Robert Merle
Állati elmék

(Tartalom)

Paul Budkernek és
René-Guy Busnelnek

Előszó

Sok idő eltelt, amióta Mesterségem a halál című könyvem megjelent. De még mindig haragszom magamra, amiért menthetetlen hanyagságból elmulasztottam, hogy előszót írjak hozzá. Minden lustaság elnyeri a büntetését, s az enyém igazán kegyetlenül bűnhődik, amikor a jóhiszemű olvasók még most, tizenöt évvel a könyv megjelenése után is kétségbe vonják a történet hitelességét. Pedig mi sem lett volna könnyebb, mint felkérni őket, hogy álljanak meg egy pillanatra a küszöbön, és így szólni hozzájuk: Rudolf Lang történetében, a nevét kivéve, minden igaz. Élete is, pályafutása is. Az auschwitzi halálgyár létrejöttét történész módjára mutattam be: kőről kőre, dokumentumról dokumentumra állítottam össze a nürnbergi okmányok alapján.(1)
Valóság és képzelet problémája az Állati elmék esetében is felvetődik, csak másképpen. Itt inkább a regény „műfaját” nehéz meghatározni; a műfaj meghatározásából ugyanis, ha egyszer túl vagyunk rajta, önként adódik a „tényszerű” és kitalált elemek arányának meghatározása, ami joggal érdekli az olvasót. Bevallom, most zavarban vagyok. Nem érzem biztosan, hogy ezt a könyvemet éles körvonalakkal meg tudnám határozni. Ilyen körülmények között talán az a legcélszerűbb, ha a megközelítéses módszerhez folyamodom, s mivel kapásból nem tudom meghatározni az írásműveknek ezt a típusát, legalább annyit elmondok róla, hogy majdnem micsoda, vagy hogy minek nem lehet tekinteni.
Az az olvasó, aki mit sem tud a cetológiáról, első pillantásra állatmítosznak vélheti az Állati elmék-et. Csakugyan az volna? Igen is, meg nem is. A válasz, gondolom, nem nagyon kielégítő, pedig pontos, és egyáltalán nem fosztja meg rangjától e műfajt, amely többszörös nemesi levéllel büszkélkedhetik: Cyrano de Bergerac, Swift, Mac Orlan,(2) Karel Čapek, Orwell, Vercors – ez a névsor nagy erejű műveket idéz, amelyek ember és állat viszonyát utópikusan boncolgatják. Többnyire abból indulnak ki, hogy az állatok – madarak, lovak vagy disznók – kifejlesztik értelmi képességeiket, és domesztikálják az embert, aki valamiféle degenerált, ijesztő és kegyetlen jószággá aljasul: Swift jehu hátborzongató képet ad róla.
Vercors szándéka egészen más. Tropi-komédiá-jában kitalál egy primitív lényt, amely annyira közel áll az emberhez, hogy képes megtanulni a nyelvünket, és fajtája kereszteződhetik a miénkkel. A szerző nem az állat felsőbbrendűségét bizonyítja az emberrel szemben; arról van szó, hogy az ember ne zsákmányolhassa ki a felfedezett majomember munkaerejét: a bíróságnak el kell ismernie, hogy a tropi – így nevezi Vercors – emberi lény, nem pedig állat, így lesz a regényből az emberfogalom meghatározásának eredeti és elgondolkoztató kísérlete.
Karel Čapeknek Harc a szalamandrákkal című könyve is egy mitikus állatot szerepeltet, de egyébként semmiben sem hasonlít Vercors művéhez. A szalamandra, akit Čapek elképzel, Ázsiában élő tengeri emlős, nagyon értelmes, nagyon szelíd, és keze van. Európába kerül, akklimatizálódik, megtanul angolul, s ekkor az ember nagy tömegekben használja fel tenger alatti építkezésein, olyan körülmények között, amelyek a négerrabszolgaságra és a koncentrációs táborokra emlékeztetnek. A szalamandra igen józan, szapora és szorgalmas lény; hiába sújtják „faji” megkülönböztetéssel, lassanként felemelkedik, kiművelődik, megépíti a maga tenger alatti üzemeit, és kiaknázza saját nyersanyagait, végül pedig, minthogy égető szüksége van új lakóterületekre, mén rohamosan szaporodó népe a tengerpartok mentén él, úgy szerzi meg a hiányzó partokat, hogy Amerikában, Ázsiában és Európában is a szárazföld óriási darabjait röpíti a levegőbe, miután kivájta és aláaknázta őket... Így süllyednek el városaikkal és falvaikkal együtt a legtermékenyebb síkságok, s az ember iszonyodva látja, hogy a földgolyó egyre zsugorodik a lába alatt, akárcsak a legendás szamárbőr.
