1972. augusztus 15.

Kedves Mr. Sevilla,

a mai napon feladott táviratom megerősítéséül ezúton is közlöm, hogy akadályoztatásom miatt csak augusztus 20-án érkezhetem.
Amikor elvállaltam a rám bízott feladatot, nyomatékosan hangsúlyoztam, hogy szigorúan meg akarok maradni gondnoki funkcióm határain belül. Abban a feltevésben, hogy az Ön kísérleti alanyai előbb-utóbb visszakerülnek a laboratóriumba, világosan értésére adtam a Bizottságnak, hogy semmiképpen sem óhajtom az Ön munkáját folytatni. Remélem, hogy e feltevés ismeretében talán lehetségesnek tartja visszavonni a felmondását, és így maga fejezi be azt a munkát, amelyet oly nagy sikerrel kezdett el.
El tudom képzelni, mennyire rosszul esik Önnek, hogy elválasztották kísérleti alanyaitól, de talán vigaszt talál abban, hogy egy munkatársa elkísérte őket.

Őszinte tisztelettel
E. E. Lorensen

1972. augusztus 16.

Kedves Mr. Lorensen,

levele mély rokonszenvet keltett bennem, s némileg felszította baráti érzelmeimet az emberi állat iránt, amely, hiába is tagadnám, pillanatnyilag nem a leghízelgőbb színben tűnik fel előttem.
Attól tartok, Önt nem egészen pontosan tájékoztatták a tényekről. Én szóban adtam be lemondásomat, mert megrendített az a közlés, hogy kísérleti alanyaimat elveszik tőlem. Lemondásomat azonban sem a beszélgetés folyamán, sem pedig később, írásban, nem erősítettem meg. Azonkívül munkatársam az én beleegyezésem nélkül, sőt, tudtomon kívül vállalta a kísérő szerepét a kísérleti alanyok mellett.
Nem azért szögeztem le a tényeket, hogy Ön megmásítsa elhatározását. Éppen ellenkezőleg. Jobban örülnék, ha Ön vállalná a gondnok szerepét, mint egy másik kutató, akinek esetleg egyáltalán nincsenek aggályai.
Várom tehát 20-ára.

Őszinte tisztelettel
H. C. Sevilla

1972. augusztus 18.

Kedves Mr. Sevilla,

ismét el kell halasztanom utazásomat, és csak 25-én érkezhetem.
A tények, amelyekről tájékoztatott, végtelenül lesújtanak. Most már egészen más színben tűnik fel előttem az Ön munkatársának a szerepe és a bennünket irányító bürokraták igazságszeretete. Miután „felvásárolták” a koponyákat – itthon és Európában –, úgy érzik, hogy most már azt tehetnek az áruval, amit akarnak.
Nem rejtettem véka alá Adams előtt azt a véleményemet, hogy őrültség volt a kísérleti alanyokat elszakítani Öntől, még ideiglenesen is. Nem ismerek olyan gyakorlati alkalmazást, amely elég jelentős lenne ahhoz, hogy miatta félbeszakítsák az alapvető kutatómunkát.

Őszinte tisztelettel
E. E. Lorensen

*

A Florida Keys szigetein nem szerettem sem a mocsarakat, sem a mangrovefákat, sem a szigetről szigetre, egészen Key Westig ívelő út hídjait, sziklás szigetet akartam, olyan szigetet, amely csakugyan sziget, zátonykoszorúval, s amikor megláttam Huatuey szikláit és a kis kikötőben lehorgonyzót! Caribee-t, nagyot dobbant a szívem, olyan volt a Caribee, mint egy szép, lakkozott játékszer, felnőtteknek, mint egy kamaszálom, amely valóra vált, de abban a korban, amikor még tudunk szeretni, és most minden erőmet össze kell szednem, hogy kivigyem a tengerre, Arlette az elülső fedélzeten olvas, ha itt volna mellettem a kormányosfülkében, újra csak Fáról és Biről beszélgetnénk, így legalább egyedül, szótlanul, feszülten kínlódom a Caribee-val, ez megnyugtat, Arlette is érzi, ő is szenved, csak úgy tesz, mintha olvasna, innen csak a hatalmas szalmakalap glóriáját látom a feje körül, a túlsó oldalon, óvja a fejét a naptól, a bikinijét biztos levette, hogy egyenletesen barnuljon a bőre, már abban sincs élvezet, ha a testére gondolok, furcsa, hogy a lelki fájdalom még akkor is megfojtja a vágyat, ha a szerelem változatlan, mintha a fájdalomban valami zsugorító erő volna, amely arra kényszeríti az embert, hogy egyre jobban összezsugorodjon, mintha valami csonkítás volna, amely egyre újabb csonkításokat követel, tévedés, óriási tévedés, hogy a szenvedésben valamiféle bűverő rejlik, a szenvedés vereség, bénaság, megalázottság, soha semmi jó nem származik belőle, le kell győzni, én is le akarom győzni, azért játszom a Caribee-val, a hajómmal, ez az én kábítószerem, a hullámzás elringat, menekülök, tudatosan menekülök, két kezemmel a kormányt markolva, oldalba kapom a délnyugati szelet, és balra dőlök, nekifekszem a szélnek, a hajótest szabályos időközönként felemelkedik, hogy az oldalról jövő hullám átfuthasson alatta, tovább haladok a nyílt tenger felé, előttem a mérhetetlen óceán, sehol egy emberi nyom, hátam mögött a föld, egyre kisebb, ködösebb, a lombszag és a füstszag lassanként feloldódik a sós levegő és a friss hajólakk illatában, a nyomdokvíz nem egyenes, jobbra görbül, mert ferdén haladok, talán nyolc csomó sebességgel, hasítom az utat, az orrtőke kétfelé szórja a tajtékot, a két fő vitorla ránctalanul duzzad teljes magasságában, az égővörös orrvitorla felfúvódik, mint egy léggömb, az árboc meghajlik a nagy erőfeszítésben, a jobb oldali kötelek kifeszülnek és rezegnek, mint a hegedű húrjai, akkora nyomással nehezedik rájuk a 4-es erősségű fürge szél, amely még erősödhetik is, de nincs veszély, nem kell bevonni a vitorlát, menedéket keresni, az égbolt pimaszul vakít, sehol egy felhő, a nap még magasan jár, a tenger színe megnyugtató, őszinte sötétkék, a szél és a torlódó víz uralkodik magán, érezteti erőtartalékait, mint egy tigris, amely szelíden dóromból, miközben a rettenetes izmok úgy duzzadoznak a bőre alatt, mint a hullámok, amelyek emelik a vizet, de nem csapnak fel, megmarkolom a kormánykereket, jólesik ereznem a sima mahagónit, de nem is kell kormányozni, a Caribee egyensúlyban marad, nem csúszik el, nem tántorog, nem is fordul szélbe, csak siklik a csendben, vagy inkább a halk, finom, ringató hangok között, amelyekből a csend áll, mintha selymet szakítanának, úgy hasad a víz a hajó orra előtt, sustorognak az oldalról jövő hullámok, fütyül a szél a megfeszült kötelek között, sirályként visítanak a csigák, a hajó feljajdul, amikor hullámvölgybe zuhan, és hirtelen megremeg, amikor egy hullám taraján ismét felszárnyal, félig madár, félig hal, egyik szárnya piros, a másik kék, szép, hosszúkás, gömbölyű, sima, lakkozott teste elnyúlva siklik a tengeren,
nem is siklik igazán, Fa, igen, ő siklott, a víz nem hasadt fel és nem örvénylett körülötte, öröm volt nézni, milyen hajlékonyán nyomult előre a vízben, nem kavarta fel, rám szögezte kedves, pajkos szemét, ha fordult egyet, mintha azt akarná mondani, ne menj el, Pa, maradj még egy kicsit, Pa, mindig elmégy, Pa, már nyolc éve, hogy a cuclisüveget harapdálta, ijedősen hozzánk bújt, rögtön fütyülni és nyöszörögni kezdett, mihelyt egyedül érezte magát, alig bírtuk már a sok virrasztást, akkor támadt az az ötletem, hogy odarakom a két kis poliészter tutajt, Fa a kettő közé bújt, a tutajok valamelyest helyettesítettek bennünket, legalábbis éjszaka, micsoda szerepet játszott az életünkben, mennyi éven át, egyetlen vágyunk, egyetlen gondunk, egyetlen munkánk, mennyit kínlódtunk, amíg megtanítottuk az első öt szóra, és aztán az a szédületes haladás Bivel, a Hanna nevű ciklon, ó, hadd éljem át, újra meg újra, az elmúlt hat esztendő minden pillanatát, minden pillanat csordultig tele volt munkával és boldogsággal, életem első szakasza, amikor úgy élhettem, hogy nem kellett a lényem egyik felét feláldoznom a másiknak, nem kellett kifosztottnak és megcsonkítottnak ereznem magam, nem kínzott a Mrs. Ferguson-féle üres és meddő kalandocskák hülye sorozata, Arlette meg én, a delfinek, a kutatócsoport, Michael, az a gazdag, sűrű, alkotó élet, na gyerünk, még egyszer, még egyszer, a kimerültség, a szüntelen töprengés, az állandó újrakezdés, nem, ettől sohasem szabadulhatok, úgy rágnak belülről a gondolataim, mintha patkányok volnának, mindig ugyanazok, megállás nélkül forognak, tébolyultan, valami mániákus keringésben, Lisbeth, Adams, Bob, főleg Bob, neki volt a legkevesebb oka, milliméterről milliméterre csúszott a két éve kitűzött cél felé, együtt evett, ivott velünk, barátságosan, buzgón, mosolyogva, tudom, van, aki mosolyog, mosolyog, mosolyog, és mégis áruló, de mégis hihetetlen, nem volt rá semmi oka, még csak nem is gyűlölt bennünket, nem bosszúvágyból tette, mint Lisbeth, vagy engedelmességből, mint Adams, ez csakugyan a tiszta érdekmentes gonoszság, amelyet maga a gonosztevő sem ért, emlékszem, mennyire meglepődött, amikor egyszer azt mondtam, hogy szeretem Fát, szereti Fát? hát persze, mi ebben a meglepő? no de professzor úr, mondta, Fa azért mégse lesz sohasem több, mint egy kísérleti alany, egy tengerimalac, egy patkány, egy kutya, mindnyájan ránéztünk, döbbenten, iszonyodva, még Maggie is, hogy mondhat ilyet, Bob, miután annyi éven át... észbe kapott, nevetett, tréfára fogta az egészet, de azért mégiscsak kivillant az érzéketlensége, mélyen gyökerező embertelensége, gyógyíthatatlan szívtelensége, ha van eszem, felfigyelek és óvakodom tőle, de miután C besúgója lett, érinthetetlenné vált, még most sem tudok beletörődni abba a gondolatba, hogy Fa és Bi soha többé... emlékszem, amikor elváltam Mariantól, éjszaka felriadtam, csörgött rólam s verejték, belém hasított a rémület arra a gondolatra, hogy többé nem lehetek mindennap együtt a két fiúval, mintha tőrrel döftek volna a szívembe, megbénított a fájdalom, nem tudtam elképzelni, hogyan érhet véget, pedig akkor még hetenként kétszer-háromszor találkoztam velük, Sevillában mintha kattant volna valami, a karórájára nézett, már két órája kormányozza a Caribee-t a láthatár felé, ideje volna visszafordulni, még alkonyat előtt haza akart érni, sötétben sohasem talál haza, még bóják sincsenek, kiengedte a fővitorla kötelét, behúzta a farvitorlát, elfordította a kormányt, a Caribee szélbe állt, a farvitorla jobbra fordult, Sevilla kioldotta az orrvitorla kötelét, és rátekerte a jobb oldali bakra, segíthettem volna, kiáltotta Arlette az elülső fedélzetről, Sevilla nemet intett, meglazította a fővitorla kötelét, és azt is felcsavarta, teljesen megsültem, mondta Arlette erőltetett vidámsággal, és beszökkent a kormányosfülkébe, megyek, felöltözöm, eltűnt a kajütben, egy pillanat múlva visszajött, csíkos tengerésztrikó volt rajta, hozzádőlt Sevilla vállához, és tompa hangon mondta: alig bírtam olvasni valamit, rettenetesen le vagyok törve, ennél csak az lett volna rosszabb, ha téged veszítelek el, emlékszel, milyen boldogok voltunk, amikor megvettük a házat, és most minden megromlott, megkeseredett, nem is tudom elhinni, úgy érzem, hátra kell mennünk az időben, mint amikor visszafelé forgatnak egy filmet, és újra ott lesz a laboratórium, Fa és Bi a medencében, a füttyök tanulmányozása, úgy érzem, mintha elvesztettem volna a gyerekeimet, az életem értelmét, állandóan sírni szeretnék, Sevilla a tarkójára tette a jobb kezét, magához vonta, igen, mondta, Fa és Bi, no meg a munka, iszonyatos, nyolcévi kutatás után egyszerre csak üres a kezünk, nincs más dolgunk, mint a múlton kérődzni, két szegény munkanélküli, aki egy halom pénzen csücsül, keserűen elmosolyodott, a Caribee sebesen haladt a ház felé, amelyet régebben annyira szerettek, a tengeren töltött négy óra csak zárójel volt, vissza kell térni megüresedett életükbe, amelyből hiányoztak a delfinek, a közös munka, minden célkitűzés, ide hallgass, mondta Sevilla, ezt nem lehet tovább csinálni, előbb-utóbb beleőrülünk, menjünk innen, gondoltam, szívesen megismerkednél Spanyolországgal, holnap felhívok egy utazási irodát, és a hét végén már el is repülhetünk.

*

Külügyminisztérium, Washington, D. C.
Professor H. C. Sevilla
Huatuey Island
The Florida Keys
Florida

Ezúton értesítjük, hogy a Külügyminisztérium 1972. augusztus 24-i határozata értelmében az Ön és Mrs. H. C. Sevilla útlevele érvényét vesztette.

H. C. S. (LÁTOGATÓ) ÉS A C. B. 476-OS FOGOLY BESZÉLGETÉSE
SING-SING FEGYHÁZ, 1972. DECEMBER 22.
ÜGYIRATSZÁM: R. A. 74612
BIZALMAS

LÁTOGATÓ: Gondolhatja, hogy korábban is eljöttem volna, csak eddig nem kaptam engedélyt.
FOGOLY: Igazán meglep, hogy ilyen csöndes és kényelmes körülmények között találkozhatunk. Ez merőben szokatlan.
LÁTOGATÓ: Gondolom, magnóra akarják venni a beszélgetésünket.
FOGOLY: Úgy látom, logikai képességei nem szenvedtek csorbát.
LÁTOGATÓ: Ez nem logika, hanem megszokás. Egyébként jó színben van.
FOGOLY: Nem lehet a szemünkre vetni, hogy rendszertelenül élünk.
LÁTOGATÓ: A kedélyállapota is jó?
FOGOLY: Túl vagyok a legrosszabbon.
LÁTOGATÓ: Voltak nehézségei?
FOGOLY: Az elején igen, nagyon is, a fogolytársaimmal. Nem helyeselték a nézeteimet. Önnek fogalma sincs róla, hogy a bűnözők társadalma milyen konzervatív.
LÁTOGATÓ: Miféle nehézségekre gondol?
FOGOLY: Gyávaságnak tekintették, hogy nem voltam hajlandó Vietnamban szolgálni. Afféle nervous Nellyt(61) láttak bennem. Verekednem kellett.
LÁTOGATÓ: És...
FOGOLY: Egyheti magánzárka mind a kettőnknek. Azt mondtam, hogy én kezdtem. Az ellenfelem is. Tetszik tudni, mi itt nagyon kényesek vagyunk a becsületünkre.
LÁTOGATÓ: Gondolom, ez sokat javított az erkölcsi minősítésén.
FOGOLY: Hogyne. Most már nem gyáva vagyok, hanem dilis. És itt nem nézik rossz szemmel a diliseket.
LÁTOGATÓ: Beszéljünk a levelezésünkről. Én összesen huszonhét levelet kaptam.
FOGOLY: Annyit írtam. Vagyis egy sem veszett el.
LÁTOGATÓ: És egyet sem cenzúráztak.
FOGOLY: Az ön leveleit sem.
LÁTOGATÓ: Nagyszerű. Szabad országban élünk.
FOGOLY: Ezt én tudom a legjobban. Sikerült megtudnia, hogy miért vonták be az útlevelét?
LÁTOGATÓ: Igen. Noha politikailag gyanús személyekkel fenntartott kapcsolataimat méltán érheti bírálat, biztonsági szempontból nem vagyok veszélyes, és mindig hű voltam hazámhoz. De ha külföldre utaznék, nem lehetne biztosítani, hogy megfelelő védelemben részesüljek.
FOGOLY: Bravó. Tehát csakis az ön érdekeit tartották szem előtt. Nyilvánosságra hozta, hogy bevonták az útlevelét?
LÁTOGATÓ: Nem. Goldstein lebeszélt róla.
FOGOLY: Vajon igaza volt-e?
LÁTOGATÓ: Nem tudom. Goldstein bámulatosan viselkedett. Úgy harcolt, mint egy oroszlán. Senki és semmi nem kényszerítette rá, hogy ennyire exponálja magát értem. Goldstein véleménye szerint jobb, ha egyelőre nem hozzuk nyilvánosságra az útlevél bevonását: ezt az ütőkártyát későbbre kell tartogatni.
FOGOLY: Azt nem tanácsolta Goldstein, hogy ritkábban érintkezzék politikailag gyanús személyekkel?
LÁTOGATÓ: Egyáltalán nem.
FOGOLY: Hálás vagyok neki. Mégis meg kell mondanom...
LÁTOGATÓ: Ne mondjon semmit. Butaságokat akar mondani.
FOGOLY: Jó, hallgatok. Engedje meg, hogy gratuláljak: ön is jó színben van.
LÁTOGATÓ: Nehéz időket éltünk át, amikor Fát és Bit elvették tőlünk. Ez két hónapig tartott. Aztán vásároltam egy delfint, pontosabban egy delfinlányt, és magánlaboratóriumot rendeztem be a saját költségemen.
FOGOLY: Hol helyezte el azt a delfinlányt?
LÁTOGATÓ: A szigeten, a házam alatt, van egy kis magánkikötőm.
FOGOLY: És nem zárja el?
LÁTOGATÓ: De igen. Hálót feszítettem ki a két kikötőgát közé, a víz alatt és a víz fölött is. De ennek tulajdonképp nincs semmi szerepe. Daisy – így hívják a delfint – néhány hét múlva már egyetlen ugrással át tudott szökni a hálón, és kiúszott a szabad tengerre. De nem megy messzire, csak ha én is kivitorlázom, és éjszakára mindig hazajön. Nagyon szeret a Caribee oldala mentén aludni. Gondolom, a jachtot valamiféle szuperdelfinmamának tartja, aki védelmet nyújt neki. De éjszaka azért mindig kifeszítem a hálót, a cápák miatt.
FOGOLY: Meséljen Daisyről. Istenem, már két éve nem láttam delfint!
LÁTOGATÓ: Örülne, ha küldenek néhány filmszalagot? Gondolja, hogy beengednék?
FOGOLY: Biztosan. Van itt mindenünk: hanglemeztár, mozi, színház, még kvarcolószoba is, ahol lebarnulhatunk, de csak ha már a vége felé jár a büntetésünk.
LÁTOGATÓ: Miért csak akkor?
FOGOLY: Hogy az ismerőseink azt hihessek, épp a trópusokról jöttünk meg egy hosszú utazás után. (Nevet.) A Sing-Sing fegyház nem olyan, mint képzeli. Mi itt nagyon sokat adunk arra, hogy mit szólnak az emberek.
LÁTOGATÓ: Bámulom, hogy ilyen könnyedén tud beszélni róla. Hát végül is bele lehet törődni?
FOGOLY: Nem. Nem lehet beletörődni. Soha. Az ember mintegy zárójelben éli az életét. Azt szoktuk mondani, ugye, hogy hosszúnak tetszik az idő; ezt csak most értettem meg igazán, önnek fogalma sincs róla, milyen lassan múlik itt az idő. Hihetetlen. A napok úgy vánszorognak, mint a hetek, és a hetek, mint a hónapok. (Csend.) Meséljen Daisyről.
LÁTOGATÓ: Hát, nagyon vidám, pajkos, kedves, egyáltalán nem olyan félénk, mint Bi volt az elején.
FOGOLY: Hány éves?
LÁTOGATÓ: A súlyáról és a méreteiről ítélve körülbelül olyan idős lehet, mint Bi volt, amikor Iván felesége lett. Talán négyéves.
FOGOLY: És hogy működik a laboratórium?
LÁTOGATÓ: Felfogadtam Petert, Suzyt és Maggie-t.
FOGOLY: A saját pénzéből fizeti őket?
LÁTOGATÓ: Igen.
FOGOLY: Tönkre fog menni.
LÁTOGATÓ: Ó, az még messze van. És ha már nem lesz pénzem, abbahagyom. De addig is nem dolgozunk hiába. Haladunk.
FOGOLY: Egyvalamit nem értek...
LÁTOGATÓ: Megmagyarázom: Lorensen másolatban a rendelkezésemre bocsátotta az összes felvételeimet.
FOGOLY: Gondolom, emiatt voltak is kellemetlenségei.
LÁTOGATÓ: De még mennyire.
FOGOLY: És mi történt?
LÁTOGATÓ: Végül is semmi. Birtokomban vannak a Fáról és Biről készült összes felvételek, és most már Daisy füttyei is.
FOGOLY: És mennyire jutott?
LÁTOGATÓ: Haladunk.
FOGOLY: Nem akar többet mondani?
LÁTOGATÓ: Nem. (Nevet.)
FOGOLY: A legutóbbi levelei után meglep, hogy ilyennek látom. Megint olyan dinamikus, mint régen volt.
LÁTOGATÓ: Beszéljünk inkább magáról.
FOGOLY: Nem valami érdekes téma. (Szünet.) Itt vagyok, és várok.
LÁTOGATÓ: A nemzetközi helyzetet illetően még mindig olyan pesszimista?
FOGOLY: Még annál is jobban. De ugyanakkor optimista is vagyok. Hosszú távra.
LÁTOGATÓ: Bevallom, megkönnyebbültem, amikor Jim Crooner vereséget szenvedett, és Albert Monroe Smitht választották meg elnöknek. Smith a kisebbik rossz a kettő közül.
FOGOLY: Nem hiszem. Smith pontosan azt fogja tenni, amit Crooner tett volna a helyében. Az amerikai demokrácia annyiból áll, hogy a választónak megadja azt az illúziót, mintha csakugyan választhatna. A kongresszusi választásokon választhat két egyformán jobboldali párt között. Az elnökválasztáson két egyformán reakciós jelölt között, akik közül az egyiknek sikerül azt a benyomást keltenie, mintha liberálisabb volna a másiknál.
LÁTOGATÓ: Ez azért túlzás! Smitht és Croonert nem lehet egy kalap alá venni.
FOGOLY: Nem túlzás. Mondjak néhány példát? 1960-ban ön Kennedyre szavazott, mert azt hitte, hogy liberálisabb, mint Nixon: és Kennedy megadta az engedélyt a Kuba elleni invázióra, valamint a vietnami „katonai tanácsadók” létszámának hallatlan emelésére. 1964-ben ön Johnsonra szavazott, hogy megbuktassa Goldwatert: de Johnson, amikor hatalomra került, azt az eszkalációt indította el, amelyet Goldwater hirdetett.
LÁTOGATÓ: Magának tehát az a véleménye, hogy Smith éppúgy háborúba sodorhat bennünket Kína ellen, mint Crooner.
FOGOLY: Igen. Csak valamivel több lesz az erkölcsi prédikáció.
LÁTOGATÓ: Ez nagyon leverő.
FOGOLY: Nem olyan nagyon. Nézze, a választások úgysem számítanak. Alapvető csalás az egész. A közvélemény mozgósításáért kell harcolni.
LÁTOGATÓ: Igen, tudom. Maga is ezért vállalta a börtönt.
FOGOLY: Igen. És néha elfog a csüggedés. A megtorló intézkedések sikerrel jártak. Egyre kevesebben tagadják meg a katonai szolgálatot.
LÁTOGATÓ: De maga ezzel a börtönbüntetéssel igen nagy hatást tett mindazokra, akik ismerik. Neveket nem akarok említeni, nyilván megérti, hogy miért, de például nekem is felnyitotta a szemem, és most már jobban látok néhány problémát.
FOGOLY: Ha ez igaz, akkor nemhiába vagyok itt.
LÁTOGATÓ: Márpedig igaz.
FOGOLY: Ennek kimondhatatlanul örülök. Néhány hónapja magam is úgy vettem észre a leveleiből, mintha megváltozott volna a hangja.
LÁTOGATÓ: Elhatároztam, hogy többé nem törődöm a fénymásolatokkal és a magnófelvételekkel... Nagyon károsnak tartom az előzetes öncenzúrát. Még sohasem voltam így elszánva, hogy kimondom, amit gondolok.
FOGOLY: Lehetséges, hogy nekem is van némi szerepem ebben az elhatározásban?
LÁTOGATÓ: Hogyne. Igen nagy szerepe van benne.
FOGOLY: Olyan boldog vagyok, hogy azt nem lehet elmondani! És ön milyen szerény! Az ön korában, az ön rangjával... elvégre én csak a tanítványa vagyok.
LÁTOGATÓ: Ennek semmi jelentősége. Ha az igazságot keressük, az ilyen meggondolások nem játszhatnak szerepet.
FOGOLY: Nagyon szép öntől, hogy ezt mondja. (Szünet.)
LÁTOGATÓ: Azt hiszem, mindjárt lejár az időnk.
FOGOLY: Várjon. Még van öt percünk. Meséljen Peterről és Suzyról.
LÁTOGATÓ: Talán már tudja, hogy összeházasodtak.
FOGOLY: Suzy megírta. Nagyszerű lány. Tudja, magam is beleszerethettem volna, ha Peter meg nem előz.
LÁTOGATÓ: Suzy nagy szeretettel emlegeti magát.
FOGOLY: Igen. Én is nagyon szeretem őt. Sokat gondolok mindannyiukra. (Szünet.) Nem volt könnyű megválni maguktól.
LÁTOGATÓ: Visszavárjuk. Újra együtt fogunk dolgozni.
FOGOLY: Három év múlva. (Szünet.) Három év múlva ön már tökéletesen érteni fogja a delfinfüttyöket.
LÁTOGATÓ: Lesznek más problémák.
FOGOLY: Jó, hát akkor három év múlva.
LÁTOGATÓ: Majd újra eljövök, ha megengedik. Most azt hiszem, mennem kell.
FOGOLY: Viszontlátásra, írjon. Köszönöm a látogatást, és azt is köszönöm, hogy... szóval, köszönöm.
LÁTOGATÓ: Viszontlátásra, Michael.

*

Saigon, 1973. január 4. (UPI)
A Little Rock nevű amerikai cirkáló atomrobbanás következtében Haiphongtól nem messze a levegőbe repült. A legénységből senki sem maradt életben.

11.

