Negyedik fejezet

Be kellemes volt is másnap reggeli ébredésem! Fontanette belépett szobámba, s kitárta a tölgyfából készült belső ablaktáblát. Ablakomat - mint a toulouse-i Két Angyal fogadóét is - csak olajos papír fedte. E papiroson a tekintet nem hatolhatott ugyan át, Languedoc hő napfénye azonban igen, úgyhogy aranyszínben pompázott.

- Szent Antal szakállára, Fontanette - vakargattam fejemet -, hogyan jöttél be? Hisz este bereteszeltem ajtómat.

- E másik ajtón át. Ez szobámba vezet.

- Ejha, Fontanette - rikkantottam nagyot -, még bogarat dugsz fülembe. - De Fontanette, ki máskor oly könnyen fakadt mosolyra vagy nevetésre, komoly képet öltött, mint apátnő nagyböjt idején, s szigort erőltetve bájos pofikájára, valóságos kis prédikációt vágott ki.

- Uram, ha oly eszméje támadt, mint hiszem, jobb lett volna bizony azt el sem gondolnia. Nem vagyok én fogadóbeli szolgáló, hogy az első jöttmentnek hanyatt vessem magam. Az ajtót, melyen át beléptem, a szobám felől retesz zárja. Mi pedig engem illet - tette hozzá szemét lesütve -, én még szűz vagyok.

- Azaz kétszeresen is el vagy reteszelve, jó leány - mosolyogtam. - S nem tartod-e kissé kényelmetlennek állapotodat? Avagy meg akarnál maradni benne, mint holmi apáca?

- Nem tudom, uram - felelte megindító, gyermeki őszinteséggel. - Még nem döntöttem el.

És ez egyszer nem jött szó a számra, pedig máskülönben ugyancsak felvágták a nyelvemet; két ellentétes erő húzott-vonzott: csatára kelt bennem gonosz vágy és szíves szánalom. S az igazat szólva mindig nagy igazságtalanságnak véltem s annak vélem ma is, hogy szegény leányokon, csak mert lánynak születtek, oly erényt kér számon a világ, mit a legényeken soha. Pedig hát mi lenne emezekkel, ha amazok mindig tartanák magukat a regulához? Hallgattam hát, de nem szűntem meg őt figyelni, amint harmatüdén s könnyedén jött-ment szobámban, helyrerakosgatva szanaszét szórt ruhadarabjaimat. Amikor ezzel végzett, megcsodálta fegyvereimet.

- Uram, hogy hívják e kurta puskát?

- Pisztolynak.

- Hát ezt a rövid kardot?

- Gyíklesőnek.

Ezen jót nevetett, de mindjárt el is szégyellte magát. Hogy zavarából kimentsem, megkérdeztem:

- Mondd, Fontanette, mit szokás itt reggelizni?

- Levest.

- Piha! - húztam el a számat. - Levest! Tejet nem?

- Ó, uram! Tejet! Kegyelmed nem Périgord-ban van most. Montpellier környéke merő kő, szik és homok. A szőlő még csak megterem rajta meg az olajfa, hanem a tehenek nem lelnek legelnivalót.

- Tej tehát nincs. Úszkál-e legalább eme levesben némi ízletes disznóhús?

- Ó, uram! Disznóhús! Azt hiába keresne minálunk. Gazdánk nem szíveli.

- Micsoda? Se szalonna, se sonka, se kolbász? Még pástétom sincs?

- Körömfeketényi sem. De ni, most jut eszembe, nemes úrfi - szólt kissé zavartan (s én nagy gyönyörűséggel figyeltem arca játékát, annál is inkább, mert cseppet sem álságoskodott, mint más leányok szoktak) -, hisz én Fogacer baccalaureus úr parancsára költöttem fel az urat. A baccalaureus úr beszélni kíván kegyelmeddel.

- S ezt csak most mondod? Fontanette, tűnj el!

- Nem maradhatnék inkább, uram, míg felöltözik?

- De Fontanette, hisz mezítelen látnál.

- Nap mint nap láthatom Luc úrfit pőrén, mint az ujjam. S kegyelmed sokkal delibb és erősebb nála...

És így folytatta, míg fel nem öltöztem. Fogadom, ártatlansága tette, hogy ily nyíltan csacsogott, ezért tűrtem el jelenlétét is, ámbár zavart, nem akarván szegénykét elkergetni. Pedig restelltem, hogy úgy megbámul s elhalmoz dicsérettel, ha mégoly ártatlanul gondolja is; mert amilyen nagy gyerek volt, nem látott ebben semmi rosszat, s kereken kimondta, amit gondolt, mint madárka mondaná a maga párjának, ha beszélni tudna.

Amikor beléptem az ebédlőbe, Fogacer már a levest kanalazta. Sajnos, üres zöldségleves volt, hanem én úgy megéheztem este óta, hogy derekasan nekiláttam magam is. Lucnek, a szép Typhéme-nek, Balsának és a patikáriusmesternek színét sem láttam. Mihelyt elverte éhét, Fogacer hozzám fordult:

- Siorac, kérem, mellőzzük a ceremóniát egymás között. Ne tituláljon baccalaureusnak, s én sem szólítom majd uramnak. Végezzen ama lélöttyel, s én felvezetem a tetőre - ott kényelmesebben beszélgethetünk.

Nem képzeltem volna, hogy a tető - melyre csigalépcső vezetett - valójában szép, nagy erkély, honnan kilátás nyílt az egész városra s hasonló tetőerkélyek rengetegére. Még távolabb felfedeztem egy, a látóhatár azúrkékjéből sötétkéken kiváló csíkot, mely ezer szikrát vetett a tűző napban. A Földközi-tenger csíkját.

- Ó, Fogacer! - kiáltottam megindultan -, nem kell-e hálát adnunk az Úrnak, amiért e csodát megteremtette, s annyi más nagy, kiváló s szép dologgal együtt nekünk ajándékozta?

- Nem bánom - vonta fel Fogacer sátáni szemöldökét -, hanem akkor ne álljunk itt meg, hanem adjunk hálát Neki viharokért, szélvészért, zuhatagos esőért, aszályért, mennykőért, tűzhányókitörésért, földrengésért; mi a növények rendjét illeti, nosza adjunk hálát Neki a nadragulyáért, beléndekért, gyűszűvirágért s számtalan más halálhozó fűért; mi pedig az állatokét, medvéért, farkasért, vadkanért, rókáért, afrikai fenevadakért, nem is szólva viperáról, áspisról, tarantelláról, skorpióról s száz meg száz más bogárról, féregről, gombáról, leghasznosabb veteményeink tönkretevőiről. S csak ennyi volna? Dehogy! dehogy! Fogadjuk hálásan azt is, hogy az Úr kanyarót, torokbajt, himlőt, vízkórságot, mocsárlázat, leprát, tüdőbajt bocsát ránk, s mindezeken felül ember voltunk e két klenódiumát, a vérbajt és a pestist.

Döbbenten pillantottam Fogacer-ra istenkáromló beszéde és amiatt, hogy mindezt a lehető legkomolyabb tréfa hangján mondta el.

- Csakugyan létezik rossz is - mondtam rövid gondolkodás után. - De mivel Isten nem cselekedhet másként, csak jól és helyesen, kell hogy a rossz is valamely terv része legyen.

- Valamely terv része? - vonta még magasabbra szemöldökét Fogacer. - Tervé? De miféle tervé?

- Nem tudhatjuk. Isten útjai kifürkészhetetlenek.

- Igen jó és ortodox válasz, arra hivatott, mint a maguk Kálvinja mondaná, hogy kielégítse a józan és engedelmes lelkeket. Kérem, vegye gondosan szemügyre nem ugyan a választ magát, hanem válaszadása cicomátlan módját: sehol helyesen levezetett okok, argumentumok, sehol semmi mesterkedés; válasza ex abrupto zárja be a vitát, lebocsátván az emberi tudatlanság sűrű függönyét. Baccalaureusi tógámra mondom, ennél több szó szükségeltetik kimondani, hogy mit sem tudunk! Jóval hosszabban kellett volna argumentálnia szabály és törvény szerint, mondandóját szillogizmusokba foglalni, s szigorú logikával eljutni a konklúzióhoz, menet közben hellyel-közzel a régiek tekintélyével takarózni s szép idézetekben tobzódni! A teremburáját, nem szól tudóshoz illően, ki ily kurtán szól!

Jól ellátta a bajomat. Belepirultam. Égő arcom láttán Fogacer még hangosabban nevetett, hátat fordított nekem s leült, helyesebben elvetette előkelően hosszú és ösztövér termetét egy falba vájt kőpadon; a lépcsőt, melyen feljöttünk, mellvéd zárta le oltalmul az eső ellen, annak támaszkodott a pad.

- Siorac - szólt, töprengésem és zavarom láttán -, üljön ide mellém a fal árnyékába, a nap már melegen süt. Nem akartam megbántani kegyelmedet, csupán egy-két oldalvágással próbára tenni bajvívó tudományát. Procuratori tisztemnél fogva mindaddig nem vehetem fel nevét a királyi orvoskollégium névjegyzékére, míg meg nem győződtem logikai s filozófiai ismeretei kielégítő voltáról.

- Nos - kérdeztem, cseppet sem büszkén -, miként ítél e tárgyakban tudásomról?

- Meglehetősen rossz véleménnyel vagyok felőle. Apjaura igen alapos orvosi ismeretekkel látta el, ám mivel a logika s a filozófia ama két emlő, melyből, ha igaz, a tudás tejét szívjuk, addig nem lesz kelmedből doktor, de még csak kollégista sem, míg meg nem tanul e bárgyú emlőkön élősködni.

- Hogyan? - kaptam föl a fejem. - Bárgyú emlők? Tehát megveti őket?

- Medicus sum et in medicinam solam credo.^[13] Mi a mondott emlőket illeti, hitem szerint üresek, laposak, hiábavalók és skolasztikusak. Mindazonáltal mesterien kezelem őket. Omnium consensu^[14] nincs jobb vitázó a királyi kollégiumban hívénél. Hanem - tette hozzá mosolyogva -, részint előzékenységből, részint elővigyázatból e tekintetben is elmaradok a királyi professzorok mögött.

Elállt a szavam, hallván, mint marja meg Fogacer baccalaureus a tiszteletre méltó keblet, mely táplálta volt, mielőtt orvostant tanult volna. A filozófiát tehát titokban megvetik, kik nyilvánosság előtt vele parádéznak. Bejutottam volna-e parókás, rizsporos színház kulisszái mögé?

- Mindazonáltal nem lesz semmi baj, ha követi tanácsaimat. Ma június 27-ik napja van, az orvosegyetem Szent Lukács napján, október 18-án nyitja meg kapuit, van tehát időm bőven, ha kegyelmed is úgy óhajtja, a mondott tárgyakban kegyelmedet és fivérét kiokosítani.

Nemhiába neveltek szigorú hugenotta takarékosságra. Rögtön hegyezni kezdtem fülemet, s égnek állt a hajam a pénzecskéknek e szavakban visszhangzó csörgésére.

- Fogacer - szóltam hidegen -, Samson ifjabb fiú, ahogy én is. Nincs sok pénzünk. Ne kerteljünk hát! Mennyibe kerülne, ha az eljövendő három hó folyamán logikai s filozófiai leckéi áldásában részesülnénk?

- Ej, ügonó!^[15] - nevetett nagyot Fogacer, felvonva sátáni szemöldökét -, csak nem vagy kenyérhajrágó zsugori? Avagy engem gyanúsítasz orcátlan kuporisággal? Téved, Siorac, áraim igen mérsékeltek. Kétnaponta két teljes órát szánok kegyelmetekre drága időmből, s az mindössze két solba kerül alkalmanként, s azonfelül hetente kétszer a Három Királyok fogadóban hármasban elköltött ebéd árába. Kegyelmed circiter nyolc solt fog leszurkolni a disznósültért, mellyel jóllakat. Nos, mit gondol? Sokkal több pénzt fog kidobni ama kurzusért, melyet Saporta doktor tart nyáron át önként az új tanulóknak...

- De köteles vagyok-e én oda járni? Hasznomra lesz-e?

- Ó, ártatlan gyermekcse! - mosolygott Fogacer. - Járnia kell Saporta doktor előadásaira, ha semmi hasznukat nem venné is. Saporta a négy királyi professzor egyike Rondeletvel, Feynes-nel és Salomonnal egyetemben, kit d'Assas-nak mondanak, s ha Rondelet, ki öreg és beteg, elköltözik e világról a másikra, Saportát fogják a helyébe kancelláriusnak megválasztani. Ki merné a kancellár előadásait fumigálni?

- Avagy procuratoromét - nevettem. - Kezet rá, Fogacer! Mától fogva tanítványa leszek logikából és filozófiából. És Isten úgyse! legyen bár oly sovány e táplálék, mint mondta, bekapom én egy falásra!

- Ez a beszéd! - szólt Fogacer igen elégedetten magával is, velem is. - Szeretem e nagy étvágyat. Holnap nekilátunk.

Majd szótlan, mosolyogva vizslatott jó darabig, s én is őt. Feje búbján erősen kopaszodott már a sima, fekete haj, emiatt idősebbnek tetszett koránál (mint később megtudtam, huszadik esztendejét sem haladta még el). Szeme mogyoróbarnán csillogott sátáni szemöldöke alatt, tekintete átható volt, orra, mint már mondtam, sascsőrt formázott, s amellett oly hosszú és vékony volt, hogy csontos nyerge élbe futott. Az egész együtt zord hatást tett volna, ha nincs ott az a nagy száj, a húsos, vérpiros ajak, mely alkalomadtán mosolyra fodrozódott, különösen, ha Fogacer belelendült s ontani kezdte a paradoxonokat, tréfákat, malacságokat s rejtett istentelenségeket, mi csakis négy fal között esett meg vele, tiszteletre méltó és csiklandós fülektől távol, mert nyilvánosan úgy vigyázta szavait, mint pásztor a juhait, elrejtve idegen szemek elől a rüheseket, koszosakat, és csak a hófehéreket mutogatva.

- Kegyelmed tehát vérbeli szoknyavadász, uram - szólt komolyságot mímelve.

- Uram - feleltem ugyanúgy -, az vagyok.

- S nem kétlem, fusson bár mégoly gyorsan is az a szoknya, az úr utoléri. Mert a haja szőke, a szeme kék, bőre üde, termete deli s a dereka karcsú.

- Mégsem vagyok oly csinos, mint fivérem.

- Így igaz, hanem az a fivér néma, kegyelmed nyelve meg igen jól pereg. S végül van egész személyében valami elevenség, vidámság és vállalkozó kedv, mi bizonnyal megnyeri a leánykák tetszését.

- Uram - feleltem -, nincs okom panaszra.

Itt Fogacer némi szünetet tartott, majd elhagyva a tréfálkozást, komolyra fordította a szót:

- Siorac, kérem, ügyeljen tanácsomra! Jó tanács. Két hajadon él e házban. Helyzetük nagyon különböző, mégsem szabad őket egy ujjal is érintenie, más és más okból. Typhéme jegyese doktor Saportának, mint ezt immár gondosan tudomására hozták. A doktor igen jó ember, s éppen kétszer annyi idős, mint Typhéme. De marránus, és Sanche mester is az.

- Marránus? - hüledeztem.

- Hogyan? Apjaura nem tudatta kegyelmeddel e dolgot, holott itt szállásolta el? - vonta fel Fogacer fél szemöldökét.

- Nem szólt róla.

- Akkor tudja meg: a marránusok spanyol zsidók - ámbár akad köztük portugál is. A kegyetlen inkvizíció erőhatalommal megtérítette, a bűzhödt papi türelmetlenség hazájukból is kiűzte őket. Királyunk, XI. Lajos menedéket adott nekik itt, Languedocban. S ezt igen bölcsen tette, mert a marránusok behozták ide a zsidó és az arab orvostudományt. Enélkül a mi királyi kollégiumunk nem lenne ma az, ami.

- Pedig Sanche mester maga mondta, hogy katolikus.

- Kényszerből. Úgy az, mint én magam is: elővigyázatból, de csakis színleg és névleg.

Lett volna min töprengenem, de inkább nem merészkedtem ily ingoványos talajra, hanem azt mondtam:

- A szép Typhéme-et is azért szánták Saportának, mert a doktor marránus?

- Valóban ez a nász egyik oka - mosolygott Fogacer. - A másik az, hogy Sanche mester igen jómódú, de Saporta még nála is gazdagabb, lévén földje s szőlője a sík vidéken, több háza Montpellier-ben, s mi több, a Vaskéz utcában ez az utca oly meredek, hogy devaladának hívják -, magáénak mondhat egy igen szép labdatermet, melyből busás hasznot húz. Jó szemmel nézné, ha kegyelmed is űzné e játékot.

- Hisz soha nem volt a kezemben labda, sem ütő.

- Az mit sem tesz. Én majd megtanítom rá.

A manóba, gondoltam, ilyenek ezek a városiak. Két marokkal szedik el pénzecskédet.

- Hanem oszlassa el egy kétségemet, Fogacer! E házban az apa katolikus. És a fiú református. Sanche mester és Luc tehát kölcsönösen eretnekek egymás szemében. Hogy lehet ez?

- Pusztán jelmez kérdése - felelte Fogacer az ő fodros mosolyával. - Az apa katolikus köpönyegbe bújt. A fiú Kálvin köpönyegébe. És így fedezi egyik a másikat. Nagyon is bölcs dolog ez oly nyugtalan időkben, mint a maiak. Vegyen példát, Siorac, e határtalan elővigyázatról. Ne hirdesse fennen hitét a városban! Montpellier-ben ugyan sok hitsorsosa él, de ne feledje: a király és anyja pápista, s előbb-utóbb mindenkinek azt kell akarnia, amit ők akarnak, ha önként nem, hát kénytelenítve.

Jót nevetett saját szavain, mintha az egész csak útszéli komédia lenne - elvégre nem medicina! -, kinyújtotta hosszú, előkelő lábát, egy agár fürgeségével talpon termett, s azt mondta:

- Rohanok, Siorac. Máris magasan jár a nap, Rondelet Toulouse-ba utazik, s az én gondjaimra bízta betegeit.

- Fontanette-ről még nem szólt.

- Ohó, e dolog érdekelni látszik uraságodat! Majd beszélünk róla - szólt vissza a lépcsőről.

S ki mást láttam viszont a lépcső alján, miután Fogacer eltűnt, mint Fontanette-et. Fogadom, szántszándékkal került erre, hogy láthasson s rám mosolyoghasson.

- Fontanette - kérdeztem -, öcsém felkelt-e?

- Nem, uram. Alszik, mint a mormota. Pedig jó hangosan kopogtattam ajtaján, de nem válaszolt.

- Ezt nem szeretem. - Bosszúságomban elpirultam, sarkon fordultam, s kopogtatás nélkül benyitottam Samson szobájába.

Samson a bal oldalán feküdt anyaszült meztelen, mivel leplét a hőség miatt lerúgta; igen szép volt és erős, bőre fehér, mint a hó. Rózsás arcát tenyerébe hajtotta, lehunyt szemére rézszín fürtök zuhataga borult, csinosan bodorodva a füle mellett. Láttára elillant keserű haragom. Kezemet vállára tettem, s torkom szakadtából fülébe harsogtam a nevét. Közben gyorsan és erőteljesen rázogattam. Nagy nehezen magához tért.

- Öcsémuram azért jött-e Montpellier-be - szóltam, hidegséget tettetve, holott legbelül olvadoztam -, hogy naphosszat ágyán heverésszen s a szobában penészedjék? Mindjárt delelőre hág a nap, s te még mindig itt lustálkodsz!

- Én Pierre-em - nyöszörögte, miközben felült és összecsókolt -, ne korholj, kérlek, egész éjjel a szemem le nem hunytam, s ámbátor alig eszméltem fel, máris poklok minden kínját kell elszenvednem, annyira elbúsít nagy elhatározásom.

- Elhatározás? - vontam össze szemöldökömet. - Miféle elhatározás? És mi ügyben?

- Hogy nem fogok többé Gertrude de Luc úrhölggyel találkozni, sem amikor átutazik Montpellier-n, sem amikor Rómából tér ide vissza.

- S ugyan miért?

- Mert felette kárhozatos és halálos bűn törvénytelen paráználkodni.