A könyv, amely 1936-ban jelent meg, nemcsak írói kvalitásaival, de prófétai jellegével is lenyűgözi az olvasót. A háború utáni gyarmati válság, a koncentrációs táborok világa, az atombomba s talán a kínai nép hihetetlenül gyors modernizálódása is (amit én a magam részéről egyáltalán nem találok riasztónak) pontosan le van írva benne nyolc, kilenc, húsz évvel az események bekövetkezése előtt. Az utolsó rész apokaliptikus hangja a pusztító világháborúra utal, amelynek Čapek jól érezte a közeledtét, bár nem sokkal a kitörése előtt meghalt, ily módon megfosztva a Prágába bevonuló nácikat attól az örömtől, amit letartóztatása jelentett volna.(3)
Ebben a könyvben, amelybe az olvasó mindjárt belefoghat, nem kellett óvakodnom Swift vagy Čapek utánzásától. Másrészt arra sem gondoltam, hogy újításaimmal érdemeket fogok szerezni. Helyettem a kor választott, amelyben élek: az kényszerített, hogy újat csináljak. Minthogy harminc évvel Čapek után írtam könyvemet, nem szorultam rá, mint ő, hogy kitaláljak egy értelmes tengeri emlőst, amely képes megtanulni az emberek nyelvét, mert a tudomány sokat haladt Čapek óta, s ma már tudjuk, hogy az az állat, amelyet ő megálmodott, csakugyan létezik: delfinnek hívják. Čapek ebben is prófétának bizonyult.
Könyvem tehát valóban „állatregény”, akárcsak a többi, ha ezen olyan művet értünk, amely az ember és állat viszonyát tanulmányozza, de az az állat, amelyet én választottam szereplőül, nem mitikus lény, és az emberrel való kapcsolatát reális keretben ábrázolom. Elbeszélésem dokumentumszerű formája ezért nem puszta stiláris fogás. Két kiváló francia cetológus, Paul Budker és René-Guy Busnel bölcs, tudós és baráti irányításával összegyűjtöttem a palackorrú delfinre, vagyis Tursiops truncatusra vonatkozó zoológiai adatokat, s csupán a tálalás történik regényes formában: maguk az adatok valódiak – egészen addig a határig, amely a dokumentumokat elválasztja a szépirodalomtól.
Persze meg kell mondanom, hol húzódik ez a határ. Igaznak ugyanis igaz, hogy a delfin képes elszigetelve kiejteni egyes emberi szavakat, amelyeknek az értelmét is felfogja, de egyelőre még csak remélhető, hogy egyszer sikerül áttérnie a szóról a mondatra: ez a döntő lépés azután lehetővé tenné, hogy rövid időn belül tökéletesen elsajátítsa a tagolt nyelvet. Regényem ezt a döntő lépést már beépíti a cselekménybe. Vagyis a képzelet bátorkodott átvenni a stafétabotot a tényéktől, és a jelen vásznára vetítette a jövőt. Elbeszélésem éppen ezért 1970. március 28-án kezdődik, s az 1973. január 8-ról 9-re virradó éjszakán ér véget.
Jóslatregény? Science-fiction? Első pillantásra igen. Valójában nem. Az én jóslatom ugyanis nem húsz-harminc évet ugrik előre, hanem sokkal rövidebb időt – alig három, illetve hat évet –, s még csak nem is vagyok egészen biztos benne, hogy csakugyan előreugrik-e. A tudományos felfedezések és a nyilvánosságra hozataluk között mindig van némi időbeli eltolódás, még az Egyesült Államokban is. Annál inkább, amikor a kutatások nem közömbösek a nemzetvédelem szempontjából...
Sajnos erről van szó. A delfint, a kedves, elragadó delfint, akit oly hathatós fegyverekkel áldott meg a természet, s aki mégis oly szelíd, oly jóindulatú, oly barátságos az emberrel szemben, az őrült emberiség katonai célokra akarja felhasználni, hogy rettegést és pusztítást zúdítson általa az „ellenség” kikötőire és flottáira. Miket visznek, illetve miket vihetnének végbe ezek az eleven tengeralattjárók, ha majd a tagolt nyelv segítségével „bevethetőkké” válnak, ahogy mondani Szokás: ezt próbáltam meg, korunk politikai összefüggéseibe ágyazva, elképzelni.
Közben nem is sejtettem, hogy igen közel járok egy bizonyos regénytípushoz, amely nemrég született meg az Egyesült Államokban, s máris jelentős példákra hivatkozhat.(4) 1967 júniusában, amikor munkám utolsó fejezete is készen volt, Claude Julien elküldött hozzám néhány ilyen művet, azzal a kéréssel, hogy ismertessem őket a Monde-ban. Olvasás közben eszméltem rá, hogy amiként Jourdain úr a tudtán kívül prózában beszélt, tudtomon kívül immár két esztendeje én is a politics-fictiont művelem, így hívják ugyanis az új műfajt, amelynek akaratlanul is hódoltam. Azért húzom alá az új szót, mert Franciaországban a politikai regény egy idő óta „avultnak” számít. Új? Avult? Bevallom, idegenkedem e fogalmaktól. Úgy gondolom, a divat nem lehet a témaválasztás vagy egy irodalmi mű megítélésének jogos kritériuma.
