Tizedik fejezet

Engem, ki a sarlat-i tél szigorához szoktam, hol gyakorta hó fedi a dombokat a leghidegebb hónapokban, valósággal megigézett Montpellier enyhe éghajlata. Január hó folyamán - mely errefelé az ünnepségek hava - minden istenadta reggel előjött a nap, s legfeljebb estére hűlt le annyira a levegő, hogy be kelljen gyújtani. A kandallókban a fennsíkról ide származott tölgyrönkök pattogtak, puszpánggallyak, kivénhedt szőlőtőkék, rozmaring- és hangagyökér. Ennek kivált szép volt a lángja, nemigen magas, de annál inkább szemet gyönyörködtető s jó illatot árasztó. Ez eszenciának s gyógyító erejének tulajdonítom, hogy soha meg nem betegedtem, míg e szép városban időztem, sőt még csak meg sem hűltem, amire egyébként hajlamos vagyok...

A város lakóinak kitörő vidámsága naponta megmutatkozik mindannyiok magaviseletében, kortól s nemtől függetlenül, s szabad folyást nyer a farsangi mulatságok idején és húshagyókedden, mégpedig igen pogány formák közt, ámbár a hagyomány a keresztény nagyböjthöz köti a vigasságokat. Meg kell vallani, szülőföldemen nem találkoztam ily túláradó örömmel, sem a táncnak, éneknek, zenének s maskurának oly nagy szeretetével, mint itt. Olvasóm gondolhatja: ámbár ekkor sem hanyagoltam el az orvostudományt, hanem nap mint nap dolgoztam rajta, mint takács a szövőszékén (vagyis naponta továbbszőttem leendő tudományom kelméjét), megragadtam minden alkalmat, hogy a városban fel-alá vonuló vidám menetekhez csatlakozzam.

A montpellier-i legények januárban szoktak szerenádot adni szerelmesüknek. E végből zenészeket fogadnak föl (kik e hó folyamán éppen nem szűkölködnek munkában). Kettő közülük oboán avagy gitáron játszik, a harmadik egyszerre cintányéroz, dobol s furulyál, bámulatos ügyességgel váltogatva hangszereit, úgyhogy nem fogytam ki csodálatukból. Este, hazatérőben, ha egy kisebb csoportot pillantottam meg az utcán s fáklyavivő szolgákat, a nyomukba szegődtem. Mihelyt megérkeztek a leány háza elé, a zenészek rákezdték. Akkor az apa ablakot nyitott és megtudakolta az udvarló nevét. Ha a legény levette álarcát, megmondta a nevét, s az nem volt az apa ellenére, az ablak nyitva maradt. Ellenkező esetben becsukódott, s a ház zárt és süket maradt a szerenád egész ideje alatt. De bántó avagy gyalázó szavak nem estek, s nem is ürítettek soha vízzel, húggyal, szarral teli edényt a muzsikusok fejére, ami másutt, sajna, szokás. A montpellier-iek körében, kiknek szokásai nem kevésbé emberségesek, udvariasak, szelídek, mint amilyen enyhe éghajlatuk, ismeretlen az effajta durvaság.

Ez a nagy vigasság év kezdetén boldog esztendőt ígér, ámbár az effajta jóslat ritkán válik be, s fájdalom, igen rosszul illett az 1567-es évre, amelybe akkor léptünk, s amelynek lejárta előtt kiújult a gyilkos testvérháború, hugenották és pápisták ismét egymásnak estek boldogtalan honunkban.

No de a jövő olyan, mint az összetekert vászon; ahogy a napok telnek-múlnak, úgy tárul lassacskán föl előttünk legöngyölödve, s én, e január hónapban eljövendő borzalmakról mit sem sejtő, könnyű szívvel vetettem bele magam a várossal egyetemben a játékokba, melyeket oly igen kedvelnek szeretetre méltó gyermekei.

Képzelhetik, mennyire elememben voltam. Figyelmes szemmel-füllel s az ifjúkor telhetetlen kíváncsiságával lestem a játékokat, hisz ezek ismeretlenek a mi Périgord-unkban.

A legszebb, mi itt szokásban van, a húshagyókeddi karikatánc a Canourque téren. Ez, mint már mondtam, a város legszebb tere, megérkezésünk napján itt gyönyörködhettem a bájos mandulatáncban.

Húshagyókedden nem cukros mandula járja, hanem karika. Hosszú fehér ruhába öltözött, maszkás, dúsan felékszerezett nemeskisasszonyok fehér-arany karikákat hajtanak; táncosaik is hasonló öltözéket viselnek, s a játék úgy megy, hogy síp, dob és cintányér szavára a legények át- meg átbújnak a karikákon, melyeket a leányok kényük-kedvük szerint tartanak elébük. Mert ha nincs ínyükre a legény, ki át akar bújni a karikán, nyomban magasra emelik, s elbuktatják az udvarlót. Ha kedvükre való a fiú, de incselkedni akarnak vele, elé tartják, ám mindjárt el is kapják a karikát, úgyhogy az udvarló, ha át akar jutni rajta, kénytelen lábát hátrahagyva fejjel-karral előrevetődni, s a karika túlfelén a kövezetre huppanni, tagjai nagyobb veszedelmére. De ha sikerrel jár a mutatvány, nagy tapsot arat, s a leányzó piruló, bűnbánó arca tanúsítja: karikája immár foglalt. Noha e tánc miértje s mikéntje félreérthetetlen, árnyéka sincs benne parlagiasságnak avagy trágár tréfának, rossz csengésű nevetésnek, ami igazán csodálatos, hanem csupa finomság és báj, s én nem győztem bámulni.

Az év e szakában folynak esténként, fáklyafénynél, a bálok is. Nemesek vagy gazdag polgárok rendezik valamennyit, s azt tapasztaltam, ugyanazok járnak el ide is, oda is, minthogy engem, a nemesúrfit s mi több, Joyeuse úrnő öccsét, mindenhová meghívtak. Samsont is, lévén öcsém és csodaszép, hanem ő mindannyiszor elhárította a megtiszteltetést, mondván, hogy az „merő haszontalanság, hiúság, léhaság s kicsapongás”. Hőn szeretett öcsém akként vette újfent magára szigorú hugenotta erkölcsét, mihelyt rómás asszonya eltávozott, mint köpönyeget, melytől csak azért vált meg pár percre, hogy kissé elhancúrozzon egy virághímes réten.

Bár életemben sem táncoltam addig, s úgy neveltek, ahogy neveltek, minden bálon ott voltam, igen gyorsan megtanultam rázóst, ugratóst, szökellőt járni, amiben kettős gyönyörűséget s örömet leltem, egyfelől saját testem mozgása, másfelől a leányok nyújtotta látvány folytán, lévén a finom női test hajladozása e tánc közben felette bájos és kellemetes. Farsang utolsó napjáig, amikor a bálok hivatalosan véget érnek, azaz egy álló hónapon át mindig jóval éjfél után kerültem haza. Ingem facsaró víz volt, a lábom majd leszakadt, hanem azért másnap már hajnali ötkor talpon voltam ismét, frissen, mint a pirkadat (mely fel sem derengett még), s tiszta fejjel, tudásszomjasan indultam az iskolába, Miroul kíséretében. Én könyveimet cipeltem, ő írószerszámomat s gyertyámat. Övünk mellé kardot, pisztolyt dugtunk, lévén még sötét éjszaka, ámbár éppen oszlóban. A Világvége utca sarkán azután átvettem Miroultól pennát, kalamárist, gyertyát, s rábíztam fegyvereimet. Nem tagadom, némi bágyadtság bujkált tagjaimban, s lelki szemeim előtt az előző este szemlélt édes arcocskák látomása lebegett a sebek, harmadnapos lázak s kelevények fölött, melyekről professzorunk prelegált, hanem azért megbirkóztam a munkámmal s inkább jól, semmint rosszul. S ha meghívtak, este kezdtem elölről.

Húshagyókedd előtti hétfőn betoppant hozzám Justin de Mérol, Aglaé öccse, egy igen csinos, tizenhat esztendős legényke, ki barátságába fogadott. Nagy nevetve átnyújtott egy bő fehér köntöst, fehér maszkát, zsákot s egy vesszőkosarat.

- Mit kezdjek én e vértezettel? - kérdeztem megrökönyödve.

- Ej - mondta Justin, kinél könnyű helyen állt a nevetés, s ki nem párizsi franciául beszélt, mint a nővére, lévén meglehetősen műveletlen -, belebújsz a köntösbe, felteszed a maszkát, s kötényformán nyakadba kötöd a zsákot.

- De mit rakják bele?

- Az titok - hahotázott Justin.

- S mire való a kosár?

- Az is titok.

- Fogadni mernék - vettem jól szemügyre a kosarat -, hogy az a fül ott középen arra való, hogy annál fogva magam elé tartsam, mint egy pajzsot.

- Nyertél - bólintott Justin. - Kérlek, Pierre, ne feledd, holnap, február tizenkettedik napján van a nemesek farsangja, s oly jól akarunk mulatni, mint a nyulak márciusban. Holnap déli harangszókor érted jövök, s akkor mindent elmagyarázok.

Azzal kacagva, szeleburdin elfutott. A világ legkedvesebb sihedere volt, bár a fejébe nem sok ész szorult, minek különben nem volt rá nézve különös fontossága, hisz egy oly apának volt elsőszülött fia, ki évi százezer libra jövedelmet mondhatott magáénak.

Másnap tizenegy órakor csakugyan megjelent Justin vidáman szökellve, könnyű léptekkel (tudni való, mitől oly könnyűekkel). Mögötte inasa, karján egy nagy zsák.

- Rajta, Pierre, vértezd fel magad - nevetett rám Justin. Mivel a vidámság ragadós, én is felderültem, s örvendezve bújtam köntösömbe, mert álöltözetet hordani mindig nagy öröm (hiszem, tán még a kígyó is örül új bőrének). Feltettem álorcámat, s hajamat sipka alá rejtettem: lévén szőke, elárult volna. Justin maga kötötte nyakamba a zsákot, torkaszakadtából hahotázva, majd azt mondta:

- S most vedd a muníciót!

Ezt hallván, az inas átadogatta neki a magával hozott narancsot.

Elképedtem.

- Hogyan, narancs? Narancsot vágjak mások fejéhez? Nem kár érte? Sarlat-ban szép ára van a narancsnak, ha nagy ritkán kapható.

- Mifelénk ellenben mindössze négy vasba kerül két tucat - felelte nevetve Justin -, egyszóval ingyen van. S ládd-e, Pierre, kiválogattam a puhábbját, hogy ne tegyen kárt az ostromlottakban.

- Kit kell megostromolnom?

- Mindazokat, kik hozzánk hasonló vértezetben vannak, de a vállukon nem kék szalagot viselnek, mint mi, hanem zöldet. Pierre, ideje mennünk, ne késlekedjünk! Pártunk úgy határozott, a Miasszonyunk-templom előtt gyülekezik, s ha lehet, ura marad a helyzetnek. Inasom velünk jő, s ellát lőszerrel.

- Nagyon meg van rakva. Hátráltatna bennünket. Majd velük jön Miroul is egy másik zsákkal, s abban hozza a muníció felét.

Szép harc volt; meg kell adni, s bolondul mulattunk, de nemcsak mi, hanem az a sokféle rendű-rangú ember is, ki körénk sereglett nevetve, tapsolva, s egyre közelebb nyomulva, hogy jobban lássa a csata kimenetelét (Montpellier népe legalább olyan kíváncsi, mint Párizs hírhedetten bámész lakói). Végezetül már alig mozdulhattunk miattuk, s a nekünk szánt lövedékek nemegyszer fejükön, arcukon csattantak.

A kék és zöld párt úgy egyezett meg egymással: ha egy narancs egyszer földre hullott, az utca porába, azt nem szabad fölvenni s visszadobni: vissza csak azt a gyümölcsöt hajíthattuk, melyet ügyesen, röptében kaptunk el. Nekem két ízben is sikerült e vitézi tett a nép nagy gaudiumára. Hanem voltak a sokaságban olyan akasztófára való csibészek is, kik a mocskos, sérült gyümölcsöt is felkapták a kövezetről, s találomra, vad erővel elhajították, kit sem kímélve, még a békés nézőket sem. Ezt látván, a két párt vezérei összebeszéltek, s adott jelre mind e gazfickók ellen fordultunk. Hirtelen megindultunk feléjük, sűrű bombázással megfutamítottuk a csirkefogókat, majd vereségüket betetőzendő birokra keltünk velük, s jól elagyabugyáltuk őket. A nyúlszívűek erre nyakukba szedték a lábukat, s futás közben egyre azt üvöltözték: ölik őket; kiáltásaikat felkapta a sokaság, amiből nagy zaj-baj támadt, s az odacsalta Cossolat-t és íjászait.

Cossolat bosszúsan vonta össze szemöldökét, amint a szeméttel teleszórt templomteret megpillantotta - s minek tagadjam, az én hugenotta szívem is elszorult e látványra, lévén nagy tisztelője a föld gyümölcseinek s igen takarékos az ember táplálékául adatott javakkal. Minthogy pedig a kapitány szeme, szőre, bőre igen sötét volt, nagy hatást tett ránk szemöldökének rángása, annál is inkább, mivel tudtuk: a kapitány, mint a megreformált vallás híve, szigorúan elítéli a katolikus nemesség esztelen tékozlását. S csakugyan, majd fölvetette a méreg ez irdatlan pocsékolás láttán, ám mivel gondja volt saját előmenetelére, s tudta maskuránkról, kik vagyunk, nem akarta megkockáztatni, hogy ez aranyifjak családjával összekülönbözzék, tehát szemöldökét összevonva harapós-nyájasan mondta:

- Uraim, ha kegyelmetek nem azok lennének, akik, bizony mondom, pár napra a város börtönében szállásolnám el valamennyiöket rendbontásért. Hadd idézzem mindazonáltal eszökbe: e mulatság hagyományos ugyan, ám mind a mai napig tiltott. Ez egyszer hajlandó vagyok szemet hunyni (mint később megtudtam; szemet hunyt ő minden évben), de két feltétellel; előszór: ha ki-ki ad egy solt az őrmesternek, minek fejében gondoskodni fog a tér feltakarításáról. Másodszor: ha a megmaradt narancsot elviszik az ispotályba, hol a puszta szalmán háló szegény éhezők örömmel kebelezik majd be a gyümölcsöt.

Ráálltunk alku nélkül; Cossolat nem oly ember volt, ki ellentmondást tűrt volna. Odaadtam én is a magam obulusát az őrmesternek. A lelkem mélyén igen szégyelltem, hogy ily pazarlásba keveredtem, s örültem, hogy Cossolat nem ismerhet föl az álarcban. Hogy jelen vagyok, azt mindazonáltal sejthette, hisz Miroul a többi inassal együtt indult narancsostul, zsákostul az ispotályba.

Cossolat helyreállította a rendet, és elvonult. Akkor befutott valaki, és azt kiabálta, szép felvonulás van a Téres utcában, s mivel erre a sokaság mint birkanyáj tódult oda, én is futottam cimboráimmal. Csakugyan szép maskarádét láttunk, gitár-, síp- és dobszóra táncot lejtő alakosokkal. Mind álorcát viseltek, s hajukat is vendéghaj alá rejtették. Voltak, akik matróznak öltöztek, ezek kötelet lóbáltak s hallal teli kosarat (Istennek hála, a halak csupán papirosból voltak, kifestve), mások rómásnak, s hátukat, hasukat, feneküket teletűzdelték bűnbocsánat-cédulákkal, megint mások földmívesnek, mesterségük jelvényeivel; s végezetül egy csoport férfi nőnek öltözött. S ámbár a maskurák mind szilajon rázták fejöket tarka ruháikban, szilajon táncoltak, énekeltek, szökdécseltek s nagyokat kurjongattak, mindannyiokon túltettek azok az eszeveszettek, kik kisasszonyruhát, cipőt, hosszú álhajat viseltek. Úgy viselkedtek, mint megannyi fürdős kurva: fecsegtek, kotkodácsoltak, gágogtak, csípejüket riszálták, kacsingattak, szemérmetlenül fintorogtak, s oly kéjsóvár képpel s buja taglejtésekkel környékezték meg a járókelőket, mintha a helyt le akarnák húzni róluk a nadrágot. Ezen a nép jót nevetett, s tán mi is jót mulattunk volna rajtuk, ámbár nem szeretem a kedves női nem ily durva kifigurázását, ha a bolondok nem vetették volna nyomban ránk magukat, mint ínség a szegényre, s nem kiáltozták volna torkuk szakadtából, hogy mi vagyunk, lám, a legcsinosabb fickók Montpellier-ben, tehát megparancsolják: vegyük őket nyomban feleségül. Azzal nagy sikongatva elkezdték fogdosni testünk minden porcikáját, azokat sem kivéve, melyeket rendesen az asszonynépnek tartogatunk, nem átalltak ruhánk alá nyúlkálni, s igyekeztek álarcunkat elragadni. E szemérmetlenek között is a legbujább, legbolondabb, legeszeveszettebb egy hórihorgas, ösztövér „asszonyság” volt vörös parókában, ki úgy megszuttyongatott, addig-addig ölelgetett hátulról, mígnem megsokalltam, s könyékkel hasba vágtam. Hogy erre hátratántorult, ököllel arcába csaptam. Nem találtam ugyan el, de az ütés szele lesodorta álarcát. Villámgyorsan utánakapott s visszaillesztette, én mégis megláttam arcát.

Megkövülten álltam, s nem akartam hinni a szememnek: Fogacer-ra ismertem az alakoskodóban.

Nem tudtam mit gondolni e felfedezésről - ami, hitemre, más szavakkal annyit tesz, mint nagyon is sokat gondolni felőle. Mindenesetre hátat fordítottam a maskuráknak, kiknek szilaj tánca megrengette a kövezetet, s mivel úgy hírlett, a Csík-toronynál tenger nép gyűlt össze és sok bábu előkelő városbeliek torzképével, s ezeket (mármint a bábukat) hordozóik körülhurcolják majd a városon egy harsonással az élükön, én is látni kívántam e csudát, tehát nagy nehezen utat törtem magamnak a csődületben, s Miroul, nem tudom, hogyan és miképpen, nyomon követett. A Csík-toronyhoz nem férkőzhettünk közel, oly nagy volt körüle a tolongás fent mondott bábuk miatt, melyek a közkajánság nagy gyönyörűségére szolgáltak. Egyszerre megláttam Samsont. Rögtön felismert, noha álarcban voltam, s némán, dühtől remegve a nyakamba borult. Nem szólhatott nagy felindulása miatt. Elcsodálkoztam e vad harag láttán, kérdésekkel ostromoltam, s ő így felelt, amint ismét szóhoz juthatott:

- Jaj, Pierre! Nem tűrhetem e gyalázatot! Itt van Merdanson, Carajac, Gast, ők is tombolnak dühükben, látván iskolánk megcsúfolását s nagytekintetű mesterünk meggyalázását.

- Sanche mester meggyalázását! - kiáltottam. - S ki a tettes?

- Siorac - szólt Merdanson, áttörtetve a sokaságon, alvezéreitől, Gasttól, Rancureltől és Carajactól követve. - Siorac - hajolt közel fülemhez -, ez gazság! Eme szaros szarfiak adná Isten, hogy az öreg ördög seggükön kezdve tűzze őket nyársra a pokolban, s az öreg ördög felesége rokkájára sodorja bélüket! Eme ganajok, mondom, eme fosok, eme trágyalevek, egyszóval eme bélsarak bélsarai - egyébiránt nem tudom, kik ők valójában - Sanche mestert... Siorac, ez gyalázat! Nem tűrhetjük, hogy e bábut végigvigyék a városon! Iskolánk becsületébe gázol, ki tanárunkat gyalázni meri!

- Nem tűrhetjük! Hisz oly nagyon szeretem őt! - Samson szeme könnyezett is, villámlott is.

- Tudjuk-e, kiktől jő a csapás?

- Nem - szorult ökölbe Carajac mancsa -, álarcot viselnek. Hanem tudom, Istenem, örömest megfizetnék nekik! Amire Gast és Rancurel eltökélten rábólintott.

- Akkor ki kell kémlelnünk - mondtam.

- Mit? - kérdezte Merdanson.

- Hogy kicsodák és hányan vannak. Maradjatok itt együtt! Odafutok, s mindjárt jövök is vissza.

Azzal lábujjhegyre ágaskodtam, s „Helyet! Hé, helyet! Helyet!” kiáltással bátran belegázoltam a sokaság sűrűjébe, mely úgy vált ketté előttem, mint a Vörös-tenger habjai Mózes előtt. Ily nagy, lám, a sokaság fölött egy eltökélt ember s érces hang hatalma. Hamarosan ott voltam a legelső sorban.

Nem kellett sokáig keresgélnem, hogy megleljem a húsz bábu között, melyet e csirkefogók összegyűjtöttek, Sanche mester torzképét. Egy vörös pofájú, disznószemű, behemót fickó emelte a feje fölé, s mutogatta jobbra-balra, cimborái nagy derültsége közepette.

A bábu maga valójában kezdetleges tákolmány volt, afféle madárijesztő, két keresztbe tett bot, hanem a fején patikusföveg díszlett, hosszú orra volt s hosszú szakálla. Erről az egész város felismerte volna Sanche mestert akkor is, ha nem lóg nyakában a felirat: Sanche mester. De nem a torzkép volt a legrosszabb a dologban, nem is a mester kifigurázása, hanem a bábu fekete köntösére tűzött aljas gúnyversek. Bal fenekén ez volt:

Kotyvaléka ölő méreg,

városunkból kivessétek!

Elöl, nemzőszervén, az alábbi gyanúsítás, mely ránk is vágott, Samsonra és énrám:

Ifjú kecske, kivénhedt bak,

Hej, szabad a tánc, diák urak!

Szíve táján a harmadik:

Jó keresztény disznót nem fitymálja,

Álkeresztény gyűlöli s utálja.

Mi több, az aljas vádat még beszédesebbé teendő csúfságból szalonnadarabokat s pörcöt tűzködtek Sanche mester köntösére.

Szemem-szám elállt ennyi kegyetlen s esztelen gonoszság láttán. Minden lehető módon megrágalmazták Sanche mestert, szakmai és férfiúi becsületébe gázoltak, a hitbeliről nem is szólva. S ez utóbbi volt a leggyűlöletesebb s egyszersmind a legveszedelmesebb is, mert eretneknek mondta s papok bosszújának tette ki a magisztert.

Fejembe szökött a vér e gyalázatos látványra. Kis híján rávetettem magam a nagy baromra, hogy kitépjem kezéből a bábut. Ám az esztelenség lett volna. Menthetetlenül alulmaradtam volna a túlerővel szemben, hisz egyelőre azt sem tudtam, hányan vannak. Különben is azért jöttem, hogy felderítsem a helyzetet, nem hogy verekedjek. Fokról fokra nyugalmat parancsoltam magamra s arcomra, majd odaléptem a nagy hólyaghoz, mosolyogva (illetve legalább mosolyt erőltetve ajkamra, egyedül a szám látszott ki a maszka alól), s mert tudtam: fehér köntösöm bizonyos tekintéllyel ruház föl a szemében, leereszkedő udvariassággal megszólítottam:

- Bámulatos gúnyképet fabrikált, uram. Úgy hiszem, ez a legjobb mind között. Bizonnyal medikus az úr s cimborái nemkülönben, és sokat szenvedtek Sanche mester vesszejétől?

- Még hogy medikusok! - méltatlankodott az az ostoba fráter. - Piha! Az orvos szaron, köpeten s húgyon él. Mi más eledelhez szoktunk. Jogászok vagyunk.