Mint egy óriás, aki roppant ereje tudatában nyugodt álomba merült, és egyszerre csak arra ébred, hogy valaki álnokul hátba döfte, miközben aludt, úgy fogadta kábult megdöbbenéssel az Egyesült Államok a Little Rock elleni merénylet hírét. A felháborodás csak huszonnégy óra múlva jelentkezett, mintha legalább ennyi időre lett volna szükség, hogy a sérelemhez szabott indulat végigfusson a hatalmas testen. De az őrjöngő düh, amely ekkor eluralkodott rajta, méltó volt a világ leghatalmasabb államához. A harag hulláma pillanatok alatt átcsapott az óriási földrészen, s mint a szökőár, magával sodort száznegyvenmillió amerikait. A rádió, a tévé, a sajtó nem talált elég erős szavakat, hogy kifejezze azt az elszörnyülködést, amelyet a förtelmes gaztett kiváltott. Ha valamely alsóbbrendű fajta támad az Olümposzra, a mindenható istenek körében sem lehetett volna erősebb a felzúdulás, a szörnyülködés, a megvetés, sem pedig az a biztos tudat, hogy rövid időn belül megsemmisítik aljas támadóikat.
Az újságírók, akik hangot adtak e lelkiállapotnak, csak az állatvilágból vett hasonlatokkal voltak képesek érzékeltetni honfitársaik mélységes megvetését az ellenség iránt. A sajtó nagybetűs címei úgy harsogtak, mint Pearl Harbor óta még soha, és a népi Kínát többnyire „veszett kutyának” nevezték, amelyet „vagy megfékezünk, vagy leterítünk”.
A Little Rock áldozatai közül senki sem maradt életben, és a tragédiának nem voltak tanúi. A levegő és a roncsok elemzése alapján a 7. flotta illetékesei megállapították, hogy a robbanást „ismeretlen eredetű nukleáris szerkezet” okozta. De hiába volt ilyen óvatos a közlemény, a kommentárok egy pillanatig sem kételkedtek a kínai vezetők bűnösségében. A legtöbben úgy vélték, hogy e rajtaütésszerű támadással és gyáva agresszióval Kína kirekesztette magát a világ nemzeteinek közösségéből. Elsőként borította fel a félelem egyensúlyát. Ezt csakis úgy lehet helyreállítani, ha azonnali megtorlás sújt le az agresszorra, a mérsékeltebbek szerint csupán a kínai atomüzemekre, mások szerint a vörös Kína létfontosságú központjaira. Létfontosságú központokról beszéltek, nem pedig városokról, mert a város túlságosan konkrét szó, és kellemetlen asszociációk tapadnak hozzá, például az, hogy lakosai vannak, sok millió ember.
A sajtóbeli tiltakozás a jog és az erkölcs szilárd alapjára támaszkodott. A magánbeszélgetések azonban más hangot ütöttek meg. Már az ellenség elnevezése is mutatta, hogy az érzések más forrásból fakadnak. A „kínai” szót nemigen használták, annál inkább a „Chink”, „sárgaképű”, „csimpánz”, „Charley”, esetleg valamivel udvariasabban, de éppoly ellenségesen, az „ázsiai” kifejezést. Csak oda kellett figyelni arra, ami az utcán, a söntésekben, a munkahelyeken elhangzott, és az ember megértette, hogy a beszélgetők nézete szerint a hétszázmillió kínai puszta létezése három szempontból is megbocsáthatatlan bűnnek tekintendő: sárgák, kicsik és kommunisták. E három bűn következtében még az erényeik is a visszájukra fordultak. Értelmességük csak ravaszság. Türelmük szívós gonoszság. Takarékosságuk fösvénység. Találékonyságuk ördöngösség. Az igazság az, hogy Isten a nagy fehér embereknek adta a világot, valamint a világ kiaknázásához szükséges tudást és hatalmat. Igaz, ezek a kis sárga majmok elég ügyesen utánozzák a nyugati tudományt, de az alkotó tehetség hiányzik belőlük. Azonkívül felháborítóan sokan vannak. Rettenetesen elszaporodtak. Hemzsegnek, mint a hangyák. Így követték egymást az állatvilágból vett hasonlatok: a kutyát a majom, a majmot a hangya – s ez az utóbbi volt a legveszélyesebb, mert nagyon is élénken idézte fel a vadász csizmáját, amint rosszkedvűen széttapossa az útjába akadó hangyabolyt.
A nemzet képviselőinek többsége – nemhiába voltak nagy gyakorlattal rendelkező és jó szimatú, hivatásos politikusok – másokat megelőzve ismerte fel, hogy mi következik a harag hullámából, amely végigsöpört az Egyesült Államokon. Haladéktalanul, leleményesen és hazafiasan foglalt állást mindegyikük. Burton Murphy szenátor, aki addig a leghatározottabb „galambok” közé számított, s aki még előtte való nap is a végeérhetetlen vietnami háború ellen nyilatkozott egy interjúban, tizenhét órakor értesült a Little Rock katasztrófájáról, miközben épp benzint vett a kocsijába a megszokott kútnál. Azonnal hazaszáguldott, és telefonált a Fehér Házba, hogy feltétlen támogatásáról biztosítsa Albert Monroe Smith elnököt.
A rákövetkező napokban az utolsó kongresszusi galambraj, melyet a közelmúlt részleges választásai amúgy is megtizedeltek, most végleg felmorzsolódott. A galambok kétharmad része átment a héják táborába. Pálfordulásuk gyorsasága jól mutatta, milyen boldogok, amiért támadhatatlan hazafias ürügyet találtak, hogy módosítsák addigi nézeteiket, amelyek annyi bajt hoztak a fejükre. A fennmaradó egyharmadhoz tartozók hallgattak. Nem voltak meggyőződve róla, hogy valamely állam csakugyan bűnös a Little Rock-ügyben. Ezt nem merték kimondani. De arra sem voltak hajlandók, hogy „együtt rohanjanak a falkával, és együtt üvöltsenek a farkasokkal”.
Burton Murphy szenátor gyors megtérése talán meglepte a politikai köröket, de a legtöbb állásfoglalás, amely a Little Rock felrobbantása után egyre sűrűbben követte egymást, nem okozott nagyobb meglepetést.
Mégis felkeltették a közfigyelmet, minthogy híres emberek szájából hangoztak el.
Egy televíziós műsor már korábban meghirdette, hogy Jim Crooner, a színész és volt elnökjelölt, január 5-én tizenkilenc óra harminckor az amerikai nők jövőjéről fog csevegni a képernyőn.
Crooner most bejelentette, hogy a helyzet komolyságára való tekintettel inkább mellőzi ezt a témát, de azért szeretne néhány szót intézni a nemzethez. Miközben beszélt, lénye betöltötte a képernyőt. Komoly és határozott tekintetéből, ezüstös halántékáról, a tapasztalat férfias ráncaival barázdált arcáról az a jóság, szerénység és felelősségtudat sugárzott, amelytől százmillió amerikai nőnek kezdett egy ütemre dobogni a szíve. Minden intellektuális utalástól mentes stílusát használta, amely annyira illett a külsejéhez, s amelyet agytrösztje dolgozott ki számára még a választási hadjárat elején. Szokatlanul lassan beszélt, sőt, szinte erőlködve, mintha elszántan küzdene heves indulataival, amelyeket alig bír legyűrni. „Nem tudom, mit fog mondani holnap az elnök – jelentette ki –, és én ma este a világért sem mondanék olyasmit, ami kínos lehetne a számára. Nagyon is jól tudom, hogy én mit tennék a helyében, de hát ő fogja a volánt, neki kell a kocsit jó útra kormányoznia, és én nem vagyok az az ember, aki a hátulsó ülésről osztogat tanácsokat a vezetőnek. Az csak zavarná őt. Most minden amerikainak – tette hozzá nagy nyomatékkal –, nekem, akárcsak önöknek, az a kötelessége, hogy egységet tanúsítson a támadással szemben, s bízzék az Egyesült Államok kormányának bölcsességében és tetterejében.”
Ugyanaznap Minuteman bíboros a rádióműsoron szerepelt egy előadással, amelynek Evangéliumi szellem a modern időkben volt a címe. A főpapról olyasmit jegyezhetett fel az ország krónikája, mint senki másról: bár sohasem harcolt fegyveresen, megkapta az Egyesült Államok legmagasabb katonai kitüntetését. De talán a fegyveres erők úgy vélték, hogy egymagában is felér egy hadosztállyal. Néhány évvel azelőtt Dél-Vietnamban járt, és a fiúk hitét azzal óhajtotta felszítani, hogy „a Vietkongon aratandó végső győzelem” célját tűzte ki élébük. A parancsnokság hálás volt a főpapnak ezért az őszinteségért, mert Johnson, MacNamara vagy Dean Rusk minden nyilatkozata, különösen ha újabb lépésekre került sor az eszkalációban, csak úgy visszhangzott a „béke” szótól. Persze a tábornokok is tisztában voltak a diplomáciai követelményekkel, de az a sok beszéd a „tárgyalásokról”, meg az ígéretek, hogy a békekötés után elhagyják Vietnamot, nem tettek jó hatást a sorkatonaságra.
A bíborost megrázta a Little Rock tragédiája, de ugyanakkor azt is felismerte, hogy utólagos igazolást találhat benne a „kemény kéz politikájára”, melyet ő mindig is hirdetett az ateista kommunizmussal szemben. Szokásos hevességével megváltoztatta előadása témáját, és az utolsó pillanatban Mózes első könyvének 18. és 19. részét választotta textusul. „E gyásznapokban – mondotta –, amikor az amerikai nemzetet aljas gyilkosok döfik hátba, méltán várhatjuk el hazánk keresztényeitől, hogy még inkább, mint eddig, Krisztus misszionáriusainak tekintsék magukat, és a szent szövegekből merítsenek ihletet a cselekvésre.” Ezután megmondta, hogy Mózes első könyvének mely részeit fogja idézni, és zengő hangon olvasta: „Ezeknek a népeknek a kiáltása – a főpap haragos nyomatékkal ejtette ki a »népek« szót – igen megsokasodott, és az ő bűnök megnehezedett az Úr előtt. (...) És bocsáta az Úr Sodomára és Gomorára kénköves tüzet az Úrtól az égből, és elsüllyeszté a városokat és mind azt az egész lapáczot, és mind a városoknak lakosait, a földnek füvét is.”
Ugyanaznap este George C. Curry tábornok valamivel kurtábban és kevésbé biblikusan nyilatkozott a Washington Post-nak: „Ezek után nincs más hátra: alaposan eret kell vágni rajtuk.”
Paul Omar Parson, akit a barátai P. O. P.-nak és ellenfelei Deep South Babbitnak(62) neveztek, nem törődött a finom árnyalatokkal. Gondolatait ömlesztve adta egy atlantai újságíró tudtára. „Ezt csak az nem látta előre, akinek muskátli nőtt a koponyájában(63) – mondta a maga érzékletes stílusában, amelynek odalent délen a népszerűségét köszönhette. – Senki se mondhatja, hogy nem figyelmeztettem a külügyminisztériumot. Már évek óta kérdem tőlük: meddig akarjátok még tűrni Castro pimaszságát? Nasszer pofázását? Charley agresszióját Ázsiában? A vörös Kína sértéseit? Hagyjuk azt a sok kafoostert(64) a többé-kevésbé békés egymás mellett élésről: az igazság az, hogy Amerika túlságosan is türelmes volt. Pedig kezdhetné már unni egy kicsit, hogy mindig odatartja az arcát, aztán mindig seggbe rúgják, hálából a sok káposztalevélért,(65) amit szétszór a világban a fejletlen országoknak. Fejletlenek, az anyjuk kínját. Máson nem is jár az eszük, mint hogy kiontsák a belünket az első adandó alkalommal. Bizonyítékul itt a Little Rock. Nahát, tanulhatnánk a leckéből. Ha most nem pusztítjuk el Kínát, előbb-utóbb ő pusztít el bennünket. Félre ne értsen: nekem semmi bajom a kínaiakkal, mint néppel. Ha ide akarnak jönni, hogy mosodákat nyissanak, és kimossák a szennyes fehérneműmet, semmi kifogásom ellene. De az ellen igenis van kifogásom, hogy ezek a kis majmok szabadon handabandázhassanak Ázsiában a hidrogénbombáikkal. Ismétlem, választani kell. Ez a világ nem leányiskola. Itt az marad életben, aki nagyobbat üt. Nahát, ütött az óra: le kell számolni Kínával. Ami engem illet, én nem vagyok túlzottan vérmes ember, de addig nem fogok nyugodtan aludni, amíg a kommunista Kínát egy óriási parkolóhellyé nem változtatják a rakétáink.”
Mint ahogy 5-én bejelentették, Smith elnök január 6-án tizenhárom órakor rövid beszédet mondott a televízióban. Bár ez a beszéd igen emelkedett stílusban volt megfogalmazva, és igen magasztos elvekre hivatkozott, ki nem mondott utalásai lényegében nem különböztek azoktól, amelyeket P. O. P. nyíltan kifejtett. Legfeljebb az volt a különbség, hogy P. O. P. egyáltalán nem utalt a mennyei hatalmakra, Albert Monroe Smith viszont aggályosan ragaszkodott a Fehér Ház nagy hagyományaihoz: Istent, az erkölcsöt és az égi seregeket is besorozta az Egyesült Államok védelmére. Ezt előtte is megtette a válságos pillanatokban minden amerikai elnök, méghozzá sikeresen, mert Isten mindig hagyta magát besorozni: az észak-amerikai földrészt soha nem szállták meg és nem bombázták idegen hatalmak, s valahányszor az Egyesült Államok hadat üzent a megalakulása óta, egyszer sem került ki vesztesen a háborúból.
Amikor Albert Monroe Smith ismét megjelent a képernyőn, senki sem csodálkozott rajta, hogy sikerült elnyernie Jim Crooner elől a tömegek kegyeit. Bár azelőtt is betöltött már néhány igen fontos állást, Albert Monroe Smith megőrizte fiatalos külsejét, amely legalább annyira hozzájárult sikeréhez, mint őseinek a hírneve: fesztelen tartása, sportolóhoz méltó izmos nyaka, őszinte és megnyerő mosolya a negyvenötödik életévén túl is olyan maradt, mint egy college-boyé, de ugyanakkor a fiatalos külsőt ellensúlyozta a figyelmes, mélyen ülő szürke szempár komolysága. Malcolm Munster, a híres columnist,(66) azt mondta az új elnökről, hogy sikerült kétféle szexepilt egyesítene: az ifjúságét és az érett korét.
A nézőkre függesztve komoly szemét, az elnök minden kézmozdulat nélkül beszélt, nyugodt, fegyelmezett, sőt lágy hangon, amitől szózata valami papos jelleget kapott: „Amerika – mondotta – természeténél fogva mindig békés nemzet volt. Ma is hű marad hagyományaihoz, és nem akar meghódítani Ázsiában semmilyen új területet, nem akar új kincseket szerezni, de eltökélte, hogy Isten segítségével mindenütt megvédelmezi a szabadságot és a demokráciát, ahol a kommunista agresszió fenyegeti. Fegyveres erőink, ismétlem, sem a tengeren, sem a szárazföldön nem óhajtanak önös érdekeket szolgálni. Éppen ellenkezőleg, azért vannak Ázsiában, hogy a felforgató tevékenységgel küszködő népek szabadon, kényszer nélkül választhassák a nekik megfelelő jövőt. Ez a mi küldetésünk, ez a mi büszkeségünk – az elnök szünetet tartott, és a tekintete elkomorult. – önök tudják, hogy 1973. január 4-én, amely örökké a gyalázat napja marad, az Egyesült Államokat brutális és előre megfontolt támadás érte a Tonkini-öbölben. Nem lehet kétséges, hogy miféle szerkezet robbantotta fel Little Rock nevű cirkálónkat, s hogy ez a szerkezet honnan eredt. Talán vietnami kezek helyezték el és gyújtották be, de a kínai atomüzemekben készült. Ennélfogva teljes mértékben a népi Kínát terheli a felelősség, amiért elsőnek folyamodott e szörnyű fegyverhez, és olyan agressziót követett el az Egyesült Államok ellen, amely, ha méreteinél fogva nem is, de álnokságával, alattomosságával és kegyetlenségével az 1941. december 7-i Pearl Harbor-i támadásra emlékeztet. Amerika nem tűrheti közönyösen ezt a sérelmet. Mi lennénk az elsők, akik őszinte örömünket fejeznénk ki, ha a kommunista Kína a lakossága életkörülményeinek megjavítására összpontosítaná jelentős erőforrásait. De igenis közbe kell lépnünk, ha felforgató céljai érdekében nem átall a terror fegyveréhez folyamodni. Ha Amerika eltűrné ezt a gyalázatos agressziót, amely ellene irányul, és nem vágna vissza, akkor a népek közötti problémákat előbb-utóbb csakis az erő döntené el. Az atomfegyverrel rendelkező nagy országok szabadon zsarolhatnák az atomfegyverrel nem rendelkező kis országokat. Az Egyesült Államok kormánya, mélyen átérezve felelősségét az amerikai földrésszel és az egész szabad világgal szemben, a mai napon felszólította a népi Kínát, hogy nemzetközi ellenőrzés mellett szerelje le atomüzemeit. Egyhetes határidőt állapítottunk meg. Ha ez lejár, és tagadó válasz érkezik, vagy nem érkezik válasz, az Egyesült Államok minden szükséges intézkedést meg fog tenni biztonsága érdekében.”

*

Az elnök szózata után az Egyesült Államok különös állapotban élt egy hétig. Még nem tört ki a háború, de a béke már véget ért. Az emberek általában nemigen tudták, hogyan lépjenek ki hétköznapi életükből, s hogyan állítsák át szellemi világukat a készülő nagy eseményekre. A férfiak beszélgetésében sokat segítettek a sportból vett hasonlatok, így például a Tonkini-öbölben történt agressziót futballkifejezésekkel írták le. Kína orvul, lesből belőtt egy gólt. De így sem tudott kiegyenlíteni, s ha majd az Egyesült Államok feljön, úgy kitömi, hogy többé nem rúg labdába.
Közben fellángolt a közjó iránti odaadás vágya – amely lényeges alkotóeleme az amerikai léleknek –, s mivel az első pillanatokban nem talált magának ésszerű elfoglaltságot, üresjáratra kényszerült. Sok ezer ember telefonált a Fehér Házba, hogy önként felajánlja szolgálatait, vagy hogy világstratégiai tanácsokat adjon az illetékeseknek. A Vassar College nevű női egyetemen, amely – mint McGregor, az amerikai kommunista mondotta – az Egyesült Államok leggazdagabb, legelegánsabb, s ha nem is a legszebb, de mindenesetre a legtöbbet mosakodó leányainak testülete, a hallgatónők gyűlést rendeztek, hogy megtegyék, amit az adott helyzet követel. Kétórai vita után azt a határozatot szavazták meg, mely szerint készek az ország rendelkezésére bocsátani különleges képzettségüket. Hogy ezen tulajdonképpen mit értettek, az sohasem derült ki, mert a hatóságok nem fogadták el nagylelkű ajánlatukat.
Ugyanaznap, amikor Albert Monroe Smith televíziós szózata elhangzott, este huszonkét óra harminc perckor egy rendőr letartóztatta és bekísérte az őrsre Joe Mac Clyde közmatrózt (U. S. Navy) és Sally Shute harmincnégy éves prostituáltat, akik ittas állapotban verekedtek egy hobokeni utca járdáján. Vallomásában Sally előadta, hogy a következő szavakkal hívta be magához Mac Clyde-ot: „Gyere, matróz, ha ezek a piszkosak így elbántak a Little Rockkal, te legalább ingyen mulathatsz nálam egyet.” Mac Clyde azonban körülbelül egy fél óra múlva otthagyta, és egy ezüst púderdobozt is magával vitt, hogy a tulajdon nővérének ajándékozza a születésnapjára. Sally utánaeredt az utcán. A húszéves, száznyolcvan centi magas Joe Mac Clyde, születési helye San Angelo (Texas), a bíró előtt kijelentette: „Én csak akkor kezdtem a bunyót, amikor elordította magát: Eredj, hadd lőjék szét atommal a töködet a kínaiak!” A bíró feddésben részesítette Mac Clyde-ot, és pénzbírságot szabott ki rá, Sally Shute-ot viszont felmentette. Bármilyen mélyre süllyedt is magánéletében, mondotta a bíró, a forró hazafias érzés nem veszett ki belőle, amiként ezt a Mac Clyde közmatrózhoz intézett naiv ajánlata is bizonyítja.
Egészen másféle környezetben és másféle módon juttatta kifejezésre önfeláldozási készségét Mary White, harminchat éves, férjezetlen szerkesztőségi titkárnő: belépett egy indianapolisi puritán szektába, amely a Mária fiai nevet viselte.(67) Amikor Mary tíz perc késéssel megérkezett a gyűlésre, amely január 5-én, hétfőn huszonegy órakor kezdődött, a szekta tagjait már nagy vitában találta: arról volt szó, hogy a Little Rock elleni merénylet megtorlásaképpen le kell-e dobni az atombombát Pekingre vagy sem. A vita egyre hevesebb, sőt vadabb lett, és Mary egy kis zavart érzett; nem látta be, hogy az indianapolisi (Indiana állam) Mária-fiúk határozata hogyan befolyásolhatná a Fehér Ház döntését. Végül is szavazásra került sor, és tizenkét szavazattal kilenc ellenében elvetették a Peking bombázását követelő határozatot. A többség döntése, melyet még aznap este közöltek a helybeli lapokkal, kifejtette, hogy erkölcstelen lenne, ha kétszáz amerikai tengerészkatona halálát hárommillió pekingi kínai elpusztításával bosszulnák meg. A közlemény ezekkel a szavakkal zárult: „A mi népünk mindenek ellenére magasztos eszményeket vall.” Bár Mary White egy kissé irreálisnak találta a vitát, ez a határozat mélységesen megnyugtatta.
Az idősebb emberek, akik végigszenvedték a második világháborút, kevésbé elvont szemszögből nézték a helyzetet. Ernst Rosenblum, ötvenkét éves német zsidó, aki 1939-ben vándorolt ki az Egyesült Államokba, szabómester volt Lexingtonban (Kentucky állam). Vegyes érzelmekkel hallgatta az elnök televíziós szózatát. Bár Vietnammal kapcsolatosan nemigen voltak határozott elképzelései, Rosenblum egy idő óta hajlott arra a nézetre, hogy jobb lenne „összecsomagolni és hagyni a fenébe az egészet”. Amikor értesült a Little Rock katasztrófájáról, mélységes felháborodást érzett, és azt mondta a feleségének: „Remélem, az elnök nem hagyja magát.” Most pedig, hogy az elnök nem hagyta magát, Rosenblum szívében furcsamód elkeveredett a megkönnyebbülés, a büszkeség és a szorongás. Felesége, Gerda, ott kuporgott mellette a díványon, maga alá húzva a lábát, szelíd és hervadt arccal. Olyan volt, mint egy nagy macska, amely a kemence szögletében öregedett meg. Az elnök beszéde után felnézett a férjére, és döbbenten látta, hogy milyen sápadt. Rosenblum visszanézett rá, a szeme kivörösödött, és halk, dühös hangon mondta: „Und jetzt sind wir in der Scheisse wieder.”(68)
A Szovjetunió első hivatalos reakciója Albert Monroe Smith elnök beszédére január 7-én, szerdán jelent meg az Izvesztyijá-ban. A névtelen cikkíró először is megjegyezte, hogy a Little Rock eltűnése által okozott anyagi kár és emberáldozat egyáltalán nem mérhető a Pearl Harbor-i katasztrófához, amellyel Smith elnök összehasonlította. Pearl Harbor idején az amerikai flotta a kikötőkben horgonyzott, és békeállapot uralkodott a Csendes-óceánon, most viszont a 7. flotta már évek óta szüntelen agresszív cselekményeket követ el Észak-Vietnam ellen a Tonkini-öbölben, amelyet előzetes hadüzenet nélkül bombáz éjjel-nappal, semmibe véve az emberi jogokat. Különben is, nincs bebizonyítva, hogy a Little Rock felrobbanásában a kínaiak vagy a vietnamiak bármilyen szerepet játszottak volna, hiszen a katasztrófát senki sem élte túl, és elemzésre alkalmas maradványokat sem találtak. Ilyen körülmények között elképzelhető, hogy a robbanást előidéző nukleáris szerkezet a Little Rock fedélzetén volt, és baleset következtében robbant fel.
Sajnos, állapította meg az Izvesztyija, minden jel arra mutat, hogy az amerikai külügyminisztérium szeretné casus bellinek felhasználni a Little Rock esetét. A szovjet kormány, tette hozzá a lap, figyelmeztette az Egyesült Államokat, hogy bármiféle atomagresszió végtelenül súlyos következményekkel járna a világbéke szempontjából. Ne reméljék a washingtoni háborús uszító körök, fejezte be a cikkíró, hogy ölbe tett kézzel fogunk ülni, ha az amerikai rakéták elpusztítják egy velünk határos ország városait és üzemeit.
Az amerikai külügyminisztérium szakértőinek a véleménye már régóta megoszlott azzal kapcsolatban, hogy milyen magatartást tanúsítana a Szovjetunió, ha konfliktus törne ki az Egyesült Államok és Kína között. Az Izvesztyija cikke most csak arra volt jó, hogy alátámassza a két szemben álló elméletet. Egyesek azt a következtetést vonták le belőle, hogy a Szovjetunió előbb-utóbb fegyveresen beavatkozik a konfliktusba. Mások igazolva látták azt a nézetüket, hogy Oroszország, bármilyen kemény hangon nyilatkozik is, megmarad a szóbeli tiltakozásnál vagy legfeljebb a Kínának nyújtandó anyagi segélynyújtásnál, ha a háború elhúzódna. Ezt a feltevést azonban eleve ki lehet zárni: a Pentagon közölte, hogy két óra alatt le tudja törülni Kínát a térképről.
Ugyanaznap, amikor az Izvesztyija cikke napvilágot látott, az Új Kína hírügynökség kiadta a fennállása óta megjelent leghosszabb és legdrámaibb közleményt.
A hírügynökség először is a leghatározottabban cáfolta „a jenki imperialista banditák hazug koholmányait”. A népi Kínának semmi köze a Little Rock nevű amerikai cirkáló elpusztításához. Soha nem adott atomfegyvert Észak-Vietnamnak, és ilyet maga sem alkalmazott. Változatlanul hű ahhoz a nyilatkozathoz, amelyet minden egyes kísérleti robbantása után megismételt: „Sohasem fogja elsőként alkalmazni az atombombát, de ha megtámadják, csapásra csapással válaszol.” A Little Rock megsemmisítése nem egyéb, mint aljas és bűnös provokáció, amelyet maguk az amerikaiak agyaltak ki, hogy arcátlanul ultimátumot intézhessenek Kínához, ezt pedig a kínai kormánynak természetesen vissza kell utasítania. Azonkívül a jenki kalózok szántszándékkal olyan meteorológiai körülmények között hajtották végre ördögi praktikájukat a Tonkini-öbölben, hogy a radioaktív csapadék ne a saját flottájukra, hanem szükségszerűen a kínai szárazföldre hulljon.
Csakugyan ez történt. Körülbelül egy órával a Little Rock felrobbanása után a kínai Pak-Hoi várost negyvenöt percen át radioaktív eső árasztotta el, fehér porfelhő alakjában. A csapadék szinte kivétel nélkül súlyosan megfertőzte Pak-Hoi ötvenezer lakosát, az édesvizet tároló városi tartályokat és a várost övező konyhakertészeteket. A kínai kormány egy repülőgépet bocsátott a Pekingben tartózkodó külföldi újságírók rendelkezésére, hogy ellátogathassanak a városba, és a tulajdon szemükkel győződjenek meg a helyzetről. Nem a népi Kínának kell leszerelnie atomüzemeit, jelentette ki végezetül az Új Kína hírügynökség, hanem az Egyesült Államoknak, amely már 1945-ben is szörnyű merényletet követett el két ázsiai város, Hirosima és Nagaszaki ellen, most pedig harmadszor vetemedik ilyen bűncselekményre Ázsiában, gyötrelmes halálra ítélve Pak-Hoi ötvenezer lakosát.
Igazán becsületére válik az amerikai demokráciának, hogy a sajtószabadság még egy világháború küszöbén is változatlanul és akadálytalanul érvényesülhetett az Egyesült Államok területén. Egy amerikai riporter, James Bedford, aki kedden Pak-Hoiba utazott, még aznap este hosszú cikket adott le telefonon a New York Times-nak: a cikk másnap meg is jelent, és igazolta, hogy a kínai várost csakugyan sugárfertőzés érte. Bedford egészségügyi védőöltözékben, akárcsak a vele levő orvosok és tolmácsok, bejárta a város különböző negyedeit, és kikérdezte a lakosokat. Ezek elmondták, hogy január 4-én délben vakító fény gyulladt ki dél felől az égbolton. A ragyogás, melyet nem lehetett elviselni, mert erősebb volt a napnál, három percig tartott. Egy óra múlva hirtelen elborult az ég amely addig teljesen derült volt, s a városra esőként kezdtek hullani a finom, fehér, csillogó porszemcsék. Ez a por annyira hasonlított a porcukorhoz, hogy sok gyerek bele is markolt, és megkóstolta. Jelenleg súlyos égési sebektől szenvednek, és megmentésükre nincs remény, minthogy bélrendszerük felmondta a szolgálatot. De különböző mértékben a város minden lakosa meg van fertőzve, egyesek azért, mert fejükre, kezükre és lábukra hullott a csapadék, mások azért, mert ittak a radioaktív tartályok vizéből.
James Bedford igen sok beteget is meglátogatott és kikérdezett. Azok a testrészek, amelyek ki voltak téve az iszonyatos fehér esőnek, többnyire feketén elszíneződtek, hajuk csomókban hullott, kisebb ereik sok helyütt felnyíltak, és a vérzést nem lehetett elállítani. A vérképelemzés megdöbbentő eredménnyel járt. A fehér vérsejtek száma némelyik esetben köbmilliméterenként hétezerről harmincra, a vérlemezkéké kétszázezerről hatszázra csökkent. A diagnózis nem lehetett kétséges: a páciensek csontveleje többé nem tud fehér vérsejteket előállítani. A kilátások is rendkívül pesszimisták voltak: a betegek igen magas száma miatt legfeljebb néhány esetben lehet arról szó, hogy egészséges csontvelő átültetésével kísérletezzenek, a túlnyomó többség hosszas agóniára van ítélve, amely hetekig, hónapokig vagy évekig is eltarthat.
Bedford cikke mély benyomást tett, annál is inkább, mert került mindenféle frázist, és nem hajhászta a szenzációt. De bármilyen nagy volt is a visszhangja külföldön, az amerikai közvéleményre láthatólag semmilyen hatást nem gyakorolt. A megjelenését követő hét folyamán, amiként egy közvéleménykutató jelentés kimutatta, azoknak a személyeknek az arányszáma, akik Kínát tartották bűnösnek a Little Rock elpusztításában, hetvenkét százalékról hetvennyolc százalékra emelkedett. Ugyanakkor az azonnali atommegtorlás híveinek arányszáma is tíz százalékkal nőtt. E számadatokat kommentálva Marko Lepović, a jugoszláv filozófus, a következőket írta: „Újságok, plakátok, rádiók, televíziós hálózatok – a háborús propaganda oly hatalmas, hogy nyomtalanul el tudja törülni azt a fél tucat pacifista cikket. A sajtószabadság csakugyan fennáll, de nincs semmi hatása. Egy olyan országban, ahol minden tájékoztatási eszközzel a pénz rendelkezik, az igazság gyönge hangját egykettőre elfojtják a hazugság és a megtévesztés roppant orgonái.”
Külföldön viszont James Bedford cikke megerősítette a kínaiak bűnösségével kapcsolatos kételyeket. Az Aszahi című nagy japán napilap, bár nem volt hajlandó választani az amerikai és a kínai verzió között (ez a pártatlanság csak felingerelte a tokiói amerikai diplomatákat, mert lényegében azt jelentette, hogy kétségbe vonják hazájuk hivatalos értelmezését), éles szavakkal írt a sugárfertőzésről, amelynek egy ázsiai város lett az áldozata, és követelte, hogy azonnal hívják össze az atomklub tagállamainak konferenciáját.
Az ENSZ főtitkára sajnálkozását fejezte ki, amiért az ügyet nem terjesztheti a Biztonsági Tanács elé, hiszen a népi Kína, nem lévén tagja az ENSZ-nek, még csak jelen sem lehetne, hogy előadhassa védelmét. De azért ő is síkraszállt a hatalmak széles körű értekezletének egybehívása mellett, és néhány órával később a pápa is hasonló értelemben nyilatkozott.
8-án délután az Egyesült Államok külügyminisztériuma határozott hangú közleményben jelentette ki, hogy sem a Little Rock, sem a 7. flotta bármely másik hajója nem szállított semmiféle nukleáris szerkezetet. A baleset lehetősége tehát ki van zárva. Egyébként a külügyminisztérium szó szerint megismételte a kommunista Kína ellen felhozott vádjait, és emlékeztetett arra, hogy a Kínához intézett amerikai ultimátum kedden, 13-án délben lejár. Az ultimátum kifejezés használata világszerte nagy riadalmat keltett, mert Albert Monroe Smith elnök január 6-i televíziós beszédében ez a szó még nem szerepelt.
A washingtoni éles közlemény csak növelte a világközvélemény tartózkodását és fenntartásait. Ezeket a Monde című francia újság január 20-i száma oly világosan fejtette ki, hogy maguk az amerikaiak is elgondolkoztak volna rajta, ha bármilyen jelentőséget tulajdonítottak volna az európai sajtó információinak vagy nézeteinek. De az amerikai lapok csak az Egyesült Államok újságjait vagy legfeljebb a brit újságokat idézték hasábjaikon.
A Monde cikke egy történelmi precedens szilárd alapjáról indult ki, és abban a mértéktartó, árnyalt, szabatos stílusban íródott, amely a lap olvasóit mindig is az egyéni fölény kellemes érzésével töltötte el. Mint bevezetőjében igen találóan megjegyezte, nem először fordul elő az Egyesült Államok történetében, hogy egy amerikai hadihajó eltűnése ultimátum kibocsátására készteti a Fehér Házat: 1898. február 15-én a havannai kikötőben horgonyzó Maine nevű amerikai páncélos felrobbant, és teljes legénységével együtt elsüllyedt a habokban. Az Egyesült Államok kormánya azon nyomban Spanyolországot vádolta meg e bűncselekmény elkövetésével, figyelmen kívül hagyta a spanyolok kétségbeesett tagadását, hadat üzent, és rátette a kezét Kubára. Pedig annyit legalább teljes bizonyossággal meg lehet állapítani, hogy Spanyolországnak semmilyen érdeke nem fűződött e merénylethez. Már évek óta igen súlyos háborút viselt a kubai lázadók ellen, anyagi csőd fenyegette, közel állt a teljes vereséghez, és épp az Egyesült Államok beavatkozásától tartott a legjobban.
A Maine felrobbanásához hasonlóan a Little Rock nevű cirkáló pusztulása is valószínűleg örökké megfejthetetlen történelmi rejtély marad, folytatta a Monde. A józan ész logikája szerint ugyanis a két szemben álló elmélet közül egyiket sem lehet elfogadni. Hogyan is képzelhető, hogy az Egyesült Államok kormánya elvetemült szándékkal képes feláldozni egy hajóját, és megölni a tulajdon tengerészkatonáit, pusztán azért, hogy casus bellit teremtsen Kína ellen? Másrészt ki hinné el, hogy Kína, sutba dobva rendkívüli óvatosságát, amelyet eddig az Egyesült Államokkal szemben tanúsított, egyszerre csak ilyen ostoba provokációra vetemedik, célpontjául épp egy elavult amerikai cirkálót választva, amelynek a felrobbantása semmiképpen sem csökkenthétté a 7. flotta támadó potenciálját? Az ilyesféle akció csak úgy lehetett volna eredményes, ha egyidejűleg kiterjedt volna más, jelentős egységekre is, mint például az Enterprise nevű atommeghajtású repülőgép-anyahajóra vagy a Long Beach nevű rakétakilövő cirkálóra. Stratégiailag csakis akkor lett volna értelme, ha ürügynek használták volna fel a kínai szárazföldi hadsereg nagyarányú támadására a koreai és észak-vietnami amerikai állások ellen. Végül képzelhető-e akár egy pillanatra is, hogy Kína épp olyan időpontot választott a Little Rock megsemmisítésére, amikor a szél már huszonnégy órája kitartóan fújt északi irányban, a radioaktív csapadékot tehát csakis a kínai szárazföld felé sodorhatta, nem pedig arra, ahol a 7. flotta állomásozott?