A politics-fiction volna tehát az a meghatározás, amelyet keresek? Nem egészen. Magam is látom, hogy az Állati elmék számos elemét nem lehet a politics-fictionre visszavezetni, abban az értelemben, ahogy tengerentúli barátaink használják ezt a kifejezést: hadd utaljak csupán az állatregény jellegre s a nagy múltú filozófiai hagyományra, amely Európában hozzátapad, a tudományos jóslatok és a történelmi jóslatok egy beötvözésére, a tudós és az állam viszonyának elemzésére, a delfin-magatartás és az emberi magatartás párhuzamos vizsgálatára.
Az eredmény: egy hibrid mű. Egyáltalán nem szégyellem bevallani, mert az irodalomban éppoly kevéssé vagyok ellensége a vérkeveredésnek, mint a biológiában.
Ez a keveredés egyébként igazán nem mesterséges. Még abban is kimutatható, amit az Egyesült Államok iránt érzek, márpedig az Egyesült Államokról itt sok szónak kell esnie, hiszen a cselekmény színhelyéül választottam. De van-e olyan ember, akit e nagy ország vezetőinek kockázatos politikája ne töltene el szorongással a földgolyó jövőjét illetően? Bár a könyvemben ábrázolt helyzetek történelmi példákra épültek, bizonyára lesznek olyanok, akik nem tudják egykönnyen elfogadni őket. De hadd jelentsem ki legalább, hogy semmit sem akartam bizonyítani. Ez a könyv nem elméleti mű, hanem regény. Problémákat igenis felvet. Megoldásukra nem vállalkozik.

Robert Merle
Párizs, 1967. július 4.

1.1970. március 28.

Haza, legyen szíves, William, mondta Mrs. Jameson, azzal a kimért udvariassággal, amelyet a sofőrje mindig megkapott tőle (tudod, édes Dorothy, engem imád a személyzet, sohasem feledkezem meg a születésnapjukról, és mindig udvariasan beszélek velük), William előrehajtotta kövér, borotvált tarkóját, egyébként nem Williamnek hívták, de Mrs. Jameson az egyszerűség kedvéért így hívott minden sofőrt, aki a férje halála óta nála szolgált, William rátette két párnás kezét a volánra, és valahol messze elöl a Cadillac lágyan feldorombolt, majd végtelenül lassan, óvatosan elindult.
Mrs. Jameson nekitámasztotta terjedelmes hátát az ülés dohányszínű támlájának, a kocsinak angol bőrhuzata volt, luxuskivitel felárral, Mrs. Jameson megigazította szemüvegét, amelynek a keretébe apró, de valódi gyémántok voltak foglalva, krokodilbőr retiküljét leengedte izmos combjára, súlyos fejével bal felé fordult, elbiggyesztette a száját, tágra meresztette szürke szemét, rábámult Sevilla professzorra, alaposan szemügyre vette, szótlanul, fesztelenül, mint egy tárgyat, igen, az első benyomás nem csal, sötét szemek, fakó arc, hollófekete haj, úgy néz ki, mint egy cigány, azt hiszem, olyan szőrös lehet, mint szegény John volt, kész gorilla, még a háta is szőrös, és gyapjas a melle, ez is egy olyan forróvérű, latin hím, ezek a legszívesebben mindig üzekednének.
Mr. Sevilla, ön ugyebár külföldi származású, dehogyis, százszázalékos amerikai vagyok, de az apai dédapám Galíciában született, Galíciában? kérdezte Mrs. Jameson felhúzva a szemöldökét, Sevilla ránézett, és udvariasan elmosolyodott, ez a nő olyan, mint egy tengeri sügér, az alsó ajkának keserű görbülete és a kimeredő, ostoba szeme a sügérre emlékeztet, tetszik tudni, Mrs. Jameson, Galícia az egy spanyol tartomány, milyen romantikus, mondta Mrs. Jameson a retikül zárjával babrálva, hirtelen rosszkedvű lett, hát akkor mégiscsak valamiféle cigány, megint balra fordította a fejét, és ismét rámeredt Sevillára, szép kezére, sötét szemére, a halántékán őszülő fekete hajára, mindegy, azok a hülye nők úgyis odalesznek érte, és különben is csak egy óráig tart az egész.
