Tizennegyedik fejezet

Míg hóhéraim az asztalnál csevegtek, azt hallottam tőlük, este kilenc órakor a székesegyház terén gyülekeznek a felekezetünkbeliek. Úgy határoztam: mi is odamegyünk Samsonnal és Miroullal. Ha valahol fellelhetem Bouillargues kapitányt, gondoltam, hát ott biztosan. És úgy véltem, bátran elvegyülhetek a fegyveres sokaságban sisakosan s az éj leple alatt, senki föl nem ismer. S csakugyan, a téren lépten-nyomon más vidékről való hugenottákba ütköztünk. Nagy sietve érkeztek ide, mihelyt hírét vették a város elfoglalásának a mieink által, s mind más és másfajta oc nyelvet beszéltek. Annak ellenben nyomát sem láttam, hogy megvetnék őket avagy gyanakodnának rájuk, mint az én vargám, mert nem idevalósiak. Épp ellenkezőleg.

Nagy volt az öröm e sokaságban. Ezen az éjszakán végre elégtételt készültek venni a kegyetlen üldöztetésért, melyben I. Ferenc óta részük volt. És ámbátor teli torokból kiáltozták: „Halál a pápistákra! Új világ!” eszükbe sem jutott a várost elözönleni, a házak kapuját betörni s a katolikusokat mind leöldösni, a nőket, leányokat, kisgyermekeket sem kivéve, mint azt öt évvel később a pápisták cselekedték, fájdalom, a mieinkkel Szent Bertalan gyászos éjszakáján.

Jó óra hosszat ácsorogtunk már a nép között, de senkit sem mertünk megszólítani. Végre kiszemeltem egy jó arcú férfit, ki beszéde után ítélve boldog-boldogtalant ismert, s odaküldtem hozzá Samsont. Őt egyáltalán nem ismerték Nimes-ben, hisz dél óta az orrát sem dugta ki a Kagyló fogadóból.

- Szép uraság - meresztette tágra a szemét az az ember, amint Samsont megpillantotta, mintha Szent Mihály arkangyalt magát látta volna leszállni egy pápista üvegablakról szépsége s dicsősége teljében -, ha Bouillargues kapitánnyal van elintéznivalója, nem kell egyebet tennie, csak követnie Pierre Cellerier csapatát.

- Pierre Cellerier is kapitány?

- Nem az, hanem aranyműves, s igen gazdag, mindazonáltal szigorú és hajthatatlan hugenotta.

Megrántottam Samson ruhaujját, nehogy többet mondjon a kelleténél, s haladéktalanul csatlakoztunk a csapathoz, mely legalább harminc embert számlált, s akkor indult éppen útnak, aránylag szép rendben. Miroul, Samson meg én egy újabb sort alkottunk leghátul, amin senki meg nem ütközött. Időközben egészen besötétedett. A csapat útját három-négy fáklyahordó világította be, de ők az oszlop elején haladtak. A menet vége homályba veszett.

Megérkeztünk a városházára. Azt hittem, a katonák kint maradnak, de Pierre Cellerier rájuk parancsolt: kövessék. Pár lépcsőt mentünk lefelé, s akkor egy ajtó elé jutott a csapat, melyet a mieink erősen őriztek. Láttunkra kinyitották, s mi bejutottunk abba a terembe, ahol a pápista foglyok raboskodtak. Alacsony és igen nedves hely volt, rosszul kikövezve, középütt lefolyó a kiömlő vérnek, nagy kőasztal és vasráccsal elzárt kicsiny szellőzőnyílások. Bizonyára ezért szemelték ki börtönnek s zárták ide a jelen levő mintegy száz személyt. Főleg papok és különféle rendekből való szerzetesek voltak ott, de polgárok és kézművesek is. Egyiküket felismertem: az a Doladille volt, kit Jean Vigier megsebesített.

Minthogy a szerencsétlenek addig sötétben várakoztak, elvakultan s riadtan hőköltek hátra, amint a fáklyákat s fegyvereseket megpillantották. Voltak, akik pislogtak, mint bagoly a napon, mások a szemük elé kapták kezüket, de mind egyaránt oly messzire húzódott el tőlük, amennyire csak lehetett. Talán azt gondolták, ott helyben leöldössük őket, mint nagyböjtkor a bárányokat. És az igazat szólva én is ettől tartottam, látva, milyen vad arccal méregetik őket Pierre Cellerier és a mieink. Szemükből csak úgy sütött az üldöztetések katlanában ezerszer felforrt s újra forralt gyűlölet és bosszúvágy.

Pierre Cellerier a terem szabadon maradt közepére állt, odaszólt egy fáklyavivőnek: világítson neki, elővont ujjasából egy lajstromot, s neveket kezdett hangosan felolvasni.

Cellerier inkább kis növésű, de roppant széles vállú, zömök férfi volt. Oldalról ráesett a fáklya fénye, s úgy láttam: vonásai igen durvák, közönségesek. Arcát mély ráncok barázdálták. Hangja és képe egyaránt inkább vasművesnek mutatta, semmint aranyművesnek, s inkább helyén valónak e vágóhídon, mint finom ékszerek közt.

Elsőül Gui Rochette-et, az első konzult szólította, kinek édesanyját, ha még emlékszünk, Possaque a jelenlétünkben faggatta igen nyersen. Gui Rochette nagyon szép és jól öltözött férfi volt. Noha tudta, mi vár rá, bátran és méltóságteljesen lépett elő. Arcizma sem rándult és meg sem mukkant, amikor két katona keményen megmarkolta jobb és bal karját. Hanem amint őutána „Robert Grégoire fiskálist” szólitotta Cellerier, Nimes első konzulja összerezzent, az ötvös felé fordult - holott addig úgy tett, mintha nem látná -, és megszólította:

- Az Isten nevére kérem, uram, hagyja Grégoire-t! Ő nem tett semmit, azon kívül, hogy a fivérem.

- Elég, hogy a kegyelmed fivére - felelte ingerülten Cellerier. De tán maga is megütődött tulajdon szavai kegyetlen ostobaságán, azért hozzátette: - Az urak egyébként is így határoztak. - És megismételte: - Robert Grégoire fiskális.

A kérdéses személy előlépett. Igen fiatal volt és nagyon félt. Őt is két katona ragadta meg, de sokkal finomabban, mintha lelkük mélyén megütköztek volna rajta, hogy e szegényt is késeik prédájául szánták.

Harmadjára egy szerzetest szólított Pierre Cellerier, teljes nevén, mint Grégoire-t, sőt titulusait is elősorolta, de mintegy gúnyképpen.

- Jean Quatrebar, az Ágoston-rend perjele s a székesegyház állandó prédikátora.

E szót, „prédikátor”, nagy és bosszuló hangsúllyal mondta, a katonák pedig átkozták Quatrebart, amint meglátták, és én azt gondoltam, a perjel bizonyára nemegyszer szánta székesegyházbeli prédikációiban poklok tüzére s ami annál is rosszabb, e világi máglyára hugenotta testvéreinket. Quatrebar termete, ereje, négyszögletes álla egyaránt jól illett nevéhez.^[93] Kihívó, hetyke bátorsággal lépett a katonák elé, égő szemmel, homlokát büszkén felszegve s a maga hatlábnyi magasságából tekintve alá Cellerier-re, azt mondta érces hangon:

- Köszönöm, hogy vértanúhalállal ajándékoz meg!

A katonák felmordultak, Cellerier azonban csendet parancsolt. A perjelt válaszra sem méltatva listájába mélyedt s folytatta a névsorolvasást:

- Nicolas Sausset, a jakobiták perjele.

Sausset kicsiny, törékeny, hajlott hátú, kopasz emberke volt. Keze szüntelenül remegett magas kora vagy a lelkét mardosó félelem miatt. De ha első pillantásra ártalmatlannak tetszett is, e külső mögött mégis gonoszság lakozhatott, mert a mieink éppúgy átkozták, mint Quatrebart, s nem bántak vele sem szelídebben.

Cellerier folytatta:

- Étienne Mazoyer, a székesegyház kanonokja.

Most nem átkozódtak, hanem nevettek a katonák, amiből arra következtettem, hogy a szerencsétlen kanonok inkább tisztségének köszönheti elítéltetését, semmint tetteinek. Egyébiránt hihetetlenül vén volt, szórakozott és bamba, mindene reszketett az aggságtól, járni is alig bírt, s amikor előlépett, azt kérdezte Cellerier-től, jeléül, hogy egyáltalán nem érti, mi történik vele:

- Szabadon bocsátanak?

- Hát bizonyos értelemben igen... - felelte Cellerier.

És ámbár ez a tréfa, akármilyen kegyetlen volt is, talán inkább helyénvaló volt itt, mint az igazság, mindössze két-három katona nevetett rajta, a többi inkább bosszankodott miatta. Mazoyer most sem értett többet az egészből, mint az imént, s fejét rezegtetve tétován újra megkérdezte:

- Hová visz, uram?

- A püspökségre - felelte Cellerier mosolyogva, s én e mosolyt roppantul visszatetszőnek láttam. - Ott jobb helyen lesz. No de elég a beszédből. Induljunk!

- Hát mi? - kérdezte valaki aggodalomtól elszorult torokkal az ott maradó pápisták közül. - Velünk mi lesz, uram? Legközelebb minket szólít? Mindannyian meghalunk?

Cellerier úgy megharagudott, hogy azt hittem, válaszra sem méltatja majd a kérdezőt. De rövid habozás után tisztessége győzött kegyetlenségén, s azt felelte a maga nyers modorában:

- Nem tudom. Az urak még nem döntöttek.

- S kegyelmed mit gondol, szomszéd? Mit fognak határozni? - kiáltotta egy másik hang.

Cellerier zavarba esett. Feszengett s pislogott, mint aki jól ismeri e hangot, hisz sokszor hallotta. Némán sarkon fordult, elindult kifelé, s mintegy lopva, a válla fölött szólt azután vissza, restellve, hogy ennyi irgalmat is tanúsít a pápisták irányában:

- Úgy vélem, nem fognak mind meghalni.

Kegyetlen mondat volt, ámbár ezúttal szándéktalanul az. Nem hárította el a kétséget, csak odább tolta.

Úgy intéztem, hogy utolsónak lépjek ki a teremből Samsonnal és Miroullal, nehogy a fáklyák fénye ránk essék. De nem forogtunk oly veszélyben, hogy valaki közelebbről találna szemügyre venni. A katonák se láttak, se hallottak, csak a foglyokat figyelték. Azok bátran viselkedtek, az egy Nicolas Sausset-t kivéve, mindazonáltal kint az utcán olykor kétségbeesett pillantásokat vetettek a házakra, mintha onnan remélnének segítséget. Vesztükre halott volt a város, egy szál gyertya nem sok, annyi sem égett sehol az ablakban. Az ablaktáblákat betették, a kapukat bereteszelték. Az urak megtiltották a pápistáknak, hogy az éjszaka folyamán házukból kilépjenek. Az utca a hugenottáké volt, csakis az övék.

A foglyokat közrefogva haladtunk. Quatrebar türelemre intette társait érces hangján, melyet igen szépen verhettek vissza a székesegyház csúcsívei, s lépten-nyomon felujjongott:

- Fivéreim! Hőn szeretett fivéreim! Látom a mennyország sarkig tárt kapuját. Reánk vár!

Végül a katonák megsokallták, morogtak, s egyikük méltatlankodva felkiáltott:

- Inkább a pokol vár rád, bálványimádó!

- Csendet! - fordult hátra Cellerier. - Hallgass a sorban! S te, prédikátor, fogd halkabbra utolsó prédikációdat!

- Miért engedelmeskedjek neked, eretnek? - kiáltotta fejét büszkén fölszegve Quatrebar. - Csak egy halált küldhetsz rám!

- De az az egy igazi lesz! - vágta rá Cellerier.

S a katonákat hangos hahotára fakasztotta a tréfa.

Csakugyan a püspökségre igyekeztünk, mint Cellerier szegény Mazoyer kanonoknak mondta. A kanonok nem bírt velünk lépést tartani, úgyhogy a katonák felváltva vitték. Illetve nem is a püspökségre tartottunk, hanem inkább a palota zárt udvarára, mely tágas volt s szépen kikövezett. Egyik szegletében igen szép és nagy kút volt, díszes, kovácsolt vasművel a tetején. Az udvar végében harangláb emelkedett négy félköríves nyílással. Az udvart körülzáró falakat három oldalról gyilokleső koronázta, hová lépcső vitt fel. A lépcsőkön, a gyiloklesőn s a harangtorony nyílásain katonák sorakoztak fáklyával, s mivel a lángokat éji szél lobogtatta, úgy tetszett, reng a kövezet. Akadt egy árnyékos sarok a fal egy kiszögellése alatt, oda álltam be gyorsan Samsonnal és Miroullal, nehogy felfedezzenek és vallatóra fogjanak, mielőtt Bouillargues kapitány előkerülne. Hanem őrá órákig kellett várnunk, s azalatt moccanni sem mertünk.

Hátamon patakokban csordogált a verejték, s a szívem úgy vert, mintha én magam néznék farkasszemet a halállal. Ez az iszonyat annyira új volt nekem, hogy mindennek ellenére reménykedtem; nem bírtam elhinni, még kevésbé elképzelni, hogy ez az udvar, melynek monumentális szépsége úgy megkapott, s amelyet a lobogó fáklyák ünnepi fénybe vontak, rémületes mészárlás színtere lehet. Pedig hát mi másért szemelték volna ki a pápisták e főhelyét, ha nem azért, hogy megtudja mindenki: a vakbuzgók itt leltek sírjukra.

A katonák - ha ugyan jogos őket így nevezni, hiszen kevés kivétellel kézművesek voltak, tisztjeik pedig hugenotta polgárok - nem vetették nyomban bele magukat a mészárlásba, minthogy mesterségük nem szoktatta őket vérontáshoz. Vagy talán világos parancsra vártak, az azonban sohasem hangzott el, legfeljebb csendesen s célzásképpen. Cellerier maga is óvakodott bármit elrendelni, hanem miután beterelte foglyait a püspökség udvarára, rögtön visszafordult csapata felével s indult a városházára újabb proskribáltakért, rábízva a másik félre, hogy azt tegyen az ott lévő szerencsétlenekkel, amit óhajt. És fogadok, sokáig haboztak volna még vérbe mártani kezüket a katonák, kik egy-két kivétellel éppen nem örültek e csúf munkának, ha Quatrebar prédikátor nem törekszik oly kihívóan a vértanúságra. Jól kihúzta öles termetét, büszkén fölszegte fejét, s székesegyházat betöltő hangján bömbölve és igen orcátlanul kért engedélyt rá, hogy hangosan imádkozhasson. A katonák megharagudtak, s azt felelték: imádkozhat, de csak a Miatyánkot, semmi mást. Mire Quatrebar imára kulcsolta kezét s rákezdett az Üdvözlégyre, olyan hangon, mintha csatadalt fújna. Nagy kiáltozás, hurrogás, zúgolódás támadt körös-körül. Ráparancsoltak: hagyja abba. Ő makacsul folytatta, addig-addig, míg a mieink magukon kívül rá nem rohantak s le nem döfték. Több mint száz döfés érte, s megölői közül többen is azt rivallták, amikor lesújtottak rá:

- Pokolra veled, nyomorult bálványimádó!

Nicolas Sausset térdre roskadt, s egész testében remegve kegyelemért könyörgött. Nem imádja többé Szűz Máriát, kiáltotta, belátta tévedését, át akar térni. Gyávasága azonban még jobban felbőszítette a katonákat, mint az imént Quatrebar bátorsága. Nyomban lemészárolták, s közben leköpdösték és gyalázták, inkább még, mint a prédikátort.

Szegény Mazoyer kanonok, ki magára hagyottan leült az udvar közepén a kőre, mivel a lába nem bírta el, tágra meresztette szemét, úgy bámulta mindezt, s mekegő hangon tudakolta:

- Mi ez? De mi ez?

Őt mintegy mellékesen ölték meg a mieink. Aztán nagy kiáltozással rárontottak Gui Rochette-re, a gyűlölt első konzulra. Nem bánhattak könnyen el vele. A konzul karjával elhárította a döféseket, s egyre csak azt kiáltozta: kíméljék legalább öccse fiatal életét. Ellenállása azonban igen felmérgesítette a katonákat, s mihelyt Rochette-et leterítették, gyűlöletük Robert Grégoire-ra zúdult. Dühtől tajtékozva gyilkolták le, holott alig egy perccel korábban még csodálkoztak rajta, hogy a fiskális is itt van, mint ezt magam hallottam.

