszonelvű igazság, ne hagyj cserben, segíts meg engem!" - Akkor hát két legyet üthetek egy csapásra - szólaltam meg végre, már természetes, derűs hangon. - Találkozhatom La Luthumiére bárónéval, s egyben de Brézolles márkinéval is megismerkedhetem. - Hogyan? - kérdezte Olivier. - Saint-Jean-des-Sablesban, a kastélyában laktok, és még csak nem is ismeritek? - Nem ismerjük. Két nappal azelőtt utazott el Nantes-ba, hogy kastélyának intendánsnője, de Bazimont asszony, befogadott minket. De a márkiné később levélben jóváhagyta ezt a döntést, mert nyilván úgy gondolta, hogy a háza nagyobb biztonságban lesz a rablóktól és fosztogatóktól, ha az ostrom idején én és a svájciak ott lakunk. E beszélgetés után aludni tértünk. Az éjszaka mindig hosszú a reménykedőnek, de azért nem annyira, mint a reményvesztettnek. Reggel tíz órakor azután nem bírtam tovább, s elküldtem Nicolas-t de Brézolles márkinéhoz egy levélkével, amelyben ez állt: "Asszonyom, de Bazimont asszony nyájasságának hála ama kiváltságban van részem, hogy asszonyom távollétében, ámbár tudtával, Saint-Jean-des-Sables-i szép kastélyának vendége lehetek, s határtalan örömömre szolgálna, ha fogadni méltóztatnék, hogy személyesen is kifejezhessem hálámat csodás vendégszeretetéért. Maradok alázatos szolgája Orbieu grófja" Nicolas úgy indult útnak, akár a kilőtt nyíl, én mégis szörnyen hosszúnak éreztem az időt, amíg visszatért, holott valójában mindössze tíz percig volt távol, s amikor leteremtettem a késlekedésért, ezt a tényt nem is mulasztotta el megemlíteni. - Gróf úr - mesélte azután -, amikor a főkapu kinyílt, egy lakáj fogadott, akinek megmondtam a nevem és a tisztem, s kértem, hogy beszélhessek a maggiordomóval. Az jött is, de nagyon lassan, mert, mint a gróf úr is tudja, de Vignevieille úr nemcsak kopasz, hanem reszketeg és beteges is, aprókat lép, miközben - teljesen fölöslegesen - egy kard lóg a balján, jobb kezével meg hosszú botra támaszkodik... - Elég a meséből, te arcátlan! - kiáltottam. - Térj a tárgyra! Beszélj! - De hiszen mást sem teszek, csak beszélek! - mondta erre Nicolas, oly ártatlan mosollyal, hogy az angyalok is nyomban maguk közé fogadták volna. - De Vignevieille úr mindenesetre úgy tett, gróf úr, mintha nem ismerne, s rezzenéstelen arccal átvette a levelet, s indult, hogy átadja az úrnőjének, de oly csigalassúsággal, hogy attól féltem, ítéletnapig kell várnom, amíg visszatér. De nem így történt! Mert egyszer csak látom ám, hogy az a bájos szobaleány jön könnyű léptekkel lefelé az ívesen kanyarodó nagy lépcsőn, csinos s meglehetősen kurta ruhácskában, akit - a szó bibliai értelmében - ismertem, ám ő is úgy tett, mintha sose látott volna, vagyis azt hiszem, gróf úr, hogy abban a palotában a haszonelvű igazságnak igen sok híve lakik... - Beszélj! Beszélj már, te sátánfajzat! vagy összetöröm a csontjaidat! - kiáltottam, haragomban már reszketve. - Mit mondott a szobalány? - Gróf úr, de Brézolles márkiné fél tizenkettőre várja ebédre, s nagy megtiszteltetésnek tekinti, hogy megismerheti. A La Luthumiére házaspárral ezúttal nem találkozhat, legalábbis ma nem, mert ugyanebben az időben Nantes kormányzójához hivatalosak ebédre.

XI. fejezet