- A gutába! - emeltem égnek két karomat. - Ki vert meg ily öccsel! Fajankó! Tán fogadalmat tettél? Apáca vagy? Netán szerzetes? Vagy remete? Avagy kiherélt háremőr? Hát mindaddig a szüzesség epéjében s ecetében akarsz pácolódni, míg meg nem nősülsz? Szent Antal szakállára! - emeltem feljebb hangomat -; csak nem vagy oly önhitt, hogy erényesebbnek hiszed magad apádnál?

- Én? - gyúlt ki Samson arca, s kezét szívére szorította. - Hogy én erényesebb akarnék lenni atyámuramnál? Megkísérthetett-e e gondolat?

- Bizony megkísértett, hisz tudnod kell: apánk házasságon kívül nemzett téged, s én áldom e bűnét, mert oly öccsel ajándékozott meg, kit százszorta jobban szeretek vér szerinti bátyámnál!

- Ó, én Pierre-em - borult a nyakamba Samson -, én is szeretlek ám, tiszta szívemből!

- Nem tudom - toltam el őt magamtól (nagyon-nagyon szelíden) -, nem kell-e megvonnom öcsémtől szeretetemet. Ugyancsak eretnekszagod van.

- Nekem? - kiáltotta elszörnyedve, s én már-már megbántam, hogy hiszékenységére apelláltam, jóllehet saját érdekében.

- Nem gondolja-e, Samson öcsém - kérdeztem, homlokráncolva, zordonan -, hogy amikor feláldozza Gertrude úrhölgyet saját szerzetes-rögeszméinek, cselekedetekkel akarja kivívni üdvösségét, mi, mint tudja, szöges ellentétben áll Kálvin szent tanításával.

Üres szofisztika volt, amit műveltem, mégsem tudott rá megfelelni, s nagy zavarba esett, mivel nemcsak azt nem tudta, mit mondjon, hanem azt sem, mit gondoljon. Tátott szájjal, tanácstalanul bámult rám.

Éreztem: ellenállása gyengül, tehát folytattam:

- Öcsémuram máris a legjobb úton van! Hamarosan kegyetlenséggel tetézi eretnekségét. A világért se találkozzék Gertrude de Luc úrhölggyel! Mérjen bátran kegyetlen szenvedést e kedves, nemes úrhölgyre, ejtsen mély sebet önnön lelkén, tudván, hogy a szenvedés és seb kinek sem használ! Mert végtére is kit csaltok meg, ha szeretitek egymást? Ő özvegy, s ura saját sorsának.

- De Pierre, az Úr látja gyalázatos vétkemet!

- Mely korántsem oly gyalázatos, mint sok más vétek. S higgye meg, öcsém, sok dolga lenne az Úrnak, ha még a porszemet is látnia kellene, mely a föld színén táncol. Igazán azt hiszed, hogy manapság, a perek, máglyák, bűzhödt árulás és gyilkos testvérharc korában az Úr efféle vétkecskékre ügyel? S ha történetesen látja is őket, ugyanazon a mérlegen méri meg, mint amazokat?

- Nem kicsiny vétek - felelte Samson, új erőre kapva. - A törvény törvény.

- S nem szegte-e meg eme törvényt Jézus maga is, megtiltván, hogy a házasságtörő asszonyt megkövezzék? Samson, te nem kívánod viszontlátni Gertrude de Luc úrhölgyet, e szép mennybéli angyalt, e drága, kedves teremtést? Lesz-e valaha is hozzá foghatóan édes húgod? Szerető társad? (Itt Samson hirtelen könnyekig elérzékenyült.) Légy legalább hálás az ápolásért!

- Hisz bátyám parancsára tettem betegnek magam. Nem voltam igazán az - felelte ő gyermeki együgyűséggel.

- Az voltál, öcsém, ha nem is láz emésztett. Hanem valaminek a hiánya. Máskülönben nem fogadtad volna a hölgy ápolását oly szívesen, mint ahogy fogadtad.

Ez mintha gondolkodóba ejtette volna. Nem szólt ugyan, de még egyre könnyezve nekifogott öltözködni. Én sem szóltam, azt akartam, előbbi szavaim találjanak utat lelkéhez, s verjenek nagy visszhangot mélyében, mert bizonyosan tudtam; odabent hatalmas prókátorokra találnak majd.

De nem volt-e kész csoda, jobban meggondolva, hogy így kellett tusáznom foggal és körömmel, igaz és hamis argumentumokkal, csak hogy szét ne tépje enkezével tulajdon boldogságát? Haj, gondoltam, miért nem lehetek én öcsém helyén? Volna csak nekem egy Gertrude de Lucöm, térden állva imádnám, hű lennék hozzá, nem futnék minden szoknya után, mint most teszem, igaz, testem kényelmére s könnyebbségére, hanem a lelkemet mi sem emeli fel s táplálja eközben.

Ahogy kiléptem Samson szobájából, öcsémtől követve, kinek könnyei immár felszáradtak, s úgy tetszett, sokkal kevésbé bús és dacos, mint volt ébredéskor, Fontanette-be botlottam. Úgy tett, mintha a lépcső korlátjáról törölgetné a port, ám én azt gyanítottam: a kulcslyukon hallgatózott, mert igen elgondolkodó arcot vágott, orcái tüzeltek, keble hullámzott. Samsonra együttérző pillantást vetett, rám oly gyengéd szemeket, mint még soha, majd jelentette: nagytekintetű gazdája (Sanche mestert mindenki így nevezte a házban) látni kíván officinájában, s mindjárt hozzátette: szívesen oda vezet, mintha nélküle eltévednénk a ház rengetegében. Nem akartam rápirítani, s a leányka a korláton feledve a rongyot, lefutott előttem a lépcsőn, de oly fürge léptekkel s csípejét oly bájosan riszálva, hogy fogadok, kimelegedett a háta égő tekintetemtől, mire leért.

Az officina tágas és szép szoba volt, két nagy ablakon át áradt be a világosság. A sokosztatú ablakok valódi üvegből voltak, és szép színekben pompáztak. A szobán hosszában fényezett tölgypult húzódott végig, rajta kisebb-nagyobb rézmérlegek sokasága, a lehető legveresebb rézből, s mind úgy ragyogott, akár a nap, a sok dörzsölgetéstől. A pult mögött állt Sanche mester két segéde és a fősegéd, Balsa, ki úgy festett, mint egy küklopsz, lévén félszemű, s álla, válla, karja akár egy óriásé, holott elég alacsony termetű volt, mivel a lába igen kurtára sikerült. Beléptemkor mélyen meghajolt előttem, én udvariasan viszonoztam köszönését; nevén szólítottam, azzal a kedélyes, bizalmas vidámsággal, mit sokszor megfigyelhettem apámnál, ha katonáival beszélgetett. Nem tudom, tetszett-e ez neki vagy sem, mivel arcizma sem rándult; pálcájával megkopogtatta a pultot, mire a két segéd is köszönt. Én biccentettem, nem tudván mire vélni e szertartásos udvariaskodást. Akkor Balsa megszólalt - meglepetve hallottam, mi kedvesen cseng hangja, iszonytató képe ellenére - s arra kért, foglaljak helyet s uramöcsém nemkülönben. Nagytekintetű gazdája hamarosan jön.

Leültem. A pult mögött, a fal egész hosszában, a magas mennyezetig barna fapolcok sorakoztak, s rajtuk szigorú rendben tégelyek égetett agyagból vagy áttetsző üvegből. Mindegyiken ott ékeskedett a benne rejlő gyógyszer, fűszerszám, orvosság latin neve, rövidítve. Ez a látvány nem tudom miért, felcsigázta Samson érdeklődését. Mióta Gertrude de Luc úrnővel találkozott, örökké ábrándjaiba merült, most esett meg először vele, hogy hirtelen felfigyelt valamire: gondosan szemügyre vette a tégelyeket, és oly heves kíváncsisággal méregette őket, mintha kincsre lelt volna. Igaz, a sarlat-i patikák egyike sem vehette volna fel a versenyt az itteni gazdagságával, bőségével, mégis elképedten figyeltem Samson elragadtatását, szeme lázas csillogását e furcsa edénykék láttán.

Mi engem illet, megvallom, nem néztem se jobbra, se balra attól fogva, hogy a legfelső polcon felfedeztem egy sor üveget színültig telve tarkabarka cukorkával, égetett mandulával, cukrozott gyümölccsel s egyéb finomságokkal; oly szépnek s kívánatosnak tetszettek a csillogó üveg mögött, hogy láttukra összefutott szájamban a nyál, s újra marcangolni kezdett az éhség. Másként, fájdalom, soha nem találkozhattam velük, mert e csodák egyike sem jelent meg Sanche mester asztalán, mialatt házában időztem.

- Íme a nagytekintetű magiszter - szólt Balsa, és ismét koppant pálcája. És csakugyan Sanche mester jelent meg a küszöbön. Nem egyszerű ujjasban s hajadonfőtt, mint tegnap, hanem úgy, ahogy eztán naponta láthattam a patikában: pompás fekete selyemköntöst viselt, derekán ezüstövet, fején szövetsapkát ibolyaszín bojttal.

Ő is egy nádpálcát tartott a kezében, mint Balsa, de rangjához illőn jóval hosszabbat, szebbet, díszesebbet, lévén a pálca fényezett, s azonkívül ezüstgyűrű ékesítette két végét s a közepét. Sanche mester hatalma e jelvényét hol arra használta, hogy szavainak nyomatékot kölcsönözzön, valamely parancsának nagyobb súlyt adjon, s ilyenkor megkopogtatta a pultot, hol pedig arra - és gondolom, ez volt a pálca eredeti és igazi rendeltetése -, hogy rámutasson vele egy magas polcon elhelyezett edényre. Azt a segédek egyikének rögtön le kellett vennie onnan, egy lábtóra hágva. S noha Sanche mester sokszor megrázta e pálcát haragjában, a segédek egyikét-másikát fenyegetve vele, soha nem láttam, hogy római liktorként vesszőnek használta volna s bárkit megütött volna véle, nem, még azt a csintalan s féktelen fickót sem, kit küldöncnek használt. Mert ha örömest dicsekedett is és a kelleténél többre tartotta magát, Sanche mester éppen nem volt keményszívű.

Hogy hozzánk eljusson, ahhoz végig kellett haladnia az egész szobán, s mi tagadás, napfénynél sem tetszett szebbnek, mint gyertyafénynél: szeme rettentően kancsal volt, orra rettentően hosszú, görbe és ferde, hogy termetéről ne is szóljunk; nincs az a tökrészeg szobrász, ki mintául választotta volna! No de hiszen Szókratész is csúf volt. És csupa méltóság volt a magiszter, amint hosszú fekete köntösében páváskodva felénk közelgett, fején a lila bojtos sapka, jobbjában az ezüstgyűrűs pálca, mint királyi jogar. Talpon termettem.

- Te saluto, illustrissime magister^[16] - mondtam, mélyen meghajtva előtte fejemet. Hangom hallatán Samson nagy nehezen felocsúdott abból a mérhetetlen boldogságból, mellyel a fal mentén sorakozó edények sokaságának bámulása töltötte volt el. Maga is felállt s némán meghajolt.

- Drága öcséim! - Sanche mester ölelésre tárta karját, magához szorított, és szürke szakállát arcunkhoz nyomta.

S ezt annyi hévvel s igaz okcitán jó kedéllyel cselekedte, hogy egészen elérzékenyültem, ámbár nem szűntem meg fájlalni e jó ember fukarságát ennivaló dolgában. Igaz, ő maga vajmi keveset evett. Valóságos csoda, hogy e silány táplálékon mégis ily kerekre hízhatott potroha s alfele.

Minekutána elhalmozott latin-francia-okcitán bókjaival, ezer jókívánsággal üdvözölt -, mert a világért sem adta volna alább -, végezetül így szólt:

- Öcséim, azért hívattam kegyelmeteket, hogy bemutassam ama titkos helyeket, hol patikám orvosságait tartjuk s készítjük. Ez fölötte tanulságos lesz: Adeo in teneris consuescere multu~n est.^[17]

Mire Samson szeme felragyogott, s én magam is igen fellelkesültem a gondolatra, hogy közelről láthatom azt a sok ritka és különös valamit, melyekből az édesapám emlegette orvosságok előállnak. Tehát nyomban bőbeszédűen köszönetet mondtam a magiszter ajánlatáért, s hozzátettem: roppant nagy kegy az öcsémnek s nekem magamnak is, ha akár csak futó belátást nyerhetünk is a mester tudományának titkaiba.

- Most csupán külsejét s felszínét ismerik meg - felelte Sanche mester rejtelmes mosollyal. - De már az is nagy dolog. Az Orvosi Fakultás királyi professzorait nem számítva, kiknek hatalmukban áll statútumaink értelmében egyszer egy évben idelátogatni, pauci sunt quos dignos intrare puto.^[18]

Majd a pálcát áttéve jobb kezéből a balba, elővont köntöse alól egy hatalmas, vakítóan csillogó kulcsot, s minekutána mindkettőnket végigmért, a kulcsot szertartásos ünnepélyességgel felmutatta s bedugta egy ajtó zárjába. E tölgyfa ajtó igen öregnek s keménynek látszott; bajos lett volna akár csak egy szöget is beléverni, még inkább betörni, ha mindjárt fejszével is, lévén a tetejében még három keresztbe futó vaspánttal megerősítve. Egyébiránt Sanche mesternek erőlködnie kellett, hogy a kulcsot a zárban elforgassa. Amint ez megtörtént, a súlyos ajtó nesztelenül fordult el sarkain, jeléül, hogy pontosan illeszkedik s jól olajozott.

Akkor néhány lépcsőt mentünk lefelé s egy bolthajtásos terembe jutottunk, mely a patika után kezdetben homályosnak tetszett, hanem mihelyt az ajtó becsukódott s kulcsra zárult mögöttünk, felfedeztem, hogy a terem kellő világítást kap egy erős ráccsal elzárt szellőzőnyíláson át.

- Íme, itt vannak kincseim - Sanche mester szeme megvillant, melle megemelkedett. - Ali baba barlangjában sem lehetett együtt ennyi drágaság. Ezért kényszerülök tolvajok s más akasztófavirágok ellen egyfelől e be nem törhető ajtóval védeni, melyen bejöttünk, másfelől e rácsos ablakkal, mely egy kicsiny, zárt udvarra nyílik, az is az én tulajdonom; s két dühödt, harapós eb őrzi éjjel-nappal. Oly vadak, hogy Balsa és én is csak nehezen férkőzhetünk a közelükbe, amikor etetjük őket.

És csakugyan, míg így beszélt, a két ziháló, morgó, szőrét borzoló véreb bedugta a rácson pofáját s karmait; ezek is, azok is méltóak voltak rá, hogy a pokol kapujától elrettentsenek, ha ugyan érdemes bárkit is elrettenteni a pokol kapujától.

- Ez a terem - folytatta Sanche mester - zárja magába mindazon matériákat s szubsztanciákat, melyek orvosságaim részét alkotják, s amelyek kivétel nélkül előtalálhatók a természetben. Ezt jól jegyezzék meg, kedves öcséim, mert nagyon igaz, hogy az Úr az ő magasztos s mély bölcsességében odahelyeztette a baj mellé annak ellenszerét is.

E megjegyzés nagyon megnyerte tetszésemet, s rögtön el is tettem emlékezetem tarisznyájába, hogy alkalomadtán felhozhassam argumentumul Fogacer ellenében, kinek istenkáromló beszéde a rosszról úgy meghökkentett s elnémított ott, a háztetőn.

- Három kategóriába sorolhatók a szubsztanciák, melyekből szereimet összeállítom - mondta Sanche mester, feltartván bal keze három ujját -, vannak köztük állati, növényi és ásványi eredetűek. - Megpihent, majd így folytatta: - Állattól eredő szubsztanciáink száma kicsiny. - Itt elővont köntöséből egy kulcsot, kinyitott egy kisebb szekrényt, s így folytatta: - Olykor mégis igen drágák, mivel Távol-Keletről kell őket hozatnunk, kalandos úton. Nem kell persze ily messzire mennünk, hanem elég csak ide a montpellier-i rónaságra kiruccannunk, ha e mézhez akarunk hozzájutni, melyet a szőke méhek színak ki a virágok nektárjából, hogy azután kicsiny sejtecskéikben elraktározzák. Ugyanők látnak el viasszal is. Méz és viasz: gyakori a medicinában, de nem kevésbé használatos a háztartásban, azért mindkettőt jól ismerik öcséim is. Hanem ezen majd inkább elcsodálkoznak: ezek a kelmefestésben is használatos bíborszemcsék.

- Szemek? Növényről jönnek? - kérdeztem.

- Nem, öcsém, hanem egy férgecskétől, a kocsányos tölgyön élősködő bíbortetűről; ha Languedoc süppedékes részein lovagoltok, mindenütt ott láthatjátok e tölgyet. S a tetveket elég a fára hinteni, mindjárt elszaporodnak.

Itt ismét szünetet tartott Sanche mester, meg akarván győződni róla, hogy szavait kellőképpen megemésztettük, mielőtt folytatná.

- Öcséim, e tégely, melyet most felnyitok, de csak résnyire, hogy a fejükbe ne szálljon, drága szubsztanciát tartalmaz. Ázsiából érkezik hozzánk egy szarvastól, ki lába között pudendáján^[19] hordja. Ez a pézsma: szaga bámulatosan erős és átható, de kis dózisokban szokták illatszerekbe s oly orvosszerekbe is keverni, melyekről most ne essék szó.

- Vajon e szerek Venus gyönyöreire ajzanak-e fel? - kérdeztem.

- Nem, szép öcsém - Sanche mester szeme huncutul csillogott. - És vésse jól eszébe, hogy a kegyelmed korában a vér magamagának legjobb ajzószere. Itt van egy kevés egy igen-igen drága szubsztanciából. A szürke ámbrát színaranyon mérik. Az ámbráscet bensejében nő, s ez a tengeri emlős igen vad, képes egy harapásra befalni egy embert.

- Ő nyelte el a Biblia szerint Jónást? - tudakolta Samson.

- Ő bizony, s nem rokona a bálna, kinek ez bajosan sikerülhetett volna, lévén a torka igen szűk.

Minekutána becsukta a szürke ámbrát tartalmazó edényt, s kulcsra zárta az állati szubsztanciákat tartalmazó tékát, Sanche mester egy sokkal nagyobb és szélesebb szekrényhez lépett, s azt egy másik kulccsal kinyitotta.

- Itt vannak, íme, a növényi matériák, melyeket orvosságaim készítéséhez felhasználok, s amelyek száma, Istennek hála, igen nagy. Mindenekelőtt a legegyszerűbbek, azok, amelyekért éppen csak le kell hajolni Franciaország sík vidékein, s kivált Languedocban. Azután más füvek, magok, levek, eszenciák s kristályok, melyeket drága pénzért s nagy messziről hozatunk: eme kandiscukrot Kandiából, a borsot Malabárból, a rózsavizet Damaszkuszból, az indigót Bagdadból, a sáfrányt Spanyolországból, a hennát Levantéből, a mákot Görögországból, a gyömbért Indiából, a fahajat Ceylon szigetéről. Mi pedig a szennalevelet illeti, szép öcsém - szólt, kezét vállamra nyugtatva -, melynek purgatív tulajdonságát bizonnyal ismeri, tudja meg, vannak Párizsban, sőt még Montpellier-ben is oly fukar s pénzéhes patikusok, kik olcsó pénzért Seyde-ből hozatják, én azonban állítom (s itt felemelte hangját), hogy a seyde-i szenna silány és durva, telis-tele van sárral-porral, arra sem méltó, hogy egy szamárnak beadják, s én ezerszer jobban szeretem az alexandriai szennát, mely drágább, de tiszta, egészséges, makulátlan.

Beszéd közben Sanche mester igen nekihevült. Pálcája vad táncba kezdett, képe kipirult, bal keze vadul tépdeste szakállát. Én pedig elcsodálkoztam, hallván, hogy ő, ki nem átall saját gyomra nagyobb kárára s a mienkre eledelén takarékoskodni, ily nagylelkű s adakozó, ha szereihez felhasználandó szubsztanciákról van szó, s alaposan megfontolva a dolgot, még jobban tiszteltem érte a patikáriust, ki lám, ily nagy becsben tartja mesterségét s a betegek érdekét.