Eddigre belemelegedtek az öldöklésbe, s mihelyt Cellerier megjött a foglyokkal, nekik estek és habozás nélkül valamennyit lemészárolták. Sőt türelmetlenül várták az újabb áldozatokat, és hangosan méltatlankodtak, amiért késlekednek. Addig is nekiálltak levetkeztetni a megölteket, letépték ujjukról a gyűrűket, kiforgatták zsebeiket, s igen fájlalták, hogy ezt előttük már megcselekedték a foglyok kísérői. Mihelyt belejöttek a fosztogatásba, megváltozott a kedvük, s egy-két katonát kivéve, ki óvakodott áldozata holmijához nyúlni, a nyereségvágy ugyancsak megnövelte gyilkos buzgalmukat.

Amikor a megölteket már mind pőrére vetkeztették, egy katona végigvonszolta Nicolas Sausset véres tetemét az udvaron. Mit akar vajon azzal a tetemmel, gondoltam? Fellódította a kút kávájára - mely, mint mondtam, igen széles volt - s onnan a kútba taszította. Példáját nyomban követték mások is, s mindazon szerencsétlenek tetemei, akiket ezen az éjszakán ezen az udvaron megöltek, odakerültek a kútba: mintha szántszándékkal ihatatlanná akarták volna tenni a kút ily célra való felhasználásával a mélyén fakadó tiszta forrásvizet. Később azt hallottam, a kutat színültig megtöltötték a beledobált tetemek, s az urak másnap elrendelték: hányjanak a tetejébe földet és temessék be.

El nem mondhatom, mit éreztem e szörnyű látványra. Jéggé dermedt bennem a lélek, mégis elöntött a forró verejték. Iszonyatunkat még növelte, hogy a kútból, melyhez igen közel esett az a homályos zug, hol a falhoz lapulva rejteztünk, gyenge, elhaló nyögdécselés hallatszott. Azt kellett gondolnunk, hogy az áldozatok némelyikét nem ölték meg egészen, s most a vízben s a tetemek förtelmes káoszában haldokolnak végeérhetetlen. Kihajoltam a káva fölé részvéttől hajtva s abban a reményben, hogy valakin segíthetek. Ez nagy könnyelműség volt részemről, mivel a fáklyák így éppen arcomba világítottak - azonban egyebet nem láttam, csak kuszán kavargó testek masszáját a vértől vöröslő vízben. Miroul nyomban visszarántott. A homályba megtérve átöleltem Samson öcsém vállát, és csak akkor láttam: csöndesen sírdogál, arcát kezébe temetve. Haj, be szívesen sírtam volna én is! Szégyen és részvét marcangolta bensőmet. Miroul, kinek arcán ugyancsak könnyek patakzottak, jó erősen megmarkolta jobb karomat. Gondolom; attól félt, eszemet találom veszteni, s gyilkosok és áldozatok közé vetem magam - és csakugyan nagy kedvet éreztem rá.

Minél előbbre haladt az éjszaka, annál gépiesebbé vált az öldöklés, s annál fásultabbá a katonák. Az elítéltek legtöbbje beletörődött sorsába, s imádkozva várta a halált. Hanem egyikük, egy Jean-Pierre nevezetű, váratlanul megbokrosodott, s kiáltozni kezdett: ő csak muzsikusa volt a székesegyháznak, ő soha nem ártott a mieinknek sem szóval; sem tettel, ő nem szolgált rá a halálbüntetésre! A katonák igen jól mulattak, s kegyetlen tréfával torkolták le. Azért kell meghalnia, mondták, mert pápista volt a zenéje! Jean-Pierre futásnak eredt, hogy dühük elől megmenekedjék, s úgy rohant körbe a fal mentén, mint a bolond. A katonák utánaeredtek, s azt kiáltották: „Muzsikus létedre ugyancsak jól futsz!” Végül utolérték, nekiestek, s ahányszor lesújtott kardjuk, annyiszor elmondták: „Mint vélekedsz e kis nótáról?” Végre földre rogyott Jean-Pierre, felnyögött s azt kiáltotta: „Jaj nekem, meghalok! Nem bírom tovább!” Egy katona nevetve rávágta oc nyelven: „De a kútig még elmégy!” És valóban odáig hajtotta a muzsikust, és csak a kútnál adta meg neki a kegyelemdöfést.

Még ocsmányabbá tette a dolgot, legalább az én szememben, az, hogy gyilkosok és áldozatok igen jól ismerték egymást, hisz egy városban éltek, nemegyszer egymás szomszédaiként, s így a vakbuzgalomhoz és harácsvágyhoz régi sérelmek társultak, melyeket most nyílt alkalom megtorolni. Ez mutatkozott meg Doladille, a selyemszövő kivégzésekor, kinek karján Jean Vigier karddal sebet ejtett, s kit azonmód, véresen hurcoltak a püspökségre. Amint megpillantották, nagy ordítozás, szitkozódás támadt, mivel ez a Doladille, úgy látszik; nagy szoknyavadász volt, s a mieink közül sokakat „felszarvazott”, hogy Jean Vigier-t idézzük: mi több, hódításaival mindenfelé elbüszkélkedett a városban, lévén természettől fogva nagy beszédű, s a tetejében azzal dicsekedett: van ám a nadrágjában valami, amivel szempillantás alatt áttéríti a nimes-i hugenották asszonyait. Őt nem gyorsan ölték meg, hanem sokáig kínozták szörnyű szavakkal és csonkítással is, mielőtt örökre megpihent volna a halálban.

Hanem Doladille után nyoma sem maradt többé az effajta félelmes vidámságnak. A kivégzők komoran s fásultan öltek, mondhatni gépiesen. Egyébiránt lassan világosodni kezdett az ég alja. Úgy tetszett, a katonák egyre lomhábban s kelletlenebbül végzik véres munkájukat, mintha megcsömörlöttek volna a vértől, minekutána torkig teleitták magukat vele. De meglehet, hogy csak a fáradtság tette vagy az öldöklés iszonyú értelmetlenségének tudata.

S akkor történt valami a pirkadatban, ami nagy hatással volt rám, s némiképp visszaadta bizalmamat az emberi természetben, melyet addig legrútabb alakjában szemléltem. Amint bekövetkezett, amit itt alább elbeszélek, úgy lélegeztem föl, mint aki tiszta levegőre jut. Meggyőződhettem róla, hogy az emberek között kevesebb a gonosz, mint a gondolatok közt, s a legesleggonoszabb gondolat talán az, hogy az igaz vagy annak vélt vallás szolgálatában minden eszköz egyformán jó. Mihelyt e balítélet, bajaink legfőbb forrása, visszaszorul, kisarjad a jóság vetése, mely ott lappang jóformán minden ember szívében, mint kovakőben a szikra; nem kell hozzá sok, s előtör.

Már előbb felfigyeltem egy húsz-egynéhány esztendős legényre a kivégzők között. Elég izmos volt, karcsú termetű, s amennyire a fáklyafényben megítélhettem, jó arcú. Úgy tetszett, kötelességtudásból s hajlama ellenére öl. Sosem szidalmazta áldozatait, nem is fosztotta ki őket, zsákmányrészét azoknak engedve át, akik ráéheztek. Nos, ez a legény hirtelen belefáradt az öldöklésbe, nekidőlt mellettünk a falnak, s véres kardját szorongatva nagyot sóhajtott:

- Hej, cimboráim! Csak ölünk és ölünk! Így szólnak-e szép evangéliumaink?

Erre végképp kifogyott belőlem az elővigyázat, s noha Miroul erősen szorította kezemet, nem álltam meg, ráfeleltem:

- Nem bizony!

A legény felém fordult, hogy jobban szemügyre vegyen, mintegy elcsodálkozva a válaszon, mely pedig nem érhette váratlanul, hisz benne rejlett kérdésében.

- Hát ti nem öltetek? - kérdezte.

- Nem. Minket más ügy hozott ide. Bouillargues kapitányra várunk.

- Aj, uram, bizonyosra veheti: ide ő nem jő - vélte a legény. - Ravaszabb róka ő, hogysem vérrel szennyezze be mancsát. S hogy hol van most, megmondom, azaz inkább elvezetem oda kelmedet, mihelyt e csúf munkával végeztünk.

Szívességét előre is hálásan köszöntem. A legény sóhajtozott, sóhajtozott, aztán így folytatta:

- Anicet a nevem, huszonhárom esztendős vagyok, mesterségemre nézve takács. Én inkább robotoltam volna egész éjjel a szövőszéknél, hogysem ily sok felebarátomat legyilkoljam. Gui Rochette és Quatrebar hagyján, ők kénkövet s tüzet okádtak ránk. Hanem Robert Grégoire igen békés pápista volt. Meg kellett-e őt is ölnünk, csak mert Rochette fivére?

- Anicet - mondtam -, vajon Rochette-et s Quatrebart meg kellett-e ölni? Hát minden pápistát legyilkoljunk, ki máglyára szán bennünket?

- Nem tudom, uram. Uraink úgy mondták, vagy mi leszünk a pápisták örökösei itt Nimes-ben, vagy ők a mieink... Meg kell ölnünk őket, mielőtt ők ölnének meg minket.

- De nem szeretem e szót: „örökösök”! Pénz- és prédaszaga van!

- Igazsága van, uram, nagy igazsága. Látja e szégyentelen vetkeztetést, zsebkiforgatást? Ez Kálvin hite?

Alighogy ezt kimondta, két katona érkezett az udvarra. Egy suhancot hoztak fejénél s lábánál fogva, ki nem lehetett több húszesztendősnél. Bal combján mély seb tátongott. Tőlünk pár lépésre durván ledobták a kőre, úgyhogy felnyögött. A két katona ezzel mit sem törődve nekiállt fertelmesen szitkozódva a fiút levetkeztetni. Bizonyára úgy tapasztalták: könnyebb az élőt pőrére vetkeztetni, mint a holtat. Mikor ujjasából forgatták ki a szerencsétlent, arccal felénk fordult, s a fáklyák éppen rávilágítottak.

- Szent Antal szakállára, ezt nem tűrhetem! - kiáltotta Anicet izgatottan. Előlépett véres kardját lóbálva, s ráförmedt a két katonára: - Megálljatok, cimborák! Ismerem e legényt. Pierre Journet a neve. Kis klerikus a püspökségen, még nem szentelték pappá, és soha nem vétett ellenünk!

- Az mit se tesz - felelte a kivégzők egyike -, a püspökkel s a püspök cselédeivel bujkált Sauvignargues tanácsos házában. Robert Aymée kopjával sebet ejtett combján, s meghagyta nekünk: hozzuk ide és öljük le a többivel együtt.

- Micsoda? hát már az a csirkefogó Aymée is parancsolgat nekünk? Ehhez csak az uraknak avagy Bouillargues kapitánynak van joga!

- Fütyülök rá, kinek van, kinek nincs joga - mondta a másik katona. - A fickó a mienk. Mi cipeltük ide. És enyém az ujjasa.

- A nadrágja meg az enyém! - így a másik.

- Hitemre! - szegezte nekik kardját Anicet. - Ez fosztogatás és rablás, nem hitbuzgalom! Cimborák, hagyjátok békén a legényt és ruháit, kíméljétek meg életét, mert ha nem, a tietekkel fizettek érte!

- De a nemjóját! - kiáltotta az egyik katona. - Mi ketten vagyunk, te meg egymagad! Szembeszállnál kettővel, cimbora?

Akkor erőnek erejével kitéptem magam Miroul kezéből, kardot rántottam s szempillantás alatt Anicet oldalán termettem.

- Hát ez ki? - kérdezte a katona.

- E vita eldöntője - feleltem.

S kardomat szablyájára illesztve csuklóm egyetlen mozdulatával úgy kiütöttem a kezéből, hogy tíz lépésre elröpült, mi az igazat szólva nem volt nagy haditett. Igen rosszul illett kezébe az a kard.

Eztán a torkára illesztettem kardom hegyét.

- Íme a döntésem - mondtam. - Elviszitek Pierre Journet-t abba a házba, ahol Bouillargues kapitány tartózkodik, s majd ő ítél ügyében.

- Micsoda! Még mi cipeljük! - kiáltotta az a katona, ki Anicet-vel állt szemben. Az enyém néma volt, mint a kő.

- Majd én rábírlak - kiáltottam.

S bal kezemmel lekapva övemről a pisztolyt, rászegeztem. A katona nem alkudozott tovább. Visszadugta kardját hüvelyébe, s nekifohászkodott a tehernek, melynek hordása olyannyira ellenére volt, mióta nem remélhetett hasznot belőle.

A legfurcsább az volt, hogy e pörpatvart némán nézték végig, a püspökség udvarán öldöklők. A fáradtságtól mintegy elbutulva figyelték s talán meg se értették, miről van szó. Mindenesetre nem léptek közbe. Úgy viselkedtek, mintha a dolog nem tartozna rájuk, mintha ők maguk is csak a szokás hatalmánál fogva ölnének, csak mert napnyugta óta rákaptak.

Bouillargues kapitányt saját házában leltük fel. Hadi öltözékben volt, de úgy láttam, nemigen hajlik rá, hogy kidugja az orrát barlangjából! Eszében sem volt a városházán avagy a püspökség udvarán mutatkozni; nagyon is jól tudta, mi zajlik ott, hisz ő rendelte el és az urak. A kapitány tagbaszakadt, súlyos, nagy termete medvére formázott, hanem a képe inkább rókára, mint Anicet mondta. Apró szeme ravaszul csillogott, orrcimpái mozgékonyak, szimatolók voltak, arra valók, hogy a csapdát kiszagolják, mielőtt egyet lépne. Azám! komám! Ez a ravaszdi őrizkedett nyíltan kifosztani egy tyúkólat avagy durván felprédálni egy elszökött pápista házát, mint Francois Pavée Montcalm úrét! De magától Étienne André úrnőtől tudom, hogy ő ezer szépen csengő aranyat számlált le titokban eme Bouillargues kezéhez (kinek mindene hamis volt, még a neve is, valójában Pierre Suau-nak hívták}, hogy annak fejében megkímélje a hölgy férjének életét, kit az ő parancsára tartóztattak le. Jóval a Michelade után (azért nevezték így a nimes-i mészárlást, mivel Szent Mihály^[94] éjszakáján esett meg) megtudtam: Bouillargues száz kézből vett át suttyomban váltságdíjat ezen az éjszakán, így kalmárkodott emberi életekkel, lévén egyaránt hatalma megkímélni s elemészteni őket, s így tollasodott meg jeltelen aranyakból, nem úgy, mint Francois Pavée és más elővigyázatlanok, olyan zsákmányból, melynek eredetére utóbb fény derülhet.

Magam akartam e barlangba behatolni, hol vérrel kereskedtek, tehát kint hagytam az utcán Pierre Journet-t, ki nyöszörgött, de eszén volt, Anicet és a katonák társaságában. Utóbbiak nem voltak immár oly nagyon hetykék, és kezdték erősen bánni, hogy ott vannak, ahol vannak. Miroul és Samson határozott parancsomra ott maradt a püspökség udvarán, hol később találkoznunk kellett. Őket nem akartam belekeverni ebbe az ügybe, mivel nem tudhattam előre, hogyan végződik.