- Á, jogász úr - adtam a szívest s hízelkedőt. - Az én szememben kegyelmetek a tudás alfája és omegája, mindennél többre becsülöm az urakat. Meg is hívtam volna a felvonulás után egy kis kollációra mindannyiokat e bábu tiszteletére, ha nem lennének oly számosan.

- Hisz mindössze tízen vagyunk - felelte a jogász. - Ha nem riad vissza e számtól, öt órakor találkozhatunk az Aranyhordóban.

- Úgy van, öt óra tájt találkozunk - szóltam, és elköszöntem.

Amint a medikusok meghallották, hogy az ocsmány csíny mögött a jogászok állnak, fogukat csikorgatták s mindjárt rájuk akartak rontani. Én azonban bebizonyítottam nekik, hogy ide taktika s körültekintés kell. Mindenekelőtt tegyük fel álarcunkat. Azután nevetve s nyájas arccal megközelítjük a gazfickókat, felajánljuk, hogy segítünk vinni a bábukat, s amint a gúnyképet kezünk közé kaphatjuk, Samson ízzé-porrá töri; a mi dolgunk csak annyi, hogy hirtelen lerohanjuk a jogászokat, mialatt Samson - tudni való, mekkora dühvel - elvégzi kegyes munkáját. Minden így is történt. A meglepetés ereje nagy volt, s bennünket segített. Még magukhoz sem tértek a mi jogászaink, máris nekik estünk, de keményen ám, bevertük a szemüket, szét az állkapcsukat, lenyelettük velük a fogukat, beletérdeltünk vakbelükbe, farba rugdostuk őket. Dühödt támadásunk nyomán elterültek a földön, mint a disznók, s csak nyögtek, mialatt Samson, ki szép volt haragjában, mint Szent Mihály arkangyal, ízekre szedte a bábut, széttörte karját s minden tagját, cafatokra tépte ruháját, sárba tapodta a hamis orrot-szájat, és tüzet csiholva alágyújtott a romhalmaznak. Egyetlen perc alatt porrá égett a mű, mely oly sokórai alattomos munkájába került a jogászoknak.

De csakugyan közel esik a Capitoliumhoz a tarpéji szikla! Diadalunk pillanatában kerültünk a legnagyobb veszedelembe. A sokaság felbőszült, látva, hogy egy szép bábut megsemmisítettünk, s mivel talán azt képzelte, a többivel is így akarunk elbánni, fenyegetően felmordult, s úgy tetszett, mindjárt széttép bennünket. Én megpróbáltam ugyan a lelkére beszélni, elmondtam: mi csupán a mesterünket ért bántalomért vettünk elégtételt, ki éppen nem szolgált rá efféle csúfságra, sőt oly híres, hogy a király és Medici Katalin is ellátogatott házába, amikor Montpellier-ben járt. Hasztalan. A nép haragja nőttön-nőtt szavaimra, mérges tekintetek, felemelt öklök s „Halál rá!” kiáltások környeztek. Be ijesztőek is a mi derék honfitársaink, ha felbőszülnek! „Le velük! Le a gazokkal! - bömbölték. - El akarják rontani mulatságunkat! Haj-rá! Kapd el, csípd meg! Ne tétovázzunk, testvérek, heréljük ki a csirkefogóit!”

Egymásnak vetettük vállunkat, s halottsápadtan készültünk fel az élethalálharcra, amikor valaki elkiáltotta magát - később tudtam meg, Miroul volt az, ki amilyen fürge, szempillantás alatt észrevétlen ott termett ellenségeink sűrűjében: „Vigyázat! Vigyázat! Jön Cossolat kapitány!” A kiáltást itt is, ott is felkapták, továbbadták, úgyhogy a tér hamarosan a kapitány nevétől volt hangos - ki, az igazat megvallva, akkor éppen azzal volt elfoglalva a Téres utcában, hogy az őrjöngő alakoskodókat rendre tanítsa. Hanem fokról fokra hozzá is elért a híre, hogy a Csík-toronyhoz szólítják, s pedig igen sürgetősen, lévén ott valami zavargás, s íjászaival a toronyhoz vágtatott, úgyhogy a mi nagy megkönnyebbülésünkre, addig kiabáltak, hogy „Farkas, farkas!” míg a farkas csakugyan meg nem jelent.

Amint a sokaság megpillantotta Cossolat-t, megéljenezte, s nyomban bevádolt bennünket nála, fejünkre vonva a kapitány haragját. E gonoszok, kiáltották, elégettek egy bábut, s elagyabugyálták a bábvivőket.

- Micsoda! - adta a haragost Cossolat, ám közben rám kacsintott, jeléül, hogy már előbb is felismert álarcom ellenére. - Mit kell hallanom? Egy bábut megsemmisíteni! A farsang kellős közepén? Hallatlan bűn! Uraim, ne ellenkezzenek, hanem ezennel kövessenek a tömlöcbe, hová haladéktalanul bezárom kelmeteket. Íjászok, vegyétek körül őket!

Merdanson szólni készült, hanem én könyékkel jól oldalba böktem, mire elnémult, s megértette: most csak egy a fontos, hogy e gyilkos sokaságból kikerüljünk s nem hogy dutyiba csuknak-e.

Mihelyt kivergődtünk a tumultusból, Cossolat lehajolt nyergéből, s félig komolyan, félig csúfondárosan megjegyezte:

- Siorac uram, ha hihetek szememnek, kegyelmed mindenütt ott van, ahol verekszenek.

- Kénytelen voltam vele, kapitány. Látta azt az undorító bábut?

- Láttam - fogta halkabbra a hangját Cossolat, s elkomorult -, láttam, mielőtt kegyelmetek elpusztították, s igen rossz előjelnek vélem, mert eme mafla jogászok mögött, kik, amilyen sárgacsőrűek, nem látnak tovább az orruknál, s azt teszik, amit nekik mondanak, félelmes emberek húzódnak meg. Föld alatt bujkáló emberek, kik ámbár vakok, mint a vakondok, igen jól végzik a maguk aknamunkáját. Pierre, vésse eszébe: hol a marránusokat támadják, onnan nincs messze az inkvizíció, s máris a hugenottákra feni vasát. Rossz hírek járnak, s nemhiába. Azt beszélik, az olasz nő megint a spanyolhoz törleszkedik, s kegyelmed tudja, mi az ára az anyakirálynő áhította szövetségnek. Új hugenottaüldözések felé tartunk.

Mindezt igen halkan mondta, s azután a száját sem nyitotta ki többé, míg a városi börtönhöz nem érkeztünk. Ott egy meglehetősen tágas terembe vezetett, hol asztal és több szék is volt, és megesketett: nem dicsekszünk el mai hőstettünkkel, sőt teremtett léleknek sem szólunk felőle.

Ez nagy csodálkozással töltött el bennünket, hisz a dolgot eladdig csupán jogászok és medikusok perpatvarának véltük. A kapitány még hozzátette:

- Kik e dolgot kieszelték, nem lesznek hálásak azoknak, kik tönkretették, és ők semmit el nem felednek.

- Mikor bocsát szabadon bennünket, kapitány? - kérdezte Merdanson.

- Sötétedéskor. Egyenként távoznak majd az urak egy félreeső kijáraton. Kivéve Sioracot, kivel más tervem van.

S csakugyan, egy órával később leeresztett függönyű hintó várt a mondott ajtó előtt.

- Pierre - vont félre Cossolat -, hagyja itt maskaráját! Joyeuse úrnő kegyelmedért küldött. Kék selyemujjasában jelenjen meg előtte. És Pierre - tette ujját epigasztrumomra -, szót se ama báburól! Kegyelmed ott sem volt. Mit sem látott. Ezzel szemben beszéljen, amennyit csak tetszik, a narancscsatáról. Egyszóval mulattassa Joyeuse úrnőt, hadd legyen kegyelmedtől elragadtatva. S legyen oka emlékezni rá, hogy kegyelmed e farsang délutánt vele töltötte!

Képzelhetni, micsoda gyönyörűséggel terültem el a pompás, aranyozott hintó párnáin, elgondolva, mi nagy veszélyben forogtunk. Hanem Cossolat megdöbbentett. Tehát még Joyeuse úrnő palotájában is vannak ügyes kémjei a kapitánynak, kik mindenről tudatják, gondoltam, utolsó szavain rágódva.

- Szörnyeteg! - kiáltotta Joyeuse úrnő, s én lábához borultam s csókokkal borítottam párnás kezét. - Szörnyeteg! - villant rám a szeme. - Micsoda tirannus még mulatságaiban is! Botrányt kavar! Mindent felborít, mindenkit felnyársal! Nem ismer kegyelmet! Mindenkit térdre kényszerít! Nem irgalmaz.

- Ej, úrnőm, mennyi szemrehányás egy semmi kis csetepatéért!

- Kicsi, uram? Hisz kegyelmedről szól a Sanche mester bábujára tűzött bökvers is!

- E bábut nem láttam - szóltam gyorsan. - A tömlöcben ültem, a narancscsata miatt.

- De Justin látta, s Aglaé felmondja kegyelmednek e paszkvillust.

- Nem merem, úrnőm! - adta a szende szüzet Aglaé.

- Majd merem én! Ide hallgasson, uram:

Ifjú kecske, kivénhedt bak,

Hej, szabad a tánc, diák urak!

- Ez gyalázat, úrnőm! - mondtam. - Mi több, a vers sántít, egyik sora rövidebb, a másik hosszabb.

- Mit számít a hosszúság - legyintett Joyeuse úrnő. - Szörnyeteg, feleljen egyenesen, kertelés nélkül! Mi van eme marránus kecskével s a szóban forgó deák urakkal?

- Úrnőm - feleltem ünnepélyesen -, ha lenne benne némi igazság, a hölgy jó hírének gondja némaságra kárhoztatna. Hanem a dolog hazugabb, mint a kapucinus barát szerénysége. Valójában gyűlölöm eme kecskét, szarvától patájáig.

S mert Joyeuse úrnő nagy szemeket meresztett, elbeszéltem szegény Fontanette történetét.

- Istenem! - vont vállat Joyeuse úrnő, kinek jó volt ugyan a szíve, mégsem esett meg egy közönséges szolgálón. - Mire e nagy hűhó? A leány hazatért falujába, s ennyi az egész. Uram - vágott szigorú arcot -, tehát még eme vászoncselédet sem hagyhatta békén! Étvágyának Thomassine sem elég?

- Thomassine, úrnőm?

- Ne tagadja, Cossolat mindent elmesélt nekem. Kisöcsém, ne duzzogjon ott az ablaknál! Jöjjön ide! S ne is próbáljon Thomassine becsületére hivatkozni! Hanem meséljen el mindent! Így akarom.

- Ej, úrnőm, mindent! Udvarhölgyei előtt? Akadnak köztük hajadonok is!

Ez felvillanyozta Joyeuse úrnőt. Odafordult udvarhölgyeihez, s félrebillent fejjel, csillogó szemmel, elfúló hangon mondta:

- Siorac úrnak igaza van. Hölgyeim, távozzanak! Vannak dolgok, miket hajadon nem hallhat férjhezmenetele előtt. „Gondolom, nyögdécselést”, morogta a foga között Aglaé (én azonban tisztán hallottam). A hölgyek sértődötten, de cinkosan össze-össze nézve elvonultak, kényszeredett mosollyal s kecsesen himbálva bő szoknyájukat.

- Pierre, kérem, fogjon át - szólt Joyeuse úrnő -, s vezessen ágyamhoz. Nem tudom, mi lelt, szédülök fulladozom, kérem, kapcsolja ki ruhámat. Ó, én kedvesem, be ügyes szobaleány válna öcsémből, be könnyű a keze, s be simogató a tekintete (s csakugyan el nem mondhatom, mennyire kedvemre volt e munka, lévén a hölgy húsa feszes és selymes tapintású és csupa jó illat). Hanem, Pierre, nem tudom, tanácsos-e kegyelmedre bíznom magamat ily védtelen, amilyen nagy zsarnok s garázda verekedő az úr.

Amire óvakodtam felelni, tudván, mire irányulnak a hölgy gondolatai s nem akarván őt sem siettetni, sem visszatartani.

- Jaj, oldja meg még ezt is itt, ni! - nyögött jólesően az úrnő. - Istenem, hisz úgyszólván mezítelen vagyok immár! Pierre, szemérmem lázong, vonja össze, kérem, az ágy kárpitját.

Összevontam a tudni való, milyen színű és éppen nem átlátszó kárpitot, hanem azért jól láttam őt szőkeségében fürödve e kékes fényben.

Csinos bókot kanyarítottam róla, amitől kigyúlt aranyszín szeme.

- Pierre, szava mint a cseppentett méz - szólt elcsukló hangon. - Nyelve mindenható!

- Úrnőm - súgtam a fülébe -, ki tudná ezt kegyednél jobban?

- Orcátlan - nevetett s bosszankodott egyszerre hölgyem. - A sátán maga, hogy így kísért! Be kár, hogy hű vagyok férjemhez, mint jó keresztény, ki minden áldott nap Istenhez fohászkodik s meggyónja vétkeit. Hej, lennék csak Thomassine! Sok szeretője van neki? Feleljen!

- Sok.

- Lám, egyeseknek jut minden, másoknak semmi. De mit művel, szörnyeteg?

- Kioldom ezt is, úrnőm. Pírban ég az arca, fuldoklik. Így jobb lesz.

- Szörnyeteg, visszaél helyzetemmel. Én oly gyenge vagyok, kegyelmed oly erős, oly zsarnok. Jaj, szörnyeteg - nyújtotta csókra ajkát (s az igen forró volt, mikor az enyémhez ért) -, nem szegi-e meg ismételt parancsomat? Nem érez-e kísértést rá? Nem tész-e erőszakot rajtam?

- De még mennyire, hogy érzek, úrnőm. Százszor is kísértésbe estem már. Ám ha ez sérti, máris megyek.

S úgy tettem, mintha ki akarnék bontakozni öleléséből. Képzelhetik, mennyire nem volt a hölgy ínyére e skrupulus, s micsoda erővel tartott vissza az a két gyenge kar!

- Jaj, Pierre, tudom én, ez az én bűnöm - mondta -, tantaluszi kínokra ítéltem, ifjú vére s heve hajtja, hogy is ne akarná azt erőnek erejével, ki a kegyelmed természetével bír? De miket beszélek? Elment az eszem? Szörnyeteg, mit mível? Csak nem üt meg? Micsoda? Hát úgy vesz erőt rajtam, mint zsoldos a leányon az árokparton? Jaj, szörnyeteg! Jaj, Pierre! Jaj, én kedvesem...

Hazafelé tartottam a Joyeuse-palotából, könnyű léptekkel s vidám szívvel, s váratlanul Martinezzel, a szabóval futottam össze a Lécfaragó utcában. Műhelye küszöbén hűsölt, mi Montpellier-ben általános szokás jóformán az év minden szakában. Láttomra felállt, kézen ragadott s beinvitált egy pohár frontignani borra. Elfogadtam a meghívást, nehogy megsértsem, s mert igen szerettem volna viszontlátni négy leányát. Nem is csalódtam, ott ültek mind a négyen a műhelyben, s illedelmesen varrogattak. Láttomra egyszerre emelték fel a varrásról szép arcukat, egyszerre szegezték rám gazellaszemüket, mely szelíd fénybe vonta barackszín orcájukat, hogy ajkukról ne is szóljak, melynek vöröse nem maradt el udvarhölgyeink kenceficéje mögött. Majd lopva összepillantottak, összemosolyogtak, s ismét varráshoz láttak, elragadóan hajlítgatva karjukat, ahogy a tűt a kelmén átbújtatták. Látván, hogy nem győzöm legeltetni rajtuk a szememet, Martinez azt mondta: hoz egy üveg muskotályt és két kupát. Hogy a leánykákkal magamra maradtam, kisvártatva nagyot sóhajtottam, s azt mondtam félig komolyan, félig tréfásan:

- Ó, hölgyeim, ha a szerencse muzulmánná tenné kegyeteket, én nyomban áttérnék Allah hitére, s mind a négyüket feleségül venném.

Ezen édesen, ámbár csendeskén nevettek, csinos kacsójukat szájuk elé tartva, s egész testükben remegve, mivel ez a szó: „feleségül venni”, ha csak tréfaképpen hangzik is el, Isten tudja, miféle izgalmat kelt a leányszívben. Pedig hát mit hoz nekik a hőn áhított házasság? Méltatlan vagy zsarnok férjet, a háztartás terhét, évente egy gyereket, s előbb-utóbb korai halált a szülőágyon.

- Hogyan, uram, mind a négyünket? - kérdezte a legidősebb leány, kit Ineznek hívtak. - És nem lenne kegyence?

- Dehogynem - feleltem nevetve -, ám, hogy ki, azt csak próba alapján dönthetném el!

Mire elpirultak, feszengtek, de csacsogásuk csak suttogásnak hangzott; fogadok, este aztán kedvükre csiviteltek szobácskájukban, az ágyban, hol kettesével háltak. Ám amint apjuk lépteit meghallották, elcsendesedtek, mint zsákmányra leső macska, s buzgón nekiláttak varrni, oly gyönyörűségesen hajlogatva karjukat, hogy csókkal lett teli a szám. De látom, ez az a csapda, melyet a női test minden porcikájának páratlan szépsége állít nekünk. Kezdetben azt hisszük, beérnők ama kar gömbölyűségével. De mihelyt átengedik nekünk a kart, mihelyt megcirógattuk, összecsókoltuk, étvágyunk nőttön-nő, s immár az egészre áhítozunk.

- Siorac úr, jöjjön a szobámba - dugta be a fejét s fekete szakállát az ajtó nyílásán Martinez. - Ott kedvünkre beszélgethetünk. Uram - tette be mögöttünk az ajtót, mihelyt beléptem, s teletöltve kupámat, rám szegezte okos pillantású szemét -, ha szüksége lenne még egy öltözet ruhára az ismeretes színben, ingyen megvarrom.

S mert nagy szemeket meresztettem, s maga is elképedt tulajdon nagylelkűségén; sietve hozzátette:

- Úgy értem, az ár feléért, amelyet a múltkor kértem, úgyhogy még a kelme ára sem térülne meg, a munkáról nem is szólva, gondolhatja.

Magamban azt gondoltam, még ezen az áron is szépen keresne, hanem erről bölcsen hallgattam, s minekutána megköszöntem ajánlatát, megkérdeztem; minek köszönhetem szívességét.

- Siorac úr - felelte ő igen komolyan -, ámbár egész Montpellier tudja, hogy amikor az a dolog történt a bábuval, kegyelmed a tömlöcben ült a narancscsata miatt, ahonnan kilépve egyenesen Joyeuse úrnőhöz hajtott s ott töltötte a délutánt, nincs e városban egyetlen marránus sem, aki kétségben lenne afelől, kinek köszönhetjük e gyűlöletes gúnykép elpusztítását, mely azáltal, hogy Sanche mestert vallásában támadta, mindannyiunkat megtámadott. - I.etette kupáját, haragos arca ellágyult, s azt mondta: - Hadd öleljem meg, Siorac úr, ha ugyan nem restelli, nemesúr létére...

- Örömmel és szívem egész barátságával - kiáltottam. Mire úgy megszorongatott, hogy kis híján megfulladtam, s úgy hátba veregetett, hogy sajgott bele a lapockám, s közben arcomhoz dörzsölte fekete szakállát.

Sanche mester ugyancsak elérzékenyülten borult a nyakamba a patikában, amint megpillantott, de nem szólhatott, úgy elszorult a torka, csak azt hajtogatta elcsukló hangon:

- Ó, öcsém! Én öcsém! Kedves öcsém! - s végképp megzavarodva és úgy hiszem, könnyezve, elsietett.

Felmentem az emeletre, a szobámba. Kopogtak. Fogacer lépett be. Nem ölelt meg, hozzám sem ért, hanem kényszeredett arccal kezet nyújtott, oly messziről, ameddig hosszú karja elért, majd jó távol tőlem leült egy székre, s belevágott a kellős közepébe:

- Rachel úrhölgy rá akarta bírni az illustrissimus magistert, hogy kegyelmedet elkergesse.

Elállt szemem-szám döbbenetemben.

- S mivel indokolta e kérését? - kérdeztem, amikor végre szóhoz juthattam.

- Az ifjú kecskéről s a diák urakról szóló gúnyverssel. Caesar hitvesének gyanún fölül kell állnia, mondta.

- Szent Antal szakállára! S hát Sanche mester?

- Sanche mester mennydörgött, tüzet okádott, úgyhogy az ifjú kecske egyszer-kétszer kirúgott, majd bezárkózott szobájába. És ez az ajtó sokáig nem nyílik majd meg szegény mesterünk előtt. Azért volt oly zavart az imént.

- De kegyelmed honnan tud e gúnyversről? - kérdeztem. Fogacer felvonta fekete szemöldökét, s rám nézett.

- Ott voltam. Tán nem vette észre, Pierre, hogy a gyalázatos bábuk között, melyek a közgyűlöletet felkorbácsolják, volt egy, mely egy bírót gúnyolt ki; annak a talárjára is egy paszkvillust tűztek, mely erkölcseit támadta. Gondolhatja, miféle erkölcsöket.

- Barátja kegyelmednek e bíró?

- Inkább úgy mondanám, céhünk tagja - szólt Fogacer nagy eltökéltséggel, mi meg is lepett, mivel a baccalaureus sápadt volt, mint a fal, láthatóan feszengett, minduntalan nyálát nyelte, s kiszáradt ajkát nyalogatta. - Egy másik bábu, nem kevésbé gyűlöletes, Cabassus abbét vádolta ateizmussal. Tehát marránusok és ateisták között jó társaságba kerültünk mi is. - A „mi” szócskát sajátos nyomatékkal mondta, s ámbár kényszeredett volt az arca, mint mondtam, egyszersmind dacos is volt, mintha az egész világgal kész lenne szembeszállni.

- Hát ott volt, Fogacer, amikor Sanche mester torzképét megrohamoztuk?

- Ott. Felismertem kegyelmedet álarca ellenére. S a zűrzavar leple alatt letéptem a bírót vádoló gúnyverset.

- Felismert az álarc ellenére! - kiáltottam elképedten, és szigorúan a szeme közé néztem.

- Ne értsen félre, Pierre - szólt ő zavartan pislogva, megnyúlt képpel. - A Téres utcában bolond fejjel nem ismertem volt fel, hanem amikor azzal az ökölcsapással lesodorta álarcomat s megpillantott, én is a szemébe pillanthattam, s akkor mindjárt ráébredtem, kicsoda. Igen-igen restelltem és bántam, hogy éppen kegyelmedbe kellett belekötnöm. Miért is kérem, fogadja alázatos bocsánatkérésemet - tette hozzá, sátáni szemöldökét felvonva, de sokkal kihívóbban, mint szerette volna.

- Ej, Fogacer! - szóltam, s helyemről felpattanva odaléptem hozzá, fölébe hajoltam, két kezemet vállára nyugtattam s kétfelől arcon csókoltam. Határtalan ámulatomra úgy elpirult, mint a szűz leány. Gyorsan hátat fordítottam, hogy ne feszélyezzem, s fel-alá sétálva a szobában, így folytattam: - Fogacer, kegyelmed jó barátom, köztünk nincs helye bocsánatkérésnek. Én is bocsánatkéréssel tartoznék, amiért megütöttem. Semmi közöm a bolondságaihoz, ahogy mondta. Medicus sum.^[81] A különbség köztünk mindössze természet vagy hajlam dolga. Én a szoknyának vagyok rabja. Kegyelmed nem. És punktum.