Végezetül egy kis diófa tékához vezetett bennünket Sanche mester, melyet erős vasak rögzítettek négy sarkánál fogva a falhoz, s így szólt:

- Íme legdrágább jószágom, mely az én szememben messze felülmúlja Arábia minden kincsét: az ásványi szubsztanciák. Igaz, számuk csekély, de akadnak köztük gyönyörűek, mások meg felettébb hasznosak a gyógyításban.

Azzal elővont köntöséből két igen bonyolult tollú kulcsot, beleillesztette két zárba, az egyik a szekrényke felső részén volt, a másik az alján, pálcáját rám bízta, s két kézzel egyszerre fordítva el a két kulcsot, kinyitotta a szekrényke ajtaját. Egy sor fiókocska tűnt elő, más semmi. Hanem a fiókok közepén volt egy-egy kis nyílás, Sanche mester beleillesztett egy négyszögű vasdarabot, s ez szezámul szolgált, mert abban a percben, amint e vasat benyomta, a fiók felpattant.

- Íme a zöldkő avagy gálickő - mondta Sanche mester. - A háziasszonyok úgy állítják elő, hogy rézlemezt áztatnak szeszbe. Ez a bórax, ez a timsó, a szurok, a higany, a korall, s eme fiókban - óvatosan kihúzta s szívéhez szorította a mondott fiókot - igazgyöngyök vannak, drágakövek, arany és ezüst.

Hej, micsoda szemvakító tűzzel ragyogott, beh káprázatos színekben pompázott a bársonyon e temérdek gyönyörűség! Hány királynőhöz vagy kegyencnőhöz méltó, pazar ékszer telt volna ki a szerény halomból, melyet, fájdalom, nem fejedelmi kebelre szántak, hanem belső használatra, arra, hogy ragyogása, ékessége bélsárba fúljon. Éppen csak egy pillanatig legeltethettük szemünket e csodákon, mert Sanche mester egy szemfényvesztő gyorsaságával varázsolta vissza helyére a fiókot, majd elzárta a tékát a két furcsa kulccsal, s azokat is egykettőre eltüntette köntösében.

- Hogyan! - álmélkodott Samson. - Hát drágaköveket is használnak orvosságképpen?

- Hogyne - vette vissza pálcáját tőlem a patikusmester. - Tudja meg, szép öcsém, hogy a patikus négy kapitális és nagy hatású gyógyszert különböztet meg az általa fabrikált sok szer között, s ezek - jól jegyezze meg a nevüket, öcsém -. a theriakum, a mithridatész, az alkermes és a jácint. A jácintba, mely maga is drágakő, huszonnégyféle drágaság kerül, többek között ezüst, zafír, topáz, igazgyöngy és smaragd.

- Hisz e méregdrága szert legfeljebb a király fizetheti meg! - kiáltotta Samson.

- A király, no meg olyik herceg, püspök, a pápa őszentsége vagy egy nagy bankár - mosolygott csendesen Sanche mester. - Úgy mondják, Jacques Coeur^[20] is szívesen élt vele.

- Nagytekintetű mester, kegyelmed szólt a timsóról is. Apám Mespechben arra használta, hogy elállítsa s megszüntesse a hasmenést.

- Bene! bene! A timsó csakugyan székrekesztő hatású. Hanem vannak ritkább alkalmazásai is - simította végig kissé pajzánul a szakállát Sanche mester (és itt félig komoly, félig csúfondáros pillantást vetett rám). - Tán alkalma lesz egykor ezeket szép kliensnőinek ajánlani orvosdoktor korában, szép öcsém. Mert úgy hírlik, a timsó csodát tesz az asszony titkos részeivel. Kleopátra maga is élt vele, calibrysének falait erősítvén s összehúzván általa, úgyhogy Caesart a mindig megújuló szüzesség örömével ajándékozhatta meg.

Mire jót nevettem, s új szemmel tekintettem Sanche mesterre. Igen megnyerte tetszésemet a méltóság palástja mögül váratlanul előbukkant pajzán, emberi humora. Ámbár ezt előbb is megorronthattam volna, látva üde, szép hitvesét. Bezzeg Samson fülig pirult e nyers tréfára, és sietve megkérdezte:

- Illustrissime magister, a jácintra visszatérve: hogyan nyelethetünk el betegünkkel ennyi követ, ha mégoly drágák is?

- Haec est bona questio!^[21] - kiáltotta Sanche mester, kinek figyelmét nem kerülte el, mennyire felkeltette Samson érdeklődését az ő mestersége. Egyébiránt fivérem rendkívüli szépsége mindig is nagy hatással volt rá saját rútsága miatt; a rá következő napokban nem pillanthatott az asztal fölött úgy Samsonra, hogy el ne mormolja: Ha, que matador! que matador! Ami, mint Fogacer-tól megtudtam, annyit tett az ő marránus nyelvén, mint: Ej, beh szép legény!

- Tudja meg, öcsém - és megragadta Samson kezét -, tudja meg, hogy e köveket egészen vagy részben megtörjük mozsárban, aszerint, hogy mit ír elő a recipe. S minekutána finom porrá zúztuk, ugyanannyi mézet keverünk hozzá, miáltal sűrű massza jön létre; ezt electuarisnak nevezzük; s mivel csupa nagybecsű matériát tartalmaz, ébenfa szelencében nyújtjuk át a páciensnek.

- Mennyi kincset nyelhetnek így el! - hüledezett Samson.

- Valóban - Sanche mester elengedte fivérem karját, és magasra emelte a pálcát. - Sokba kerül ám a nagyok egészsége.

- S ugyan miféle bajokra hoz enyhülést a jácint? - kérdeztem.

- Azt majd a királyi orvosi kollégium professzorai fogják kegyelmeteknek megtanítani - szólt Sanche mester. - Non medicus sum,^[22] s mesterségem regulája szerint nem állíthatok össze orvosszert orvosdoktor vagy legalább baccalaureus szignálta recipe nélkül. Valójában van némi fogalmam a bajokról, melyeket a jácint jól s tartósan orvosol - fűzte hozzá csendes mosollyal, melyben tettetett szerénység keveredett önelégültséggel -, de nem sorolom elő őket, szép öcsém, mivel nem kívánom beleártani magam a királyi professzorok dolgába.

Mégis, mint észrevettem, éppen ezt cselekedte a továbbiakban tudós beszéde által.

- Itt van végül az a titkos hely, hol szereinket összeállítjuk s főzzük - és Sanche mester egy igen alacsony, félköríves ajtóhoz lépett. Ez is éppen olyan jól vasalt s elzárt volt, mint az, amelyen e terembe jutottunk. Sanche mester kulccsal kinyitotta ezt az ajtót is, és mi az ő nyomában egy másik bolthajtásos terembe jutottunk. Nagyobb volt és tágasabb, mint az előbbi, és világosabb is, mivel két szellőzőnyíláson át kapott fényt. Az ablakrácsok között nyomban megjelent a két véreb pofája, s ránk mordultak. Hanem ez a terem nem volt néptelen, a másikkal ellentétben: két patikussegéd dolgozott itt szorgalmasan, mindkettő alsóruhára vetkezve ujjas nélkül, s kigombolkozva, mivel e teremben itt is, ott is tűz égett különféle tűzhelyeken, elviselhetetlen hőséget árasztva.

Húszéves lehetett a két legény. Mind a kettő igen sovány volt, ami nem lepett meg, látván, mint izzadnak-verejtékeznek, hajnaltól alkonyig temérdek szubsztanciát és súlyt veszítve, nem is szólva arról, hogy ha egyedül Sanche mester konyhájára voltak utalva, reményük sem lehetett visszanyerni, amit elvesztettek. Nagyon sápadt is volt a két legény, bőrük puha és fakó, hajuk elhullóban, szemük fénytelen, talán attól, hogy örökösen itt éltek, e pincében, kulcsra zárt ajtók mögött, mint a rabok, de tán attól is, hogy nap mint nap kotyvalékaik füstjét, gőzét, dögletes szagát lélegezték be.

Sanche mester odabiccentett a két segédnek, amit azok mély meghajlással viszonoztak, majd hozzánk fordult:

- Itt sok drága apparátus van. Legtöbbjét a mórok találták fel, kik, mint szép öcséim is tudják, tanítómestereink voltak az alkémiában. E szó maga is szaracén, mint az itt látható berendezések legtöbbjének neve is. E lassan égő tűzhely neve athanor, az arabok úgy mondják: al tannur. Ezek az égetett agyagból formált, egymásba futó csövek szolgálnak a szilárd testek szublimálására - a készülék neve minálunk aludel, arabul aludal. Ez itt egy Iombik - arabul al inbik. Mint tudják, lepárlásra szolgál. De mi tagadás, szaracén itt minden az olvasztótégelytől s füstölőserpenyőtől egészen a hosszú nyakú görebig.

- Illustrissime magister, mi a szublimálás és mi haszna? - kérdezte Samson, akinek a szeme lelkesedéstől csillogott. Ilyennek még sohasem láttam öcsémet.

- A szublimálás során; melyhez az aludelt használjuk, szilárd testet alakítunk át gőzzé; ha e gőzt lehűtjük, ismét megszilárdul s kristályformát ölt: az így keletkezett kristályok tisztábbak s nemesebbek, mint volt eredendően a test. Így állítunk elő higanyból maró szublimátot, ezt leginkább a bujakór kúrálására használjuk.

Sanche mester ekkor hozzám fordult, s szakállát simogatva igen komolyan nézett rám.

- Öcsém, ügyeljen magára - mondta. - A nápolyi kór úgyszólván ismeretlen azon a sík vidéken, honnan kegyelmetek jönnek, de fájdalom, nagyon is ismert Montpellier-ben s általában nagyvárosainkban. Ezt leginkább Fogacer baccalaureus tanúsíthatja. A Feredő utcában, hová a diák urak eljárnak fürdeni, rajokban nyüzsögnek, mint legyek a napon, a szajhák, ott a közelben van szobájuk, s egy-két solért bárkivel lefekszenek. Vannak köztük igen fiatalok s csinosak is, húsuk kemény, arcuk szép, csöcsük hetykén rezeg. Nos, azok a legények, kik, miként kegyelmed is, szép öcsém, folyvást csak efféle mulatságról álmodoznak s belekóstolnak e színre oly pompás, de bévül rothadt gyümölcsök valamelyikébe, egy szép reggel arra ébrednek, hogy hímvesszejük sebes, túros, gennyes, s jóllehet a maró szublimát kigyógyítja őket e bajból, kihull miatta hajuk és foguk.

A manóba! gondoltam, miközben egyetértőleg bólogattam, hát ebben a patikaházban mindentől eltiltanak! Typhéme-től azért, mert Saporta doktorhoz adják majd feleségül. Fontanette-től egyelőre nem tudom, miért. S immár a Feredő utcai cafkáktól is? Hát nem akad e városban egyetlen leányzó sem, kire egy derék legény rábízhatja parlagon heverő vesszejét, úgy, hogy nem kell miatta mindjárt hajától és fogától megválnia? Hát asztalnál örökké éhesen ülök majd itt, mint kóbor eb, ágyban heréltként, mint remete, szilárd testemet a szüzesség savanyú párájában szublimálva? De kibírom-e? Nagyon is erősen kellene hozzá elzárnom az aludelt, s úgy meggyűlne benne a kiutat nem lelő füst, addig-addig nyomná, míg fel nem robbanna.

De mert Sanche mester továbbra is szigorú tekintettel mustrált, mi több, Samson is rám bámult, megrökönyödve, hogy így rám pirítottak, s én nem akartam kimutatni zavaromat, hátat fordítottam nekik, és odaléptem az egyik patikusinashoz. Homlokáról patakzott a verejték.

- Barátom, mi az, amit ily keservesen morzsolsz szét e mozsárban? - kérdeztem tőle.

- Nem válaszolhat a fiú - lépett közelebb Sanche mester. - Nyelve szerfelett nehezen mozog, miként ikertestvéréé is. Igazat szólva beszélnek ők, de a beszédüket egyedül csak én értem, s ennek szívből örülök, mivel így senkinek el nem árulhatják készítményeim titkát.

Ezt halkan mondta a mester s finom mosollyal. Hanem azután rögtön helyreigazította arcát (már amennyire tehette, hisz a szeme akkor is megmaradt kancsalnak, az orra görbének), s előbb engem mért végig igen komolyan, majd Samsont.

- Szép öcséim - mondta -, mi egyik patikust a másiktól megkülönbözteti, az nem annyira szereik összetétele, lévén az grosso modo^[23] általánosan ismert, mint inkább az összetevők pontos aránya és elegyítésük módja szublimálás, forralás avagy redukció útján. Ez eljárásokra nézve credo mihi experto Roberto^[24] rengeteg titkos recipém van, s akad kollégáim között nem egy, ki ezeket irigyli és örömest ellopná. Én azonban nem tűrhetem, hogy titkaimat elorozzák, hisz drágábbak azok szívemnek, mint a király minden kincse, részint mivel apámtól örököltem őket, ő pedig az ő apjától; s az megint dédapámtól, részint mivel magam is jócskán szaporítottam a számukat hallatlan szorgalommal, egy élet munkája árán, s végül mivel a titkoknak hála omnium consensu nagy tiszteletnek örvendek e városban, Languedoc tartományban; Párizsban, sőt az egész országban, s első vagyok a magam mesterségében...

De ezt már valósággal harsogta Sanche mester, pálcáját magasra emelve. Amilyen hiú volt, valósággal megrészegült saját dicsőségétől. Mellét kidüllesztette, fejét felszegte, úgy páváskodott; galamblelke egyszerűségében Samson illendőképp meg is csodálta, én azonban, noha színre jámbor voltam s engedelmes, a lelkem mélyén kicsit bosszankodtam s berzenkedtem.

Amiben nagyon nem volt igazam, mert igaz ugyan, hogy Sanche mester szívesen dicsekedett és hencegett, de nevét csakugyan ismerte a király is az ő Louvre-jában, mint Fogacer-tól még aznap megtudtam. Amikor Medici Katalin és IX. Károly két évvel korábban Montpellier-be érkezett országjárása során, őfelségeik csakugyan nem mulasztották el megtekinteni a nagy hírű patikát és ritkaságait, oly nagy becsben tartják s annyira tisztelik e királyi személyek az orvosszereket, melyek által, hitük szerint, bajaiktól s ki tudja, tán a haláltól is megmenekedhetnek.

- Bizony, bizony! - mondta az illustrissimus magister -, nagyatyám korában a patikusság korántsem volt még oly komoly s hatékony tudomány, mint napjainkban. Nem egy orvosszer járta akkoriban, melyet inkább babona s hókuszpókusz tanácsolt, semmint igazi tudás. Példának okáért a sebből patakzó vér elállítása végett a páciens kisujjához egy kis, piros tűt szorítottak, mely egy új házas nadrághasítékát fogta volt össze. Annak az asszonynak, ki gyermekét elválasztván, tejét el akarta apasztani, azt javallták, ugorja át három egymást követő reggelen a pap kertjében a zsályát. A sárgaságot meggyógyítandó, elég volt háztetőn nőtt útifüvet találni, s azt reggel-este lepisálni, míg el nem száradt; akkor elsorvadt a sárgaság is.

Sanche mester a hasát fogta, úgy nevetett e durva, rituális gyógymódokon, melyeket a tudatlanság gyermeke, a hiszékenység sugallt a népnek. Mi is nevettünk. Még a két verejtékező, ványadt segéd is mosolygott, mert ha némák voltak is, minden szót értettek.

Ekkor hozzám fordult Sanche mester, s nagy vidáman mondta:

- Mi pedig ama kérdést illeti, szép öcsém, melyet az imént segédeimnek feltett, én adom meg rá a választ. E mozsarakban az arthanita nevezetű gyógyszer készül. Főképp papsajtfőzet, de mindösszesen huszonegy növényi szubsztanciát tartalmaz, lé, főzet, pép, gyanta, kéreg avagy mag alakjában. Sokféleképpen használt, hatásos kenet.

S megfeledkezve róla, hogy ő nem orvos, tehát nem kíván bennünket arról felvilágosítani, miféle bajokra rendelik az itt készülő szereket, Sanche mester hozzátette:

- Az arthanitával megkenik a beteget. Az eredmény aszerint változik, hogy mely testrészen alkalmazzák a szert. Ha a köldököt dörzsölik be vele, kiűzi a bélférget, ha az alhas tájékát, purgál, ha a gyomrot, hánytat, ha a vesét, vizeletet hajt.

E csodás sokoldalúság hallatán, megvallom, tamáskodni kezdtem az arthanitában, s azt gondoltam: meglehet, nem ér többet, mint az újházas tűje, de mivel a nagy patikus magabiztossága lehengerelt, s azonkívül nem akartam nyíltan szembeszállni szíves házigazdánkkal, azt kérdeztem, együgyűséget színlelve:

- De nem kész csoda-e, illustrissime magister, hogy egy s ugyanazon kenetnek ennyiféle különböző hatása lehet? - Íly áldásos bizony a sok növényi eszencia együttes hatása - felelte nagy komolyan Sanche mester. - Külön-külön alkalmazva bármelyiket, nem lenne ily sokféle és szerencsés a hatás.

Ekkor kettőt kondult az ebédhez hívó harangocska.

- Induljunk az ebédlőbe, szép öcséim - mondta Sanche mester. - Enni kell, ha másért nem, hát azért, hogy testünk vénáit s artériáit megtöltsük, s elzárván őket, megóvjuk a lég fertőzetétől. Annyira azonban nem szabad eltöltekeznünk, hogy ereink végképp elduguljanak, mivel ilyenkor elnehezül az agy, mozgása lassú lesz és gyenge. Impletus venter non vult studere libenter.^[25]

S kézen ragadva kedves Samsonomat, ki iránt hirtelen heves gyengédség fogta el, az ajtóhoz vezette. Én nyomon követtem őket.

- Segédei vajon mikor ebédelnek, illustrissime magister? - kérdeztem.

- Mihelyt jóllaktam, felváltom őket. Ego ipse Magister Gabrielus Sanchus, Dominus Montoliveti^[26] tartom rajta szemem a készülő főzeteken és szublimátumokon. Ezalatt az én némáim elköltik ebédjüket ama kis udvarban, hová Balsa az ebeket kikötötte, hanem előbb letörölgetik verítéküket, mivel igen megizzadnak a nagy melegben s erős munkában, mi több, inget váltanak s mellényt öltenek. Annak utána pedig egy jó óra hosszat szellőztetik a napon medicinális párák szennyezte tüdejüket. Így rendeltem én ezt el atyai jóságomban, hogy épen s egészségesen tartsam meg őket szolgálatomban.

S csakugyan, ha Sanche mester magatartását ahhoz mérjük, ahogy a sarlat-i mesterek bántak munkásaikkal s más kétkezi dolgozókkal, méltán beszélhetett „atyai jóságáról”. Hanem az az ebéd, a patvarba is! Ki bekebelezte, csakugyan nem kockáztatta, hogy eldugaszolja teste vénáit s artériáit! Sovány zöldségleves! Mint reggel! És előtte vagy utána: semmi. Egyetlen tányér üres leves, melybe szalonna helyett csak hagymát s fokhagymát főztek bele! Elvétve úszkált benne némi főtt marhahús, de oly kicsiny cafatokra aprítva, hogy egyetlen falásra lecsúszott torkunkon. Hogy hasunkat megtöltsük, kenyérrel kellett megtoldanunk a lélöttyöt! (Gyenge védelem a levegő fertőzete ellen!) Ital mindössze a mondott módon felszolgált, jócskán megkeresztelt, savanyú lőre. Hej, Fontanette, Fontanette! Miért is nem születtem Berberiából való emberevőnek! Be ízes falatokat szelnék le testedről, ily módon véve hasznát, ha máshogy úgysem vehetem, mivel eltiltottak közkeletű s rendes felhasználásától. Haj, haj! Tanulni sokat lehet itt! Sanche mester beszédeiből sok jó velőt, kövérjét s ízletes tudást vehetünk magunkhoz, hanem annak a húsnak, mely az ember porhüvelyének éltetésére, fenntartására s kényelmére volna hivatva, igen híg itt a leve.

De előreszaladtam. Harmadszor is megcsendült a kisharang. Typhéme és Luc s Luc mögött Fogacer velünk egy időben lépte át a szála küszöbét. Kölcsönösen üdvözöltük egymást. Typhéme, kinek mór szépsége túlragyogta ama huriét is, kit magának a sejknek szántak, fátyolos hangján, melynek hallatára gyorsabban vert a szívem, halkan kimentette Rachel úrhölgyet, a hölgy bocsánatunkat kéri, de szobájában kénytelen étkezni, egyébiránt tudni való, miért. Rachel úrhölgy tehát saját szobával bírt (méghozzá igen pompással, mondta később Fontanette), annál meglepőbb, hogy a közös teremben, mondhatni nyilvánosan volt kénytelen szülni.