Bouillargues lakásán tartózkodott, hírvivőktől körülvéve, kiket percenként elszalajtott Nimes egyik vagy másik zugába. Négy-öt secretarius avagy majordomus őrizte ajtaját. Mind az ötük markát meg kellett kennem, hogy a kapitányhoz eljussak. Kezdetben rideg tartózkodással fogadott, azon töprengve, ki lehetek, s olyan madár vagyok-e, kit jól megkopaszthat, mind feljebb s feljebb emelve a váltságdíjat, ha egy barátom kiváltása végett jönnék. Én nyugodt arccal álltam elé, nem hetykén s nem kihívóan, mindazonáltal oly ember módján, kit nem tanácsos lekezelni. Bemutatkoztam, megmondtam, honnan jövök, ki fia vagyok, s átadtam neki előbb Cossolat saját kezű levelét, majd miután azt elolvasta, Chambrun úrét. Fogadok, az első tett rá nagyobb hatást. Amint megtudta, hogy Cossolat és Joyeuse pártfogoltja vagyok (mert hiába volt pápista az utóbbi, Bouillargues óvakodott vele nyíltan ujjat húzni), egyszeriben más hangot ütött meg, más képet vágott, más szemmel nézett s másként viselkedett. Igen udvariasan megkért, foglaljak helyet, s megtudakolta, min különböztem össze Francois Pavée-val. Elbeszélésem ugyancsak kihozta sodrából a kapitányt. Tűrhetetlennek tartotta és saját jogai durva megsértésének, hogy eme Pavée az ő hozzájárulása nélkül elrendelte megöletésemet. Első indulatában levelet diktált Pavée-hoz egyik secretariusának, s nyomban elküldte neki. Eztán beírta nevemet s utána Samsonét és Miroulét is három kész menlevélre - halomban hevertek ilyenek asztalán, gondolom, pénzért árusította őket a pápistáknak. Aláírta a menleveleket, s én mérhetetlen megkönnyebbüléssel süllyesztettem mindhármat ingem alá. Eztán szóltam a kis klerikusról, kit Anicet és én közös erővel ragadtunk ki a keselyűk karma közül, s arra kértem, fáradjon ki velem az utcára az ügyet eldönteni. Bouillargues vállat vont, így adva értésemre, mi jelentéktelen az ő szemében ez az ügy, s hogy csakis a kedvemért elegyedik bele, de felkelt s medve módján cammogva, mégis fürgén kijött velem a kapuhoz. Ám alighogy kinyitotta a kaput s megpillantotta a lépcsőn heverő, vérző klerikust, felhördült:

- Te vagy az, én Pierre-em? - kiáltotta. - Ki bánt így el veled? Nyomban megtorlom rajta! Ez a kettő volt az? - kérdezte a katonákra mutatva, és kardjáért nyúlt.

- Nem! - feleltem sietve. - Hanem Robert Aymée.

- Aymée! Avagy inkább a Désaimé!^[95] - dühöngött Bouillargues. - Ezer ördög és pokol! Megölöm! Ki ne tudná Nimes-ben, hogy Pierre Journet tejtestvérem, s én mindenkinél jobban szeretem? Csirkefogók, vigyétek be a szobámba, s helyezzétek gyengéden ágyamra! Te pedig eredj, hívd el Domanil kirurgust - fordult a majordomushoz, ki a lépcsőig kikísérte -, de röpülj ám, mint kilőtt golyó, az életedért futsz! Siorac úr - fordult hozzám, s akkor láttam: igazi könnyek áztatják arcát, de alig hihettem szememnek -, örök és végtelen hálára kötelezett! - És forrón megszorította mindkét kezemet.

- Uram, Anicet volt az, ki a gyilkosságot meggátolta. Én csak segítettem neki.

- Anicet - kiáltotta Bouillargues, és a legényhez lépve istenesen megölelte. - Ha száz évig élek is, nem felejtlek!

S mivel észrevette, hogy Anicet szegényebb Jóbnál, egy aranyat akart a kezébe nyomni. Anicet azonban visszautasította a pénzt, s azt mondta, szíve sugallatára cselekedett. A két katona némán, lesütött szemmel s igen alázatosan bevitte és lerakta Bouillargues ágyára Pierre-t, oly gyengéd gonddal, amilyen durván fél órával korábban a kövezetre hajították a püspökség udvarán. Azután igyekeztek még kisebbre összehúzódzkodni, s ugyancsak megkönnyebbültek, hogy velünk eljöhetnek, mert attól féltek, Bouillargues dühe, ki sírva-bömbölve átkozta Robert Aymée-t, ellenük talál fordulni. Miközben elköszöntem a kapitánytól, újabb ölelkezések után, nem győztem álmélkodni rajta, hogy e rókának mégiscsak van szíve, ha csupán családja tagjaiért ver is, mint ez oly gyakran megesik, s a többit tán embernek sem nézi.

A lépcső aljáról azonban visszafordultam, mert eszembe jutott valami. Visszamentem a kapitány lakásába. Bouillargues kapitányt a beteg ágya fejénél leltem. Félrevontam, s a fülébe súgtam:

- Kapitány, letartóztatták Bernard d'Elbéne-t, Nimes püspökét. Őt is ki akarják végezni? Nem folyt még elég vér?

Bouillargues lesütötte a szemét, s csodálatosan hamis arccal felelte:

- Én nem rendeltem el megöletését. Ezerszer szívesebben túszul ejteném s váltságdíjat kérnék érte (s ez egyszer alighanem igazat beszélt). De nem tudom, mit határoztak az urak.

- Kapitány, bocsássa meg kíváncsiságomat! De kik ezek az urak, kiket annyit hallok emlegetni? - kérdeztem suttogva.

- Ó, Siorac uram! Ki tudja? - mondta Bouillargues, s rám kacsintott, oly ember módján, aki nagyon is jól tudja.

Megint átölelt, medvemellére szorított, ezerszer is köszönetet mondott, s ugyanannyiszor ígérte: mindig örömest áll majd szolgálatomra, majd szelíden hátba vágott, s otthagyott.

Képzelheti, olvasóm, mennyire viszolyogtam visszatérni a püspökségre, ha csak azért is, hogy Samsont s Miroult felleljem. Képzeletem oly iszonyú képet festett ama fáklyákról, vértől iszamos kövezetről, jajveszékelésről, lemeztelenített testekről s a kútról, melyben egy rakásra hánytak halottakat s haldoklókat, hogy azt kívántam, bár sose láttam volna.

Így haladtam szomorú gondolataimba merülve, némán, amikor az egyik katona, ki hajszál híján megölte Pierre Journet-t, megrántotta ruhám ujját, s megköszönte, hogy megmondtam Bouillargues-nak, Robert Aymée volt az, aki tejtestvérét megsebezte. Nem akartam, hogy Bouillargues ott helyben ledöfje őt és társát, feleltem, de ha csakugyan ki akarják mutatni hálájukat, vessenek véget az öldöklésnek, már ami őket illeti, s térjenek haza. A katona ezt meg is ígérte, de, mondta, vissza kell térnie velem a püspökségre, mivel ott rejtették el zsákmányukat, s azt nem akarják elveszíteni. Mindketten cserzővargák, s immár hat hónapja munkátlanok. Azért akarják eladni a pápistákról lehúzott ruhákat, hogy enni adhassanak asszonyuknak s gyermekeiknek, kik soványabbak a hét szűk esztendőnél, hisz hónapok óta nyelik az éhkoppot. Pénzt zsákmányoltak-e, kérdeztem Guillaumetól (így hívták e katonát, társát pedig Louis-nak, hanem Louis hallgatott, mint a csuka).

- Jaj, nem, uram, egy vasat sem! Azok, akik a foglyokat a városházára kísérik, elszedik minden pénzüket, a gyűrűiket, ékszereiket is. Semmit sem hagynak rajtuk a ruhán kívül!

Ezt hallva megesett a szívem rajtuk s még inkább asszonyukon és gyermekeiken. S mivel megtudtam tőlük, hogy csakis mások parancsára tették, amit tettek, no meg a szorongató szükségére, egy-egy aranyat adtam nekik. Elfogadták, az egyik némán, de örömében kipirulva, a másik ellenben nem győzte köszönni. Mert ennek a Guillaume nevezetű embernek jó felvágták a nyelvét. Úgy ugrált körül, úgy hízelgett, mint holmi juhászkutya, s örömest hozzám szegődött volna, ha kívánom. Láttam, Anicet zokon veszi, hogy oly engedékeny vagyok iménti ellenségeinkkel, neki is adtam hát egy aranyat. Előbb elutasította, de addig erősködtem, míg elfogadta, ámbár azt mondta, kissé dicsekvőn, hogy őneki igenis van munkája, s megél a mesterségéből, ha szűkösen is.

Jócskán kivilágosodott már, s a nap is megjelent a házak fölött, amikor egy térre értünk. A tér közepén kút volt, a Nagy Ivókút, mint Guillaume-tól megtudtam. Kicsiny csapatunk itt egy nagyobba ütközött. A szembejövők három-négy pápistát fogtak közre, azokat kísérték a püspökségre. A katonák igen felindultan harsogták e gyászos éj csatakiáltását: „Halál a pápistákra! Új világ!”

- De hisz ez a püspök úr, Bernard d'Elbéne! - kiáltotta Anicet. - S mellette az a potrohos kis ember a háznagya, Maitre de Sainte-Sophie!

Abban a szent percben megállította csapatát az a nagy barna ördög, ki vezetőjének látszott, odalépett a háznagyhoz, s rárivallt, kopjáját döfésre emelve:

- Hej, te gaz, ugyan jól megkövéredtél a mi pénzecskénken! No, ettől majd lefogysz!

Azzal a kopját vadul a kis ember hasába döfte, kirántotta s újra beledöfte. Ezt látva a katonák egy része ugyancsak nekiesett Maitre de Sainte-Sophie-nak, s karddal, szablyával sújtottak le rá. Ki tudja, hány döféstől találva, haldokolva esett össze, nyögni is alig maradt ideje. Elterült a kövön, s ámbár már elszállni készült belőle a lélek, még ott is ütötték-vágták a dühöngők.

Egyeseknek ez sem volt elég, vérre szomjasan követelni kezdték, hogy ott helyben végezzenek a püspökkel is. Mások tiltakoztak. Nem úgy szól a parancs, mondták. És a dühöngők nem férhettek hozzá Bernard d'Elbéne-hez, mivel gyűrűire éhes katonák fogták közre s szorongatták mindenfelől a püspököt.

- Guillaume - kérdeztem súgva. - Ki az a nagy gazember, aki az imént ledöfte a háznagyot?

- Robert Aymée.

- Micsoda? Az, aki Pierre Journet-t is megsebezte?

- Az.

Akkor gyorsan odaléptem az ipséhez, félrevontam, s a fülébe súgtam:

- Uram, csak egy szóra, saját érdekében. Bouillargues kapitány igen megharagudott kegyelmedre, mivel Sauvignargues tanácsosnál kopjával sebet ejtett Pierre Journet, az ő tejtestvére combján. Mindenütt kegyelmedet keresi, s veszett haragjában ott akarja ledöfni, ahol éri.

- Hogyan? - hűlt el Aymée. - Az a szaros kis papfióka, kit a püspökkel leltem az imént...

- Tejtestvére.

- Nem tudtam! - kiáltotta Aymée igen bűnbánóan s alázatosan.

- Ej, uram! - mondtam, igyekezve a valóságot oly színbe vonni, mi a lehető legfenyegetőbbnek mutatja -, a kapitány úgy véli, kegyelmed igenis tudta, és ellene való rosszindulatból tette, amit tett! Uram, ha kegyelmednek lennék, egyenest a kapitány szállására sietnék, hogy felnyissam a szemét, mert kénkövet, tüzet s halált okád kegyelmedre, hogy hallgatni is rossz.

- Máris megyek - mondta Robert Aymée. És hangosan hozzátette: - Cimborák, nem kellek én ahhoz, hogy e püspököt püspökségébe visszavigyétek s tulajdon kútjába belefojtsátok!

S e rút tréfa után, mellyel ijedelmét akarta leplezni, öles léptekkel elinalt, meg sem kérdezve nevemet, s amennyire láthattam, Bouillargues szállásával éppen ellentétes irányban. Fogadok, ez az Aymée, ki amilyen kegyetlen volt, olyan gyáva is, egyenest ágya alá bújt, s ott várta be Pierre Journet felgyógyulását. Mi Isten irgalma folytán be is következett, ámbár szegény fickó két hónapig volt, mondhatni, a halál torkában.

A menet folytatta útját, Robert Aymée nélkül, a püspökségre, s mi nyomon követtük. Jobbomon Anicet lépdelt, bal oldalamon Guillaume és Louis, s mindhárman azt beszélték halkan, hogy nagy kár a püspök urat megölni, mivel nem rossz ember, épp ellenkezőleg: pénzét nagyrészt gyakori s bőkezű könyöradományokra fordítja, maga szerényen él palotájában, nem sokat eszik s alig iszik. S hogy egyébiránt soha senki nem hallotta őt ellenünk s máglyákról prédikálni, mint Quatrebart, Sausset-t és egynémely nimes-i polgárokat, kik a papokon is túltettek vakbuzgóságban. Hogy a püspök úr egyszerű volt, vendégszerető, nyájas a szegény néphez, s végezetül, hogy a hugenották vele bizonnyal megegyeztek volna, ha nem veszi őt körül udvara, mely sívó farkascsordaként csaholt utánunk.

A püspök ujjasban volt, a dühös katonák csúfságból fityegő ráncos sipkát nyomtak a fejébe, s voltak közöttük, kik kegyetlen tréfákat eresztettek meg útközben arról, ami rá vár. Bernard d'Elbéne zúgolódás nélkül eltűrt mindent, de nem oly harcias és kihívó bátorsággal viselte sorsát, mint Quatrebar. Halkan imádkozott, tán hogy ne sértse hóhérai fülét az Üdvözlégyekkel, mindazonáltal emelt fejjel haladt, s gyűlölség és harag nélkül, nyugodtan tekintett azokra, akik a halálba kísérték, mintha máris megbocsátott volna nekik. Szilárdsága és szelídsége végtére a leginkább forrófejűeknek is feltűnt, s felhagytak az ingerkedéssel, sőt a fenyegetőzéssel is, egyetlen embert, egy Simon nevezetűt kivéve, akiről még majd szólok. A püspök egyébiránt középtermetű volt, s gyenge testalkatú, arca sápadt, haja ősz, keze reszketeg, de tisztán látszott: az öregségtől reszket, s nem a félelemtől.

Amint a püspökség udvarára beértünk, s Bernard d'Elbéne megpillantotta a nagy mészárlás nyomait, a vérfoltokat a kövezeten, térdre roskadt, s keserves sóhajok és könnyek közepette imádkozni kezdett a megöltek lelkéért. Vagy húsz katona lehetett körülötte, de mivel mindannyian rögtön megérezték, hogy ez a nagy szívfájdalom nem önös, hanem másokért van, ugyancsak elszégyellték magukat. Máskülönben igen elcsigázta őket estétől hajnalig tartó, nagy és véres éjszakai fáradozásuk, tehát hosszabban engedték imádkozni a püspököt, mint előtte bárkit. Egyikük végül mégis türelmét vesztette, odalépett Bernard d'Elbéne-hez véres kardjával hadonászva, s nyersen ráförmedt, bár hozzányúlni nem mert:

- Eleget imádkoztál! Vesd le ujjasodat, püspök, hogy kárba ne menjen, amikor megöllek.

A püspöknek szempillája sem rezdült, nyugodt arccal levetette ujjasát, s egy darabig mérlegelte: a kövezetre tegye-e, de mert nem akarta vérrel összekenni, végül másként döntött. Átnyújtotta az ujjast hóhérának, s szelíden mondta:

- Fogd, fiam! És azt kívánom, vegyed jó hasznát, ámbár itt-ott foltozott.

A katona elpirult afeletti szégyenében, hogy a prédát önként adják oda neki s mi több, mindenki szeme láttára, és nem maga ragadja el erővel. Körülötte némelyek hangosan hahotáztak azon, hogy a ruhadarabon, amelyre ácsingózott, folt is van, s ő nem tudta, mit tegyen. Egyik kezében az ujjast tartotta, másikban a kardot, de nem bírta elszánni magát a döfésre. Ez erősen megharagította a katonák legdühösebbikét, egy nagyszájú törpét, ki útközben válogatatlan szórta a püspökre gúnyja nyilait s szitkait.

- Hej, Martin, te ostoba! - kiáltotta pökhendien. - Hát mi vagy te? Férfi? avagy asszonyszemély! Orsópergető asszony! A csudába! Ha te nem kívánod megtenni, én örömest átvállalom a püspököt!

S kardját döfésre emelve ott helyben leszúrta volna Bernard d'Elbéne-t, ha egy kedves arcú, jó kiállású legényke nem szegzi mellének pisztolyát s kardját.

- Nem! - kiáltotta a legény mindenre elszántan. - Nem fogod megölni! Én, Coussinal, megkímélem életét! És azt senki tőle el nem veheti, hacsak nem a magáé árán!

- Micsoda? Megbolondultál, Coussinal? Egy pápista püspököt védesz ellenünk, hugenotta testvéreid ellen?

- Bánom is én, ha pápista - felelte Coussinal. - Megmentette édesanyámat az éhhaláltól, megfagyástól egy hosszú télen át. Ő megmentette anyám életét; én tehát visszaadom neki az övét!