- Eltekintve attól, hogy a világ összes szoknyája sem sodorhatja kegyelmedet oly veszélybe, hogy nyilvánosan megégessék szodómia bűneért.

- Tehát örökös veszedelemben él! - mondtam, és sarkon fordulva megint megnéztem magamnak a baccalaureust. Új szemmel.

- Annál inkább, mivel a tetejében istentagadó is vagyok - bólintott Fogacer. - Hanem e bűnt könnyebb leplezni, elég hozzá egy kis hókuszpókusz.

Ámbár nagyon nem volt ínyemre ez a „hókuszpókusz” a pápista szertartásokról szólva (mert fogadok, Fogacer ráhúzta volna a mi rítusainkra is), elrémültem a veszély gondolatára, melyben a baccalaureus forgott. És ámbár csak egy testünk van hóhéraink használatára, bárkik legyenek is, s Fogacer-t nem égethették meg kétszer, egyszer szodomitaként s egyszer istentagadóként, egyszer hamuvá válni is több az elégnél. Iszonyat fogott el a gondolatára is, mert jól ismertem s nagyra becsültem emberemet.

- Fogacer - szóltam végül, hogy elűzzem lelkünkből a máglya gyűlöletes képét -, Cossolat úgy véli: e bábuk mögött hatalmas és gonosz, föld alatt munkáló emberek bújnak meg.

- Mi is így véljük - bólintott Fogacer. - Mint tudja, a németalföldi protestánsok felkeltek a spanyol járom ellen. Válaszul II. Fülöp erős sereget küldött országunk határára, a „koldusfajzatot” észre térítendő, ahogy ő nevezi a lázadókat. Nos, azok az emberek, kikről az imént szólt, buzgón imádkoznak azért, hogy minekutána a spanyolok, királyunk szövetségesei, a koldusfajzatot eltiporták, a francia protestánsokkal is leszámoljanak. Azt gondolja, hogy ennek semmi köze e bábukhoz? Nincs igaza. Mert ugyanők azt remélik, lévén a szemükben minden eszköz egyformán jó, a legaljasabb s a legcsekélyebb is, ha céljukat szolgálja, hogy ha üldözőbe veszik városunkban a marránusokat, ateistákat, szodomitákat, utat csinálnak ama máglyáknak, melyeken, ha eljő az ideje, a protestánsokat égetik majd meg.

- Tehát jól tettem, hogy ama gyűlöletes bábut megsemmisítettem! - kiáltottam.

- S még jobban tenné, ha eztán ügyelne életére, mert ámbár azt erős oltalmába vette Cossolat, Joyeuse úr és a marránusok, a fent mondott emberek hatalmasak és hosszú a türelmük.

Bölcs tanács volt, ha az, aki adta, maga nem is volt az, legalább farsangi álöltözetben nem, jobban meg kellett volna szívlelnem. Mégis volt, ami belevigyen az alább elbeszélendő kalandba (amelyet apám haragos latin levelében „atrocissimá”-nak bélyegzett): elsőbben is az orvostudomány nagy szeretete, másodszor a pillanat heve, a körülmények no meg a könnyelműség. Emlékirataimban nemegyszer kényszerültem immár az olvasó elnézését kérni s jóindulatára apellálni, kérem, most se vonja meg őket tőlem: nagyobb szükségem van rájuk, mint valaha.

Elmúlt húsvét, s vele tanáraink prelekciói is véget értek az orvosiskolán. Ámbár Saporta és Bazin júliusig, sőt augusztusig magánkurzust tartott, s ezen külön fizetség ellenében ki-ki részt vehetett, sajnálattal nélkülöznünk kellett Feynes doktort és még inkább d'Assas doktort. Ők mindketten nyári lakukba vonultak vissza, Feynes, hogy tovább írja választékos latin nyelven könyvét a himlőről, d'Assas, hogy henyéljen és a gyönyöröknek éljen, idejét s figyelmét drága szőleje s szobaleánya, Zara között osztva meg. S főként a boncolásnak mondhattunk búcsút a kollégiumok befejeztével, holott Bazin dékán, ígéretét megszegve s piszkosul fukarkodva az iskola pénzével, mindössze hármat engedélyezett nekünk. Mi több, a harmadik - majom volt, amit kitörő haraggal s ahhoz mért zajgással és lábdobogással fogadtunk. Rondelet idején hat boncolás volt egy évben, innen háromra zuhanni vissza (melyek között egy majom is akad!), siralmas. Saportát ostromoltuk panaszainkkal. Ö kajánul Bazinhoz utasított, ki azután sarkunkra csapta az ajtót, lévén indulatos és zsémbes természetű.

- Siorac - mondta egy este Merdanson a Három Királyok fogadóban, hol hármasban üldögéltünk Carajackal -, én nem törődhetek bele e súlyos fogyatkozásba. Hát azért alapított Rondelet Montpellier-ben anatómiatermet, hogy az mindösszesen három boncolást lásson? Hármat! Négyet ígért az a torzszülött Bazin! Három boncolás - kész nevetség. Hogy jussunk előre az emberi test történetében, ha ma, 1567-ben is csak azt ismételgetjük papagáj módjára, amit Galenosz és Hippokratész írt le több száz évvel Urunk születése előtt.

- Én tudnám, hogyan segítsünk magunkon - szólt Carajac, suttogóra fogva hangját.

Carajac, a kirurgus, aki mellett még a széles vállú Merdanson is törékenynek tetszett, oly sötétbarna hajjal-szemmel dicsekedhetett, hogy beillett volna töröknek, ami nem is olyan meglepő, ha figyelembe vesszük, hányszor törtek be s időztek Aigues-Mortes-ban az utóbbi ötven esztendőben a pogányok. Carajac e város szülötte volt, s városát fennen dicsérte, ha egyáltalán kinyitotta a száját, mert rendesen hallgatott, mint a sült hal; csak ült magasan és szélesen, mint egy szekrény, mozdulatlanul, félig lehunyva koromfekete szemét.

- Hogyan? - kérdezte Merdanson.

- Ismered Cabassust, cimbora?

- Azt a papot, akiről bábu készült farsangkor, s az volt ráírva: istentagadó? - szóltam közbe.

- Azt. Ö a Szent Dénes-parókia plébánosa Montpellierben. Van e parókia területén egy temető, melyből a pápista papok szép hasznot húznak, mivel igen jó pénzért földelik el ott a holtakat.

Carajac szusszant egyet. Őt magát is meglepte, hogy ily hosszan beszélt.

- Javaslom, ürítsük ki kupáinkat, s menjünk máris el a helyet megszemlélni - mondta.

- Minek? - kérdezte Merdanson.

Hanem Carajac kimerítette aznapi szókészletét, tehát csupán biccentett, jeléül, hogy eleget mondott, majd végképp megnémult. Mindazonáltal oly nagy volt rábeszélő ereje, hallgatagsága folytán, hogy nem kérdezősködtem tovább, hanem hívtam a fogadósnét és fizettem. Az asszonyság mogorván számolt. Egy mosoly nem sok, annyit sem szánt rám. Caudebec és a pestises halott esete óta a jóassszony kiejtett kegyeiből.

Besötétedett, mire eljutottunk Cabassus házához. Ő kicsit távolabb lakott az idevaló papoktól, kik egy csomóban éltek, úgy valahogy, mint a szerzetesek.

Carajac halkan megkoccantotta az ajtót és bemondta a nevét. Előbb résnyire nyílt az ajtó, majd kitárult, s a nyomorú szobácskában, melynek mennyezete oly alacsony volt, hogy Carajac fejével súrolta, megjelent egy csupa szőr, cingár kis figura; az ócska asztalra kitett gyertya fényében úgy tetszett, szeme tébolyultan csillog s forog körbe üregében, aminthogy a kis ember tagjai is szüntelenül és oktalanul táncoltak, rázkódtak, ugrabugráltak. Cabassus éppen kotyvasztott valamit egy csorba fazékban tűzhelye gyér lángjánál. Szaga után ítélve káposztás tyúkot.

- Testvéreim - szólt magas, vékony hangján -, testvéreim nem Istenben, ki nem létezik, hanem közös fajunk szerint, s értem ezen az emberiséget, legyetek üdvözölve hajlékomban s estebédemnél. Erre, fivéreim, hajtsatok fejet! Nem a Szentháromság misztériuma előtt, az nem létezik. Ez csupán egy tyúk. Tegnap csentem el egy jómódú polgár óljából; hisz valamivel csak fenn kell tartanom szegény rozoga testemet, mivel tudván tudom: lelkem nem fogja őt túlélni anyaszentegyházunk tanítása ellenére. A káposzta ezzel szemben saját tulajdonom, egyenest veteményeskertemből jön, melynek földje zsíros és kövér, lévén szomszédos a halottak nyughelyével. Káposzta s tyúk megörvendezteti majd ínyünket egy flaska jó bor társaságában, ha Carajac szavának állt.

- Szavamnak álltam - húzott elő egy üveget köpönyege alól Carajac, és átnyújtotta Cabassusnek, ki mohón megragadta, miközben egész teste rángatózott s szeme forgott. Majd bámulatos ügyességgel kihúzta a dugót, s kitöltötte a bort.

- Koccintsunk Isten nem létére - szólt Cabassus.

- Én Isten létére ürítem poharam - mondtam. - Hiszek Istenben.

- Én is - szólt Merdanson.

- Én is - visszhangozta Carajac.

- Fiaim - mondta Cabassus, minekutána egy hajtásra kiürítette kupáját -, szeretlek benneteket az emberiség kedvéért, de halálos tévedésben leledztek. Hitelt adhatunk-e vajon négy gyermeteg héber népfi, négy kézműves zavaros, ellentmondó, puszta szóbeszédre alapozott meséinek, kik nagy tudatlanságukban mindent elhittek, ahogy a falu népe hisz manapság szentje csodatételeiben? S mi egyházam válasza e kérdésre? A máglya. A válasz nyersesége s gyengesége egymagában elegendő bizonysága a kétség törhetetlen erejének. Testvéreim - s kezét itt egy vaskos kézirattekercsre tette -, írtam egy kis latin traktátust Isten nemlétéről s a lélek halandó voltáról. Ezt a címet adtam neki: Nego,^[82] s ha akadna nyomdász, aki kiadja, hiszem, megvilágosítaná korunk elsötétült elméit. De egynek sincs hozzá bátorsága. Negó-m el fog pusztulni velem együtt.

- Pap, te tehát tagadod a lélek halhatatlanságát is? - kérdezte Carajac.

- Úgy bizony! Tagadom - felelte Cabassus szemét forgatva. - Soha nem találkoztam lélekkel, mely különvált volna rendes lakóhelyétől, a testtől. S te, Carajac, ki mint kirurgus elég boncolást láttál s egyébre sem áhítozol, csak arra, hogy boncolhass, mondd meg, rábukkant-e valaha már kirurgus holmi lélekre a boncolás alatt?

- Nem bukkanhatott rá. A lélek megfoghatatlan - mondtam.

- Ha megfoghatatlan, honnan tudjuk, hogy létezik? - kérdezte Cabassus, ültében rángatózva s kivette szájából a csirkeszárnyat, amelyet megrágni készült.

- Mert ezt hirdeti a hagyomány - felelte Merdanson.

- Hohó! - szólt Cabassus. - Ti, hugenották, elvetettetek egész sor hittételt, melyre a hagyomány tanított, a szabad gondolat nevében. S lám, vizsgálódástok mégsem volt elég szabad. Megálltatok félúton, mintegy visszariadva tulajdon merészségetektől. Továbbhaladva ugyanezen az úton ti is eljutottatok volna a tagadásig, mint én.

Azzal fogta, szájába dugta a csirkeszárnyat, s csontostul elropogtatta. Mi ámulva hallgattuk a recsegést-ropogást. A tűz kialvóban lévén, a füstös, bolthajtásos szobácska oly sötétnek tűnt, mint a pokol tornáca. Egyedül az a gyertya adott némi fényt, melyet Cabassus egy fordított üstre állított a korhadt asztalon. Nem tudtam, mit gondoljak Cabassusről. Mert csakugyan bolondnak mutatta arcának kifejezése, örökös rángatózása, szemforgatása s egyéb furcsaságai. Ám mihelyt okoskodni kezdett e bolond - noha merő iszonyat volt hallanom, amit mond -, az ember kételkedni kezdett tulajdon bölcsességében s igazában.

Amennyire a gyertya pisla fényénél tehettem, szemügyre vettem Merdansont s Carajacot. Nekik sem volt kedvük vitázni, Carajacnak hallgatag természete miatt, Merdanson pedig tartott tőle, akárcsak én, hogy alulmarad a vitában. S azonkívül, noha kezdtük immár pedzeni, mit keresünk itt, a dologról sem Carajac, sem Cabassus nem ejtett eleddig szót.

- Nem hiszek az utolsó ítéletben, sem a holtak föltámadásában - folytatta elmélkedését Cabassus. - A halottak, hiszem, ott maradnak örökkön-örökkétig, ahová őket temettük; minekutána a férgek a húst leették róluk, csupán egy csontváz marad ott majd; amikor azt is elemészti az idő, porrá omlik a váz, és semmi nem jő onnan többé elő, legkevésbé ama dicső testek, melyekről az egyház szól a maga tolvajnyelvén. Ez a nyelv merő csalás, ámítás és káprázat. A por csak por. Miért is, úgy vélem, szabad a holttetemeket felnyitni az igaz tudomány előrehaladása érdekében, hogy megismerjük geográfiájukat, amire oly forrón vágynak a medikus urak.

- S mi az ára, uram? - kérdezte Merdanson.

- Amennyibe a tyúk került, melyet felfaltunk - felelte önérzetesen Cabassus. - Azaz: semmibe. Testvéreim az emberségben - szólt és felállt -, a parókia holnap potom pénzért temettet el egy szajhát s egy árvát. Más szóval: a két sír nem lesz mély. Térjetek ide vissza az éj sötétjében hosszú, erös botokkal, kötéllel, két takaróval, gyertyákkal, tolvajlámpással, késekkel s annyi ecettel felfegyverkezve, mennyi a fertőtlenítéshez szükséges. Én készen tartom az ásókat. De vegyétek észbe: ha valaki tetten ér, bűnötöket sírgyalázásnak nevezik, s bitó jár érte avagy gályarabság.

- Szent Vitus szakállára! - riadt meg Merdanson. - Fel vannak-e fegyverkezve a te testvéreid Jézus Krisztusban?

- Van egy íjuk.

- Egy íjuk! - kiáltottam. - Régi, de gyilkos fegyver.

- Sötét lesz - mondta Cabassus -, s a temetőt nem őrzik éjjel. Azt beszélik, boszorkányszombat zajlik itt éjjelente. Mióta e hír elterjedt, nem merészkedik ide sírrabló.

Azzal Cabassus minden teketória nélkül kilökött bennünket, mert ha nem istentagadó hitét hirdette éppen, nem volt a szavak embere. Némán baktattunk Montpellier szűk és kanyargós utcácskáin, lévén nagy okunk a töprengésre.

Mielőtt a városkapun beléptünk volna, mely csak azután tárult föl előttünk, hogy az őrrel szót értettünk, Carajac megállt, s azt mondta kétségtől s aggodalomtól elfúló hangon:

- Megcselekedjük-e, cimboráim? Igen nagy kockázattal jár e kaland.

- Nagy és nyilvánvaló kockázattal - felelte Merdanson. - Én mégis megcselekszem, ha Siorac velem tart. Ama torzszülött Bazin bélsarára mondom, vagyok oly bátor, mint Siorac, hanem ő ravaszabb, s jobban kivágja magát a bajból.

Akkor rám tekintett Carajac is, Merdanson is, s amennyit a hold gyenge s fátyolos fényénél arcukból láthattam, abból megértettem: tőlem várják a döntést. S az igazat megvallva, olvasóm, nem voltam éppen lelkes. Gödröt ásni, exhumálni egy halottat, felmetélni, s mindezt az isteni törvények égrekiáltó megsértése árán; kitenni magunkat egy íj céltáblájának, avagy megbecstelenítő halálnak a bitón - ez ugyancsak megfontolandó. Arról nem is szólva, hogy a halottak lakhelye utálatos szemünknek-fülünknek, eliszonyítja érzékeinket, lévén afféle ingatag határ pokol és menny között, s az előbbihez közelebb, minthogy hazatérő lelkek háborgatják, s a nyomukban járó succubusok, lidércek, halálos párák és kénkőbűz, akasztottak magjából támadt mandragórák s a rothadó testekből fakadt mérgek; mi több, ha hitelt adunk a temetőről lábra kelt hírnek, minden rendű-rangú boszorkányok látogatják, kik a holdfényben a sírokon táncolnak s a sátánnal paráználkodnak.

S mi tagadás, nagyon nem volt ínyemre ama dúlt tekintetű, tébolyult pap cinkossága, kinek nem tudom, miféle gonosz szellem rángatja tagjait, s kinek eszeveszett istentagadása máglyáért kiált.

- Haj - kezdtem rá halkan, de ahogy belemelegedtem a beszédbe, hangom fokozatosan felerősödött -, be goromba kihívás ez a sorstól! Nosza, álljunk elébe, cimborák, vegyük föl a kesztyűt. Ritkánál ritkább ez az alkalom: kapjuk el üstökét! Mit látunk-hallunk a boncolásból mi, kik a doktorok, licenciátusok, baccalaureusok háta mögött ülünk az anatómiateremben? A boncoló taglejtéseit s a katedrán trónoló királyi professzor kommentárjait! Taglejtéseket látunk, semmi többet. Különbséget tudunk-e tenni kicsiny ér és hajszálér között a test geográfiájában? Vénák, idegek, ízületek, inak között? Kézzel érinthettük-e valaha az orgánumokat? Ismerjük-e kiterjedésüket, súlyukat, tapintásukat, elágazásaikat? Ha merünk, pajtásaim, holnap a mienk lesz, csak a mienk, tapinthatóan, két test, egy hím- s egy nőnemű lény teste. Kész csoda! Két tetem, egy egész éjszakára, tanárok, boncnokok és doktorok nélkül, csak a mienk, a mi szemünk, a mi kezünk, a mi késünk prédája! Aj, barátaim, nagyobb előrehaladást tehetünk ezen az egy éjszakán orvosi tudásban, mint egy egész tanév alatt!

Erre igent mondott s kezet adott Carajac és Merdanson is. Meggyőztem őket, s mivel ki nem mondva, de közakarattal engem tettek meg a vállalat fejének, hozzáláttam megszervezéséhez.

Haj, olvasóm! Ki másnap éjjel esteli sötétben megpillantott volna bennünket, talpig feketébe öltözötten, fekete álarccal, gallér nélkül (az kifehérlett volna a sötétből), hajunk eltakarva, övünkben pisztoly, oldalunkon szablya, kezünkben, hátunkon gyertya, kötél, bot, takaró, Merdansonnál meg nem gyújtott tolvajlámpás; ráadásul egymástól néhány ölre elmaradva, s nesztelenül lépkedve, az bizonnyal nyomban megsejtette volna, hogy nem éppen jámbor cselekedetre készülünk.

Hosszú volt az út Montpellier-ből Montpellieret-ig s a Szent Dénes-parókiáig. Hanem a városkapu őre ittasnak látszott; jóformán ránk se nézett, amint áthaladtunk, s mit sem szólt. Carajac megkoccantotta Cabassus ajtaját, s elmormolta a nevét. Cabassus nyomban ajtót nyitott, bezárta mögöttünk, s azt mondta az ő vékony, magas hangján, szemét forgatva:

- Foglaljatok helyet, testvéreim, s egyetek eme nyúlból! Nem rossz eledel. Egyik szomszédom tőre adta ingyen. Teli gyomor kell a kemény munkához, mely rátok vár. Carajac, ide azt a flaskát, hadd nyitom ki! Egyetek, igyatok, testvéreim! Ez nem az én testem, s eme jóféle corbiéres-i bor sem az én vérem. Mindkettő matéria, Istennek hála - ha ugyan hálát mondhatok a nemlétezőnek. Mert a matéria matéria. Van. Mást s többet nem mondhat róla az ember. Mint mesterünk, Hérakleitosz tanítja, a világ egységes és nem Isten teremtette.

Nem feleltünk neki, nem akarván újabb vitát. A nyúl, noha ízletes volt, megfeküdte a gyomrunkat. Szívünk a torkunkban dobogott, még a bor sem pezsdített fel. A szegényes, alacsony, sötét szobácskában, mely maga is sírveremhez hasonlított, kelletlen faltuk e komor halotti lakomát, s házigazdánk hangos és szünetlen istenkáromlása éppen nem növelte étvágyunkat.

- A ti hugenottáitok eltörölték Szűz Máriát és a szenteket - mondta Cabassus, és éles, átható hangjától megfájdult fülünk. - Derekas munka volt. De miért nem szállították le Jézust is a neki dukáló rangra? Ember volt, zsidó volt. Szeretett prófétálni, mint egész népe, s mivel cölibátusban élt; önmegtartóztatóan, az életerő szokásos megsűrűsödése ékesszólóvá tette. Tanítványai meggyőzték csodatevő képességéről, s ő tett is egynémely csodát, hanem az akkori hiszékeny korban temérdek csoda történt. Mindenki csodákról regél. Jézus a tetejében a főpapok fülének gyűlöletesen csengő beszédeket tartott, s mivel az ő türelmük rövid, keresztre feszítették Jézust. Ha nem teszik, ma senki nem tartaná istennek. S én, Cabassus, csak nevetek rajta, mint ezt Negó-mban is megírtam, hogy Jézust négy szög és két szál deszka tette Istenné! Et si faret in terris Heraclitus, tamquam rideret!^[83]

- Aj, Cabassus - szóltam, mivel elszorult a torkom -, kérem, hagyjon fel e szörnyű beszéddel vendégei kedvéért. Rosszullét környékez, mindjárt kiokádom a nyulat.

- Azt is meg kéne ám magyarázni - mondta Merdanson -, hogyan lesz pappá egy szaros ateista?

- Szaros hívő - felelte Cabassus -, te az eke után kötöd az ökröt. Azért mentem papnak, mert nagy volt bennem a tanulhatnék, s miközben kiművelődtem, odaveszett szép hitem.

- Az ördögé lett! - vélte Carajac sápadtan e beszéd hallatán.

Hanem Cabassus csak vállat vont rá, majd rángatózni kezdett, szemét vadul forgatta, kezét égnek emelte, s fülsértő hangon kiáltotta:

- Tévedés! Tévedés! Nemcsak Istenben nem hiszek, az ördögben sem.

- Sem Istenben, sem ördögben! - kiáltottam. - Akkor nincs értelme a világnak!

- Hogyne lenne! - válaszolta Cabassus. - Létezik.

Hanem ezt oly homályosnak véltem, hogy nem kívántam az eszmecserét folytatni. Felálltam.

- Cimborák - szóltam -; immár egészen besötétedett. Ne késlekedjünk tovább, hanem tegye fel ki-ki álarcát, s induljunk.

Merdanson meggyújtotta a tolvajlámpást, s Cabassus vezetésével kiléptünk egy bolthajtásos ajtón át a veteményeskertbe, ahogy Cabassus mondta volt. A kert határos volt a temetővel. Mindössze egy alacsony rozmaringsövény választotta el tőle. Egyszerűen átléptük. Ez igen szerencsés elrendezés volt, mert máskülönben a temetőt mindenfelől papi lakások vették körül, s ahol nem ázok, ott két öl magas, erős fal. A fal túloldalán, magyarázta Cabassus, csapdákat helyeztek el oltalmul a gonosztevők ellen, kik a sírokat felnyitják s kirabolják.