Mrs. Jameson valami kis fájdalmat érzett a jobb melle táján, és elfojtotta azt a vágyát, hogy benyúljon a kombinéja alá, és ujjaival kitapintsa a bőre alatt azt a bújócskát játszó, mogyoró nagyságú kis duzzanatot, amelynek talán halál a neve, Murphy ugyan megnyugtatta, de hiszen neki a megnyugtatás a mestersége, semmi az egész, Mrs. Jameson, igazán semmi, a hangja mély volt, a szeme átható, arckifejezése türelmes és ugyanakkor agyonhajszolt, Mrs. Jameson előredőlt, behunyta a szemét, a verejték végigfolyt a testén, fülelt a halálra, ijedten fülelt, így telt el néhány másodperc, újra megtámasztotta a hátát, kinyitotta a szemét, acélszürke szembogarai úgy bukkantak elő, mint két nyugtalan jószág, meglátta a krokodilbőr retikült a térdén, az ülések dohányszínű bőrhuzatát, William borotvált tarkóját, minden ott volt a helyén, uram isten, nem igazság, nem lehet igaz, hogy Mrs. Jameson, John B. Jameson özvegye meghaljon, John elsápadt, ránézett a feleségére véreres szemével, ijesztően hörbölve szedte a levegőt, és holtan borult a tányérjára, Isten igazságot szolgáltat, John sokat ivott, sokat dohányzott, szőrös volt és érzéki, Mrs. Jameson egy hegycsúcson ült, pompás jelenség, virágmintás világoskék ruhában, oroszlánok nyaldosták keresztény lábát, felemelte a fejét, felhúzta az alsó ajkát, hogy ne látszódjon a tokája, aztán kinyitotta a retikült, kivett belőle egy lezárt borítékot, s a hüvelyk- és mutatóujja közé fogva szótlanul átnyújtotta a széles Cadillac túlsó oldalára, Sevillának,
köszönöm, mondta Sevilla, fakó arca elpirult, fekete szeme pislogni kezdett, ellenállt a kísértésnek, hogy azonnal a zsebébe gyömöszölje a borítékot, sikerült uralkodnia magán, szórakozottan játszadozott vele, mint egy jelentéktelen tárggyal, amelyet, ha éppen úgy adódik, akár ott is hagyhatna a dohányszínű bőrülésen, amikor majd kiszáll, vannak előadóink, akik jobb szeretik, ha készpénzben kapják meg a honoráriumot, mondta Mrs. Jameson semleges hangon, ugyan, drága asszonyom, igazán nem fontos, mormolta Sevilla, Marian rengeteg pénzébe került, hatalmas tartásdíjat fizetett neki, tudod, drágám, mondta Marian, ha valamelyik barátnőjének megmutatta új lakását, valóságos csoda, hogy egyszerre ennyi pénz hullt az ölembe, de hiszen ő maga volt a csoda, Marian, ahogy a válóper idején viselkedett, maximális igények és maximális ravaszság, kivágta belőlem azt a font húst és még többet is, az ilyen ájtatos hölgyek az utolsó dollárt is ki tudják szipolyozni az emberből, Sevilla neheztelő szemmel nézett Mrs. Jamesonra, évi százezer dollárja van, arra szórja el, amire akarja, a férje hatvanéves korában felmondta a szolgálatot, meghalt, hogy a felesége gazdag lehessen, egy élet megrövidült egy haszontalan élet érdekében, kettős képtelenség, professzor úr nős? kérdezte Mrs. Jameson, elváltam, felelte kurtán Sevilla, gyerekek? kettő, Mrs. Jameson rosszalló szemmel bámult William tarkójára, nem gondolja, kérdezte torokhangon, hogy nagy megrázkódtatás a gyermekeknek, ha a szüleik különválnak, azt hiszem, Mrs. Jameson, sokkal nagyobb megrázkódtatás a gyerekeknek, ha olyan otthonban élnek, ahol nincs egyetértés, mondhatnám, ez a megrázkódtatás pusztítóbb hatású, mert naponta megismétlődik, ezzel nem tudok egyetérteni, mondta Mrs. Jameson, száraz kattintással becsukva a krokodilbőr retiküljét, akkor hát, úgy látszik, nem egyezik a véleményünk, jegyezte meg Sevilla, William elcsúsztatta párnás kezét a volánon, felnézett a visszapillantó tükörre, de az arca szenvtelenül derűs maradt, miközben azt gondolta, na nézd a vén spinét, folyton szarakodik mindenkivel, hány éves, professzor úr? Sevilla odakapta a fejét, ötvenkettő, utólag fellobbant benne a méreg, amiért ilyen engedelmesen válaszolt, mindig túl sok engedményt teszünk az udvariasság nevében, az emberek visszaélnek ezzel, belénk szúrnak, a férjem, mondta Mrs. Jameson, ötvennégy éves korában halt meg, kitűnő ember volt, és hál' istennek sohasem merült fel közöttünk semmilyen nézeteltérés, és mindig rendkívül szigorúan eleget tettem a társasági kötelezettségeimnek, és csak azt az egyet bánom, hogy sajnos nem tudtam elég sokat együtt lenni vele, de John kora reggel elment a gyárba, vigyázott rá, hogy fel ne költse, de este, amikor hazajött, nagyon későn, mindig nagyon későn, szegénykém, én rendszerint nem voltam otthon, és milyen az egészségi állapota? elég jó, mondta Sevilla, és gyanút fogott, feszülten, elégedetlenül figyelt, Mrs. Jameson elhallgatott, sügérajka lebiggyedt egy kicsit, a kérdéssel nem volt semmi célja, és a válasszal nem ment semmire, most úgy nézett ki, mint egy tyúk, amely kapirgálás közben kibányászott egy gilisztadarabot, és aztán oldalról bámulja azzal a kerek szemével, hallgattak mind a ketten, Mrs. Jameson félig leengedte a szemhéját, és megfeledkezett Sevilláról, a professzor sem több, mint egy tárgy, amelyet letettek mellé az ülésre, majd használat után visszaviszi oda, ahonnan hozta, Mrs. Jameson felsóhajtott, a klub, az elnöki teendők, az előadások, micsoda robot, az idő múlik, múlik, ahány év, annyi tavasz, hány tavasz van az ember életében, a Cadillac lassított, derékszögben befordult, lassan gurult tovább a kékes ciprusokkal szegélyezett fasorban, a kavics csikorgott a gumiabroncsok alatt, professzor úr, ugye nem haragszik, ha megkérem, hogy legfeljebb negyven percig beszéljen és csak egyszerű kifejezéseket használjon?