- Hej, a kutya meg a mája! Szép dajkamese! - kiáltotta Simon méregtől tajtékozva. - Hajszál híján megríkatott! Hallottátok e bárány bégetését, cimborák? Az anyja! Ezer ördög és pokol! Mi közünk e fattyú anyjához? Cimborák, ki volt Nimes-ben a pápisták feje? A püspök! Leöldössük a talpasokat, s megkegyelmezünk a fővezérnek? Cimborák mit akar itt eme Coussinal? Árulás! Én mondom, árulás, s nem egyéb! Eme szaros Coussinal oly hugenotta, kit megvesztegetett a püspök aranya! Cimborák, haj-rá, haj-rá! Öljük meg a püspököt s e gaz Coussinalt is vele!

- Majd meglátjuk - szólt Coussinal, kinek nyelve nem forgott oly jól, mint Simoné, de a szeme elszántan villogott.

Kissé előregörnyedve állt a püspök előtt, egyik kezében pisztoly, a másikban kard.

Láttam, legfeljebb tíz katona tart Simonnal, a többinek nincs nagy kedve megölni a püspököt, sem a pártjára kelni. Hanem az előbbiek között akadt egy, ki szakállas puskát szorongatott, s tüzet csiholt, hogy a kanócot meggyújtsa. Ezt látva attól tartottam: Coussinal pórul járhat. Odasúgtam társaimnak, siessenek segítségemre, ha úgy fordulna a dolog, s előléptem, mindkét kezemben pisztoly.

- Oltsd el a kanócot, cimbora! - rivalltam a puskásra. - Vagy szitává luggatom sisakodat!

És ráemeltem a pisztolyt. Az ember, ki bizonyára városszerte elhencegett lövőtudományával, gúnyosan nevetve vállhoz emelte fegyverét, de abban a szent pillanatban, amikor ráhajolt a puskára, lőttem. Mint előre megmondtam, átluggattam sisakját, s az oly erővel sodródott le fejéről, hogy a szerencsétlen máris holtnak hitte magát, s fegyvert, kanócot elejtve, mindkét kezével a fejéhez kapott, mintha lövés érte volna.

- Ej, cimbora! Ne komédiázz! - kiáltottam. - Sértetlen vagy. Taposd el azt az égő kanócot! Koponyád nem oly kemény, mint sisakod, s látod, mit tettem azzal?

- Hát ez ki? - kiáltotta Simon paprikavörösen, tajtékot túrva. - És honnan került elő?

- Simon, egyenest Bouillargues kapitánytól jövök, s a lelkem üdvösségére esküszöm, ő azt mondta, hogy nem rendelte el a püspök megöletését, s nem tudja, miként fognak dönteni róla az urak.

- Micsoda? Még most se fekhessünk le? Várjunk, csak várjunk? - kiáltotta Simon: - A püspök püspök. És Robert Aymée parancsot adott megölésére. Az elég! Cimborák, csak ketten vannak! Két áruló, két pápistabérenc! Üssünk rajtuk! Halál! Halál az árulókra!

Akkor sarkon penderültem, s elkiáltottam magam:

- Ide, bajtársaim, ide!

S nemcsak Samson, Miroul és Anicet, hanem Guillaume és Louis is felsorakozott mellénk. Kivont karddal állták körül a püspököt.

- Püspök úr - mondtam Bernard d'Elbéne-nek, ki egész idő alatt térden állva imádkozott, oly nyugodtan, mintha házi oratóriumában ájtatoskodna -, álljon föl! Igyekszünk biztonságba helyezni püspök urat.

Míg ezeket mondtam, Simon magánkívül üvöltözött, hogy majd megszakadt bele a tüdeje. Kiáltozására vagy tíz ember sereglett köré, de igen-igen tétován méregettek, csekély hajlamot mutatva a támadásra, mivel féltek tűzfegyvereinktől. Mialatt Simon elmondott mindennek, tetűnek és halálfiának, és átkok özönét zúdította ránk, Anicet és Coussinal megtanácskozta, hová vihetnék a püspököt, hol e dühöngők nem férhetnek hozzá. Ezt hallva a püspök odasúgta nekik, hogy a legbiztosabb menedék Jacques de Rochemaure háza lenne, mivel az ő lakását titkos ajtó köti össze a várkastéllyal, melyben királyi őrség van.

- Menjünk s percet se késlekedjünk - mondtam. - Anicet halad legelöl Guillaume-mal s Louis-val. Mi adjuk az utóvédet, minthogy pisztolyunk van.

- Uram - súgta a fülembe Guillaume -, elmehetek-e előbb zsákmányrészemért?

- Aviat! Guillaume, aviat!

Szempillantás múlva visszatért, hóna alatt hozva a maga zsákmányát és Louis-ét. Elég takaros halom ruhanemű volt, de mint undorral láttam, vérfoltos. Simon, a törpe, ezalatt fülsiketítően rikoltozott, szeméből gyűlölet, ajkáról méreg fröcsögött. Igaza volt apámnak, ki azt mondta a lendrevie-i csata, életem első csatája után, hogy a zendülés mindig a leggonoszabbak műve, mert azok örökösen vérért lihegnek, háborút hörögnek, vérontást zihálnak, s addig-addig, mígnem a többit is gyilkolásra és prédálásra bujtják, ahogy a dühös szél megmozdítja a malom vitorláit. Elhatároztam: csomót kötök e veszett nyelvére, tehát elvettem Miroul egyik pisztolyát - az én két pisztolyom közül most már csak az egyik volt töltve -, s rárivalltam Simonra, túlharsogva ordítozását:

- Simon, ezennel megtiltom, hogy kövess bennünket! Ha megszeged tilalmamat, első golyóm sisakodon üt lyukat, a második koponyádon!

Tovább tajtékzott, hanem lépni egyet sem mert. Ezt látva csatlósai sem mozdultak. Amúgy is holtfáradtak voltak e véres éjszaka után, s immár egyetlen gondolatuk és vágyuk: hazajutni, a zsákmányt biztonságba helyezni, egy falatot bekapni, s végre jót aludni. Ezért voltak oly furcsán néptelenek az utcák, melyeken végighaladtunk a püspökkel, Rochemaure házához tartva, holott a nap magasan járt. A pápisták otthon lapítottak, a hugenotta katonák hazatértek gyászos tetteiktől megcsömörlötten és elcsigázva.

Jacques Rochemaure kapuját erős vasrács védte, fölső részén azonban volt egy kukucskáló ablak, s az megnyílt, minekutána jó darabig dörömböltünk. Rochemaure úr nem mert kaput nyitni fegyvereink láttán. Akkor előlépett a püspök, elmondta: mi ragadtuk ki hóhérai kezéből, és arra kérte Rochemaure urat, bocsásson be bennünket. Ő azonban mégsem akart ráállni. Cseltől tartott s attól, hogy a püspököt erőnek erejével kényszerítettük ilyen beszédre. Megkért, vonuljunk vissza az utca végébe, mintegy ötvenlépésnyire, s hagyjuk magára a püspököt: ez esetben kaput nyit. Akkor elköszönt tőlünk Bernard d'Elbéne a legmegindítóbb módon. Sorra elkérdezte nevünket, kinek-kinek külön is köszönetet mondott, s hozzátette: lesz rá gondja, hogy reggel-este imádkozzon értünk, hiszen ugyanazt az Istent imádjuk, ha némelykor más is a látszat. Magára hagytuk, de az utca végén megálltunk, s vártunk, míg a kapu megnyílt Bernard d'Elbéne előtt, s rácsukódott. Mielőtt belépett volna a nyugalom e révébe, a püspök búcsút intett reszketeg kezével.

A püspök megmenekedése egy csapásra véget vetett a Szent Mihály-éji vérontásnak, mintha az urakat (kik óvakodtak kivégzését elrendelni, de talán nem bánták volna, ha bekövetkezik) kellemetlenül lepte volna meg, hogy akadtak a lázadók közt olyanok is, kik ez alkalommal ellenük lázadtak.

Nagy összegű kaució ellenében az urak szabadlábra helyezték az alacsony terem foglyait, mintegy negyven embert. Hatvan vagy még több pusztult el az éjjel. Tárgyalásokba bocsátkoztak Honoré de Grille királyi főbíróval, ki még mindig ura volt a várnak, s végül megengedték, hogy Bernard d'Elbéne október 2-án kísérettel elhagyja a várost. A püspök Tarasconba vonult vissza, hol több lánc földet hagyományozott Jean Fardeau-nak, emberei közül az egyetlennek, kit nem öltek meg. S mivel ő maga nem írhatott keze erős reszketése miatt, levelet mondott tollba Joyeuse vicomte címére, s abban a legnagyobb elismeréssel szólt a szerepről, melyet e világi megmenekedésében játszottam. E levelet Montpellier-ben elolvasták, újraolvasták, nyilvánosságra hozták, s e réven hamarosan éppoly általánosan tiszteltek a városban, amilyen általánosan gyűlöltek eladdig, s voltaképpen egy és ugyanazért, hisz a püspökkel is csakúgy jártam el, mint Cabassusszel.

Én úgy véltem, e dologban Coussinalé volt a legfőbb s legnyilvánvalóbb érdem. Egymaga szállt szembe hússzal, csodálatos bátorságról tévén tanúságot. Ha Coussinal nem mutat példát, én tán mit sem tettem volna, holott nagy volt bennem a részvét az aggastyán iránt, ki annyi emberséget tanúsított utolsó perceiben.

Baj s kár nélkül jutottunk ki Nimes-ből a Karmelita-kapun át s léptünk rá a Beaucaire-be vezető útra, melyet, isten tudja, miért, „öt élet útjának” neveznek.

Ott akartunk átkelni a Rhőne-on Tarasconba, Tarasconból pedig egy kis hegyen át eljutni a Barbentane-kastélyba; a fogadósné azt mondta, ide vonult vissza Montcalm úr feleségével és leányával, minekutána a városból elmenekült. Akkor még nem tudtam, mi kedvezően változott irányomban Montpellier véleménye, úgy gondoltam, mindenben engedelmeskednem kell Joyeuse úrnőnek, tehát semmiképp sem térhetek vissza városunkba, hanem Montcalm úrral kell maradnom, bárhol tartózkodjék is, míg kegyes úrnőm vissza nem rendel.

Szomorú gondolatok környékeztek utunk legelső napján. Lelkemet nagyon feldúlta a mieink rendezte vérfürdő. Vassy óta mindig áldozatai voltunk a pápistáknak, nem hóhéraik. Eszembe jutott Szókratész szép mondása: „Jobb az igazságtalanságot elszenvedni; mint elkövetni”, mondta halálos ágyán, s én erősen hajlottam rá, hogy igazat adjak neki, oly nyomasztóan nehezedett lelkemre a szemem láttára elkövetett gyilkosságok emléke. Mégis igyekeztem mentséget találni rájuk, s a protestánsüldözéseket hoztam fel argumentumként. Mennyivel erősebb lett volna e mentség, ha sejtettem volna, mit művelnek majd a mieinkkel Szent Bertalan éjszakáján!

És nem holmi kis nimes-i tirannusok, hanem Franciaország nagy hatalmú királya!

Itt inkább felhagyok e pörrel, melyben bíró s pörös fél vagyok egy személyben. Fentiek újraolvastán úgy vélem, nagyon is buzgón kerestem a mieink mentségét. Holott valójában nincs mentség. A vért a vér sem mentheti.

Ezen az első napon hat mérföldet tettünk meg. Az is igaz, hogy az út se meredek, se kanyargós, se rossz nem volt. Estére beértünk Beaucaire-be, s ott éjszakáztunk. De mivel a fogadóban azt beszélték: haramiák fészkelték be magukat a kis hegységbe - ez a vidék dimbes-dombos s végig erdő borítja -, s leölik és kifosztják az utasokat, úgy határoztam: kora hajnalban indulunk tovább. Szerettem volna még az éj beállta előtt belül kerülni a Barbentane-kastély falain. Egész nap siettettem társaimat, s határtalan lett nyugtalanságom, amikor a kastélyba megérkezvén nem leltük ott tulajdonosait. A várnagy, kit lovas kurír útján értesítettek jövetelükről, amikor Nimes-ből nagy hirtelen elfutottak, tegnap este óta várta őket hiába, s nem tudta eldönteni, elébük menjen-e vagy sem, mivel a kastély biztonságáért ő felelt, s a haramiák itt voltak a közelben. Antoniónak hívták a várnagyot; száraz, görbe kis fekete ember volt. Úgy tetszett, nagyon ragaszkodik gazdáihoz. Minekutána meghánytuk-vetettük a dolgot, úgy határoztam: máris indulunk s felkutatjuk a Montcalm családot. Éppen csak málhás lovunkat bíztam Antonióra.

Délután két óra lehetett. Szusszantunk egyet, haraptunk valamit, lovainkat megabrakoltattuk, de keveset ittunk s nekik is csak negyed vödör vizet adtunk, s nyomban indultunk is vissza, lassú ügetésben, részint, hogy a lovakat kíméljük, részint, hogy mentünkben jobbra-balra egy-egy pillantást vessünk a Kisdomb erdejére.

Átvágtunk az erdőn, de senkit sem láttunk. Az erdő szélén felfedeztem egy kis kolostort. Váracsnak is beillett volna, oly jól volt erődítve. Odavágtattam, leugrottam a lóról, s megrángattam a kapufélfára függesztett kisharangot. Végre kinyílt a kémlelőablak, s egy szerzetes tekintett ki rajta. Gyanakvóan, hidegen mért végig, és nyersen elutasított. A kolostor nem ad szállást utasoknak, mondta, mivel Barbentane-nak van jó fogadója.

- Fráter, nem szállást kérek - feleltem. - A kastélyban van szállásom. Montcalm urat keresem. Eddigre haza kellett volna érkeznie, mégsem jött meg.

- Micsoda! - kiáltotta a barát igen megrökönyödve. - Nincs otthon? Hisz tegnap este itt járt napszálltakor az úrnővel és leányával. Bort kértek s rögtön indultak tovább. Eszerint a rablók kezére kerültek, kik itt tanyáznak a Kisdomb erdejében, melyen az úr éppen most jött át. Uram, legyen némi türelemmel! Szólok perjelünknek.

Előbb igen bosszantónak véltem a késedelmet, s annál inkább, mivel a perjel, kinek vastag szemöldöke alól éles fekete szempár fürkészett, bevezetett egy rostéllyal elzárt kis bolthajtás alá, s míg két fegyveres barát ügyelt rám, számtalan kérdést tett föl nekem. Szent Antal szakállára! gondoltam. Be szeretnek kérdezősködni ezek a papok és lelkészek! S mivel majd felvetett már a méreg az elpocsékolt idő miatt, úgy szakasztottam véget a gyóntatásnak, hogy átnyújtottam a perjelnek Joyeuse úrnő Montcalm úrhoz intézett levelét. Szezámként működött itt is.

- Hiszek az úrnak - mondta a perjel -, s a legrosszabbtól tartok. Ha a Montcalm család a rablók kezére került, nagyon nehéz lesz őket kiszabadítani. Ezek az orgyilkosok legalább tizenketten vannak. Kegyelmetek csupán hárman. Ők úgy ismerik az erdőt, mint a tenyerüket! Kegyelmetek itt eltévedt gyermekként bolyongnak. Az urak mellé adom Anselme atyát s három másik fráterünket, részint, hogy elkalauzolják kegyelmeteket, részint, hogy társaik legyenek a harcban. Mert vérontás nélkül nem mehetünk semmire. Ezek a nyomorultak váltságdíjat követelnek, s ha megkapják, lemészárolják a túszokat s a pénz hozóját.

Amikor ismét nyeregben ültünk mindannyian, kíváncsian szemügyre vettem a szerzeteseket, kiket a kolostor Montcalm úr kiszabadítására küldött, s őszinte megelégedésemre úgy néztem, nem szenteskedők s nem is alamusziak. Megfigyeltem: csuhájuk alatt páncélinget viselnek, övük mellé hosszú kardot tűztek, hátukon kerek pajzs lapult, közepén erős szarvval, úgyhogy egyszerre lehetett vele védekezni és döfni. Hanem a leginkább íjaikat csodáltam. Özönvíz előttről valónak látszottak, tán egyidősek voltak a kolostorral, mégis igen jól olajozottak s ápoltak.

Anselme páter mellé rúgtattam, s jól megmustráltam oldalról, igyekezve tőlem telhetően fölmérni. Vaskos volt, de nem puha, termete nagy erőről árulkodott, fekete haja kurta, mint aratás után a tarló, orra nagy, álla előreugró, orcái naptól cserzettek, mint a kikészített bőr. Afféle úrbarát, ki inkább vadászathoz szokott, semmint olvasó s Miatyánk morzsolgatásához, s éppen nem szemforgató, ha jól látom.