- Itt egy darabka kréta - súgta a fülembe Cabassus. - Jelölje meg a sírokat; ahányszor fordul az út! Így visszatalálnak majd a házamba.

- Tehát nem marad velünk segítőnek? - kérdeztem suttogva.

- Nem én, gyűlölöm a temetőket, hiúságtól bűzlenek. A gazdagok márvány síremlékük alatt pöffeszkednek. Ha majd élve elégetnek, a szélbe szórják hamvaimat. S az nagyon jól lesz így, a semmi visszatér a semmibe. Helyben vagyunk, fivéreim. Eme halom alatt egy szép kurtizán nyugszik, ki sokakat megörvendeztetett míg élt. Ama másik halom alatt egy nyolcesztendős gyermek pihen, ki nem szűnt meg sírni, míg élt. Lássatok munkához! Odabent várlak.

- Istennek hála, elmegy! - szólt Merdanson, mihelyt Cabassus eltűnt. - Elhordta az irháját. Eme szaros ateista vízzé változtatja véremet. Isten bocsássa meg, hogy szörnyű beszédeit meghallgattam! Jézus Krisztusra és szent sebeire mondom, hiszek az Atyában, Fiúban és Szentlélekben. S ha bűn eme sírokat kinyitni, mint hiszem, alázatosan esedezem Teremtőm bocsánatáért.

- Ámen - mondtam.

- Ámen - visszhangozta Carajac. - Hanem Cabassus, ha bolond is, nem gonosz. Mindenét szétosztja a szegények között.

Merdanson lerakta a tolvajlámpást egy közeli sírra, ásót ragadtunk s nekiálltunk kiásni a szajha sírját. Mivel rég nem végeztem mezei munkát s a kezem elszokott tőle, kesztyűt húztam, hogy az ásó göcsörtös nyele fel ne törje a tenyeremet. A holdsarló igen keskeny volt, az ég felhős, úgyhogy, ámbár szemünk lassan hozzászokott a sötéthez, más nem látszott körös-körül, csak fehérlő keresztek és sírkövek. A hátam is borsózott volna, úgy elfogott a félelem s szomorúság e komor helyen, ha nem izzasztott volna meg a megerőltető munka. Cabassus azt mondta ugyan, hogy a sírásó nem készített mély gödröt, mivel munkájáért keveset fizettek, de nekünk, kik újra kiástuk, amit ő behányt, így is hosszan tartó, kemény robot volt az ásás.

Vagy fél órája dolgozhattunk, amikor Merdanson odalépett hozzám, s a fülembe súgta:

- Valaki les bennünket.

- Merről?

- Ott van előtted bal kéz felől az a ciprus; mögüle. Egy arcot láttam, fehér volt, mint a patyolat. - S míg ezeket mondta, keze, melyet karomra tett, remegett. Úgy bizony! Merdanson remegett! Nem hittem érzékeimnek!

- Cimborák - súgtam oda a másik kettőnek -, ti csak folytassátok, én megyek és megnézem, mi az.

Azzal fáradtságot mímelve nekidőltem a szomszédos síremléknek, mely legalább két öl magas és igen pompás volt, nekitámasztottam ásómat, elővontam szablyámat hüvelyéből, s nesztelenül megkerülve a síremléket, földre kuporodtam, majd kivont karddal, kúszva közelítettem meg a ciprust. Akkorákat dobbant közben a szívem, hogy majd kiugrott, s kiszáradt a szám. Nem tudtam: ember les-e ránk vagy szellem. Olvasóm, sem a lendrevie-i báró, sem a corbiéres-i haramiák, sem Espoumel és az ő kése, sem Caudebec és az ő kardja láttán nem lappadt úgy le tököm a nadrághasítékban, mint e fehér arc láttán a ciprus fekete ágai között. Úgy tetszett, félölnyire a föld színe fölött lebeg.

Hanem amint közelebb kerültem, láttam: egy könnyű, kicsiny alak dől a fa törzsének, tehát nekilendültem, ráugrottam, s egyetlen szempillantás alatt földre tepertem. Nem ellenkezett. Így maradtam rajta zihálva, s fokról fokra megnyugodtam, mert eleven test melegét éreztem magam alatt. S mi több, női testet.

Abban a pillanatban eloszlott a felhő, s a hold fényénél egy tizenöt esztendős forma leányt pillantottam meg. Arca csakugyan igen sápadt volt, s döbbenetemre, nagy fekete szeme imádattal csüggött rajtam, holott nem is láthatott, mivel arcom felső részét maszk takarta.

- Ó, Leonard mester! - mondta. - Ó, Nagy Bak! Ó, hőn szeretett uram! Végre elértem célomat! Rátaláltam nagyuramra e temetőben, amint azt nagyanyó megjósolta. Egy álló esztendeje minden éjjel ellátogatok ide abban a reményben, hogy kielégíthetem uram bagzókedvét.

- Bagzókedvemet? - hőköltem hátra. - De hát ki vagy te?

- Tudja azt nagyuram jól! Egész családunk híven szolgálta pokolbéli hatalmát, s máglyán pusztult el érte egy esztendeje, nagyanyámat s engem kivéve.

- Mangane! - szóltam. - Ermandine Mangane! Hát téged nem égettek meg?

- Kegyeskedjék visszaemlékezni rá, nagyuram. Parancsára siketnek, némának s hülyének tettettem magam, s így megmenekültem.

- Tehát te vagy az utolsó Mangane.

- Nem leszek az, ha a Nagy Bak őurasága elvégzi a dolgát, s belém plántálja magját - felelte ő. - Akkor újjászületnek a Mangane-ok, hogy örökkétig nagyuram hitének papjai legyenek s őt szolgálják. - Nevetett. - Képzelje csak, nagyságos úr, előbb azt gondoltam uraságodról és segédeiről, hogy sírrablók, hanem amikor rám ugrott, megéreztem a kesztyűn át karmait.

Karmaimat! gondoltam. Ó, be nagy a képzelet hatalma!

- Leányzó - mondtam -, ma éjszaka nem eshet meg, amit kívánsz. Jer vissza holnap éjfélkor!

- Aj - mondta ő -, nincs immár kétségem. A jóslat azt tartotta: két ízben is el akar majd küldeni.

- Távozz! - mondtam. - Akarom.

Felálltam s elengedtem. Hanem ő oly erővel kapaszkodott belém, mit soha ki nem néztem volna törékeny karjából.

- Betölt a jóslat - mondta. - Két ízben elküldött.

- Leány, hol jöttél be?

- A falon. Kötelet vetettem át rajta.

- Hát a csapdák?

- Ismerem őket.

- Leányzó, ha megteszem, amire kérsz, elmész-e úgy, hogy a fejedet sem fordítod hátra, nehogy meglesd pokoli titkainkat?

- Engedelmeskedem, Nagy Bak uraság.

- Tehát várj, szót kell váltanom segédeimmel.

Otthagytam, s visszatértem a szajha sírjához, odaintettem magam mellé Merdansont s Carajacot, s a fülükbe sugtam:

- Az utolsó Mangane. Azt hiszi, valamiféle ördög vagyok, Nagy Baknak avagy Leonard mesternek nevez, s arra kér, ejtsem teherbe.

- Hát ejtsd! - így Carajac.

- Szégyellném. A leány a sátán prédája.

- Ejtsd teherbe - vélte Merdanson is. - Egy nő olyan, mint a másik. Ha boszorkány, ha nem, hüvelye alulról felfelé fut, nem balról jobbra.

- Ejtsd teherbe - mondta Carajac. - Nem állhat utunkban e bolond leány. Veszélyt hozhat ránk. Ejtsd teherbe és kergesd el!

- Hisz mondom: ő az ördögé - feleltem igen zavartan.

- Ejtsd teherbe és imádkozz közben - tanácsolta Merdanson. - Imád megfosztja prédájától a sátánt.

Nagy nehezen rászántam magam, s visszatértem a leányhoz. Átöleltem s ámbár semmi porcikám nem kívánta, le akartam fektetni a földre. S mit kellett látnom? A hold, noha utolsó negyedében volt, egyszerre szokatlan fényben ragyogott fel.

- Ne itt, ne itt - mondta a leány, s szeme lángot vetett. - Van ennél jobb hely is. - Azzal kézen (azaz kesztyűn) fogott, s egy mauzóleumhoz vezetett, melyet rács zárt el. Őt az sem állította meg, elővont szoknyájából egy kulcsot, kinyitotta a rácsajtót, s bezárkózott velem egy kis halottas kápolnába.

- Itt nyugszik, eme kőlap alatt - szólt nagyot dobbantva, s fekete szeme vad tűzben égett - a nagy inkvizítor, ki elégette a Mangane-okat. Nem sokkal később pirulákat vásárolt egy csodadoktortól, minthogy fekélyben szenvedett. Ez a csodadoktor nagyuram szolgája volt, s az inkvizítor kegyetlen kínok közepette halt meg két hónappal az enyéim után, kegyetlenebb kínok között, mint amit ők szenvedtek el a máglyán. Itt akarom méhembe fogadni magodat, uram, itt, ellenségünk sírján.

Szó nem jött ki számon, s a vér jéggé dermedt ereimben szavai és a hold természetfölötti ragyogása miatt. Ő azonban a kőre hengeredett - de eközben sem engedte el a kezemet, hanem bámulatos erővel vont le maga mellé, úgyhogy a következő percben már az oldalán hevertem. Szempillantás alatt levetkőzött. Bőre barna volt, teste ingerlően gömbölyded és sima. S nem könnyű szívvel mondom ki e szót: „ingerlően”, mert úgy hevertem mellette, némán és moccanatlanul, mint a fatuskó, nem azzal lévén elfoglalva, hogy őt becézzem, hanem hogy Istenhez fohászkodjam (hisz úgy tetszett, az Úr máris megbüntetett a céda és az árva sírjának meggyalázásáért!), s füleljek, mivel a kőlap alól, amelyen hevertünk, nyögést véltem hallani.

- Nagyuram megveti a halandó nőket - szegezte rám fekete szemét a Mangane leány, s e szem ragyogása szinte elviselhetetlen volt a hold fényében -, jobban szeret succubusaival játszadozni birodalmában, a pokolban. Én azonban boszorkány vagyok, addig is, míg holtom után Lilith nem lehetek nagyuram országában, s van némi hatalmam a férfiúi test felett, melyet nagyuram magára öltött. Megengedi-e, nagyságod - súgta a fülembe -, hogy imádott személyén gyakoroljam művészetemet?

- Megengedem - feleltem, ámbár akaratomnak ehhez nem volt semmi köze. Magamban akkor is imádkoztam, s a fülemet betöltötte a jajgatás, mely a kőlap alól jött, hol feküdtünk, s amelynek hidege csontomig hatolt, átjárva egész testemet.

De mihelyt igent mondtam akaratomon kívül, éreztem, a leány levetkőztet, s forró lehelet ölelt körül. S egyszerre végképp elveszítettem az ima fonalát, s mintegy a hallásomat s a szörnyű nyögések emlékét is, és úgy éreztem, langy levegőben lebegek, s ezer édes szellőcske cirógatja testemet. S ámbár a gyönyör mintegy eszemet vette, úgy gondolom, a Mangane leány különös, démoni becézgetései a holtat is életre bűvölték volna; s ha mernék rájuk emlékezni (amire olykor kísértést érzek), leírni akkor sem merném, hogy ne piruljak miattuk annyi év után is; ily becézgetésben soha nem részesített azóta anyaszült nő. S ámbár varázslatos fortélyai újra férfivá tettek, s a fejem búbjától a lábam ujjáig át- meg átjárt a vágy, még akkor sem akartam mozdulni. Ezt látván, a Mangane leány meglovagolt, s vad táncba fogva, szilaj rikkantások közepette kifacsarta belőlem, amit akart: magomat. Ó, jaj, gondoltam, amikor a gyönyör múltán visszatért öntudatom, a mindenható Isten adja, hogy e sátáni öl ne foganjon.

Felálltam. A leány lábamhoz borult, s mesterként imádva csókjaival borította el lábamat térdemig.

- Leány, megkaptad, amit akartál - szóltam. - Távozz, és ne nézz vissza!

- Azt teszem, amit parancsolsz, Nagy Bak uraság - felelte ő, s míg a rácsot kinyitotta, a szeme mámorosan csillogott a gondolatára, hogy immár megörökítette faját.

Engedelmeskedett a parancsnak, mint erről magam is meggyőződtem, elkísérvén őt a sírok között. Azután társaimhoz siettem. Távollétem alatt jócskán előrehaladtak a munkával, immár egészen feltárták a szajha szemfödélbe varrt testét.

- Cimbora, Szent Vitus szakállára mondom, nincs igazság e földön - súgta oda nekem Merdanson. - Míg egyesek dolgoznak, mások kamatyolnak.

- Ne tréfálkozz, Merdanson! - szóltam megborzongva. - Legszívesebben ezer mérföldre lennék innen.

- Ki hitte volna, üvöltésed hallatán?

- Hát üvöltöttem?

- Pokolian.

Megborzongtam, mert nem hallottam tulajdon üvöltésemet, s mert úgy láttam, bal oldalamon a hold már nem süt oly természetfölötti fénnyel, mint az imént, míg a boszorkány arcát világította meg, ki engem meglovagolt.

- Cimbora - mondta Merdanson, miközben Carajac kukk nélkül, de kárvallott képpel pihent, ásójára támaszkodva -, minthogy te úgyis úgy imádod a nők kis izéjét, hogy nem átallsz holtak sírján paráználkodni boszorkánnyal avagy succubusszal, mássz le a gödörbe, s bújtasd át a kötelet ama kurva válla s lába alatt, hogy annál fogva kihúzzuk. Ideje, hogy te is dolgozz valamit.

S nagyot káromkodott, majd megtoldotta egy tréfával, melyet nem kívánok itt elismételni, oly útszéli és gyalázatos volt. Merdanson azonban nem látott benne semmit, lévén mocskos a szája, de jó a szíve. Igen elszomorított, hogy társaim ennyire zokon veszik, amit pedig maguk tanácsoltak nekem, de ez egyszer mégis jobbnak véltem befogni a számat, s némán leereszkedtem a gödörbe, ám a lábom megcsúszott s egész hosszamban rázuhantam a szegény szajhára. Teste merev volt és a lepedőn át is jéghideg. Jaj, gondoltam (mert egész bensőm felkavarodott Merdanson ocsmányságaira, és émelyegtem), minden jobb a halálnál. Krisztus bocsássa meg, de ennél jobban szeretem még a boszorkányt s pokoli hevét is. Üggyel-bajjal feltápászkodtam, s erősen émelyegve megvetettem lábom a szegény halott egyik s másik felén, és végül sikerült a köteleket úgy alábújtatnom, ahogy Merdanson mondta, mi nem volt éppen könnyű, lévén a kurtizán nagydarab, erős nőszemély, s immár hullamerev.

Négy ember kellett volna hozzá, hogy a két kötelet a gödör két oldalán egyszerre megrántsa, s mi csak hárman voltunk; csúnyán meg lettünk volna akadva, ha Carajacnak nem jut eszébe az egyik kötél szabad végét a szomszédos kripta rácsához kötözni. Így valahogy sikerült nagy nyögések közepette, izzadva kiemelnünk a halottat a gödör szélére. Ennek utána Carajac saraglyát tákolt össze két botból s egy takaróból, és rátettük a tetemet.

Az árva kihantolása könnyebben ment, lévén a gyermek csekélyke halom alá temetve s oly kicsiny és könnyű, hogy Carajac takaróba burkolva a vállára vetette, míg mi ketten Merdansonnal remegő kézzel-lábbal becipeltük a szajhát Cabassus kunyhójába.

Amint Cabassus megpillantotta tolvajlámpásunk fényét, kivilágította szobáját gyertyáinkkal, úgy mégpedig, hogy a gyertyákat fadarabokra ragasztotta, azokat pedig a viskó kövei közt tátongó résekbe dugdosta bele. Ötöt egy templomi gyertyatartóba állított, amelyet alighanem valamelyik Máriakápolnából orozhatott el, s amelyet egyikünknek az asztal fölé kellett tartania. Az asztalt Cabassus letakarította, sőt le is mosta. Ráhelyeztük a szajha tetemét. Carajac eközben a szoba egyik sarkában falnak támasztotta az árva holttestét; az úgy maradt, merevsége folytán. Én a halott fölé tartottam a gyertyatartót, Merdanson elvágta a fonalat, mellyel a halottat a lepedőbe bevarrták. Volt türelme megkeresni a bogot s azt elvágni, mivel az volt a szándékunk, hogy a szegény teremtés földi maradványait boncolás után a lepedőbe visszavarrjuk s újra elföldeljük.

- Szent Vitus szakállára! - mondta Merdanson, amint előbukkant a lepedő alól a szajha jéghideg, fehér teste -, be szép nagydarab fehércseléd volt! Nézzétek, cimborák, e vállat, erős keblet, bájos köldököt, széles csípőt s a hosszú, ívelt lábat, melyet nap mint nap szét kellett vetnie, hogy látogatói kellemetes hasznát vehessék kis gumójuknak! Miért is nem hő és eleven most is, Szent Vitus szakállára, akkor nem e szikével nyitnám föl testét! Be szép, be fiatal teremtés! Kár érte! Egyébiránt csupa egészség, virgoncság, tagjai erőtől duzzadoznak! Tudod-e, Cabassus, mely baj vitte el?

- Tegnap halt bele a szülésbe - felelte Cabassus a maga éles-magas hangján -, utolsó csepp vérét is elveszítvén.

- És a gyermek? - kérdeztem.

- Halva született, Istennek hála - felelte Cabassus, és nyomban hozzátette (mint mindig, ha Isten nevét véletlenül kiejtette a száján) -, ki nem létezik.

- Hol nyissuk meg? - kérdezte Merdanson.

- Mellkasán - felelte Carajac. - Nagy kedvem van megegzaminálni egy szívet, s az odavivő és onnan távozó vércsatornákat.

- Ne ott! - tiltakoztam. - Nyissuk ki genitaliája felől. Az iskolában mind a három alkalommal hímet boncoltak, a majmot sem kivéve. Most szerencsésen nőstényre akadtunk, kezdjük tehát azzal, mi őt nővé teszi.

- Siorac jól beszél - mondta Merdanson -, mi pedig a szívet illeti, minekelőtte újra elföldeljük, kivesszük majd s Carajacnak adjuk: otthon kedvére dolgozhat rajta.

Carajac elégedettnek látszott.

- Siorac, világíts ide, hogy szikém egyenest a húsba vágjon. Megnyitom a férfi örömének székhelyét, s onnan kezdve minden egyebet is a méhig s petefészekig.

Merdanson csak az imént nyerte el a baccalaureusi fokozatot orvostudományból, a vizsgáin elnöklő Saporta és d'Assas doktorok dicséretével egyetemben (szerencséjére ők egzaminálták s nem Bazin doktor, ki gyűlölte Merdansont, tudván, hogy az őt torzszülöttnek nevezi). Merdanson diadala igazságos volt, mert a Feredő utcai kurvákon kívül, kikkel sokszor akad dolga, lévén sürgető és durva az étvágya, és semmi türelme a leánykának bókolni (sok időbe kerül s nem mindig vezet célhoz), no meg az ételen-italon kívül, melyet két pofára, csámcsogva falt be, egyetlen forró és nagy szerelme volt: az orvostudomány. Haladásáért örömest odaadta volna ha nem is a lelkét, de legalább az életét. Máskülönben jó hugenotta volt, ámbár inkább egy párt, semmint egy egyház híve, akárcsak jómagam; előbb szalasztotta volna el az istentiszteletet, semmint egy boncolást.

Mint olvasóm tudja, én akkor fejeztem be első évemet, Carajac, a kirurgus nemkülönben, ezért engedtük át a kést „öreg” társunknak, ki ügyesen forgatta, mivel ahány kis állat a körme közé került, azt mindet felboncolta volt. Munka közben tudósan kommentálta, amit felfedezett. Valósággal kétségbe ejtett, hogy nem jegyezhetem le szavait, mivel a gyertyatartót tartottam a feje fölé őt és Carajacot megvilágítandó, ki feltűrte inge ujját és segített a húst az útból eltakarítani. Cabassus felállt egy székre s ez egyszer némán, nyugodtan, elámultan s - mivel itt nem Istenről volt szó, hanem a matériáról - szinte vallásos áhítattal figyelte vállunk fölül a boncolást.

- Konstatálom - szólt Merdanson, egészen elhagyva ama durvaságokat, melyek rendes körülmények között minduntalan visszatértek beszédében -, hogy a méh még duzzadt állapotban van; a szülés csak tegnap folyt le. Azt is tisztán látom, hogy a szülés nehéz lehetett, mivel a vaginán mély sebeket ejtett egy ügyetlen és bűnös bába, ki fogót használt, s eközben megölte a gyermeket, megsértette a méhet és a hashártyát, kiváltván a nagy vérzést, mely a szegény anyát elvitte. Végezetül konstatálom, hogy a méh egyosztatú, mint Vesalius bebizonyította, s nem kétosztatú, mint Galenosz állította.

- Tehát Galenosz tévedett! - kiáltotta Cabassus, kezét dörzsölgetve. Gyűlölte a klasszikusokat s általában mindenfajta tekintélyt.

- Akadnak iskolánkban is oly doktorok - mondtam -, a többi között Pinarelle doktor, kik szívesebben tévednek Galenosszal, semhogy Vesaliusnak adjanak igazat.

- Ez valóban gyűlöletes - szólt Cabassus. - Szemeik vannak és nem látnak.

De mindjárt el is némult, mivel Merdanson ráakadt egy méhkürtre s petefészekre, és elmagyarázta, mire szolgálnak. Magamban azt gondoltam magyarázata hallatán, hogy a nő megtermékenyítése bonyolult csoda, s egymagában elegendő bizonyítéka a Teremtő létének; mert csakis az Ő isteni értelmétől telhetett ki egy ilyen egyszerű, mégis finom mechanizmusnak a kitalálása. De elhallgattam idevágó gondolataimat, nem akarván Cabassust újfent hangos istentagadásra késztetni.

Amikor a genitaliával végzett, Merdanson felnyitotta a mellkast, kivette a szajha szívét, és azt mondta:

- Tudod-e, Carajac, hogy Arisztotelész a szívet háromosztatú, meleg orgánumnak vélte?

- Haha! - kacarászott Cabassus. Boldogan hallotta, hogy az egyháza által nagyon tisztelt tanítómester ekkorát tévedett.

- Nem tudtam - felelte Carajac.

- Haha! - nevetgélt Cabassus.

- Arisztotelész továbbá úgy vélte - halljátok, cimboráim! -, hogy mivel a szív meleg orgánum, hajlamos mértéktelenül fűteni, s a tüdők szerepe az, hogy hideg levegőt fújtassanak rá és lehűtsék.

Cabassus a hasát fogta, úgy nevetett. A nagy rázkódástól kis híján leesett a székről, melyre felállt.

- Mi Galenoszt illeti - Merdanson nekigyürkőzött, hogy kihúzza a mellkasüregből a szívet, minekutána elvágta az aortákat -, mi Galenoszt illeti, ő azt állította, hogy a szív üregei pórusok által közlekednek egymással.

- És nem úgy van? - kérdezte Cabassus, kezét dörzsölgetve afeletti örömében, hogy még egy klasszikus tekintély lepleződik le s szenved nyilvános vereséget.