*

Néhány órával a második washingtoni közlemény után a világ döbbenten értesült róla, hogy Stockholmban súlyos pánik tört ki, amelyet egy légvédelmi gyakorlat idézett elő. Tekintet nélkül semlegességére, valamint ama szerencsés körülményekre, amelyek lehetővé tették, hogy immár százötven éve békében éljen, noha körülötte nem egy háború dúlta fel a világot, Svédország bámulatos előrelátással az atomóvóhelyek egész rendszerét építette ki területén. Mindent előre kidolgoztak. Stockholmban például, mihelyt kitör a háború, a lakosság egy része autón elhagyja a várost, és amilyen gyorsan csak lehet, vidékre menekül. A többiek a főváros nagyszerű, légkondicionált óvóhelyein találhatnak föld alatti menedéket. Ezeket húsz évvel azelőtt építették, igen nagy költséggel, a város szívében. Azóta minden kormány lankadatlanul őrködött a fenntartásukon, és a lakosság, különösen a gyerekek szoktatása végett elrendelte, hogy időnként mindenki hosszú órákat töltsön a föld alatt munkával vagy szórakozással. Ezek az óvóhelyek – a kiszámíthatatlan jövővel dacoló bölcs előrelátás csodái – arra voltak hivatva, hogy a harmadik világháború apokaliptikus világában is biztosítsák Svédország nyolcmilliós lakosságának életben maradását, mialatt háromszázmillió nyugatit menthetetlenül maguk alá temetnek Európa romjai.
Mi is történt Stockholmban január 8-án este? Az utasítást, hogy a légvédelmi gyakorlat keretében mindenki vonuljon az óvóhelyekre, húsz óra harmincötkor adták ki, vagyis öt perccel azután, hogy az ultimátum szót tartalmazó washingtoni közlemény fordítása a svéd rádióban és televízióban elhangzott. Vajon túlságosan is hiteles volt az utasítás hangja? Vagy azért hatott így, mert olyan kis idő múltán követte a riasztó washingtoni közleményt? Elég az hozzá, ahelyett, hogy nyugodtan végrehajtotta volna az utasítást, a világ legfegyelmezettebb népén kitört a kollektív téboly. Vannak ilyen zavaros, megmagyarázhatatlan helyzetek, amikor egy embercsoport, bár fogalma sincs róla, hogy mi történik, éppen tudatlansága folytán megrémül, a többi csoport viselkedéséből a legrosszabbra következtet, azonnal utánozza a többieket, s így az őrület láncreakcióként terjed, míg végül hatalmába keríti az egyre vadabb tömegeket.
A rosszakaratú véletlen úgy akarta, hogy épp amikor a magánautók serege az utasításoknak megfelelően kifelé igyekezett a városból, svéd lökhajtásos repülőgépek húztak el fölöttük. Több hangrobbanás hallatszott, amitől néhány autósnak az a képzete támadt, hogy a lassú közlekedésben megrekedt kocsijuk lesz a célpont. Rémülten kiugrottak a kocsikból, és összevissza kezdtek rohanni az utcákon, azt kiabálva, hogy hullanak a bombák. Ettől aztán végképp bedugult a közlekedés, a pánik terjedt, és sok ezer ember, többnyire férfiak, benyomult Stockholm legnagyobb atomóvóhelyére, amely húszezer személyt volt képes befogadni, de már megtelt. Iszonyatos jelenetek játszódtak le, nőket tiportak el, gyerekeket nyomtak agyon. A harag néhány rendőr ellen fordult, aki megpróbált közbelépni, és egyiküket meg is lincselték. A többiek erre önvédelemből a fegyverükhöz folyamodtak. Közben lefújták a riadót, de a helyzeten ez mit sem változtatott, és a nyugalom csak a kora hajnali órákban tért vissza, mélységes borzadályt és szégyenérzetet hagyva a svédek szívében. Az esztelen pánik végeredményben százhuszonhat halottat és kilencszázharminckét sebesültet követelt áldozatul. A történelem pokoli iróniája folytán ezek a szerencsétlenek voltak a még ki sem tört háború első áldozatai.
A január 8-i stockholmi pánik nem maradt hatástalan a világra és különösen az Egyesült Államokra, ahol a megsemmisítő fölény tudatában bóbiskoló közvéleményt hirtelen felriasztotta a veszélyérzet: igaz, már régóta megtörtént minden előkészület, hogy pusztító csapásokat mérjenek az ellenségre, de amit a rakétaelhárító rendszerről tudtak, amelyet az Egyesült Államok az első kínai hidrogénbomba felrobbantása után kezdett kiépíteni, az nem volt egészen megnyugtató. A védőpajzs ugyan sokba került, de a szakértők azt állították, hogy azért mégis „vékony” (thin). Nem képes mindent feltartóztatni. A Washington Post emlékeztetett a Nautilusra: az Atlanti-óceánon rendezett igen meggyőző hadgyakorlatok alkalmával ez a tengeralattjáró alig néhány mérföldre megközelítette Bostont, és egyetlen hangradar sem jelezte az érkezését; a Nautilus ugyanis harminc méter mélységben egy teherhajó nyomába szegődött, és a propellerek elnyomták turbináinak zúgását. Világos, mi következik ebből: amit egy amerikai tengeralattjáró megtett, az a kínaiaknak is sikerülhet, s néhány védhetetlen csapással több várost elpusztíthatnak.
Ne áltassuk tehát magunkat: háború esetén az Egyesült Államok kormánya és a vezérkar esetleg oltalmat talál egy roppant hangyabolyban, sok-sok méternyi szikla, beton és acél alatt, de milyen óvóhelyekről gondoskodtak az amerikai nép számára? Semmilyenről. Csak a gazdagok építhettek a kertjükben vagy a farmjukon családi atomóvóhelyeket a föld alatt. A kevésbé tehetős emberek óriási tömege azonban földbirtok és pénz híján halálra van ítélve. Az amerikaiak ekkor döbbenten ismerték fel, amit mindig is tudtak – a dollár hatalma végtelen. Mindent meg lehet vásárolni, még az életet is.
Levelek, táviratok, telefonhívások áradata zúdult a Fehér Házra. „Ha kitör a harmadik világháború – írta keserűen Malcolm Munster, a jónevű columnist –, az ember nagyobb biztonságban lesz egy tengeralattjáróban az északi sarkvidék ötméteres jégtakarója alatt, mint hogyha az ágyán fekszik egy peremvárosi épületben.”
Január 4-ével kezdődően, még jóval azelőtt, hogy a stockholmi pánik híre elterjedt volna, példátlan öngyilkossági járvány söpört végig az Államokon. Az öngyilkosságok száma egyedül január 5-én hetvenöt százalékkal volt magasabb, mint az előző évnek ugyanazon a napján. 6-án ugyan nem emelkedett tovább, de 7-én és 8-án oly riasztó mértékben szökött fel, hogy a hatóságok arra kérték az újságokat, ne írjanak a tudomásukra jutott esetekről, mert az csak még jobban elősegítené a ragály terjedését. A lapok nagyjából eleget is tettek a felszólításnak, de ennek ellenére az öngyilkosságok száma 9-én, 10-én, 11-én és 12-én rohamosan emelkedett, s a grafikon görbéje csak egy hét múlva kezdett megállapodni, majd süllyedni, „A történész egyszer majd felteszi a kérdést – írta Marko Lepović professzor -: mi a titka annak, hogy oly sok művelt, boldog és jól táplált amerikai a haláltól való rettegésében inkább maga dobta el az életet, a fejletlen országokban ellenben sok száz millió ember tűri napról napra a rosszultápláltság iszonyatos szenvedéseit, és eszébe sem jut, hogy véget vessen gyötrelmeinek.”
Ugyanakkor a bűncselekmények, mint például a nemi erőszak és a szándékos emberölés, szintén megdöntötték az Egyesült Államok addigi rekordját. Legnagyobb részüket büntetlen előéletű személyek követték el. Számtalan bűnjelet hagytak maguk után, néha önként jelentkeztek a rendőrségen, és nemigen kellett ösztökélni őket a vallomásra. Többen azt vallották, hogy „ellenállhatatlan vágyat” éreztek a gyilkolásra, és csak véletlenül esett a választásuk erre vagy arra az áldozatra. De talán az összes többinél hátborzongatóbban világította meg e bűncselekmények indítékait Roy Creighton huszonkét éves, nőtlen, büntetlen előéletű áruházi alkalmazott. Creighton, akit józan és szorgalmas fiúnak ismert mindenki, január 6. és 9. között a legförtelmesebb módon megerőszakolt több tizenkét-tizennégy éves kislányt. Letartóztatása után egykettőre bevallott mindent. Mindig is vágyat érzett az ilyesmire, mondta a legnagyobb nyugalommal, és akkor határozta el, hogy kielégíti a vágyát, amikor rádöbbent, hogy nemsokára kitör az atomháború, amely mindenkit egy kalap alá vesz, és ugyanabba a gödörbe temet.
A félelem napról napra nőtt, és az erőszak, melyet a félelem megsokszorozott, olykor hazafias álarcot öltött. Megindult a suttogás az ötödik hadoszlopról és az Amerikában élő kínaiak szerepéről: látszólag mind jóérzésűek, de titokban a kommunizmus hívei. Az Egyesült Államok több városában kifosztották a kínai vendéglőket, a személyzetet pedig gyalázták és megverték. Washingtonban a japán nagykövetség egyik attaséját, aki épp inget vásárolt egy áruházban, „sárga kutya” kiáltásokkal vették körül, s amikor meg akarta magyarázni a tömegnek, hogy ő japán, nem pedig kínai, még hangosabb lett a hurrogás, és kis híján meglincselték.
Január 10-én este tizenegy órakor vagy fél tucat teenager autón behatolt a Chinatownba, minden ablakot lecsavartak, és vaktában lövöldözni kezdtek a járókelőkre; négy ember meghalt, mintegy tízen megsebesültek. Ezután a fiatalok elkaptak két kínai lányt, aki épp a moziból jött ki, a New York-i kikötő egyik üres raktárába hurcolták, megverték és megerőszakolták őket, majd mindkettőjüket beledobták a jeges vízbe. Az egyik megpróbált kiúszni a rakpartra, mire revolvergolyókat zúdítottak rá, és megölték. A másiknak sikerült megbújni egy csónak alatt, míg a banda el nem távozott.
Az újságok, a rádióadók, a televíziók féktelenül tomboltak. A komolyabb folyóiratok azt számolgatták, hány megatonnára van szükség Kína megsemmisítéséhez, és egy szakértő megállapította, hogy harmincezerre. „Rendelkezünk ezzel a mennyiséggel – jelentette ki a szakértő –, sőt még marad is.” A pályaudvaron, a postahivatalokban, a földalatti vasút állomásain és az autósztrádákat szegélyező hatalmas reklámtáblákon nagy plakátok kezdtek megjelenni. Az egyiken csupán a következő szavak voltak:

REMEMBER LITTLE ROCK(69)

Egy másik, hosszúkás alakú plakáton legfelül helyezték el a REMEMBER szót, legalul a LITTLE ROCK-ot, középütt pedig a roncsokkal és hullákkal borított tengert lehetett látni. A víz, melyet különös, kénessárga fény világított meg, mintha forrásban lett volna, s az előtérben, szemben a nézővel, egy kifolyt szemű, feketére égett arcú tengerész emelkedett ki belőle, száját eltorzította a kétségbeesett segélykiáltás, félig megszenesedett bal kezével a Little szó i betűjébe kapaszkodott, jobb kezével pedig a Rock c betűjébe. Rendkívül plasztikusan volt megfestve: úgy látszott, mintha ki akarna lépni a plakátból, hogy bosszút kiáltson gyilkosai ellen.

*

A két Secretary – a külügyminiszter és a nemzetvédelmi miniszter – a 8-ról 9-re virradó éjszakán hajnali két óráig tárgyalt a Fehér Házban Albert Monroe Smith elnökkel. Miután elmentek, az elnök egy hosszú pillanatig mozdulatlanul ült a karosszékben, üresnek, kimerültnek, tehetetlennek érezte magát, nagy nehezen, meggörnyedve felállt, a lába ólomsúllyal húzta, de főként a lelke volt fáradt és erőtlen, belépett a magánliftjébe, kiszállt a második emeleten, a szobájában jólesett lehúzni a cipőjét, papucsba bújni, antracitszürke zakója helyett felvenni a formájából kiment, ócska tweedkabátját, amelynek bőrfoltok voltak a könyökén, nem érezte álmosnak magát, túlságosan kimerült volt hozzá, hogy elaludjon, tíz centiméterre kinyitotta Vic ajtaját, néhány pillanatig fülelt a szoba langyos, illatos homályába, milyen különös és megható egy emberi lény gyönge lélegzése, ez a tökéletesen működő, bonyolult gépezet, ez a makacs, szüntelen üzemelés, ahogy az izmok és az idegek maguktól is végzik munkájukat az álomnak nevezett kis halálban, Smith hangtalanul becsukta az ajtót, átment a folyosón, betaszította Lolly szobájának ajtaját, amely sohasem volt kilincsre csukva, Lolly az oldalán fekve aludt, arcának jobb fele kirajzolódott a mahagóni ágy fejénél álló kis kék éjjeli lámpa fényében, a fehér muszlinfüggönyök között, tizenkét éves volt, de még mindig ragaszkodott az éjjeli lámpához, Smith elnézte, szeplős, pufók arcát párnás kis kezén pihentette, békés szempilláival és felhúzódó, rövid felső ajkával a Renoir-képek serdülő lányaira emlékeztetett, ugyanaz a primitív ártatlanság, Smith megrázta a fejét, szinte bűnösnek érezte magát, amiért elérzékenyült, nehéz léptekkel végigment a hosszú folyosón, benyitott az ovális szalonba, felgyújtotta a csillárt, és leroskadt a nagy zöld bőrfotelba az íróasztal mögött, még sohasem érezte magát ilyen kimerültnek, még a választási hadjárata idején sem, még akkor sem, amikor Kennedy választási hadjárata folyt, micsoda pillanatokat éltek át együtt, John karikás szeme, komoly, egy kissé szenvedő arca, amikor leroskadt velem szemben a pullmankocsiban, amely városról városra vitte, ejnye, John, eredj már, feküdj le, tagadólag megrázta a fejét, a kisasztalra mutatott, amelyen a másnapi beszédéhez készített jegyzetek feküdtek, és Frost versét idézte:

But I have promises to keep
And miles to go before I sleep
And miles to go before I sleep(70)

Fáradt volt a szeme, a mosolyából merészség és jóság sugárzott, az első sleepet könnyedén mondta ki, a másodikat halk, mély és mélabúval színezett hangon, hát igen, John, most már alszol, három év múlva elintéztek, majdnem ugyanazon a napon, jobban féltek tőled, semhogy életben hagyhattak volna, nekik olyan kezelhető elnökök kellenek, mint Csang Kaj-sek, mint Ky, mint... az ovális szalonban valóságos orgiát ült a sárga szín: a falikárpitok, a nagy ovális szőnyeg, a két heverő, a XVI. Lajos korabeli karosszékek, a sok aranyozás egy kissé elhomályosította a falakon függő Cézanne-okat, túlságosan gazdagnak, túlságosan fényűzőnek hatott az egész, Smith kiválasztott egy szivart, rágyújtott, járkálni kezdett fel s alá, lépteinek zaját elfojtotta a szőnyeg, a karórájára pillantott, most már mindenki alszik, kivéve engem és a detektíveket, harmincnyolc detektív, eggyel sem kevesebb, ott vannak a ház minden zugában, ott vannak a parkban, ott vannak a rácskerítésnél, milyen szép olajnyomat lehetne, az Egyesült Államok elnöke a detektívjei között, amint gondjaiba merülve virraszt a harmadik világháború küszöbén, elszorult a torka, az elnök! a mindenható elnök! a csaknem diktátori hatalom, amelyet az elnök kezébe tettek le! igen, de a finom, hatalmas, szüntelen pressziók minden oldalról, az előre meghúzott kerékvágás, hogy másfelé ne fordulhasson a kocsim, az államok az államban, a Pentagon, a külügyminisztérium, a tábornokokkal összeforrt pénzügyi körök, a rendőri szervezetek, az FBI, a CIA, a lobbyk, a nyomást kifejtő érdekcsoportok, az elnök mint fogoly, az elnök mint eszköz, az elnök mint túsz, egy Gulliver a lilliputiak között! látszólag a legerősebb, valójában gúzsba van kötve, nem egyéb, mint a bonyolult erővonalak metszéspontja, január 6-i beszédem, nem mondom, hogy a legjobb volt, de mindenesetre a legkevésbé rossz, a legkevésbé veszélyes, amit egyáltalán elmondhattam, ennyit legalább meg kellett tennem, és aztán a gazemberek két nap múlva megint taszítanak rajtam egy picit, hátulról, kimondják az ultimátum szót, hogy még súlyosabb legyen a helyzet, meg vagyok kötözve, meg vagyok kötözve, meg vagyok kötözve, könnyen elérik, hogy azt tegyem, amit akarnak, elég, ha a tényeket meghamisítva terjesztik elém a problémát, megmérgeznek pontatlan információikkal, akárcsak Johnt 61 áprilisában, a kubai ügy idején, sohasem fogom elfelejteni, amikor a CIA, a Pentagon és a külügyminisztérium nagyágyúi, tudósai, szakértői előadták neki a Castro-ellenes invázió biztos sikeréről szóló meséiket, a terv kitűnő, mondta Lemnitzer, feltétlenül be kell válnia, és Dulles: még könnyebb lesz, mint Guatemalában volt, és Bissel: mihelyt az anticastristák partra szállnak, a kubai nép tárt karokkal fogadja őket, igen, és tárt karok helyett április 17-ének hajnalán a kubai nép a Disznó-öbölben puskákkal, tankokkal, ágyúkkal rontott rájuk, és nem egészen hetvenkét óra alatt szétzúzta őket, istenem, most engem is ugyanebbe akarnak behúzni a Little Rockkal? Smith megállt, földbe gyökerezett a lába, a szivarja végén legörbült a hamu, lépett egyet, óvatosan kinyújtotta kezét a legközelebbi hamutartó felé, de a hamu elvált a szivartól, lehullott és szétporladt a szőnyegen, Smith összerezzent, néhány pillanat múlva ráeszmélt, hogy reszket a keze, kiegyenesedett, nem szabad mindenben előjeleket látni, leroskadt egy karosszékbe, talán el is szunnyadt néhány pillanatra, mert a jobb térde magától elernyedt, mintha zuhanna valami szakadékba, felriadt, egyvalamit semmilyen elnök sem tud megreformálni vagy a hatalmába hajtani, és ez a tulajdon politikai rendőrsége, valójában ez kormányozza őt is, mert ez tájékoztatja, Smith felállt, újra járkálni kezdett, egy idő múlva tudatosult benne, hogy valahányszor átvág a szobán, mindig gondosan kikerüli a szivarhamut, biztos vagyok benne, hogy a CIA tudta, hogy a Disznó-öböl kudarccal fog végződni, olyan súlyos helyzet elé akarták állítani Johnt, ebben biztos vagyok, amely a legkínosabb presztízsveszteséggel fenyeget, és hogy John adja ki az utasítást a tengerészgyalogság kubai partraszállására, és John kis híján meg is tette, micsoda katasztrófa, épp az elnöksége elején, fájt neki, szégyent és szorongást érzett, de erőt vett magán, nemet mondott, igen, ő tudott nemet mondani, nemet a Kuba elleni háborúra, nemet a Kína elleni háborúra, nemet a faji elkülönítésre, azért ölték meg, mert tudott nemet mondani, hozzátok csak ide Dallasba, a többi a mi dolgunk, Dallasban olyan rendőreink vannak, akik harminc méterről is keresztül tudnak lőni egy feldobott szivart, vannak gyilkosaink, mértékre szabott szovjet-kubai pedigrével, és vannak gyilkos-ölő gyilkosaink, akik előzékenyen megkapják a rákot, és maguk végeznek magukkal.
Smith ökölbe szorította a kezét a zsebében, és gyötrődve gondolta: hallgattam, de választanom kellett, vagy azt mondom, hogy a „mindentudóitok” jelentése olyan disznóság, amilyen még nem volt az Egyesült Államok történetében, és azzal vége a karrieremnek, vagy hallgatok, és akkor egyszer talán átvehetem a fáklyát, amely kiesett John kezéből, megállt a szoba közepén, múlt az idő, fojtogatta a szégyen, hallgattam, odalépett az ablakhoz, félrehajtotta a súlyos függönyt, és az üveghez szorította homlokát, az egyik fa mellől nyomban előlépett valaki, és fürgén a ház felé sietve felnézett, Smith nemet intett a kezével, a parkbeli ember eltűnt, Smith tekintete megállapodott azon a magnólián, amelyet még Jackson elnök ültetett, hatalmas, göcsörtös növény, mögötte a nyírfák törékenynek látszottak, csupaszon és függőlegesen álltak egymás mellett, mint egy Buffet-rajzon, valószínűtlen filmdíszletnek hatottak a biztonsági reflektorok fénykévéiben, el ne felejtsem, hogy tavasszal le kell szereltetni a fákról Johnson madárelhárító berregőit, bizony, Lyndon Baines Johnson, kitiltjuk a madarakat a Fehér Házból, sérti a méltóságunkat, hogy odacsinálnak a pázsitunkra, Smith elnézte a nyírfák gyászos sziluettjeit, sírnivalóan szomorú volt az egész, még az üvegtáblán át is érződött valami nyirkos rothadásszag, és én, mit tettem én, amikor előrebukott, golyó a fejében, vérrel árasztva el Jackie szoknyáját és harisnyáját, a dallasi gyűlölet és szemenszedett hazugságok örvényében, de hiába, meghalt, és nem lehetett bosszút állni, bizonyítékok nélkül emeljek vádat, és ki ellen?
ó, igen, uraim, azért valamiféle álszent és hallgatólagos cinkosságot mégiscsak fel kell tételeznünk, hozzák csak ide Dallasba, a többi a mi dolgunk, de talán még kevesebb szóval, nem ilyen világosan, nem ilyen tudatosan, várja őt a derék Dallas, ugyan, nem kell olyan óvatosnak lenni, hozzák csak ide, mert a gazemberek azért kényesek a becsületükre, a lelkük tele van zegzugos aknákkal, és ezekben az aknákban félszavak, árnyalatok, ki nem mondott gyűlölködések lappanganak,
ha beszélek, rám sütik, hogy bolond vagyok, megindul a hatalmas gépezet, politikailag végem van, megsemmisültem, és ebből senkinek semmi haszna, még Johnnak sem, oda minden reményem, hogy átvehetem L. B. J. helyét, de miért is vegyem át? hát azért, hogy hadat üzenjek Kínának, vajon ki rakta a fotelem alá ezt az időzített bombát? hogyne, hogyne, a mi bölcseink és szakértőink roppant határozottak, mindig udvariasak és csalhatatlanok, két órán belül szétzúzzuk Kína valamennyi atomüzemét és rakétakilövőjét, a Szovjetunió a kisujját sem mozdítja, Kína nem képes visszavágni, és egy évszázadra biztosítottuk a békét, de ha mégsem így lenne? Kuba esetében is kijelentette a CIA, először, hogy Castro légiereje „úgyszólván nem létezik”, másodszor, hogy vasárnap reggel a rajtaütésszerű szárazföldi támadások „megsemmisítették”, aztán, amikor megkezdődött a partraszállás, Castro „nem létező” és különben is „megsemmisített” légiereje szinte kivétel nélkül lelőtte a B-26-osokat, és elsüllyesztette az inváziós hajók felét, ma pedig, ha tévedek, vagy ha megtévesztenek, ha egyetlen atom-tengeralattjáró, egyetlenegy, átcsúszik valahogy a védelmi rendszerünk láncszemei között, és nem egészen egy perc alatt megsemmisíti New Yorkot, akkor mit érünk vele, hogy százszor annyi rakétánk van, mint a kínaiaknak, hiszen egyetlen rakétával is akkora csapást mérhetnek ránk, Smith eloltotta az óriási csillárt, megindult a végtelenül hosszú folyosón, bement a szobájába, ahol az éjjeliszekrényen égett a lámpa, lerúgta a papucsát, megoldotta a nyakkendőjét, eloltotta a lámpát, és ruhástul levetette magát az oszlopos ágyra, amelyen Johnson mindig három óra hosszat sziesztázott egyvégtében, rajta kívül nem volt még egy elnök, aki ennyit aludt volna délután, és olyan álmosnak látszott volna, amikor nem aludt, Smith elkáromkodta magát, irtózom ettől az ágytól, elszunnyadt, hirtelen felriadt, görcsöt érzett a gyomrában, Istenem, csak becsülettel kimászhatnék ebből a mocsokból, csak be tudnám bizonyítani, hogy aljas provokáció az egész, valami őrült fortély, valami nincs rendjén, valami bűzlik, micsoda hitvány, nyomorult kis Pearl Harbor, minden szövetségesünk a fogát szívja, még azok is, akik oly hűségesek, amikor a pénztárhoz kell fáradni, no és Japán! az udvarias mosoly, a kifürkészhetetlen tekintetek, végtelenül sajnálatos, Mr. Ambassador, hogy mindig csak ázsiai városok adják meg az árát, tokiói nagykövetségünket éjjel-nappal ostromolják a tömegek, és azt ordítják: Pak-Hoi! az ENSZ főtitkára nyíltan ellenséges, a pápa egymás után adja ki a nyilatkozatokat, minden egyház ellenünk van, rosszabb körülmények között nem is lehetne hadat üzenni, az erkölcsi játszmát már előre elvesztettük, a diplomáciai manőverek hatása nulla, Smith ide-oda hánykolódott, a hátán feküdt a sötétben, két lába kinyúlt, tenyere az ágyhoz tapadt, üresnek, bénának, tehetetlennek érezte magát, mintha egy őrült vonat száguldana vele az űrben, irtózatos sebességgel, szédült, úgy érezte, mintha a semmibe zuhanna, körmei belevájtak a lepedőbe, és azt gondolta, Uram Istenem, az életemet is odaadnám, hallgass meg, Uram Istenem, odaadnám az életem...

12.

Január 7-én, vagyis egy nappal Albert Monroe Smith elnök televíziós beszéde után, Sevilla reggel hétkor, még reggeli előtt, kilépett a házból, és megindult a kis kikötő felé, ahol a Caribee és a nagyobbik gumicsónak horgonyzott. Körülbelül hat méterről meglátta, vagy látni vélte Daisyt, amint a csónak körül játszadozik, és füttyszóval magához hívta. Nem kapott választ. Máskor Daisy odaúszott hozzá, és kitette fejét a stég deszkáira, hogy megsimogassák, most azonban hátat fordított, alábukott és eltűnt. Sevilla előrelépett a pontonon, amely a jacht és a csónak között nyúlt a vízbe; sem a csónak körül, sem a Caribee körül nem látott semmit, újra fütyült, s néhány másodperc múlva Daisy hosszúkás, hajladozó, világosszürke alakja kirajzolódott a vízben a Caribee mellett, végül kiemelte a fejét, és nevető szemmel nézett Sevillára.
– Az előbb nem válaszoltál – mondta Sevilla fütyülve.
Daisy válaszul olyan hangot hallatott, amelyet kuncogásnak is fel lehetett fogni.
– Az előbb nem én voltam az.
– Hogyhogy „nem te”?
– Egy másik delfin.
– Ne beszélj butaságokat – mondta Sevilla.
– Ez nem butaság.
Voltak napok, amikor semmit se lehetett kiszedni Daisyből: úgy tett, mintha nem értené a fütyülést, vagy ha válaszolt, annak nem volt se füle, se farka. Mennyire más, mint a komoly természetű Bi. Sevilla hátat fordított neki, és bosszúsan távozni készült.
– Hová mész? – kiáltotta utána Daisy.
– Be a házba, enni.
– Beszélgess velem!
Sevilla visszanézett a válla fölött:
– Butaságokat mondasz.
– Ez nem butaság. Van még egy delfin a kikötőben.
– A kikötőben csak egy nagyon buta delfinlány van, akit Daisynek hívnak.
– Nem vagyok buta. Ide nézz.
Alábukott, Sevilla szemmel kísérte, s minthogy a Caribee-tól nem látott jól, visszafordult. Amikor a pontonra ért, világosan látta, hogy ugyanabban a pillanatban két görbe hát emelkedik ki a vízből, majd egyszerre eltűnik. Csodálkozva megállt. Nem tévedhetett, ketten voltak. Egy pillanat múlva ismét felbukkantak, valamivel távolabb. Daisy és látogatója körben úsztak, Daisy volt belül, és megpróbálta a ponton felé taszigálni a társát, de nem sok sikerrel. Sevilla fütyült, Daisy lefékezett, átsiklott partnerének teste alatt, három farkcsapással elérte a stéget, felbukkant, kitette a fejét a deszkákra, és Sevillára nézett.
– Hát ez a delfin kicsoda? – kérdezte Sevilla.
– Az enyém! – mondta Daisy diadalmasan. Hátrált egy kicsit, felszökkent a vízből, és Sevilla mellett huppant vissza, úgyhogy éppen sikerült lefröcskölnie.
– Hagyd abba, Daisy!
– Buta vagyok, Pa?
– Nem.
Daisy megint felszökkent, és megint lefröcskölte.
– Hagyd már abba, Daisy. Szóval a tiéd – tette hozzá, a delfin után nézve. – Remek példány. Daisy felkuncogott.
– Hol találtad?
– A tengerben. Tegnap este. Úszom és úszom. Egyszerre csak ott van előttem egy delfin meg egy delfin meg egy delfin. Megállnak. Rám néznek és beszélnek.
– Mit mondanak?
– Azt mondják: „Ki ez?” Egy nagy hím odajön, egyedül jön, és kering körülöttem. Én nem mondok semmit, nem csinálok semmit, de félek. A hím nagyon nagy. Azt mondja: „Hol a családod?” Mondom: „Elvesztettem a családomat. Most az emberekkel vagyok.” A nagy hím elmegy, és beszél a többi hímmel. Beszélnek. Beszélnek. Aztán a hímek együtt odajönnek és körülvesznek. És én félek, így szokták megölni a cápákat. Odamennek és körülveszik őket. De a főnök azt mondja: „Jól van. Visszamégy az emberekhez, vagy pedig velünk maradsz?” Mondom: „Visszamegyek az emberekhez, de azért játszom veletek.” A főnök azt mondja: „Jól van. Játszol.” Odajönnek a nőstények is, kedvesek, kivéve az egyiket, aki nagyon öreg, és belém akar harapni. De én a fogaimat csattogtatom, és erre elmegy.
Daisy elhallgatott.
– És aztán? – kérdezte Sevilla. Daisy kuncogott.
– Jön egy nagy delfin. Elkergeti a nőstényeket, és játszani akar. Nagy és erős. Szép.
– És te játszol?
– Játszom, de körülöttünk ott az egész falka. Akkor idehozom.
– Miért?
– Hogy nyugton legyünk.(71)
Sevilla elnevette magát, majd azt kérdezte:
– Ő a főnök?
– Nem. Egy nagy hím. Nagyon nagy. Mondj egy férfinevet!
– Majd máskor.
– Mondj egy férfinevet!
– Jim.
– Jim!
Daisy nevetve megismételte:
– Jim!
– Szólj neki, hogy jöjjön közelebb.
– Fél.
– Mondd meg neki: itt játszhatik veled, és beszélhet velem. Mondd meg neki. Daisy nevetett:
– Lehet, hogy te beszélsz, és Jim nem érti meg. Te nagyon rosszul fütyülsz. Nevetett.
– Hagyd ezeket a butaságokat, Daisy. Mondd meg neki.
– Holnap megmondom.
– Holnap talán el se jön.
Daisy egy vidám, diadalmas, tagolatlan hangot hallatott.
– Jim! – mondta, és függőleges tartásban csaknem az egész testét kiemelte a vízből. Így hátrált, egyenesen, büszkén kihúzva magát, közben a farkuszonya nagy erővel csapkodta a vizet. – Jim eljön holnap és holnap és holnap! Jim az enyém!