- Uram - fordította felém nagy fejét Anselme páter, s póri gúnnyal kérdezte: - jól megnézett immár? Kedvére van-e képem?

- Nagyon is! - feleltem mosolyogva.

- Örvendek. Aki ad, annak adassék: én is meglehetősen kedvelem az úrét.

- Pedig hugenotta vagyok.

- Bánom is én! Ki oldalamon harcol, attól nem kérek gyónócédulát. Annál kevésbé, mivel a kolostort védi velünk az úr.

- Hogyhogy?

- Fiam - felelte Anselme páter, s barna szemében csúfondáros szikra lobbant -, ha Montcalm urat megölik, e semmirekellők elfoglalják várkastélyát, s ha kezükön a vár, ugyan ki veti ki őket onnan a mai testvérháborús időkben, amikor királyunk derék alattvalói azzal vannak elfoglalva, hogy egymás torkát elnyisszantsák? Nos, hallja szavamat: mihelyt övék a kastély, övék Barbentane falu is. S akkor uccu, nekirontanak a kolostornak az erdő túlfelén, hogy elfoglalják s felprédálják.

- Igen helyes okoskodás - mondtam -, s ámbár én csakis Montcalm úr üdvét tartottam szem előtt, vajmi kellemesen érint, hogy egyszersmind ily jó katolikusnak mutatkozhatom!

Ezen aztán nevetett az úrbarát, lévén ugyancsak vidám a kedve most, csata előtt is.

- Anselme páter, kegyelmednek jó kardja s pajzsa van. Nem vehetné-e mégis hasznát egyik pisztolyunknak, ha távolról csatázunk?

- Nem, nem. Van íjunk-nyilunk, s azt többre becsüljük.

Igazán kedvemre való volt a barát, s örömest társalkodtam volna még valameddig vele, ha nem parancsol csendet egy intéssel. Mindjárt le is tért az ösvényről, be a fák közé, én a nyomában s az enyémben a többi. S csakugyan, figyelmemet megfeszítve igen-igen távoli, gyenge lódobogást hallottam az ösvény felől, melyről letértünk. Hogy egy avagy több lóét, nem tudtam volna megmondani. Így telt el egy perc. Akkor megszólalt Anselme páter, kezét még mindig intőn felemelve, s azt mondta:

- Hárman vannak. S az egyik közülük Antonio. Megismerem kancája ügetését.

Én elámultam finom hallásán s azt gondoltam: nagy vadász lehet.

Valóban Antonio közelgett két jól megtermett, állig fölfegyverzett szolga társaságában, kik éppoly elszántnak látszottak, mint a várnagy maga, mert ha inas, fekete s görbe emberke volt is Antonio, nem akármilyen ellenfél lehetett égő tekintetéről ítélve. Majd megette a méreg, hogy a rablók itt fogták el a gazdáját, jóformán az ő orra előtt, Barbentane földjén, hová alig egy hónapja vették be magukat, mint tetvek a tisztátalan hajba, s azóta folyvást oroznak, gyilkolnak s más gazságokat cselekszenek. Egy órával azelőtt e gazfickók egyike bekiáltott a várkapun, mesélte Antonio, s meghagyta nekik, vigyen el ezer aranyat egy udvarházba, mely a Boldogasszony-hegy lábánál van, ha nem akarja, hogy naplemente után odahajítsák Montcalm úr fejét a felvonóhíd elé.

- Nálad a váltságdíj, Antonio? - kérdezte Anselme páter.

- Nálam.

- És elviszed a Boldogasszony-hegyhez?

- El én.

- Őrültség! A gazok lesben állnak. S mihelyt megjelensz, rajtad ütnek, a pénzt elragadják, s aztán leszámolnak gazdáddal is. Szállj le a lóról, Antonio, s gyere ide, a bokrok közé?

Antonio és társai úgy tettek, mint a barát mondta. Lovaikat hajlékony ágakhoz kötözték, s mind letelepedtünk egy kis irtáson, melyet a favágók fejszéje teremtett.

- Tőrt kell vetnünk a lesben állóknak - mondta Anselme páter. Könyökét térdére, állát széles két tenyerére nyugtatta, s többé meg se moccant. Sokáig ült így némán és nyugodtan. Végre megkérdeztem:

- Mire várunk?

- Fiam, aki vadászni indul, győzze türelemmel - felelte Anselme páter, nem változtatva testtartásán. - E semmirekellők kiküldték kémjüket, s az látta Antoniót és a szolgákat a várból kilovagolni. Most őket lesik a Boldogasszony-hegyhez vezető ösvényen. Hadd várjanak! Semmi nem zavarja úgy meg a leselkedőket, mint a hosszú várakozás. Napszálltakor fogunk rajtuk ütni.

Hosszú lett bizony az a várakozás nekünk is, holott egy darabig azzal szórakoztunk, hogy Miroult néztük, ki kést hajigált egy fára. Espoumeltől leste el e mutatványt, s immár mesterfokon művelte. De idővel belefáradt s leült. Nem vitt rá a lélek a beszélgetésre, tehát hallgattunk, s a földre szegeztük szemünket, nehogy akaratlan meglessük egymás izgalmát. Tudtuk, nehéz harcnak nézünk elébe a mindenre elszánt haramiákkal. Nem egy közülünk sebet kaphat s el is eshet a csatamezőn.

Én az Úrhoz fohászkodtam, s arra kértem: ha a mai nappal meg kellene jelennem színe előtt, bocsássa meg vétkeimet, melyekre leginkább testem vitt rá. Úgy véltem, egyéb tekintetben nincs mit a szememre hánynom. Imámat elvégezve emlékezetembe idéztem mindazon fehércselédeket, kik jók voltak hozzám, de őrizkedtem Fontanette emlékétől, lévén ez a seb nagyon is friss.

Így gyűjtöttem erőt legkedvesebb emlékeimből, mert bizonyosan tudtam immár: az élet csodálatos szépségét s jóságát csakis a kedves leánykáknak s asszonyoknak köszönhetem, nélkülük kietlen vándorút volna egész életem. S ámbár ez a magamba szállás nagyon is világinak tetszett volna a barátok szemében, én jóleső melegségre leltem általa, s úgy törleszkedtem emlékeimhez, mint jó Barberine-em emlőihez. Fájdalom, nem sokáig tartott az enyhület! Mert hiába akartam mindenáron száműzni Fontanette képét, hirtelen ott termett lelki szemeim előtt, s oly eleven, oly valóságos és oly szívet szorító volt, hogy felpattantam a tönkről, melyen ültem, s társaimnak hátat fordítva fel-alá cikáztam a bokrok között, míg arcomon könnyek patakzottak.

Kisvártatva léptek neszét hallottam. Azt hittem, hőn szeretett Samson öcsém jön utánam, de ahogy megfordultam, Anselme pátert pillantottam meg.

- Fiam - mondta igen komolyan -, úgy látom, erősen bántja a lelkiismerete. S ámbár bizonnyal elítéli a fülbegyónást, mint egyházának minden tagja, ha a vele járó ceremóniát, imát s feloldozást elhagyva elmondaná nekem, mi bántja oly nagyon a veszedelem torkában, talán megkönnyebbülne a lelke attól, hogy titkát baráti fülre bízta.

- Jaj, Anselme páter! - feleltem a hangján meghatódva. Igazán és őszintén. - Hugenotta vagyok, nem szoktam meg a gyónást, sem a bizalmas vallomást. És nem is kívánom. Hugenotta lelkiismeretem sötét kamra, oda zártam be keserves bajaimat, kétszer is rájuk fordítván a kulcsot, s ámbár időről időre kegyetlenül gyötörnek, úgy tetszik, örökre elveszett a kulcs, mely a kamrát megnyitná s őket kiszabadíthatná.

Azt hittem, Anselme páter tovább noszogat majd, de csupán annyit mondott, kezét vállamra téve:

- Az én vallásom elnézőbb az emberi gyarlósággal. De ezzel nincs mit dicsekednem. Nagyon is jól tudom, hány s miféle bűn tenyészik hatalmas testén. Siorac úr, a kezét! Ha társainkhoz visszatérünk, együtt elimádkozzuk majd a Miatyánkot, lévén az az egyetlen fohász, melyet egyaránt magukénak vallanak a kegyelmed hitsorsosai s az enyémek.

Úgy is tettünk. Körbe álltunk s testvéri áhítattal, fennhangon elimádkoztuk a Miatyánkot, mintha ők is, mi is feledtük volna, ami elválaszt: a vérontást s máglyát.

Negyed mérfölddel a mondott udvarház előtt, hová a rablók találkára hívták Antoniót, Anselme páter megparancsolta, szálljunk le a lóról.

- Ha nem tévedek, közel a les. Miroul - fordult szolgámhoz -, eredj előre a helyet kikémlelni! Úgy láttam, gyors vagy, fürge, s ügyesen bánsz a késsel. Ne támadd meg őket, fiam, de ha őrszembe ütközöl, végezz vele!

Sötétedett, mire Miroul visszatért, sápadtan és elcsigázva.

- Meg kellett ölnöm az őrszemet - mondta, amint kifújta magát. - Meglátott. S ámbár gonosz haramia volt, nehezemre esett ledöfni. A lesben állók a házhoz vivő ösvény bal felén rejteznek, tőlünk hatszáz lépésre. Öt fickó kuporog igen jól elrejtőzve egy gödör fenekén, hátukon ágak. Nem vettem volna észre őket, ha nem fárad el egyikük, s nem nyújtózkodik nagyot.

- Elmentél-e az udvarházig, Miroul? - kérdeztem.

- El én. A rablók vagy tízen lehetnek, s nemigen ügyelnek magukra. A romba dőlt udvarház előtt várakoznak. Fogadok, oda zárták be Montcalm úrékat.

- Mindazonáltal többen vannak nálunk - illesztett egy nyilat íjába Anselme páter. - Melegünk lesz, Siorac úr, váljunk kétfelé! Mi a fráterokkal magunkra vállaljuk a lesben állókat. Szép csöndben kilőjük rájuk nyilainkat, nem riasztva a többit. Kegyelmetek azalatt kerüljék meg a bokrok között a házat, s hátulról üssenek rajtuk. Addig azonban ne mozduljanak, míg meg nem hallják nyílvesszőink suhogását. Akkor lőjék ki rájuk pisztolyaikat. Tudni való: medvére jobb messziről vadászni, mint közelről.

Anselme páter jobb stratéga volt, mint amilyen fejszámoló. A barátok négyen voltak, a lesben állók ellenben öten, úgyhogy amint négyük hátába beleállt a barátok nyila, az ötödik felpattant, s elinalt, mielőtt íjaikat újra kifeszíthették volna. A rabló futott, mint a bolond, a ház felé. Éppen előttünk robogott el, alig tíz lépésre a bokortól, ahol meglapultunk. Miroul elővonta kését, hogy ráhajítsa, de szerencsétlenségünkre Antonio is célba vette a rablót puskájával, és mielőtt megálljt kiálthattam volna, elsütötte a fegyvert, leterítve a menekülőt. A lövés akkorát szólt, hogy elállt a szívverésünk.

- Jaj, Antonio, mindent elrontottál! - kiáltottam. - Oda a meglepetés ereje! Most hajrá, haj-rá! Minél gyorsabban! Ez egyetlen reménységünk!

De fájdalom, a lövés figyelmeztette ellenfeleinket, fegyverrel a kézben vártak. Rájuk sütöttük pisztolyainkat, hanem azután nem tehettünk mást, kardot rántottunk, s közelharcba bocsátkoztunk vagy tíz vérszomjas haramiával. Úgyhogy a barátok ki sem lőhették rájuk nyilaikat, amikor a futástól kivörösödve megjöttek, attól való féltükben, hogy minket találnak el. De csodát műveltek karddal s pajzzsal is. Félelmeset üvöltöttek, ahányszor odadöftek, s iszonyú átkokkal küldték pokolra a rablókat. Amikor már csak hárman maradtak talpon közülük, el akartak futni, hanem akkor a barátok felkapták a földről íjukat, nyilukat, s kettőt leterítettek a szökevények közül. A harmadik elfutott, de ő sem jutott messzire, mint majd elbeszélem.

Azt hittem, mienk a győzelem, a ház üres. Berontottam s mit láttam? Egy rablót, ki kését Montcalm úrra emelte. Én voltam fürgébb, torkon szúrtam a haramiát. Hanem abban a percben iszonyú ütést mért rám pikájával egy másik rabló, kit eladdig nem vettem észre. A döfés elcsúszott mellvértemen bal vállam irányában. A következő pillanatban vége lett a rablónak, Miroul az ajtóból ráhajította kését s a falhoz szegezte vele. Én nem éreztem fájdalmat, csak egy erős ütést a bal vállamon.

Montcalm úr a földön feküdt. Két kezénél fogva egy székhez kötözték. Arca sápadt volt, de igen nyugodt. Belépett Anselme páter, s késével elvágta kötelékeit, mialatt Miroullal a hölgyeket igyekeztünk feloldozni. Montcalm úr első szava különösképpen nem feleségéhez szólt, hanem leányához, kinek kötelékeivel bíbelődtem.

- Nem esett bajod, Angelina?

- Nem, apámuram - felelte Angelina. Magas, tiszta hangja a legszebb muzsikaként csengett fülembe a haramiák s barátok vad üvöltései után, az enyémekről nem is beszélve, melyeket a harc hevében meg sem hallottam.

- Uram, hisz vérzik! - mondta Angelina, kinek arca egészen közel került az enyémhez, míg feloldoztam. - Vérzik!

- Semmiség! - feleltem, mert fájdalmat most sem éreztem a mondott ütésen kívül, s igen elámultam Angelina végtelenül szelíd tekintetén.

- De uram, megsebesült - mondta ő, és felállt. - Ömlik a vére.

Pillantásom bal karomra siklott. Ruhám ujja végestelen-végig vörös volt a vértől. Akkor hirtelen belém nyilallt a fájdalom, és elgyengültem. Szívem verése kihagyott, elestem volna, ha Angelina nem tart fönn. Anselme páter felfektetett az asztalra, elővette kulacsát s pálinkával itatott. Kérésemre a sebet is meglocsolta vele, ami nem volt éppen kellemes, mielőtt bekötözte volna Samson segítségével, kinek nem vehette nagy hasznát. Öcsémet egészen elvakították értem hulló könnyei.

Máig nem tudom, hogyan kerültem fel lovam nyergébe s hogy jutottam el a barbentane-i kastélyba. Nem voltam eszemen. Mihelyt ágyba kerültem, Montcalm úr orvosért küldött, én azonban elkergettem e tudatlan szamarat, ki eret akart vágni rajtam, mintha nem veszítettem volna máris elég vért. Mi több, meg is purgált volna, a hiszemben, hogy karom nem gyógyulhat meg, míg beleim ki nem ürülnek! Amint megtudtam, hogy van Barbentane-ban egy felcser borbély, ki Ambroise Parétól tanulta a mesterségét, megkértem Montcalm urat, küldjön érte. S a borbély csakugyan bevált. Szesszel kimosta a sebet, megújította a kötést, és egyebet nem is tett azon kívül, hogy egy kis ópiumot adott be fájdalmamat enyhítendő.

Három halottunk volt: Antonio, egy barát s a szolga, ki a lovakat őrizte, de oly rosszul, hogy az elszökött haramia könnyűszerrel rajtaütött és elkötötte az egyik barát lovát. Hátasát azonban igen rosszul választotta meg. Miroul egy óra leforgása alatt utolérte a maga arabs lován, és egyetlen pisztolylövéssel leterítette. Sebesültünk sok volt. Miroult s hőn szeretett öcsémet kivéve kinek-kinek kilukadt teste egyik avagy másik részén a bőre, bár senki nem kapott oly súlyos sebet, mint én.

Montcalm úr minden reggel meglátogatott szobámban, s nem győzött hálálkodni, hogy megmentettem őt, hitvesét és leányát, s a hölgyeket nemcsak a haláltól, a gyalázattól is. Montcalm úr magas termetű, busa szemöldökű, tekintélyes külsejű férfiú volt, igen jószívű, ámbár ítéleteiben kissé szűkös, és a kelleténél többet adott pápistaságára, mint ezt elejtett szavaiból kivehettem. Engem is jobban szeretne, gondoltam, ha egy valláson volnánk. Bizonyára ezért haragudtak rá annyira a nimes-i hugenották, hogy tán meg is ölték volna, ha idejekorán el nem fut a városból.