- Nem cimborák. Vesalius kimutatta De corporis humani fabrica című könyvében, hogy a szívüregek nem közlekednek egymással. Íme e szegény asszony szíve, Carajac. Míg élt, sokszor dobogott kis calibryse ütemére (ám ezt inkább szánakozva mondta, nem goromba tréfának szánta.) Jól őrizd meg!

Carajac mit sem felelt, hanem szinte ünnepélyes arccal elővont egy kendőt a zsebéből, átvette Merdansontól a szívet, ráhelyezte a kendőre, a kendő csücskeit visszahajtotta s középen csomóra kötötte, kis batyut alkotva, mely leginkább azokra a vajcsomagokra emlékeztetett, melyeket földmívesek hordanak be vasárnapkor a városba.

Minekutána a szajhát visszavarrtuk a lepedőbe - s igazat szólva alig szaglott, nem számítva a bomlás legelső stádiumát hirdető, tompa s émelyítően édeskés szagot -, áttettük egy ládára, s Carajac, ki az imént falnak támasztotta a tolvajlámpás mellett az ismeretes csomagot, felkapta s az asztalra tette az árvát, mondván:

- Be könnyű!

- Hja, az árva keveset ehet - felelte Merdanson, s a szikéért nyúlt.

De mihelyt kibontotta a lepedőt, melybe a gyermeket bevarrták, elviselhetetlen bűz csapta meg orrunkat. A bűz még erősödött, amikor Merdanson, ki Cabassustől megtudta, hogy a gyermeket a tüdeje vitte el, felnyitotta mellkasát. A legerősebb gyomor is felfordult volna a gyermek tüdejéből feltörő szörnyű szagtól. Ecettel locsoltuk, hogy az émelyítő kigőzölgést elnyomjuk, s azért is, hogy az esetleges fertőzés ellen védekezzünk. De hasztalan; s amellett a tüdő máris annyira oszlásnak indult, hogy semmit nem találtunk s láthattunk, nem számítva néhány apró követ, ha ugyan e névvel illethetjük azokat a borsószemnél jóval kisebb szemcséket, melyeket nem tudtunk mire vélni; ilyenek rendesen csak a húgyvezetékben szoktak előfordulni.

Miután végeztünk az árva boncolásával is, visszavarrtuk a lepedőbe, de előbb a szajhát cipeltük vissza sírjához, s újfent lebocsátottuk a gödörbe. Visszalapátoltuk rá a földet, s akkor Merdanson váratlanul kijelentette: nem akarja eltemetni a gyermeket, inkább hazaviszi. Van egy fészer a kertjükben, ott majd csontvázzá alakítja a tetemet, s névtelen adományozóként az orvosiskolára származtatja, hogy legyen min oktatniok tanárainknak. Egyébiránt könnyű dolga lesz, alig kell valamit is csinálnia, szegény gyerek máris csupa csont és bőr, hisz ha nem tévedtünk, sorvadásban pusztult el.

Nagy szemeket meresztettünk, s elé tártuk, mi nagy baj s veszedelem származhat mindebből, s mekkora kockázatot vállal az, ki hóna alatt egy tetemmel sétifikál Montpellier utcáin, holott Cossolat nemrég kettőzte meg az őrséget, attól tartván, hogy a flandriai ügy miatt, mely felszította az indulatokat, a legádázabb pápisták s hugenották éjszaka egymásnak esnek. De hiába beszéltünk. Merdanson makacsabbnak mutatkozott a vörös szamárnál (kinek szőrzetét amúgy is hordta, s nem csupán fején, hanem teste egyéb részein is), nem és nem engedett, és ámbár eleinte Cabassus is a terv ellen volt, akárcsak Carajac és jómagam, végezetül belegyezett, és abban állapodtunk meg, hogy Cabassus előad a gyermek helyett egy nagy fahasábot és azt földeljük el. Úgy is tettünk. És máris indultunk vissza a városba, álarcban, botokkal, tolvajlámpással megrakodva. Én haladtam elöl, középütt Carajac, ki az ismeretes csomagocskát hozta nagy vigyázattal s kinyújtott karral, s tőle egy-két öllel lemaradva Merdanson, hátán keresztbe vetve az árva lepedőbe visszavarrt, takaróba bugyolált tetemet, mely úgy bűzlött, hogy az egymagában elég lett volna az őrség figyelmét felkelteni.

Montpellieret-t elhagyva Montpellier kapujához jutottunk, mégpedig a bezárt vízikapuhoz. Igaz, az őr vén volt és iszákos, de lévén hivatalból kíváncsi, megkértem Merdansont, rakja le a kaputól néhány ölre terhét, valamint a kötelet, fegyvert s egyebeket, miképpen Carajac is a maga batyuját, s amint ilyenformán üres lett mindhármunk keze, megvertem a kapufélfát, s addig kopogtattam, míg az öreg ki nem dugta fejét az ablakon. A maszkákat fenntartottuk.

- Kapuőr - kiáltottam -, nyiss kaput!

- Hadd hallom előbb, kik vagytok - felelte ő.

- Becsületes Montpellier-i legények. Montpellieret-ből jövünk, hol lányokkal hempergőztünk, minek folytán kiapadt erszényünk s kiszáradt torkunk. Nyiss kaput, és hozz elő egy üveg bort, de a legjobbat ám! Jól megfizetjük, s mi több, veled is koccintunk.

Ez hatott. Lejött, s kissé megnyitotta a kaput, melyet lánc tartott. Egyenként bocsátott be bennünket, s végigtapogatott, hogy meggyőződjék róla, nincs-e nálunk fegyver.

- Miért hordtok álarcot? - kérdezte.

- Jómagam nemes vagyok, eme kettő pedig gazdag polgár fia. Nem akarjuk, hogy felismerjenek, míg vadzabot vetünk.

- S hát az agyag honnan jő cipőtökre?

- Isten jó földjéről, hol az éjszaka hajlék híján paráználkodtunk.

Felnevetett. Látván jókedvét, pénzt csúsztattam a markába, s azt mondtam:

- Bort, jóember, az isten szerelmére; gyorsan hozz bort, hogy ki ne repedjen gugánk nagy szárazságában.

Ö a fáklya fényénél szemügyre vette a pénzt:

- Uram, ha frontignani bort kíván, öt sollal több az ára.

Odaadtam az öt solt, s az őr elsántikált. Abban a percben kisurrant a kapun Merdanson s Carajac, behozták cókmókunkat s lerakták a fal egyik bemélyedésébe, kicsit távolabb a kaputól, hogy az őr fel ne figyeljen a takaró bűzére. Eztán már csak koccintanunk kellett a jóemberrel, amikor visszatért, s fenékig üríteni az üveget, mit örömest megtettünk; ez a félelmes éjszaka valóban kiszárította torkunkat.

Merdanson háza szerencsére csupán kőhajításnyira volt a kaputól, s amikor benyitott, s berakta a félszerbe az árvát, a botokat, a kötelet s a másik takarót, fellélegeztem. Félig. Azért csak félig, mert bár Merdansontól immár megszabadultunk, még mindig ott himbálódzott Carajac kezében a szajha batyuba kötött szíve, bűnünk nem kevésbé súlyos bizonyítéka, ha őrjáratba botlanánk. Igyekeztem rávenni Carajacot, hogy ha az íjászok felbukkannának, vesse azt az átkozott batyut egy sötét sarokba, avagy a falon által, ő azonban nem akart ráállni; attól tartott, hogy az esés megártana az érzékeny orgánumnak. Még többet ártana neki magának, mondtam erre én, ha gályára küldenék. De oly nagy volt benne a tudásszomj, hogy ez sem győzte meg, s én elnémultam, és magamban megfogadtam: nem bocsátkozom többé hasonló kalandba ily konok fickókkal.

Végre hazajutott Carajac is a szívvel (ő rendes körülmények között halvérű volt, s inkább a szoknya elől futott, semmint utána). Hogy tőle is elváltam, s immár nem volt nálam egyéb, mint kard az egyik kezemben s lámpás a másikban, határtalanul megkönnyebbültem. Egyedül voltam, és semmi nem mutatta többé, honnan jövök és mit műveltem. Szentül hittem, nincs mitől tartanom, hacsak nem éjszakai útonállóktól. Tehát kivontam kardomat, és az utca közepén haladtam, egyébiránt igen fürge léptekkel, s azzal áltattam magam: jöjjön immár bármi, én állok elébe.

A gyors menéstől jócskán kimelegedtem. Kesztyűmet, álarcomat, levettem s ujjasomba dugtam, s egyik kezemben a kardot, másikban a lámpást szorongatva hetykén, szaporán és vidáman lépkedtem, mélyen beszíva a hűvös éji levegőt, s azt képzeltem: sikerült ép bőrrel kijutnom veszedelmes vállalatunk tövisei s kígyói közül. Pedig hiszen tudtam: a szélcsend rendesen a vihar előhírnöke!

Éppen bekanyarodtam a Lécfaragó utcába s már-már célomhoz, azaz hazajutottam, macskaugrásra volt tőlem a patika, amikor egyszerre úgy rémlett: egy árny követ nyomon. Lépte ugyan nem vert semmi neszt a kövezeten, mégis tisztán láttam lámpásom fénykörében egy árnyékot imbolyogni a hátam mögött. Hajaj! Jobban tettem volna bizony, ha elfújom azt a lámpást, lábom a nyakam közé szedem, s mihamarabb otthon termek, hanem én a kelleténél jobban bíztam tulajdon vitézségemben, s mindenáron tudni kívántam, hányadán állunk, tehát hirtelen sarkon penderültem, s uccu, nekirontottam amaz árnynak, nekiszegezve kardvasamat s lámpásomat. Aj, uramisten! Aj, kegyelmes Jézusom! A vér is megfagyott ereimben. A Mangane leány volt a lopakodó árnyék. Szeme lángot lövellt, szája több gyűlöletet okádott rám, mint maga a pokol! Megragadta kezemet, én kővé meredtem érintésére, s azt sziszegte:

- Hol hagytad karmaidat, bak uraság? Hol tintafekete szemedet? Hol sántaságodat? Aj, áruló! Aj, gonosz kutya! Aljasul becsaptál! Miért is nem eszméltem fel mindjárt, mihelyt belém hatoltál, nem érezvén karmodat, sem harapásodat, sem a pokol tüzét zsigereimben! Nyomorú keresztény, hát nem tudod, hogy Nagy Bak uraság hétszer tömi meg egyvégtében a boszorkányokat, minekelőtte elbocsátaná őket támolyogva, agyonkarmolva s harapdálva, emésztő tűzzel a bensejükben? Mert az Ő vetése éget! A tied csak ocsú!

- Mangane! - fohászkodtam neki el-elcsukló hangon a beszédnek, mert úgy rémlett, maga a pokol szól hozzám sziszegve -, nem volt az én részemen csalás, sem ámítás! Te magad tévedtél.

- S te hagytad, kutya keresztény!

- Nem tehettem mást. Azt akartam, távozz mielébb, lévén még sok a dolgom!

- Szép kis dolog! - sivította, ha ugyan e szóval illethetjük egy kígyó iszonytató sziszegését. - Mindent láttam Cabassus ablakán át! S holnap elmondom annak, akit illet!

- Ha megteszed, Mangane, máglyahalálra ítéled önmagadat!

- Tudd meg - felelte -, hogy szívem leghőbb vágya a máglyahalál. Szentségtörő ölelésed ö-rökre megfosztott hőn szeretett atyamesterem ölelésétől. Holtom után újjászületek majd hamvaimból, s succubus leszek a pokolban, imádott lába alatt s az ő kéjvágyát szolgálva. De tudd meg, amiért megrontottál, fényes bosszút állok rajtad e földön: megkötöm a bökődet, hogy soha többé ne legyen erőd nőt ölelni.

- Megkötöd a bökőmet! - mondtam. E fenyegetés hallatán kivert a hideg verejték. - Nem teheted, nem készülök házasodni!

- Annak kötöm meg a bökőjét, akiét akarom, ha házasodik, ha nem - felelte ő, fogát csikorgatva. - Nem kell hozzá más, csak egy darabka fonál: megkötöm s a földre dobom, egy kis ezüstpénzzel együtt. Ha a pénz eltűnik, az annak a jele, hogy a sátán elfogadta, s a fickó szíve örökre kihűl.

- Mangane - kiáltottam, kis híján elalélva rémültömben s egész testemben remegve. - Mangane, legyen a tied minden aranyam, csak kímélj meg!

- A te aranyad! - kiáltotta gúnyosan.

Dühtől és félelemtől eszeveszetten teljes erőmből lesújtottam rá. Hanem a Mangane lány úgy eltűnt, mintha a sötétség nyelte volna el, melynek gyermeke volt, s tán azt képzelhettem volna, soha nem is láttam, ha nem hallottam volna halk pengést: egy érmecske hullt a kövezetre.

- Megkötötte! - jajdultam fel tompán. Az iszonyattól elszorult a torkom. A lámpást körbeforgatva kerestem a fonalat és a pénzt. A fonalat meg is leltem, nyolcszoros bogra volt kötve - a pénzt sehol, holott sokáig kerestem térden állva. A pokol fejedelme tehát elfogadta s jóváhagyta az átkot. Hő szerelem- s életvágyam örökre odalett ifjúságom hajnalán.

Tizenegyedik fejezet

Tudom, vannak kortársaim közt oly erős lelkek, kik nem hisznek Istent, se ördögöt, s kinevetnek majd riadalmamért, mivel ők semmibe veszik az ördögi praktikákat, holott azokat országunk egyházai s legtudósabb elméi egyaránt igen-igen ártalmasnak ítélik. Mespechben csakugyan nevettünk Maligou nenő babonáin, csakhogy ő nem volt boszorkány, és senki nem tartotta annak Marcuays-ben avagy más falvainkban. Ellenkező esetben nem nevettük volna ki, hanem reszkettünk volna tőle. Mert a boszorkány hatalma félelmetes: elpusztítja a nyájat, kiszárítja a kutakat, lehervasztja gyümölcsfáinkról a virágot egyetlen éjszaka alatt, megbabonázhat bárkit úgy, hogy képmásába tűt döf, szerelmi bájitalt vagy gyilkos mérget kotyvaszt; vagy, mi még rosszabb, megköti az új házas bökőjét.

És az ettől való félelem éppen nem oktalan; az efféle praktikák gyakoriak Périgord-ban, s még inkább dúlnak Languedocban, hol olyannyira általános a rettegés a bökők megkötőitől, hogy száz házaspár közül tíz sem akad, ki nagy nyilvánosság előtt merne házasságot kötni a plébániatemplomban.

Minduntalan megesik ugyanis, hogy abban a szent pillanatban, amikor a pap kiejti száján a hagyományos esküformulát: „Akiket Isten egyesített, azokat ember szét nem választhatja”, ha az egybegyűltek között csak egy boszorkány is akad, ez a boszorkány halkan hozzáfűzi: hanem csak a sátán, s válla fölött hátraveti nyolcszoros bogra kötött fonalát meg egy pénzérmét, s akkor örökre oda a férj képessége a nászra. Ezért látni oly gyakran Languedocban, hogy leány s legény nagy titokban köt házasságot a szomszéd falu templomában, s még rokonaik és jó barátaik elől is eltitkolják (hisz közöttük is akadhat irigyük) az esküvő helyét, napját, óráját, hogy ily módon, a szertartás titokban tartásával kerüljék el az átkot, mely nemcsak életük végéig, hanem az utolsó ítélet napjáig rájuk súlyosulna, ha akadna a résztvevők között olyan, ki föld alatti erők sugallatára e pokoli praktikához folyamodik.

Ami még hátravolt az éjszakából - nem sok! -, azt ébren töltöttem, úgy elrémülve örömtelen jövőmtől, hogy noha e kora tavasz hűvös volt, időről időre tetőtől talpig kivert a verejték. És bármily fáradt s összetört voltam is reggel, fel kellett kelnem, hogy részt vegyek Saporta és Bazin magánleckeóráin, ámbár csak fél füllel hallgattam őket s fél figyelemmel; a másik felét tudni való, miféle komor gondolatok kötötték le. Attól ugyan nem tartottam, hogy a Mangane leány feljelent bennünket titkos boncolásért, s ki adna hitelt egy leány szavának, kit a per óta, mely családját máglyára küldte, mindenki siketnek, némának és félkegyelműnek hisz? Hanem a bökő megkötését s a rontás iszonyú következményét nem verhettem oly könnyen ki a fejemből, én, ki oly nagyra voltam férfiúi mivoltommal s annyi édes gyönyört köszönhettem neki.

Esztendőnél is hosszabbnak tetszett ez a nap. A kínkeserves leckeórák elteltével, melyek alatt emésztett az aggodalom, futván futottam Thomassine-hoz, s ott kerestem menedéket karja között és csecsénél (mely mindig Barberine-t idézte eszembe). Addig cirógattam, csókdostam testét, mígnem vágyam magasra csapván, úgy véltem, immár diadalt vehetek a Mangane lány bűbáján. Ám hirtelen kialudt a láng, s úgy tetszett, fal zárja el testemet Thomassine-étól. Thomassine ugyan meglepődött, de anyás és jóságos volt, mint rendesen. Némán magához ölelt, elhalmozott kedveskedő becenevekkel; én végképp elérzékenyültem ennyi gyengédség láttán, heves zokogásban törtem ki, s elmondtam neki - nem ugyan a tetemek kihantolását, melyben részt vettem -, hanem az átkot, mely sújt. Thomassine nem vette félvállról a dolgot, hanem igen-igen komor és bánatos arccal elősorolt legalább tíz oly esetet szülőföldjéről, a cévennes-i hegyekből, amikor az a szerencsétlen férj, kinek bökőjét esketéskor egy boszorkány megkötötte volt, holtáig nem érhetett egy ujjal sem feleségéhez, holott más leányok oldalán férfi volt.

- Jaj, Thomassine, adná az ég, hogy az átok ennyire személyválogató legyen, s csak feleségemet vegye célba - mondtam. - Hisz nőtlen vagyok.

- Mivel nem kötöttél házasságot, rosszabbul áll a szénád, én Pierre-em; rajtad a rontás, s minden nő tilos immár számodra.

Ez nem hangzott éppen vigasztalóan, ahogy Thomassine további történetei sem. Kénytelen-kelletlen félbeszakítottam folyásukat, mivel egyre mélyebb kétségbeesésbe taszítottak.

- De hát nincs orvosság, Thomassine? - kérdeztem végül. - Isten nem oldhatja fel, mit a sátán megkötött? Hát hatalmasabb a sátán Istennél?

Ez az argumentum Thomassine torkára forrasztotta a szót, lévén hite a lehető legegyszerűbb. Vasárnaponként misére járt a Szent Firmin-templomba, Azaistól követve, ki úrnője imakönyvét vitte. A templomban azután Thomassine maga elé rakta s kinyitotta az imádságoskönyvet, de soha nem lapozott, mert ha számolni megtanult is, a betűket nem ismerte.

- Sosem hallottam - mondta némi töprengés után, s felkönyökölve egy párnát csúsztatott a fejem alá, nagyobb kényelmem végett -, sosem hallottam hírét, hogy a kötést sikerült volna megoldani, egy falumbeli parasztot kivéve, ki a dolgot másnap meggyónta a plébánosnak.

- Ne feledd, Thomassine, hogy én hugenotta vagyok, tehát ellenzem a gyónást. Egyébiránt ha elég lenne meggyónni a dolgot, ugyan miért szaladgálna a világban annyi szegény ördög, kinek bökőjét megkötötték?

- Igaz - sóhajtott nagyot Thomassine. - S az is igaz, hogy a plébános, kiről az imént beszéltem, félig-meddig boszorkány volt maga is - de jó boszorkány, nem gonosz -, s nagyobb hatalommal bírt másnál.

- Ott él-e vajon eme jó boszorkánymester ma is cévennes-i hegyeid között, Thomassine? Szent Antal szakállára, mondd meg a nevét, csak a nevét, s én máris felnyergelem lovamat s futok hozzá gyónni, nem nézve, hogy pápista.

- Meghalt - felelte Thomassine.

S e szavával megölte imént támadt reményeimet is. Amikor elváltunk, sokkal zordonabb kedvemben voltam még, mint ennek előtte; előre láttam a gyászos jövőt, melyre ítéltettem, kénytelen-kelletlen a szüzesség keserű kínjai közepette élvén - mert ámbár mindkét egyház égig dicséri az erényt, én iszonyodom tőle, s azt tartom, ellenkezik a természet törvényeivel, a férfit férfinál, a nőt nőnél kevesebbé téve, ami lényük kárhozatos és veszedelmes csorbulásával jár, nem pedig feljutásukkal holmi magasabb régióba mint némelyek állítják.

Olvasóm tán megkérdi, miért nem az volt első dolgom a rontás után, hogy egy felekezetembeli lelkészhez forduljak, s ha nem is gyónásképpen, de kikérjem az ő tanácsát. Megfordult ez az én fejemben is, de mennyire! S ha mégis visszariadtam tőle, az azért volt, mert a mi lelkipásztoraink igen szigorú és kényes erkölcsű férfiak, könnyen arra a gondolatra jutnak, hogy a rontás áldozata tán maga sem egészen ártatlan. Amiben igazuk is volna. Azonkívül jobban tiszteltem őket, hogysem hazudni mertem volna nekik avagy csak elhallgatni is az igazság egy részét, mit lelkifurdalás nélkül megtettem volna, ha egy pénzéhes pápista pap gyóntat. A mieinknek vagy mindent elmondok - vagy semmit. S mivel a „minden”-től visszariadtam - hisz egyebek között sírgyalázást foglalt magában s paráználkodást egy boszorkánnyal -, végül a „semmit” választottam, azaz eltökéltem: egyedül, segítség nélkül viselem el a rám szakadt balsorsot.

Porig sújtottan s nyugtalanul távoztam hát a tűboltból. S mivel Thomassine-nál kudarcot vallottam, szentül hittem: kudarcot vallok majd Joyeuse úrnőnél is, s oly szívszorító aggodalommal vártam a szerdai napot, melyen fogadni szokott, hogy három álló éjszakán át nem alhattam.

Holtsápadtan, beesett arccal, karikás szemmel jelentem meg előtte a mondott napon, s rögtön arra kértem gyenge hangon, fogadjon, s hallgasson meg négyszemközt. Az úrnőt hangom s külsőm egyaránt megriasztotta, nyomban elküldte udvarhölgyeit, s ágyán végigdőlve az alkóvban fogadott. Én az ágy fejénél kuporogtam egy zsámolyon némán és pironkodva, s azon töprengtem; mit és mennyit kell az úrhölgynek elmondanom. Mert Joyeuse úrnő okosabb volt, hogysem beérte volna a történet ama jócskán megkurtított változatával, melyet Thomassine-nak előadtam. Ő bizonyára tudni akarja majd, hogyan és miért támadt a Mangane lányban e nagy harag irányomban, s ha azt elárulom, nem kell-e minden egyebet is megvallanom?

- Ej, kedvesem, hát oly súlyos a dolog, hogy én sem hallhatom? - szólt kisvártatva nyájas hangon, rám emelve aranyszín szemét. - Hát nem tudja, hogy barátnéja vagyok, s tett légyen bármit, mindig számíthat támogatásomra s barátságomra?

Szavai szívemig hatottak, s kibuggyant a könnyem, hanem szólni most sem szólhattam a torkomat elszorító gombóc miatt.

- Én Pierre-em, miért gubbaszt ama zsámolyon, mereven, mint holmi fatuskó? Jöjjön ide, karjaim közé - unszolt Joyeuse úrnő -, így ni, hajtsa ide a fejét, s mondjon el mindent. Akarom! - fűzte hozzá parancsoló hangon.