*

Bruder, mondta Goldstein, ha meghív, boldogan megosztom magával szerény reggelijét, Arlette kávéja olyan illatos, a maga hibája, Bruder, nem az enyém, hogy hajnalok hajnalán állítok be magához, tulajdonképp már tegnap este fel akartam keresni, én naiv, azt képzeltem, ha már olyan bolond volt, hogy a Florida Keysben vásárolt házat, legalább maradt annyi józan esze, hogy egy olyan szigetet válasszon, amelyet a Key Westbe vezető út összeköt a szárazfölddel, de nem, magának pont ez a szélfútta szigetecske kellett, az isten háta mögött és a zátonyok között, tegnap sötétedéskor a világ minden kincséért sem sikerült két-három ancient marinert(72) találnom, aki áthozott volna, no, sir, no, sir, nem fogom vásárra vinni a teknőmet, hogy uraságod éjnek idején eljuthasson holmi félkegyelműekhez, nagyon érdekesek és beszédesek ezek az ancient marinerek, két-három pohár után csak úgy peregnek a bölcsesség gyöngyei a szakállukba, tőlük hallottam ennek a Blockhausnak a legendáját is, mondja, Bruder, ismeri? ismerem, felelte Sevilla, de azért csak mondja, sokszor kétféle igazság nő ki ugyanabból a tényből, figyelmes fekete szemével merően nézte Goldsteint, a kirakatban csupa bőbeszédűség, nagyhangúság, erőszakosság, a páncéljában meg szkepticizmus, cinizmus, amelynek minden eszköz egyformán jó, s a kirakat mögött és a páncél alatt egy igazán nagylelkű ember, kutya legyek, ha értem, hogy minek jött ide, nem sajnálva az időt és a fáradságot, amikor nyugodtan telefonálhatott volna,
nahát, mondta Goldstein, tudja meg, hogy ennek a Blockhausnak az építtetője nem volt más, mint Gary James, a híres színész, híres?, kérdezte Arlette, Goldstein ránézett a kék szemével, és megrázta fehér sörényét, fiatalasszony, mondta szigorúan, ne éreztesse velem, hogy milyen vén csont vagyok, Gary James húsz évvel ezelőtt volt híres, és húsz év hamar elmúlik, majd meglátja maga is, egyszóval, James olvasta a Walden-t, vagy legalábbis ezt állította, mert annál tudákosabb és nehézkesebb könyv nincs a világon, Maggie felemelte a fejét, és ájtatos hangon, megbotránkozva mondta: nem értek egyet önnel, szerintem remekmű, bocsánatot kérek, mondta Goldstein vállat vonva, de aki a saját jószántából két éven át egyedül él egy kunyhóban, az egy szerzetes, egy impotens, vagy egy... ne legyen már olyan goromba, mondta Arlette nevetve, jó, mondta Goldstein, hát akkor csak bolond, de hagyjuk, Gary James elolvassa a Walden-t, elhatározza, hogy visszatér a természethez, és attól fogva „egyedül, csupaszon él egy szigeten”, szóval, megveszi ezt az isten háta mögötti sziklát, megépítteti a kikötőt, a víztárolót, ezt a Blockhaust, amit maga háznak nevez, kábelen idehozatja a szárazföldről a villanyt, a telefont, mert ő így képzelte el a visszatérést a természethez, és amikor mindez megvan, szépen letelepszik, itt marad három napot, aztán élete végéig soha többé ide nem teszi a lábát (nevetés), Goldstein rámosolygott Arlette-re, szívecském, megkaphatnám a második csésze kávémat? ha ez a ház nem Blockhaus volna, mondta Sevilla, teljes egészében betonból, sőt, legömbölyítve a sarkain, hogy ellenálljon a szélrohamoknak, már régen elvitte volna egy ciklon, épp a ciklonok útjában vagyunk, amikor visszafelé jönnek a Karib-tengerről, tíz eset közül kilencben oldalba kapják a Florida Keyst, maga talán nem is tudja, hogy régebben vasútvonal kötötte össze a szigeteket egészen Key Westig, aztán elvitte az orkán, de így, ahogy van, nekem tetszik ez a ház, elismerem, hogy elég ijesztő, még ciklonok nélkül is, amikor háborog a tenger, és fúj a szél, a nagyobb hullámok átcsapnak a szirtek védőkorlátján, átcsapnak még a ház fölött is, és a teraszon zúdulnak alá, és hiába van a kis kikötő szélmentes, védett helyen, mégis kénytelenek vagyunk háromszorosan lehorgonyozni a Caribee-t, a ház ablakait pedig azokkal az óriási fatáblákkal fedjük el, amelyeket odakint látott, mi tagadás, néhány óra hosszat úgy érzi magát az ember, mintha egy tengeralattjárón volna, esküdni mernék, hogy némelyik hullám az egész szigetet betakarja, hallani, amint lezúdulnak a háztető betonjára, de hát ez nagyszerű érzés, mondta Suzy, tágra nyitva kék szemét, és szaporábban lélegezve, ajkai szétváltak, szerintem csodálatos az az elszigeteltség, az a meghitt hangulat, remélem is, hogy nemsokára megint kapunk egy ciklont, de egy igazit, negyvennyolc órásat, óránként százötven kilométeres szélsebességgel, Peter kinyújtotta hosszú karját, és rátette Suzy vállára, legalább megtelik a víztartály, mondta zengő hangon nevetve, egy jó meleg trópusi zápor negyvennyolc órán át, ez kell nekünk, Bruder, mondta Goldstein rátenyerelve széles combjára, azt javaslom, hogy hagyjuk most ezeket az ifjú viharbarátokat, inkább mutassa meg nekem a Caribee-t, Sevilla ránézett, na végre, felállt, a terasz piros sávos, lejtős betonja egészen a kis kikötőig nyúlt, s mintha ez az út valamiféle nevetséges kísérlet volna, amely emberi rendet akar belopni az általános zűrzavarba, a két oldalán korallsziklák sivatagja terült el, Goldstein súlyos léptekkel, de fürgén haladt mellette, olyan volt, mint egy mammut, vastag lába szinte felpattant a betonútról, súlyosan és rugalmasan, megelőzte Sevillát, apró, ravasz szeme csillogott, széles, gömbölyű vállát kifeszítette, nagy állkapcsát előreszegezte, szürke-fehér oroszlánsörénye fénylett a napon, nehézkes fürgeséggel lépett át a hajótat kötélzetén, majd lehuppant a kormányfülke padjára, Bruder, mondta, gyönyörű egy hajó, hadd ne kelljen lemennem a kajütbe, a vitorláskajütök mindig olyan szárazok és szomorúak, és a fekvőhely olyan szűk, hogy szinte nem is lehet szeretkezésre gondolni, ettől mindig lehangolódom, de ez a hajó gyönyörű, mondta megint, tekintetével megsimogatva a Caribee-t, egy álom krómból, mahagóniból, lakkból és rézből, azonkívül milyen szemrevaló, milyen csinos, milyen formás a kicsike, ha jobban ráérnék, megkérném, hogy hajókázzunk egy kicsit, ilyen bárkával gyerekjáték lenne elérni Kubát, Sevilla mosolygott, akkor inkább a nagyobbik csónakot választanám, a Mercury-motorral, nem egészen négy óra alatt elérném Pinar dél Rio partjait, azért csak négy óra alatt, mert a Mexikói-öbölből erősen áramlik a víz az óceánba, de mivel a csónak nem nagyon emelkedik a tenger színe fölé, könnyebben kijátszhatnám az amerikai hadihajók és a kubai őrhajók éberségét, főleg az utóbbiakra gondolok, mert azt hiszem, hogy tekintettel arra a sok hűhóra, amit csapunk, a kubaiak nagyon is résen vannak, nahát, tette hozzá Goldstein felé fordulva, mit akar mondani? van valami újabb fejlemény az útlevelem körül? Goldstein megrázta a fejét, ugyan, a külügyminisztériumnak a legkisebb gondja is nagyobb annál, most épp azzal van elfoglalva, hogy mindannyiunkat belelökjön a szarba, a harmadik világháborúba, az az érzésem, nagyon kínos érzés, mintha az egész ország megőrülne, vakon, a fejét lehajtva veti bele magát az atomháborúba, büszkeségből, könnyelműségből, ostobaságból, az események kényszerű összekapcsolódása folytán, szinte hihetetlen, még sohasem éreztük ennyire, hogy nincs, aki kormányozzon, még sohasem tudtuk kevésbé, hogy ki kormányozza az Egyesült Államokat, az biztos, hogy nem ez a szegény Smith, olyan, mint egy diák, aki a felnőttet játssza, nagyon kínos volt hallgatni a beszédét, a látszólagos szilárdság mögött jól érződött a bizonytalansága, én jól ismerem, tudja, eleget dolgoztam neki a választási hadjárat idején, kíváncsi vagyok, miféle titkos indulat készteti az embert arra, hogy lemészárolja felebarátait, és először is mi a fenét keresünk mi, amerikaiak, Délkelet-Ázsiában, maga talán meg tudja mondani? Goldstein gyorsan körülnézett, remélem, itt nyugodtan beszélhetek, a Caribee-ra talán még nem szerelték fel a mikrofonjaikat? Sevilla elmosolyodott, ezt a saját tapasztalatából is gondolhatja, éjszaka a sziget megközelíthetetlen, nappal pedig mindig van valaki a kikötőben, Goldstein előrehajolt a kötélzet fölött, de nem látom a delfinjét, mostanában csak alkonyatkor dolgozunk, Daisy egész nap távol van, csak este tér vissza az akolba, de minden este megjön, nagyon ragaszkodik hozzánk, de még inkább a Caribee-hoz, ha leszáll az este, odabújik mellé, mint gyerek az anyjához, Sevilla félbeszakította önmagát, kiegyenesedett és Goldsteinre nézett, nahát, mondta, mire vár? Goldstein pislogott, elfordította a szemét, és azt mondta: Adams beszélni szeretne magával.
Sevilla felállt, mindkét kezével megmarkolta a kormánykereket, néhány fokkal balra fordította, mintha a Caribee kint volna a tengeren, és ő irányt akarna változtatni, soha, mondta, nem emelte fel a hangját, de a kormánykerékre kulcsolódó ujjai elfehéredtek, soha, ismételte tompa hangon, nehezére esett a beszéd, alig bírta kinyitni a száját, mintha görcs állott volna az állkapcsába, egyszer s mindenkorra végeztem velük, Goldsteinre nézett, és Goldstein visszanézett, a csend megállt közöttük, megsűrűsödött, mind a ketten beledermedtek pillanatnyi tartásukba, Goldstein ült, a fejét előreszegezve, mint egy teknősbéka, amely óvatosan fürkészi maga előtt az utat, Sevilla pedig állt a kormánykerék mögött, szétterpesztve a lábát, a hajó orra felé bámulva, merev nyakkal, valahogy magasabbnak, tömörebbnek, keményebbnek látszott, mintha a sok sérelemtől és haragtól pattanásig feszült volna a bőre, egyszer s mindenkorra végeztem velük, mondta megint éppoly tompa, fojtott, alig hallható hangon, bedöglött, gondolta Goldstein, most már nem robban fel, nem fogja kiönteni a haragját, hanem visszafojtja, amitől csak fokozódik a feszültség, Goldstein harminc centiméterrel a combja fölé emelte két széles tenyerét, aztán újra leejtette, Bruder, mondta reszelős, erőszakos és kedélyes hangján, a maga dolga, én csak azért hagytam ott csapot-papot, s jöttem ide a barlangjába, mert Adams tegnap leutazott hozzám Washingtonból, és sikerült meggyőznie róla, hogy, idézem, halálosan fontos, előbb nem akartam beadni a derekam, de még sohasem láttam embert olyan feldúlt állapotban, nem mondom, hogy a lábam elé vetette magát, de nem sok hiányzott hozzá, még sohasem láttam Adamsot ilyennek, általában olyan hideg, mint a hal, egyszóval vállaltam a közvetítő szerepét, és amit vállaltam, megtettem, ha visszautasítja Adams kérését, a maga dolga, nekem semmi közöm hozzá, tökéletesen megértem az álláspontját, ez a klikk nagyon csúnyán kitolt magával, mondom, én csak közvetítő vagyok, semmi más, megismétlem a szavait, betűről betűre, mondja meg neki, hogy halálosan fontos, remegett a hangja, nekem vastag a bőröm, de azért meg tudom érezni, ha valakibe belemarkol a rettegés, legalább tízszer elismételte, halálosan fontos, most pedig, ismétlem, vége a szerepemnek, már megyek is, megint a combjára csapott a tenyerével, s mintha ez a mozdulat működésbe hozta volna a térdreflexeit, fürgén, rugalmasan felállt, Sevilla elengedte a kormánykereket, Goldstein felé fordult, zsebre vágta a két kezét, és azt mondta: két feltétellel, először is, ő jöjjön ide, másodszor, visszakapom Fát és Bit, de nem többé-kevésbé ideiglenes jelleggel, hanem örökre, mondom, örökre, mint kizárólagos személyi tulajdonomat, hangsúlyozom, hogy ezekről a feltételekről nem tárgyalok, a tárgyalás csak azután jöhet, ha mind a kettőt teljesítették, jól van, mondta Goldstein kurtán felnevetve, örömmel állapítom meg, hogy ilyen kemény partner is tud lenni, ha nem pénzről van szó, most pedig próbálja meg rábeszélni azokat az ifjú viharbarátokat, hogy vigyenek át a zátonyok között a gumicsónakjukon, közlöm a feltételeit Adamsszal, odaát vár a szárazföldön, és ha elfogadja az ajánlatát, Peter mindjárt vissza is hozhatja a szigetre.

*

Peter nem egészen egy óra múlva megjött Adamsszal és egy fiatalemberrel, akit Sevilla nem ismert, ereszt a csónak, kiáltotta Peter, egy kis szakadás lehet valahol, ha segít kiemelni a vízből és felvinni a teraszra, mindjárt megjavítom, hadd mutassam be Alt, a munkatársamat, mondta Adams ideges, szaggatott hangon, Sevilla üdvözlésül felemelte egy kissé a kezét, de nem szólt semmit, és nem lépett közelebb, mi is segíthetünk, ha megengedi, mondta Adams, a csónak mindkét oldalán gumifogantyúk voltak, négyesben könnyűszerrel felvitték a teraszra, de amikor Peter kérésére felborították, vizes lett a harisnyájuk és a nadrágjuk alja, jó lenne begyújtani a kandallóban, hogy megszáradjunk, mondta Adams, addig Al körülnéz egy kicsit a házban, hogy nem szereltek-e be valahová egy lehallgató készüléket, nem hinném, mondta Sevilla, a sziget megközelíthetetlen a zátonyok miatt, csak egy szűk kis csatorna vezet a kikötőhöz, még bóják sem jelzik az utat, némelyik követ nagyon nehéz elkerülni, maga is tapasztalhatta, ebben a hónapban ez már a harmadik szakadás a gumicsónakon, a kandallóban felcsapott a láng, alul vörös volt, felül halvány rózsaszínű, sisteregve nyaldosta a fenyőfahasábokat, szikrák pattogtak, Adams kifűzte a cipőjét, levette, odaállította a kandallónyílásba, majd hátradőlt a fehérre mázolt hintaszékben, és a tűz felé nyújtotta a lábát, előfordult már, hogy eltávozott a szigetről, amióta megvásárolta? Sevilla tagadólag megrázta a fejét, azért mégis elképzelhető, mondta Adams, hogy valakinek sikerült, egy-két békaember ideúszhatott dagály idején, holdfényben, a tetőn át behatolhattak, Sevilla megrázta a fejét, a tető betonból van, nincs rajta más nyílás, csak a kémény, és mostanában szinte mindennap begyújtunk, Al megjelent az ajtóban egy bőrtáskával, a nyakába akasztva jókora látcső, fiatalos és mogorva arccal kérdezte: hol találhatnék egy létrát? kint van a sufniban, mondta Sevilla, kérje el Petertől, felveszem a cipőmet, mondta Adams halvány mosollyal, mielőtt a talpa megkeményedne, sápadt volt, szabályos vonású, csupasz arca feszült és beesett, hallgattak, a tűzbe bámulva várták Alt, Sevilla előrehajolt, oldalt kiemelt a csípővassal egy megfeketedett, félig elégett ágacskát, és bedugta két izzó hasáb közé, múlt az idő, Sevilla rettenetesen hosszúnak érezte, nem történt semmi, aztán az ágacska egyszerre csak fellobbant teljes hosszában, és a két hasáb is újra lángolni kezdett, vidám, lelkes pattogással, azt hiszem, megszáradtunk, mondta Sevilla, nyugodtan hagyhatjuk kialudni a tüzet, úgyis nagyon enyhe az idő, Al visszajött, gyerekes ajkát összepréselte, szigorú fekete szemöldöke vonalat húzott a homlokán, józanság és hozzáértés áradt róla, oké, mondta, nem babráltak semmivel, a villanyvezeték érintetlen, nincs semmi gyanús, a láthatáron sincs semmi, még egy halászbárka sem, de én azért visszamegyek őrködni a tetőre, amíg beszélgetnek, hagyja itt a cipőjét, mondta Sevilla, csupa víz, majd kap másikat Petertől, fölösleges, mondta Al szigorú és puritán hangon, becsukta maga mögött az ajtót, köszönöm, hogy volt szíves fogadni, mondta Adams a tűzbe bámulva, hátratolta hintaszékét, de nem fordult Sevilla felé, nem kell kimondania, hogy mit gondol, úgyis tudom, nahát, tette hozzá némi erőfeszítéssel, telefonáltam felsőbb szintre, elfogadják a feltételeit, még a mai napon visszakapja Fát és Bit, írásban fogjuk igazolni, hogy kizárólagos személyi tulajdonát képezik, de azért figyelmeztetnem kell, hogy ez a tulajdon most némi veszélyekkel jár, Sevilla odakapta a fejét, kire nézve? Adams nem nézett rá, úgy mondta: a két delfinre nézve, önre nézve, de ha óhajtja, itthagyhatunk a szigeten egy különítményt a védelmére, köszönöm, nem kell, mondta Sevilla keserű iróniával a hangjában, a sziget az enyém, a laboratórium szigorúan magánjellegű, engem senki sem finanszíroz, senki sem ellenőriz, és senki sem oltalmaz, Adams körülbelül egy méterrel eltolta hintaszékét a tűztől, számítottam erre a válaszra, de hadd magyarázzam el azt a keveset, amit elmagyarázhatok, Fa és Bi végrehajtott valami feladatot, nem tudjuk, hogy mit, két különítmény volt, az A-különítmény – a mi embereink –, amely a helyszínre szállította Fát és Bit, és ott átadta őket a végrehajtó különítménynek, amelyet, ha úgy tetszik, jelöljünk a B betűvel, Sevilla kurtán felnevetett, talán C-vel is jelölhetnénk, nem tudom, mondta Adams fakó, gépies hangon, még mindig a tűzbe bámulva, nem bocsátkozom feltevésekbe, csak a tényeket közlöm, a B-különítményről nem tudunk semmit, nem ismerjük sem az eredetét, sem az összetételét, sem a céljait, a Johnson-kormány alatt kaptuk a parancsot, legfelsőbb szintről, és végrehajtottuk, de folytatom, X órakor az A-különítmény a nyílt tengeren átadja Fát és Bit a B-különítménynek, majd nyomban visszatér a támaszpontjára, tizenkét óra múlva az A-különítmény üzenetet kap a B-különítménytől: nyomát vesztettük Fának és Binek, nem látták őket? ezután a B-különítmény óránként megismétli ezt az üzenetet, X + 26 órakor legnagyobb meglepetésünkre Fa és Bi minden segítség nélkül megjelenik a támaszpontunkon, láthatólag ki vannak merülve, úgy gondoljuk, hogy X óra óta állandóan úsztak, huszonhat órát töltöttek állandó, sebes úszással, Bob faggatja őket, bocsánat, mondta Sevilla, Bob hol tartózkodott X óra után? Adams megrázta a fejét, Bob mindvégig az A-különítménnyel maradt, de folytatom, Bob faggatni próbálja Fát és Bit, semmi válasz, konok hallgatás, sőt, kifejezetten ellenséges magatartás Bobbal szemben, ami nagyon meglepő, érthetetlen, hiszen kitűnő kapcsolatai voltak velük, semmit sem értünk az egészből, miért nem tért vissza Fa és Bi a B-különítményhez, akár végrehajtotta a feladatát, akár nem, hogyan sikerült megtalálniuk a mi támaszpontunkat, és végül mivel magyarázható a Bobbal szemben tanúsított magatartásuk? azonnal leadjuk a rejtjeles jelentést, és két parancsot kapunk, először is, a B-különítménynek nem kell megtudnia, hogy Fa és Bi visszakerült hozzánk, másodszor, kövessünk el mindent, hogy megbékítsük Fát és Bit, nahát, amióta visszajöttek, szüntelenül faggattuk őket, de minden eredmény nélkül, némák és ellenségesek, nem hagyják simogatni magukat, és fenyegetően csattogtatják a fogukat, ha közeledünk hozzájuk, Adams elhallgatott, Sevillát meglepte, mennyire elváltoztak az arcvonásai, s milyen védekező hangon beszélt, a tűzbe bámult, amely a várakozás ellenére nem aludt ki, beosztotta a maradék kis tűzifát, takarékosan piroslott, nem tékozolta lángokra az erejét, de füstre sem, ezúttal az émelyítő korhadásszagot is mellőzte, Sevilla kiegyenesedett, két kezét a fotel karfájára tette, és Adamsra nézett: gondolom, azért adják ide Fát és Bit, hogy szóra bírjam őket, azután pedig közöljem magukkal, amit megtudtam tőlük, igen, felelte Adams, mit sem változtatva a tartásán, az előbbi figyelmeztetéséből arra következtetek, hogy vannak, akiknek érdekükben állna, hogy... úgy van, mondta Adams, na de kérem, ez nagyon sok, vagy inkább nagyon is kevés, az elbeszélése nagyon hézagos, az előbb említette az X órát, de semmit sem mondott a helyszínről, sem pedig a szóban forgó művelet napjáról, Adams megrázta a fejét, mindent elmondtam, amit elmondhattam, Sevilla ránézett, de nem sikerült elkapnia a pillantását, felállt, s utána mindjárt azt gondolta: miért állok fel? szükségét érzem, hogy tegyek valamit, vagy ez csak menekülési reflex? megpróbált nyugalmat erőltetni magára, fél kezével a hintaszékre támaszkodott, de reszketett a lába, lenézett, döbbenten látta, hogy a bal lába görcsösen rángatózik a csípőjétől egészen a nagy új ja hegyéig, ránehezedett a padlóra, de nem sikerült elnyomnia a rángatózást, visszaült, a lába továbbra is reszketett, gyengének, kimerültnek, elcsigázottnak érezte magát, Adamsnak csak a profilját látta, és hirtelen kedve lett volna felkiáltani, nézzen már ide, Adams, nézzen már ide, miért fél a szemembe nézni?

*

Adams felállt.
– Telefonálhatok?
– Hogyne.
Adams merev léptekkel az íróasztalhoz ment, felemelte a kagylót, és tárcsázott.
– Halló, itt Herman... George-ot kérem... George, legyen szíves, hozzon ide nekem két láda sört, egy láda Coca-Colát és egy fürt banánt. Köszönöm. Bőven van hely a leszállásra.
Letette a kagylót, és Sevilla felé fordult.
– Egy órán belül idehozzák őket, helikopteren, engem pedig visszavisznek.
– A két láda sört még csak értettem – mondta Sevilla –, de a Coca-Colát meg a banánt már nem. Adams elmosolyodott.
– Tekintettel az ön pacifista eszméire, nem hinném, hogy vannak fegyverei.
– Nincsenek.
– A Coca-Cola majd pótolja a hiányt. Azonkívül egy kis rádióadót is itthagyok.
– Értem.
– Tud bánni a gyalogsági kézifegyverekkel?
– 1944. Arromanches.
– Persze, hol áll a fejem? Mintha nem ismerném az életrajzát. Egy ideig hallgattak, majd Sevilla megkérdezte:
– Nem inna egy csésze kávét?
– De, köszönöm.
Sevilla előrement, és a közös szobába vezette Adamsot. Mind a három nő odabenn volt.
– A hölgyekkel ugyan még nem találkozott – mondta Sevilla –, de feltételezem, hogy azért kitűnően ismeri az életrajzukat. Arlette, hadd mutassam be Hermant.
– Mrs. Sevilla – mondta Adams végtelenül komoly arccal –, örülök, hogy megismerhetem. A férjének pokoli humorérzéke van, de azért ön jól tudja, mi az igazi nevem.
– Örvendek, Mr. Adams – mondta Arlette fagyosan. Adams messziről üdvözölte Suzyt és Maggie-t, és a két nő visszabólintott, de nem jött közelebb.
– Maggie – kérdezte Sevilla –, kaphatnánk egy csésze kávét, Mr. Adams meg én?
– Természetesen – felelte Maggie.
Leültek egy kék műanyaggal borított, hosszú asztal két oldalán. Megszólalt a telefon, Sevilla felvette a kagylót: – Sevilla beszél... Kicsoda? George? Milyen George?
– Engem keresnek – mondta Adams a kagylóért nyúlva. – Halló, Franklin?... Itt Nathaniel... Micsoda?... – Adams elsápadt, görcsösen markolta a kagylót. – Bertie kiment a helyszínre?... Igen, mondja meg neki, hogy hívjon fel, jelentést kérek.
Letette a kagylót, és elgyötört, karikás szemmel nézett Sevillára. Szinte zihált, mintha valami nagy erőfeszítés után volna.
– Bobot autószerencsétlenség érte. Most találták meg a holttestét egy szakadékban.
Valaki felsikoltott, és Adams összerezzent. Sevilla odanézett, egy pillanatig még látta Maggie hátát; a lány a halántékához kapta kezét, úgy szaladt ki a szobából.
– Menjen utána, Suzy – mondta Sevilla.
– Mi történt? – kérdezte Adams.
– Maggie. Szerelmes volt belé.
– Persze, elfelejtettem – mondta Adams, végigsimítva az arcán. – Pedig isten tudja, hogy...
– Bocsásson meg – mondta Sevilla. Kisietett a szobából, a teraszon utolérte Suzyt, és a fülébe súgta:
– Mielőtt megvigasztalná Maggie-t, szóljon Peternek, hogy észrevétlenül tartsa szemmel Alt.
Visszament a szobába. Arlette épp egy csésze kávét tett Adams elé.
– Köszönöm – mondta Adams őszinte hálával.
– Nem kér egy kis kétszersültet?
Sevilla ránézett. Arlette hangja fagyosan, ellenségesen csengett. Nem felejtette el a bungalóbeli kémkedést.
– Nem – mondta Adams. – Köszönöm, nem vagyok éhes. Sevillához fordult:
– Milyen autóvezető volt? Sevilla ránézett.
– Kiváló. És nagyon óvatos.
Adams rámeredt a kék műanyagra, szájához emelte a csészét, és mohón felhajtotta.
– Parancsol még egy csészével? – kérdezte Arlette semleges hangon.
– Köszönöm, igen.
Megszólalt a telefon, Sevilla odament, felvette a kagylót, majd átadta Adamsnak.
– Bertie?... Itt Ernest... Nagyon rosszul hallom... Semmi? Semmi, hogyhogy semmi?... Szénné égett?...

*

Maggie hason feküdt az ágyán, fejét a párnába fúrva, válla rázkódott a zokogástól, Suzy becsukta maga mögött az ajtót, odaült mellé, vállat vont, na tessék, megint eljátszom a magam szerepét, részt veszek a komédiában, én is hazudok, de vajon ő tudja-e, hogy hazudik, s ha igen, mennyire, senki se tudja, még ő sem, Suzy elnézte Maggie vállát, amint rázkódott a zokogástól, és némi lelkifurdalással gondolta: igen, a nevetés álarc is lehet, de a fájdalom mindig igazi, még akkor is, ha nincs tárgya, Maggie megfordult, nagy erővel megragadta a két kezét, és könnyben úszó szemmel ránézett, jó, jó, mondta Suzy szelíd, türelmes és együttérző hangon, nyugodj meg, ne hagyd így el magad, ugyanakkor megpillantotta magát a dívány fölötti tükörben, és azt gondolta: Uram isten, ez a nyúlós rokonszenv, ez az édeskés barátnői hang, ez a sok hazugság, okádni kellene, hallotta, amint Maggie szaggatott hangon azt mondja: látod, Suzy, és elkeseredve gondolta: na tessék, ez a képtelenség, ez a cirkusz, ez az érzelgős-szexuális szósz, egyszerre lehet rajta sírni és nevetni, látod, Suzy, mondta Maggie szaggatott hangon, az a legborzasztóbb benne, hogy ezt soha nem bocsáthatom meg magamnak, én öltem meg, jaj, Suzy, ne mondd, hogy nem, könnyelmű voltam, következetlen, öntudatlanul is kegyetlen, teli szájjal zokogott, hihetetlenül csúnya arcát még jobban elcsúfították a könnyek, kétségbeesésbe kergettem, ez az igazság, először is azzal, hogy nem akartam hozzámenni, de hát erről már mindent elmondtam neked, tudom, hogy ostobának, abnormálisnak, sőt bizonyos értelemben gonosznak hangzik, de nem akarok gyereket, nem szeretem a gyerekeket, tudom, hogy szörnyűség ilyeneket mondani, de nem tehetek róla, olyan vagyok, amilyen vagyok, de most mindent be akarok vallani, mert ez még semmi, semmi, tudd meg azt is, hogy igazán aljasul viselkedtem Bobbal szemben, az lett volna a kötelességem, ha már nem akartam hozzámenni, Suzy, te olyan becsületes, őszinte lány vagy, hogy nem mondhatsz egyebet, az lett volna a kötelességem, hogy kitérjek a kezdeményezései elől, merthogy ő mennyit kezdeményezett, istenem, ez tulajdonképp a mentségemre is szolgál, nincs még egy nő, érted, akinek így udvaroltak volna, akit ennyire nem hagytak békén, sőt úgy is mondhatnám, akit ennyire üldöztek, persze Bob ezt se durván csinálta, nem is feltűnően, finom volt és tapintatos, de jól lehetett látni ezer apróságból, például ahogy az asztalnál a tekintetemet kerülte, így fejezte ki, a maga módján, hogy szerelmem, nem bírok a szemedbe nézni, különben mindenki rájönne, jaj, bűbájos volt, micsoda, kedvesség, micsoda kifinomultság, Suzy, most mindent elmondok, nehezemre esik ez a vallomás, de talán megkönnyebbülök tőle, biztos emlékszel rá, hogy egy pénteki napon elmentünk víkendre Bob kocsiján, nem, mondta Suzy uralkodva magán, nem, nem emlékszem rá, de utána mindjárt ezt gondolta: mire jó ez, mintha egy áradatot akarnék feltartóztatni egy kaviccsal, mindegy, mondta Maggie, talán összetévesztettem a dátumot, nem számít, mindenesetre márciusban volt, az biztos, beültünk a kocsiba, emlékszel, akkoriban vette a kis Fordját, bőrből voltak az ülései, piros bőrből, soha nem bírta a műanyagot, szóval, aznap annyira könyörgött, és igazi könnyek szöktek a szemébe, hogy végül is engedtem, hagytam, hogy elvigyen egy motelbe, a recepciónál mind a kettőnket az ő nevén jelentett be, szegény drágám, milyen boldog volt, hogy legalább egy estére az ő nevét viselem, de kérlek, Suzy, ne ítélj tévesen, nem akarom csökkenteni a bűnömet, szóval még ott is, abban a tengerparti kis szobában, jól emlékszem rá, csodálatos volt a kilátás, csak néhány méter választott el a strandtól, még ott is olyan kedvesen, tapintatosan viselkedett, hozzám se nyúlt volna, ha én nem akarom, de én, Suzy, éppen én voltam az, aki... kezébe temette a könnyektől eltorzult, nagy, vörös arcát, ugyan, ugyan, mondta Suzy, ne gondolj többet erre, még belebetegszel, hát nem érted!, kiáltotta Maggie, micsoda kegyetlenség volt tőlem, hogy nekiadtam magam, és aztán nem voltam hajlandó hozzámenni, iszonyat, azt az éjszakát nem felejtem el soha, gondolhatod, hogy egy pillanatra se hunytuk le a szemünket, szép idő volt, gyönyörűen ragyogott a hold, néhány lépésre hallottuk a tenger zúgását, és ő rám nézett, egy kétségbeesett, néma kérdés sugárzott a szeméből, de én nem szóltam semmit, nem mondtam ki az igent, amit várt, hallgattam, megvolt bennem ez a szörnyű keménység, a testemet nekiadtam, de annál többet semmit, jaj, emlékszem! mozdulatlanul feküdt mellettem, kísérteties világossággal látom még most is arcát, ahogy a párnán feküdt, az ablakon át ráömlött a holdfény, olyan szép volt, olyan finom, szinte nőiesen finom, és az a nagy szeme valami mélységes szomorúsággal bámult a semmibe, hogy is lehettem olyan kegyetlen, Suzy, csakis én vagyok a bűnös, akkor éjszaka kezdődött minden, abban a motelban, hát azt hiszed, hogy ezek az alakok be tudták volna hálózni, hogy Bob elment volna Fával és Bivel, ha én feleségül megyek hozzá, most pedig azt mondják, hogy meghalt, autóbaleset áldozata lett, ő, aki úgy vezetett, mint egy angyal! irtózott a sebességtől, emlékszel, mindig azt mondta, hogy a kocsinak úgy kell siklania az úton, mint a hajónak a vízen, az az igazság, hogy öngyilkos lett, nem, Suzy, nem akarom letagadni magam előtt az igazságot, még akkor se, ha kétszer annyira szenvedek, és gyötör a lelkifurdalás, azért ölte meg magát, mert nem bírta elviselni, hogy egyedül éljen, nélkülem, minden remény nélkül, a gyerek nélkül, akit tőlem kívánt volna, hogyan bocsáthatnám meg magamnak ezt a kegyetlenséget, ezt az érzéketlenséget, ezt a lelkiismeretlenséget, mert igenis eltaszítottam, Suzy, eltaszítottam szegénykémet, mint ahogy azelőtt Sevillát is eltaszítottam, na de Sevillának igazán nem sokat ártottam, Sevilla ösztönember, sőt bizonyos értelemben primitív, utánam rávetette magát az első nőre, aki az útjába akadt, és kielégült vele, szegény Arlette, ő csak a pótlék szerepét játszotta ebben a históriában, kíváncsi vagyok, mit szól majd hozzá, ha egyszer rájön, meg aztán Sevilla kétségtelenül nagy koponya, de mint férfi egy kicsit ijesztő, nem gondolod, azzal a szemével, a szájával, a szőrös mellével, köztünk maradjon, Suzy, viszolyogtam volna attól, hogy odaadjam magam neki, úgy éreztem volna, mintha egy szakasz tengerészbaka menne át rajtam, de hát Sevilla olyan, amilyen, nem hibáztatom, egy férfi és kész, de Bob, kezdte megint, s a könnyek patakban csurogtak végig kivörösödött arcán, Bob, az nem férfi volt, Suzy, hanem egy arkangyal, egy második Shelley, az a tisztaság, az a gyöngédség, az az átszellemültség, lelkileg volt szüksége rám, érted, nem a testemre, énrám, énrám, mint emberi lényre, ezt most szépen beveszed, mondta Suzy határozottan, kezébe szórta a tablettákat, és odanyújtotta Maggie-nek, no vedd be, most pedig igyál, és mindjárt el fogsz aludni, a tenyerébe vette Maggie kezét, szorosan fogta, amíg lassacskán el nem szunnyadt, nézte a csúnya, vörös arcot, amelyet éppúgy eltorzítottak a könnyek, mint egy bokszoló arcát a vesztett mérkőzés nyomai, és szegény Maggie-vel tulajdonképp csakugyan ez történt, kiütötték a nemek versenyének első menetében, eleve éhségre ítélték, iszonyú nemi éhségre, ami a jóllakott emberek világában talán nem is a legszörnyűbb, de mindenesetre a legmegalázóbb szenvedés, Suzy az arcához emelte bal kezét, óvatosan végigsimított rajta, de minden ott volt, a helyén volt, szabályos elrendezésben, a finom csontokon feszülő fiatal bőr, a metszett orr, a kis fül, a gödröcskék, a kívánatos ívű ajkak, ó, igazságtalanság, igazságtalanság, ki verte meg Maggie-t ezzel az éhséggel, és rajta kívül még sok millió magányos emberi lényt, aki semmi másra nem tud gondolni, Maggie aludt, Suzy lassanként leejtette a kezét, kiment a szobából, mélyet lélegzett, és szaladni kezdett a sufni felé, ahol Peter térden állva piszmogott a csónakmotorral, ölelj meg, mondta Suzy, de hát piszkos a kezem, Peter felállt, és ránézett kedves, mosolygó szemével, jaj, Peter, mit számít az, Peter érezte, ahogy meleg, gömbölyű, illatos teste rátapad a mellére, magához szorította a könyökével, a két kezét eltartva, nem, nem, mondta Suzy, nem így, szoríts, erősen szoríts, zihált, szemében könnyek csillogtak, átkarolta Petert, és teljes erejéből hozzápréselődött, mintha bele akarna bújni a testébe, hogy oltalmat találjon az élet elől.