Montcalm úr bálványozta leányát, egyetlen élő gyermekét, mégis gyakran összekaptak, mivel egyik is, másik is hirtelen haragú volt. S úgy megmakacsolták magukat mindketten, mint két kos: újra meg újra egymásnak rontottak, összecsattantva szarvukat, de egyik sem engedett. Hiszem: így mutatták ki a maguk módján azt a nagy-nagy szeretetet, melyet egymás iránt tápláltak, és ha másként mutatták volna ki, alighanem belepirultak volna, amilyen szemérmes volt mind a kettő. Montcalm úrnő szavakban mindig a férje pártját fogta. Ő is jószívű volt, de mivel titkon s örökkön ifjúságát gyászolta, mely nem volt oly boldog, mint óhajtotta, mindenáron osztozni kívánt leánya ifjúságában és boldogságában, mindamellett kissé féltékenykedett is rá. Ezért volt annyira változékony kedve és magatartása. Hol szolgálni látszott Angelina terveit, hol meghiúsítani őket.

Montcalm úr tíz óra tájban tette tiszteletét reggelente, Montcalm úrnő délben, Angelina délután. A délelőtt igen hosszúnak tetszett, holott igyekeztem alvással megkurtítani. Ahogy aztán a napok múlásával fokonként visszatért erőm, mind kevesebbet aludtam, s mind többet álmodoztam. Volt bőven miről, hisz örökös várakozásban éltem.

Angelina szemének bámulatos szelídsége elbűvölt s megigézett. Nem tettetett szelídség volt, mint olyik leánykáé, hanem nagyon is természetes, igaz tükre e leány lelkének, mely angyali volt valóban. Angelina mindenkire nyájasan tekintett, lévén csupa jóság és együttérzés, könnyekre fakasztotta a más kára-baja, még egy egér avagy egy veréb pusztulása is. Felebarátainak mindig jót kívánt, lettek légyen bármennyire barátságtalanok avagy ellenségesek irányában. Megesett a szíve még a gonoszokon is, kik vele rosszat akartak tenni, s a sértést abban a minutában feledte. A szem maga, melyből ez az adakozó lélek kikandikált, nagy volt, szép metszésű, koromfekete s keletiesen sóvár, mintha Montcalm úr famíliájában marránus vagy szaracén beütés lett volna; az orra kissé húsos, de nem annyira, hogy szép arcát elcsúfította volna, bőre tejfehér, fürtös haja bronzvörös.

Szobám nagy volt, világos, délre néző, két ablaka sokosztatú, s mivel egy hosszú folyosó végén helyezkedett el, messziről hallottam látogatóim lépteit, s szórakozásképpen megpróbáltam őket lépteik alapján felismerni. Olykor tévedtem, de ha Angelináról volt szó, soha. Mert ő azok közé a nagyra nőtt nők közé tartozott, kik természettől fogva lassúdadak, flegmatikusak. Bámulatosan lassú volt a járása, holott a lába igen hosszúra nőtt. Én hármat léptem, míg ő egyet.

Montcalm úr majd a bőréből bújt ki türelmetlenségében, miután tőlem megtudta, hogyan prédálta fel szép nimes-i palotáját Francois Pavée. Keserű panaszos leveleket küldözött ez ügyben az aixi parlamentnek, ahonnan mindig azt a bölcs választ kapta, hogy e kárhozatos kilengéseknek egyszer s mindenkorra véget vetnek majd, ha a királyi hatalom helyreáll Nimes-ben. De egyelőre nem állt helyre, javában dúlt a testvérháború, s a hadiszerencse hol a király seregeit pártolta, hol a mieinket. Montcalm úr nyugtalankodott, türelmetlenkedett, unatkozott, bosszankodott, s igyekezett barbentane-i birtokának gondját viselni, ámbár alighanem kevesebb sikerrel, mint a testvériség Mespechben, mivel híján volt a hugenotta takarékosság erényének.

Eléggé megkedvelt, vallásom ellenére, és igen csodálta, hogy ily zsenge korban már annyi kalandban volt részem. Arra kért, beszéljem el valamennyit unaloműzésül. Amikor Angelina ezt meghallotta, elbúsult. Délelőttönként ő ügyelt a szolgálókra édesanyja helyett, ki mindig későn kelt; és ámbár igen-igen szelíden bánt velük, kész örömmel engedelmeskedtek neki, annyira szerették.

- Aj, Siorac úr - mondta egy délután, míg ágyam fejénél üldögélt zsámolyán -, mennyire sajnálom, hogy a szolgálat gondja miatt nem hallgathatom délelőttönként a történeteket, melyeket apámnak elmesél.

Beszéd közben rám függesztette fekete szemét, de kacérság nélkül, nem is sejtve, mi páratlanul szép és jóságos a tekintete. Oly mélységes mély volt a szeme és oly szelíd ragyogású, hogy aki csak egyszer is beletekintett, érezte: soha be nem telhet látásával.

- Úrnőm, állok szolgálatára - mondtam. - Örömest elbeszélem délutánonként kegyednek is e történeteket, ha mulattatják.

- Megtenné? - kérdezte ujjongó örömmel, s ettől mintha gyermekké változott volna vissza.

- Hogyne!

- S nem fárad bele?

- Nem én!

- Aj, be kedves, Siorac úr!

Többet nem mondott, mivel kissé ügyetlenül bánt a szóval, s beszéde is oly szórakozottan lassúdad volt, mint mozdulatai. Hanem amikor elnyertem teljes bizalmát, ami hamar bekövetkezett, ugyancsak megeredt a nyelve.

A történetek elmondásához több idő kellett, mint ameddig Angelina látogatásai tartottak, Montcalm úrhölgy engedélyét kellett hát kérnünk, hogy e látogatások idejét a szükséghez mérten megnyújtsuk; ő megadta, megtagadta, újra megadta az engedélyt; maga is jelen kívánt lenni, ráunt, elment, visszajött, s végezetül ránk hagyta: maradjunk kettesben, amíg kedvünk tartja.

Montcalm úrnak komoly, ünnepélyes, s ahol úgy kívánkozott, bűnbánó történeteket adtam elő, s tőlem telhetően kíméltem pápista érzelmeit, nehogy meg találjam sérteni. Angelina előtt szabadabban szóltam, attól fogva, hogy Montcalm úrnő eltűnt és sorsunkra hagyott, ámbár ad usum delphinae^[96] igazítottam történeteimet, szeretőimet barátnővé ütve. Éppoly ártatlanul szóltam felőlük, ahogy Angelina hallgatta a mesét. Addigra felkelhettem az ágyból, s jobb karommal szabadon gesztikulálhattam. Kalandjaimat színész módjára adtam elő, fel-alá járkálva, mint valamely színpadon, s hangot és modort váltva szereplőimmel. Angelina valósággal itta szavaimat s a látványt; egészen magával ragadta a történet, velem sírt, velem örült, akaratlanul utánozta mozdulataimat, az én életemet élte, s olyannyira egy volt velem, hogy amikor a tetemek kihantolása miatt hajszál híján vérpadra kerültem, holtra sápadt s majd elalélt.

- Jaj, Pierre, mennyi baj, mi hallatlan veszedelmek! Remegek kegyelmedért! - Szép szeme édes részvéttel ragyogott rám, s én szavamat is alig leltem, anyai gondviselésétől elragadtatva s ellágyulva.

Úgy látszik, akkor is a hallottak foglalkoztatták, amikor nem voltunk együtt, éjszaka és délelőtt, mert délutáni együttléteink alkalmával, amelyek egyre hosszabbak lettek, kérdések özönével árasztott el. Nem egyet tapintatlannak ítéltem volna, ha az, aki föltette, nem lett volna oly ártatlan lélek.

- De Pierre, miért járt oly sűrűn Joyeuse úrnőhöz? - kérdezte. - Mi örömét lelhette egy ily koros hölgy társaságában? Hisz az úrnő harmincadik esztendejét is elhaladta.

- Tanított - feleltem rezzenetlen arccal.

Ami egyébiránt igaz is volt, csak nem úgy, ahogy ő értette.

Samson talán megorrolt volna Angelinával való sűrű együttléteim miatt, ha Montcalm úr, ki nagyon megszerette őt, nem vitte volna délutánonként erőnek erejével vadászni. Nem mintha Samson rajongott volna a négylábú s szárnyas állatok halomra gyilkolásáért, mi itt, a sík vidéken általános szokás, de nem akarta házigazdánkat megbántani, lefitymálva kedvenc időtöltését. Egyébiránt halálra unta magát Barbentane-ban, Sanche mester s még inkább a patika nélkül, melyért rajongott. Én nem győztem csodálkozni rajta, s fel nem foghattam, hogyan támadhat valakiben ekkora szeretet holt tárgyak iránt. Az ő helyében én buzgón viszonoztam volna a kastélybeli szobaleányok kacsintásait; akadtak köztük igen takarosak s szemmel láthatóan engedékeny természetűek, s öcsém szépsége valósággal megigézte őket. De azzal a fáradsággal akár egy szép festett képpel is szemezhettek volna! Samson keresztülnézett rajtuk, mintha csak üvegből lettek volna szegénykék. Angelinát sem méltatta több figyelemre, s ezen barátnőm kezdetben meg is ütközött. Több figyelemhez szokott a másik nem részéről.

- Pierre, honnan Samson hallatlan hidegsége a szépnem iránt? - kérdezte egyszer. - Közönyösebben akkor sem tekinthetne rám, ha seprűnyél lennék avagy boszorkány. Ama szerencsétlenek közül való lenne, kik, ha igaz, nem szeretnek nőt?

- Dehogy, dehogy. Szeret ő, de csak egyetlenegyet. S a többire rá sem néz.

- Hát oly szép az a nő? - kérdezte Angelina, s most az egyszer némi kacérsággal pillantott rám.

- Szép, szép, de nem annyira, mint egyesek, kiket akár meg is nevezhetnék.

Angelina lesütötte szép szemét, felállt (aznapi mesém már véget ért), jó estét kívánt, szokott lassú, nemtörődöm lépteivel kivonult a szobából, s én áldottam lassúságát: így tovább láthattam.

Némi dolga azért Samsonnak is akadt. Levelet próbált írni Gertrude de Luc úrhölgynek, s vért és csebernyi vizet izzadva ki is sütött egy vagy két mondatot, majd elhozta nekem levelét, hogy kijavítsam, miután legnagyobb bánatára kereken megtagadtam, hogy én írjam meg helyette. Ettől nem tágítottam azóta, hogy szíve hölgye eltávozott, mert ha öcsémnek nem árultam is el valódi okaimat; igencsak zokon vettem a szép áruló kalandját Cossolat-val, annál inkább, mivel jómagam is az erény páncélját voltam kénytelen magamra venni, hogy kedveskedéseinek ellenálljak, s ezt az erőfeszítést igen kényelmetlennek ítéltem.

S még inkább annak Barbentane-ban, hol a szobaleányok örömest elcicáztak volna velem, kárpótlásképpen öcsém ridegségéért. De tőlem telhetően felvérteztem magam s diadallal visszavertem támadásaikat, noha erőmmel együtt visszatért étvágyam is a pipihúsra. Mert ideje végre nyíltan kimondani: egészen és örökre Angelinának ajándékoztam szívemet éjszakáim csendjében s nappali álmaimban, s szentül hittem: soha és sehol nem lelhetek a föld kerekén nőt, ha mégoly soká keresem is, kiben ennyi szívjóság ily nagy szépséggel párosulna. Óvakodtam érzéseimre akár csak célozni is, hisz nem tudhattam, viszonzásra találnának-e, holott máris úgy eluralkodtak rajtam, hogy a válás puszta gondolatára is keserves kínokat álltam ki. És ámbár nemigen remélhettem, hogy Angelina egyszer az enyém lesz, olyat semmiképpen sem akartam tenni, ami által elijesztem. Ha egyedül rólam lett volna szó, én vígan csillapítottam volna étvágyamat szerelmem sérelme nélkül, „száraz kenyeret vacsorázva az árokparton”, mint Joyeuse úr mondta. De tudom, Angelina nem vette volna jó néven. Noha két évvel idősebb volt nálam, tapasztalatlanabb volt hitem szerint, hogysem különbséget tudott volna tenni igaz szerelem és érzékeink zsarnoki parancsa között; mivel velem ellentétben nem szokta meg, hogy e parancsnak engedjen.

Két levelet kaptam Joyeuse úrhölgytől. Az elsőt húsz nappal sebesülésem után. Ebben arra kért, térjek máris vissza Montpellier-be, mivel a nimes-i püspök Joyeuse úrhoz intézett levele igen kedvezőre hangolta irányomban a közvéleményt.

A második két héttel később érkezett, és egészen más húrokat pengetett.

„Kisöcsém! Jaj, szegény királyunk! Szegény hazánk! Be szörnyű balvégzet sújtott le ránk! Hiszem: belehalok, avagy rámegy maradék kis szépségem is! Eme gonosz, rabló hugenották (fájdalom, a kegyelmed pártja, kisöcsém!) erőhatalommal elfoglalták Montpellier-t. Joyeuse vicomte a Szent Péter-erődbe menekült maroknyi csapatával, s magával vitte feleségét, gyermekeit és ezüstneműit. De mert az eszeveszettek ostromára készültek, a vicomte elmenekült éjszaka egy titkos ajtón. Kint innen-onnan összegyűjtött néhány fegyverest, s tárgyalásokba bocsátkozott a lázadókkal, hogy kihozzon bennünket, engem, gyermekeit és ezüstjét. A mi derék Cossolat-nk közvetített, ki ide is tartozik, oda is, lévén hugenotta, de hű királyához, és a dolog sikerült is, már ami engem illet s a gyermekeket. Mert az ezüstneműt visszatartották az urak, s minekutána az erődöt bevették, igen jámboran el is orozták, még a kisvillákat sem hagyva meg. Kisöcsém, ez a kegyelmetek Kálvinja?

A vicomte dühöng vesztesége miatt, s epét hány a gazokra itt Pézenas-ban, ahová menekültünk. Úgy s annyira, hogy neki ígértem arany étkészletemet is, csak hogy megszelídítsem s terveimhez idomítsam.

Hiába minden. Mihelyt kisöcsém visszatértéről kezdtem beszélni, a vicomte fejéhez kapott: »Asszonyom! Untig eleget pletykáltak eddig is! Azt akarja, hogy még többet pletykáljanak? Montpellier-ben még hagyján, a kegyed Pierre-je ott diákoskodik. De miféle hihető ürügyet lelhetnénk pézenas-i jelenlétére? Legalább hugenotta ne lenne! Nevetségessé is kívánna tenni, asszonyom, a tetejébe?«

Kedves kisöcsém, gondolhatja, mint keltem ki magamból s mint méltatlankodtam e gyűlöletes gyanú hallatán. S gondolom, könnyen elképzeli, mi büszkén utasítottam vissza e gyalázatos rágalmat kapcsolatunk természetéről. Fájdalom; kisöcsém, akaratom, mely Istennek hála, korlátlan hatalommal bír kegyelmed felett, lepereg a vicomte-ról, ki bezárult, mint az osztriga. Haj; kedves kisöcsém! Kegyelmed legalább engedelmeskedik nekem, s ha jól meggondolom (és gyakran gondolok rá!), kegyelmed az egyetlen e földön, kinek elmondhatom: »Kedvesem, tegye ezt meg azt, így akarom!«, bizonyosan tudva: engedelmeskedni fog parancsomnak. El nem képzelheti, mennyire hiányzik, hogy most nem mondhatom!

Édes kisöcsém, szánjon meg levelem olvastán! Pézenasban élni, szűkös szálláson, társalkodónőim nélkül! Rendes kényelmem híján! És kis vértanúm nélkül! Ez több az elégnél! Szánjon, kérem! Szépségem elhervad, s azt túl nem élem!

Kisöcsém, csókra nyújtom ujjaim hegyét!

Éléonore de Joyeuse”

Bár szívből szerettem Joyeuse úrnőt, s igazán nem hajlottam természettől fogva a kétszínűségre, felelhettem-e másként e levélre, mint álszent módon? Tollam szánta Joyeuse úrnőt, mivel ő így parancsolta. S jajongott balvégzetem miatt, mely távol tart romolhatatlan szépségétől, mert ezt várta el tőle. De képzelhetik, hogy a lelkem mélyén nemigen búsultam ittmaradásom miatt, ha már a dolog úgy fordult, ahogy fordult.