Sanche mester - azzal az ünnepélyességgel, melyről soha le nem tett - leoldozta ezüstövét, levetette selyemköntösét, s ülőhelye fölött a falat díszítő szarvasagancsra akasztotta. Legmagasabb ágára felaggatta bársonybojtos sapkáját, s helyette kacskaringós díszítéssel, s afelett skófiummal kivarrt kerek fejfedőt illesztett sűrű, göndör szürke hajára, melyből egyetlen fehér fürt vált ki a homlok közepe táján. Mi ezalatt mozdulatlanul, némán figyeltük az öltözködés szertartását.

Ha a koszt sovány volt is e házban, meg kell hagyni, ünnepélyesen ettünk. A nyilvános királyi vetkezés csupán első felvonása volt a ceremóniának.

Másodsorban - minthogy előző este találomra ültünk asztalhoz, s a melegebb oldalra húzódtunk -: Sanche mester, mihelyt levetkezett, egyenként kijelölte pálcájával helyünket, s arra kért: jegyezzük meg, s ezentúl mindig ide üljünk. Ő maga középen ült, az asztal hosszanti oldalán, jobbján Luc, balján - ó, micsoda nagy megtiszteltetés! - hőn szeretett Samson öcsém, az asztal szemközti oldalára, magával szemközt, mintegy egyenrangú hatalmasságként, engem ültetett, jobbomra Fogacer-t, bal oldalamra Typhéme-et, ki végtére is csupán hajadon volt, nem asszony. Az asztal felső végén üresen maradt Rachel úrhölgy helye, noha a dekórum kedvéért felrakták terítékét. Az asztal alsó végén Balsa ült Miroul mellett. Miroult csupán ismételt kérésemre engedték be ide, a küklopsz külsejű Balsa nem csekély bosszúságára s szívfájdalmára, mivel önérzetét nagy sérelem érte azáltal, hogy egy közönséges szolga került mellé. Igaz, a rossz szeme felőli oldalán ült, úgyhogy, hacsak a fejét oda nem fordította, amitől óvakodott, nem volt része e keserű látványban.

Harmadsorban: a helyek elosztása után mindaddig állva maradtunk, míg Fontanette körül nem járta az asztalt egy vízzel telt tálkával, s kedvesen oda nem kínálta, hogy kezünket belémossuk. Ezt ki-ki csendben, komolyan cselekedte, mivel e szertartás alatt Sanche mester rosszallóan felvonta szemöldökét a legelső szóra.

Negyedsorban: minekutána kezünket tiszta vízzel megmostuk, Sanche mester falnak támasztotta pálcáját és hangosan elimádkozott egy benedicitét vagy effélét, de a kezét nem kulcsolta össze, s az áldásból egy kukkot sem értettem, mivel a nyelv, amelyen elmondta, nem volt sem francia, sem latin, sem montpellier-i oc, sem spanyol, de még görög sem (azt ugyanis valamelyest ismerem). És láss csudát! míg imádkozott, a nagytekintetű magiszter hátat fordított nekünk, s úgy állt, arccal a falnak (példáját Typhéme és Balsa is követte, de Luc nem) és fejét előre-hátra himbálva inkább énekelte, semmint recitálta az imát.

Majd, miután elvégezte, visszafordult, és ezeket mondta franciául:

- Adonáj nevében, ámen.

Amihez Luc halkan, de jól érthetően hozzáfűzte:

- És a Fiú és Szentlélek nevében, ámen.

Úgy tetszett: a mester nem hallja e szavakat, és nem látja, amint fia lopva keresztet vet utánuk. Némi késéssel követtem Luc példáját, Samson és Miroul pedig az enyémet, Fogacer ellenben nem, ő egész idő alatt behunyt szemmel, ajkán gúnyos mosollyal hallgatott.

- Üljünk le - Sanche mester tapsolt. És mi úgy cselekedtünk. Én egészen elképedtem e különös benedicite hallatán: ismeretlen nyelven s oly fura módon volt elmondva, mint előbb leírtam, arccal a falnak, s az Úristent ótestamentumi nevén Adonájnak szólítva. És elhagyva a Fiú és Szentlélek nevét s a keresztvetést.

Míg álmélkodtunk, Fontanette felszolgálta a levest. Belemerítettem kanalamat s konstatáltam: ez biza sovány eledel.

- Illustrissime magister - szólt Samson, ki mélységes csodálattal tekintett a patikusra, úgyhogy féltékeny is lehettem volna rá, ha természetemmel összeférne e kisszerű érzés. Mi az a Montolivet, melynek mesterünk az ura?

- A birtok, amelyet megvásároltam - felelte Sanche mester a határtalan szerénység hangján. - Elég nagy és szép ahhoz, hogy nevét viseljem s Montolivet urának hívassam magam, ahogy barátom, Salomon doktor D'Assas urának mondhatja magát kisded domíniuma után. Nem kárhoztatom érte, én azonban büszkébb vagyok nevemre s nemzetségemre, hogysem jobban elálcáznám őket, mint amennyire szükséges ahhoz, hogy ez országban békén éljek. Elég baj, hogy az ember anusiyn^[27] - tette hozzá halkan, s én csodálkozva hallottam e szót. - Szép öcsém, földem és udvarházam nyugatra esik ama szomorú bitótól - fordult ismét Samsonhoz -, melyet akkor láttak öcséim, amikor a Só-kapun át bejöttek Montpellier-be, s Pécoul úr domíniumával határos, kinek igen jól menő boltja van a Téres utcán, hol kardot, tőrt s kést árul, hogy legyen a király derék alattvalóinak mivel elvágniok egymás torkát polgárháború idején.

- Találkoztam útközben Pécoul úrral - mondtam. - Éppen gabonáját csépelte. Szót váltottunk.

- Tudom - bólintott Sanche mester oly képpel, mint ki már akkor értesült volt e találkozásról, amikor az még be sem következett. - Montolivet-i földem terem annyi búzát, amennyiből kenyeremet megsüthetem, annyi olajbogyót, amennyiből a szükséges olajat előállíthatom, s megtermi azonkívül a vinkót, amelyet iszunk. Van azonban egy másik pompás szőlőm is, honnan csemegebor kerül asztalomra; ha eljő az ideje, kiviszem majd magammal öcsémet s kedves fivérét olajbogyót és szőlőt szüretelni.

Az ígéret megörvendeztetett. Nagyon hiányzott máris a sík vidék; nem szoktam meg, hogy falak foglyaként rossz szagú városban éljek, megfosztva a dombok s halmok üde látványától, hol gyermekkoromat töltöttem. Hanem Fogacer könyékkel oldalba bökött, míg Sanche mester a fiához szólt, s odasúgta nekem:

- Egyék sok kenyeret! Nincs több fogás, csak ez az egy.

- Hogyan? - kérdeztem sotto voce.^[28] - Nincs hús?

- Azon kívül, mi a levesben úszkál, egy szikra sem.

A teremburáját! Hisz csonttá aszok itt, ha pusztán tudással töltekezem!

- Fogacer baccalaureus úr - szólt Sanche mester -, számoljon be kérem, a betegekről, kiket ma délelőtt Rondelet doktor helyett meglátogatott.

Nehogy az olvasó azt képzelje, hogy e házban .szabadon folyt asztal fölött a beszélgetés, kinek-kinek kedve szerint ide-oda kanyarogva, apartékra^[29] szakadozva, apróságokba, ostobaságokba, tréfálkozásba avagy semmiségekbe veszve. De nem ám! Sanche mesterben határtalanul erős volt a tanulás és tanítás vágya, soha meg sem fordult a fejében az a gondolat, hogy az étkezés idejét másra is fel lehet használni, mint arra, hogy tudása morzsáit elhintegesse s megossza velünk. S mohó tudásszomjától sarkallva ide-oda vetette kancsi, de éles szemét, s ugyancsak hegyezte lapátfülét, hogy semmit el ne szalasszon; s ami csak előjött, a legcsekélyebb új faktumot is azon melegiben elraktározta emlékezete tarisznyájába, hogy onnan később majd elővegye és saját ízlése szerint feltálalja. És úgy lekötötte, amit hallott, hogy a legkevésbé sem törődött a húscafatokkal, melyeket a szájába hányt. Gondolom, azt sem tudta, mit eszik.

Kérdésekkel ostromolta Fogacer-t betegeiről s a kórról, melyben szenvednek, utálatos részletekbe bocsátkozva, melyek bizonnyal felfordították volna a gyomromat, ha nem lettem volna magam is medikus.

- És az ürülék? Fogacer, az ürülék? Milyen volt?

- Színe: zöldes. Halmazállapota folyékony. Szaga émelyítő.

- Á, á, esküdni mertem volna! - kiáltotta elégedetten Sanche mester kezét dörzsölgetve. - És mit rendelt neki, Fogacer?

- Diétát.

- Bene, bene!

Bár gondosan ügyeltem e párbeszédre, mint az állapotomhoz illett, nem mulasztottam el lopva egy-egy pillantást vetni közben Typhéme-re, kinek csupán arcélét láthattam; azt is eltakarta félig kékesbe játszó, hollófekete hajának sűrű zuhataga. Hanem amit vonásaiból láthattam, az így is a lehető legszebb, legkedvesebb, legnemesebb volt. Szeme óriási és nedvesen csillogó, szája húsos és oly jó arányú, hogy szívesen mintát vettem volna róla magamnak; fogai kicsinyek, hegyesek és fehérek, mint a tenger habja, bőre meleg színű, aranyló, sötétbe hajló, de van-e anya szülte fiú, ki nem kívánna e sötétségbe beleveszni?

Megfigyeltem: igen tisztán eszik, egyszerre csak kevés levest vesz réznyelű fakanalába, s azt oly ügyesen viszi szájához, hogy egyetlen cseppecskét le nem hullajt az asztalra avagy vállfűzőjére, noha azt ugyancsak megemeli keble. Ahányszor ivott, takarosan megtörölgette ajkát hímzett keszkenőjével, s nem hagyott a poháron zsírnyomot - mert őneki pohara volt, színes rajzolatokkal ékes üvegpohara, s nem bögréje, mint nekünk, óntányérja is igen szép volt, finoman cizellált, neve kezdőbetűivel. Amint levesét kikanalazta, gyengéden kitörölgette tányérját egy falat kenyérrel, fogadni mernék, nem annyira azért, hogy az a csepp étel kárba ne vesszen, hanem inkább azért, hogy a fémnek visszaadja tisztaságát és ragyogását. Gallért nem viselt, reggeli köntöse sima volt és dísztelen, de csinos, halványkék színű; igen egyenesen ült zsámolyán, s dereka, mint láttam, igen karcsú volt, hanem azon alul s fölül gyönyörűséges gömbölyűségek mutatkoztak.

Így bámultam őt lopva, de közben apjára és Fogacer-ra figyeltem, élő bizonyságául, hogy szem is, fül is teheti a maga dolgát, s az agy kétfelé szakadhat, két különálló, mégis egyszerre jelenvaló gondolatsort követve, egyfelől a marránus kisasszony mesés szépségéről, másfelől kelésről, hasmenésről, duzzanatokról, heves lázakról, gyér vizeletről s erős hányingerről.

Minekutána töviről hegyire kivallatta a betegekről Fogacer-t, akiket délelőtt meglátogatott, a nagytekintetű mester figyelme ismét „szép öcséi” felé fordult. Nekiállt felmérni mennyire ismerjük avagy mennyire illene ismernünk a Szent Bibliát. Felváltva tett fel nekem és Samsonnak furcsa és nehéz kérdéseket, melyekre olykor bizony nemigen leltük a választ.

Példának okáért hőn szeretett Samsonomhoz fordulva megkérdezte:

- Samson, milyen színű volt Dávid haja?

Amire Samson hallgatott, majd pirulva megvallotta:

- Nem tudom, illustrissime magister.

- Hát medikus úr tudja-e?

- Az igazat szólva nem.

Sanche mester végigmért bennünket, majd rövid pauza után, mialatt volt módunk felmérni az ő tudománya nagyságát s tulajdon méltatlanságunkat, így folytatta:

- Vörös volt. Sámuel első könyv XVI caput. E caput 12. verse ezeket mondja Dávidról: „Haja rőt volt. Szeme és minden egyebe szép.”

Itt Samsonra pillantott, s igen komolyan mondta:

- E leírás jól illik szép öcsémre. Mert igazán szép mindene, igen szép az arca, égkék a szeme, s absalomi haja veres, mint mérlegem rézsúlyai. Azért Dávidnak kellett volna öcsémet nevezni, nem Sámsonnak, hisz Sámsonon erőt vett egy orcátlan nőszemély s rossz feleség.

Amire Samson fülig vörösödött, talán mert fájt neki, hogy valaki is kétségbe vonhatja Mespech bárójának ítéletét, vagy mert hirtelen eszébe jutott Gertrude de Luc úrhölgy, ki egykor tán az ő Delilája leszen (ámbár e szerep sehogy sem illett e jóságos, kedves asszonyhoz), s könnybe lábadt szemét Sanche mesterre emelve, fiúi tekintetet vetett rá, melyben tisztelet, csodálat, szeretet tükröződött s egy ki nem mondott kérés, mintha Samson azon töprengene, ne kérje-e meg a mestert, hogy őt más névre keresztelje, távol tartván tőle a női ármányt. Én egyfelől Samsonomat figyeltem, ismét elérzékenyülve galambártatlanságán, másfelől bal szemem sarkából Typhéme-et lestem, és láttam, mint vet hirtelen Samsonra egy pillantást lebocsátott szempillái alól - de mi mindent nem lát meg egy leányka hunyt szemmel is! Éspedig oly éles, oly eleven és oly gyors pillantást, hogy a következő percben szinte magam sem hittem, amit láttam. Haj, Saporta doktor! Saporta doktor! Gondolja meg, míg nem késő: cave tibi a cane muto et aqua silenti.^[30]

Hanem a nagytekintetű mester tovább faggatózott, s amikor egy újabb kérdésére elnémultunk, Samson is, én is, Miroul felelt meg rá.

- Hahó, Miroul - ámult el Sanche mester -, honnan tudod ezt te?

- Illustrissime magister - felelte Miroul -, én minden istenadta napon olvasom a Szent Bibliát.

- Mi több, olvasni is tudsz!

- Amikor házába fogadott Mespech nagyságos bárója, megtanított olvasni.

- Ezt én is megcselekedtem Balsával fiatal korában - bólogatott Sanche mester -, hogy hozzáférhessen a Szentíráshoz, és ámbátor csak egy szeme van, igen jól olvas.

Mire a szóban forgó szem hálatelten felragyogott, s engem e látvány mélyen meghatott, lévén a hála érzése sajnálatosan ritka az emberek között.

Hanem akkor eszembe jutott: mi nehezen állt rá házigazdánk, hogy Miroul asztalához ülhessen, küklopszi segéde mellé, s azt akartam, legyen még nagyobb a becsülete szolgánknak Sanche mester előtt, tehát így szóltam:

- Miroul máshoz is ért. Jó és vitéz katona, és igen szépen énekli Dávid zsoltárait, önmagát kísérve lantján.

- Ó, hisz ez csodálatos! Dávid Istene maga küldte őt hozzánk! - kiáltotta Sanche mester, kinek szemében az öröm szikrája lobbant fel, s ki nyughatatlanul izgett-mozgott zsámolyán, szürke szakállát markolászva. - Megparancsolná-e szép öcsém inasának, hogy hozza elő lantját?

Miroul, amilyen fürge, máris talpon termett, s kérdőn tekintett rám.

- Eredj, Miroul - mondtam.

Gyorsan és nesztelen, mint a kilőtt nyíl, suhant át a termen Miroul, s a távozását követő csendben Luc, ki egész ebédünk alatt egy szót sem szólt, kivéve azt a kettőt, mellyel, mint említettem, apja asztali áldását megtoldotta, most felkapta a fejét, s a patikusra pillantott, mintha valamely veszedelemre akarta volna figyelmeztetni, melyet nem kívánt hangosan megnevezni. E néma könyörgésre Sanche mester bólintott, s azt mondta:

- Balsa, mihelyt Miroul énekelni kezd, te állj ki a kapunk elé, s tapasztald ki, hallhatja-e, aki erre jár, az éneket, s értheti-e az ének szavát, s ha igen, jer vissza és szólj nekem!

Ahogy Balsa kilépett a teremből, kurta görbe lábain kigurítva óriási törzsét, beröppent a terembe a fürge Miroul, s szárnyas lábát egy zsámolyra feltéve, térdére fektette lantját.

- Illustrissime magister, melyik zsoltárt énekelje Miroul? - kérdeztem.

- Amit az Úr sugallata diktál neki - felelte fojtott hangon Sanche mester.

Miroul fejet hajtott, hirtelen elkomolyodott, s bevezetésképp néhány akkordot szólaltatott meg lantján, de oly könnyűeket s édeseket, hogy egyszeriben úgy rémlett: a menny minden angyalát idecsalogatták, magam sem tudtam, hogyan s miképpen. Hanem Sanche mester ebben a percben félbeszakította a zenét, s kezét intőn felemelte:

- Fontanette, menj ki a konyhába - parancsolta -, zárd jól magadra az ajtót, s maradj ott, míg nem hívatlak.

- Igenis, illustrissime magister - szólt a szegény kis szolgáló, bús és dacos bókot vágva ki; igen elszomorította, hogy kiküldik a szobából, s éppen akkor, amikor azt zene és énekszó tölti be.

És kiosont lesunyt fejjel, kárvallottan, mint a félszemű macska, s az ajtót jól becsapta maga mögött. Sanche mester, kiről lerítt a meghatottság, intett; Miroul megint megpendített egy-két akkordot, majd hirtelen égnek fordította ifjú arcát - komolysága annál szembetűnőbb volt, mivel rendesen nevetősnek ismertem -, és énekelni kezdett. Hangja kristályosan tiszta volt, mint hegyi patak csörgedezése hófehér köveken.

Hallgasd meg, Izráel pásztora

És Józsefnek vezérlő ura,

Kit őrizsz, mint egy juhnyájat,

Fordítsd felénk szent orcádat!

Nem fogom az egészet citálni. Olvasóim közül azok, kik szerint nem bűn a Biblia forgatása (mint azt, fájdalom, a pápista papok velünk elhitetni igyekeznek, bűnünkül róva fel még azt is, hogy a nép nyelvére lefordítottuk), tudják: e zsoltárban Dávid Izrael népét az Úr ültette szőlőhöz hasonlítja, melyet gonoszok dúlnak:

Miért tördeléd el gyepűjét,

Hogy eresztél belé más népet,

Ki szőleit leszaggatá?

Még gyökerét is kitúrá!

A vadak kinyüvék szörnyen!

Hogy engeded ezt, Úr Isten?

E panaszos ének hallatán, mely eszünkbe idézte az Izrael elszenvedte hallatlan üldöztetéseket, előbb Typhéme szemét felhőzték el könnyek, majd Lucét s végül Sanche mesterét is. Némán sírtak, jóllehet egyikük sem élte át ama spanyolhoni és portugáliai kínzásokat és autodafékat, melyek során oly sok hitsorsosuk pusztult el, mielőtt mindnyájukat kiűzték volna. De apáik szörnyű elbeszélései és véres meséi - azoké az ősapáké, akiket XI. Lajos fogadott be Languedocba - elevenen éltek emlékezetükben, annál is inkább, mivel titkos ragaszkodásuk a zsidó rítushoz mindmáig kiszolgáltatta őket a szomszédok feljelentéseinek, papok inkvizíciójának, bírák ítéletének avagy a csőcselék vak dühének.

Való igaz s jól tudtam: e marránusoktól elválaszt bennünket hitünk Jézus Krisztus isten voltában. Ám Róma annyit vetett közülünk börtönre s máglyára I. Ferenc halála óta, hogy a közös üldöztetés s a Biblia mindennapos olvasása közel hozott bennünket egymáshoz, ha nem is hit, de érzések dolgában. S Izrael népén, kiről ez Isten sugallta zsoltár szólt, nemcsak ama népet értettük, hanem titkon a mieinket is. Elég volt lélekben felidéznem, mennyire felindult apám s bácsikám e zsoltár hallatán az 1562-es esztendőre emlékezvén, amikor a parlament törvényen kívül helyezte a hugenottákat városon és falun, s ezáltal felhatalmazta a katolikusokat arra, hogy őket kirabolják s büntetlenül megöljék testvérháborúink iszonyú előjátékaképpen. Azonban a zsoltár sok könny és torokszorító fájdalom után a bizakodás hangján végezte, s ettől kitágult mellkasunk és megnövekedett bátorságunk.