*

– Remélem – mondta Adams –, most már elismeri, hogy a sziget védelemre szorul.
– Szó sincs róla – felelte Sevilla; felemelte a fejét, és a szemébe nézett. – A leghatározottabban tiltakozom ellene. Álláspontom semmiben sem változott.
– Ugyan, Sevilla, ne haragudjék, ha kitartok az ajánlatom mellett. A történtek után nyilvánvaló, hogy igen nagy veszély fenyegeti, ha visszakapja Fát és Bit.
Arlette-nek szólásra nyílt a szája, de a tekintete találkozott a Sevilláéval, s erre meggondolta magát.
– Mondani akart valamit, Mrs. Sevilla?
– Nem – felelte Arlette hűvösen. – Semmi fontosat. Adams hosszan Sevillára nézett.
– Ha így áll a dolog – mondta lassan –, nem tudom, hogy rábízhatom-e önre a delfineket. Szerintem a minimális biztonságtól is távol állunk, ha nincs őrség a szigeten.
– Ne bízza rám őket – felelte kurtán Sevilla. – Nem én fordultam kéréssel magukhoz. – Hozzátette: – Azt se kértem, hogy találkozhassam magával.
Hallgattak. Adams zsebre vágta a két kezét, és lenézett a lába elé.
– Magán nehezen igazodik el az ember. Néhány hónappal ezelőtt még azt mondta, nagyon jól emlékszem rá, hogy édesgyermekeinek tekinti Fát és Bit.
Sevilla arca bezárult.
– Talán eltúloztam az érzéseimet.
Arlette Sevillára nézett, megint úgy látszott, mintha mondani akarna valamit, de megint nem szólt. Ismét hosszú csend támadt.
– Engedje meg, hogy összefoglaljam a helyzetet – mondta Sevilla tagoltán. – Ha végül is arra az elhatározásra jut, hogy nem bízza rám Fát és Bit, rendben van, lemondja a helikoptert, és Peter visszaviszi a szárazföldre. Ha rám bízza őket, akkor írást ad, amelyben igazolja, hogy személyes tulajdonomat képezik. Én viszont kötelezem magam, hogy ha beszélnek, magnetofonra veszem a közlésüket, és átadom magának a szalagot. De abba semmi körülmények között sem egyezem bele, hogy a szigeten bármiféle különítmény állomásozzon. Ha viszont a tengeren óhajtja megszervezni a védőőrizetet, megfelelő távolságra a szigettől, az a maga dolga, nincs kifogásom ellene. Az ellen sincs kifogásom, hogy átvegyem a fegyvereit meg a rádióadót, amely biztosítaná közöttünk az érintkezést. Másrészt nem tűrök semmiféle légi ellenőrzést, és nem engedem, hogy átrepüljenek a sziget fölött.
Adams a szemét lesütve hallgatta. Eltelt néhány másodperc, mielőtt válaszolt volna:
– Nekem is vannak kikötéseim. Ha Fa és Bi elmondana valamit, nem elégszem meg a magnófelvétellel. Személyesen akarom hallani az elbeszélésüket, a saját szájukból.
– Rendben van – mondta Sevilla. Aztán hozzátette:
– A fecskendőnyílásukból.
– Tessék?
– Nem a szájukból, hanem a fecskendőnyílásukból.
– Elfelejtettem – mondta Adams kényszeredett mosollyal. – Másodszor, feltétlenül szükségesnek tartom, hogy Maggie-t, Suzyt és Petert kihagyjuk az egészből.
– Rendben – mondta Sevilla. – Hallgatólagos megegyezéssel eddig sem vontuk be őket, de most megállapodhatunk benne. A következőket javaslom: a helikopter leszáll a teraszon, kirakja a fegyvereket, a rádióadót és a delfineket. Az ön emberei leviszik a delfineket a kikötőbe, közben egyikünk sem mutatkozik, aztán a helikopter felveszi önt Allal együtt, és eltávozik. A távozásuk után Arlette és én megpróbálunk érintkezésbe lépni a delfinekkel.
– Volna egy módosító indítványom – mondta Adams egy pillanatnyi szünet után. – Esetleg magam is jelen lehetnék, amikor ön és Mrs. Sevilla érintkezésbe lép Fával és Bivel.
– Nem – mondta Sevilla Szó sem lehet róla.
– Miért?
– Hányszor mondjam? Ez a laboratórium az enyém, engem senki se finanszíroz, senki sem ellenőriz. Nézze, Adams – tette hozzá ingerülten, és felállt –, ha azzal tölti az időt, hogy vitatkozni próbál a feltételeimről, sohasem érünk a végére. Határozzon. Én a magam részéről befejezettnek tekintem a tárgyalást.
– Kérem, kérem, beleegyezem – mondta Adams sértődötten. – Csak annyit szabadjon megjegyeznem, hogy egy kissé élesnek találtam a modorát.
Sevilla elnézte Adamsot szúrós fekete szemével, és egy-két másodpercig nem szólt semmit. Aztán egy kissé felemelte a kezét, és azt mondta:
– Ha megengedi, most magára hagynám néhány pillanatig, hogy írásba foglalhassa a Fára és Bire vonatkozó ajándékozási szerződést.
Intett Arlette-nek, vele együtt kiment a szobából, és elindult a sufni felé. Peter, amikor meglátta, felállt, néhány szót firkantott a noteszába, kitépte a lapot, és átnyújtotta. Arlette Suzyra nézett:
– Hogy van Maggie?
– Alszik. Altatót adtam neki.
– És mit szólt, amikor...
– Előre ki lehetett számítani. Csakis ő a bűnös. Ő kergette Bobot a kétségbeesésbe, miatta lett öngyilkos.
– Szegény Maggie. Nem tudom, miért, de mindig furdal miatta a lelkiismeret.
– Engem is.
– Tudja, hogy a ruhája hátul csupa piszok? Biztos nekidőlt a motornak.
– Lehet – mondta Suzy mosolyogva. Valami hirtelen feltámadó érzéssel megragadta Arlette kezét, és erősen megszorította.
Sevilla odanyújtotta Arlette-nek Peter noteszlapját. Ez volt rajta: Al lehallgató készüléket szerelt fel a házban, de a kikötő felé nem járt.
– Hol tart a javítással? – kérdezte Sevilla hangosan.
– A nagyobbik csónak ki van javítva, de csak holnap bocsátom vízre. Most a kisebbik motort tisztogatom, az ötlóerőset.
– Jó. Csak folytassa. Arlette meg én visszarakjuk a hálót a kikötőgátaknál.
Amikor a stégre értek, Arlette Sevilla felé fordult, és halkan mondta:
– Miért nem fogadtad el az őrséget, amit Adams ajánlott?
– Nem tetszett nekem, hogy Adams annyira ragaszkodik hozzá. Tipikus kétélű fegyver.
– Lehetséges volna?!
– Hogyne. Egész biztos. Valami kettősséget éreztem Adams magatartásában. Tudni akarja az igazat, afelől nincs kétség. De miért? Hogy továbbítsa „felsőbb szintre”? Lehet. De az is lehet, hogy csak be akar vágódni B-nél. Nem bízom benne.
– Gondolod, hogy ő vagy a felettesei végső soron úgy dönthetnek, hogy elhallgatják az igazságot?
– Igen, el tudom képzelni.
– És ha így lenne...
Sevilla ránézett fekete szemével:
– Ha így lenne, akkor miránk semmi szükség.

13.

Adams átnyújtotta a papírlapot, Sevilla figyelmesen elolvasta, négyrét hajtogatta, és a tárcájába tette, Adams az órájára pillantott, nemsokára itt kell lenniük, mondta, amikor az előbb beértünk a kis kikötőbe, nem láttam az új delfinjét, nőstény, ugyebár? nem lesznek emiatt bajok Bivel? talán egy kicsit, felelte Sevilla, jó a memóriája, Bi nem tűri, hogy még egy nőstény ott legyen Fa közelében, de most nem hinném, hogy nagyobb bajok lennének, a kikötő bejárata nyitva van, Daisy szabadon járkál ki s be, ha nagyon feszültté válna a helyzet Bivel, akkor egyszerűen elmegy, már-már Jimet is szóba hozta, de meggondolta magát, valahonnan motorzúgás hallatszott, egyre erősödött, itt vannak, mondta Adams az ablakhoz lépve, kinyitotta, kihajolt és felnézett, ha nem haragszik, akkor becsukom, mondta Sevilla, abban állapodtunk meg, hogy az ön emberei maguk engedik le a vízbe Fát és Bit, s amíg ön el nem távozik, a delfineknek egyikünket sem szabad meglátniuk, rendben van, mondta Adams, sok sikert, hangját félig elnyomta a közeledő helikopter fülsiketítő berregése, fölösleges megismételnem, hogy halálosan fontos, fáradt, karikás szemével Sevillára nézett, Sevilla visszanézett, meglepő, hogy milyen őszintének, felindultnak látszik, de végeredményben ez sem jelent semmit, vannak emberek, akik képesek azonnal zárójelbe tenni a lelkűket, mihelyt parancsot kapnak, az is nagyon fontos, hogy minél hamarabb sikerüljön, mondta Adams sebes, elfúló hangon, ha beszélnek, ha sikerült őket szóra bírni, azonnal értesítsen rádión, itt fogom várni az egyik őr haj ón, és azonnal visszajövök, a helikopter zúgása elnyomta a hangját, nagyot lélegzett, Sevillára nézett, s egy váratlan mozdulattal kezet nyújtott neki, Sevilla lesütötte a szemét, most is ez a kétértelműség, az emberi kapcsolatok eltorzulása, mit rokonszenv, mit megbecsülés, semmi sem hamis, semmi sem igaz, kézfogás vagy géppisztolygolyó, minden a parancstól függ. Adams a fölötteseinek a kezébe tette le a lelkiismeretét, mindenről másutt döntenek, ő maga nincs is jelen, csak a keze, mindent el fogok követni, mondta Sevilla, de nem mozdult, azt hiszem, tisztában vagyok a tét jelentőségével, Adams az ajtóhoz ment, kinyitotta, a teraszra leszálló gép embertelen lármájával együtt erős szélroham zúdult a szobába, az ajtó becsapódott Adams mögött, mintha a szél magához szívta volna, rettenetesen felizgat ez a viszontlátás, mondta Arlette, nem tudom, hogy fognak viselkedni, ha újra találkozunk, Sevilla átkarolta a vállát, én se tudom, de mindenesetre boldog vagyok, hogy visszakerültek hozzánk, üljünk le, tette hozzá, alig állok a lábamon, pokoli ez az ember, gondolta, minden szavam magnóra kerül, elnevette magát, mit nevetsz? semmi, semmi, majd elmondom, leültek egymás mellé, Sevilla Arlette vállához dőlt, Arlette-en fehér sort volt, világoskék vászoning, barnára sült nyaka és finom vonású feje kecsesen emelkedett ki a tarkóján felhajtott gallérból, szelíd szemével ránézett Sevillára, csillogó hajfürtjei fekete glóriát rajzoltak melegen sugárzó, finom bőrű arca köré, igen, ez a kedvesség, ez a csodálatos kedvesség, szinte sohasem karmol, legfeljebb akkor, ha féltékeny, megvan benne a legértékesebb női tulajdonság, a szelídség, és nemcsak a felszínen szelíd, hanem a lénye legmélyén is, át van itatva jóindulattal, ebben a pillanatban Sevilla nem gondolt a veszélyre, a háborúra, Arlette az övé, visszakapja Fát és Bit, új élet kezdődik, könnyűnek érezte magát, szinte felszökött a földről, Arlette-re nézett, milyen illatos és gyöngéd, olyan, mint egy gyümölcs, egy virág, egy csikó a prérin, egy napsugár a nyírfaligetben, mire gondolsz?, kérdezte Arlette, Sevilla rámosolygott, semmire, semmire, nem akarta elmondani, e pillanatban még vele sem akart beszélni, egyedül akarta ízlelni Arlette képét, hadd olvadjon szét a szájában, mint a méz, emlékszel, mondta Arlette, amikor Fa megkapta Bit, nyakon öntött, fáradt voltam, csuromvizes és végtelenül boldog, odamentem hozzád, hogy mérjem az időt, még a másodpercekre, sőt a tizedmásodpercekre is vigyáztam, te ugrattál a pontosságom miatt, nevettünk, és egyszerre csak megéreztem, hogy közel, nagyon közel vagyunk egymáshoz, Sevilla az inggallér alá csúsztatta a kezét, megfogta a tarkóját, magához húzta a fejét, iszonyatos, milyen lármát tudnak csapni ezek a motorok, pedig zárva minden ablak és ajtó, az embernek csaknem szétreped a feje, gondolkodni sem lehet, elrepülnek, mondta Arlette, felállt, és az ablakhoz ment, elrepülnek, mint az angyalok, tette hozzá gúnyosan felnevetve, csodálatos, hogy mekkora kő gördül le a szívemről, úgy éreztem, mintha megszállták volna a szigetet, Sevilla utánament, kinyitotta az ajtót, kilépett a teraszra, a helikopter emelkedett és távolodott, furcsa, oldalazó, suta repülésben, mint egy ügyetlen rovar, amely nehezen mozog a potrohos testével, Sevilla odasietett a sufnihoz, kinyitotta az ajtót, arra kérem magukat, mondta, hogy ma ne jöjjenek a kikötő felé, egyedül szeretném újra felvenni velük a kapcsolatot, Suzy és Peter meglepődve, kelletlenül nézett rá egy hosszú másodpercig, oké, mondta Peter kényszeredett hangon, és ugyanakkor átnyújtott egy noteszlapot, amelyre ezt ina fel: Kapcsoljam ki a lehallgató készüléket? Sevilla tagadólag megrázta a fejét, felvette a Daisynek szánt halasvödröt, intett Arlette-nek, majd gyors léptekkel elindult a piros sávos betonúton, amely a kikötőbe vezetett, rálépett a kis stég deszkáira, ahol a Caribee ki volt kötve, és megpillantotta a két delfint, amint egymás mellett köröztek, megdobbant a szíve, Fa! Bű, kiáltotta, a delfinek öt-hat méterre tőle megálltak, és ide-oda hajtották a fejüket, hogy mind a két szemükkel jól megnézhessék, így bámultak rá csaknem egy percig, miközben kis farkcsapásokkal tartották magukat a víz színén, és egyetlen füttyszót sem hallattak, Fa! Bi! gyertek ide!, kiáltotta Sevilla, de nem történt semmi, csak figyelték hallgatagon, bizalmatlanul, nem szökkentek fel a vízből, elmaradt a vidámság, a pajkos fröcskölés, Sevillát főleg a hallgatásuk nyomasztotta, de hát én vagyok az!, kiáltotta, én vagyok, Pa! nem emlékeztek rám, én vagyok, Pa! kivett egy halat a vödörből, letérdelt a stégen, és feléjük nyújtotta, néhány másodpercig semmi sem történt, a delfinek felváltva nézték a halat és Sevillát, aztán hirtelen, egyszerre, mintha szó nélkül is tökéletesen megértenék egymást, fordultak egyet, eltávolodtak, és újra keringeni kezdtek az öbölben, ugyanolyan fürkésző és közönyös pillantásokat vetve Sevilláékra, amikor elhaladtak előttük, teljes kudarc, mondta Sevilla elszorult torokkal, furcsa, de ebben a pillanatban nem érezte felnőttnek magát, valami nagyon régi állapotba zuhant vissza, kisfiú volt, akit a társai kiközösítenek, eltaszítanak, maga sem tudja, miért, hiszen ő szereti őket, igazságtalanság, megalázó érzés, Sevilla alig bírta visszafojtani a könnyeit, letette a vödröt a stégre, eldobta a kezében levő halat, és kiegyenesedett, Arlette megérintette a karját, nem akarsz beugrani a vízbe, nem mész be hozzájuk? nem, nem, mondta Sevilla fakó hangon egy pillanat múlva, hiba lenne, attól csak még jobban bezárkóznának, egyelőre nincs mit tenni, hagyjuk őket, gyere, ne maradjunk itt, sarkon fordult, megindult visszafelé a betonozott lejtőn, Arlette mellette, könnyes szemmel, most nagyon meredeknek és fárasztónak találta a lejtőt, Sevilla megállt, visszanézett, látta, hogy Fa épp felbukkan a vízből, a testét kiemeli a stégre, s egy fej mozdulattal, pontosan úgy, mint a futballkapus, ha kifejel egy labdát, felborítja a halasvödröt, és a kikötőbe röpíti, azután diadalmasan füttyentett egyet, alámerült, amikor felbukkant, egy hal lógott ki a szájából, keresztben, bekapta, Bi is alámerült, hihetetlenül gyorsan és mohón felfalták a vödör tartalmát, Sevilla nézte őket, dermedten a keserűségtől, elutasítottnak, kitaszítottnak, megszégyenítettnek érezte magát, semmit sem akartak elfogadni a kezemből, mondta halkan s valamiféle szégyenkezéssel a hangjában.

*

– Hogy boldogul ezzel a leadóval? – kérdezte Sevilla lassan.
Peter felnézett rá. Meglepte a különös hang.
– Egész jól. De nem szabad simán beszélni. Csak rejtjelesen.
– Legyen szíves, hívja Adamsot. Mondja meg neki, hogy az első közeledési kísérlet nem valami biztató. Némák, ellenségesek. Még egy halat sem akarnak elfogadni a kezemből.
Peternek elborult az arca.
– Csak átteszem az üzenetet, és máris hívom.
– Köszönöm. Suzy, legyen szíves, mondja meg Arlette-nek, hogy nem megyek ebédelni. Lefekszem. Suzy ránézett tiszta szemével.
– Rosszul érzi magát?
– Nem, nem. Csak fáradt vagyok egy kicsit.
– Higgye el, nekem is nagyon fáj.
S minthogy Sevilla nem szólt semmit, hozzátette:
– Gondolja, hogy...
Sevilla legyintett, sarkon fordult, kiment, és elindult a folyosón. A ház minden helyiségének két ajtaja volt: egy üveges, amely a teraszra nyílt, és egy tömör deszkaajtó, a folyosóra. A folyosó a szél felőli oldalon húzódott, nem voltak ablakai, és három sor üvegtéglán át kapta a világosságot, körülbelül fejmagasságban. Amióta megvette a házat, Sevilla most először találta nyomasztónak ezt a folyosót, bement a szobájába, összehúzta a függönyöket, és levetette magát az ágyra. Aztán felkelt, fogta a háziköpenyét, visszafeküdt, magára terítette. Az övet jobban kihúzta, hogy hosszabb legyen, és eltakarta vele a szemét. A bal oldalán feküdt, összekuporodva, arccal a fal felé, állat a két kezén nyugtatva, nem fázott, a háziköpeny mintha védelmet adott volna, múlt az idő, nem sikerült elaludnia, sem pedig gondolkodnia, mindig ugyanaz a kép merült fel a szeme előtt csüggesztő egyhangúsággal, Fa és Bi, öt méterre tőle, amint balra, majd jobbra hajtják a fejüket, és nézik.
Kinyílt az ajtó, és Arlette halkan beszólt: nem alszol? nem, felelte Sevilla egy pillanat múlva. Megfordult, szeméről lecsúszott az öv, látta, hogy Arlette ott áll az ágy előtt, a kezében tálca, enni hoztál, mondta Sevilla bizonytalan hangon, és felült, Arlette odatette a tálcát a térdére, Sevilla felvett egy szendvicset, és a semmibe bámulva rágcsálni kezdte, amikor az utolsó falatot is lenyelte, Arlette egy konzervdobozból sört töltött a poharába, és odaadta neki, Sevilla ivott néhány kortyot, aztán mindjárt visszaadta a poharat, akarsz még egy szendvicset? Sevilla beletúrt a hajába, és megrázta a fejét, Arlette a félig telt poharat és a második szendvicset letette az ágy melletti asztalkára, ránézett: ha el van keseredve, mindig szégyelli magát, egyedül akar lenni, lefekszik, Arlette eleinte haragudott ezért, de drágám, miért haragszol? én csak természetesen viselkedem, utálom ezt az angolszász nagyképűséget, hogy férfiasság mindenáron, én, ha gyenge vagyok, nem teszek úgy, mintha erős volnék, összekuporodom és várom, hogy elmúljon, és néhány óra alatt csakugyan el is múlt mindig, visszatért belé az erő, az életöröm, Arlette odahajolt, megsimogatta az arcát, Sevilla tűrte, de nem szólt semmit, szomorúnak látszott, a szeme fénytelen, Arlette mindig úgy érezte, hogy ez már nem is igazi, eltúlozza a dolgot, ennyire nem lehet letörve, de talán ez a túljátszás is hozzátartozott a terápiához, talán karikírozni akarta a depresszióját, hogy könnyebben szabaduljon tőle, megyek, mondta Arlette, Sevilla örömtelenül rámosolygott, majd ismét végignyúlt az ágyon, az oldalára fordult, hallotta az ajtó csukódását, tapogatózva megkereste a köpeny övét, megint a szemére tette, abban a pillanatban újra felbukkant Fa és Bi képe, megállás nélkül hajtogatták nagy fejüket jobbra és balra, s tartózkodva bámultak felé.
Úgy érezte, mintha csak néhány pillanatra szunnyadt volna el, de az órájára pillantva látta, hogy két teljes órát aludt. Felült az ágyon, a köpeny lecsúszott róla, fázott, kinyitotta az üveges ajtót, visszament az asztalkához a második szendvicsért és a pohár sörért, aztán lement a kikötőbe, a napfény azonnal rátapadt a fejére, a tarkójára, a hátára, a lábikrájára, jobban érezte magát, végigment a stégen, a legszélén letette a poharat, leült, lábát a víz fölé lógatva, a nap sütötte a mellét, megszagolta a szendvicset, úgy érezte, mintha rég elfelejtette volna a kenyér és a sonka illatát, és most megint ráismert, mint aki hosszú betegség után tér magához, a szája megtelt nyállal, beleharapott a szendvicsbe, kellemes érzés ömlött el a szájpadlásán, sokáig rágta a falatot, ellenállt a mohó kísértésnek, hogy azonnal lenyelje, lassan akart enni, hogy a jó érzés sokáig tartson, de a mohóság, a sietség, a falánkság is kellemes érzés volt, mikor a szendvics elfogyott, kiitta a maradék sört, langyos volt, de hamisítatlan, barátságos, jóindulatú, zsebkendőjével megtörölte a száját és a kezét, s Fára és Bire nézett, hülyék! nevetséges kis hülyék! keresztülnéznek rajtam! kihúzta magát, és hangosan fütyülni kezdett delfinnyelven:
– Fa, szólj hozzám!
Fa jobbra-balra forgatta a fejét, és azt mondta:
– Ki fütyül?
– Én! Pa!
Fa közelebb jött.
– Ki tanított meg? Amikor elmentünk, még nem tudtál ilyen jól fütyülni.
– Delfinek. Más delfinek.
– Hol vannak?
– Majd meglátod őket. Ide fognak jönni.
Bi közelebb jött.
– Hím vagy nőstény?
– Egy hím és egy nőstény.
– Nem kellenek – mondta Bi.
– Miért?
– Nem kellenek.
– Előbb voltak itt, mint te.
– Nem kellenek.
Sevilla Fa felé fordult.
– Fa, miért nem fogadtad el a halat a kezemből?
Semmi válasz. Fa elfordította a fejét.
– Felelj, Fa.
Újra csend volt, majd Bi váratlanul azt mondta:
– Becsaptál bennünket.
– Én?
– Hagytad, hogy Ba elvigyen.
– Bob a tudtomon kívül vitt el benneteket. Én nem egyeztem bele.
– Ba azt mondta: beleegyezett.
– Bob olyasmit mondott, ami nem igaz.
– Ma is ott volt, amikor Ba elvitt bennünket, és Ma nem szólt semmit.
– Bob azt mondta Mának: Pa beleegyezett.
Ezek után hosszú csend támadt. Bi és Fa csak néztek, se nem barátságosan, se nem ellenségesen. Nem jöttek közelebb. Megmaradtak néhány méterre a stégtől. A párbeszéd alól már nem vonták ki magukat, de a kapcsolatot még mindig nem voltak hajlandók felvenni.
– Nahát, Bi – mondta Sevilla –, nem szólsz semmit? Azért fordult megint Bihez, mert tudta, hogy kettőjük közül ő a keményebbik. Bi oldalt hajtotta a fejét.
– Lehet, hogy Ba olyasmit mondott, ami nem igaz. Lehet, hogy te is olyasmit mondasz, ami nem igaz. Honnan tudjam?
– Én igazat mondok – felelte Sevilla. – Én szeretlek titeket. Hallgass ide, Bi, jusson eszedbe: Pa nevelte fel Fát. Pa adta Fát Binek.
– De Pa húzott válaszfalat Fa és Bi közé.
Sevilla döbbenten nézett rá. Ezt veti a szemére! Milyen szívós a női harag!
– Ugyan, Bi. Csak azért, hogy Fa megtanuljon angolul. Azután eltávolítottam a falat.
Egy kis szünet után Bi azt mondta:
– Most nem beszélek többet. Most úszom.
– Mondj egy szót angolul.
– Nem.
– Miért?
– Nem akarok többé az emberek nyelvén beszélni.
– Én sem – mondta váratlanul Fa.
– Miért? – kérdezte Sevilla Fához fordulva. Fa nem felelt.
– Miért, Bi?
Bi ránézett, előbb a jobb, aztán a bal szemével.
– Miért, Bi?
Jó néhány másodperc eltelt, mielőtt Bi válaszolt volna. Furcsa, de amikor rászánta magát a válaszra, már nem fütyült. Mit sem törődve a szembeszökő ellentmondással, emberi nyelven beszélt. Talán azt akarta kifejezni, hogy nem felejtett el angolul: csak azért nem beszél, mert nem akar.
És Bi sipítva, orrhangon, de nagyon tisztán és érthetően mondta:
– Az ember nem jó.
Ezzel hátat fordított, és úszni kezdett, körben az öbölben; Fa nem tágított mellőle.

*

Sevilla elfordult, Arlette ott állt mellette, biztosan végighallgatta az egész beszélgetést, s most szemrehányóan nézett rá, nem mondtad, hogy lejössz a kikötőbe, Sevilla rámosolygott, belekarolt, Arlette odahajolt, a nyakához dugta a fejét, néhány pillanatig nem mozdult, elengedte magát, képzeld el ezt a helyzetet, mondta Sevilla kis idő múlva, egy hivő imádja az istenét, aki csupa jóság, csupa igazság, csupa nemesség az ő szemében, és egyszerre csak rájön, hogy ez az isten aljas, hazug és kegyetlen, rámutatott Fára és Bire, hát ez történt velük, de azért mégis megnyilatkoztak, mondta Arlette, sikerült beszélned velük, ez is haladás, Sevilla megrázta a fejét, csak azért nyilatkoztak meg, hogy utána még jobban bezárkózzanak, legfeljebb annyit mondhatok, hogy nincs jogom feladni a reményt, iszonyatos megrázkódtatás érte őket, hallatlanul erős trauma, emlékezz csak, az ember jó, sima, és kezei vannak, vagyis az ember isten, és most, ha csak kinyitom a számat, máris gyanakszanak, hogy hazudok, és az őszinteségemet ezen a füttynyelven kell bizonygatnom, amelyet csak félig sajátítottam el, ők pedig bármely pillanatban véget vethetnek a beszélgetésnek, „most nem beszélek többet, most úszom”, tudod, hogy milyen Bi, hányszor megcsinálta ezt, ünnepélyesen eltávozik, és persze Fa, ez a nagy mafla, máris megy utána, elhallgatott, Adams telefonált, mondta Arlette, tudni szerette volna, hogy mi az eredmény, légy szíves mondd meg neki, hogy semmi újság, nem szeretem ezt a rádiózást, a rejtjeleket bárki megfejtheti, Arlette végigcsúsztatta ujjait a karján, és megfogta a kezét, Maggie felébredt, a dolgozószobában vár, beszélni akar veled, uram isten, mondta Sevilla,
Maggie egyenesen ült a széken, zilált hajjal, duzzadt szemmel, skarlátvörös arccal, komoly volt, feszült, eine Problematische, Sevilla leroskadt a karosszékébe az íróasztal másik oldalán, ólomsúlyokat érzett egész testében, felvette a ceruzáját, odahúzott egy papírlapot, rámeredt egy térbeli pontra Maggie homloka fölött, és semleges hangon így szólt: hát halljuk, Maggie, abban a pillanatban, mintha zsilipet húzott volna fel, rázúdult a szavak bugyborékoló áradata, Sevilla nem is kapálózott, hagyta magát elsodorni, lesütötte a szemét, figyelmesen nézte a papírlapra szegeződő ceruzahegyet, már évek óta nem figyelt oda, ha Maggie beszélt, a füle úgy működött, mint egy szűrő, csak a tényeket, az információkat, a tárgyi közléseket engedte át, és bezárult, mihelyt elkezdődött a téboly, Sevilla egy kört rajzolt a papírra, a körbe egy négyszöget, vajon mitől működik ilyen szűrőszerűen a fülem, honnan tudja, hogy el kell fordítania a kapcsolót, milyen módszerrel szelektál, miből ismeri fel, mielőtt még a tudatom megsúgná, hogy fölösleges odahallgatnom, mégis erőt vett magán, hogy odafigyeljen Maggie-re, fejest ugrott a szóáradatba, mint búvár a tengerbe, hogy legalább valamit felhozzon, mintának, a saját nevén jelentett be, szegénykém, milyen boldog volt, hogy a nevét viseltem, legalább egy estére, hát igen, a minta teljesen meggyőző, tudom már, hogy mi irányítja a fülemet: a hang, Maggie-nek nem egy hangja van, hanem kettő, a rendkívül ügyes, hivatása magaslatán álló titkárnő világos, tagolt hangja, és a téboly hangja, ez a vékony, sipító, természetellenes hang, a kislány hangja, aki serdülőkorában összeképzelte magát minden körülötte levő férfival, és erről azóta sem tudott leszokni, Sevilla felemelte a fejét, Maggie-re nézett, láthatólag mindegy neki, hogy odafigyelek-e vagy sem, tulajdonképp nincs is szüksége beszélgetőpartnerre, nem hozzám beszél, csak előttem beszél, nem egy igazi valakire van szüksége, hanem egy elképzelt valakire, hogy önmagáról beszélhessen, és azért kell önmagáról beszélnie, hogy kézzelfoghatóvá tegye, amit mond, hogy végül is hinni tudjon benne, mert tudomásul kell vennie, hogy igenis felelősség terheli, pardon?, kérdezte Sevilla felkapva a fejét, felelősség? miféle felelősség? na ugye, mondta Maggie, a tiszta és tagolt titkárnői hangján, nem is figyelt ide, különben mindegy, úgyse figyel rám soha, mindig megvan az a kellemetlen érzésem, hogy a levegőbe beszélek, bocsásson meg, mondta Sevilla zavartan, egy kissé fáradt vagyok, Maggie ránézett, és hirtelen elöntötte a gyöngédség, az igaz, hogy fáradtnak látszik, és azonkívül milyen édes, mint egy kisfiú, akit rajtakaptak, hát persze, Arlette egyáltalán nem neki való, túlságosan érzéki, nem elég gyöngéd, mindig csak a gorillaságot ébreszti fel benne, a vadembert, aki a legszívesebben mindig rávetné magát a nőre, meredő vesszővel, irtózom ettől a latin bujaságtól, emlékszem, az első évben szörnyűeket álmodtam róla, minden éjszaka előbújt a szobám sarkából, meztelenül, szőrösen, meredten, és csak jön felém, felfal azzal a fekete szemével, engem megbénít a rémület, barna keze letépi a pizsamámat, a mellem csupaszon kibuggyan, ő rám veti magát, összeroppanok a súlya alatt, annyira félek, hogy nem is ellenkezem, a felelősségemről beszélt, mondta Sevilla, kis ideig csend volt, Sevilla felemelte a fejét, Maggie lihegve nézte, eszelős szemmel, homlokán gyöngyözött a veríték, nem tagadhatja, mondta hirtelen sipító, rikácsoló hangon, mindent elkövetett, hogy elválasszon a vőlegényemtől, ó, nem hibáztatom, sőt mondhatnám, nagyon is jól megértem, hogy miféle ösztönöknek engedelmeskedett, a szavak moraja eltávolodott, átlépett egy határon, halkabb lett, elmosódott, Sevilla négyszöget rajzolt a legkisebb kör közepébe, és gondosan bevonalkázta, szegény lány, a tudat neurotikus beszűkülése, ez a szüntelen locsogás, képtelen másra gondolni, még öt nap van hátra január 13-ig, csak öt nap az évszázad döntő történelmi fordulópontjáig, aztán az emberek milliói, százmilliói talán meghalnak, a földgolyó itt áll a háború s talán a teljes pusztulás küszöbén, de Maggie számára mindez nem létezik, őt kényszerzubbonyba préseli a rögeszméje, kínpadra vonja a nemiség, kopogtattak az ajtón, Arlette gondterhelten bedugta a fejét, gyere le, drágám, Daisy és Jim megjött, és nem nagyon férnek össze Fával meg Bivel.