*

Mrs. Jameson rámutatott egy öblös, piros bársonyfotelre, és hellyel kínálta Sevillát. A professzor szemben állt a hallgatósággal: negyven szempár meredt rá. Sevilla biccentett és leült. A fotel puhán besüppedt alatta, félig elnyelte. Hiába próbálta fellökni magát, csípője beleragadt a fotelbe. Azt hitte, székre fogják ültetni, egy asztal mögé, amelyen kiteregetheti a jegyzeteit. De semmi sem volt előtte, az oldalán sem, pedig elkelt volna legalább egy kis alacsony asztalka. Elmerült a bíborvörös bársonyban, csaknem belefulladt, a kényelem megbénította. Még arra sem volt képes, hogy a könyökét rátegye a karfára: ahhoz nagyobbra kellett volna nőnie. Arról sem lehetett szó, hogy a papírjait nekitámassza térde ferde síkjának. Sevilla a zsebe felé nyúlt, tétovázott, majd belenyugodott, hogy jegyzetek nélkül fog beszélni.
Vagy negyven hölgy ült körülötte karéjban, minden korosztályból, és merően bámulták. Sevilla finoman visszanézett rájuk, és elmosolyodott. Eléggé megnyerő, őszinte, fiatalos mosolya volt, tudta, hogy ennek sohasem marad el a hatása. De most nem viszonozta senki. A szemben ülő arcok meg se rezzentek. A hölgyek nézésében nem volt rosszindulat. Igaz, jóindulat sem. Úgy látszik, az a körülmény, hogy ő az egyetlen férfi a helyiségben, nem ruházza fel semmilyen kiváltsággal. Sevilla másodszor is a hölgyekre pillantott, mulatságosnak találta a helyzetet. Szinte látta, mi megy végbe a hallgatóság lelkében: a Klub tagjai hetenként egyszer összegyűlnek, hogy meghallgassanak egy előadót, és befogadják a legújabb ismereteket. E magasztos cél szemszögéből nézve igazán mindegy, hogy az előadó milyen nemű. A Klub erről nem vett tudomást.
Sevilla egyszerre csak ráeszmélt, hogy a jobbján álló Mrs. Jameson éppen az ő életrajzát ismerteti: kezében egy gépelt papírlap, arról olvassa fel. Mrs. Jameson bámulatosan átalakult: szirupos szavakkal méltatta a professzor érdemeit. A keresztényi erények összessége sugárzott róla, és a professzornak is juttatott belőle. Csöpögött belőle a lelkes optimizmus. Minden tökéletes és tiszta: Amerika, Florida állam, a Klub, a pompás város, ahol a Klub megalakult, a Klub tagjai, a Klub elnöknője, az előadó. És a férjek, gondolta Sevilla, vajon mit csinálnak ezalatt ők, a szerencsétlenek? Talán a pénzt hajszolják, hogy a feleségük ráérjen művelődni? De tulajdonképpen miért is ne? A hölgyek rosszabb dolgokat is művelhetnének. Ha jól meggondoljuk, a Klub igazán becsületükre válik, sőt becsületünkre válik mindannyiunknak, az egész nemzetnek.
Mialatt Mrs. Jameson buzgón sugározta a felebaráti szeretetet, Sevillának lassanként sikerült megkülönböztetnie a vele szemben levő arcokat. Hárman-négyen szépek voltak: egy csinos, vörös, ír származású amerikai nő, a bőre tejfehér, a szeme zöld, egy finom vonású, telivér zsidó nő, impozáns, szoborszerű jelenség, egy fiatal hölgy, aki valószínűleg a déli államokból származik, ovális arca csupa finomság, a bőre sápadt, fekete szemében sóvárgó nézés, pilláit néha leengedi, lassan és csábítóan. Azonkívül még egypár fiatal nő, elég csinosak, elég elegánsak, de szárazabbak, nyugtalanabbak és láthatólag boldogtalanok. Az ötvenéves korhatár fölött azután semmi más, csak elhízás, gyémántkeretű szemüvegek, tartós hullámok, gyöngyház hajcsatok. Sevilla hosszasan elnézte őket. Micsoda űr, micsoda rejtett sivárság. Megöregedni sohasem volt jó mulatság, no de így öregedni meg, hogy az embernek nincs foglalkozása, s miután betöltötte a hatvanat, a hetvenet, még csak el sem hitetheti önmagával, hogy dolgozik, kutat, fejlődik! És ez a Klub tulajdonképp milyen nevetséges alibi. Ma a delfinekről hallanak előadást, jövő héten Marcel Proustról, két hét múlva Délkelet-Ázsiáról. Általános műveltség, heti negyvenperces adagokban. Mindenből egy keveset, mint ahogy a büfékben szokás.