S ez a hang megtette a magáét. Engedelmeskedtem úrnőmnek, ahogy addig is mindig, részint mert tizenöt esztendővel volt idősebb nálam, s igen magas rangú hölgy volt és én csodáltam előkelőségét, de sokkal inkább azért, mert szünetlen s végtelen hálát éreztem irántam való odaadó, csodálatos jóságáért. Tehát befészkeltem magam ölébe, s édes testére fonódva arcomat keblére hajtottam, derekát átöleltem, s mindent elmondtam neki, semmit ki nem hagyva s meg sem szépítve, mert hittel hittem: elnyerem bocsánatát. Hej, pápisták! pápisták! Feleljetek! Képzelhetni-e jobb gyóntatót, mint az, aki bennünket szívből szeret?

Nem mintha Joyeuse úrnő némán hallgatta volna végig elbeszélésemet. Minduntalan félbeszakítottak felháborodott, bosszús, elégedetlen megjegyzései. Egyszer azt kiáltotta: „Jaj, Pierre, hogy tehette!” másszor azt: „Ó, kedvesem, be becstelen volt e tette..:”, „Jézus, mi szörnyűség!” „Piha, hát minden törvényt megszeg?” „Ki hallott már ily gyalázatot!”, „Micsoda! Boszorkánnyal fajtalankodni! S egy síron!” De mindannyiszor megcirógatta a fejemet bal kezével, mintegy szavai cáfolatául, s a másikkal szelíden megszorította vállamat, így adva értésemre, hogy továbbra is barátjának tart.

Végre eljutottam a legrosszabbhoz. Némán, döbbenten hallgatta végig a Lécfaragó utcában történteket, s egy ujjal nem ért közben hozzám. Ahogy elvégeztem, felsóhajtott, gondolom, félig irántam való szánalomból, félig magamagát szánva, majd azt mondta könnyed, megnyugtató hangon:

- Tudja meg, Pierre, Joyeuse úr, ki a világot jól ismeri, csak nevet az effajta bűbájoskodáson. Úgy véli, a bökő megkötése nem a pokol műve s nem is valóságos. A bog a megkötöttben van, sehol másutt. Csakis tulajdon képzelete vet rá nyűgöt. S váltig állítja, hogy neki ezt Michel de Montaigne úr demonstrálta Bordeaux-ban meggyőző példákkal, valamint cáfolhatatlan, erős argumentumokkal.

Szavai kissé megvigasztaltak, ámbár nem győztek meg, mivel most is azt éreztem: nem lehetek úrrá testem vitális princípiumának bénultsága fölött. Ezért nem mozdultam, s rettentő félelem nyomasztott. Örök gyalázatot hoz rám, gondoltam, ha nem fejezhetem be, amit elkezdtem.

- Ó, Pierre - mondta ő, mintha tisztán hallaná gondolataimat, noha a számat sem nyitottam ki -, kegyelmed oly fiatal és erős, hogy eme rontás, ahogy az imént nevezte, nem tarthat tovább egy hétnél. Piha! A bökő megkötése! Igaza van a férjemnek. Ez merő szemfényvesztés és ámítás! Goromba csalás! Tőrvetés egyszerű embereknek! Pierre, hát ki és mi kegyelmed: tudatlan paraszt, ki retteg a falujabeli boszorkánytól, avagy orvos, ki a természet titkait kutatja szikével? Inkább hisz a Mangane lány hókuszpókuszának, mint Michel de Montaigne argumentumainak?

- Hinnék én örömest úrnőmnek - feleltem -, ha nem volnék oly bágyadt, fáradt s eltörődött, hogy csupán árnyéka lehetek önmagamnak.

- Ez, kisöcsém, lelkifurdalásaitól van a nagy és botrányos bűnök miatt, melyeket amaz éjszakán elkövetett. Kegyelmeden igen nagy hatalma van a képzeletnek, s ez a bénaság mintegy a büntetés, melyre tulajdon véleménye szerint rászolgált. Egy hét múlva ismét férfi lesz karjaimban! Így akarom!

- Jaj, úrnőm! Engedelmeskedni fogok-e vajon?

- Még csak az kéne, hogy nem. Hát az én praktikáim tán kevésbé hathatósak, mint a Mangane lányé? Avagy kisebb hatalma van-e az én varázsitalomnak? Szebb-e ő nálam?

- Úrnőm - kiáltottam tűzzel -, kegyed ezerszer szebb, mint ama pokolbeli teremtmény. Arca fényességes, termete istennői minden ízében s hajlatában.

Ezt hallván igen felindult, s melle bimbójáig elpirult, mivel megszokta, hogy az efféle hangzatos bókokat nyomon követi ama másfajta kedveskedés. Mindjárt el is panaszolta: melege van, kába, tehát levetkezett, és hányta-vetette magát az ágyon, s csak annál jobban, mivel én a mondott okból hozzá sem nyúltam. Így telt el jó néhány perc: ő hánykolódott, s mindinkább kipirult, én némán, moccanatlanul s szorongva lapultam mellette, mint nyúl a bokorban. Végül türelmét vesztve mozdulatlanságom miatt, kicsit csalódottan felnevetett, bosszúságát elleplezendő, s azt mondta:

- Kedvesem, ha kegyelmed ma nem veheti is ki a részét a gyönyörből, ok-e ez vajon arra, hogy tőlem is megtagadja?

- Könyörögve kérem: parancsolja meg, mit tegyek. Bármit megtennék úrnőmért, annyira szeretem!

Akkor megparancsolta: legyek jó szobaleánya s vetkeztessem mezítelenre, mit meg is cselekedtem, keserves sóhajtozás közepette, hogy e sok szépségnek immár nem vehetem hasznát. Akkor meghagyta: vetkőzzem le én is. S végül megragadván kezemet, odavezérelte, hová a legelső alkalommal, amikor ily közel engedett magához, s azt mondta: „Kedvesem, tegye azt, így akarom!” Engedelmeskedtem, s ő még hevesebben hánykolódott, s megint csak nyögdécselt és sikongatott, ami úgy felháborította volt Mérol kisasszonyt. De minekelőtte céljához eljutott volna, megparancsolta: feküdjem rá. Megtettem, gondolhatni, mennyire restelkedve tehetetlenségem miatt. Ő két kezét vállamra téve észrevétlen lejjebb-lejjebb tolt, inkább mozdulatokkal, semmint szavakkal értetve meg velem, hogy most a számat tegyem oda, hová előbb az ujjamat. És ámbár eleinte felette különösnek s talán vétkesnek is rémlett e becézgetés, melynek eladdig hírét sem hallottam, óvakodtam ellene szegülni Joyeuse úrnő kívánságának, mivel úgy véltem: ennyi kárpótlással igazán tartozom neki a sors rám mérte tehetetlenségért. Hanem amint első meghökkenésem elillantán észrevettem, mint válik erősebbé nyöszörgése, hevesebbé hánykolódása, nagy boldogság öntött el afelett, hogy jóságos úrnőmet ekkora gyönyörűségben részeltethetem. Mindjárt jobban megjött a kedvem is e különös becézgetéshez, örömestebb műveltem és teljes odaadással, amit ő, úgy látszik, megérzett, mert a befejezéshez zihálva, nyögve, sikoltozva jutott el, s oly nagy izgalomban, amihez foghatót még sosem tapasztaltam nála.

Mikor a vihar elült, így szólt tagjait elvetve, s kicsit még mindig lihegve:

- Aj, kisöcsém, ha nem tartanék tőle, hogy istenkáromlás ilyet mondani - s attól óvakodom, mivel félem az Urat, gyakran gyónok s szorgalmasan járok misére -, azt mondanám: isteni volt; és addig is, míg épen s egészségesen viszontláthatom jövő szerdán kegyelmedet, lesz mit eszembe idéznem. De elvárom, hogy akkor eme gyönyörön kívül még ama másikban is részesít majd, tudja, melyikben.

S szavait annyi kedveskedéssel, csókkal toldotta meg, oly nagy dicsérettel és annyi bókkal illetett iménti viselkedésemért (tanácsokat is keverve a bókok közé arra nézve, hogyan csinálhatom legközelebb jobban a dolgomat), hogy ámbár nem tehettem őt magamévá, ismét a szeretőjének éreztem magam, s ez kissé megnyugtatott. Hazafelé jóval könnyedebb s ruganyosabb léptekkel haladtam, mint idejövet. Otthon némán bekanalaztam spártai levesünket, s máris futottam föl, szobámba, hol nyomban ágyba bújtam. De sajna, megint nem alhattam, ámbár kétségbeesésem alábbhagyott.

Másnap este beállított egy Joyeuse úrnő libréjébe öltözött lakáj. Levelet hozott az úrnőtől meg egy kis csomagot. Íme a levél:

„Kisöcsém!

Itt küldök egy zacskó gyógyfüvet. Joyeuse úr kapta Michel de Montaigne-től a kegyelmedéhez nagyon hasonló bajban. Hordja e zacskót éjjel-nappal a nyakában, ama Szűz Máriamedália mellett, mellyel megboldogult édesanyja ajándékozta volt meg halála órájában, noha kegyelmed gonosz hugenotta s nem imádja a Szent Szüzet. E zacskó csodát tesz. Majd meglátja szerdán, a hét ama napján, melyet a leginkább várok, mivel akkor fogadom el öcsémet.

Kisöcsém és vértanúm, átengedem csókra a kisujjam hegyét. Éléonore de Joyeuse”

Még hogy kisujja hegyét, gondoltam! Jól adja! Be választékosan tesznek - avagy mondanak - mindent e világ nagyjai, szavaik mögé rejtezve! Mindazonáltal meghatott, hogy ennyire szívén viseli sorsomat, s tulajdon inasát küldi el hozzám ő, kit egész nap annyira elfoglal a semittevés! Futottam szobámba, kinyitottam a csomagot, nyakamba akasztottam a zacskót, s azontúl éjjel-nappal szüntelen ott hordtam, mivel igen nagy volt bizalmam a szerben, melyet maga Michel de Montaigne ajánlott. Én ugyan soha nem láttam színről színre azt az uraságot, de tudtam, mi nagyra tartotta őt bölcsességéért elholt barátunk, Étienne de la Boétie.

Újra átfutottam Joyeuse úrnő levelét, s egy post scriptumra akadtam a papiros legalján, melyet előbb nem vettem észre:

„Cossolat találkozni kíván kegyelmeddel holnap délben a Három Királyok fogadóban.”

Hej, a kutya meg a mája! gondoltam, csak nem adta tovább neki az úrnő vallomásomat? Mert immár régóta gyanítottam: úrnőm és Cossolat között titkos és szoros kapcsolat áll fönn, de nem amolyan céllal, hiszen a hölgy úgy ítéli, rangja folytán magasan fölötte áll férje bármely tisztjének, hanem különféle cselszövények dolgában, melyeket a hölgy szövöget avagy fejt fel Joyeuse úr érdekében Languedocban. S erről mindjárt eszembe jutott, mi méltatlanul rágalmaztam meg az imént az úrhölgyet, semmittevéséről szólva.

Délben a Három Királyok fogadó tulajdonosnője, ki nem enyhült meg irányomban, zord arccal fogadott, hiába mosolyogtam rá oly szépen, s ridegen vállon ragadva, betolt egy kis szobába, ahol Cossolat szigorú képpel és fekete bőrrel, szemmel, szemöldökkel üldögélt pecsenye és egy üveg bor mellett.

- Azért hívatott-e ide, uram - kérdeztem félig tréfásan, félig komolyan -, hogy tömlöcre vessen?

- Egyelőre még nem, Siorac úr - felelte ő roppant hidegen -, noha ugyancsak rászolgált.

Tehát mindent tud, gondoltam, és sietve leültem, mivel a lábam ki akart menni alólam. Cossolat evett, ivott, rám se nézett, és sokáig nem is szólt, mi ugyancsak felbosszantott: nem szoktam hozzá ily rossz bánásmódhoz, különösen nem Cossolat részéről, ki a nemesség nagy tisztelője.

- Uram, maradt-e valamicskéje ama kétszáz aranyra rúgó mannából, mellyel Joyeuse úrnő megajándékozta volt?

- Hogyne - feleltem, igen elámulva tapintatlan kérdésén. - Mindössze egynegyedét költöttem el.

- Akkor rendeljen pecsenyét és egy üveg bort a fogadósnétól és szurkoljon le érte tíz aranyat.

- Tíz aranyat! - kiáltottam. - Tíz sol ára pecsenyéért és borért?

- Nem azért - vágta rá Cossolat -, hanem a veszteségért, melyet kegyelmed okozott neki, megfutamítván Caudebec rómásait a pestisről szóló mesével.

Vagyok olyan jó hugenotta, mint akárki, s csínján bánok pénzemmel, ámbár nem verem úgy fogamhoz a garast, mint Samson avagy Sauveterre. Mégis rögtön felfogtam, hogy eme tíz arany nélkül (melyből ilyen vagy olyan jogcímen talán Cossolat-nak is jut valamicske) nem nyerhetem vissza jóindulatát, holott nagy szükségem van rá, mint ezt világosan értésemre adta. Ez egyszer eltűröm zsarolását, határoztam el magamban, nem lévén módom orromat oly magasan hordani, mint máskor.

- Itt a tíz arany - számoltam ki egyenként a pénzeket erszényemből az asztalra.

Cossolat tapsolt. Abban a szempillantásban belépett a fogadósné, s aranyaim láttán felcsillant a szeme!

- Barátném - szólt Cossolat -, Siorac úr húst parancsol és bort, s ennyit hajlandó fizetni érte. Tehát csókolja őt arcon, s béküljön meg vele.

A fogadósné mosolygott - mosolya mint a cseppentett méz -, szaporán bezsebelte aranyaimat és megcsókolt: soha nem került ily sokba nekem női csók ifjonti éveimben, tanúm rá Hippokratész és Galenosz! Cossolat ellenben, kinek fekete szeme nyomon követte a fogadósnét, míg a szobából kivonult gömbölyű csípejét riszálva, igen elégedettnek látszott, s hirtelen hangot s arcot váltva, így kiáltott fel:

- Jaj, Pierre, Pierre, Pierre! Miért is nem szólt Joyeuse úrnőnek szörnytettei másnapján, miért várt három napot? Mindent elsimítottam volna. Most immár nem tehetem. A törvényszék neszét vette a dolognak. Elfogták a Mangane lányt, s kivallatták. Megnevezte Cabassust. Szerencsére nem ismeri kegyelmed nevét sem cinkosaiét, de pontos leírást adott valamennyiükről.

Elhallgatott. Kopogtak az ajtón. A fogadósné jött pecsenyémet s boromat felszolgálni egy szolgálóval, ki kést és kupát helyezett elém (lévén a villa akkor még ismeretlen a Három Királyokban). Ennek megtörténte után pedig megsétáltatta ujjait nyakamon, mi igen felbosszantotta Cossolat-t:

- Barátném, háláját eléggé kimutatta, ne tovább! - A fogadósné elpirult s kifutott.

- Mi történik most Cabassusszel? - kérdeztem riadtan.

- Hogyan? - ámult el Cossolat. - Kegyelmed Cabassus miatt aggódik, s nem önmaga miatt, holott a fejével játszik? Oly keveset ér-e az a fej, hogy nem bánja, ha elveszíti?

Ez élc éppen nem nyerte meg tetszésemet, ő azonban harsányan nevetett rajta, lévén durva bordában szőtt ember, ámbár felekezetünk hűséges híve.

- Cabassust a saint-denis-i plébános védi, ki, mivel inkább kívánta őt bolondnak látni, semmint istentagadónak, jó tíz éve a kegyelmed által is jól ismert viskóba száműzte s megfosztotta minden papi funkciójától. Cabassus egyházi személy, nem sokat kockáztat, ha van esze s befogja a száját.

- Csakhogy, fájdalom, Cabassus bolond, s nyelve úgy jár, mint a motolla!

- Akkor meneküljön s bújjon el.

- Nem teszi sem ezt, sem azt. Cabassus hisz a maga hitetlenségében, s urbi et orbi hirdetni kívánja különös hitét, melyet írásban is lefektetett egy Nego címet viselő traktátusban.

- Micsoda? - kapta föl a fejét Cossolat. - Leírta eszeveszett gondolatait? Szent Péter szakállára, ez kárhozatos. Mit tehetek e dologban én? Ha Cabassust letartóztatják, kínvallatásnak vetik majd alá, kiszedik belőle a kegyelmetek nevét, s akkor végük!

E szótól végigfutott hátamon a hideg, s szinte kővé dermedtem, úgyhogy még azt a falatot sem kaphattam be, melyet akkor emeltem éppen számhoz.

- Ejnye, no! - próbált vigasztalni Cossolat, ki nem volt éppen rossz-szívű. - Egyék csak, egyék! Szent Péter szakállára! Még nem térdepel a vérpadon s nem nyújtja nyakát hóhérbárd elé. Nagy hatalmú barátai vannak. Tudja meg, Pierre, a legrosszabb, mi érheti, az, hogy lóhalálában lesz kénytelen városunkat elhagyni, mint egykor apjaura tette, minekutána párbajban megölte ellenfelét.

- Jaj nekem! - mondtam -, a halált kivéve nagyobb csapás nem érhet, és semmi nem ejtene inkább kétségbe. Igaz szerelemmel csüggök az orvostudományon.

- A kelleténél is jobban szereti, amondó vagyok - felelte Cossolat.

Magam sem tudom, hogy s miként gyűrtem le ezek után pecsenyémet.

- Mit gondol, Cossolat - kérdeztem -, igazán boszorkány a Mangane lány? Avagy csalás és ámítás minden szava?

Cossolat vállat vont.

- A Mangane lány bolond, és bolondok közt nőtt fel, kik boszorkánynak hitték magukat s ilyenként égették meg őket tulajdon vallomásuk alapján. De hogy ez az igazság volt-e avagy ostoba és förtelmes dicsekvés, azért nem tenném tűzbe a kezem.

- Miért e kétség? - kérdeztem, valamelyest megnyugodva.

- A leány miatt - felelte ő. - Megvallotta, hogy Belzebubbal paráználkodott a főinkvizítor sírján.

- Az én voltam! - kiáltottam. - S jól tudja azt ő is, hisz a szememre hányta, hogy a Nagy Baknak adtam ki magam.

- Tehát hazudik. Világos! - vélte Cossolat. - S ha e pontra nézve hazudik, miért ne hazudna mindre nézve? Miért ne tulajdoníthatna önmagának eszeveszett hiúságból, a máglya kockázatát is vállalva, oly hatalmat, mellyel nem bír?

Ez jócskán elgondolkoztatott, képzelhetik. S egészen meg is nyugtatott volna a hidegség felől, melybe estem, ha nem nyomasztott volna az ennél is végzetesebb következményekkel fenyegető vész tudata.

Aj, gondoltam, s elszorult a torkom, ha menekülnöm kéne, hogyan merészelnék valaha is apám előtt megjelenni, Mespechben!

- Cossolat, mit tegyek, hogy ne jussak ily végre? - kérdeztem, mintha hallhatta volna, amit előbb gondoltam.

- Várjon, s nyissa ki a fülét.

- Micsoda? Hát a kegyelmedé nem elég ide?

Cossolat tudta, hogyan értse e szavakat, s halványan elmosolyodott.

- Fájdalom, az enyém nem lehet mindenütt ott. Annál inkább hasznára lehetne ez ügyben Fogacer füle.

- Fogacer-é? - meresztettem nagyra a szememet.

- Fogacer barátja a törvényszék egy tagjának, kiről farsangkor bábut mintáztak.

- S a bíró esetleg elárulja barátjának a titkos vizsgálat egyik-másik részletét? - kérdeztem, hangomat lehalkítva. - Tudja, Pierre, e különös uraságok úgy vannak egymással, mint mi a leánykáinkkal. Kívánni a másikat - rés a páncélon. Ez nyit kaput minden gyengeségnek. Hát nem az imént csikartam ki kegyelmedtől tíz aranyat én, noha amúgy becsületes vagyok, gazdasszonyunk kedvéért? Ámbátor ez méltányos volt - tette hozzá, és felállt.

Még aznap este beszélni akartam Fogacer-val, de csak két nap múlva tehettem. Nagytekintetű mesterünk tudtomra adta, hogy barátunk egy gazdag polgár nyári lakában időzik, mivel e polgár Rondelet halála óta egyedül rá esküszik. Végre harmadnap, lefekvéshez készülődve, éppen amikor ujjasomat levetettem, mozgolódást hallottam a szobájában. Úgy, amint voltam, ingujjban, harisnyában bekopogtam hozzá. Szemmel láthatóan örült, hogy ily fesztelenül állítok be. Azóta, ami farsangkor történt, szégyenletében kissé elhúzódott tőlem, s én, nem kevésbé restelkedvén, mit sem tettem e távolság ellen.

- Lám csak, Siorac! - vonta fel a szemöldökét Fogacer, tréfa mögé rejtve felindulását. - Mit látok a nyakában a Szűz Mária-medália mellett? Egy zacskót? Mit jelentsen ez? Hát kegyelmed kétszeresen is bálványimádó, hugenotta létére?

- Dehogy - feleltem -, ez csupán orvosszer idegbajom ellen, mely olykor elővesz.

- Csakugyan nem látszik olyan virgoncnak, mint egyébkor. Hanem, Pierre, kérem, foglaljon helyet e zsámolyon, s vágjon bele, késlekedés nélkül. Ha orcái nem lennének oly beesettek, azt mondanám, kidagasztja őket a sok kérdés. Nyissa fel gyorsan e kelevényt, fiam, s engedjen szabad folyást a benne levőknek. Mi dologban jár?

- A Mangane lány dolgában.

- Dögvész és rákfene! Hát még az ördöngös szoknya után sem átall futni? Teringettét, nagy különbség van ám láng és láng között. Ez csúnyán megégetheti!

El sem mosolyodtam, nem lévén nevetős a kedvem.

- Azt hallottam - mondtam igen komolyan, farkasszemet nézve barátunkkal -, hogy pörbe fogták. S mivel eme pór valamiképpen érint engem is, és úgy gondolom, a titkos eljárás kegyelmed előtt tán nem annyira titkos, mint énelőttem, tanácsát jöttem kérni, ha ugyan hajlandó értesüléseit velem megosztani.

- Ejha! - Fogacer felpattant, s némán száguldott fel-alá a szobában, melyet mintha egészen betöltött volna hosszú keze-lába. Időről időre lopva óvatos és töprengő pillantásokat vetett rám.

- Miért gondolja, Pierre - kérdezte végül -, hogy az eljárás titkait ismerhetem?

E kérdésre jó előre kigondoltam a feleletet, mely nem volt egészen igaz, de nem akartam Fogacer-t Cossolat említésével megijeszteni.

- Kegyelmed letépte farsangkor a felírást egy bírót ábrázoló báburól.

- Á - ült vissza a helyére, igen megkönnyebbülten. - Tehát ezért! Tudja - magyarázta főúri taglejtéssel -, nem szeretem, ha a hátam mögött mindenfélét fecsegnek rólam. Mi a bírót illeti - tette hozzá közömbös arcot vágva -, igaz, futólag ismerem.

Magamban megcsodáltam ezt a „futólag”-ot, és gondoltam felőle egyet-mást, de bölcsen hallgattam.

- Tehát mit óhajt tudni? - kérdezte kisvártatva.

- Hogy elhangzott-e nevem e pör során.

- Ahá, végre kibújt a szeg a zsákból! Siorac, mindmáig - azt mondom: mindmáig - csupán a külsejét írták le, a neve nem hangzott el.

- Fölismertek-e a leírás nyomán?