Nyújtsd kezedet, ó Úr Isten

Az emberre, kit kezeddel

Magadnak erősítettél,

És mi el nem térünk tetőled,

Csak életünket erősítsed,

És dicsérjük szent nevedet

Úr Isten, vigasztalj minket!

Világosítsd színed rajtunk,

És mi nyilván megtartatunk!

Az utolsó szó, az utolsó akkord elhangozta után Miroul, ki addig állva énekelt, jobb lábát egy zsámolyra helyezve, lantját térdének támasztva, leült. Hosszú perceken át senki nem bírt megszólalni. Csak néztük egymást, kisírt szemmel, reszkető szájszéllel. Így áldoztunk mi, marránusok és protestánsok a kegyetlen múlt emlékének egy jobb jövő reményében.

Ötödik fejezet

Ötödik napja éltünk Montpellier-ben, s én éppen befejeztem reggeli öltözködésemet, amikor Fontanette égő arccal, hullámzó kebellel, riadtan jött jelenteni, hogy egy őrtiszt vár odalent. Nyomban lerohantam a lépcsőn. Az ajtóban álló férfiban felismertem az íjászok kapitányát, ki érkezésünk napján megnyitotta előttünk a Só-kaput, s mint talán emlékeznek, megtudakolta hitbéli hovatartozásunkat. Zömök alak volt, csupa ín, semmi zsír, tartása egyenes, feje felszegve, szeme, szőre-bőre sötét. Oldalán tőr és szablya, de sisak s vért nem volt rajta, fekete ujjas vörös zekét, vörös harisnyát s fekete föveget viselt. Arca fölötte komoly volt, de korántsem oly elutasító és zordon, mint amilyennek első pillantásra tetszett; barátságos fény bujkált engem figyelő tekintete mélyén. Nagyon udvariasan üdvözölt, megmondta a nevét - Cossolat -, és közölte: parancsa van Joyeuse úrhoz kísérni, ki beszélni óhajt velem.

- Hogyan? Csak nem fognak letartóztatni - kérdeztem félig ijedten, félig tettetve az ijedséget -, s börtönre vetni hugenotta hitemért?

- Szó sincs efféléről - mosolygott Cossolat. - Jómagam is e hiten vagyok. Joyeuse úr katolikus, ám az igazat megvallva nem túlságosan buzgó, s mi engem illet, híven szolgálom pápista kormányzónkat. Adná Isten, hogy e város minden pápista és hugenotta lakosa oly jól megértse egymást, mint ő és én. Hanem attól messze vagyunk. Mióta az amboise-i ediktum visszahelyezte a pápistákat korábbi uraságukba, örökös a nyugtalanság, cselszövés és áskálódás. A pápisták bosszúért lihegnek. Aggasztja őket a mi erőnk. Körmeneteket rendeznek a városban, s idecsődítik a tudatlan pórokat, hogy kővel hajigálják be ablakainkat. Válaszul a forrófejű hugenották nagy ostobán kiküldik gyermekeiket az utcára, meghagyva nekik, hogy torkuk szakadtából, fülsiketítően énekeljék Dávid zsoltárait a Szent Péter-székesegyház előtt, mialatt odabent miséznek.

- De mi közöm e montpellier-i villongásokhoz? - kérdeztem csodálkozva. - Alig egy-két napja érkeztünk ide. És azért jöttem Montpellier-be, hogy medicinát tanuljak, nem hogy efféle rendbontásokba ártsam bele magamat.

- Éppen erre kíváncsi Joyeuse úr. Mert egynémely montpellier-i katolikusok azt gyanítják, hírét vévén corbiéres-i vitézségének, uram, hogy Condé herceg maga küldte ide kegyelmedet az itteni hugenották vezéréül, hogy élükre állva a várost elfoglalja.

- Én? - hüledeztem. - Miféle mese ez? Én, mint a protestánsok kapitánya! Tizenöt esztendős fejjel! S van, ki ezt elhiszi?

Cossolat fekete szeme felragyogott.

- Ó, diák uram, kegyelmed alighanem jól elboldogul majd Joyeuse úrral, igen jól pereg a nyelve. Van-e ily ügyes csinos fivére is?

- Sajna, nem, szótlanságra hajlik, s ha mégis szólni talál, kétségbeejtően őszinte, mi bizonyos hitbéli merevséggel párosultan a legnagyobb veszedelembe sodorhatja.

- Akkor azt mondjuk majd Joyeuse úrnak, itthon hagytuk azt az alattomos lázat kikúrálni, mely kegyelmed állítása szerint útközben gyötörte.

Tátott szájjal, elhűlten bámultam Cossolat-ra. Hirtelenében egy szó nem sok, annyit sem bírtam kinyögni.

- Láthatja, diák uraság, tudok egyet s mást - mosolygott csendesen az íjászkapitány. - Mint ezt tisztem meg is követeli, nemde? Jöjjön, studiosus úr - karolt belém -, ne vesztegessük hiába időnket! Emberem majd átadja kegyelmednek a lovát. Joyeuse vicomte nagy úr, nem tűri, hogy megvárakoztassák.

Nem haladhattunk oly gyorsan, mint Cossolat szerette volna, mivel Montpellier kanyargós és szűk utcáit nyüzsgő sokaság torlaszolta el, egyebek között nagy csapat hajadon és háziasszony. Mihelyt megvirradt s felkelt a nap, ők szépen kiöltözve elindultak vásárolni. Tehát lépésre fogtuk lovainkat, s váll váll mellett haladtunk, mi éppen nem volt ellenemre, lévén temérdek látnivaló útközben.

- Diák úr, úgy látom, örömest legelteti szemét a szoknyákon - szólt Cossolat mosolyogva.

- Nem, én magasabbra török. Úgy tapasztalom, innen, a nyeregből kellemetes és mélyre ható belátás nyílik a vállfűzőkbe, melyeket, Istennek hála, itt nem bélel keszkenő, sem fátyol.

- Hát ugye, meleg van mifelénk, Languedocban! De meg minek is eltakarni a természet szép ajándékait? Úgy hírlik, a montpellier-i lányok a legcsinosabbak egész Franciaországban, sőt vannak, akik egyenesen azt állítják: ők városunk névadói: ha igaz, a város első, ősi latin neve ez lett volna: Mons puellarum.^[31] S nekem ez a város a legszebb az országban. El nem hagynám a világ minden kincséért, még ha a király nekem adná Párizst és Louvre-t, akkor sem.

Ez Pécoul késművest és az ő nagyzolását juttatta eszembe.

- Úgy mondják mégis, Toulouse és Marseille nagyobb - szóltam, hogy vezetőmet felbosszantsam.

Cossolat, mint Pécoul, ugyancsak megorrolt.

- Mit számít a nagyság? Miért tartják szemrevalónak a leányt? Nagyságáért avagy szépségéért?

- Szépségéért, uram, kétségkívül, és azt is készséggel megengedem, eleddig nem láttam Montpellier-nél különb várost. Hanem Párizst még nem ismerem.

- Nagy lesz csalódása a főváros láttán! - felelte Cossolat. - Itt minálunk kis föld alatti csatornák vezetik el a szennyvizet. Párizs hírből sem ismeri e kényelmet. Mocskos város az, diák úr, mocskos. És bűzhödt. Mosogatólé, húgy, ürülék mind megy az utcára. Amellett tapodtat sem jut előre a lovas, annyi ott a kocsi, szekér. És az a lárma! Az ember belesüketül. És ha nem lenne igaz keresztény, naponta százszor is kardot rántana, oly nagy a párizsiak arcátlansága, de még az apródoké, lakájoké és más efféle léhűtőké is.

Mi e Párizst és az ország más városait lecsepülő, Montpellier-t ellenben égig magasztaló beszédet illeti, százszor hallhattam még ilyet vagy hasonlót montpellier-i ajkakról, lévén e derék nép valósággal szerelmes tulajdon városába.

S lám, noha útközben igen megtetszett nekem Cahors, Toulouse, Carcassonne és Narbonne, oly nagy és kimondhatatlan a varázsa a montpellier-i életnek s oly boldogító, hogy egy-két hónap elteltével magam is elkezdtem féktelenül dicsérni a várost, s Párizst csepülni, holott soha nem jártam Périgueux-n túl.

- Nos, itt vagyunk a Tű utcában - szólt Cossolat -, s mindjárt befordulunk jobbra a Bocador, vagy ahogy egyesek nevezik, Bouques d'Or utcába. Joyeuse úr Jacques Coeur palotájában lakik, s ámbár e hajlék igen szép, sőt királyhoz méltó - amire bizonyság, hogy 1564-ben ide szállásolták el királyunkat, IX. Károlyt, kit Isten óvjon! -, akad itt Montpellier-ben még vagy tíz-tizenkét nem kevésbé fejedelmi palota, mert sok gazdag nemes és tehetős polgár lakik mifelénk!

S valóban elámultam a Joyeuse úr lakásához vivő hatalmas kőlépcső meg a nagybecsű szőnyegek, kárpitok, bútorok láttán; soha és sehol nem láttam ehhez fogható bőséget. Cossolat nyomában áthaladtam két csinosan díszített termen, s megálltam a harmadik küszöbén. Ez pompásabb volt, mint a másik kettő, s három nagy ablakon át kapott napfényt.

Joyeuse vicomte-ot éppen reggelinél leltük. Mivel nem vele szemközt álltunk meg; hanem oldalvást, nem vett észre bennünket, vagy nem akart észrevenni, annyira elmerült az előtte díszelgő pecsenyék élvezetében - vagy úgy tett, mintha annyira elmerült volna. Cossolat intett: ne szóljak, ne köhentsek, tehát volt alkalmam e várakozás alatt jól szemügyre venni a király helybéli képét.

Mi tagadás, felette jóvágású s előkelő külsejű nemesember volt Joyeuse úr; brokátselyem ujjas volt rajta, nyaka körül széles, bodor spanyolgallér, azaz nagy, kerek fodrokba keményített gallér, nem oly gyéren fodrozott, mint az én hitvány hugenotta nyakravalóm. Magas támlájú karosszékben ült, egy fényezett diófa asztal felső végén. Jobbján egy fiúcska állt, igen jóképű az is, s kétségkívül édes fia, lévén a hasonlóság szembeszökő apa s fiú között: mindkettejük szeme egyformán égkék volt, hajuk egyformán göndör és szőke, mindkettejük orra hosszú és hajlott, mégis jól illett csinos arcukba.

Az asztalról, mely étkek súlya alatt roskadozott, ínycsiklandó illat áradt, annál is inkább csiklandozva ínyemet, mivel éhség mardosott, hisz úgy hagytam ott Sanche mester házát, hogy bele se kóstolhattam a szerény levesbe, mellyel reggelente éhemet elvertem.

Tizenegy ezüsttálat számoltam össze a tükörfényes diófa asztalon, mindegyiken fedő. Joyeuse úr kedve szerint hol egyiket, hol másikat húzta maga elé, s a fedőt leemelve, egy-két falatot bekapott ebből, egy-kettőt amabból. Közbe-közbe nagyokat kortyolt hozzá boros-serlegéből.

S cselekedte mindezt lenyűgöző keccsel, úgyhogy elragadtatva figyeltem, noha a nyál is összefutott számban e látványra és jó illatra. Láttam: Joyeuse úr vörösarany tányérja mellett kicsiny, aranynyelű villa hever. Ez a fényűző szerszám akkoriban újdonságnak számított. Úgy hírlett, IX. Károly fivére vezette be az udvarnál. Joyeuse úr azonban nem arra használta a villát, amire Orléans hercege: hogy a falatokat felszúrja rá. Régimódian evett, de igen tisztán, mutatóujja s hüvelykje közé csippentett egy-egy falatot, ahogy Barberine tanítása szerint az illem megköveteli, és tányérjára helyezte. Igaz, ha túlságosan nagynak vélte, akkor kicsiny villájához folyamodott, arra szúrta fel a falatot, hogy ne mozogjon, míg késével felszeleteli. Ennek utána megint csak ujjai közé csippentette a darabkákat (de mint mondottam, igen óvatosan), s nem mulasztotta el kezét-száját minduntalan két hímzett kendőbe törölgetni; ezeket a balján álló, pompás öltözékű, hórihorgas lakáj tartotta készenlétben.

Mi a jobbján álló fiúcskát illeti, ki vagy ötesztendős lehetett, s pajkosnak, elevennek, vidámnak látszott, tetőtől talpig halványkék selyembe volt öltöztetve; nem viselt kerek gallért, hanem ehelyett széles csuklyát, melyből előfehérlett gyengéd, párnás nyaka. Hol apjára nézett, megindító szeretettel, hol a tányérra, melyre Joyeuse úr a húsokat kiszedegette, s ha meglátott egy kedvére való falást, rózsás kis ujjával rábökött, s azt mondta bűbájos hangján, mely tiszta volt és dallamos, mint madár füttye:

- Megkaphatom, apámuram?

Amire Joyeuse úr elmosolyodott, s igen udvariasan ráfelelte:

- Tessék, Anne.

Akkor Anne de Joyeuse megragadta a kiszemelt falatot, s a szájához vitte, éppoly ügyesen és tisztán, mint édesapja. Hej, de messze esett ettől Caudebec durva, bárdolatlan modora, ki báró létére úgy viselkedett az asztalnál, mint disznó az ólban.

- De mit csinál vajon Cossolat? - emelte fel a fejét Joyeuse úr. Lakájához beszélt oc nyelven, sietősen és türelmetlenül.

- Itt vagyok, báró úr - jelentkezett Cossolat, de nem mozdult el a küszöbről. - Siorac úr velem van, várjuk, hogy uraságod elfogadjon.

- Kerüljön beljebb, kedves Cossolat! Félre a ceremóniával! - szólt Joyeuse úr, noha lerítt róla, nem az az ember, ki a ceremóniát elveti vagy akár csak leegyszerűsíti. - Siorac úr, kérem, nézze el, hogy nem kelek föl - tette hozzá pontosan rangom súlyához mért kurta biccentéssel.

Mire előléptem, s mint illik, mélyen meghajoltam a király képe előtt. Majd felegyenesedve köszöntöttem a kis Anne de Joyeuse-t. Tekintetemben némi gyengédség bujkált, mivel a fiúcska igen megnyerte tetszésemet. Ő nagy komolyan viszonozta köszönésemet, ám e komolyságnak hirtelen végét szakasztotta a világ legbájosabb mosolya, aranyos gödröcskéket varázsolva kétoldalt a gyermek arcára.

- Siorac úr, ha a fiam szereti kegyelmedet, én is szeretni fogom - szólt Joyeuse úr. - Mindössze ötesztendős, mégis csalhatatlanul ítél, jóllehet nem ura még a szavaknak, melyekkel véleményét kifejezhetné. De kérem, Siorac úr, foglaljon helyet.

- Vicomte úr - feleltem franciául (Joyeuse úr ugyanis észak nyelvén szólt hozzám, s mint megfigyeltem, a mi jellegzetesen okcitán kiejtésünknek árnyéka sem volt felfedezhető beszédén, noha az imént oc nyelven szólt a lakájhoz) -, örömest állok.

S szavaimat elvégezvén, újra meghajoltam.

- Szó sem lehet róla, Siorac úr! Foglaljon helyet, kérem. Couiza - intett a lakájnak -, hozz egy széket Siorac úrnak! - S mivel az imént semmi effélét nem parancsolt Couizának, megértettem, mi jól tettem előbb, hogy ösztönöm sugallatára a helyet visszautasítottam, s hogy Joyeuse úr csakugyan elvárta a visszautasítást, lévén az része amaz illemkódexnek, melynek betartását mindenkor szívén hordja.

Tehát leültem, s az íjászok kapitánya, merev és meglehetősen katonás bók után, gyatra franciasággal megkérdezte:

- Parancsolja, vicomte úr, hogy távozzam?

- Dehogy, dehogy, kedves Cossolat, maradjon csak! Szükségem lehet a tanácsára. Foglaljon helyet!

- Báró úr - bókolt ismét sután a kapitány -, jobban ismerem én a kötelességemet, hogysem a báró úr jelenlétében leülnék.

- Félre a ceremóniával, kedves Cossolat! - Joyeuse úr felemelte egy tálka fedelét, s ínycsiklandó szag ütötte meg orromat. De nem hagyta meg Couizának, hogy széket hozzon, és a kapitány állva maradt.

Hű, gondoltam, de bonyolult is az itteni etikett! Mennyi csapdát rejt az effajta udvariasság! Foglalj helyet, mondják, s ha engedelmeskedsz, megorrolnak rád.

- Siorac úr - fordult hozzám Joyeuse vicomte -, elnézését kérem, hogy ma reggel zavarni merészeltem. Tisztem kötelességemmé teszi, hogy mindenről tudjak, mi a vidéken történik. Ha kegyelmednek is úgy tetszik, örömest hallanám tehát tulajdon szájából a corbiéres-i csetepaté históriáját. Hanem, most jut eszembe - tette hozzá könnyedén, mintegy mellékesen -, megörvendeztetne-e azzal, Siorac úr, hogy megosztja velem szerény reggelimet?

A pokol hetvenhét ördögére mondom, nagy volt a kísértés! Azok a pecsenyék! Borok! Kellemetes szagok! Ott az orrom előtt! Kéznyújtásnyira! Éppen engedni készültem a kísértésnek, amikor az utolsó pillanatban észbe kaptam. Kegyetlen kísértőm nem parancsolta meg Couizának: rakjon elém egy terítéket, tehát szemlesütve s nagy hálálkodás közepette nemet mondtam.

- Nos, hallgatom - szólt Joyeuse úr, s óvatosan szájához vitt egy ropogósra sült galambszárnyat. Nem állhattam meg, s mindaddig sóváran bámultam a szárnyat, míg el nem tűnt a vicomte fehér fogainak sövénye mögött.

Akkor eszembe idéztem, miként mesélte volt el apám, a háborúból visszatérvén, családja s emberei előtt Calais bevételét, mintegy azon frissiben, cicomátlanul adva elő a történetet a könnyed, vidám tréfa hangján, és elhatároztam: őt fogom utánozni. Mert igazán azt gondolom: van abban valami kényelmetlen a hallgató számára, ha a kelleténél komolyabb hangon dicsérjük föl tulajdon vitézségünket, ellenben hálás nekünk, ha azt az érzést keltjük benne, hogy a mi helyünkben ő sem cselekedett volna másként.

Úgy látszott, Joyeuse úr nagyszerűen mulat elbeszélésemen, s amikor azt is előadtam, miként fosztottam meg Caudebec bárót malváziás hordócskájától, hogy azt Espoumelnek adjam, s mint kérdezte meg Espoumel tőlem, amikor szabadon engedtem, vajon küldetését elvégezvén, vissza kell-e térnie hozzám, hogy felakasszuk, Joyeuse úr hátradőlt karosszékében, s oly jót nevetett, hogy a szeme is könnybe lábadt. Természetesen nem mulasztott el közben kecsesen szája elé tartani egy csipkés keszkenőt.

Anne de Joyeuse, ki tátott szájjal, csillogó szemmel hallgatta történetemet, most engedélyt kért apjától a beszédre. A kért engedelmet rögtön meg is kapta, s akkor a kérdések özönét zúdította rám kedves, dallamos hangocskáján, elbeszélésem egyik vagy másik pontját firtatva, vagy mert nem értette meg, vagy mert többet akart tudni. Nagy türelemmel válaszolgattam, szavaimat jól megválogatva, s arc- és kézjátékkal megtoldva.

- Siorac úr - mondta Joyeuse úr, amint befejeztem -, ha nem orvosnak készülne, igen jó nevelője lehetne fiamnak ama nyavalyás vaskalap helyett, ki őt királyaink történetére oktatja. Hanem, uram - váltott hirtelen hangot s arcot -, megkérdezhetem-e kegyelmedtől, vajon apjaura, Mespech bárója részt vett-e a testvérgyilkos háborúban, melytől oly sokat szenvedtek őfelsége alattvalói?