Mrs. Jameson elhallgatott; a tapintat és a tökély mintaképe. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, súlyos testtel, az állat felszegve, mintha önmagának volna szobra. Tapsoltak, Mrs. Jameson biccentett, s a szemét lesütve leült. Egy kárpitozott kis alacsony széken foglalt helyet. Otthon volt, megengedhette magának ezt a szerény gesztust. A kis szék egyébként kettős célt szolgált: a világ elé tárta Mrs. Jameson szerénységét, és pihentette a lábát.
– Csupa fül vagyok, professzor úr – mondta ravaszkás, leleményes arccal, mintha ezt a kifejezést külön erre a célra ötlötte volna ki.
Mrs. Jameson a kis széken ült. Hátat fordított a Klubnak. A tagtársnők kiszabadultak szürke tekintetének szorítójából, és Sevilla észrevette, hogy egyik-másik hölgynek élénkebb lesz a pillantása, fesztelenebb a tartása, rácáfolva a kezdeti érdektelenségre. Megkönnyebbült, megint férfinak érezte magát, barátságosan nézett vissza a hallgatóságra, és friss hangon kezdett beszélni.
– Az elmúlt években annyi újságcikk, nyilatkozat, jóslat, karikatúra, rajzfilm és Hollywoodnak szánt forgatókönyv jelent meg a delfinekről, hogy azt hiszem, én már semmi újat nem mondhatok önöknek. (Tiltakozás.) Ha úgy gondolják, hogy nem így van, ha nemcsak udvariasságból tiltakoznak (nem, nem), akkor igyekszem legjobb tudásom szerint megvilágítani a probléma lényegét. De arra kérem önöket, ne várjanak semmi szenzációt, semmi meglepőt. A tudományos kutatás meglehetősen lassan halad, és a delfinológia jelenleg még gyerekcipőben jár.
Az amerikaiak – folytatta Sevilla – híresek arról, hogy szeretik az állatokat, és nagy érdeklődéssel tanulmányozzák őket. Mármost vitathatatlan, hogy nincs még egy állat, amely az elmúlt tíz év folyamán, különböző okokból, akkora érdeklődést keltett volna nálunk, mint a delfin. A kutatás is vele foglalkozott a legtöbbet. Az USA haditengerészete és más állami intézmények évente jelentős összegeket fordítanak különböző kutatócsoportok munkájának a finanszírozására: magam is egy ilyen csoportnak vagyok a vezetője. Azonkívül több magánvállalat, mint például a Lockheed California Company, vagy a Sperry Gyroscope Company, szintén tetemes összegekkel támogatja a delfinológiát. Egészen pontos adatokkal ugyan nem szolgálhatok, de nem lennék meglepődve, ha kiderülne, hogy a teljes összeg, amelyet ezek a cégek és az állami szervek a fenti célra költenek, jelenleg már eléri az évi ötszázmillió dollárt. (Élénk érdeklődés.)
Sevilla egy kis szünetet tartott, hogy a hallgatóság felmérhesse az összeg nagyságát.
– Ötszázmillió dollár – folytatta Sevilla –, az sok pénz, de ennyit érdemes is a delfinre költeni, erről meg vagyok győződve. Megpróbálom tehát kifejteni önök előtt, egyszerű kifejezésekkel és röviden, mint ahogy kedves elnöknőjük a lelkemre kötötte (derültség), hogy miért lett minden állat közül éppen a delfin a legnagyobb érdeklődés, a legkiterjedtebb kutatás tárgya az Egyesült Államokban.
Talán megengedik, hogy elöljáróban néhány szót szóljak a fiziológiájáról. A delfin nem hal, hanem a cetfélék fajtájába tartozik. Nem kopoltyúval, hanem tüdővel lélegzik. Minthogy oxigénszükségletét a levegőből szerzi be, fel kell jönnie a víz színére. A hal, mint minden olyan állat, amelyet helytelenül hideg vérűnek szoktak nevezni, változó testhőmérsékletű: az Antarktisz vizeiben olyan, mint a jég, a Karib-tengerben pedig langyos. A delfin viszont meleg vérű állat, vagyis állandó a testhőmérséklete, függetlenül attól, hogy milyen hőmérsékletű vízben van: ezért borítja testét, akárcsak nagyobb rokonáét, a bálnáét, vastag szalonnaréteg, amely megvédi a hidegtől. Ez a réteg, amelyet a gumihoz hasonló, sima bőr takar, gömbölyű, áramvonalas formát ad a testének, úgyhogy könnyen tud siklani a vízben. A delfin nem rak ikrákat, mint a hal. Emlősállat, és akárcsak az összes többi emlős, az embert is beleértve, a szaporodásnak azt a módját gyakorolja, amelyet valamennyien jól ismerünk (élénk érdeklődés): párosodás, terhesség, szülés, szoptatás. Ezek a folyamatok a delfineknél igen érdekesek és látványosak, minthogy a vízben játszódnak le, de fiziológiai szempontból nincsen bennük semmi rendkívüli, és nem is óhajtom részletesebben leírni őket. (Leplezett csalódás.)