Napjaim titkos elragadtatásban teltek - eleddig én sem szóltam, ő sem -, de, fájdalom, meg voltak számlálva. Apám, kinek híven beszámoltam arról, ami Nimes-ben történt, s arról is, ami jelenleg Montpellier-ben történik, azt írta válaszul: nem akarja, hogy e városba visszatérjek, míg a mieink ott oly cselekedetekre ragadtatják magukat, amilyenekre tudjuk, ragadtatták, papokat öldösve s a katolikus templomokat a föld színével egyenlővé téve. Ám azt sem tartja kívánatosnak, hogy kicsiny s gyenge csapatban térjünk vissza Mespechbe Samsonnal, tehát eljön értünk Barbentane-ba legvitézebb szolgái kíséretében, mivel az utak nem biztonságosak a mai zavaros időkben. Apámnak át kellett kelnie az auvergne-i és cévennes-i hegyeken, hogy idejusson, igen hosszú és nehéz út állt tehát előtte - s ez újabb haladékot adott nekem.

Minthogy Angelina nemcsak fülével itta a szavaimat, hanem szép szemével is, nem siettem odüsszeiám elbeszélésével. Együttléteink rendesen nyájas, fecserésző társalgással kezdődtek, mielőtt a tárgyra tértünk volna; ilyenkor ő apróra elbeszélt nekem mindent a maga életéről s én apróra elbeszéltem neki mindent az enyémről és Samsonról, Miroulról, apámról, Sauveterre bácsiról és házunk népéről. Egy jó óra múltán, mely alatt kölcsönösen megajándékoztuk egymást várkastélyunkkal - Barbentane Mespechért! -, megkért, folytassam kalandjaim történetét ott, hol tegnap elhagytuk.

Egyszerre elkomorultam, s elnémultam. Előző nap éppen Montpellier-ből Nimes-be való elindulásunkig jutottam volt el, amikor oly vidáman vágtattam ki pitymallatkor a városkapun, hogy végül a bitóhoz jussak. Angelina látta zavaromat, s megkérdezte, mi bajom. Amit aznap kellene elmondanom, az oly határtalanul szomorú, feleltem, hogy nem is tudom, elbeszéljem-e vagy inkább átugorjam.

- Inkább beszélje el - vélte Angelina. - Ha van e történet szereplői között olyan, ki részvétünkre méltó, hadd kapja meg legalább azt nagy bajában.

Ez oly megindító érzelem volt s annyira illett Angelina adakozó, nagy lelkéhez, hogy eltökéltem, mégis elbeszélem neki szegény Fontanette gyászos végét, de elhallgatom rövid életű barátságunkat.

Angelina az ablak előtt ült magas hátú karosszékén, ölében macskája, Belzebub, ki szénfekete volt orra hegyétől farkáig, és ez a farok dúsabb, lombosabb volt a mókusénál is. Angelina kedves macskáját simogatta, ki igazán nem szolgált rá ördögi nevére, lévén éppoly szíves és nemtörődöm, mint úrnője, kit annyira szeretett, hogy mindenüvé nyomon követte, mint ölbéli eb a gazdáját. Okom van emlékezni e percre, s annyi év után is eleven színekben pompázik képe lelki szemeim előtt. Tárva-nyitva volt az ablak, október igen enyhe volt az évben, s a délutáni nap dicsfényt festett porszemekből Angelina bronzvörös haja fölé, mely hosszú, könnyű, laza fürtökben keretezte arcát. Aznap nem vett föl spanyolgallért, minthogy Belzebub véletlenül megkarcolta a nyakát játék közben, s széles, nyitott gallérja látni engedte arany nyakláncát és az azon csüngő keresztet. Selyemruhája halványzöld volt sötétzöld szalagokkal, s ez meghatott; a zöld volt elhunyt édesanyám kedvenc színe, lévén szőke a haja. Volt Angelina rám függesztett, nagy szemében valami, ami nagyon-nagyon tetszett nekem. Szeme feketéje, noha feketébb volt a kőszénnél, nem csillogott, nem szikrázott, hanem nyugalmas, gyengéd, nyájas, szelíd fényben égett, amihez foghatót legfeljebb őzek szemében látni, úgyhogy kedvem támadt gyermekként ölébe bújni, vagy őt mindentől megoltalmazni.

Szokás szerint állva kezdtem bele a mesélésbe, fel-alá járkálva, arcjátékkal, hangváltással idézve felelevenedő emlékeimet, de amikor hirtelen s hihetetlen élességgel felmerült előttem Fontanette az öszvér nyergében, hátrakötött kézzel, rémületes igézet hullt rám. Úgy éreztem, ott van előttem ő maga, elevenen, szép arcán könnyek patakzanak, s elbeszéli szánalmas kis hangján, mint hajtotta őt ide, a bitóra, az emberi gonoszság. Jézusom! Ott volt előttem újra s minden egyéb is. Kezem vállát tapintotta, s ő ismét kezemre hajtotta arcát. Nem hittem volna, hogy a szónak ilyen szörnyű varázshatalma van: képes egy emléket feltámasztani, kézzelfogható valósággal felruházni s szívemet szakasztani. Torkomon nőtt-dagadt a csomó, hangom alig törhetett magának utat, s úgy elváltozott, úgy elgyengült, hogy alig bírt túljutni fogaim sövényén. Elrekedt, elakadt a szavam, nem fejezhettem be a történetet. Sírva fakadtam. Szememre köd ereszkedett, támolyogva indultam Angelina felé, kinek haja dicsfényövezetten csillogott az alkonyi sugárban. Láttomra Belzebub hirtelen rémülten leugrott úrnője öléből. Angelina nem nyúlt utána. Csak engem látott-nézett, bár nem szólt, s nagy fekete szeme részvéttől fénylett. S akkor megtettem kétségbeesésemben, amire máskülönben soha nem vetemedtem volna. Angelina lába elé borultam, s arcomat tenyerembe temetve zokogtam. S noha forrón vágytam arcomat ölébe hajtani és ott vigaszra lelni, nem mertem, oly nagyon tiszteltem ártatlanságát. Sokáig ült mozdulatlanul, pedig éreztem, remeg minden ízében, de mert könnyeim csak nem akartak elapadni s nem csitult lélekgyötrő fájdalmam, végül fejemre tette jobb kezét, s igen-igen finoman megcirógatott; mint anya kicsiny gyermekét. Nem tudtam, egyedül szánalmának köszönhetem-e a cirógatást, avagy a szánalomhoz más és erősebb érzés is társul, s e gondolaton elidőzve mintegy megfeledkeztem bánatomról, megnyugodtam és elcsitultam. Mégsem vettem el kezemet arcomról, attól tartottam, ha megtenném, ő elrestellné magát s elvonná kezét a fejemről.

Eljött azonban a pillanat, amikor mindennél erősebb lett lelkemben a vágy, hogy lássam őt. Lebocsátottam kezemet. Ő elvonta a magáét a hajamról, és váratlanul megkérdezte:

- Szerette e szegény leánykát, Pierre?

- Igaz barátsággal. Szerelemmel soha nem szerettem senkit e percig, melyben kegyedhez szólok.

Akkor rám szegezte szemét, és sokáig úgy maradt. Nem szólt, s úgy tetszett: arra vár, hogy folytassam. Meg is szólaltam, hallgatásán felbátorodva, s mialatt beszéltem, csodálkozva figyeltem tulajdon szavaimat. Elébe vágtak gondolataimnak.

- Angelina - mondtam -, másodszülött vagyok, vagyont kell szereznem. Megvár?

Beszéd közben felálltam s kissé távolabb léptem tőle, így adva tudtára: nem akarok visszaélni a helyzettel. Úgy tetszett, kővé dermed szavaim hallatán. Nem tudhattam, hogyan fogadja ajánlatomat. Szemét lesütötte, nem olvashattam le arcáról gondolatait.

Végre felállt szokásos, hanyag könnyedségével, biccentett, s azt mondta:

- Jó estét kívánok.

De nem nézett rám és nem szólított nevemen.

Szívem elszorult. Úgy hittem: veszve minden. Angelina a szokásosnál is lassúbb léptekkel tartott az ajtó felé, s amint odaért, jobbját a kilincsre téve hátratekintett, és igen komoly pillantást vetve rám, azt mondta, szilárdan és eltökélten:

- Megvárom, uram.

Angelina még aznap beszámolt édesanyjának beszélgetésünkről és az ő fogadalmáról, mint arról hamarosan meg is győződhettem. Sötétedés után a kastély udvarán üldögéltem egy kőpadon; a pad egy szoba külső falához illeszkedett, a szoba ablakai nyitva voltak. Léptek zaját hallottam bentről, majd beszédet. Felismertem Montcalm úr és hitvese hangját, de mivel a szavukat nem értettem, nem mozdultam helyemről. Mire meggondoltam volna magam, már késő volt, megláttak volna, amikor fölállok, s azt hihették volna, hallgatóztam, annál inkább, mivel éppen rólam társalogtak, jobban mondva disputáltak, amikor közelebb jöttek az ablakhoz, amely alatt üldögéltem.

- Asszonyom, már közöltem véleményemet. Pierre fiatal hozzá.

- Férjem-uram, a korkülönbség csekély köztük - felelte Montcalm úrnő. - Pierre különben is férfi, s igen érett. Angelina gyerek.

- Meglehet. Más tervem van a leányommal.

- Csakhogy ő, sajnos, hallani sem akar róla.

- Majd beleegyezik.

- Soha. Hisz ismeri! Makacsabb a kecskénél.

- Úgy is jó. Majd a kolostor engedelemre tanítja.

- A kolostor, uram? - kérdezte Montcalm úrnő. És nagyot nevetett.

- Nevet, asszonyom? Kinevet?

- Lenne szíve Angelinát börtönbe zárni, uram?

- Miért ne? Nem azt teszi-e a legtöbb apa, ha leánya engedetlen s szófogadatlan?

- Más apák igen, de nem férjem-uram. Hisz imádja a leányát.

- Nem vagyok oly gyenge, asszonyom - felelte rövid hallgatás után Montcalm úr. - Megkövetelem, hogy a leányom engedelmeskedjék.

- Engedelmeskedni fog. De valljuk meg, Pierre csakugyan szeretetre méltó.

- Az, de vagyona semmi.

- Majd szerez.

- Ha meg nem ölik előbb. Forrófejű és esztelenül bátor.

- S ezt éppen férjem-uram veti a szemére? Ha nem lenne esztelenül bátor, egyikünk sem disputálhatna ma itt, sem kegyelmed, sem én, sem a leánya!

- Asszonyom - fortyant föl Montcalm úr -, hát minden istenadta napon eszembe kívánja idézni megmentésünket?

- Nem, uram. Anélkül is bízom hálájában.

- Asszonyom, már megint gúnyolódik.

- Eszemben sincs, uram.

- Asszonyom, csakugyan köteles vagyok Pierre-nek adni kastélyomat, hitvesemet, leányomat, nimes-i palotánkat és tisztségemet azon a jogcímen, hogy segített életünket megmenteni?

- Uram, ő csak a leánya kezét kéri.

- Nem kapja meg. Eretnek!

- Ej, uram, be nagy szó! Nem Nimes-ben vagyunk! Pierre királyhű hugenotta, s hitbuzgalma vajmi csekély.

- Ha nagy, ha kicsi: hugenotta.

@499lV~lnGegeSL mUllLpCuiGi a GsGiau~a, maaaa. auuwaaaiaacu v.

jemilram az egyetlen Montcalm, ki megmaradt ősei hitén.

- Erre én büszke vagyok.

- Uram, bátran megmaradhatott volna katolikusnak, de mérsékeltnek. Akkor most nem lennénk száműzöttek s nem fosztották volna ki nimes-i házunkat.

- Mit hallok, asszonyom? - kiáltotta Montcalm úr igen felindultan. - Nem átall bírálni? Ellenségeim pártjára kel?

Kis időre csend támadt, s gondolom, Montcalm úrhölgy ezalatt igyekezett olyan pillantásokat lövellni férjére, melyekről tudta: nemigen állhat ellen nekik. Végre megszólalt igen szelíden az úrnő:

- Férjem-uram, felette sajnálom, hogy magamra haragítottam. Ha megbántottam, máris megyek. Szobámban vacsorázom.

- Maradjon, kedvesem! - mondta megenyhülve Montcalm úr. - Ne hagyjon magamra, ne szomorítson el. Hisz tudja: mennyire szeretem még a pörölését is!

- Igazán nagyon kedves, uram! Ostoba liba vagyok, hogy kegyelmednek ellentmondok. Pierre csakugyan fiatalabb Angelinánál. S mi lesz, ha megmásítja szándékát, mire vagyont szerez?

- Attól én nem félek. Tökéletesen megbízom a szavában. Pierre vérbeli nemesúr.

- Ó, uram, ami azt illeti, nemessége nem oly régi, mint a kegyelmedé. Háromszáz éve immár, hogy őse, Dieudonné de Gozon párviadalban legyőzte a Rhodosz-szigeti sárkányt!

- Úgy van! De eb, aki lenézi azt az új keletű nemességet, melyet vitézi harcban érdemeltek ki, mint Mespech bárója a magáét! Mi több, anyja révén Pierre régi, törzsökös périgord-i családból való: Castelnau de Caumont. S úgy hírlik, a báró igen gazdag, noha hugenotta módra kissé fukar.

- Csakhogy Pierre másodszülött.

- De sok szép tálentuma van, s ezek nagy reményekre jogosítanak.

- Igaz. Hanem a valláskülönbség nem kis dolog.

- Jaj, asszonyom! Ez bánt engem a legjobban. Bár amilyen lagymatag Pierre hite, remélnünk lehet megtérését.

- Azzal nem áltatnám magam, ha kegyelmednek lennék. Nem merné fejére vonni édesapja haragját, kit, úgy látszik, istenít.

Ekkor végre kimentek a szobából, határtalan megkönnyebbülésemre, s otthagytak a padon ellentmondó érzések prédájaként. Remény s kétségbeesés váltakozott lelkemben. Úgy tetszett: nem fogadtak el, de nem is vetettek el. Mindazonáltal nyugodtabb lettem volna, ha Montcalm úrnőt nem oly változékony matériából gyúrta volna a természet. Agyamat megfeszítve próbáltam megérteni, de hiába, hogyan pártolhatja és ellenezheti jóformán egy és ugyanazon lélegzettel leánya vonzalmát, úgy, hogy végül maga zúzza szét az argumentumokat, melyeket felsorakoztatott mellette, s nagy kárunkra felfejti a szövedéket, melyet előbb maga szőtt a javunkra.

Életünk menete mindazonáltal nem változott. Annyit lehettem továbbra is kettesben Angelinával, amennyit csak akartam, de soha nem kockáztattam meg egyetlen csókot avagy kézszorítást sem, tudván, mennyire nem volna az Angelina ínyére. Montcalm úrnő eztán sem töltött több időt velünk, mint addig, lévén oly eleven és nyughatatlan, amilyen lassú a leánya; nem tölthetett fél órát egy helyben úgy, hogy ne támadt volna ellenállhatatlan kedve másutt lenni. Montcalm úr továbbra is igen nyájas volt irányomban, s egy nap azt mondta Samsonnak, kit nagyon megszeretett: igen sajnálja, hogy apánk eljön értünk, örömest itt tartott volna bennünket egész télen.

Fájdalom, nem tehette. Rövid volt immár a hátralevő haladék, s napjaim ha mégoly édesek voltak is, gyorsabban teltek, mint szerettem volna, holott lábadozásom idején végeérhetetlenül hosszúnak tetszettek. Apám november közepén érkezett meg Siorac öccseinkkel, a gaszkon Cabusse-szel és Jonasszal, kőfaragónkkal. Mind hadi öltözékben, öt napégette, marcona dalia.

Haj, olvasóm! micsoda eszeveszett ölelkezés volt az! Amint apám lent termett a nyeregből, már a keblén csüggtem. S hogy megszorongatott, megölelgetett, s mi vidáman csillogott kék szeme! Kedves Samson öcsém szépen kivárta a maga pillanatát, s az sem volt kevésbé forró, mert apám, ha engem jobban csodált is, Samsont egy szikrával sem szerette kevésbé, hiába volt fattyú! Aztán Siorac unokaöcséimhez léptem. Immár meg lehetett őket különböztetni egymástól, mivel a lendrevie-i csata óta Michel bal arcán sebhely ékeskedett, Benoit-én nem. Sebten megöleltem őket, s máris továbbléptem. Cabusse várt rám, az én Cabusse-öm, torzonborz bajusszal, s igen hetykén.

- Aj, Cabusse, mit keresel itt Vaskezű Coulondre nélkül? - kérdeztem, végre hangomra lelve. Apám láttán megnémított az öröm.