A kérdés meglepett, mert úgy tetszett, már csak a hangból is, melyen feltették, hogy Joyeuse úr előre tudja a választ rá.

- Nem, vicomte úr - siettem rá megfelelni. - Ámbár apámat a legmélyebb kétségbeesésbe kergette a hugenották törvényen kívül helyeztetése, nem akart fegyvert fogni királya ellen, minekutána oly jól szolgálta volt édesapját Calais-nál s nagyapját Ceresolénál, s nekik köszönhette nemesi rangját.

- Édesapja bölcsen cselekedett - bólintott Joyeuse úr. - Én Arques bárója vagyok, Siorac uram, jogaram alá tartozik Corbiéres minden halma s völgye Monthoumet és Couiza között, honnan eme lakáj is származik, kit itt láthat. Határtalan hálát érzek Siorac úr iránt, amiért csapást mért a vidéken dúló haramiákra. Nagy kár, hogy én magam nem büntethetem meg a gazokat. De ezt, sajnos, nem tehetem, lévén igen sok a dolgom itt Montpellier-ben, ha fenn akarom tartani a békét katolikusok és hugenották között, kik túlbuzgóságból örökösen civakodnak, úgy karmolásszák egymást, mint a vadmacskák, s ha hagynám, bizonnyal kölcsönösen le is mészárolnák egymást. Siorac úr, higgyen a szavamnak: ne ártsa bele magát e perpatvarba.

Aha, gondoltam, értem már. Cossolat okkal figyelmeztetett jó előre: a vicomte úr puhatolódzik és figyelmeztet.

- Vicomte úr - szóltam ünnepélyesen, s közben egyenesen, nyíltan a szeme közé néztem -, én azért jöttem ide, hogy medicinát tanuljak, s nem hogy torzsalkodjak. Se kedvem, se hajlamom rá. Másodszülött vagyok, s ámbátor vannak, kik az orvosi mesterséget nemesemberhez méltatlannak tekintik, én boldogulni akarok, és szilárd, megingathatatlan elhatározásom erre tanulás, s nem rebellió által törekedni.

- Értem - Joyeuse úr le nem vette rólam tekintetét, míg beszéltem. - Hanem magyarázattal tartozik még egy körülményre, mely nem hagy nyugton. Caudebec báró, kiről az imént szólott, tegnap megérkezett Montpellier-be. A Három Királyok fogadóban szállt meg. És azzal vádolja kegyelmedet palam et publice,^[32] hogy rútul félrevezette őt, katolikusnak mondván magát, sőt odáig ment a szemfényvesztésben, hogy nem átallt meggyónni.

A hallottak felbosszantottak, hevesen feleltem:

- Nem csaltam én meg e nemesurat. Két álló hétig szolgáltam őt tolmácsaként ingyen. Mint az imént elbeszéltem, életemet kockára vetve kíméltem meg őt a corbiéres-i hegyekben egy összecsapástól, melyben csapatának nem egy tagja s úgy lehet, ő maga is eleshetett avagy sebesülést szenvedhetett volna. Hogy meggyóntam egyik szerzetesénél, az csupán életmentő hadicsel volt, mivel Caudebec báró azzal fenyegetett meg fanatikus buzgalmában, hogy kardélre hány, ha megtudja: eretnek vagyok.

- Szólhatok, vicomte úr? - kérdezte ekkor Cossolat.

- Szóljon, kedves Cossolat - intett a vicomte, ki mindig „kedves”-nek szólította a kapitányt, de soha le nem ültette.

- Arra a hírre, vicomte úr, hogy Caudebec báró, ki ideérkeztekor értesült Siorac úr vallásáról, tobzódik a véres fenyegetésekben és mocskos; sértő szavakban, tegnap ellátogattam a Három Királyok fogadóba, és egyenként szót váltottam a normann zarándokokkal. Ők is megerősítik az imént elhangzottakat.

- Mindet kikérdezte, kapitány?

- Mindnyájukat, a nőket s papi személyeket kivéve.

- Hát őket miért vette ki? - vonta fel a szemöldökét Joyeuse úr.

- Mivel amazok a kelleténél jobban kedvelik ez uraságot, emezek a kelleténél kevésbé.

- Ó, kedves Cossolat, tehát kelmed nem érheti be azzal, hogy jó kapitány, hanem még esze is van bőven! És szüksége is lesz rá csakugyan, ha e dolgot rendbe akarja hozni, s még csírájában elfojtani, nehogy a tyúkok összefussanak, kotkodácsoljanak s egymásnak essenek, sok tollat és vért ontva. Mert ha eme Caudebec, ki igen forrófejűnek látszik, meg találja ölni avagy sebezni Siorac urat, akkor a hugenották bosszút akarnak majd állni érte a zarándokokon, a katolikusok viszont emezek segítségére sietnek, s lesz itt felfordulás, de akkora ám, hogy senki a végét be nem láthatja. Siorac úr - fordult hozzám igen udvariasan -, azt javasolnám, ha nem veti meg tanácsomat, menjen innen egyenest a Három Királyok fogadójába s csapja le e normann bika szarvait.

- Csakhogy nincs nálam fegyver!

- És így van az jól, lévén kegyelmed hirtelen kezű és csiklandós önérzetű, mint illik vitézségéhez és csikókorához. Ott lesz azonban Cossolat is és nem tágít kegyelmed mellől; igen remélem, sikerül békét szereznie uraságod s a báró között. Mert ezt kívánom: nyilvános és teljes békekötést.

Utóbbiakat Joyeuse vicomte emelt hangon mondta, fejét felvetve, szemöldökét felvonva, s merőn a szemem közé nézve, mintha azt akarná tudtomra adni: most a király nevében szólott. Mire én mélyen meghajoltam, s kijelentettem: hogy Montpellier békéjét megőrizzem, oly nagyvonalú és hajlékony leszek e dologban, mint kívánja.

Akkor Joyeuse úr elköszönt tőlem annak rendje-módja szerint, és ámbátor most sem állt fel, ha egyáltalán lehetséges egy-egy biccentésben fokozatokat fölfedezni, úgy tetszett, az, amelyben engem részeltet, néhány hüvelykkel mélyebb, mint a társamnak szóló.

- Nos, hogy s mint vélekedik? - kérdezte Cossolat, útban a Három Királyokhoz.

- Hogy itt igen sokra tartják a ceremóniát.

- Ez azonban nem pusztán hiúság kérdése, inkább a kormányzás eszköze - felelte Cossolat. - És ne feledje, ő nem kegyetlen, mint Montluc.

Cossolat helyesen ítélt, mint az hat évvel később világosan kiderült. Ama gyászos Szent Bertalan-éj másnapján, melyen Párizsban halomra ölték református hitsorsosainkat, IX. Károly megparancsolta Montpellier kormányzójának: ölesse le a mieinket városában. Joyeuse úr, noha vérbeli udvaronc volt és ugyancsak szívén hordta előmenetelét, e gyalázatos parancsot becsületébe vágónak ítélte, s végrehajtását megtagadta, nyilvánosan kijelentve, hogy ő „katona és nem hóhér”.

És valóban, ámbár a király parancsára annak előtte és annak utána ismételten szembeszállt nyílt ütközetben a mieinkkel, mint fia, Anne de Joyeuse is, ki éppen egy ilyen csatában esett el élte virágjában, azt hű katonaként cselekedte, harag és gyűlölség nélkül, s minden vállalkozásában a természetében mélyen gyökerező mérséklet és elegancia vezérelte.

A Három Királyok igen tágas és szép fogadó volt. Samson meg én két nappal azelőtt itt traktáltuk Fogacer-t ízletes disznópecsenyével jó leckéi fejében. Tudtam tehát, milyen jó itt a konyha, s hogy ez Caudebecet igen sokáig itt fogja tartani. Mivel pedig szentül hittem, hogy a báróval való kibékülésem nagyobb baj és kár nélkül esik meg, igen megörültem a zarándokok várható hosszas itt-tartózkodásának szeretett Samsonom miatt, ki ily módon kedvére becézgetheti majd hölgyét, ahelyett, hogy „csak a szelet ölelgetné”, mint Fontanette mondta.

Mihelyt leszálltunk a nyeregből, megjelent a kapuban a fogadósné, mosolyogva köszöntötte Cossolat-t, kihez, úgy tetszett, meleg barátság fűzi, és jelentette, hogy a rómások (így hívták Montpellier-ben a Rómába igyekvő zarándokokat) a nagyteremben esznek-isznak, noha korán van még. Én léptem át elsőnek a küszöböt, a fogadósné és Cossolat hátramaradt. Azt hittem, a kapitány továbbra is a sarkamban van, tehát a nagyterembe siettem, s ott egyenesen a báróhoz, békét kötni. Ám mihelyt megpillantott Caudebec, háta mögé hajította a csirkecombot, melyet javában harapdált, s felpattant: arca vörösre gyúlt, kék szeme kiguvadt, s egész teste rázkódott esztelen haragjában. „Hej, eretnek! - üvöltötte. Hej, álnok! Hej, te szörnyeteg! Hogy mered itt mutogatni hitvány, áruló képedet? De a jebuzeusát, drágán megfizettetem véled pimaszságodat!”

S uccu neki: kardot rántott, nekem rontott. Hátratekintettem. Cossolat nem volt sehol. Távolléte s az a tudat, hogy fegyvertelen állok szemben e dühöngő őrülttel, nagyon megijesztett. Hátrálni kezdtem, s el is menekültem volna bizonnyal a báró elől, lévén nálánál fürgébb, ha egy barát el nem buktat, lábával gáncsot vetve nekem. „Halál rá, halál” - bömbölte Caudebec kivont kardját lóbálva, s kétségkívül utolért és ledöfött volna, ha apródja, Rouen, ügyefogyottságot színlelve, nem veti magát a lába elé. De meg is kapta érte nyomban méltó jutalmát, a báró akkorát rúgott belé, hogy a terem túlsó végébe gurult. Hanem én így némi haladékot nyertem, felpattantam, megragadtam lábánál fogva a zsámolyt, melyen a gonosz barát ült, s akkorát rántottam rajta, hogy kicsúszott a feneke alól, és ő elterült a padlón; Caudebec, ki rajta át próbált hozzám férkőzni, belébotolván, rázuhant. Adta volna Isten, hogy esés közben egyik szerencsésen felnyársalja a másikát, de ez, sajna, nem következett be, lévén a Gondviselés olykor gondatlan.

Caudebec feltápászkodott, s röfögve, mint a vadkan, űzőbe vett az asztal körül. Míg a zarándokok egyik fele azt kiabálta: „Öld meg, öld meg! „ de segíteni nem segített Caudebecnek, a másik fele pisszegett: „Piha, fegyvertelen embert kergetni! „ sőt a derék normann hölgyek egyike-másika odáig ment felháborodásában, hogy tányérját, kupáját a báróhoz vágta, futását lassítandó. Hanem akkor végre eszembe jutott, hogy ha kardom nincs is, van jó pajzsom, tehát szembefordultam a báróval, jól megmarkoltam a zsámoly lábát, oltalmul magam elé tartottam, s immár nyugodtan, felszegett fejjel vártam be Caudebecet. Ez ugyancsak megzavarta s kissé le is hűtötte haragját, annál is inkább, mivel, mint már mondtam, amilyen babonás volt, szentül hitte, hogy apám legyőzhetetlensége átszállt rám. Két-három döfést mégis megkockáztatott: én a zsámollyal rendre kivédtem őket. De nem érhettem be puszta védekezéssel, nem illik az a természetemhez, tehát éppen magasra emeltem és meglóbáltam a zsámolyt, hogy a báró fejéhez vágjam, amikor egyszerre felcsendült, a lármát túlharsogva, Cossolat érces hangja:

- Caudebec báró úr, a király nevében ezennel letartóztatom!

E kiáltás úgy hatott, mint derült égből a villám. A zarándokok megdermedtek és elnémultak.

Caudebec úgy fordult sarkon, mintha vipera marta volna meg. Előbb még lángvörös képe fakóra sápadt:

- Mit beszél az úr? - kérdezte.

- Caudebec báró úr - felelte Cossolat a nagy csend közepette -, letartóztatom az itt jelen lévő Pierre de Siorac nemesúr személye ellen elkövetett gyilkossági kísérletért s szándékért.

- Hisz ez csak egy hugenotta! - mordult fel Caudebec, s egyik-másik túlbuzgó pápista szerzetes mindjárt a báró segítségére akart sietni, s elkiáltotta magát: „Halál reá! Halál!”

Cossolat felugrott a báró megürült zsámolyára, s hirtelen kivonva kardját nagy acélcsörömpölés közepette, érces hangon kiáltotta:

- Jóemberek, van-e, aki szembe mer szállni Montpellierben az íjászok kapitányával? Idehívassam embereimet s mindenkit letartóztassak? Vagy az egész társaságot lovastul a város árkába hányassam?

Cossolat mezítlen kardja, izmos termete, villogó fekete szeme, rettenetesen kerékbe tört franciasága csodás hatást tett a zarándokokra. A puszta gondolatára, hogy megfosztathatnak a Három Királyok ígérte örömöktől, minden fej lekonyult.

- Tudja meg, kapitány - Caudebec igyekezett tartani magát, noha igen rosszul esett neki, hogy az övéi cserbenhagyták -, kegyelmed nem tartóztathat le engem, én báró vagyok.

- Normandiában talán nem tehetném - Cossolat hangja hidegen süvített, mint az északi szél -, de itt megtehetem, és meg is teszem, ha Siorac úr nem békül meg uraságoddal s uraságod ővele.

- Hogy én kibéküljek a báróval! - méltatlankodtam; mivel úgy gondoltam, nem árt egy-két boggal megtoldani a csomót, melynek kioldozásán a báró hasztalan fáradozik. - Én, ki megmentettem az életét, kihúzván torkából a halszálkát, mely kis híján megfojtotta! Én, aki megmentettem csapatát, aki szembeszálltam érte a corbiéres-i haramiákkal s levertem őket! Én, kit mindezek fejében a báró meg akart ölni, noha védtelen voltam és fegyvertelen, s mi több: kinek becsületébe gázolt mocskos és sértő szavaival, melyeket fájdalom! mind hallottunk. Nem! Nem! Vagy letartóztatja a bárót, kapitány, vagy torkára forrasztom gyalázatos sértéseit!

Mire a báró még jobban elsápadt. Már látta magát a földön fetrengeni tulajdon vérében, s kimúlni halálos bűnökkel terhelten, vagy ki tudja, a purgatóriumban ördög nyársára feltűzve, ördög tüze fölött forogni több napon át, mint ahány bűnbocsánatnapot szerzeteseitől megvett (pedig ezrével vásárolta őket); látta, mint forog behemót teste ördög nyársán körbe-körbe, míg pirosra nem sül, megfizetve az Úrnak tartozását, amiért éltében oly telhetetlen volt ételben-italban, szerelemben. E szomorú gondolattól lenyűgözve, némán, lehorgasztott fejjel állt ott a báró, s fehérebb volt immár az abrosznál. Ám Gertrude de Luc úrhölgy megsejtette a maga asszonyi ravaszságával, hogy szónoklatomnak volt némi komédia-íze, s mivel tulajdon tervei érdekében igen kívánatosnak tartotta kibékülésemet a báróval, s egyszersmind a magáét is, minekutána Isten tudja, hány kupát, tányért, kést vágott hozzá, míg engem kergetett, tehát Gertrude de Luc úrhölgy odafutott hozzám, puha fehér kezével megragadta jobbomat (s mindjárt egy levélkét csúsztatott bele, melyet én ujjasomba rejtettem), kecsesen letérdelt elém, és siralmas hangon rákezdte:

- Jaj, Siorac úr! Hát pogány kegyelmed? Avagy keresztény? Hiszem, igaz keresztény, ha százszor reformált is, azért térden állva, Krisztus nevére kérem: kímélje meg Caudebec báró életét, ki mindannyiunk hőn szeretett édesapja. Ha ő elveszne, mi sem élhetnénk tovább!

Amire ahány normann fehércseléd csak volt, mind körém tódult, s mint már mondottam, igen jól megtermett és igen szép volt valamennyi: szemük kék, hajuk ragyogó szőke, mint az érett búzakalász, és ámbátor nagy növésük miatt volt bennük némi férfiasság, mégis elegendő női hajlam szorult beléjük a hízelkedésre s becézgetésre, úgyhogy most mind körém tódult, jajveszékelve, sóhajtozva, valódi vagy tettetett könnyeket ontva, s kérve kértek, míg szép orcájukat könny barázdálta: ne öljem meg a bárót, hőn szeretett édesapjukat. Könnybe lábadt erre a báró szeme is, de azt mondta:

- A dögvész álljon a némberekbe! Hát olyan gyenge vagyok én? Szakasztott úgy tesznek, mintha máris meghaltam volna!

Alighogy ezt kimondta, egy igen szép és méltóságteljes nemesúr jelent meg a teremben, egy lakájtól követve, ki egy hordócskát hozott, oly tisztelettudóan, mintha az Oltáriszentség lenne. Drága bor lehet benne, gondoltam mindjárt. Cossolat nyomban leugrott zsámolyáról, visszadugta kardját hüvelyébe, s mély meghajlással üdvözölte az újonnan jöttet.

- Hát ez mi? - vonta fel a szemöldökét az úriember. - Úgy látom, kedves Cossolat, kivont karddal áll itt. Csak nem esett rendbontás?

- Már szűnőben van, de Lattes úr - felelte Cossolat. S Caudebec csakugyan mintegy lopva visszadugta kardját hüvelyébe, és hökkenten, némán bámulta Lattes urat, kinek megjelenése és méltóságteljes modora csodálatba ejtette.

- Uraságod Caudebec báró? - kérdezte a nagyúr.

- Az vagyok - felelte a báró.

- Caudebec báró úr, Joyeuse úr e hordócska malváziával kívánja báró urat megajándékozni köszönetül, mert volt kegyes kibékülni Siorac úrral, ama hordócska helyett, melyet páratlan hadicsellel a corbiéres-i haramiáknak engedett volt át. Megtörtént-e már a kibékülés?

- Épp azon vagyunk - feleltem, mély meghajlással köszöntve Lattes urat. - Már csak annyi van hátra, hogy Caudebec úr, mint ezt eltökélte, bocsánatomat kérje, mert első indulatában néhány goromba szó csúszott ki a száján.

Caudebec előbb Lattes úrra nézett, azután Cossolat-ra, majd a muskotályos hordóra, végül rám, s még mindig igen sápadtan megszólalt:

- Siorac úr, elnézését kérem.

- Báró úr, állok szolgálatjára.

S hozzá lépve nevető arccal jól megöleltem, és mindkét orcájára csókot nyomtam. Ő hasonlóképpen cselekedett, a vártnál szívesebben, mivel a lelke mélyén örült, hogy ennyivel megúszta.

- Báró úr - súgtam a fülébe ölelkezés közben. - Ma este ne náspángolja el apródját! Nélküle én halott lennék, a báró úr pedig egy sötét börtönodúban várná lefejeztetését.

Megígérte. Megkímélem olvasóimat a rá következő kölcsönös, hangzatos és cirkalmas bókok elősorolásától. Lattes úr igen jól beszélt franciául és szerette hallani saját hangját. Mihelyt ez a nyalka nemesúr távozott a teremből, én is elköszöntem és távoztam. Cossolat elfogadott egy pohár muskotályt Caudebectől. Én sietve elhagytam a Három Királyokat, de nem mentem messzire, csak az első falmélyedésig, ott elővettem a levélkét, melyet Gertrude de Luc úrhölgy a kezembe csúsztatott, és elolvastam:

„Én kedvess fivéremm,

ezsdve kérem, keresen eggy meghitt halylékott - én fizetem -, hol kiss beteghemet laathatom, itt nem leheccséges, mivel Lézignan ótta fiygelnek. Most Szent Firmin temblomában váröm. Kedves kiss fivérem, ezsdve kérem, teyge, azt mit montam, külömben el pussztulok.

G”

Elmosolyodtam. Hát nem jobb, gondoltam, ha ők ketten együtt élnek, mintha külön-külön elpusztulnak? Hanem amint a kis írást újra átfutottam, ortográfiáján derülve, egyszerre eszembe jutott kis Hélix levélkéje, abból az időből, mikor a pestis sújtotta Sarlat városából visszatérve Samsont s engem bezártak az északkeleti toronyba. S akkor hirtelen megfájdult a szívem szegénykéért, ki élte virágjában halt meg, s kinek mintegy özvegye voltam azóta is. Kegyetlenül fájt a veszteség, hisz oly jól s közelről ismertem őt pendelyes korunk óta. Sajgott a szívem, de szerencsére nem sokáig. Cossolat megjelent a Három Királyok küszöbén, s én abban a minutában ott termettem, félrevontam s a fülébe súgtam, hogy egy „meghitt halylékott” keresek pár napra.