Anatómiai felépítésének egynémely sajátosságából joggal lehet arra következtetni, hogy valamikor, a régmúlt időkben, a delfin szárazföldi állat volt, és csak később kellett alkalmazkodnia a tengerhez. De az alkalmazkodás kitűnően sikerült. Az úszósebessége, hogy csak erre az egy példára szorítkozzam, felülmúlja a legtöbb halét.
Miért szentel az amerikai tudomány ekkora figyelmet ennek a tengeri emlősnek? – folytatta Sevilla, egy kissé felemelve a hangját. – Mert megvan benne az a képesség, amelyet mi, emberek, intelligenciának nevezünk. Egyszóval, úgy látszik, a delfin intelligenciája elég közel áll a miénkhez, s ezért az analógia alapján következtetni tudunk a működésére.
Sevilla elhallgatott, ránézett a hölgyekre, és egy pillanatig kereste a megfelelő szavakat.
– A cetfélék kivétel nélkül értelmesek – folytatta azután –, de mi azért választottuk kutatásaink tárgyául éppen a delfint, mert ő a legkisebb, és bízvást mondhatom, sokkal kezelhetőbb, mint rokonai, a bálnák, az ámbráscetek vagy a kardszárnyúak. A Tursiops truncatus, köznapi nevén a „palackorrú delfin”, amelyet mind közül a legjobban kedvelünk, nem hosszabb három méternél. Az átlagos példányok két méter ötven centi hosszúak, és súlyuk százötven kiló. Ez a delfin tehát könnyen szállítható autóban vagy repülőgépen. Elegendő számára egy közönséges úszómedence, s bár az ápolása némi gondokkal jár, fenntartási költségei nem túlzottak: naponta mintegy tíz kiló halat fogyaszt.
A delfin azonban mindenekelőtt azért eszményi tárgya a tudományos kutatásnak, mert rendkívül szelíd. Szelídsége nem gyengeségből fakad. Roppant állkapcsának egyetlen csapásával képes megölni egy jól megtermett cápát, ha a kopoltyúján éri. Azonkívül két sor igen éles tépőfoga van, szám szerint összesen nyolcvannyolc, s ha akarná, cafatokra téphetné annak a kezét vagy a lábát, aki foglyul ejti. A delfin azonban emberemlékezet óta sohasem fordította fegyvereit a mi fajtánk ellen. Sőt: a legtöbb háziállat, ha egy kissé fájdalmas kezelésnek vetik alá, harap vagy karmol. A delfin nyugodtan tűri a rá mért fájdalmat, és sohasem válik fenyegetővé. Szinte úgy tetszik, mintha valami kimeríthetetlen, eredendő jóindulat lakozna benne az ember iránt. Egyébként a legrégibb ókor óta azt beszélik róla, hogy szívesen keresi a társaságunkat, különösén a gyerekekét. Ha vad állapotban fogságba ejtik, bámulatosan rövid idő alatt megszelídül, és örömmel fogadja simogatásunkat.
Sevilla elhallgatott. A hallgatóság szemében némi ellágyulást vélt felfedezni, s minthogy maga is nagy állatbarát volt, rokonszenvezett ezzel az érzelmi állapottal, és egy kis szünetet tartott, hogy részt vehessen benne. „Jószívű nép vagyunk”, gondolta lelkesen.
– Alpers – folytatta néhány pillanat múlva – igen érdekes történetet mesél el a delfinek szelídségéről. 1955 karácsonyán Új-Zélandban, egy Opononi nevű kis fürdőhely közelében váratlanul feltűnt egy delfin, pontosabban egy nőstény delfin, elkeveredett a strandolok között, és általános meglepetésre játszadozni kezdett velük. Különösen a gyerekeket kedvelte, és végtelen türelemmel hagyta, hogy azt csináljanak vele, amit akarnak. Ha labdát dobtak neki, elkapta a fogával, igen magasra elröpítette maga elé, roppant sebesen úszni kezdett, hogy a labda alá kerüljön, és mindig sikerült is elkapnia, mielőtt visszaesett volna a tengerbe. Volt egy másik játéka is, amelyre senki sem tanította. Hasa alá nyomta a labdát, a víz alá bukott vele, és amikor elért egy bizonyos mélységet, elengedte. A labda kipattant a vízből, a delfin odavágtatott a röppálya várható végpontjához, és amikor a labda visszahullt, erőteljesen belevágott a farkuszonyával, mint egy krikettütővel. Ha nem volt labdája, keresett magának egy sörösüveget a tenger fenekén, és az orrán egyensúlyozta... Vagyis nemcsak játszadozott a gyerekekkel, hanem szórakoztatta is őket.