- A törvényszék nem. Én azonban tüstént felismertem, mivel jól ismerem, s tudom, mennyire vakmerő, hirtelen s féktelen. Felismertem Merdansont és Carajacot is, rettenetes vállukról.

- És elmondta-e atyámnak, Saportának, Fogacer? - kérdeztem, s a torkom elszorult.

- Nem tehettem mást. Ő azonban kijelentette: senkit nem kíván az iskoláról kizárni, hacsak el nem ítélik. Meglehetős zavarban van ő maga is, mivel elfogadott ismeretlen adakozótól egy kis csontvázat, melynek eredetéről mit sem tudott.

S féktelen nevetésben tört ki a gondolatra, melyet felette mulatságosnak vélt, hogy Saporta kancellárt felelősségre vonhatják a kis csontváz miatt, mint orgazdát. Nem osztoztam derűjében, lévén nagyon is sok veszítenivalóm ez ügyben, tehát visszatérítettem Fogacer-t az engem érdeklő, nem éppen örvendetes tárgyhoz.

- Mint vélekedik a Mangane leányról, Fogacer?

- Pör teszi a boszorkányt, nem megfordítva. Ha kínvallatásnak vetnek alá egy szegény leányzót, s azt kívánják hallani tőle: az ördöggel paráználkodott, százat egy ellen, hogy beismeri.

- Tehát úgy gondolja, nincs varázsereje?

- Úgy gondolom. És nemcsak a Mangane leánynak avagy az ő családjának nincs szemernyi varázsereje, hanem Franciaország és Navarra minden boszorkányának együttvéve sem.

- Mégis azt beszélik - vetettem ellene, s a szám is kiszáradt izgalmamban -, hogy ha egy boszorkány megköti valaki bökőjét, s földre vet egy pénzdarabot, az eltűnik. Tehát az ördög veszi el.

- Ne legyen gyerek, Siorac! Ez merő csel és szemfényvesztés: a boszorkány földhöz koccantja a pénzt és villámgyorsan felkapja. Aztán keresheti az áldozat! Mi másért kerül a krédóba az a pénzdarab, mit gondol, ha nem azért, hogy eltűnte rémülettel töltse el, akit illet, mivel tisztán hallotta a pénzdarab csöngését?

- Honnan veszi ezt, Fogacer? - tátottam el a számat ámulatomban.

- A törvényszék gyakran helyez az ő zsoldjában álló álboszorkányt az igaziak zárkájába, hogy megoldja a vádlottak nyelvét.

- Tehát az egész puszta csalás?

- Az.

- S bíráink ezt tudva máglyára küldik a vádlottakat?

- Mert a bírák, legalábbis a mi bíráink, azt tartják: e csalás maga is az ördögtől való. S az ő szemükben legalább oly kárhozatos megjátszani a boszorkányt, mint boszorkánynak lenni. A boszorkány megzavarja a világ rendjét, nem Istent imádván, hanem a sátánt.

Volt min töprengenem, s kezdtem gyanítani, hogy - amint Joyeuse úr mondotta volt - csakugyan én magam kötöttem meg magamat. Hanem ez az eszme éppen csak súrolta elmémet, más gondban főtt most a fejem, mégpedig igen nagy, nehéz és forró gondban.

- Hát Cabassus? - kérdeztem.

- Azám, Cabassus! Mivel a Mangane leány őt megnevezte, a törvényszék maga elé citálta, ő azonban vonakodott megjelenni, mondván, hogy mint papi személy, a püspök jurisdictiója alá tartozik.

- Azt ugyan jól tette.

- Ugyan rosszul. Mert a törvényszék felszólította a püspököt, indítson vizsgálatot Cabassus ellen, s a püspök, noha semmi kedve egy papját elégettetni, ha oly csapnivaló pap is, amilyen Cabassus, megbízta kanonokjait a vizsgálattal.

- Ha Cabassus az egyház börtönébe kerül, alávetik-e kínvallatásnak?

- Nem tudom, Siorac - nézett Fogacer a szemem közé -, de ha megteszik, vallani fog, s akkor kegyelmednek menekülnie kell.

Hajhaj! feltéve, hogy lesz rá időm és módom! gondoltam. Fogacer vigasztalni próbált izgalmam láttán, majd szobámba tértem, inkább az ő barátságában bízva, semmint tulajdon jövőmben. S ezen az éjszakán megint csak elkerült az álom, noha egészen másfajta aggodalom tartott most ébren, mint korábban. Úgy éreztem, a fejem máris megválni készül nyakamtól.

A keddi napot a legmélyebb kétségbeesésben töltöttem. A gondolatra, hogy szégyent hozok apámra, s vérpadon végzem sírgyalázásért, míg két szerencsétlen társamat, mert nem voltak elég szerencsések nemesnek születhetni, bitó és kötél várja, vagy, mint Espoumel mondta, gyalázatos halál - rémület és szorongás tört rám. Haj, olvasóm! Be nagy szenvedés és gyász szakadt rám éltem tizenhatodik esztendejében! A remélt rózsák helyett csalánágyra fektetett az élet, azon hánykolódtam komoran, bánatosan, önmagamtól undorodva, balsorsomtól lesújtva. Mihelyt rám zárult a szoba ajtaja, könnyekre fakadtam s könnyeimet nyeldekelve fohászkodtam Istenhez. Én, ki annyira szerettem szerencsétlen testemet, hogy szinte bálványoztam az általa nyújtott örömökért, lévén esztelenül büszke erejére, elevenségére s szerelmi étvágyára, én, ki annyira szerettem, hogy a leánykák úgy szeretnek érte, mint én őket az övékért. Jaj, uramisten! Búcsút mondani e szép s jó húsnak és ily hamar s korán, ifjúságom hajnalán, holott jóformán nem is éltem még! Szinte elviselhetetlen volt e gyötrelem, s a képzeletbeli halál ezerszer rosszabb a valóságosnál.

E napon, kedden, erőnek erejével rákényszerítettem magam, hogy elmenjek a Világvége utcába, Saporta kancellárius úr magánleckeórájára. Máskor szokása volt időről időre rám pillantani prelegálás közben, mivel oly szomjasan ittam be szavait, hanem e napon kétségbeesve tapasztaltam: még véletlenül sem tekint rám, holott a legelső sorban ültem, s úgy hallgattam őt; mint mindig. Ahogy mondom: Saporta észre sem vette, hogy ott vagyok. S ez igen kegyetlen bánásmód volt részéről, s rettentő benyomást tett rám: mintha a kancellár máris törölt volna mindenünnen, az iskolai katalógusból és az élők sorából. Értettem én, hogyne értettem volna, hogy igen nagy haragra s bosszúságra gerjedt irányomban, ki nyilvános pöröm által hamarosan foltot ejtek az iskola becsületén. De hogy látni sem kíván engem, az ő fiát, ez szinte nagyobb gyötrelem volt, mint amit elviselhettem. Felhagytam a figyeléssel, írószerszámom haszontalanul hevert padomon, s én a földet bámultam, melybe hamarosan visszatérek, hogy örökké ott maradjak, a sír hidegében és sötétjében rothadván, távol Languedoc aranyos napsütésétől, fejem elválasztva testemtől, családom nagy szégyenére.

A leckeóra végeztével megpillantottam Merdansont s Carajacot. Mindkettő igen sápadt s levert volt, hatalmas válluk roskadozni látszott. E látványra keserves lelkifurdalás fogott el, hisz én vittem bele őket e szerencsétlen ügybe, tehát odaléptem hozzájuk s azt mondtam, délben elvárom őket a Három Királyok fogadóban. A meghívást oly gyászos fejbólintással fogadták el, hogy abból megtudtam: őket is úgy üldözi szüntelen a bitó képe, mint engem a vérpadé, hová, úgy hittem, hamarosan el kell vinnem fejemet.

A fogadósné csupa mosoly volt, s örömrepesve fogadott, mi előbb némi vigaszomul szolgált, hanem a második gondolatom már az volt; csakis aranyaimnak köszönhetem barátságát, s ez kissé kiábrándított. Mindazonáltal könnyen ráállt, hogy abba a kis szobába ültessen be, hová rendesen a nálam gazdagabbakat kalauzolta. Ahogy a szobába beléptem, szinte a sarkamra tapodva megjelent Merdanson és Carajac is. Pecsenyét rendeltem és három üveg bort, kinek-kinek egyet; fel akartam vidítani őket is, magamat is, s ismét kigyújtani bennünk, szerencsétlenekben az életöröm egy szikráját.

Hogy a Mangane lányt bebörtönözték, azt már tudták. De hogy Cabassust is ez a sors fenyegeti, azt nem, s amikor megmondtam, úgy elrémültek, hogy Merdanson késlekedés nélkül, még aznap el akart szökni a városból.

Elkeseredett disputába keveredtünk. Carajac Merdansonnal értett egyet, én elleneztem tervét, s igen rosszulesett látnom, mi kedvetlenül fogadják ellenvetéseimet. Nem hányták ugyan a szememre, hogy én taszítottam őket e verembe, honnan ki nem húzhatom egyiket sem, de ha nem vettek is zokszót a szájukra, éreztem, ott lapul az nyelvük hegyén, s szinte azt kívántam: inkább mondanák ki nyíltan.

Itt tartottunk, s tapasztalnom kellett, mint nő percről percre irántam való neheztelésük a rájuk törő félelemmel együtt. Egyszerre kopogtak. Cossolat jött meg.

Láttára Merdanson elsápadt, s megemelkedett ültéből, Carajac pedig úgy nézett körül, mint ki egérutat keres.

- Uram, letartóztatni jő bennünket? - kérdezte Merdanson elfúló hangon.

- Nem tudom, uram, kicsoda kelmed? - felelte csúfondárosan Cossolat, s fekete szeme felvillant. - Hát kegyelmednek mi a neve, uram? - fordult Carajachoz. - Gondolom, kitaláltam. A Mangane lány igen jól leírta széles vállukat. - S mert két társam csak állt és bámult rá, Cossolat így folytatta: - Akkor is kitaláltam volna, ha ostoba kérdése egymagában nem ért volna fel egy beismeréssel. Üljenek le!

Ez parancsnak hangzott. Cimboráim leültek, s ámbár bosszankodtak, amiért hülyének nézik őket, egyszersmind nagy kő esett le a szívükről, mivel Cossolat magaviselete inkább gúnyos volt, semmint vészjósló.

- Ha jól értettem, Siorac úr, nyíltan szólhatok barátai előtt a kegyelmed ügyéről. Nem kevésbé érdekük, mint kegyelmednek, hogy a pör állásáról értesüljenek.

- Uram - vágott válaszom elébe Merdanson. - Fussunk-e máris?

- Ez a kérdés is az úr fejére vall! - nevetgélt Cossolat. - Higgye meg, uram, ki ily sárgacsőrű, az nem állhat bírái elé.

- Uram, ne tréfálkozzék - szólt közbe Carajac ingerülten. - Kegyelmed is hugenotta, mi is. Feleljen nyíltan: fussunk-e?

- Uram - felelte Cossolat szemöldökét bosszúsan összevonva, emelt hangon -, akkor tréfálkozom, amikor kedvem tartja. S ámbár jó hugenotta vagyok, nem szeretem az olyan hugenottákat, kik sírt gyaláznak. Mi pedig a futást illeti, most futni esztelenség lenne. Feleltem.

Amire nagy csend támadt. Merdanson s Carajac befogta a száját, pedig igen furdalta s bántotta őket a leintés.

- Siorac úr - fordult hozzám Cossolat, igen elégedetten, hogy így ellátta cimboráim baját -, mit tudott meg ama bizonyos barátjától?

- Hogy Cabassust maga elé idézte a törvényszék, ő azonban nem ment el, arra hivatkozván, hogy ő pap, mire a törvényszék felkérte a püspököt, indítson vizsgálatot Cabassus ellen.

- Mást nem?

- Nem.

- Tehát nemhiába jöttem ide. Íme a folytatás. A püspök három kanonokot küldött ki Cabassushöz, hogy őt viskójában kihallgassák. Cabassus éppen az ágyat nyomta súlyos meghűléssel, mely szerencséjére elvette a hangját. Csak nyögött, harákolt a kanonokok kérdéseire, s azok éppen távozni akartak a hiszemben, hogy paptársuk félkegyelmű bolond, amikor egyikük előkotorta valahonnan Negó-ját. Ezer ördög és pokol! Azt mondják, az a traktátus merő láng és tűz. Legfeljebb száz lap, hanem e lapok mindegyike egy hasáb a máglyához, s kevesebb is elég száz hasábnál egy istentagadó elégetéséhez!

- Jaj, Cabassusnek vége, s az én hibámból - horgasztottam le a fejem.

- Saját hibájából - mondta Cossolat. - Ki efféle nézeteket vall, óvakodjék azokat papírra vetni. A kanonokok bebörtönözték Cabassust.

- Kínpadra vonják-e?

- Egyelőre nem tehetik, mert pap. De a kanonokok majd megfosztják papi tisztségétől. S ha ez megtörtént, s nem egyházi ember többé, átadják őt a világi karnak, s akkor a törvényszék elrendelheti a kínvallatást. - Jól a szemem közé nézett. - Itt tehet megfizethetetlen szolgálatot az a barátja, Siorac úr, ha idején értesíti az ügy állásáról.

- Hogy elmeneküljünk? - kérdezte Merdanson elhaló hangon.

- Tudja meg, uram - felelte Cossolat -, hogy ha elmenekül, mindenét elveszíti: családját, barátait, városát, tanulmányait s leendő hivatását. Erre tehát csak végső esetben fanyalodjék. Remélem, sikerült meggyőznöm igazamról.

- Aj, uram, Sioracnak hatalmas pártfogói vannak - mondta Carajac. - De ki véd bennünket?

- Ebben is téved, uram - szólt komolyan Cossolat. - Ki Sioracot védi, mindhármukat védi. Nem vádolhatják be egyiküket a másik kettő bevádolása nélkül, s nem tisztázhatják egyiküket a másik kettő tisztára mosása nélkül. Ezen gondolkozzanak el, uraim!

Azzal távozott a maga katonás, nyers módján, alig köszönve, egyenes háttal s felszegett fejjel.

A nap hátralévő részét eltöltöttem, ahogy tudtam, vagyis igen rosszul. Szakadatlanul egy s ugyanazon gondolatot forgattam szegény fejemben, melyet, úgy lehet, elveszítek. A szegényes vacsora után szobámba vonultam vissza s igyekeztem gyertyafénynél rendbe szedni jegyzeteimet, de a betűk veszett táncba fogtak szemem előtt! S jó-e vajon valamire nekem még a tudás, melyet emlékezetem tarisznyájába gyűjtögetek? Jaj, nem tudhattam, hisz olyan voltam a sors tenyerén, mint légy a játszó gyermek kezében. Átérezvén munkám egész hiúságát, elvetettem magam az ágyon, s mert nem volt több könnyem, mindet elsírtam már, úgy maradtam ott száraz szemmel, leírhatatlan kétségbeesésben.

Kopogtak. Felütöttem a fejem. Hőn szeretett Samson öcsém állt az ajtóban. Nagy nyomorúságomban szinte meg is feledkeztem róla. Napok óta alig szóltam hozzá, s jóformán rá sem néztem, holott az ő szépsége s evangéliumi szelídsége még a bélpoklosnak is vigaszt nyújtott volna. Most itt állt szobám küszöbén, félénken, restelkedve, mint szűz leány, s nem mert belépni, rézszín fürteivel, melyek oly kedves csigákban hullottak fülére, tiszta, égkék szemével, orrán és sima arcán szeplőkkel, s vérvörös ajka közül kivillant hibátlan fogsora.

- Beléphetek, bátyámuram? - kérdezte azzal a bűbájos selypegéssel, melyet pendelyes kora óta sem hagyott el.

- Jöjj, Samson - mondtam felkönyökölve. Nem volt erőm felkelni s csókkal üdvözölni őt.

Aggódó pillantást vetett rám, gyöngeségem láttán, hisz rendesen erős és eleven voltam, betette maga mögött az ajtót, leült ágyam szélére, s azt mondta:

- Bátyámuramat forróláz gyötri? Látom, letört és sápadt, arca csüggedt, szót sem szól, s úgy tetszik, titkos szenvedés emészti.

- Semmiség, Samson - mondtam. - Majd elmúlik.

S mivel magamban azt gondoltam, csakugyan örökre elmúlhat a vérpad tőkéjén, sírva fakadtam. Arra mellém heveredett, átölelt, határtalan gyengédséggel magához szorított, összevissza csókolt, s közben azt hajtogatta: bármit megtenne értem, mi hasznomra válik, ha megengedném, s őt is elfogta a sírás, úgyhogy könnyei elkeveredtek az enyémekkel.

- Jaj, hőn szeretett öcsém - mondtam, amikor végre meg bírtam szólalni -, igen hálás vagyok irántam tanúsított nagy szeretetéért, s erőt merítek belőle szorultságomban. De arról, ami bánt és elkeserít, most még nem szólhatok, hanem ígérem, amint kitetszett, miképpen oldódik meg helyzetem csomója, mindent megvallok öcsémnek. De arra kérem fivéremet, akár jól végződik rám nézve a dolog, akár rosszul, ne vessen ki szívéből a súlyos bűn miatt, amelyet elkövettem.

- Csak nem lett pápistává bátyámuram? - kérdezte Samson, ki a maga galambártatlanságában ennél nagyobb bűnt el sem bírt képzelni.

- Nem, nem! - nevettem könnyek között, gyermeki egyszerűségén elérzékenyülve -, szilárd vagyok hugenotta hitemben, s holtomig az maradok, ha Isten is úgy akarja.

- Tehát üdvözülni fogsz! - ragyogott fel Samson arca, mintha túlvilági sorsomat jobban szívén viselné az e világinál.

Jézus bocsássa meg nekem, én nem láttam ily magasztos szemszögből a dolgokat, s az igazat szólva több gondom volt földi éltemre, mint üdvösségemre, de óvakodtam erről szót ejteni, nem akarván elszomorítani szerető öcsémet. Rég eltökéltem: ha üt a vallomás perce, elmondom neki a tetemek kiásását, de a paráználkodást nem, lévén a test bűne Samson szemében kárhozatosabb bármi másnál.

Minekutána százszor és százszor megcsókolt s ugyanannyiszor elmondta: ha halálos ellenség fenyeget, ő kész értem kardot rántani (ami titokban mosolygásra késztetett, hisz amilyen bátor volt az én öcsém, oly lassú kardja kihúzásában), távozott, de nagy szeretete s angyali jósága oly áldásosan hatott rám, hogy ezen az éjszakán jobban aludtam, mint az előző két hétben bármikor.

Ébredéskor erősebbnek s elevenebbnek éreztem magam, mint előző nap, s amint kis tükrömbe tekintettem, hogy hajamat eligazítsam, immár nadrágosan, de ingujjban s gallér nélkül, azt mondtam képmásom szemébe tekintve: „Ha le kell hullnia fejemnek, ám hulljon le, Szent Antal szakállára, de gyáva nem leszek, az szent!” S komédiára fordítva a dolgot, melyet magamnak adtam elő, máris a vérpadon láttam magam, köröttem nagy sokaság, hetykén átvonultam szobámon, két kezemet a hátam mögé téve, mintha össze volna kötözve, letérdeltem a zsámoly elé, mintha az lenne a tőke, ráhajtottam a fejemet, s nyakamat felfedve parancsolóan szóltam a hóhérra:

- Sújts le, bakó!

Ez a hősködés annyira megnyerte tetszésemet, hogy mindjárt meg is ismételtem, s közben ráébredtem: végképp kigyógyultam a lelkemen rágó rettegésből. Új erőre kaptam, mintha abban a percben megfosztottam volna mérgétől a halál képét, nem remegtem, nem sírtam többé s nem lamentáltam balsorsom miatt.

Éppen szerda volt, az a nap, amelyen Joyeuse úrnő fogadni szokott, hogy „átengedje nekem a kisujja hegyét”, mint levelében oly elmésen mondotta.

Jól belaktam a Három Királyokban, s corbiéres-i borral öblítettem le a pecsenyét (mert úgy döntöttem, nem takarékoskodom immár annyira pénzecskémmel, hisz ki tudja, mit hoz a jövő?). Így már összehasonlíthatatlanul könnyedebb léptekkel indultam el Joyeuse úrnőhöz. Mivel aznap reggel mintegy regulává tettem, hogy halálomat bizonyosnak tekintem, nagy kő esett le a szívemről, a kétségbeesés egész limloma - hisz nem más az, mint alattomos remény.

E változás nem kerülte el Aglaé de Mérol ragyogó szép szemének figyelmét, amikor elém jött az előszobába, hogy bevezessen Joyeuse úrnő lakosztályába. Mindjárt meg is jegyezte azon a félig enyelgő, félig korholó hangon, melyet velem szemben használt, arannyal áttört, kék selyemszoknyáját himbálva:

- Ahhoz képest, hogy feje oly bizonytalanul ül a nyakán, Siorac úr, meg kell hagyni, igen hetyke s hetvenkedő a magaviselete.

- Mert boldog vagyok, hogy láthatom, kisasszony.

- Tartsa fenn e szamár bókot másnak, tanár úr!

- Tanár, kisasszony? - álltam meg hirtelen, hogy jól a szeme közé nézzek. - Hát ezt hogyan érti?

- Nem vette-e fel jó úrnőmet Nyögető Iskolájába? S ugyan jó tanár lehet, mert azt tapasztalom, úrnőm minden istenáldotta szerdán jobban s jobban nyög.

- Kisasszony, ha elég szerencsés lehetnék kegyedet feleségül venni, reggel, délben, este - mindig csak így iskoláznám.

Mire Aglaé felnevetett, elpirult, s tetőtől talpig megremegett. Én elbűvölten néztem teste hullámzását.

- Nem volna-e az sok a jóból, iskolából s tanulásból, uram? - szólt végül.

- Nem, nem. A nyögéshez nem kell sok. Elég elengedni magunkat.

Mire ismét nevetett, s szája két sarkában megjelentek bűbájos gödröcskéi.

- Aj, azok a gödröcskék, kisasszony! Rögtön meg kell csókolnom őket.

- S ugyan miért, uram? - szegte magasra a fejét fodros gallérja fölött Aglaé.

De megállt, s ahelyett, hogy távolabb lépett volna, közelebb került hozzám.

- Kisasszony, nekem tartozik a gödröcskéivel. Elvégre én nevettettem meg.

S véget vetve minden további disputának, átöleltem és három csókot nyomtam arcára: egyet-egyet a gödröcskékre, egyet ajkára.

- Ej, uram! - bosszankodott s lángolt a kisasszony -, kegyelmed erőnek erejével kíván iskolájába beíratni! Menjen innen egyedül tovább! Én még maradok.

S csakugyan leereszkedett egy karosszékbe, arcát elfordítva. Bizonyára nem kívánt az udvarhölgyek között ily feldúltan mutatkozni. Mi engem illet, ez utóbbiaknak nem sokáig tettem a szépet. Alig vártam, hogy magamra maradjak Joyeuse úrnővel. A találkozás Aglaéval nagyon felcsigázott.

- Mi ez, kedvesem? - kiáltotta Joyeuse úrnő, míg összevontam a mennyezetes ágy kárpitját. - Mit művel? Jézus Isten, micsoda ember! Hogyan? In medias res!^[84] Hát szolgáló vagyok én? S kegyelmed zsoldoskatona? Micsoda zsarnok! Hisz megrohamoz! Legázol! Jaj, Pierre, ezt nem teheti! Jaj, én kedvesem!