*

Sevilla az órájára pillantott. Hat óra. Még egy óráig világos van. A kikötőben látszólag nem történt semmi. Daisy és Jim a Caribee mellett nyúlt el a vízben, Fa és Bi az öböl túlsó oldalán. A két pár mozdulatlanul nézett farkasszemet. Időnként az egyik nőstény élesen elfüttyentette magát, amire a másik hasonlóképpen válaszolt.
Sevilla Arlette-hez fordult.
– Itt voltál, amikor Daisy és Jim megjött?
– Igen, Bi minden figyelmeztetés nélkül rávetette magát Daisyre, és beleharapott. Daisy nem hagyta magát, visszaharapta. A hölgyek csatáját Jim szakította félbe: néhányszor rásózott a farkával Bire, de nem harapta meg. Bi visszavonult.
– És Fa?
– Fa meg se moccant. Meghúzódott egy szögletben, és amikor Bi visszament hozzá, megdorgálta.
– És azóta?
– Női füttyök párbaja. Mindegyik azzal vádolja a másikat, hogy betört az ő területére. Látszólag területi vitáról van szó. Valójában csak Daisy ragaszkodik az öbölhöz, jobban mondva a Caribee-hoz. Fa és Bi csak nemrég érkezett, még nem érzik magukat otthon. Jim, a „vad” delfin, különösképpen betolakodottnak érzi magát. Igazi problémát tulajdonképp csak Bi jelent. Merő képmutatásból azzal vádolja Daisyt, hogy betört a területére. Az igazság az, hogy nem akarja eltűrni Daisyt.
– Gratulálok, Mrs. Sevilla: kiválóan mutatott rá a női magatartás rugóira – mondta Sevilla mosolyogva.
Megint a két delfinpár felé nézett, amint mozdulatlanul lebegtek a vízben, szemtől szembe. A fütyülés abbamaradt. Végül Sevilla azt mondta:
– Hagyhatnánk őket, ahogy vannak, de azt hiszem, veszélyes lenne. Amíg csak a hölgyek csatáznak, nincs nagy baj. De ha a két hím is közbelép, akkor nem tudom, mi lesz a vége. Körülbelül egyforma nagyok, és nagyjából a súlyuk is egyforma; szinte össze lehetne téveszteni őket, és bármelyik könnyen agyon tudná verni a másikat.
– Mit akarsz tenni?
– Kompromisszumot ajánlok nekik. Kiállt a stég végére, és fütyült egyet.
– Fa! Bi! Figyeljetek ide!
Egy ideig csend volt, majd Fa azt mondta:
– Figyelek.
– Nappal itt maradtok az öbölben – mondta Sevilla –, éjszakára átengeditek az öblöt a másik két delfinnek.
Fa és Bi alig hallható füttyöket váltott egymással, majd Fa néhány méterrel közelebb úszott Sevillához, és azt mondta:
– És mi hova menjünk éjszakára?
– Mutatok nektek egy barlangot, nem messze innen.
Fa visszament Bihez, és újra tárgyalni kezdett vele. Sevilla hiába hegyezte a fülét, olyan halkan fütyültek, hogy nem lehetett megérteni.
Fa megint előrelendült:
– Fa és Bi beleegyezik.
Majd hozzátette, nehogy valami félreértés legyen a feltételek körül:
– Nappal miénk az öböl. Éjszaka az övék.
– Úgy van.
– Te elviszel minket, és aztán értünk jössz?
– Úgy van.
– Hozol nekünk halat?
– Úgy van.
Fa megfordult, és Bire nézett.
– Jó – mondta Bi. – Akkor gyerünk.
Miután elfogadta az ajánlatot, láthatólag türelmetlenné vált, és szeretett volna minél hamarabb túllenni a dolgon.
– Hozom a csónakot – mondta Sevilla –, és elvezetlek benneteket.
Felsietett a betonozott lejtőn. Arlette alig bírt lépést tartani vele.
– Nem félsz kiengedni Fát és Bit a nyílt tengerre? Sevilla megrázta a fejét.
– Egy csöppet sem. Hallottad, mit mondott Fa: És mi hová menjünk éjszakára? Nyugtalanság volt a hangjában. Már nem szeretik az embert, de még nem tudnak meglenni nélküle.
– Igen – mondta Arlette. – Azt hiszem, igazad van. Nagyon meglepett Fa kérdése: Hozol nekünk halat? Érdekes. Azt megértem, hogy Fa, aki fogságban született, nem tud halászni, no de Bi?
Sevilla benyitott a sufniba.
– Peter – mondta –, használjuk a kisebbik csónakot?
– Sokáig?
– Egy jó órára.
– Egy óra hosszat még kibírja. De jó lenne, ha utána visszahoznák ide. Sok levegő kiment belőle. Azt hiszem, ereszt valamelyik szelep. Vagy a gumi, a varratoknál.
– Rendben van.
Sevilla Arlette-hez fordult:
– Várnál egy pillanatra? Mondanom kell valamit Maggie-nek.
Otthagyta őket, visszament a dolgozószobájába. Maggie még mindig ott ült, mozdulatlanul két keze a térdén. Az ajtó nyikorgására odafordult, és Sevillára nézett: a szeme valami furcsa magányosságot fejezett ki.
– Maggie – mondta Sevilla gyorsan, és be se lépett a szobába –, bocsásson meg, de most nem érek rá hosszasabban beszélgetni. De azért figyeljen ide, mit határoztam az előbb, mialatt hallgattam: maga holnap reggel elutazik Denverbe a nagynénjéhez néhány napra, hogy kipihenje magát.
– Nagyon sok a dolgom – mondta Maggie.
– Ne törődjön a dolgával.
– Ezt már ismerem – mondta Maggie csípős hangon. – Hiába beszél, nélkülem sehogy sem boldogul.
– Ne törődjön velem. Magának pihenésre van szüksége.
Nyomatékosan hozzátette:
– így döntöttem.
Maggie lesütötte a szemét, és megadó hangon mondta:
– Kérem. Elvégre maga a főnök.
Eltelt egy pillanat, Maggie kihúzta magát, felemelte a fejét, de nem nézett Sevillára, és éles, visító hangon mondta:
– Maga olyan, mint a strucc, azt hiszi, ha nem néz oda, már nincsenek problémák, amióta csak ismerem, mindig így csinált, engem feltesz a polcra, és hátat fordít a tulajdon boldogságának.
Becsapódott az ajtó, Sevilla már ott sem volt. Maggie a halántékához kapta a kezét, és szeméből kicsordult a könny.
– Meg se hallgat – mondta hangosan, és görcsösen felzokogott. – Soha nem akart meghallgatni!

*

Sevilla behúzta a jobb oldali evezőt, néhány csapást tett a bal oldalival, a kis gumicsónak orra elkerülte a stéget, a jobb oldali tömlő partot ért, és Arlette kiugrott a szárazföldre. Sevilla nem akarta felhívni az őrhajó figyelmét az ötlóerős kis motorral, inkább evezett, úgy vezette el Fát és Bit a barlangba: jó félórai út volt oda-vissza. Most kiemelték a csónakot a vízből, néhány méterrel odébb letették a betonra, majd visszamentek, és leültek a stégen. Már alkonyodott, de még langyos volt a levegő.
– Meg akarod mondani Adamsnak, hogy hol vannak?
– Nem.
– Miért?
– Elhatároztam, hogy lehetőleg minél kevesebbet mondok neki.
– És Peternek?
– Talán még veszélyesebb lesz a helyzet, és akkor jobb, ha nem tud semmit. Mármint Peter, de persze ugyanez vonatkozik Suzyra is. Maggie-t nem is számítom, holnap elküldöm Denverbe. Furcsa, szinte bűnösnek érzem magam vele szemben. Pedig nincs mit a szememre vetnem. Kivéve – tette hozzá, és egy kissé elnevette magát – rendkívüli türelmemet.
Daisy méltóságteljesen közeledett a vízben, kidugta a fejét, jóindulatú szemével ránézett Sevillára. Jim két méter távolságból követte. Úgy látszott, kezd felbátorodni:
– Ki ez a nőstény? – kérdezte Daisy. – Mit keresett itt?
– Már régóta hozzám tartozik. Elment, aztán visszajött. A hím is.
– Gonosz nőstény. Sevilla megrázta a fejét:
– Csak féltékeny.
Daisy eltűnődött ezen a válaszon, majd azt mondta:
– De hiszen nem vagyok egyedül. Nekem is itt van Jim. S mivel Sevilla csak vállat vont, de nem szólt semmit, hozzátette:
– Azt mondta, hogy tud az emberek nyelvén beszélni. Igaz ez? Arlette elnevette magát.
– Nagy sznob ez a Bi!
– Igaz, Pa? – ismételte meg Daisy. – Igaz, amit mondott?
– Igaz.
– De én nem vagyok buta.
– Nem, Daisy, nem vagy buta.
– Ma este meg akarom tanulni az emberek nyelvét. Ma este, Pa.
Sevilla elnevette magát.
– Azt sokáig kell tanulni, holnap és holnap és holnap. És ma este fáradt vagyok.
– Nem akarsz fütyülni?
– Nem. Fáradt vagyok.
– De este majd fütyülsz velem.
– Ma este fáradt vagyok.
Egy kis szünet után Daisy azt mondta:
– Bemész a házadba?
– Be.
– Máris?
– Igen.
Daisy félig kiemelkedett a vízből, és hatalmas fejét kitette a stégre Arlette és Sevilla közé. Mind a ketten simogatni kezdték. Erős kézzel simogatták, de vigyáztak rá, hogy hozzá ne érjenek a fecskendőnyíláshoz.
– Szeretlek, Pa – mondta Daisy behunyva a szemét.
– Én is téged.
– Szeretlek, Ma – mondta Daisy felsóhajtva.
– Én is szeretlek, Daisy – mondta Arlette.
Daisy már négy hónapja minden áldott este megismételte ezt a vallomást, és Arlette négy hónapja minden este meghatódott rajta. Ugyanazt a megindultságot érezte, kissé elszorult torokkal, valami hirtelen ellágyulást, valami szelíd bánatot, és maga sem tudta, miért, talán egy kis halálfélelmet is. Azt sem tudta, hogy e pillanatban miért érez olyan nagy szánalmat Daisy iránt. Hiszen nem volt benne semmi szánalomra méltó. Fiatal volt, erős, egészséges. Arlette felhúzta a vállát, mintha össze akarna roppanni a világ súlya alatt. Micsoda egy bolygó, micsoda emberek, micsoda förtelem! Isten tudja, miért szeretnek bennünket annyira ezek az állatok. Nincs bennünk semmi szeretetre méltó. Nem, nem, tette hozzá gondolatban, ezt nem kellett volna mondanom. Olyan vagyok, mint Fa és Bi, egy kalap alá veszem az egész emberiséget.
Pokoli berregés rázkódtatta meg a levegőt, úgy rémlett, a ház mögül jön, felnéztek, és abban a pillanatban felbukkant egy helikopter, mintegy ötven méter magasságban átröpült a kis kikötő fölött, egy gépfegyver lassú, erős hangon ugatni kezdett, Sevilla ledöntötte Arlette-et a stégre, és ráhengeredett, de nem rájuk céloztak, világosan látta a nyomjelző golyókat, amint felszöknek a tengerről, és hosszú tűzcsíkokat húznak a helikopter köré, ez azonban magasabbra emelkedett, megfordult és eltűnt a félhomályban.
– Gyere – mondta Sevilla –, magyarázatot kérünk.
Futva mentek fel a betonúton, de Peter már elébük is sietett, Adams jelentkezik, kiáltotta, Sevilla kifújta magát, miközben Peter ceruzával a kezében megfejtette a rejtjeles üzenetet. Amikor végzett vele, kitépte a lapot a noteszából, és átnyújtotta Sevillának.
B MINDENT TUD. MA ÉJJEL VESZÉLY, KÉREM, FOGADJA EL VÉDELMÜNKET A SZIGETEN.
Sevilla kivette a ceruzát Peter kezéből, és ezt írta:
ELÁRULTA MAGÁT A LÖVÉSEKKEL.
Peter áttette az üzenetet, továbbította, megkapta a választ, megfejtette, és odaadta Sevillának.
RIASZTÓLÖVÉSEK VOLTAK. B BOMBÁT DOBHATOTT VOLNA A KIKÖTŐRE. MEGISMÉTLEM AJÁNLATOMAT.
Sevilla ezt írta:
NEM. MAGAM VÉDEM MAGAM.
Peter átírta rejtjelekre, továbbította, majd felállt.
– A sufniban voltam. Azt hittem, magukra lőnek.
– Én is – mondta Suzy.
Sevilla nem felelt. A legutóbbi üzenet másik oldalára ezt firkantotta: Kapcsolja ki Al készülékét, és átadta a papírlapot Peternek. Peter bólintott és eltűnt. Sevilla a két nő felé fordult.
– Senki ne telefonáljon, és ne gyújtson villanyt. Hol van Maggie?
– A szobájában – mondta Suzy.
– Egyelőre otthagyjuk. Aztán eszünk valami hideget a teraszon, és a tetőn fogunk aludni. Hozzanak takarókat, kemény a beton.
– Kihasználom az időt, amíg világos van – mondta Suzy. – Elkészítem a szendvicseket.
Amikor kettesben maradt Arlette-tel, Sevilla belekarolt, és elindult vele a kikötőhöz vezető lejtős úton. Arlette halkan megkérdezte:
– Nem kellene szólni Peternek, hogy őrizze a kikötőt?
– Kellene, de nem merem. Szakértőkkel van dolgunk. Képesek felderíteni, hogy hol van Peter, és megölik, mielőtt még észrevenné őket.
– Megölik? – kérdezte Arlette tompa hangon. Sevilla ránézett.
– Bobot már megölték. Miért ne ölnék meg Petert? Vagy bennünket? Ezeknek nem számít egy emberélet. Sem egy, sem kettő, sem száz. Mindenre hajlandók lesznek, hogy elnémítsák Fát és Bit. És velük együtt minket. Január 13-a előtt.
– Január 13-a előtt? – mondta utána Arlette, és a szeme tágra nyílt az iszonyattól.
– 13-án jár le az ultimátum. Ha már kitört a háború, az igazságnak nem lesz semmi jelentősége. Vagyis öt napunk van még, hogy szóra bírjuk Fát és Bit.
– Úgy beszélsz, mintha előre tudnád, hogy mit fognak mondani.
Sevilla ránézett.
– Nem tudom. De sejtem. Hozzátette:
– És te is.
– Én is – mondta Arlette, szinte kínlódva.
Megborzongott, libabőrös lett, a verejték végigfolyt a hátán, és ugyanakkor érezte, hogy jéghideg a keze. Meg akarta dörzsölni, de reszketett mind a kettő. A háta mögé dugta, erőt vett magán, és fojtott hangon mondta:
– Gondolod, hogy jól tesszük, ha felmegyünk a tetőre?
– Igen, azt hiszem. Ha felhúzzuk a létrát, nem üthetnek rajtunk. A betonpárkány megvéd a lapos lövésektől. És ha nekünk is lőnünk kell, előnyös helyzetben vagyunk.
– Oké, kapitány úr – mondta Arlette mosolyogva.
De úgy érezte, hogy minden ereje elhagyja, a lába megpuhult, ájulás környékezte. Sevilla figyelmesen ránézett, átkarolta a vállát, és magához szorította. Arlette hagyta, a vállához dugta a fejét, és alig hallhatóan mondta:
– Ó, Henry, Henry...
– Gyere – mondta Sevilla –, készüljünk fel. Nem szabad begyulladni.
Valamivel később mindnyájan fent voltak a teraszon, az asztal körül, és szótlanul ettek a sűrűsödő alkonyaiban. Maggie teljesen összeroppant. Peter és Suzy nem kérdezett semmit. Némaságuk ezt jelentette: ha elvesztettük a bizalmát, ha már ahhoz sincs jogunk, hogy Fát és Bit lássuk, akkor ne is mondjon semmit, mi nem kérdezősködünk. Sevilla alig tudta kivenni arcuk fehér foltját az esti sötétben. Szeretettel nézett feléjük. Suzy, Peter: milyen sokat jelentettek neki. Bűnösnek érezte magát velük szemben, nem azért, mert hallgatott, hanem azért, mert veszélybe sodorja őket, pedig csak most kezdenek élni. És Michael?, gondolta. Michael a börtönben. Micsoda paradoxon: talán egyedül ő marad életben mindannyiuk közül.
– Peter – mondta halkan –, miféle fegyvereket adtak?
– Egy golyószórót, egy géppisztolyt, négy M 16-ost és kézigránátokat.
– Ki tud fegyverrel bánni?
Peter, Suzy és Arlette felemelte a kezét.
– Maga is, Suzy?
– Sokszor lőttem célba távcsöves puskával.
– Én is – mondta Arlette.
– Lényegében ez is ugyanaz. Peter, a géppisztolyt vagy a golyószórót?
– Mindegy.
– Jó, hát akkor azé lesz a golyószóró, aki épp őrségen van. A fényszóró működik?
– Igen.
– Szükség lesz rá. Sötét ruhát vegyenek fel. Hozzanak takarókat, mindenkinek kettőt, zseblámpákat, innivalót, távcsövet, esőköpenyt, és természetesen hozzák fel a rádióadót is.
Mindannyian hallgattak.
– Mikor rendezkedünk be? – kérdezte Peter egy pillanat múlva.
– Mihelyt leszáll az éjszaka.

*

Sevilla érezte, hogy megrázzák, kinyitotta a szemét, nem látott semmit, sötét volt az éjszaka, a füle mellett Peter hangját hallotta, négy óra van, professzor úr következik, minden rendben, egy ideig csend volt, aztán Peter halk, alig hallható hangja azt mondta: ha csakugyan felébred, én lefekszem, komikus, hogy az embernek milyen nehezére esik nyitva tartani a szemét a sötétben, adja ide a golyószórót, a géppisztoly ott van a gumimatrac mellett, vezessen oda, mondta Sevilla, félek, hogy eltévedek, tapogatózott maga körül, megfogta a fegyvert, bal kezét kinyújtotta arrafelé, ahonnan Peter hangját hallotta, de nem talált semmit, még jobban kinyújtotta a karját, végigsöpört a levegőben, megtalálta Peter vállát, a karja lejjebb csúszott a kezéig, érezte, hogy előrehúzzák, hat lépést tett előre, aztán megbotlott a gumimatracban, Peter elengedte, Sevilla érezte arcán a leheletét, a géppisztoly a párkánynak van támasztva, vigyázat, kibiztosítottam a zavart, a reflektor itt van bal felé, körülbelül egy méterre, ha kinyújtja a karját, eléri, Sevilla elengedte Peter kezét, egy kissé megingott a lábán, Peter halkan tovább magyarázott, Sevillát már csak ez a feszült suttogás kötötte a világhoz, furcsamód irreálisnak érzett mindent, mintha nem is ő, hanem valaki más élné át ezt a pillanatot, néhány perc múlva azt fogja képzelni, mondta Peter, hogy a Caribee sötétszürke alakját látja, amint kiválik a fekete háttérből, de ez csak képzelődés, én is hamar rájöttem, biztos benne, hogy teljesen felébredt? Sevilla hasra feküdt a gumimatracon, menjen aludni, Peter, nincs semmi baj, hallotta Peter távolodó lépteit, majd a takarók halk zizegését, aztán a csend ismét átcsapott fölötte, a sötétség hirtelen még feketébbnek látszott, a levegő nem mozdult, a tenger olyan nyugodt volt, hogy még a stéghez ütődő hullámot sem lehetett hallani, január 8-a van, és milyen enyhe az idő, Sevilla mozdulatlanul feküdt az éjszakában, flanellnadrág és pulóver volt rajta, a levegőben alig érződött egy kis nedvesség, egy kis párás langyosság, a tető betonja azonban még sugározta a nappali meleget, a levegőben jód és só szaga érződött s a sziklák száraz, embertelen, halott illata, milyen megszokott éjszaka volt a tegnapi, ha nyolcvanéves koráig élne, akkor lássuk csak, mennyi ideje volna hátra, kilencezer-huszonöt nap és ugyanannyi éjszaka, nem valami sok, még a legoptimistább számítás szerint sem, de hát hol van már ez, minden eldőlt, amikor tegnap megértette, milyen óriási kockázatot vállalt Goldstein közvetítő minőségében, akkor döntötte el, hogy igent mond, és még aznap este, miután B helikoptere átrepült a sziget fölött, az élet közönséges napját minden átmenet nélkül felváltotta ez az éjszaka, amely talán az utolsó, eh, nem is vagyok úgy megrendülve tőle, nem az a fontos, hogy az ember mindenáron éljen, hanem hogy tudja, miért hal meg, ha ma éjszaka megölnek, miből lehet majd megállapítani, hogy az életem siker volt-e vagy kudarc, ki lesz rá a tanú? mi lesz a kritérium? a dicsőség? de hiszen a dicsőség nem egyéb, mint a szemtelen szemfényvesztők, a tehetségtelen színészek, a szűk látókörű politikusok, a sarlatán tudósok jutalma, no igen, én legalább elmondhatom, hogy véghezvittem valamit, én vagyok az az ember, aki megtanította beszélni az állatokat, de azt hiszem, Prométheusz is lelkendezett, amikor megajándékozta az embereket a tűzzel, pedig még nem tudta, mit kezdenek majd vele, a Vihar-ban az emberállat azt mondja Prosperónak: „Beszélni tanítottál: legalább tudok most káromkodni”,(73) emlékszem, mennyire hatott rám ez a mondat, amikor először olvastam, ijesztő erővel ugrott ki a szövegből, benne volt az egész emberi sors, az ember, aki mindent megront, mindent bemocskol, akinek a kezében minden jó rosszra válik, a mézből epe lesz, a kenyérből hamu, és én is, én is elmondhatom: Uram, megtanítottam beszélni az állatokat, és az emberiségnek csak annyi haszna van belőle, hogy most legalább egy újabb fegyverrel pusztíthatja el önmagát, Sevilla jobb keze a fegyver agyán nyugodott, a cső a tető párkányán, de ha valami gyanús zaj hallatszik, hova célozzon? mire lőjön? persze, felgyújthatja a reflektort, de akkor elárulja magát, maga is célpont lesz, micsoda marhaság, a sötétben tehetetlen, világosban őt ölik meg, csakugyan ijesztően fekete volt az éjszaka, sehol semmi derengés vagy világosabb szürke árnyalat, ilyen a világ, ha száznegyvenmillió amerikai alszik, fekete, üres, alaktalan, jó modellje az atomháború utáni világnak, amelyből már eltűnt a fortyogó emberi élet, alig lehet elképzelni, a földgolyó emberiség nélkül, nem marad egy árva lélek, aki visszaemlékezne rá, hogy milyen csodálatos dolgokat vittek véghez az emberek, milyen vallásokban hittek, milyen tömeggyilkosságokat követtek el, azt sem írja meg senki, amelyet most készülnek elkövetni, mert nem lesz történész, a keresztényeket irtózattal töltheti él az a gondolat: Isten megteremti az embert, az ember pedig elpusztítja önmagát, megfosztja Istent a teremtményétől, de irtózhat a hitetlen is, ha az ember földi reményeinek jóvátehetetlen elfecsérlésére gondol, az egyéni halál tulajdonképpen semmi, legalábbis sokan bele tudnak nyugodni, például a vietnami, aki a hazáját és méltóságát védelmezi, vagy akár egy amerikai katona, aki szakmai kockázatnak fogja fel, minden ideológia nélkül (ezzel is bizonyítva, hogy milyen kevésre becsüli az életét), de hogy az egész fajta elpusztul, és semmi se marad abból, amit alkotott, még utódai se maradnak, ez a gondolat elviselhetetlen, ezt senki sem képes végiggondolni, és éppen itt a veszély, senki sem hisz benne, még azok sem, akik a háborúba taszítanak bennünket, nem tudják elképzelni, hogy ők is elpusztulhatnak, nekik a halál mindig a mások halála, Sevilla rátette bal kezét a párkányra, és a jobb kezével meggyújtotta a zseblámpáját, az óra számlapja vakítóan, szembántóan ugrott ki a sötétből, Sevilla hunyorgott, öt óra, most már nem jönnek,
úgy látszik, elszunnyadt néhány pillanatra, talán néhány percre, felriadt, hallott valamit, mintha egy kis hullám könnyedén hozzáütődne az útjában álló akadályhoz, talán a szél volt, talán csak Daisy vagy Jim a kikötőben, a delfinek mindig elég nyugtalanul alszanak, még álomban vagy félálomban is folyton úsznak, függőleges irányban is szüntelenül mozogniuk kell, hogy szabályos időközökben feljöhessenek lélegzeni, Sevilla fülelt, de a látás segítsége nélkül szinte lehetetlen volt megállapítani, hogy merről jön a hang, hallotta maga mellett a tetőn az alvók lélegzését, ráeszmélt, hogy ezt már kezdettől fogva hallja, csak nem figyelt oda, elhárította magától ezt a hangot, nem volt jelentősége a számára, nem törődhetett vele, most pedig, ahogy minden erejéből megfeszítette a hallását, a lélegzések ritmustalan, kusza hangversenye hívatlanul is elárasztotta a fülét, éppoly erősen és idegesítően, mint a zavaró rádióhullámok, megint valami csobbanásféle hallatszott, de nem biztos, hogy a kikötőből, talán csak a sziget valamelyik pontján vagy körülötte mozgolódott a tenger, hogy kihasználva a sziklák legapróbb hasadékát és a víz legcsekélyebb nekilódulását, valami pici robbanásban törjön ki, Sevilla bal felé nyújtotta a kezét, megtalálta a reflektort, kitapogatta a kapcsolóját, de nem, talán nem a kikötőben vannak, hanem a hátam mögött, a ház mögött, akkor elég, ha csak egyet villan a reflektor, és megtalálnak, én nem látom őket, de ők engem igen, egy jól irányzott kézigránát és kész, Sevillában nőtt a feszültség, idegei vibráltak, tenyerét elöntötte az izzadság, de ugyanakkor nyugodtnak érezte magát, tiszta maradt a feje, bal keze mutatóujját nem vette le a kapcsolóról, figyelt, most már nem az alvók lélegzése zavarta, hanem egy közelebbi, erősebb, ritmikusabb hang, a tulajdon szívdobogása, amely tompán lüktetett a bordái mögött, és egészen a halántékáig elhatott, nem volt átmenet, az éjszaka néhány pillanat alatt megenyhült, veszített a feketeségéből, s most semmi kétség, csakugyan a Caribee alakját látta, a sötétszürke árbocot fekete alapon, két elég erős csobbanást hallott egymás után, tisztán ki tudta venni, de honnan jön ez? a hátam mögül? a stég felől? a Caribee mögül? ujja ránehezedett a kapcsolóra, nem tudta elszánni magát, hogy megnyomja,
egyszerre csak két óriási, vakító lángcsóva világította be a kikötőt, aztán két robbanás hallatszott, olyan erővel, hogy Sevilla érezte, amint a ház megremeg alatta, a bal kezét mintha erősen megrántották volna, és azzal vége volt, felgyújtotta a reflektort, a Caribee eltűnt, hangokat hallott maga mögött, de nem fordult meg, csak odakiáltott, ne álljatok fel! kússzatok a párkányhoz! tüzelni kezdett, hosszú sorozatokat eresztett a golyószóróból közvetlenül a stég mellé, mire lő?, ordította Peter a fülébe, Sevilla le se vette a kezét a fegyverről, úgy kiáltotta vissza, a kikötőcsatornára! csak azon át juthatnak ki! két sorozat között hallotta, amint a jobb oldalán szárazon, élesen, türelmetlenül kattognak az M 16-osok, bámulatos gyorsasággal jött fel a nap, Sevilla inkább csak sejtette Arlette-et a jobb oldalán, Maggie-t a balján, Maggie, maradjon a reflektornál, hogy elolthassa, ha szólok, ugyanakkor felugatott egy nehézgépfegyver, az első nyomjelző golyók a szűk kikötőcsatorna bejáratától elég messzire csapódtak be, aztán ide-oda cikáztak a csatornában, Adams akcióba lépett, nem zavarjuk a reflektorral?, kiáltotta Peter, Sevilla elengedte a ravaszt, nem, nem hiszem, de lépjen érintkezésbe vele, intett Suzynak, és Suzy abbahagyta a lövöldözést, különben sem volt értelme, a nehézgépfegyver lelkiismeretesen vonalkázta a csatornát, egyre szaporodtak az átlós tűzcsíkok, előre-hátra, előre-hátra, de milyen hatása lehet ennek? milyen mélységben vesztik el erejüket a golyók? Sevilla fájdalmat érzett a bal kezében, véres volt, megduzzadt, sajgott, megsebesültél?, kérdezte Arlette ijedten, nem, felelte Sevilla körülnézve, kinyújtotta a karját, felvett a földről egy roncsdarabot, semmi, mondta keserű gúnnyal, csak a szegény Caribee-nak egy szilánkja, Peter odakiáltott a háta mögül, Adams azt mondja, oltsam el a fényt, és menjek le körülnézni, mit csináljak? menjen, menjen, mondta Sevilla fáradtan, úgyis elmúlt már a veszély, mit nézzen körül? mit láthat? senki sem szólt, amíg Peter vissza nem jött, a napfelkeltével együtt a köd is kezdett felszállni, olyan volt, mintha az éjszaka sötét, vattás rongyokra szakadna, egy pillanat múlva Peter magas alakja megjelent a betonjárdán, lassan jött, amikor a teraszra ért, felnézett Sevillára, a hajnali szürkületben sápadtnak, dúltnak látszott az arca, és elcsukló hangon mondta:
– Fa és Bi... mind a ketten.
– Mi van velük?
– Cafatokra tépte őket. Arlette kiegyenesedett:
– De hát ők nem...
Sevilla keményen megszorította a csuklóját, mire elhallgatott.
– Értesítse Adamsot – mondta Sevilla.

14.