- Ő a malomban maradt. Sok a munka.

- Hát Cathau?

- Állapotos! - felelte Cabusse hősi hangon, s nagyot pedert a bajszán.

Minden ízében s annyira olyan volt, mint a kép, melyet emlékezetemben őriztem róla, hogy újra megöleltem.

- Uram, megengedi? - kérdezte a Herkules-termetű Jonas. Nem lévén a testvériség régi katonája, nem állt oly bizalmas lábon velünk, mint ők.

- Még kérded, Jonas? Hogy van Sarrazine?

- Állapotos - horgasztotta le a fejét Jonas.

- S te ezen búsulsz?

- Jaj, uram, annyi asszony hal meg gyermekágyban, hogy a szívverésem is eláll, ha rágondolok.

- Hát ne gondolj rá! - vágta rá apám, de ő maga is arra gondolt, a szeme elsötétült. Így halt meg anyám is. Eközben Montcalm úr, kiért elfutottak, lesietett a lépcsőn, kezét parolára nyújtva.

- Báró úr, be örülök, hogy vendégül láthatom Ceresole és Calais hősét!

- Montcalm úr - felelte apám a tőle megszokott tréfás hangon, némiképpen ónmagát is kicsúfolva -, hősi leginkább az volt az egészben, hogy túléltem... A többi hadiszerencse dolga. S nekem csupán emberekkel kellett megküzdenem, míg uraságod nagy őse, Dieudonné de Gozon egy sárkányon vett győzelmet.

- Nem tudom, méltó vagyok-e hozzá - felelte Montcalm úr boldogan, hogy apám a távoli Périgord-ban is hallott illusztris őséről. - Mint tudja, báró úr, otthagytam a katonai pályát a királyi tisztség kedvéért.

- Cedant arma togae^[97] - mondta apám, úgy forgatva meg szájában a latin szavakat, mint a jó bort.

- Uraságodra alkalmazva inkább úgy kéne mondanunk - felelte Montcalm úr ugyancsak fensőbbséges és ínyenc arccal -: Cedant arma aratro.^[98]

És egymásra mosolyogtak a kölcsönös bókváltás után, melynek során egyikük a másik bátorságát, az emennek őséét dicsérte; mi több, kölcsönösen bemutatták latin tudományukat, melyre mindketten sokat adtak. Úgy véltem, jó barátok lesznek, lévén mind a kettő nagy vadász, s az igazat megvallva nagy szoknyavadász is. Akármi gyorsan futott is az a szoknya, ők utolérték; olyan fajta volt egyik is, másik is, mely e tekintetben nem öregszik.

- Gyönyörű háza van, uram - folytatta az udvarlást apám. - S amint látom, igen jól megerősített.

- Fiai nélkül mégis elvesztem volna - felelte Montcalm úr. - Amilyen szépek, olyan vitézek.

S ez úgy megindította apámat, hogy elpirult, s néma főbólintással köszönte meg a bókot Montcalm úrnak. Nagy elérzékenyülésében a szava is elakadt. Látta ezt házigazdánk, kinek örök nagy bánata volt, hogy két fiát elveszítette, s mindjárt megértette: ha olykor a szokottnál erősebben tör apámra irántunk való nagy szeretete, mindjárt remegni kezd a gondolatra, hogy a halál elragadhat tőle. Azért karjára tette a kezét, s azt mondta:

- Montcalm úrnő és a leányom alig várják már, hogy láthassák.

- Boldog lennék én is - mondta apám. - De mint látja, uram, hadi öltözékben vagyunk, csizmásan s nyakig sárosan. Engedje meg, hogy kissé rendbe hozzam öltözékemet, mielőtt ily magas rangú hölgyek előtt mutatkozni mernék.

Montcalm úr, Samson meg én tehát a nagyteremben vártunk apámra, ki azalatt első emeleti szobájában öltözködött. S meg kell vallanom, noha könnyen szívtelennek vélhetnek miatta, némi aggodalommal töltött el az, hogy apám feketébe talál öltözni. Mint tudjuk, a hugenották ragaszkodtak a fekete színhez, hogy a hivalkodást kerüljék. De nem számoltam apám okosságával. Mielőtt útnak indult volna Sarlat-ból, áldozott rá némi pénzt, hogy Barbentane-ban kedvezőbb színben tűnjön föl s fiait ne hozza szégyenbe; ámbár ez bizonyára nem volt a nagy kuporgató, Sauveterre bácsi ínyére. Mindenesetre elégedetten láttam, amikor apám belépett, hogy halványzöld selyemujjast visel - hű maradt, lám, a zöldhöz, mely elhunyt édesanyám színe volt -, mi több, igazi malomkőgallért a szokásos kis hugenottagallér helyett, melyet Joyeuse-né oly szegényesnek ítélt. Montcalm úrnak igen tetszett apám csinos öltözéke, s még inkább Montcalm úrnőnek és Angelinának, kik akkor léptek éppen be a terembe, elragadóan kiöltözve s felcicomázva. Angelina csupa mosoly volt, Montcalm úrnő igen nyájas, de tartózkodó s kíváncsi apámra, ki az ő felfogása szerint alig emelkedett még ki a nemtelen sorból. Apám érezte a különbséget, s minden erejét összeszedve nyomban támadásba lendült; körüludvarolta Montcalm úrnőt, s egy szempillantás alatt levette a lábáról.

Ó, hogy csodáltam apámat! Be szívesen lettem volna a helyén! És mi gyönyörűséggel figyeltem a rohamot! Apám okos szeme mindig kicsit csúfondárosan tekintett a világba, arca mosolygós volt, mégis büszke; tudta mikor kell hallgatni, mikor beszélni; termete szálegyenes volt, ő maga eleven, mint a csík. Oly ügyesen forgatta magát ez első összecsapás alkalmával, hogy házigazdáink, kik városi házuktól megfosztva nagyon unatkoztak itt falun, elragadtatottan figyelték, s örömest ott tartották volna akár egy hónapig is. Ám Mespech bárója, noha a maga périgord-i szívességével nem győzött bókolni Montcalm úrnak, mindössze „egy kurta hétig” maradhatott Barbentane-ban. S be kurtának tetszett valóban, az a hét! Igaz, boldog voltam, hogy apámat láthatom, annál keservesebben esett viszont AngeIinától megválnom. Olyanformán voltam hát, mint Gargantua, ki fia, Pantagruel születésekor nem tudta, sírjon-e felesége halála miatt, ki életével fizetett a gyermek világrahozataláért, avagy nevessen-e apai boldogságában.

Utolsó esténken Angelina, kivel Barbentane falain sétáltunk, hirtelen megállt, s rám szegezve csodálatos tekintetét, levont jobb keze középső ujjáról egy kék köves kis gyűrűt.

- Íme e gyűrű, én Pierre-em - mondta komolyan. - Szívesen kegyelmednek adom, ha a kisujjára ráfér. - Megpróbáltam, pontosan ráillett. Angelina megörült, úgy tetszett, ezt kedvező előjelnek tekinti. Majd így folytatta: - Addig ne vegye fel, míg Barbentane-t el nem hagyta. De azután hordja éjjel-nappal és mást soha, csak ezt.

- Esküszöm - feleltem mélyen megindulva, mert megértettem: ezzel az ajándékkal Angelina el akarja kötelezni magát. - Fájdalom, nincs mit cserébe adnom. Egyetlen ékszerem a nyakamban lógó Mária-medália, azt haldokló anyám hagyta rám örökül, és azóta soha meg nem váltam tőle.

- És igen jól tette - felelte Angelina. Majd mosolyra vonta gyönyörű, telt, húsos ajkát, mely sok jóindulatról és életörömről árulkodott, és hozzáfűzte: - Kérni szeretnék valamit kegyelmedtől. Térjünk be ebbe az őrtoronyba, itt megmondom. - A szóban forgó őrtorony a keleti bástya oldalába épült, kicsiny volt és kerek, keskeny lőrésekkel. - Azért jöttünk ide, hogy ne lássanak meg - mondta Angelina. - Szeretnék levágni egy fürtöt a hajából. Megengedi, én Pierre-em?

Bólintottam. Angelina elővont hímzett erszényéből egy kis ezüstollót, s megparancsolta: hajtsak fejet. Nem kellett nagyon mélyre hajtanom a fejem. Magas sarkú cipellőjében Angelina majd oly magas volt, mint én, lévén, mint már mondtam, igen sudár leányka.

Hogy megszerezte zsákmányát, mely igen szerény volt, s eltette erszényébe az ollóval egyetemben, azt mondtam, mosoly mögé rejtve megindultságomat:

- Nem volt nagy az aratás, nem veszítem hát el erőmet...

Mire ő nagy szemeket meresztett. Mivel úgy láttam, nem kívánja még odahagyni az őrtornyot, hanem ott akar velem maradni, elbeszéltem neki Sámson és Delila történetét. Mint afféle pápista, soha hírét sem hallotta.

- Jaj - komorult el egyszerre Angelina. - Nem egy valláson vagyunk. Félek, nagy gátja lesz ez terveinknek.

- Én is tartok tőle - feleltem, nagy zavarban, s nem mertem elmondani neki, hogyan tudtam meg.

Akkor elhallgatott, s nem kívánt többé szólni. Arcomra függesztette fekete szemét, szép szája kicsit elnyílt, s úgy tetszett: gyorsabban szedi a levegőt a szokottnál. A hely szűk volt, a fal hajlata igen közel kényszerített egymáshoz, ahogy annak idején a vár védőit is, amikor e lőréseken át nyilaztak az ostromlókra. S ámbár sem Angelinának, sem nekem nem kellett magas őrhelyünkről támadókat visszaverni, ifjú életünket valamiképpen mégis ellentétes erők ostromolták.

- Dajkám örökké azt hajtogatta - mondta Angelina -, hogy ha egy leány átengedi egy férfinak a kisujját, az mindjárt az egész karját kívánja.

- Úgy hiszem - feleltem elfúló hangon, s szívem hangosan vert a mellemben -, az legfőképpen a férfitól függ. Ha tiszteli a leányt, nem így tesz.

- Igazán, én Pierre-em? - S rövid habozás után hozzátette: - Ha egy csókot adnék, kérne-e még egyet?

- Angelina - feleltem ünnepélyesen -, azt kívánom, amit kegyed, jottányival sem többet.

Akkor átfogta a nyakamat, de félig nyújtott karral, s egy csókot lehelt ajkamra úgy, hogy közben testünk semmi része össze nem ért. Az addig kapott csókokhoz képest ez vajmi kurta, súlytalan és kicsinyke csók volt. Csodálatosképpen mégis nagyobb hatással volt rám akármelyiknél, s oly elevenen él mind a mai napig emlékezetemben, mintha megint ott lennénk Angelinával az őrtoronyban, az enyhe őszi derűben, s keze a vállamon pihenne.

- Pierre, ez utolsó találkozásunk - mondta Angelina. - Azt akarom: holnap, távozáskor ne vessen rám a többiek előtt túlságosan beszédes pillantásokat, mint korábban nemegyszer.

- Aj! De mit tegyünk? - kérdeztem. - Elfordítsam tekintetemet?

- Ne, ne! Azt kívánom, nézzen jól meg utoljára, mint én is kegyelmedet.

Igen elővigyázatos voltam búcsúzáskor, apám mégis észrevette, miként áll a dolog, ha ugyan nem figyelte meg már jóval előbb. Mert amikor látta, mint válok egyre mélábbá s bánatosabbá a barbentane-i erdőn áthaladtunkban, ahogy a Montcalm-kastélytól távolabb kerültünk, meghagyta nekem: vágtassak előre, derítsem fel az utat; s tartsam jól nyitva a szememet-fülemet.

Úgy tettem. Pár perc múlva vágtató ló dobogását hallottam a hátam mögött, s visszatekintve apámat pillantottam meg. Utolért és mellém csatlakozott.

- Fiamuram, csinos gyűrűt látok kisujján - mondta szokott tréfás modorában, ám kék szeme éberen figyelt. - Tegnap még nem volt ott. Csak nem jegyzett el valami kisasszonykát?

- Apámuram engedelmével igenis eljegyeztem.

- Aha! Az én engedelmemmel! - mondta apám csúfondárosan is, szemrehányóan is. - Úgy tetszik, ez eső után köpönyeg!

- Apámuram! Bocsánatát kérem. De nem volt itt, s az események sürgettek.

- Megértem. Hanem fiamuram igen ifjú. S másodszülött. Vagyona semmi.

- A kisasszony vár, míg viszem valamire.

- Hát Montcalm úr és a felesége? Ők is helyeslik e jegyességet?

- Azt nem tudom - feleltem, nem akarván apámnak elárulni, mi nagyok erre nézve kétségeim.

Arca kissé komolyabb kifejezést öltött, ámbár nem tűnt el róla egészen az a kis csúfondáros mosoly (de meglehet, csupán álorca volt az, arra való, hogy feszengését elfedje). Úgy tetszett, ügyemet mérlegeli-latolgatja magában.

- Nos, úgy látom - mondta végül -, e család körében némi megbecsülésnek örvend fiamuram édesapja, Samson és jómaga is. S ami ritka: hálásak nektek. Jóllehet pápisták, nem szórják a szélbe érzelmeiket. Nem élnek hiú életet. Van szívük. Egyszóval derék emberek, s amellett jó kapcsolatokkal bírnak Languedocban. Elég gazdagok, noha birtokukat rosszul igazgatják. Egyetlen hibájuk, hogy a kelleténél büszkébbek származásukra. Hanem mindent összevéve ez kicsiny hiba. Ki tudja, mit mesélnek egykor majd fiamuram ükunokái a calais-i hősről? Bizonyára azt, hogy egymagam vettem be a várost.

Itt megállt a beszédben, s fejét hátravetve harsány kacagásban tört ki. S hogy szerettem akkor! Azért is, ahogy magából csúfot űzött, de még inkább azért, amit a Montcalm családról mondott, reményt öntve belém.

- Ami fiamuram esélyeit illeti - folytatta ismét komolyan -, azok az igazat megvallva kétesek. Amennyire megítélhettem, a leány fenntartás nélkül fiamuram pártján van. A leány anyja inkább mellette. S a leány édesapja inkább ellene.

- Hát kegyelmed, apámuram?

- Distinguo^[99] - felelte ő nagy komolyan, bár félig megjátszott komolysággal. - Distinguo a személy és vallása között. Mi a személyt illeti, jobbat fiamuram nem is választhatott volna. Igen szép leány, én Pierre-em. De bármi kellemes is egy leányban ez az erény, eltörpül a szívhez mérten. S Angelina szíve színarany. Ezt nap mint nap tapasztalhattam. Nagy kár tehát, hogy pápista.

- Apámuram! Nem pápista nőt vett-e kegyelmed is feleségül? - kérdeztem megriadva.

- De bizony - sötétült el Jean de Siorac arca. - S az lett éltem keresztje.

Azzal elhallgatott. Én is hallgattam valameddig. Azután mégis megszólaltam, noha a szívem majd kiugrott bordáim közül s a hangom reszketett; de vállalnom kellett a beszéd kockázatát, nehogy apám is az ügy ellenzői közé álljon, mint tenni fogja minden bizonnyal Sauveterre bácsi.

- Apám, ha anyám életre kelhetne, nem volna-e az nagy boldogság kegyelmednek?

- Ó, de mekkora! De mekkora! - kiáltotta Jean de Siorac, s a hangja elcsuklott. Akkor megragadta bal kezemet, előrehajolt a nyeregben, hogy jól a szemem közé nézhessen, és így szólt: - Ne féljen, Pierre! Nem vagyok én olyan vakbuzgó hugenotta. S ha az lennék is, megboldogult édesanyja kedvéért óvakodnék akadályt gördíteni az útjába, elég akadállyal kell anélkül is megbirkóznia.

Megköszöntem jóságát, amennyire tehettem, ámbár alig bírtam beszélni, úgy túláradt bennem a hála.

- Vágta! - mosolygott rám Jean de Siorac, nagyon is jól tudván, mi megy végbe bennem.

Vágtába csaptunk. Szorosan egymás mellett száguldottunk, ketten, az én ifjú, erős apám, ki jobban szeretett engem báróságánál is, és én, ki érzelmét hasonlóval viszonoztam, egészen átforrósodva nagy szeretetétől. Gyorsan futott a föld lovunk patái alatt. Előrehajoltam a nyeregben, s míg eszemet-szívemet egészen betöltötte az én Angelinám, úgy éreztem, nem is derék kancámon száguldozok, hanem eljövendő szép éveimen.