S igaz, ami igaz, nemigen kíméltem őt e dühödt ostrom alatt, csak férfibüszkeségem s gyönyöröm szavára hallgattam, most, hogy újra felleltem kardomat. De lévén az úrnő nagylelkű, s hajlandósága az effajta örömökre óriási (akármit mondott is gyóntatójának), nagy szívjóságában nem haragudott meg rám hirtelenkedésemért, sőt jót nevetett rajta, amint lecsihadtam.

- Édesem - mondta nevetve -, Michel de Montaigne úr zacskója csodát művelt! Híven hordta-e?

- Egy percre le nem vettem. De vajon mi van benne? - kanyarítottam le a zacskót a nyakamból. - Igen könnyűnek tetszik!

- Mindjárt meglátjuk! - Joyeuse úrnő csúfondáros pillantással felkapta egy kisasztalról ezüstollóját, s sebten felvágta a zacskót. Üres volt.

S még nagyobbat kacagott.

- Úrnőm, kegyed tudta? - kiáltottam.

- Hogyne tudtam volna. Magam varrtam a zacskót.

- Becsapott, úrnőm.

- Kedvesem, mi mást tehettem? Kegyelmedet csalás béklyózta le, s ellencsalás oldotta föl.

- Aj, úrnőm, lángeszű gondolat volt!

- A gondolat valóban lángeszű, de Montaigne úrtól származik. Enyém csupán a gyakorlati kivitel - mondta némi önelégültséggel.

Erre karjába omlottam, hosszan hálálkodtam neki, s azt mondtam: nem remélem, hogy valaha méltán kimutathatom hálámat iránta.

- Ne adja föl a reményt, Pierre - felelte ő nevetve. - Van módja, s igen szép módja háláját tanúsítani!

Éppen rajta feküdtem s a nyakát csókolgattam; ő két párnás, erős kezét vállamra nyugtatva, észrevétlen lejjebb s lejjebb nyomott, így adván értésemre, hogy arra a becézgetésre vágyik, melyet múlt alkalommal kikövetelt tőlem. Ej, Aglaé, gondoltam, miközben engedelmeskedtem ama két kéznek, úgy hiszem, kegyed téved: nem úrnője jár hozzám iskolába, hanem inkább én őhozzá. S eszembe idézve, amit erre nézve oly finoman tanácsolt, s nyögdécselése után indulva; igyekeztem a legnagyobb gyönyörben részesíteni, mi tőlem tellett, titokban meglepetten tapasztalva, hány s miféle eszközzel lát el bennünket testünk avégett, hogy halandó létünkben a szeretett lényt minél boldogabbá tegyük.

- Én Pierre-em - mondta, amikor a vihar múltán ismét megvethette lábát a földön -, mondja el nekem, hol tart gyászos ügye!

Úgy sejtettem, mindent tud Cossolat-tól, s csak azért faggat, hogy eltitkolja előlem saját hírforrásait és kitapasztalja, hogyan s miként látom én a helyzetet, azért híven elmeséltem mindent neki, semmit ki nem hagyva Fogacer nevén kívül, mivel nem akartam őt nyíltan kapcsolatba hozni ama törvényszéki bíróval, s úgy gondoltam, bizonyára az óvatos Cossolat sem árulta el a hölgynek nevét.

Joyeuse úrhölgy igen eszes nő volt, s jól ismerte a világot, nem ütődött hát meg a név elhallgatásán, épp ellenkezőleg.

- Jól teszi, Pierre, hogy elhallgatja barátja nevét, amúgy is nagy kockázatot vállalt kegyelmedért. De vésse jól eszébe: abban a minutában, amint jelenti, hogy Cabassus megnevezte kegyelmedet a kínpadon, fusson ide! Éjjel avagy nappal, egyre megy. Bebocsátják majd. Parancsot adok rá. S e ház lesz sérthetetlen menedéke.

- Határtalan hálát érzek úrnőm jóságáért - feleltem. - De nem vagyok egyedül. Két társam van.

- Csakhogy ők nem nemesek - szólt ingerülten Joyeuse úrhölgy. - Ez itt a bökkenő! Hogyan engedhetném be magamhoz őket?

Mivel jól tudtam, mi nagyra értékeli nemességét, nem kívántam e dologról vitába bocsátkozni, csak néztem rá némán, komolyan. És jó néhány perc múltán, mely idő alatt a tekintetem mindazt elmondta neki, amit ajkam elhallgatott, természetes jósága felülkerekedett rangféltésén, rálelt a megoldásra, mely a kettőt összebékíti, és száját elbiggyesztve mondta:

- Ej, kedvesem! Ne fájdítsuk emiatt annyit fejünket! Barátait majd intendánsom fogadja be s szállásolja el.

Csókokkal borítottam el kezét s karját, mely gömbölyű volt, kemény húsú és bársonyos tapintású, s ismervén gyengéjét, égig dicsértem. Mit el nem mondtam róla! S persze utána sort kerítettünk teste többi részére is, mint rendesen.

- Csakugyan szép a karom - így ő -, de Pierre, az orrom, az orrom nem nagyobb a kelleténél?

- Nem, úrnőm, éppen nem! Előkelő orr! Nem szabad e szép arcon kívül szemlélni, melynek része, hanem csakis az aranyfürtök keretében s aranyszín szemek fényében.

- Igaz, az egész együtt megjárja. Hanem a nyakam, Pierre, a nyakam? Mint vélekedik nyakamról? Vannak gonoszok, akik...

- Ne is szóljon a kígyónyelvűekről, úrnőm! Ha tudnám, kik, sarkammal taposnám el fejüket. Úrnőm nyaka isteni, puha és párnás, s ahányszor kecsesen vállára hajtja fejét, ajkam bizsereg a vágytól, hogy ezer kis csókot hintsen nyakára.

- S ugyan ki gátolja meg benne, kedvesem? - nevetett rám az úrnő. - Alig várom, hogy megcselekedje.

Akkor megélemedett poraiból vágyam, s mivel annak is nagyon megörültem, hogy ez egyszer nem kell új meg új bókokon törnöm fejemet, eszeveszett csókokkal borítottam el nyakát, keblét, szép, gömbölyű hasát... De fogjuk rövidre! Az olvasó e nélkül is tudja, hogy a csók fürge állatka, és sokfelé megfordul. És a Nyögető Iskola hic et nunc befogadta két tanítványát, mert az igazat szólva nem tudom, ki oktatott kit, s egyikünk sem maradt el a másik mögött nyögdécselésben.

A Joyeuse-palotából kilépve valaki hátulról karon ragadott. Cossolat.

- Teringettét, Siorac - súgta a fülembe. - Látom, nyalkán hányja-veti magát, akár csődör a réten, s tűz csap ki orrlikaiból! Fogadok, egyik vége immár megkönnyebbült. (És jót nevetett hozzá.) Hanem a másik igen messze van ugyanettől. Feje egy hajszálon függ. A kanonokok holnapra elrendelték Cabassus degradálását. A Cévenols téren, a patika előtt állítják fel az emelvényt, úgyszólván a kegyelmed ablaka alatt. Én is ott leszek. Degradálása után én kísérem át a város börtönébe az expapot, hol a törvényszék parancsára a hóhér délután három órakor kínpadra vonja. - S még halkabbra fogva hangját, hozzátette: - Szóljon Fogacer-nak, hogy holnap estefelé okvetlen keresse föl barátját, s ha Cabassus megnevezi kegyelmedet, rögtön jelentse. Minden perc drága.

Különös dolog, most, hogy a veszély ily közeli volt - újdonsült bátorságom vértezetében -, nem vettem úgy a lelkemre, mint korábban. A hírt, noha rosszabb már nem is lehetett volna, felhőtlen homlokkal fogadtam, a szemem se rebbent, min Cossolat igen elcsodálkozott. Este, vacsoránál, Sanche mester házában többet beszéltem a szokottnál, sőt lelkesen disputába keveredtem Sanche mesterrel és Fogacer-val az olasz kór terjedéséről. A baccalaureus azon a véleményen volt a veronai orvost, Girolamo Fracastort követve, hogy a kórt egyik testről a másikra valamiféle bogarak viszik át, csakhogy oly aprók, hogy szemmel nem láthatjuk őket. Amire Sanche mester azt felelte, hogy ha Fracastor nem látta a szóban forgó bogarakat, bizonyára nem is voltak ott. Vitájukat hallgatva úgy véltem, a józan ész Sanche mester pártján van, de ki tudja, tán létezik egy más és finomabb logika is, mint az övé; mert ugyan miképpen lehet az, hogy emberi szem eleddig sosem látta azon kórságok valamelyikének hordozóját, melyek egyik emberről a másikra ragadnak, holott mindenki tudja, hogy lennie kell?

Másnap hajnalban szekercecsattogásra ébredtem. Mesteremberek ácsolták az emelvényt ablakom alatt a Cévenols téren. Aznap, csütörtökön, sem Bazin dékán, sem Saporta doktor nem tartott órát az orvosiskolán, tehát szobámban maradtam, jegyzeteimet rendezni, nagyobb figyelemmel végezve munkámat, mint hittem volna, most, amikor oly közel volt a végső kifejlet.

Tizenegy órakor megjelent a téren vagy félszáz katolikus papi személy, azzal a pompával, mely szertartásaikat jellemzi, suhogó selyem miseruhákban és stólákban, mintha nagymisére igyekeznének Táblás Miasszonyunk templomába. A fővikárius, a kanonokok és Saint-Denis apátplébánosa (lévén Cabassus az ő báránya) sorra helyet foglaltak az emelvényen, a kishalak - diakónusok, aldiakónusok, papocskák - ellenben lent ácsorogtak a kövezeten, de a legelső sorban, Cossolat íjászai és Cossolat előtt, hogy napnál világosabban kitűnjék: a klerikus előbbre váló a laikusnál.

A püspök őeminenciája négy ló vonta, nyitott hintóban érkezett, fején süvege, kezében pásztorbotja, s a bámész nép, mely úgy járult ide, mint a komédiába, lelkesen megéljenezte.

Kopogtak ajtómon. Fogacer kért engedélyt, hogy ablakomból nézhesse végig a ceremóniát, lévén innen jobb a kilátás, mint az ő szobájából.

- Lám - mondta -, szegény Cabassus fel akarta nyitni a tévelygő emberiség szemét, s ez nagy meggondolatlanság volt részéről.

- De hol van ő?

- Ott baloldalt a legszélén, két kövér kanonok között. Első pillantásra nem ismertem fel Cabassust, mert megmosdatták, megberetválták s rangjához illő papi öltözéket adtak rá, minekelőtte idehozták volna gyalázata emelvényére. Ő is éppoly aranyhímű selyem miseruhát viselt, mint paptársai, kik őt degradálni készültek. S azon túl, hogy soha nem láttam ily tisztának s ily fényes öltözékben, most nem forgatta a szemét, hanem lesütötte, s nem fecsegett, ágált; nem hányta-vetette magát szüntelen, mint máskor, hanem igen csendes volt s néma. Az arca nem szomorú volt, hanem inkább komoly.

- Jaj, Fogacer, kitart-e vajon? - kérdeztem.

- Ki, hisz máglyán akarta végezni, így téve hitet Isten nemléte mellett. Ami nagy bolondság részéről, mert a hitetlenség nem hit, hanem éppen az ellenkezője, s nincs szüksége vértanúkra.

Megkezdődött a szertartás. Előbb latin himnuszokat énekeltek, az Úristen dicsőségét és hatalmát zengve. Majd felállt a püspök őeminenciája, ki sápadt volt, s alighanem gyomrát és beleit fájlalta, mert a keze minduntalan a hasára tévedt, mialatt rövid prédikációt mondott ugyanezen tárgyról. Beszédét elvégezvén, leült, Cabassushöz fordult, s inkább bánatos, semmint szigorú arccal, atyai hangon megkérdezte:

- Fili, credesne in Deum?

- Domine - felelte Cabassus halkan, de eltökélten és jól érthetően -, non credo in Deum. Nego Deum esse.

- Nominas Deum. Ergo Deus est.

- Deum verbum atque nomen est. In se non est.^[85] Akkor nagyot sóhajtott a püspök, s én úgy láttam, nem színből s nem a ceremónia kedvéért. És később csakugyan azt hallottam Joyeuse úrtól, hogy a püspök Cabassust bolondnak tartotta, akárcsak Saint-Denis apátplébánosa, és soha nem járt volna el ellene, ha nincs az a botrány a bábuval, s a törvényszék nem gyakorol rá nyomást.

- Fili - próbálkozott újra -, errare humanum est. Perseverare diabolicum.

- Diabolus non est^[86] - felelte Cabassus.

A püspök ekkor a jobbján ülő nagydarab, kövér kanonokhoz fordult, s igen bágyadt hangon meghagyta neki: folytassa. A kanonok felállt. Képe nagy volt és pecsenyevörös, a magatartása inkább parancsoló, semmint evangéliumi, s a hangja messze zengő. Amilyen szelíd volt Cabassushöz a püspök, oly keménynek és ádáznak mutatkozott ő. S ámbár intelmei végképp haszontalanok voltak Cabassus nyílt hitvallása után, jó fél óra hosszat perorált latinul. Ezalatt a püspök keze mind gyakrabban s gyakrabban tévedt sajgó hasára. Úgy tetszett, nagyon szenved testben, lélekben egyaránt, és ez az ékesszólás ugyancsak terhére van. Véget is vetett neki; halkan odasúgva valamit a kanonoknak. Azt szemmel láthatóan kínosan érintette a félbeszakítás, hisz saját diadala napjának tekintette, hogy ily nagy sokaság előtt vezetheti a ceremóniát. Mégis felhagyott a beszéddel és kihirdette az egyházi bíróság ítéletét, mely kimondta Cabassus degradálását. Majd a püspökhöz fordult és megkérdezte tőle, helybenhagyja-e az ítéletet. „Helybenhagyom” - felelte a püspök, igen-igen halkan, s szenvedése nőni látszott.

Akkor az a két kanonok, ki közrefogta Cabassust, az emelvény közepére vezette őt a püspök elé, és sorra megfosztották papi ékeitől, latinul elmagyarázva minden darab miértjét és megvonása okát. Először lehúzták fején át az aranyhímes, bíbor selyem miseruhát, s egy ifjú klerikus kiterjesztett két karjára helyezték, oly tisztelettel, mintha valami bálvány lenne. Azután kétfelől megragadták a stóla két szélét a kanonokok, de azonközben sem szűntek meg latinul magyarázni az említett papi dísz rendeltetését és szimbolikus jelentését (noha a papokon kívül legfeljebb tíz ember értett e nyelven a jelenlevők közül), s megint Cabassus fején átemelve eltávolították a stólát is, és a miseruhára helyezték. A fiatal klerikus egész idő alatt kinyújtott karral állt mellettük. Végül megparancsolták Cabassusnek, emelje fel a kezét, s lehúzták karingét, egy fehér ingfélét, melynek alsó részét fehér hímzés díszítette. A szerencsétlen elítélt ott maradt egy szál ingben, harisnyában. Most egy klerikus lépett mellé erősen elnyűtt világi ruhadarabokkal, és segített neki öltözködni.

Újabb pap lépett a színre: egy zsámolyt hozott. A kanonokok egyike ráparancsolt Cabassusre, üljön le, s társa, ki valami fémkést tartott a kezében, leborotválta tonzúráját. Hanem az a borotválás inkább jelképes volt, semmint valóságos, hisz Cabassusnek egy szál haja sem lévén, a kanonok legfeljebb a bőrét húzhatta volna le, s az vérzett volna. Újabb parancsra Cabassus kinyújtotta jobb kezét, annak is hüvelyk és mutatóujját, a kanonok hasonló módon megberetválta ujjait is, s közben azt papolta latinul, hogy ezáltal megfosztotta az elcsapott papot áldásosztó hatalmától. Ez volt a hosszú szertartás utolsó állomása. A sokaság mindvégig síri csendben figyelt, a papok közül némelyeket könnyekre fakasztott a látvány, mások ellenben mérges arcot vágtak s iszonyattal tekintettek szegény Cabassusre.

Az a magas, kövér kanonok, ki az egyházi bíróság ítéletét felolvasta volt, ismét felállt, a püspökhöz fordult s megkérdezte, mit tegyenek ezzel az emberrel, ki immár nem pap. Amire a püspök hasát tapogatva, fájdalomtól eltorzult arccal, s igen halkan azt mondta:

- Ezennel megparancsolom: adjátok át a világi karnak.

Saint-Denis apátplébánosa arcát tenyerébe temette, mintha bánkódna és szégyenkezne amiatt, hogy ily gyalázat éri egyik papját. A püspök azonban jóságosan odahajolt hozzá, s pár szót szólt súgva, melyek megvigasztalni látszottak a plébánost. Akkor a nagydarab kanonok intett Cossolat-nak, Cossolat felsorakoztatta két sorba íjászait az emelvény alján, s maga fellépett az emelvényre, hol igen udvariasan köszöntötte a püspököt. A püspök azonban elfordult tőle, s üdvözletét jóformán nem is viszonozta, tudni való, miért: a jelen levő papok közül többen is úgy méregették Cossolat-t, mintha szíves örömest máglyára küldenék eretnek hitéért, miként Cabassust ateizmusáért. Ez különben hidegen hagyta Cossolat-t, ki ez alkalomra sisakot, mellvértet öltött, sőt úgy tetszett, titokban jól mulat, s az egész pápista cécót valamiféle farsangi maskarának nézi.

- Eminenciás uram, rátehetem-e kezem erre az emberre? - kérdezte Cossolat tisztelettudóan, de hidegen.

A püspök kurtán biccentett, de most sem pillantott rá, Cossolat odalépett Cabassushöz, és a vállára csapott. Cabassus a degradálási szertartás egész ideje alatt nyugodt volt, összeszedett és bámulatosan eltökélt. Szemrebbenés nélkül tűrte, hogy átadják a világi hatalomnak, noha tudván tudta, mit jelent ez. Cossolat kézen fogta - ő nem ellenkezett és így vezette le az emelvényről. A sokaság, mely eddig nyugodtan viselkedett, hirtelen felbőszült és rájuk rontott nagy „Halál az istentagadóra! Halál!” kiáltozással.

Cossolat odaszólt íjászainak. Parancsára a katonák két marokra fogták s döfésre kész helyzetbe hozták pikáikat, azzal szorították vissza a vérszomjas csőcseléket. Cossolat kivont karddal végigfutott a katonái alkotta kettős sövény között Cabassusszel, és felugrott arra a kordéra, melyet az emelvénytől húsz ölre készenlétben tartogatott. S azt ugyan jól tette, mert abban a percben, amint fellépett, hirtelen körülfogta a szekeret egy csoport szájtáti vagy annak látszó alak - mivel úgy néztem, ezt a rendbontást titokban jól előkészítették. Megpróbálták a kordét nagy kiáltozás közepette felfordítani. „Halál az istentagadóra! Vesszen a hugenotta! Vesszen!” - ordították. Cossolat kihajolt a kordéból, kardlappal csépelte a rendbontókat (s úgy figyeltem meg, itt-ott a kard hegyével is!), s közben vezényszavakat harsogott, mire előtűnt a Lécfaragó utcából, hol addig rejtezett, egy erős íjászcsapat. Társaik segítségére sietve hátba támadták s jól megszurkálták a csavargókat, úgyhogy azok szétfutottak. Akkor Cossolat rákiáltott az őrmesterre: ne kímélje az ostort, s elporzott foglyával, mintha amannak élete, noha immár hajítófát sem ért, éppoly drága lenne neki, akár a magáé.

Mire a katonák elvonultak, tíz-tizenkét csavargó hevert sebesülten a kövezeten. Behoztuk őket a patikába, kötözésre. És rájöttünk, hogy nem montpellier-iek, hanem közeli falvakból valók (a sík vidék tisztán katolikus volt a várossal ellentétben), s némely vakbuzgó pápisták egyenesen avégett szították fel fanatizmusukat s avégett mozdították őket ki viskóikból, hogy zavargást támasszanak. Azokra a föld alatt áskálódó pápistákra gondolok itt, kikről Cossolat szólt, s nem a püspökre, kit - jóllehet nem szerette a hugenottákat - láthatóan igen feszélyezett s lesújtott, hogy efféle kárhozatos kilengésbe keveredett.

Segítettem Sanche mesternek és Fogacer-nak kimosni szesszel e nyomorultak sebeit, kik tulajdon mesterségesen felszított gyűlöletük áldozatául estek, majd szobámba tértem.

Fogacer hamarosan utánam jött, s azt mondta, fekete szemöldökét felvonva:

- Napnál világosabb a dolog. E szegény őrült istentagadó ürügyén a hugenottákat vették célba. El ne mozduljon innen, Siorac, s tartsa felszerszámozva lovát. Ádáz buzgalommal fogják vallatni Cabassust. Ott lesz az egész törvényszék. Ha bekövetkezne, amitől félek, ha Cabassus megnevezné kegyelmedet, hazafutok és szólok.

Jóformán köszönetet sem mondhattam neki, máris eltűnt. Igyekeztem ott folytatni munkámat, ahol abbahagytam, de nem bírtam. Fülembe csengett az az üvöltés, melyet Cabassus fog a kínpadon hallatni. Elterültem nyoszolyámon, és sírva fakadtam, először azóta, hogy bátorságom visszatért. De ezek a könnyek éppen nem gyengítettek el, mivel nem magamért ontottam őket, hanem másért.

Pár pillanat múltán eszembe jutott: tanácsos lenne Miroult máris Carajacért és Merdansonért menesztenem. Jobb, ha itt várjuk be a híradást együtt és felfegyverkezve, gondoltam, s innen egyenest a Joyeuse-palotába nyargalunk. Másként könnyen rajtunk üthetnek azok az emberek, kik Cossolat-t az imént gyűlöletes csapdába akarták ejteni, hogy elébe vágjanak a törvényszék ítéletének. Hisz bizonnyal ismerik kilétünket.

Carajac és Merdanson összeszedelőzködött, s más-más úton eljött hívásomra. Lerítt róluk a megkönnyebbülés, hogy e végveszélyben velem lehetnek, s a Joyeuse-palotában menedék várja őket. Meghagytam Miroulnak, nyergelje fel a maga arabs lovát és Albiére-t; Acclát ugyanis Fogacer-nak kölcsönöztem oda, hogy a lehető leggyorsabban itt teremhessen ama titkos helyről, hol Cabassus vallatása után barátjával találkozott.

Előhoztam s kiosztottam hármunk között a fegyvereket. Ki-ki két töltött pisztolyt kapott s egy kardot.

Éppen elharangozták a négyet, úgy hiszem (emlékeim e pontra nézve kissé elmosódottak), amikor felismertem Acclám ügetésének zaját. Kihajoltam az ablakon. Fogacer, ki ugyanazon pillanatban felnézett, nagy komoran igent bólintott.

- Cimborák, elhangzott a nevünk. Induljunk máris, ne vesztegessük időnket!

Nyaktörő iramban rohantunk le a lépcsőn. Fogacer átadta nekem Acclát, mindhárman egy szempillantás alatt nyeregben termettünk - és éppen ideje volt, mert abban a percben, amint megsarkantyúztuk lovainkat, baljós külsejű csoport tűnt fel a Lécfaragó utcán s láthatóan erre tartott. Járásukról földmívesnek néztem őket. Bizonnyal a délelőtti rendbontók közül valók. Tehát nem Fogacer barátja volt az egyetlen bíró, ki elárulta a törvényszék titkát, amint Cabassus kínvallatása véget ért. Az ellenpárt is tudta, kik vagyunk, és cselekvéshez látott.

- Vágta! - kiáltottam.

S a három ló veszett iramban száguldott tova. Lábuk nyomán szikrát vetett a kő.