Adams a stégen állt, két kezét zsebre vágva, fejét lelógatva, nem ért rá megborotválkozni, s az álla és az arca piszkosnak látszott. Ami egykor a Caribee volt, most alaktalan roncsok formájában hevert a víz alatt, vagy úszott a víz színén. A szeszélyes robbanás szilánkokra törte az árbocot, de az alumínium teakonyha oly érintetlenül, oly ragyogóan feküdt három méter mélységben, mintha éppen most szerelték volna fel; két kesztyűs búvár azzal foglalatoskodott, hogy a tenger fenekéről felhozza és a stégen leterített ponyvára kirakja a delfinek maradványait. Bár a nap csak nemrég kelt fel, s a levegő még friss volt, a tetemek émelyítő, édeskés szagát alig lehetett elviselni. A búvárok megpróbálták összeállítani a két testet a maradványokból, mintha valami összerakós játékkal szórakoznának. Peter ott állt mellettük, szintén kesztyűsen, s ha tévedtek, lehajolt, és kiigazította őket. Fehér ingében és a szája elé kötött gézzel olyan volt, mint egy sebész.
– Csak két testet látok – mondta Adams egy idő múlva. – Hol van Daisy?
Sevillának megrebbent a szeme.
– Tegnap este, amikor hazajött, Bi megharapta és megverte.
– És elmenekült? Minden rosszban van valami jó. De a robbanás biztos nagyon megijesztette, úgyhogy nem fogja egyhamar viszontlátni.
Sevilla bólintott, de nem szólt semmit. Néhány pillanat múlva azt mondta:
– Azt hiszem, békaemberekkel dolgoztak.
– Jöjjön – mondta Adams. – Ne maradjunk itt. – Néhány lépést tettek a ház felé. Adams megállt, és azt mondta:
– Mit szól mindehhez Peter, Suzy és Maggie?
– Semmit se értenek belőle, és eddig még nem kérdeztek semmit. Maggie ma reggel elutazik Denverbe.
– Nagyszerű. Jobb, ha kimaradnak az egészből. Aztán hozzátette:
– A támadóknak egyébként megtaláltuk a holttestét. Ketten voltak.
Sevilla összerezzent.
– Megtalálták a holttestüket! Remélem, hogy nem mi... Adams halványan elmosolyodott, amitől borostás arca még soványabbnak és keményebbnek látszott.
– Nyugodjék meg. A mi kaliberünk. Nem a maga konfettije. Halkan hozzátette:
– Hallatlan bátorság, ha meggondolom! Tudták, hogy őrizzük a csatornát. Nem sok esélyük volt rá, hogy utána ép bőrrel megússzák.
Aztán mintegy összefoglalta a történteket:
– Az első összecsapás mérlege: két delfin, két ember.
– Szörnyűség – mondta Sevilla, összeszorítva a fogát.
– Képtelenség. És az benne a legképtelenebb, hogy B éppúgy meg van róla győződve, mint mi, hogy jól szolgálja az Egyesült Államokat. Árulónak tart bennünket. Mi meg őrültnek tartjuk őt: szerintünk esztelenül alábecsüli a csapásokat, amelyeket a kínaiak ránk mérhetnének.
Sevilla ránézett.
– Fa és Bi vallomására ugyan nem hivatkozhatik, de azért közölhetné az elnökkel a gyanúját, hogy véleménye szerint mit csináltattak velük.
– Ez már megtörtént.
– És a Fa és Bi elleni merényletről is tájékoztathatná, minthogy ez megerősíti a gyanút.
– Tájékoztatni fogjuk. De nem hinném, hogy sokat érne vele. Politikai téren a gyanú még nem fegyver. Az elnökre ebben a pillanatban irtózatos nyomás nehezedik. És semmivel sem tud védekezni ellene. Még a közvéleménnyel sem. Hallotta a Gallup Intézet legújabb jelentését?
– Nem.
– Tegnap este mondta be a tévé. Az amerikaiak ötvennyolc százalékának nincs kifogása ellene, hogy háború legyen Kínával.
– Ijesztő.
Adams arcán ismét megjelent az a halvány mosoly.
– önkéntes hullajelöltekben nincs hiány.
– Szeretnék kérdezni valamit – mondta Sevilla, rámeresztve fekete szemét. – A kollégái kivétel nélkül úgy vélekednek ezekről a dolgokról, mint maga?
Adams láthatólag tétovázott.
– Dehogy. Nálunk két irányzatot lehet megkülönböztetni, még a legfelsőbb szinten is. És a kettő közül az egyik magáévá teszi B álláspontját.
– Akkor tehát nincs kizárva, hogy a maga környezetében akadtak olyanok, akik állandóan tájékoztatták B-t Fáról és Biről?
– Sajnos nincs kizárva – mondta Adams lecsukva a szemét.
Aztán felnézett, s egy pillantást vetett a kis kikötőre és a búvárokra, akik munkájuk végeztével épp kijöttek a vízből.
– Na jó – mondta. – Most már úgyis mindegy.
Sevilla ránézett. Adams arcán valami nagy fáradtság, keserűség s ugyanakkor valami furcsa megkönnyebbülés látszott. A világbéke odavan, de ő legalább megkötheti a maga kis különbékéjét B-vel. Két delfin, két ember, semmi az egész: egy kis összekoccanás két állami szerv között. B győzött, s minthogy övé a győzelem, Adams most már nyugodtan csatlakozhatik a többséghez. A főnökeit követve. A legtisztább lelkiismerettel.
– Szóljak a rendőrségnek? – kérdezte Sevilla egy idő múlva.
– Isten őrizz – mondta hevesen Adams. – Fa és Bi eltűnését titokban kell tartani. Hozzátette:
– Egyébként én már érintkezésbe léptem a rendőrséggel, és tájékoztattam a lövöldözés okáról: rajtaütöttünk egy castroista diverzáns-különítményen, amely be akart hatolni a Florida Keysbe, és megsemmisítettük.
S minthogy Sevilla nem szólt semmit, hozzátette:
– így persze nem követelhet kártérítést a biztosítótársaságtól a Caribee-ért. De talán mi hatóságilag tehetünk valamit. Sevilla megvetően végigmérte.
– Nem kérek semmit.
– Maga az örök Don Quijote, Sevilla.
S minthogy Sevilla nem felelt, még azt mondta:
– Csináltatok néhány fényképet a halott delfinekről, aztán elmegyek. Meg akarja tartani a fegyvereket?
– Ahogy gondolja.
– Jó, hát maradjanak itt, legalábbis egyelőre, bár véleményem szerint most már nincs semmi veszély.
– Az őrszolgálatot is megszünteti a sziget körül?
– Természetesen. Azt hiszem, most már nincs rá szükség.
Egy kis szünet után hozzátette:
– Ha már fegyverekről beszélünk, tudja, mit csinálnék én ezzel a szigettel és a maga vagyonával? Építtetnék egy atomóvóhelyet, ide, a sziklák közé. Lesz, ami lesz: több mint valószínű, hogy maga életben marad.
Sevilla ránézett: micsoda cinikus felfogás! És milyen természetesnek tartja Adams! Száz, százötven, kétszázmillió amerikai megdögölhet a legszörnyűbb körülmények között, de én életben maradok. Mert pénzem van. Azt tehetek a pénzemmel, amit akarok, például arra fordíthatom, hogy megmentsem az irhám, miközben a többiek mind elvéreznek. És az egész Amerika helyeselné, amit teszek: az egyéni jogok és a vállalkozási szabadság nevében.
– Szabadítsam meg a hulláktól? – kérdezte Adams közönyös hangon.
Sevillának megrebbent a szeme.
– Nem.
– Mi a szándéka? A tengerbe dobja őket?
– Nem.
– Miért?
– A cápák miatt. Nem szeretném, ha a cápák felfalnák őket. Hozzátette:
– Leöntöm benzinnel, és elégetem.
– Mintha buddhista szerzetesek volnának – mondta Adams, elnevetve magát. Sevilla elfordította a fejét.
– Bocsásson meg – mondta Adams. – Elfelejtettem, mennyire ragaszkodott ezekhez az állatokhoz.

*

Peter máglyát rakott a nappaliban maradt fahasábokból (mindent a szárazföldről kellett hozatni, még a fát is), a sziget legtávolabbi csücskét választotta, amelyet a ház megvédett a széltől, egyébként sohasem jártak erre, nem volt itt semmi, csak hegyes sziklák és zátonyok, viharos időben szüntelenül örvénylett körülöttük a víz, nyers gyapothoz hasonló, piszkosfehér tajtékcsomókat hagyott a hasadékokban, többször kellett fordulnia a fémtalicskával, amíg átszállította a két test maradványait, és mindent kilapátolt a tűzifára, Sevilla sápadtan, az ajkát összepréselve két kanna benzint öntött a halomra, aztán meggyújtott egy hosszú fenyőgallyat, nyújtott karral odadugta a máglya aljához, gyorsan elengedte, a láng ijesztő erővel lobbant fel, emeletnyi magasra csapott, az olaj iszonyatosan sisteregni kezdett, égő zsírcseppek lövelltek több méter távolságra, Peter és Sevilla elhúzódott, a máglyáról sűrű gomolyokban szállt fel a füst, feketén, olajos-kék árnyalatokkal, a szél elfújta tőlük, de orruk-szájuk mégis megtelt az égő hús és zsír émelyítő szagával, Sevilla látta, hogy Peter kinyitja a száját, mintha szólni akarna, de nem hallott semmit, a ropogás és a sistergés elfojtotta a hangot, Sevilla lehunyta a szemét, az időgép visszaröpítette a múltba, H. C. Sevilla kapitány, az amerikai hadsereg tisztje, aki tolmácsként teljesített szolgálatot Nürnbergben, a per idején, elborzadva hallgatta a tanú vallomását, a culmhofi SS-Sturmbannführer hosszas kísérletezés után rájött az elégetés legelőnyösebb módszerére és az árkok eszményi méreteire, hosszúság ötven méter, szélesség hat méter, mélység három méter, az árok fenekén kis csatornákat ásatott, amelyek egy gyűjtőtartályba vezették az emberi zsírt, lenyűgöző volt a teljesítmény, huszonnégy óránként nyolcezer hulla, vagyis sokkal több, még ilyen egyszerű módszerekkel is, mint az anyavállalat óriási krematóriumában, ennyit a Birkenau-Auschwitz kombinát hatalmas, modern halálgyára sem produkált, pedig ott a csúcsforgalomban, amikor igen kevés idő alatt kellett megoldani négyszázezer magyar zsidó füstté változtatását, nemcsak az óramű pontosságával működő futószalagot vették igénybe (attól a pillanattól fogva, hogy kétezer zsidó belépett a gázkamrába, egyetlen másodperc sem veszett kárba, amíg füst alakjában el nem hagyták az üzemet, miután a futószalag egyes állomásain szigorú rendben a helyére került minden melléktermék: ruhák, gyűrűk, aranyfogak, haj, szappangyártásra alkalmas zsiradék), hanem olykor, de csakis kivételesen sürgős esetekben, vagy fél tucat árkot is ástak a culmhofi minta szerint, de nem szívesen, rossz lelkiismerettel, mert ez a kisipari módszer elfecsérelte a melléktermékeket, Rudolf Hoess SS-Obersturmbannführer kifejezéstelen szemmel nézett a bíróságra, és fakó hangon mondta: 1941. június 30-án a Führer elrendelte a zsidókérdés végleges megoldását, én személy szerint, elnök úr, csak másfél millió zsidót gázosítottam el, de ha figyelembe vesszük a kisebb megsemmisítő segédtáborokat is, Culmhofot, Wolzeket, Treblinkát, akkor a teljes szám hatmillióra emelkedik, civilek, nők és gyerekek, akiket 1941-től 1945-ig letartóztattak, megkínoztak, csupaszra vetkeztettek, kiéheztettek, elgázosítottak, elhamvasztottak, az auschwitzi zsidó szállítmányoknak elsőbbségük volt az egész Harmadik Birodalom területén, még a keleti frontra szánt hadianyag- és élelmiszerszállítmányokat is megelőzték, Hitler feltétlen elsőbbséget biztosított a történelem legnagyobb fajirtásának, Sevillának elszorult a szíve, hirtelen elöntötte a szégyen, de mi ezt is lepipáljuk, nem is kevéssel, egy harmincöt kilométer magasságban robbanó hidrogénbomba akkora hőt fejleszt, hogy százötven kilométeres sugarú körzetben szénné ég minden, ha ugyanebben a magasságban négy hidrogénbomba robban fel egyszerre, akkor százötven négyzetkilométeren teljesen elpusztul az élet, egyetlen kobaltbomba radioaktív felhője Nagy-Britannia területének háromszorosát képes sivataggá változtatni, számításaink szerint, uraim, mindössze harmincezer megatonnára van szükség, hogy megsemmisíthessünk hétszázmillió kínait,
jöjjön, mondta Sevilla, Peter karjára téve a kezét, menjünk innen, Peter rátette a lapátot a talicskára, háttal állt oda, mintha befogná magát a rudak közé, és húzni kezdte a talicskát a sziklás talajon, még a ház előtt megállt, kiegyenesedett, és Sevillára nézett, kérdezhetek valamit? Sevilla szembefordult vele, és komoly szemmel visszanézett rá, ha jól sejtem, hogy mit akar kérdezni, inkább ne kérdezzen semmit, most úgysem válaszolhatok, gondolhatja, hogy nem azért, mintha nem bíznék magában, csak nem akarom, hogy baj érje, se magát, se Suzyt, de hát professzor urat nem fenyegeti veszély?, kérdezte Peter, Sevilla elhúzta a száját, Adamsnak az a véleménye, hogy nem, nincs tovább, megelégednek a delfinekkel, de nekem azt súgja valami, hogy téved, Peter kifeszítette a vállát, hát akkor miért ne osztozhatnék én is a veszélyben? Sevilla felemelte a kezét, nem kell osztoznia benne, de segíthet, hogy elkerüljem, hogyan?, kérdezte Peter hevesen, úgy, hogy megteszi, amit mondok, és nem kérdez semmit, hát ez jó!, mondta Peter, mi egyebet csináltam mostanáig, megtettem, amit mondott, és nem kérdeztem egy szót sem, Sevilla a vállára tette a kezét, és rámosolygott, úgy van, továbbra is csak ezt kívánom, ide hallgasson, Peter, múlik az idő, hajlandó segíteni? a következőket keli tennie, leengedte a kezét, először is beül a csónakba, kiviszi Maggie-t a szárazföldre, és felülteti egy repülőre, Suzy is magával megy, másodszor, a szárazföldön jól körülnéz, hogy nem követik-e, tartsa nyitva a szemét, nagy szakértőkkel van dolgunk, akkor is elkapják a szökevényt, ha más-más eszközzel menekül, harmadszor, kap egy csekket a saját nevére, ezt beváltja a bankjában, Peter felhúzta a szemöldökét, miért az én nevemre, miért nem a professzor úr nevére, meghatalmazással, mint rendesen? azért, Peter, mert a maga bankszámláját biztosan nem figyelik, az enyémet pedig attól tartok, hogy igen, azért, mert nem bízom a bankok diszkréciójában, végül pedig azért, mert a csekk igen nagy összegre szól, most már meg van elégedve?
Amikor Sevilla a barlang felé tartva kiért a csatornából, behúzta az evezőket, az egyiket lefektette a csónak hátuljában, a másikkal pedig állva dolgozott tovább, Arlette a kis gumicsónak orrában ült, és vigyázott, hogy kétoldalt bele ne ütközzenek a sziklafalba, a csónak néha megrekedt, kis híján keresztbe állt, Sevilla így tett meg vagy húsz métert, aztán elkiáltotta magát: lökd el! Arlette teljes erejéből ellökte a faltól, Sevilla gyors csapásokkal evezett, a csónak szinte helyben megfordult, ár ellenében besiklott egy boltozatos, sötét üregbe, amelynek látszólag nem volt kijárata, előttük nyirkos, kagylókkal és mohával borított sziklafal emelkedett, körülbelül tíz méter távolságra, elállta az utat, de mielőtt odaértek volna, Sevilla ismét fordított egyet a csónakon, ezúttal balra, és továbbhaladt a szűk folyosóban, amely olyan alacsony volt, hogy le kellett guggolnia, most már nem lehetett evezni, Arlette a csónak orrában felgyújtotta az erős fényű zseblámpát, Sevilla kitárta a karjait, és két kezével a falakra nehezedve hajtotta előre a csónakot, hallatszott a víz csobogása, a csónak gumitömlői időnként aggasztó zörejjel súrlódtak a kiszögellésekhez, Sevilla lassított, folyton attól félt, hogy a csónak beszorul két szikladarab közé, Arlette hallotta a szuszogását a félhomályban, ez volt a legnehezebb, a legizgalmasabb pillanat, aztán Sevilla halkan megszólalt: jól van, a csónak beért a barlangba, megperdült a tengelye körül, mintha a folyosó kiköpte volna magából, kerek, alacsony, tágas üregbe kerültek, olyan szabályos boltozata volt, mint egy várkastély pincéjének, a mennyezet tökéletes hengerpalást, bár néhol repedések látszottak rajta, kékeszöld világosság szűrődött be a csatorna felől, a barlangot csak az egyik fal vastagsága választotta el a csatornától, és mégis több mint harminc percbe tellett, amíg idejutottak a folyosók útvesztőjén, Sevilla újra felállt, evezett, miközben Arlette lassan végigjáratta a lámpa fénykörét a víz felszínén, nem látták se Fát, se Bit, mindent betöltött a sötétség és a csend, a víz nyugodt volt, fekete, egynemű, csak az előrenyomuló csónak orrától vetett apró ráncokat egészen a falakig, Fa! Bi!, kiáltotta Sevilla szorongó hangon, hangja öblössé vált, visszaverődött a boltozatról, majd ismét bezárult a csend, csak az evezőről lehulló vízcseppek percegése hallatszott, lehetetlen, hogy elmentek volna, mondta Sevilla, nem tudom elhinni, még akkor sem, ha megijedtek, Arlette feléje fordult, ahogy a lámpáját a vízen járatta, nyújtott karral, Sevilla jól látta két méterrel maga előtt a karcsú, sötét sziluettet, baloldalt pedig óriásira felnagyított árnyékát a falon, csak nem arra gondolsz, hogy talán megölték őket a békaemberek? nem, nem, mondta Sevilla, azok sehogy se találhattak ide, erről a barlangról nem tud senki, nappal is nagyon nehéz idejutni, éjszaka pedig lehetetlen, de hátha Fa és Bi éjszaka kimerészkedett egészen a csatornáig, mondta Arlette, Sevilla megrázta a fejét, nem nagyon valószínű, mondta néhány pillanat múlva, de még akkor is, a hangradarjukkal már messziről megérezték volna a békaembereket, a sötétben is, azok viszont semmiképpen sem tudhatták róluk, hogy itt vannak, egyébként ezek a békaemberek csak végrehajtó közegek voltak, megkapták a maguk határozott, pontosan körülírt parancsát: pusztítsanak el mindent, ami a kikötőben van, a többi nem érdekelte őket, jó, mondta Arlette, akkor Fa és Bi megrémült a robbanástól, és elmenekült, sokáig hallgattak, a barlangban nagyon hűvös volt, Sevillának a vállára és a hátára szitáit a nyirkosság, fojtott hangon mondta: remélem, hogy nem, Úristen, nem tudom, mit tennék, egy ideig nem szólt semmit, a barlang csendje gyászosnak hatott, Sevilla meggörnyedt, lehorgasztotta a fejét, furcsa, de ebben a pillanatban nem annyira a világ sorsára, mint inkább a két delfin sorsára gondolt, emlékszel, mondta halkan, amikor éjszakánként felváltva virrasztottunk a poliészter tutajokon, hogy Fa ne érezze magát egyedül, igen, mondta Arlette, lelógattuk a kezünket a vízbe, ő mindjárt odajött, harapdálni kezdte, kora hajnalban kitette nagy fejét a tutajra, egy kissé oldalt fordítva, úgy nézett bennünket, milyen kedves, kerek, élénk szeme volt, Sevilla csak hallgatta Arlette hangját, most pedig el kell menni, gondolta, vége, nincs értelme, hogy itt rostokoljunk ebben a lyukban, rátette kezét az evezőre, a csónak orra a zegzugos útvesztő felé állt, de nem tudta rászánni magát az indulásra, valami nyomta a mellét, bénának és kifosztottnak érezte magát, mintha életéből hirtelen letörtek volna egy nagy darabot, hosszú évek mindennapos gondját, az a szörnyű nyugtalanság, ha Fa és Bi nem akart enni, a munkában töltött hosszú órák, a figyelem állandó megfeszítése, a vizsgálódás, az agymunka, még játék közben is, még pihenés közben is, gyerünk, mondta fennhangon, nincs értelme itt maradni, úgy érzem magam, mint akit elevenen eltemettek, jót fog tenni a napfény, Arlette az útvesztő bejáratára irányította lámpáját, de Sevilla nem mozdult, jobb keze bénán fogta az evezőt, nem szorította meg, feje a másik oldalra hajlott a vállán, a csónak orrát nézte, hogy jó-e az irány, múlt az idő, milyen különös, gondolta némi öngúnnyal, ma reggel olyan biztos voltam benne, hogy sikerül szóra bírnom őket, még a magnetofont is elhoztam, csak egyvalamit nem tudtam elképzelni, a szökésüket, és most mindennek vége, oda a remény, hogy meg lehet akadályozni a háborút, micsoda pokoli képtelenség, a világ sorsa attól függött, ami két cetfélének az agyában végbement, attól, hogy milyen hatással volt rájuk a robbanás, milyen következtetéseket vontak le belőle, és az egészben az a legpokolibb, hogy B most mégis igyekszik majd eltenni bennünket láb alól, mert attól fél, hátha elmondtak valamit a delfinek, gyerünk, mondta harmadszor, és megmarkolta az evező rúdját, a csónak orra előtt, Arlette lámpájának fényében, hatalmas árnyékát a kupola legtetejére vetítve, egy jókora test ugrott ki a vízből, vidáman, csapkodva, sipítva, fütyülve, utána egy másik, kisebb test, Fa! Bi!, kiáltotta Sevilla magánkívül, s akkor elkezdődött az ugrándozás, a fröcskölés, az éles sipítás, amely nevetésre hasonlított, a hátrafelé táncolás, háromnegyedrészt kiemelt testtel, a vizet függőlegesen csapkodó farkuszonnyal, Henry!, kiáltotta Arlette, túláradó örömében, ezúttal nem lehetett semmi kétség, ez megint a régi őrjöngő fogadtatás, a fenntartás nélküli vonzalom, a mérhetetlen öröm, a szeretet, amely képtelen tökéletesen kifejezni önmagát.
– Fa! Bi! – kiáltotta Sevilla. – Hol voltatok?
– Itt, ni! – kiáltotta Fa éles hangon. – Itt vagyunk az egész idő alatt. Hallgatunk.
Arlette előrehajolt, rátette kezét Sevilla karjára, és suttogva mondta:
– Szívem! Angolul beszél!
Csakugyan angolul beszélt, nem felejtett el semmit!
– Hol van az az itt?
– Itt – mondta Bi. – Nem mozdulunk. A fecskendőnyílásunk a levegőben, testünk a vízben.
– De miért, miért? – kérdezte Sevilla. Fa kitette a fejét a csónak gumitömlőjére.
– Azt gondoljuk: talán azért jönnek, hogy megöljenek minket. Talán jó barátok. Talán nem.
Tessék, itt a magyarázat! A bizalmatlanság, a kétely, az emberi hazugság szörnyű rombolása azokban, akik még az ártatlanság korát élik.
– De hát mi szeretünk benneteket! – mondta Sevilla.
– Tudom – mondta Bi. – Hallom. Hallom, amikor Fáról beszélsz.
„Hallom”, ahelyett, hogy „hallottam”; „beszélsz”, ahelyett, hogy „beszéltél”. Hat hónap alatt azért mégiscsak romlott egy kicsit az angoltudásuk. Akárcsak a legyőzött népeknél, amelyeknek a nyelvét már nem tanítják az iskolában, a szavak megmaradnak, de a nyelvtan elszegényedik. Valahogy gyerekesebb lett a mondatszerkesztésük, és a kiejtés delfinesebb volt, mint bármikor.
Bi ugrott egy óriásit, és úgy esett vissza a csónak mellé, hogy éppen lefröcskölhesse Sevillát.
– Hagyd abba, Bi! – kiáltotta Arlette. – Túlságosan hideg van ilyen játékhoz.
– Hallom – mondta Bi nevetve. – Ma beszél Fáról, de nem beszél Biről.
– Szeretlek, Bi – mondta Arlette.
– Ma elfelejti Bit – mondta Bi, és Arlette lámpája valami gonoszkodó csillogást gyújtott ki a szemében.
Fa most már nem szólt semmit. Fejét a csónak szélén nyugtatta, és csukott szemmel tűrte Arlette simogatását.
– Bi – mondta Sevilla –, magyarázz el mindent. Te nem felejtetted el az emberek nyelvét.
– Ha senki sem hallja, Fa meg én beszélünk. Nem akarunk felejteni.
– Miért? Hiszen nem akartok többet az emberekkel beszélni.
– Hogy ne veszítsük el, ami van. És azért is – tette hozzá egy pillanat múlva –, hogy taníthassuk a kicsinyeket.
Sevilla óvatosan a zubbonyzsebébe nyúlt, bekapcsolta a telepes magnót, és kihúzta a mikrofont. Különös logika. Az ember gonosz, de a nyelve azért jó, csak nem szabad arra használni, hogy vele érintkezzünk: önmagában véve értékes szerzemény, meg kell őrizni, tovább is kell adni, sőt, még társadalmi fölényt is biztosít, hiszen Bi épp tegnap kérkedett vele Daisy előtt.
– Bi – mondta Sevilla –, szereted Pát és Mát?
– Igen.
– És a többi embert?
– Nem. A többi ember nem jó.
Sevilla a csónak széléhez tartotta a mikrofont.
– Miért? Mit csináltak? – kérdezte Bi felé hajolva.
– Hazudnak. Ölnek.
Kitűnő összefoglalás, gondolta Sevilla. Az emberiség egész történelme két szóban. Az ősidőktől fogva, egészen 1973-ig. A jelen pillanatig, amikor az emberiség a saját torkát szorongatja, mint egy bohóc, és véletlenül megfojtja magát.
– Hogy hazudnak? – kérdezte Sevilla. Fa odafordult és ránézett.
– Az elején, Bával, mulatságos volt. De a repülőgép után már hazudnak, ölnek. Még minket is meg akarnak ölni.
– Meséld el, Bi – mondta Sevilla.
– Nem, én! – mondta élénken Fa. – Az elején, Bával, a repülő előtt, hámot raknak ránk. Jó. A hámon egy akna van. Mutatnak egy ócska, üres hajót, messze, nagyon messze. Úszunk, úszunk. A hajó mellett alábukunk, egészen közel megyünk, oldalt fordulunk, az akna rámegy a hajóra...
– Várj, Fa, ne olyan gyorsan. Amikor érintkezik a hajóval, az akna leválik a hámról, és rátapad a hajóra?
– Igen.
– Hogy tapad rá?
– Mint egy kagyló a sziklára.
– És te mit csinálsz akkor?
– Úszók. Messze, messze.
– Én is – mondta Bi. – Nekem is van hámom és aknám. Az én aknám is rámegy a hajóra. Én is úszom Fával. Bi elnevette magát.
– Mit nevetsz?
– Az elején Ba azt mondja: Bi rakja fel az aknát. De én mondom, nem. Mondom: Fa is jön, különben nem megyek. Akkor Fa egyedül, mondja Ba. Bi is jön, különben nem megyek, mondja Fa. Az emberek nagyon mérgesek. Mondják: Bi az egyik medencébe, Fa a másikba. Akkor én nem eszek többet. Fa sem. Két nap, és az emberek mondják, jó.
– Fa – mondta Sevilla –, a hajónak melyik részére teszed fel az aknát?
– A közepére.
– És te, Bi?
– A közepére. Fa mellett.
A második aknában valószínűleg nem volt töltés. Csak azért rakatták fel, mert a delfinek nem akartak elválni egymástól.
– Aztán? – kérdezte Sevilla.
– Úszunk és úszunk. És a hajó: bumm. Nagyon hangosan, mint tegnap este. Egy másik nap Ba azt mondja: látjátok a hajót, érjétek utol. És a hajó úszik, gyorsan, nagyon gyorsan; de Bi meg én utolérjük, rátesszük az aknát, és visszajövünk.
– És a hajó felrobbant?
– Nem. Amikor utolérjük, akkor soha.
– Mit gondolsz, miért?
– Mert emberek vannak rajta.
– És aztán?
– Mindennap – mondta Bi – versenyezünk egy csónakkal, amelyiken két nagy motor van.
– Milyen motorok? Olyanok, amilyeneket a csónakok farában szoktál látni?
– Igen. Nagyon mulatságos.
– Miért?
– A csónak gyorsan megy, nagyon gyorsan, sokkal gyorsabban, mint akármelyik hajó.
Fa diadalmasan hozzátette:
– De mi győzünk.
– Hosszú a táv?
– Mikor hogy: félhosszú, hosszú, másfél hosszú, dupla hosszú. De mi győzünk. Az emberek a csónakban nagyon meg vannak elégedve. Kiabálnak. Fütyülnek.
– Egy másik nap – mondta Bi – jön a tengeralattjáró. Felvesz bennünket, kivisz a tengerre, messze a parttól, ott elenged. Ba mondja: ússzatok egy órát dél felé, aztán keressétek meg újra a tengeralattjárót.
– Honnan tudjátok, hogy mikor van egy óra?
– Tudjuk. Be vagyunk tanítva. Félhosszú táv: félóra. Hosszú táv: egy óra. Dupla hosszú táv: két óra.
– És nem tévedtek?
– Nem.
– És megtaláljátok a tengeralattjárót?
– Mindig.
– Hogyan? Fa azt mondja:
– Ba is tudni akarja, hogyan. De mi nemigen tudjuk. Kóstoljuk a vizet.
– Kóstoljátok a vizet?
– Amikor úszunk – mondta Bi –, egy kicsit kinyitjuk a szánkat, és kóstoljuk a vizet.
– És arrafelé, amerre a tengeralattjáró ment, a víznek másféle íze van?
– Igen.
– Néha – mondta Fa – nem a tengeralattjárót kell megtalálni. Hanem a támaszpontot. Az nehezebb.
– Miért?
– Jól kell ismerni a partot a támaszpont körül.
– Ha nem látod a földet, hogy találsz vissza?
– A víz ízéről.
– És ha látod a földet, akkor hogy találsz vissza a támaszpontra?
– Hangradarral. És amikor már elég közel vagyok, szemmel.
Első az ízlelés. Azután jön a hallás. Utoljára a szem. A három közül a szem a legkevésbé hasznos.
– Éjszaka is visszatalálsz a támaszpontra?
– Igen. De előbb sokat úszok a támaszpont körül a hangradarommal. Jól kell ismerni a partot.
És tájékozódni keli minden irányba, a tengerfenék minden kiugrását fel kell deríteni a hangradarral, ezt a sok ezer adatot el kell raktározni az emlékezet bámulatos tárolójában, hogy valamennyi adat mindig rendelkezésre álljon, és a vaksötétben is pontosan tarthassák az irányt. De Fának mindez gyerekjáték volt.
– Jó – mondta Sevilla. – Beszéljünk a repülőgépről.
– Hosszú út – mondta Bi.
– Hogyan?
– Szállítókasban. Melegem van. Nagyon száraz vagyok, szenvedek. Fa is. Ba nedves rongyokat rak a testünkre. A repülőgép után a támaszpont. Úszom a támaszponton, és úszom a támaszpont körül. De nem sokat. Fa is velem van.
– A víznek nagyon furcsa az íze – mondta Fa.
– Aztán?
Fa vette át a szót:
– Ba elvisz hajón, Bit meg engem. Ba azt mondja: tengeralattjáró vár benneteket. Ti bementek a tengeralattjáróba, én nem. Egy ember majd azt mondja nektek: csináljátok ezt meg ezt, és ti megcsináljátok. Mondom Bának: te miért nem jössz? Azt mondja: parancs.
– Milyen arccal mondja ezt Ba?
– Nem vidáman. Mi a hajón maradunk.
– Mennyi ideig?
– Amikor nem úszók, nem tudom, mennyi az idő.
– Rövid ideig vagy sokáig?
– Sokáig.
– Mi történik, amikor találkoztok a tengeralattjáróval?
– Ba leenged a vízbe, és odaúszunk a tengeralattjáróhoz. Az emberek beengednek.
– Nem nehéz bejutni egy tengeralattjáróba?
– De. Nagyon nehéz. De az emberek óvatosan csinálják. Azért mégis félek. A tengeralattjáróban nagyon meleg van. Nagyon száraz vagyok, szenvedek.
Bi hozzátette:
– A tengeralattjáróban azt mondja az az ember...
– Melyik ember?
– Aki parancsol.
– Egyenruhás?
– Nem.
– Milyen?
– Alacsony, kék szemű, nincs sok haja.
– Mit mond?
– Mutat egy kis szürke hajót ágyúkkal, a kezében tartja. Azt mondja: jól nézzétek meg. Kiengedlek benneteket, megkeresitek ezt a hajót. Ráraktok egy aknát a közepére, és visszajöttök a tengeralattjáróhoz.
– Mennyi ideig vagytok a tengeralattjárón?
– Sokáig. Jól megnézzük a kis hajót.
– Először fordul elő, hogy egy kis modellről kell felismernetek az igazi hajót?
– Nem. A támaszponton nagyon sokszor csináltuk Fával.
– És tévedtek?
– Eleinte igen. Később soha.
– Jó, mi történt aztán?
– Az emberek hámot adnak ránk.
– Olyat, mint rendesen?
– Nem. Másfélét.
– És aknákat?
– Nem, még nem. A békaemberek kiengednek.
– A víz alatt?
– Igen.
– Hogyan?
– Bemegyünk egy szobába, bezárják, megtelik vízzel. Aztán a tenger felé kinyílik. Kimegyünk. A békaemberek kézben tartják a hámot. Velünk úsznak.
– Sokáig?
– Nem. Megállnak, ráerősítik az aknákat a hámra.
– Aztán?
– Észak felé úszunk.
– Honnan tudjátok, merre van észak?
– A napról. Amikor kimegyünk a tengeralattjáróból, délelőtt van. Gyorsan úszunk.
– Mennyi ideig?
– Egy másfél hosszú táv. Megtalálom a hajót. Odamegyek, emberek vannak rajta. Mondom Binek: nem lesz mulatság. Nincs bumm!
– Nincs robbanás?
– Igen. Gondolom: emberek vannak, nincs bumm. Bi mondja: én előbb odaérek. Akkor én úszok, úszok, úgy úszok, Pa, ahogy a madár repül! Előbb érek oda, mint Bi, fordulok, az akna rámegy a hajóra, de én rajta vagyok az aknán!
– Azt akarod mondani, hogy az akna rátapad a hajóra, de nem válik le a hámról?
– Igen!
– És hozzá van kötve a hajóhoz?
– Igen! Félek! Nem bírok lélegezni! Megfulladok! Segítségért kiáltok: Bi! Bi!
– Én meg odamegyek – mondta Bi –, és a fogammal átharapom a hámot Fa hasa alatt. Kiszabadul. És én nem megyek közel a hajóhoz.
– Te nem rakod fel az aknádat?
– Nem.
– Ismételd meg: nem rakod fel az aknádat?
– Nem. Félek. Fa is fél.
Sevillának reszketni kezdett a keze.
– És te mit csinálsz az aknáddal?
– Mondom Fának: harapd át rajtam a hámot. Átharapja. A hám és az akna leesik.
Sevilla Arlette-re nézett, remegett a keze, nem bírt uralkodni a hangján. Néhány száz tengerész élete múlott ezen az apró kis véletlenen: a békaemberek Bire erősítették fel a töltetlen aknát, nem pedig Fára.
– A hám és az akna lemegy a tenger fenekére?
– Igen.
– Aztán?
– Felmegyek a levegőre Fával, lélegzek, és dél felé úszók. Gyorsan, gyorsan úszók. Félek.
– Milyen irányba megy a hajó?
– Észak.
– És ti délre?
– Igen! És a hajó bumm!
– Látod?
– Emberek vannak rajta, és a hajó mégis bumm.
– Mit látsz?
– Hallom. Messze vagyok a vízben, de látom a fényt. Hallom a hangot, és nagy lökést érzek a vízben. Alábukok, úszok, félek!
– Mennyi ideig úszol?
– Másfél hosszú táv. Kóstolom a vizet. Nincs tengeralattjáró: elment.
– Aztán?
– Keresem. Fa is. De elment. Már régóta. A víznek nincs íze.
– Akkor Bi meg én megértjük.
– Mit?
– Az emberek meghalnak a hajón. És Fa meg Bi is meghal velük együtt, a hajó fenekén. A tengeralattjárón az az ember mondja: nagyon jó, halottak, nem kell várni.
– Aztán?
– Mondom: az emberek nem jók. Maradjunk a tengerben. Bi mondja: nem, vissza kell menni a támaszpontra.
– Miért?
– Hogy szóljunk Bának.
– Hogy elmondjátok Bának, ami történt? – kérdezte Sevilla, és alig bírt uralkodni a hangján.
– Igen. Mert Ba a jó barátunk. De a föld messze van. Úszom, megtalálom a földet, de nem találom a támaszpontot.
Nem jól ismerem a partot. Egész nap és egész éjjel úszom. Nem eszem, úszom, nagyon fáradt vagyok.
– Jaj, nagyon fáradt vagyok! – mondta Bi. – Fával együtt úszók és úszók. Aztán reggel végre meglátom a támaszpontot. És kint a kikötőgáton Bát. Meglát minket. Ruhástul beugrik a vízbe. Nagyon örülünk.
– Aztán?
Elhallgattak, és egy ideig nem is szólaltak meg újra.
– Aztán? – kérdezte türelmesen Sevilla.
– Elmondom Bának.
– Elmondod neki, ami történt? – kérdezte Sevilla fojtott hangon.
Kinyújtotta a karját, és nagy erővel megszorította Arlette kezét.
– Igen.
– Mindent?
– Igen. Újabb csend.
– Aztán?
– Ba ránk néz. Nagyon fehér. Azt mondja: nem lehet. Ez nem igaz, Bi, te hazudsz. Ezt nem szabad többet mondani. Érted, ezt soha többet nem szabad mondani. Nagyon fehér. Reszket.
– És te mit mondasz?
– Mondom: igaz, igaz, igaz! – mondta Bi kétségbeesetten. Megint elhallgatott.
– Aztán? – kérdezte Sevilla.
– Aztán megértem, hogy Ba nem a barátunk. Azt mondjuk: nem beszélünk többet Bával. Nem beszélünk többet az emberekkel.
Sevilla kikapcsolta a magnetofont, és Arlette-re nézett.
– Most már minden világos. Bob mindent elmondott B embereinek, amit csak tudott, aztán végeztek vele. Hogy is hihetnék, hogy Fa és Bi nekünk nem mondott semmit?
– Pedig azt kell hinniük – mondta Arlette egy kis gondolkodás után. – Tegnap biztosan lehallgattak minden rádióüzenetet, amit Adamsszal váltottál.
– És mindegyikről megállapították, hogy csak ködösítés.
– Jó, tegyük fel, hogy ezt állapították meg. Tegyük fél, azt hiszik, hogy Adamsnak jelenleg birtokában van egy magnetofonszalag, amely a delfinek vallomását tartalmazza. Akkor már nincs mitől félnünk.
– Épp ellenkezőleg. Ők azt hiszik, hogy a delfinek elpusztultak. A szalagnak csak akkor van bizonyító ereje, ha mi életben vagyunk, és megerősítjük.
– Pa! – mondta Bi. – Beszélni akarunk.
– Mindjárt, Bi – mondta Sevilla, rátéve a kezét a fejére. – Pa most Mával beszél.
– És aztán Bivel?
– Aztán Bivel.
– Vagyis azt hiszed – kérdezte Arlette –, hogy B emberei visszajönnek?...
Sevilla halkan, tagoltán felelte:
– Igen, ma éjszaka. Ma éjszaka visszajönnek. Csend volt, aztán Arlette szólalt meg:
– Ha te így gondolod, Adamsnak is így kell gondolnia. És akkor miért szüntette meg a védőőrizetet?
Sevilla összetette a két kezét, és megrázta a vállát.
– Ó, Adams! Adams kettős játékot űzött.
Nehezen bírt uralkodni magán, de aztán így folytatta:
– Adams kezdettől fogva kényes helyzetbe került, mert annál a szervnél, ahol dolgozik, némelyek az igazság mellett vannak, mások pedig az igazság eltussolása mellett. Adams kezdetben az igazságra játszott. Mivel Fa és Bi „meghalt”, úgy gondolja, hogy az igazság tábora vesztett, és most az eltussolásra játszik.
– Fa és Bi nem halt meg – mondta Fa.
– Persze hogy nem – mondta Sevilla.
– Azt mondtad, hogy Fa és Bi meghalt.
– Ezt csak gonosz emberek mondják.
– De hiszen nem igaz! – mondta Fa nyugtalanul.
– Nem, Fa, nem igaz.
Sevilla Arlette-re nézett, és arra gondolt, milyen rettenetes valóságereje van ennek a szónak a delfinek előtt, nagyon kell vigyázni.
– Azt mondtad, Adams az eltussolásra játszik – mondta Arlette. – Mit jelent ez?
– Ma reggel volt egy pillanat, amikor Adams elárulta magát. Amikor felajánlotta, hogy tartsam meg a fegyvereket. Miért kellett volna a fegyvereket nálam hagynia, ha azt hiszi, hogy többé nem fenyeget semmi veszély?
– Szörnyeteg!
– Nem – mondta Sevilla –, nem egészen. Valami kevés rokonszenvet azért érez irántunk, és maradt benne egy csöppnyi emberség.
Egy pillanat múlva hozzátette:
– Bizonyíték: az utolsó pillanatban nem bírta elviselni azt a gondolatot, hogy fegyvertelenül kiszolgáltasson bennünket B embereinek. Nem akart megfosztani az utolsó esélytől.
Kurtán felnevetett:
– Ami ugyan jóformán semmi.