- Ejha, studiosus úr! - nevetett nagyot Cossolat. - Kegyelmed aztán legény a talpán! Alig szabadulhatott ama rómás karmai közül, s lám, máris azon jár az esze, hogyan juthatna egy farkasszuka karmai közé.

- Dehogy, e farkasszuka öcsémé, nem enyém.

- Mit hallok? S ő nem lelne magának odút?

- Bizony nem. Szép Isten angyala ő, hanem itt a földön igen gyámoltalan; s amellett az első csóktól fogva furdalja a lélek!

- Ez ám a jó testvér! - nevetett még nagyobbat Cossolat. - Gondja van rá, hogy öccse vesszejét megmozgassa, mely különben bizonnyal elfonnyadna s tejét vesztené. No, jöjjön!

Belém karolt, nevetett, tréfálkozott (ő, aki kezdetben oly komolynak és szigorúnak látszott!), és elvezetett a Bayle utcába - ez egy kicsiny utca a Szent Firmin-templom mellett -, ott egy emeletes házra mutatott, melynek egész földszintjét bolthelyiség foglalta el, és így szólt:

- Itt lakik Thomassine. A földszinten tűvel kereskedik, az emeleten ellenben szobákat ad ki pénzes polgároknak, kik nemigen remélhetik, hogy könnyebben átjutnak a tű fokán, mint a bibliai teve (és jót nevetett tulajdon tréfáján, melyet hiszem, sokszor elsütött már). Thomassine tíz esztendeje jelent meg városunkban. Iszonyú éhínség űzte ide a Cévennesekből, melybe egész családja belepusztult. Szegény leány maga is igen csapzott s nyomorult volt ideérkeztekor, s hogy hátsó takarót vehessen, kénytelen volt elülső fertályát áruba bocsátani.

- Hátsó takarót? Mi az? - kérdeztem.

- Párizs nyelvén: szoknya. Hanem azóta sokra vitte Thomassine, drágán mérvén barátságát városunk színe-javának (nem véve ki Boldogasszony kanonokait sem a krédóból). Ma csinos, tekintélyes házat mondhat magáénak egy ugrásra Szent Firmin templomának oldalkapujától. Ügyesen elrendezte: a kliens betér lent a boltba, mintha tűt, cérnát akarna vásárolni, majd feloson az emeletre, hol a macája várja. Távozáskor használhatja a hátsó kijáratot, az egy kis sikátorra nyílik, ahol egy árva macska nem sok, annyi sem jár.

- Akkor ez bordélyház? A hölgy igen finom teremtés...

- Nem, nem! Itt nem árulnak leányhúst! Ki-ki csak azt eheti, amit magával hoz, mint a spanyol fogadókban. Diák uram, itt elválunk. Az imént meglebbent odafönt, az emeleten az a piros függöny, innen tudom: Thomassine les bennünket. Isten velünk. Kegyelmed tetszeni fog Thomassine-nak. Derék asszony, erős természete van. Hiába ismert oly sok férfit, nem ment el tőlünk a kedve, ma is szeret bennünket.

Cossolat sarkon fordult a maga hirtelen-katonás módján, én meg ott maradtam, elbámulva szabados beszédén. Néztem távolodó, szögletes hátát, s azt gondoltam: ej, mit, ha százszor hugenotta is, az íjászok kapitánya nem gyermekcse, kinek katonákra vagdalják a vajas kenyerét. Bizonyára ismeri városa minden kövét, s tudja, mi megy végbe a falak mögött, éjjel csakúgy, mint nappal.

Mihelyt beléptem Thomassine tűboltjába, takaros szolgálóleány termett előttem, s kedvesen rám mosolygott. „Úrnőm várja kegyelmedet” - mondta, majd fürge léptekkel nekiindult a lépcsőnek, és én követtem; szemem éppen szép csípejével volt egy vonalban, jól megfigyelhettem hát e csípő hullámzását s a kék szoknya libegését, amint viselője lépcsőről lépcsőre hágott; igen szépen, dúsan lebegett az a szoknya, bő redői mintegy elringattak, mire felértünk. Ej, gondoltam, mintha túlságosan szoros gyeplőre fogtam volna e szegény párát, testemet! Azért jöttem-e Montpellier-be, én, ki a lézignani fogadó óta apácai szüzességben élek, és Sanche mester sovány kosztján senyvedek, hogy végképp elasszak a logika s filozófia tanulása közepette, egész áldott nap üres hassal, üres szívvel tornáztatva agyamat?

Le mertem volna fogadni! Thomassine asztalnál ült, s az asztal roskadozott különféle pecsenyék súlya alatt! Joyeuse úr a palotájában! A rómások a Három Királyokban! És Thomassine a maga szobájában! Szent Antal szakállára! Mind pukkadásig töltekeznek e városban, mind, engem kivéve, ki tegnap óta egy falatot sem ettem! Én itt most úgy mondom el ezeket, ahogy akkor éreztem s gondoltam, de senkit nem akarok megbántani. Isten óvja Thomassine-t utolsó leheletéig e földön, s bocsásson meg neki az öröklétben, amiért első pillantásra észrevette: majd összeesem az éhségtől, s nagylelkűen, kedvesen, igazi cévennes-i vendégszeretettel fogadott, amint átalléptem küszöbét:

- Nemes úrfi, sose köszöngessen, hanem üljön asztalhoz, kérem, s egyék. Nem kerül egy soljába sem, az úr ma vendégem. Ne, ne! Hallani sem akarok visszautasításról. Hé, Azais! Hozz terítéket e nemesúrnak, de szaporán ám! Egyék, uram, egyék! Hús híján, amivel eltöltekezhet, nincs élet! Élet híján nincs szerelem. S szerelem híján nem élet az élet! Azais, színültig töltsd az úr serlegét! Ne fukarkodj! Adj neki még abból a jó bigorre-i kolbászból! Haha! Élvezet nézni, mint őrölnek szép, fehér fogai! Azais, adj neki még sonkát! Egy harapásra befal egy egész szeletet! Pompás! Nemes úrfi, igyon még egy kortyot eme corbiéres-i borból! Hadd híguljon a sok eledel! Azais, vedd le e nemesúr malomkerék-gallérját! Segítsd le ujjasát is! Igen meleg van itt, húzd le csizmáját, hadd helyezze magát kényelembe! Nemes úrfi, vegyen még a cseresznyetortából! Igya ki a corbiéres-i bort, s Azais mindjárt muskotályt tölt serlegébe. Frontignanba való, igen finom, édes bor, sima, mint a lyoni bársony.

Azám! Itt nem fényeskedtek az asztalon fedeles ezüsttálak, sem vörösarany tányérok, nem volt aranynyelű kis villa, sem pompás öltözékű, langaléta lakáj, mégis beh jó volt itt, Szent Antal szakállára! Falni az egyszerű, egészséges húsokat, nyakalni a jó helyi borokat a szoba hűs félhomályában - az ablaktábla ugyanis zárva volt a tűző nap s a legyek miatt! S mindeközben magamon éreztem a szép Thomassine szíves tekintetét, a szép Thomassine-ét, kinek oly könnyű volt a vére, de oly jó a lelke, Isten áldja s óvja! S a csinos szobalány könnyű kézzel, nevetős arccal lesegítette galléromat, ujjasomat, csizmámat!

Míg a bendőmet tömtem, s háromnegyed részben meg is töltöttem (egészen soha nem akart betelni e feneketlen szakadék), körülpillantottam. Mi elsőül s leginkább a szemembe szökött, a kárpitokon és szőnyegeken kívül, az az ágy volt, akkora, hogy öt magamfajta legény is kényelmesen hálhatott volna rajta. Az ágytakarót vörös bársonyból varrták, hasonlóképp a kárpitot is. Más bútor ezenkívül nem is volt a szobában, csak egy láda, hol Thomassine a ruháit tarthatta, s az asztal, melynél ülve faltam. Mi Thomassine személyét illeti, nem tölthette még be harmincadik életévét sem, s igen szépséges volt. Haja dús, fekete, arca kerek, szája széles, korallpiros, nyaka erős, s ami a fő: kibomló vállfűzőjét oly nagy, kerek, feszes, tejszín emlők feszítették, félig kibuggyanva belőle, amihez foghatót más vászoncseléden soha nem láttam, hőn szeretett Barberine-omat kivéve, kire egyebekben is nagyon hasonlított volna Thomassine, ha nem lett volna oly huncut és kihívó a tekintete.

- Jóllakott-e, Siorac úr? - kérdezte.

- De még mennyire, asszonyom! Fogadja érte hálámat s köszönetemet. Honnan tudja a nevemet?

- Ágyam több fecsegést s pletykát hall, mint tíz gyóntatószék, ám akárhány titkot vesz is be fülecském, nyelvem egyikről sem szól. Mit óhajt, uram?

- Egy szobát, asszonyom, öt-hat napra.

- Nemes úrfi, kegyelmed périgord-i másodszülött, medikus és éppen nem veti fel a pénz, tehát olcsón megszámítom: napi hat sol a szoba bére.

- Szívből köszönöm, asszonyom - feleltem. - De nem szeretnék jóságával visszaélni. A bért nem én fizetem, hanem egy úrhölgy, s ő jómódú.

E gyermeki őszinteségre Thomassine hátradöntötte szép, fehér nyakát, s akkorát nevetett, hogy a szeme is könnybe lábadt, keble pedig viharos hullámzásba jött.

- Szavamra, uram, kegyelmed tetszik nekem! Tiszta, mint nyíretlen ezüstpénz! És igen csinos! És tüzes, mint csődör a legelőn! Maradjunk hát tíz solban. S hozza máris el hölgyét, ne hagyja epekedni. Hol hagyta?

- Szent Firmin templomában ájtatoskodik. Fájdalom, nem enyém ő, hanem öcsémé. Bár úgy tetszene Istennek, hogy őt enyémmé tegye, mert tíz napja nem öleltem egyebet, csak a szelet.

- Ha jól értem kegyelmedet - nevetett Thomassine -, ellenkező végén is kiéhezett! Hanem mondja csak, oly szép-e öccsének hölgye, hogy megkívánta?

- Jaj, asszonyom, feleolyan szép sincs, mint kegyed, lévén szalmaszőke, úgyhogy fakónak tetszik ő asszonyom feketesége mellett!

Thomassine megint felkacagott. S de vidáman, mámorítóan csilingelt az a kacagás!

- Hallod e hízelgőt, Azais? Ügyesen bánik a szóval, ifjú ember létére! S hát még a szemével! Szűz Mária! Valósággal lángot lövell az a két szem! Azais, mihez kezdjünk eme szegénnyel s mardosó éhségével?

- Lakassuk jól, asszonyom! Így parancsolja a könyörület. Ha tele a bendő, jöhet a tánc.

- Ez a beszéd! - helyeselt Thomassine. - Uram, úgy hírlik, kegyelmed igen vitéz! No, hát itt a kegyelmed vára - azzal felpattant, arca égett, máris alig bírt magával. - Rajta, rajta! Fel rohamra! S ne ismerjen kegyelmet!

- Hogyan, asszonyom? Roham, fényes nappal? No meg a hölgy is vár odalent!

- Hadd imádkozzon! Könyörögjön Istenhez, mivel vétkezni fog ellene! S minél hosszabban imádkozik, annál könnyebb lélekkel fog majd élvezkedni. Rajta, uram, nem tűrök ellenkezést! Azais, zárd lakatra az ajtót! És ne merd szemedet avagy füledet a kulcslukra tapasztani, mert istenesen elcsépellek.

Nem tudom, melyikünk vitte a másikat az ágyba, Thomassine engem vagy én Thomassine-t, de egy szempillantás alatt rajta termettünk, ruhánk szanaszét röpült, s a vörös kárpit ránk borult, mint meg nem született gyermekre anyja méhe. Arcomat e derék fehércseléd szép, nagy emlei közé fektetve belégyökereztem, s egyszeriben oly igen-igen magasra reppentem, hogy alig akartam hinni elragadtatott érzékeimnek. S az elragadtatás tetőpontján ezt gondoltam: én vagyok-e vajh csakugyan, ki itt van, s ily jól fogadtatva?

E gyönyörök múltán - és gyorsan elmúlnak, mindig gyorsabban a kelleténél! - ugyan nyakamba szedtem a lábamat. Mindenekelőtt Szent Firmin templomába siettem, hol mindjárt megpillantottam Gertrude de Luc úrhölgyet, egy Szűz Mária-szobor előtt térdepelt, kegyes imába merülten. Szalmaszőke haját, melyet nem átallottam fitymálni az imént, igen sűrű fekete fátyol födte: Jézus édesanyját választotta égi közvetítőül a hölgy, talán mert úgy gondolta, Mária, ki maga is asszony, jobban megérti majd aggályait s velük harcoló vágyait. Mögé osontam, és gyengéden megérintettem a vállát. Amint felém fordult, láttam, szép arcát könnyeső permetezi tulajdon lelkifurdalása avagy késésem miatt, mert keserveset sóhajtott, s halkan odasúgta: már azt hitte, sose lát viszont. Nem akartam udvariaskodással, mentegetőzéssel még több időt elvesztegetni, tehát azt mondtam: kövessen tíz lépés távolságról egy Asszony barátnémhoz, amit ő haladéktalanul meg is cselekedett, minekutána arcát maszka mögé rejtette, mellyel jó előre felszerelkezett. Így ment végig az utcán, mely a pápista templomtól a tűbolthoz vezetett, hol nap mint nap hasonló bálványimádás folyt, tudniillik halandó testünk imádása. Elismerem, úgy kellene lennie bizony, hogy az ember ne szeressen mást, hanem csak Istent. De hogy lennénk rá képesek így, amilyennek teremtett? Nem én vétkezem, mondotta Szent Pál, hanem a vétek, mely bennem lakozik.

Mihelyt Thomassine megpillantotta a piruló, szégyenkező Gertrude de Luc úrhölgyet, mindjárt tudta: újonccal van dolga, s szánalom ébredt jóságos szíve mélyén. Körülbecézgette a hölgyet, megkínálta egy pohárka frontignani borral, megparancsolta Azaisnak: fésülje meg szőke haját, behintette pézsmaillatú eszenciával, mely tudvalevőleg szerelemre gerjeszt, s mivel gondolatait kellemesebb tárgyakra akarta terelni, mint aminő a pokol tüze, kertelés nélkül megkérdezte: milyen ember a szerelmese. Gertrude úrhölgy, ki eladdig némán s kukán ült zsámolyán, félelemtől és szégyentől jéggé dermedve, egyszeriben felélénkült, kék szeme felcsillant, s így kiáltott fel: „Ó drága vendéglátóm, oly szép, oly ragyogó és oly édes ő, hogy hiszem, túltesz Isten angyalán is!”

Örömmel tapasztaltam, mint kap új erőre a hölgy, ki már-már alélni látszott, és futva indultam a patikába, hogy idehozzam a szép angyalt, kitől éppen nem angyali tetteket vártak. Óvakodtam megmondani öcsémnek, hová viszem s kivel hozom össze, mivel nem akartam újrakezdeni előbbeni vitánkat e tárgyban, s úgy véltem, a hölgy látása úgyis semmivé teszi majd hősi elhatározását. Mi tagadás, a hatás felülmúlta várakozásomat. Amikor Samson megpillantotta a boltban Gertrude úrhölgyet, elsápadt s annak rendje-módja szerint elalélt. Én megveregettem arcát, Gertrude de Luc úrhölgy csókokat hintett rá, s ez a kettő csodát tett: sápadt arcába visszatért a szín, szeme kinyílt s imádattal tapadt hölgyére, úgyhogy e nagy és nemes érzés láttán mély tisztelet fogott el. Távoztam. S míg ők nagy szerelmük rítusát celebrálták, én hazavonultam mélán és némi féltékenységgel szívemben. Nem a hölgyre voltam féltékeny, hanem a hallatlan boldogságra, melyben felolvadni látszottak.

Futva tértem vissza a patikába. Délre járt az idő, nem akartam Sanche mestert késéssel megbántani. E június hóban oly rekkenő volt a hőség, hogy Montpellier lakosai kötelet feszítettek ki a házak között az első emelet magasságában, s arra ágakat, nádat aggattak, hogy árnyékban sétálhasson ki-ki kedvére a kövezeten; azonkívül fellocsolták ajtajuk előtt a követ kút avagy ciszterna vizével, lévén Montpellier-nek csupán egy forrása, a Szent Gaelius-forrás. Még az ágak szűrte verőfény is nyomasztó súllyal nehezedett a járókelők fejére-vállára, hanem a leányok-legények fittyet hánytak neki, s nevetve, csevegve, egymással szemezgetve sétifikáltak az árnyas utcácskákon. Mi engem illet, minthogy futottam, mint mondtam, átizzadva, verejtékben úszva érkeztem meg Sanche mesterhez. A harang harmadszor kondult meg, s mind ott álltak már a szálában, a nagy asztal körül, az illusztris mesterre várva, kinek, úgy látszik, valami dolga akadt még officinájában.

- Hol hagyta deli öccsét? - kérdezte Fogacer.

- A Három Királyok fogadóban. Egy rómás hívta meg oda ebédre.

- És kegyelmedet nem hívta meg az a rómás? - vonta fel Fogacer sátáni szemöldökét.

- Nem - feleltem szárazon, végét akarván szakasztani az eszmecserének, melyet bal oldalamon kíváncsian hallgatott a szép Typhéme.

Végre megjelent nagy ünnepélyesen, tudós öltözékében feszítve a nagytekintetű mester. Ő is rögtön Samson után tudakozódott. A kifogás hallatán - holott ugyancsak sántított - nem tett ellenvetést, mint az előbb Fogacer, hanem némán levetette fekete selyemköpenyét és kis kerek sapkára cserélte fel bojtos fövegét.

- Szép öcsém azért szürcsöli vajon oly étvágytalanul ebédjét, noha reggel óta nem evett - szólt Sanche mester, miután Fontanette felszolgálta mindennapi levesünket -, mert napja a szokottnál mozgalmasabbra sikerült?

S noha a szeme kancsal volt, tekintete a vesémig hatolt.

- Nem, illustrissime magister - feleltem fülig pirulva, s Typhéme kíváncsian lesett balról, ámbár a fejét sem fordította felém. Még inkább elpirultam, amikor legnagyobb ámulatomra Sanche mester maga kezdte elbeszélni Joyeuse úrnál tett látogatásomat s Caudebec báróval a Három Királyokban vívott párbajomat, de oly tüzetesen ám, mintha maga is ott lett volna. E ponton megállt, hanem én bizonyosra vettem, tudja a többit is, azért igen-igen jámboran kucorogtam zsámolyomon, s hirtelen megértettem, amit később Fogacer is megerősített: hogy a hírek villámsebesen terjednek a montpellier-i marránusok között, minthogy e derék emberek örökké attól rettegnek, hogy a csőcselék avagy a papok felzúdulása ismét veszélybe sodorhatja életüket s vagyonukat, mint egykor Spanyolországban.

- Nos, bárhol legyen is Samson - szólt rövid hallgatás után Sanche mester -, kívánom, legyen boldog, mert igen nagy az ő érdeme. Azon fölül, hogy méltán lehet büszke teste szépségére, s ez nemcsak neki áldás, hanem mindazoknak is, kik körüle vannak, Samsonban nagy a jónak éhe, szíve tisztább a derült égnél, s határtalan szeretet él benne az emberfaj iránt. Mi engem illet, szívemig hat elragadó szépsége csakúgy, mint ritka erénye. Gratior est pulchro veniens in corpore virtus.^[33]

Meg kell vallanom, hőn szeretett Samsonom e nem várt dicsérete olyannyira meghatott, hogy könnycseppek ültek ki pillám hegyére.

- Mindazonáltal - nézett rám félig komolyan, félig csúfondárosan a nagytekintetű magiszter -, Samson agya kereke s nyelve nem forog oly könnyen, mint egyeseké, kiket akár néven is nevezhetnék. Lévén otthona a menny, nem könnyű elboldogulnia e sártekén, mely közös otthonunk, nagy szüksége van hát rá, hogy egy evilágibb testvér álljon mellette s mutassa neki az utat: frater qui erranti comiter monstrat viam.^[34]

Amire én lesütöttem a szemem, s némán meredtem tányéromra, nem tudván, vajon a világiasabb testvér e magasztalása színarany-e avagy inkább ólom, azaz gúny, netán arra való, hogy a nagytekintetű mester így adja értésemre: tudja ő a többit is. De talán mindegyikből volt egy csipet Sanche mester szavaiban, mert nagyzolása és latin pompaszeretete ellenére a mester ravaszabb volt, mint hittem volna. Növelte zavaromat, hogy a patikus szibillai szavai rám irányították mindenki figyelmét, s én feszengtem, mint vádlott a padján, magamon érezvén jobbról Fogacer pillantását szemöldökének fekete íve alól, balról Typhéme-ét, ámbár ő oldalvást s lopva vetett csak rám egy-egy pillantást, hosszú pilláját meg-megrebbentve.

- Szép öcsém - Sanche mester hangosan csámcsogva kanalazta a levest, amit Joyeuse úr bizonyára kevéssé udvarias viselkedésnek ítélt volna -, Fogacer baccalaureus majd elmondja kegyelmednek, mint nekem már elmondotta, hogy kedves öccse, Samson nehezen boldogul a logikával s filozófiával. (Fogacer barátunk ezzel szemben azt gondolja, kegyelmed sokra viszi még e tárgyakban, minthogy a vitális eszenciák könnyebben s finomabban hatolnak véréből idegeibe, idegeiből eszméibe s onnan szavaiba.) Samson, fájdalom, lassú, feje nehezen fog, szava gyér, argumentációja akadozó, s mi több, nemigen leli kedvét hiú szellemi táplálékban, jobban szereti, amit láthat, tapinthat, megízlelhet. De ha Samsonnak ennyire nincs ínyére a logikusok szőrszálhasogatása, miként fog valaha is az ügyvédi szófacsaráshoz, s amilyen tiszta lélek, a bírák pénzsóvárságához hozzászokni? Mert igazat beszélt Francois Rabelais magiszter, mondván: „A jog nem egyéb, mint szarral áttört szép aranyköntös.” Ráadásul a Szent Benedek kollégium, hol Montpellier-ben jogot oktatnak, csekély fénnyel ékeskedik, állván mindösszesen négy tar fejű, rissz-rossz legistából; mi több, egytől egyig túlbuzgó pápisták, fafejűek s komiszak, a hugenotta diákokat ki nem állhatják, s ezt úgy adnák Samson tudtára, hogy elutasítanák. Ezért az a véleményem s tanácsom, tekintettel a rendkívüli érdeklődésre, mellyel kedves öccseura a patikusságon csügg, hogy eme pályára irányíttassék, mely, ha emlékezetem nem csal, roueni nagyatyjuk, Charles úr útja is volt egykor. Adná Isten, hogy édesatyjuk beleegyezzék, s egykor Samsonról is elmondhassák, amit rólam: „Scire potestates herbarum usumque medendi maluit et mutas agitare inglorius artes.”^[35]

Hogy nagytekintetű mesterünk megvetette volna a dicsőséget (inglorius) békés mestersége (mutas artes) gyakorlása közben, arra nem mernék megesküdni. Mindazonáltal igen nagy hálát éreztem atyai részvétéért, annál is inkább, mivel a patikuslegények, ha a diák nevezetre nem tarthattak is jogot, bebocsátást nyertek a királyi orvoskollégium előadásaira, ámbátor nem követelték meg tőlük, hogy oda beiratkozzanak, sem hogy e tárgyban oly alapos tudást szerezzenek, mint a leendő orvosok. Ha tehát így fordulna a dolog, gyakrabban tudhatnám magam mellett az én Samsonomat, gyakrabban örvendezhetnék ragyogó jelenlétének, s alkalomadtán „utat mutathatnék neki”, mint Sanche mester mondta.

Örömrepesve fogadtam hát a mester javaslatát, s ezerszer is megköszönve jóindulatát, megígértem: nyomban írok atyámnak. A nagytekintetű magiszter ekkor szürke szakállát simogatva, melyen, mi tagadás, itt-ott nyomot hagyott a leves, igen elégedetten fordult Fogacer felé, s kérdésekkel árasztotta el Rondelet betegeiről, kiket a baccalaureus délelőtt meglátogatott, bőségesen kitérve oly részletekre is, melyek ugyancsak elundorítottak volna, ha nem a medicina lett volna választott mesterségem.

- Hát a genny, Fogacer? Milyen volt a genny? Híg? Sűrű? Sárgás? Véres?

De mielőtt Fogacer válaszolhatott volna, a patikárius felém fordult; és így szólt:

- Szép öcsém, úgy látom, fintorog e szókra. Húgy, bélsár, genny, váladék - mesterségünk tartozékai. S ha a montpellier-i jogászok lenéznek érte s nem átallják elmondani: Stercus et urina Medici sunt prandia prima,^[36] mi hiba nélkül megfelelünk nekik, ahogy egykor Francois Rabelais magiszter: „Nobis sunt signa. üobis sunt prandia digna.^[37]

A hasunkat fogtuk, úgy nevettünk a jó tréfán. Aztán Fogacer tüzetesen megválaszolta a mester kérdéseit, a lehető legnyersebb szavakkal. De megfigyeltem, arcizma sem rándult senkinek e nem éppen étvágygerjesztő beszédre, még Typhéme-nek sem, ki egészen hozzászokott, s miután, oly kecsesen, mint már elmondottam, kikanalazta levesét, illedelmesen üldögélt zsámolyán délszaki szépségében, fejét felszegve, kezét mellén keresztbe fonva, s határtalan tisztelettel figyelte édesapját, mintha maga Mózes lett volna, ki éppen akkor jő le Sinaj hegyéről. Mi Lucöt illeti, némán ült ő is, mivel rég megszokta, mint mindenki e házban, hogy asztalnál hallgasson, s meghallgatást ne reméljen, de mohón fülelt, prédául s zsákmányul ejtve mindazt, ami elhangzott. Amilyen szép volt a húga, olyan rút volt ő; orra hosszú és görbe, arca valamiképpen csálé, eleven képmása apjának, annyi különbséggel, hogy nem volt kancsal, sem ferdevállú. Hanem e porhüvelyben ugyanaz a tűz lobogott, ugyanaz az olthatatlan tudásszomj rejtezett, mint szülőjében: ifjú életének nem volt más célja, csak a tudomány.

Péntek volt éppen, s én szobámba zárkóztam, hogy Arisztotelész Organón-ját olvassam, mely logikáját tartalmazza, de mivel ez olvasmány no meg a fülledt délutáni hőség kiszárított, többször leugrottam a konyhába egy pohár friss vízért, ámbár Concepción, a kövér, nagy mellű marránus szakácsnő azt is úgy adta, mintha aranyból lenne minden csöppje. Ahányszor lefutottam, elámultam a nagy sürgés-forgás láttán. A patikabeli segédek öblös vödrökkel csörömpölve jöttek-mentek, vizet loccsantottak a kőpadlóra s nagy seprűkkel tisztogatták. Fontanette-et a szálában láttam; arca pírben égett, vállfűzője kibomlott (úgyhogy a szemem mindig odatévedt). Inget vasalt, mindenkiét, aki csak a házban lakott, emeletről emeletre, szobáról szobára ment az ingeket kiosztani, mint később rájöttem.

Újra leültem az Organón mellé. Mennyivel kellemesebben tölti idejét Samson, mint én, gondoltam nagy búsan, majd megkezdtem bolyongásomat a szillogizmusok, nagy és kis premisszák sivár, repedezett földjén. Egyszerre megkoppant az ajtó, belépett az én Fontanette-em, a nagy munkától kipirultan, s úgy hatott lelkemre, mint oázis a sivatagi utazóra.

- Örülök, Fontanette, hogy ily csinosnak s frissnek látlak. Arcod, mint a cseresznye, s a nézésed kicsit hamis.

- Haj, uram, nem oly hamis az, mint a kegyelmedé, hiába kék! Ahányszor rám néz, úgy érzem, levetkeztet.

- Teringettét, ha a tekintetemnek ily hatalma volna, örökké téged néznélek. Jer közelebb, hadd üdvözöljelek!

- Ne, ne, úrfi, nem megyek közelebb (és közelebb lépett). Egyedül kegyelmed csókolgat engem, s az olyan nagyon jólesik nekem, hogy szentül hiszem: bűn. Uram, segíthetek átvinni asztalát öccse szobájába, hogy holnap kényelmesebben dolgozhasson nála?

Nagy szemeket meresztettem.

- Hát itt nem dolgozhatom, Fontanette?

- Nem, uram! Megfőne, mint rák a lobogó vízben! Szombatonként tüzet rakok az úr szobájában, s egész nap táplálom.

- Szent Antal szakállára! Tüzet raksz a szobámban! Júniusban! Rekkenő hőségben! Hát mindenkinek elment itt az esze?

- Nem tudom, nemes úrfi - felelte ártatlanul Fontanette. - Hanem a nagytekintetű mester parancsára szombatonként itt tüzelnünk kell, nyáron csakúgy; mint télen. És én gyújtom meg a tüzet és egyedül én táplálom, senki más.

- Egész áldott nap?

- Reggel, délben, este.

- Hát ez különös, jó lány - mondtam. - Áruld el, mi végre a ma látott nagy készülődés-takarítás?

- Így megyen ez minden pénteken - felelte, és megint közelebb óvakodott. Mivel eddigre igen közel került hozzám, mint észrevettem, akármit mondott légyen is előbb: csípeje asztalomhoz szorult, arca lángolt, és nemcsak a vasaló tüzétől, lélegzete pedig, ha jól hallottam, szapora volt és el-elfúló, vállfűzője jó darabon nyitva, holott igazán helyrehozhatta volna, mielőtt ajtómon bekopogott, átöleltem derekát, s számat szép keblére szorítva forró csókot nyomtam rá, amire nagy kedvet éreztem, mióta keblecskéit először megpillantottam. S amilyen soványnak és száraznak tetszett előbb Arisztotelész, oly gömbölydednek s párnásnak a kisleány, ki nevetve, elgyengülve simult karjaimba, s olvadozott, mint vaj a napon. Hanem, fájdalom, e boldogság nem sokáig tartott. Fontanette hirtelen kihúzta magát, kibontakozott karjaim közül s ellökött.

- Jaj, uram, uram! - riadozott s késő bánattól hajtva gyorsan összevonta vállfűzőjét. - Édes Jézusom, ha valaki meglepne cicázás közben, s elmondaná Rachel úrnőnek, azon nyomban elkergetne!

- Hát ezért nem szabad hozzád érnem? Elvesztenéd a helyedet egy-két csókocskáért? És ezt elhiggyem, Fontanette?

- Higgye el, uram, higgye el, ez a színtiszta igazság. Úrnőm nem szeret. Azt mondja, engedetlen vagyok s önfejű, és mi több, nem vagyok marránus, mint mindenki más a házban, egy embert kivéve.

- Miért tart itt, ha így van?

- A nagytekintetű magiszter kedvel.

Nevettem, és megkérdeztem:

- Kedvel? Mennyire s meddig?

- Nem odáig, hová az úrfi oly örömest eljutna - Fontanette nagyot bókolt, csúfondárosan felnevetett s elsuhant, könnyedén, mint egy madárka. Távoztával a szoba szomorú lett és szürke a forró napsütés ellenére. S a hirtelen támadt űrtől eliszonyodva, nagyon is kedvem ellenére nyúltam ismét a logikáért. Szent Antal szakállára! gondoltam, „praemissa maiortól praemissa minorig” battyogva, ugyan minek ahhoz szillogizmus, hogy kiderüljön: „Szókratész halandó?” Nem tudtuk ezt már jóval azelőtt is, hogy elkezdtünk volna okoskodni?

A vacsorára hívó harangszó megszabadított végre az Organón-tól, s mivel e sanyarú étekkel nem lakhattam jól, futottam az ebédlőbe, mit sem törődve Samsonnal, ki még nem került elő. Tudtam, könnyű megfeledkezni az időről oly gyönyörök közepette, melyeket élvez. Hanem amint leértem, ugyan elcsodálkoztam, mivel az egész ház ki volt világítva, s mindenütt új gyertya került a régi helyébe, holott, mint az este megfigyeltem, azok sem égtek volt még tövig tartójukban. Mégsem akartam házigazdánkat kifaggatni e váratlan és csodálatos kivilágítás és a házban szemembe ötlő egyéb furcsaságok felől, nem is szólva a tűzről, melyet Fontanettenek másnap kellett szobámban gyújtania s táplálnia, júniusi kánikulában. Hanem a sovány estebéd végeztével, amint Fogacer-val felvonultunk a ház lapos tetejére levegőt szívni, s a várost szemléltük a lemenő nap fényében, megvallottam a baccalaureusnak ámulatomat.

- Úgy, úgy, Siorac - szólt ő -, ideje megtudnia, ha már e hajlékban él, akárcsak én: a marránus teknőc.

- Teknőc? - hüledeztem. - Ezt hogyan érti?

- Olyan teknős, kinek páncélja az a római katolikus Szentegyház, mely egykor nagy és kegyetlen üldözője volt Portugáliában és Spanyolországban. Minekutána kénytelen-kelletlen áttért elnyomói vallására, pajzsot kovácsolt belőle magának, oltalmul ez elnyomás kiújulása ellen. Hanem e páncélzat alatt, mely hátát nyomja, de egyszersmind védi is, épen őrzi teknőcszívét. S az megmaradt zsidónak, a régi hithez hűnél hívebbnek. Ez magyarázza mindama furcsaságokat, melyeken kegyelmed megütközött. Holnap szombat van, Sanche mester szabbatja, ezért a nagy sürgés-forgás, melyet láthatott: a takarítás, fehérneműváltás, kivilágítás.

- És mire a tűz, holnap, az én szobámban?

- Ez ám a ravasz dolog - nevetett nagyot Fogacer. Odüsszeusz maga sem eszelhetett volna ki jobb cselt. Mint tudja, szabbatkor a zsidó nem gyújthat tüzet, Concepción tűzhelye tehát kialszik, s estelig úgy is marad - nem eszünk mást, csak hideg húst. Hanem ez nagy veszélyt hozhat a marránusra. Mert megeshet, hogy egy szomszéd, ki irigyli Sanche mester szerencséjét, gyanút fog, ha szombatonként nem száll fel étkezéskor füst kéményünkből, s gyanúját megosztja papjával. Márpedig a papok sosem férnek a bőrükbe. No, Siorac, itt a furfang: a kegyelmed szobájának és a konyhának egyazon lukba fut be a kéménye. Fontanette nem marránus, ő bátran tüzet gyújthat, s a megfelelő órákban tüzet is rak majd a szobában, úgyhogy a kémény elegendő füstöt bocsát ki a háztetőnkre, s nem kelti fel hitbuzgó szomszédaink gyanakvását:

- Ó, be tetszik nekem e csel! - mondtam. - Gyűlölöm a pápista elnyomást.

- Isten adja - vonta fel fekete szemöldökét Fogacer -, hogy ugyanúgy gyűlölje majd a hugenotta elnyomást is, ahol kegyelmetek oldalán az erő.

- Hisz gyűlölöm én azt is. Nem vagyok vakbuzgó.

- Azt tapasztaltam.

- Hanem nincs-e veszély abban is - kérdeztem rövid tűnődés után -, hogy sosem vásárolunk disznóhúst, lévén e hús, jó íze ellenére, gyűlöletes a zsidók szemében? Mit gondolhatnak erről derék szomszédaink?

- Ezért vásárol Jean, a legény, ki Fontanette-hez hasonlóan nem marránus, csütörtökönként egy-egy darab disznóhúst a mészárostól.

- Hogyan? Disznóhús ebben a házban? Ez is megeshet?

- Nem jut az el sosem asztalunkra. Mivel Concepción nem hajlandó hozzányúlni, Jean belefőzi vérebei pástétomába és nekik adja.

- Vétek!

- Nagy és szörnyű vétek. Hisz tudja, Siorac, mennyire kedvelem a disznópecsenyét.

- No és hogyan maradhat Sanche mester tétlen szombatonként, holott a patikát nem csukhatja be?

- Szombaton kora reggel Sanche mester kilovagol montolivet-i birtokára marránus segédei és Balsa küklopsz kíséretében, oly ürügyön, hogy szőlejét műveli. S haza sem tér, míg be nem sötétedik.

- És a patika? Ki szolgálja ki ez idő alatt a klienseket?

- Jean és jómagam. Az már két ember. És - tette hozzá nevetve - ha Samson beáll hozzánk tanulónak, hárman leszünk.

Én is nevettem, szívből, és egy cseppet sem bosszankodtam, mert tudván tudtam: Samson érdeke egybeesik Sanche mesterével, bár ez utóbbira eddig nem gondoltam.

- És vasárnap?

- Haj, szomorú és kínos nap az a marránusnak, mert sokat kell páncéljának áldoznia. Luc kivételével, ki a protestáns templomba megy, hol találkozni fog kegyelmetekkel, Sanche mester nagy dérrel-dúrral elvonul övéivel egyetemben Miasszonyunk templomába, hol saját padja van. S ott azután kezében egy pápista imakönyvet tartva, melynek förtelmei bizonnyal égetik ujjait, s szemét lehunyva, hogy ne lássa körös-körül a szobrokat, feszületeket, képeket, üvegablakokat s a bálványimádás más kárhozatos eszközeit, lélekben Mózes istenéhez fohászkodik, s bocsánatát kéri, amiért ott van, ahol van.

Mivel én hallgattam, e képen merengve, Fogacer megkérdezte:

- Nos, mit szól mindehhez? Elítéli-e a marránusokat képmutatásukért?

- Dehogy - feleltem -, hiszen kényszer és zsarnokság szülötte.

Jól emlékeztem még a titkos Mária-kultuszra, melyet Barberine és Maligou nenő űzött hugenotta menedékünkben a pajta mélyén: mert nagyon is igaz, hogy félelemmel s kényszerrel téríteni annyi, mint erőszakot tenni a lelken, és az senkinek sem használ!

- Én is így tennék - tettem még hozzá -, ha máglya fenyegetne.

Fogacer elmosolyodott.

- Mi engem illet - szólt, felvonva sátáni szemöldökét -, fölösleges a feltételes mód: én így teszek. S nem kerül nagy megerőltetésembe. Ennyit szokásom tenni, és nem többet, hallja, Siorac: évente egyszer gyónok és áldozok. Vasárnaponként misét hallgatok. Keresztútnál, feszület előtt keresztet vetek. Lekapom fövegemet, ha processzió halad el előttem. Ha szükséges, térdet hajtok. Egyszóval, nekem is megvan a teknőm. Én abban különbözöm a marránusoktól...

S mivel félbehagyta a mondatot, és ahogy szokott, fodros szájjal mosolygott, megkérdeztem:

- Miben?

- Hogy az én páncélom nem rejt semmit.

Így tudtam meg, hogy Fogacer baccalaureus nem kevésbé hitetlen a teológiában, mint a filozófiában, s egyes-egyedül csak a medicinában hisz, ámbár, mint később megértettem, bizonyos tanaira nagy gyanakvással tekint.

Akkor eszembe ötlött: ideje Samsonért menni, tehát elköszöntem Fogacer-tól.

- Vigye magával Miroult - mondta ő -, fegyverkezzenek fel mindketten, s az út közepén haladjanak, kezükben kivont kard, övükön pisztoly.

Majd megragadta és megszorította kezemet, és a fülembe súgta:

- Thomassina bona mulier est et formosa et sana. Bene, bene.^[38]

Ejha, gondoltam. Hát az egész város tudja? Üsse kő, azt se bánom. S úgy futottam utcákon és közökön át, még Miroult is kifullasztva, mint csődör a legelőre, mivel alig vártam már, hogy jóságos gazdasszonyomat viszontlássam. És ámbátor itt Párizsban, hol e sorokat rovom, éppoly friss vagyok és erős, mint volt apám az én koromban, kötve hiszem, hogy képes lennék oly fürgén és kitartóan szökellni kőről kőre, mint aznap, tizenöt esztendőm virágjában, a langyos estében, kivont karddal s szívemben azzal az érzéssel: sose halok meg! Haj, én drága Languedocom, hogy hiányzol aranyos száműzetésemben! Haj, édes montpellier-i élet! Haj, Thomassine!