*

Sevilla behúzta az evezőt, lefektette a csónakban, kivette a zseblámpát Peter kezéből, és a delfinekre irányította a fénykévét, Fa! Bű, mondta hangosan, a delfinek félig kiemelkedtek a vízből, és rátették fejüket a csónak tömlőire, maradjatok nyugton, mondta Sevilla, beszélnem kell Peterrel, Peter döbbenten nézett egyikről a másikra, Fa és Bi?, kérdezte tompa hangon, hát akkor az a nagy hím, ma reggel? egy vad delfin, akit Daisy megszelídített, Peter megcsóválta a fejét, kezdek már érteni egyet s mást, Sevilla ráirányította a fényt, s mivel Peter hunyorogni kezdett, lejjebb csúsztatta a mellére, Peter szőke, nyílt, ártatlan arca ebben az alulról jövő megvilágításban egyszerre csak szokatlanul plasztikusnak és érettnek látszott, még a gödröcskék is szigorúbbak lettek a szája szögletétől jobbra és balra, az áll előreugrott, nyakán megfeszültek az inak, mint egy atléta nyakán, ha erőlködik, az egész arc keményebb, férfiasabb kifejezést öltött, még a szeme sem látszott olyan gyerekesnek a szemöldökívek alatt, Peter, mondta Sevilla, először is azért hoztam ide a barlangba, hogy lássa: Fa és Bi él, később, ha szükség lesz rá, esetleg tanúsítania kell, hogy élve látta őket január 9-én hajnalban, vagyis a Caribee elpusztítása utáni napon, ne haragudjék, amiért elraboltam Suzytól, mihelyt megérkezett, de nyugodtan akartam beszélni magával a barlangban, ahol nem kell félni a nagy hatósugarú elektronikus kémkedéstől, most, hogy Adams átengedte nekik a terepet, ezek az urak minden tehetségüket latba fogják vetni, hát akkor az első kérdés: követték? igen, mondta Peter, és honnan? már a tengeren? vagy amikor partra szállt? Peter nemet intett, és hangosan, vidáman, szinte lelkesen mondta: nem, annál sokkal ravaszabbak, tudták, hogy mihelyt partot érek, első dolgom lesz megkeresni a Fordomat a parkolóhelyen, jó, odamegyek, a Fordhoz nem lehet hozzáférni, egész autóhalmaz veszi körül, a parkolóőr egy fél óra alatt sem tudja kiszabadítani, a főnök közben mindenhová telefonál, aztán amikor elindulok, meglátok egy fekete Dodge-ot, elég messzire mögöttem, a Dodge helyett később egy kék Oldsmobile, aztán egy ócska és elég mocskos, bizonytalan színű Chrysler, aztán megint a Dodge, de majd elfelejtettem, még a parkolóhelyen körülnéztem, hogy mi van a professzor úr Buickjával, azt is éppúgy eltorlaszolták, mint az én Fordomat, pedig tegnapelőtt, tudom, hogy otthagyta a garázsban, és le is mosták, professzor úr utasításai szerint, még csurgott az ajtóiról a víz, azok a pofák biztos megkínlódtak vele, amíg a mosás után bedugták valahogy a legtávolabbi zugba, szinte komikus volt látni azt a patyolattiszta Buickot a rengeteg koszos tragacs között, amely már hónapok óta nem mozdult, akkor kezdtem nyitva tartani a szemem, Sevilla ránézett, milyen fiatal, vidám, büszke a megfigyelőképességére, még szerencse, hogy nem rabolták el kinn a parton Suzyval együtt, biztosak benne, hogy este mindannyiunkat elkapnak, Peter, mondta komoly hangon, itt az ideje, hogy elváljunk egymástól,
Peter ránézett, tátott szájjal, megdöbbenve, nem, Peter, ne kérdezzen semmit, rettenetesen fáj, hogy el kell válnom maguktól, de erre feltétlenül szükség van, mind a négyen életveszélyben vagyunk, el kell menekülnünk, el kell bújnunk, nincs sok időnk, éjszaka elhagyjuk a szigetet, maguk a kisebbik csónakban kimennek a szárazföldre, én meg a nagyobbikban, nem akarom megmondani, hogy hova, de ide hallgasson, mit fognak csinálni, maga meg Suzy: magukkal viszik a legszükségesebbeket, azonkívül a Daisy füttyeiről készült magnófelvételeket, az egész munkánkat, amit a szigeten végeztünk, továbbá két levelet, az egyik Maggie-nek szól, hogy ő is keressen valami biztonságos helyet, de minél hamarabb, a másik Goldsteinnak, nagyon fontos, mihelyt meggyőződött róla, hogy nem követik, feladja azt a két levelet, de várjunk, csak sorjában, ha kiért a partra, a világért sem megy oda a parkolóhelyre, megkeresi a legközelebbi szervizt, ott egész biztosan talál valami „ritka alkalmi vételt”, megveszi, Peter felvonta a szemöldökét, majd én adok rá pénzt, mondta Sevilla, aztán rákapcsol egész éjszaka, reggel, az első helyen, azt ajánlom, adja el az autót, ráfizetéssel ha kell, vegyen egy másikat egy másik garázsban, és így tovább, szóval a végén átér Kanadába, Kanadából Európába megy, véleményem szerint semmi nehézsége nem lesz a határon, magát nem az FBI üldözi, hanem egy másik apparátus, amely nyilván nem avatja be titkaiba az FBI-t, tudom, mit akar mondani, Peter, de úgyis tartozom magának a végkielégítéssel, amiért felbontom a szerződését, és igazán az a legkevesebb, hogy a nagy közös munka után legyen Európában egy nyugodt tanulmányi éve, bocsánat, mondta Peter, de a szerződésemben nem volt szó semmiféle végkielégítésről, Sevilla elmosolyodott, jó, úgy látszik, kimaradt belőle, most jóváteszem a mulasztást, és különben is mit csináljak ezzel a rengeteg pénzzel? Peter hosszan ránézett, szótlanul, szeretnék feltenni egy kérdést, csak egyet, vigyek-e fegyvert magammal? hát, ezt inkább döntse el saját maga, mondta Sevilla, nem tudom, mennyire becsüli az életét, Peter kifeszítette a vállát, és a szemébe nézett Sevillának, akkor másképpen teszem fel a kérdést: ha a nyomunkra akadnak, és sikerül elkapniuk, mit gondol, megkínoznának, hogy szóra bírjanak? azt hiszem, igen, Suzyt is?, kérdezte Peter fuldokló hangon, Sevilla felvonta szemöldökét, higgye el, nekik az teljesen mindegy.

*

A házban sehol sem gyújtottak lámpát, minden ajtót és ablakot becsuktak, csak a zseblámpájukat használták egy-egy villanásra, a terasz fölött, a magasban, óriási fekete felhők mennyezete sötétlett mozdulatlanul, nyomasztóan, egyetlen szürke redő nélkül, az éjszaka éppoly feketének ígérkezett, mint az előző, Sevillát valami furcsa érzés fogta el a percről percre súlyosabb és sűrűbb homályban, négyen voltak, mindegyikükön sötét ruha, a két nő nadrágban, ide-oda jártak a ház és a terasz, a terasz és a kikötő között, nesztelenül készülődtek az indulásra, mezítláb, időnként alig hallhatóan egymás fülébe súgtak néhány szót, négy árnyék, amely egyre inkább beleolvadt a leszálló éjszakába, siklottak egymás felé, különváltak, keresztezték egymás útját, közeledtek, újra távolodtak, Sevilla eleinte még felismerte társait a körvonalaikról, Arlette a legkisebb, Peter a legnagyobb, Suzy a kettő között, de most már ez a különbség is elmosódott, eltűnt, az éjszaka elkente, elnyelte a sziluetteket, lassúbb lett a mozgás, Sevilla csak a lélegzetek neszéből tudta, hogy van valaki mellette, egy kéz a melléhez ért, Sevilla megfogta, Peter keze volt, egy hang a fülébe suttogott, készen vagyunk, akkor hát rajta, Peter, súgta vissza Sevilla, láttam, hogy revolvert vett magához, azt tanácsolom, inkább kézigránátokat vigyen, ha többen támadnak magukra fegyveresen, autóból, akkor csak a kézigránát... most Arlette hangja szólalt meg a nyaka mellett, Suzy el akar búcsúzni tőled, egy kéz ért a vállához, a Suzyé, kimondhatatlan feszültség volt a hangjában, amikor azt mondta: sok szerencsét, Henry, sok szerencsét, Henry, most először szólította Henrynek, Sevilla érezte, hogy Suzy a két kezébe fogja az arcát, lehajolt hozzá, Suzy az arcára nyomta az ajkát, és ugyanolyan feszülten suttogta: sok szerencsét, Henry, aztán elengedte, Sevilla egy pillanatra feltörő, de mindjárt el is fojtott zokogást hallott, megértette, hogy a két nő megöleli egymást, úgy érezte, mintha kitágulna a tüdeje, igen, jóakarat, másokért való gond, mélységes vonzalom, ez is hozzátartozik az emberhez, Peter keze végigsiklott a karján, Sevilla, elkapta, erősen megszorította, Peter, mondta halkan, csaknem a füléhez érintve a száját, elviszem a kis csónakot, megkeresem Fát és Bit, két lépést tett, valaki odalépett, a haja illata, a keze hűvössége, Arlette, hihetetlenül finom hallása volt, egy méterről is meghallotta, hozzásimult, és felágaskodott a füléhez, én is veled megyek, Henry,
csöndesen haladtak előre a kanyargós sziklaalagútban, Arlette-nek csak néha kellett egy-egy pillanatra felgyújtania a zseblámpáját, Sevilla ma már harmadszor tette meg ezt az utat, szinte az ujjában érezte, mint ahogy abban a házban, ahol a gyerekkorunkat töltöttük, a sötét folyosón is eligazodunk, ahogy egyre mélyebben hatoltak be a sziklába, nagy megkönnyebbülés és biztonságérzet fogta el, nem kellett azon törnie a fejét, mit érezhetett a történelem előtti kor embere, ha valami domboldalban felfedezett egy kanyargós barlangot, igen, még ha előbb ki is kellett űzni a medvéket, hogy menedékre találjanak, gerellyel és baltával a karmok és agyarak ellen, érdemes volt szembeszállni az óriási fenevadak csordájával, hogy elvegyék tőlük a meleg, sötét, mély és megközelíthetetlen odút, ahol a testek langymelegében összebújva a világ jövendő urai és elpusztítói ugyanolyan biztonságban érezhették magukat az odakint fenyegető iszonyatos veszélyektől, mint az anyjuk hasában, égve hagyhatod a lámpát, mondta Sevilla hangosan, miközben két kézzel taszította az utolsó kanyarulat sziklafalát, jólesett újra hangosan beszélnie és világosságot látnia, Fa! Bi!, kiáltotta, a delfinek vidáman fickándozva, szökellve felbukkantak mellettük, nem, nem, ne fröcsköljetek, mondta Sevilla, hosszú út vár ránk ma éjszaka a tengeren, fázni fogunk, ha lelocsoltok, ide figyeljetek, ha kiértünk a csatornába és a tengerre, azután egy szót sem, egyetlen szót sem az emberek nyelvén, csak fütyülve beszéljetek, előttünk is ellenség, jobbra-balra is ellenség, Arlette elnevette magát, két napja most nevetett először, szívem, mondta valami ideges, visszafojthatatlan vidámsággal a hangjában, úgy beszélsz, mint egy hadvezér, ugyanúgy titkolózol, szinte hihetetlen, de még én sem tudom, hogy hová megyünk, hát Kubába, mondta Sevilla, tegnap óta annyit gondoltam rá, hogy azt hittem, már mondtam neked, Key Westtől Marianaóig alig százötven kilométer az út, ez a legközelebbi idegen ország és főleg az egyetlen ország Latin-Amerikában, ahol ajánlólevélnek számít, ha valakinek bevonták az USA-útlevelét, továbbá az egyetlen ország, ahonnan könnyen eljuthatunk Prágába, talán kubai útlevéllel, az a célunk, ha el nem kapnak, hogy január 13-a előtt eljussunk Fával és Bivel egy európai fővárosba, és nyilvánosságra hozzuk a tényeket, ha Goldstein nem kapta meg a levelemet, vagy ha nem sikerült meggyőznie Smitht a ma reggeli magnószalaggal, azt hiszem, az is elég lesz, ha kitudódik, hogy Prágában vagyunk Fával és Bivel, és a szalag igenis megvan, Smithnek akkor le kell fújnia az egészet, nem szívesen vinném egy sajtókonferencia elé mindazt a szörnyűséget, amit a hazám titkosszolgálatai műveltek, elég lenne, ha Smith kijelentené, hogy a Little Rock ügyét vizsgáló bizottság megállapította, hogy a robbanásnak baleset volt az oka,
a kikötőcsatornában, amikor a két gumicsónak ismét egymás mellé került a szurokfeketeségben, kiemelt motorokkal, a tömlőkre fektetett evezőkkel, és a beszédet ismét felváltotta az alig hallható suttogás, Sevillát újra elfogta a szorongás, amelyet néhány órával azelőtt érzett, amikor a delfinek elmondták, hogy Bob mindent tudott, várta, hogy Peter berakja csomagjait a kisebbik csónakba, szinte kibírhatatlan volt a várakozás, pattanásig feszültek az idegei, lüktetett a halántéka, hóna alatt szüntelenül csörgött az izzadság, alig bírt nyugton maradni, Arlette megfogta a kezét, Sevilla gyorsan elhúzta, nyirkos volt a keze, mikor fejezi már be Peter, mindig ilyen aggályos volt, ilyen pedáns, Sevillát majd szétvetette a türelmetlenség, amelyben düh keveredett a rettegéssel, kinyitotta a száját, de aztán nem szólt semmit, a csónak orra felé hajolt, dermedten bámult előre, az iránytű világító számlapja visszanézett rá, barátságos kis fény a sötétség óceánján, az egyetlen biztos, megnyugtató pont ebben az ellenséges világban, hirtelen eszébe jutott 1944 nyara, Normandiában, egy sövény mögött, éjszakai támadáskor, karórájának világító mutatói kiváltak a fenyegető sötétből, megkönnyebbülést érzett, kitisztult az agya, újra működni kezdett, Todd, vigyen magával tíz embert, felderítésre, ahhoz a patakhoz, aminek a zúgása a völgyből hallatszik, és ha netalán lőni kell, nehogy egymásra lőjenek, micsoda lidérces érzés volt, vakon nyomulni előre a sötétben, mindenütt csapdák, azok a szörnyű normandiai sövények, német géppuska minden sövény mögött, remekül álcázva, halotti csendben vártak, hányszor lekaszálták az előőrsömet, verekedni azt tudtak, Arlette hűvös keze a tarkója körül matatott, érezte füle mellett az ajkát, Peter készen van, hát akkor induljunk, mondta Sevilla, valahol megpattant valami, mintha egy vitorla hirtelen meghasadt volna, de nem, őrültség ebben a koromsötétben nekivágni a csatornának, amikor semmit se látunk, előzetes felderítés nélkül, várjunk, mondta Sevilla, mondd meg neki, hogy várjon, kihajolt a csónakból, kétszer megcsapkodta tenyerével a víz felszínét, a következő pillanatban valami langyos, sima tömeg nyomta fel az ujjait, tapogatózott, ott voltak mind a ketten, halkan rájuk füttyentett delfinnyelven, Fa! Bi! érdekes, milyen szépen összeillenek a füttyök a szél fúvásával és a zátonyokon megtörő víz morajával, vajon mit gondolnak most azok, odaát, a lehallgató készülékekre tapasztva a fülüket?
– Fa, Bi, kiúsztok a csatornán a tengerre.
– Aztán?
– Talán van ott egy hajó. Talán van egy békaember. Visszajössz, és megmondod. Egy kis szünet után Fa ezt fütyülte vissza:
– Igen. Van egy békaember, felénk úszik, mit csinálok?
– Agyonütöd.
– Nem, azt nem – mondta Fa. – Agyonütöm, elmerül és meghal. Nem, nem.
– Nem ütöd agyon: megöl bennünket. Egy kicsit hallgattak, aztán Bi jelentkezett:
– Átvágom a lélegzőcsövét a fogaimmal. Feljön a levegőre. Hátulról meglököm egy kicsit, és kidobom a sziklákra.
Bámulatos, mennyire irtózik az erőszaktól: harcképtelenné teszi, de az életét megmenti.
– Jó – mondta Sevilla.
A delfinek eltűntek, és Sevilla elképzelte őket, amint a fekete vízben siklanak, hangradarjuk percegése olyan világosan rajzolja ki előttük az akadályokat, mintha a szemükkel látnák, áramvonalasan elnyúlva szállnak, mint a nyíl, farkuszonyuk hajlékony és erős mozdulatai hajtják őket csodálatos energiatakarékossággal, hangtalanul, örvénylés, kavargás nélkül, maguk is cseppfolyósak, mint a víz, beléhatolva sem kavarják fel, testük és a víz egybeolvad, ilyen sebességgel a puszta súlyuk is félelmetes fegyver, rugalmas bőrük tokjában százhatvankétszáz kiló izom, s az agy velő, amely irányítja, éppoly ravasz, mint az emberé, csak jóindulatú.
Néhány pillanat múlva Sevilla megint a keze alatt érezte őket. Fa felfütyült:
– Egy csónak, mint a tied, gumiból. Nagyobb.
– Megy a vízen?
– Nem. Le van horgonyozva. A bejáratnál.
Ott állnak lesben, elzárják az utat. A lehallgatott információkból, vagy információk híján, B emberei nyilván megértették, hogy szökni készülnek.
Sevilla gondolkozott, Arlette ajka hozzáért az arcához, Peter azt mondja, menjünk oda, és dobjunk rájuk kézigránátokat, Sevilla megkereste a sötétben Arlette fülét: Nem. Mondd meg neki, hogy nem. A kézigránáttal csak világosban lehet bánni. És ha összecsapásra kerül a sor, halottak is lesznek, mindkét oldalon. A mi részünkről is. Elhallgatott, múlt az idő, izzadt a tenyere.
– Mit csinálok? – kérdezte Fa.
– Hogy van lehorgonyozva a csónak?
– Egy kötél, és a végén van valami.
– Kötél? Biztos? Nem lánc? Kötél?
– Igen.
Sevilla kiegyenesedett:
– Alámerülsz. Elvágod a fogaddal a kötelet. És lassan, lassan tolni kezded a csónakot.
– Merre?
– Jobbra. Van egy áramlat. Meg kell találni.
– Bi majd megtalálja – mondta Bi.
Eltűntek, Arlette szája ismét megérintette az arcát, ha a csónak elmozdul, meg fogják érezni, Sevilla megkereste Arlette arcát a kezével, félrehajtott egy fürtöt, megtalálta a fülét, és belesúgta: nem, koromsötét van, nem tájékozódhatnak. Jobb kezét belelógatta a vízbe, és ezt gondolta: előbb-utóbb észreveszik, de akkor már késő lesz, fennakadnak a zátonyokon, elvesztik az irányt, jó esetben még fel is szakad a csónakjuk.
Bal felé hajolt, tapogatózott, amíg meg nem találta Peter kezét, érezte, hogy Peter odahajol, Peter, ha Fa és Bi megteszi, amit mondtam, akkor, ha majd kiért a csatornából, evezzen egy óra hosszat balra, aztán gyújtsa be a motort, járassa öt percig, állítsa le, füleljen, gyújtsa be újra, és így tovább, hallgattak, Peter azt mondta: ha kijátszottuk őket, nem lenne jobb mindjárt teljes sebességre kapcsolni a motort? Nem, mondta Sevilla határozottan, biztos van valahol egy anyahajójuk, értesíteni fogják rádión, hangradarral felderítik a maguk motorját, és pillanatokon belül utolérik. Hiszen tudja, hogy errefelé nemigen járnak éjszaka halászok.
– Pa – fütyülte Bi –, hol a kezed?
Sevilla belógatta kezét a vízbe, és Bi megsimogattatta magát, mielőtt tovább beszélt volna.
– Mulatságos – mondta Bi. – A csónak úszik, ők nem éreznek semmit.
– Beszélgetnek?
– Nem – mondta Fa. – Nem beszélnek. A csónak úszik. Ők nem beszélnek.
Bi felkuncogott. Sevilla bal felé hajolt, Peter, mondta suttogva, viszontlátásra, és a két csónak között, az áthatolhatatlan sötétségben, négy kéz nyúlt ki egymás felé, egy szó sem hallatszott, a kezek tapogatózva megtalálták egymást, összekulcsolódtak, úgy maradtak néhány pillanatig, Sevilla nagyot nyelt, a szíve hevesen dobogott, milyen furcsa, a jelen oly feszültté vált, hogy szétpattant, mielőtt elmúlt volna, ez a néhány pillanat már a múlthoz tartozik, erre már csak visszatekinteni lehet.
– Menjen, Peter – mormolta Sevilla. Hallotta, amint Peter eltolja magát, hogy helyet csináljon az evezőinek. Bi felfütyült:
– Én majd segítek neki.
Sevilla bemártotta az evezőit, és óvatosan elindult, de egy pillanat múlva kiemelte a lapátokat: Fa hátulról tolta. Sevilla odafütyült neki: lassabban, Fa. Kiemelte az egyik evezőt, odaadta Arlette-nek, és azt mondta: vigyázzunk, oda ne ütközzünk valamihez, te az egyik oldalon, én a másikon. De Fa nyílegyenesen tolta a csónakot, s ha el akart fordulni, maga igazította helyre oly pontosan, mintha csak látott volna.
Amikor kiértek a csatornából, Sevilla hirtelen megérezte a friss déli szelet, és a csónak táncolni kezdett, Sevilla bal felé kormányozta magát az evezővel, amíg az iránytű délre nem mutatott, Fa, fütyülte, tudod tartani a déli irányt? hát persze, mondta Fa, hívjad Bit is, de hiszen itt vagyok, mondta Bi, a csónak felgyorsult, nyilván Bi is tolta, Sevilla lefektette Arlette evezőjét, de a magáét a keze ügyében tartotta, leült, érezte, hogy Arlette ránehezedik a karjára, fejét a vállgödrébe hajtotta, haja az arcát simogatta, Bi fütyült, Pa, miért nem kapcsolod be a motort? Sevilla odahajolt, nem látott semmit, még csak nem is hallotta őket, olyan hangtalanul úsztak, nyilván a motor két oldalán tolták a csónakot, ott, ahol a hátulsó tömlők érintkeztek a lemezzel, majd később, Bi, fütyülte vissza, még túl közel vagyunk, ezeknek olyan készülékük van, amivel meghallják a motort a vízben, elfáradtál? Bi válaszul fütyült egyet, mintha nevetett volna, utána másik nevetés hallatszott, Fa és Bi már régóta nem érezte magát ilyen boldognak, nekik játék volt az egész, semmiség eltolni azt a csónakot a vízben, háromszáz kiló az utasokkal és a motorral együtt, a legjobb játék a világon, ez a váratlan éjszakai száguldás a nyílt tengeren Mával és Pávai, átérezték a dolog fontosságát, most a jóságos isteneket segítik elmenekülni a gonosz istenek elől, újra világos minden, mennyi ideig bírjátok tolni?, kérdezte Sevilla, a delfinek néhány füttyöt váltottak egymással, majd Fa ezt mondta: egy, másfél hosszú táv, Sevilla az órája világító számlapjára nézett, tíz óra harmincöt, mondjuk egy óra hosszat bírják, figyelembe kell venni, hogy Fa mindig henceg, tizenegy harmincötkor majd bekapcsolja a Mercuryt, az lesz a legveszélyesebb pillanat, Fát két mérfölddel elöreküldi, Bi két mérfölddel mögöttük marad, a delfinek hangradarja majd jelzi az idegen csónakot, egyelőre, ahogy hangtalanul siklik a tintafekete tenger színén, az ő mozgását éppúgy nem lehet észlelni, mint egy halét, erre talán a haditengerészet radarbójái lennének képesek, hiszen olyan érzékenyek, hogy mérföldekről is jelzik a bálnák lélegzését és a susogó vízpermetet, amit kifújnak, no de az mindenesetre sokkal erősebb a delfinek lélegzésénél, gondolta Sevilla, kihajolt, jobb kezét lelógatta a csónak oldalán, ujjai alatt érezte a felhasadó víz erős ellenállását, és halkan azt mondta: csodálatos, legalább tíz csomó sebességgel visznek, Arlette nem felelt, a csend meghosszabbodott, Sevilla érezte Arlette testének mozgásából, hogy a nyakához bújva sír, bal kezét rátette a vállára, várt, és egyszerre csak azt gondolta: tegnap, csak tegnap történt, hogy Goldstein megjött a szigetre, milyen hosszúnak tetszik ez az idő, pedig valójában milyen rövid, egy nap, egy éjszaka, egy nap, és a második éjszaka közepén mindent elveszítettek, nincs többé Caribee-juk, nincs kikötőjük, nincs házuk, nincs szigetük, még hazájuk sincsen, de esküszöm, hogy mindegy, most senki se kapaszkodhatik a maga kis egyéni fészkébe, ha kitör az atomháború, akkor minden odalesz, még a földgolyó is, micsoda kétségbeejtő abszurdum, ha az állatok verekednek, akkor az élelmükért vagy a területükért csapnak össze, de még soha, sohasem jutott eszükbe, hogy megsemmisítsenek egy egész fajtát, vagy elpusztítsák a földet, amelyen élnek, Arlette hangja a fülébe súgta: szívem, gondolod, hogy van remény? Sevilla megnyugtató hangon felelte: igen, azt hiszem, a kormánykerék mögött ült a felfújható ülésen, Arlette az oldalán, szemét az iránytűre meresztette, bal keze az evezőn, hogy egy-két csapással kiigazíthassa az irányt, de nem volt rá szükség, hogy is tudják a delfinek ilyen pontosan tolni a csónakot, mindig egyenest dél felé, sohasem térnek el az iránytól, pedig a csónak bukdácsol, farolni akar, oldalba kapják a hosszú hullámok, Arlette kiegyenesedett, nem a haláltól félek, mondta suttogva, attól félek, hogy nem sikerül, sikerülni fog, mondta Sevilla határozottan, valójában egyáltalán nem volt benne biztos, tudta, milyen bizonytalanok az esélyek, nem volt olyan együgyű, hogy azt higgye, az igazságos ügynek feltétlenül győznie kell, de azt a fényűzést sem engedhette meg magának, hogy pesszimista legyen, nincs más út, csak a remény útja, hiszen az igazságot viszik, amely talán elejét veheti a világ pusztulásának, Fa és Bi egyszer már elvitte, puszta szeretetből, huszonnégy órai kimerítő úszással, Bobhoz: Bobnak nem kellett, és ma éjszaka, ebben a pillanatban, a Karib-tengeren, itt az ember utolsó lehetősége, Sevilla elborzadt: óriási a tét, ezt még sohasem fogalmazta meg ilyen világosan, ugyanabban a pillanatban, mintha csak nyomon követte volna a gondolatait, Arlette reszkető hangon a fülébe súgta: ha sikerül, nekünk lesz köszönhető, hogy a föld... nem fejezte be a mondatot, Sevilla megismételte magában, nekünk lesz köszönhető, de némi kétellyel, mintha ő, mint ember, akaratlanul is részt venne az ember őrületében és kegyetlenségében, még akkor is, ha küzd ellene, hallgatta a víz csobbanását a gumitömlők körül, ahogy a csónak eleje fölkapaszkodott egy hullám tarajára, majd lehuppant, a rázkódástól megreccsent lába alatt a lécpalló, a levegő langyos volt, a Karib-tenger is olyan langyos, hogy egy csöppet sem érezte hidegnek, amint belelógatta a kezét, elterült körülöttük, sötéten, mennyi titok, mennyi élet van benne, és hal is éppen elég, hogy évszázadokon át éppúgy jóllakassa a fehéreket, mint az indiánokat, ha az előbbiek nem tartották volna egyszerűbbnek kiirtani az utóbbiakat, Fa és Bi felől nem hallatszott semmi, csak a ritmikus lélegzés, amikor fecskendőnyílásuk kibukkant a vízből, és kifújta az elhasznált levegőt, nekünk lesz köszönhető, kérdezte halkan Sevilla, kétkedő hangsúllyal, vagy talán inkább a delfinek emberségének?