Mondanom sem kell, hogy Opo hírneve – így keresztelték el a delfint a gyerekek – csakhamar bejárta egész Új-Zélandot. A sziget minden részéről és a szomszéd szigetekről is számtalan ember jött, hogy megbámulja. Ekkor a megfigyelők egy érdekes jelenségnek lehettek a tanúi. Az állat kedvessége az emberekre is átragadt. Este a tengerparton az ismeretlenek megszólították egymást, és figyelmesek voltak egymáshoz. A társadalmi és faji korlátok leomoltak. Opononi a barátság faluja lett.
Erre a szóra, hogy társadalmi, melyet mindjárt a faji követett, Mrs. Jameson bóbiskoló szelleme nyomban leadta a vészjelzést: a hölgy kiegyenesedett az alacsony széken, összepréselte ajkát, s szigorú és egyszersmind riadt arccal nézett Sevillára, mintha figyelmeztetni akarná, hogy micsoda szakadék nyílik meg a lába előtt. De Sevilla nem látott semmit. Teljesen elmerült a témában.
– Szívesen mesélnék még sok mindent a delfinek szeretetre méltó tulajdonságairól – folytatta, és fekete szeme ragyogott a gyöngédségtől –, de most nem ez a feladatom. Mindazonáltal hangsúlyozni szeretném, milyen nagy kiváltságnak tartom, hogy e pompás állat tanulmányozásával tölthetem az életemet. A delfin bűbájos jó barát, értelmes, pajkos, hálás. Bár önök mind láttak már delfineket, nem szívesen mondanék le arról az örömről, hogy megmutassak egy fényképet, amely itt van nálam – ezzel a levéltárcájába nyúlt –, és amely az egyik delfinemet ábrázolja. Éppen játszadozik a medencében az asszisztensnőmmel, Arlette Lafeuille-jel (kanadai származású, innen a francia név). A fényképen jól látszik a szája formája. Mármint a delfiné... (Nevetés.) Jókora nyílás, a szájszöglet felgörbül. Olyan, mintha mosolyogna, méghozzá huncutul. És csakugyan – folytatta, miközben a fénykép kézről kézre járt –, ez a benyomás, bár teljesen szubjektív, egyáltalán nem hamis: a delfin a legvidámabb és a legjátékosabb állat az egész teremtésben.
Sevilla megvárta, amíg a fénykép visszakerül hozzá, és a hallgatóság moraja elcsendesedik.
– Mondottam, hogy a delfin rendkívül értelmes, most pedig azt szeretném elmondani, mire alapozzuk ezt a megállapítást. Az első kritérium: az agyvelő súlya. A delfinnél ez átlagosan 1700 gramm, az embernél 1400, a csimpánznál 350. Ezt az adatot azonban, bár nyilván nem közömbös a delfin képességeinek megítélése szempontjából, nehéz pontosan értelmezni. Az agy velő súlyának és az egész test súlyának az aránya, amelynek alapján egyes kutatók igyekeztek skálába foglalni az ember, a delfin, a majom és az elefánt értelmi képességeit, a mai nézetek szerint már nem elég biztos mutató. Az anatómiai vizsgálat sokkal meggyőzőbbnek látszik. Ez pedig legalább ugyanannyira a delfin mellett szól. A delfin agya, akárcsak az emberé, bonyolult, összetett, sejtekben gazdag agy. Az emberi aggyal való hasonlósága különösen akkor tűnik fel, ha a cerebellum és az agykéreg igen nagy fejlettségét tekintjük.
Sevilla elhallgatott. Cerebellum, agykéreg: vajon meg kell-e magyaráznia ezeket a kifejezéseket? Mrs. Jamesonra pillantott, de a hölgy ernyedt testtel, behunyt szemmel ült a helyén, mintegy elmerülve önmaga mélyebb rétegeibe, ahol már igazán nem számít, hogy az előadó egyszerű kifejezéseket használ-e vagy sem.
– E fejlett intelligencia másik bizonyítékát – folytatta Sevilla – természetesen a delfin viselkedése szolgáltatja. Önök is tudják, mennyire elszaporodtak az Egyesült Államok minden részében az oceanáriumok, és milyen sikere van a delfinszámoknak. Ha önök már láttak ilyen előadásokat, bizonyára egyetértenek velem: a delfin mutatványaiból teljességgel hiányzik a cirkuszi állatok sivár rutinja. A cirkuszi állat rabszolga, melyet megbüntetnek, ha hibázik, megjutalmaznak, ha jól végzi a dolgát; vakon, automata módra engedelmeskedik annak az embernek, aki beidomította, és csakis neki. A delfin elfogadja a jutalmat, mert hozzátartozik a játékhoz, de nem tűr semmilyen büntetést. Olyan örömöt talál a mutatványában, hogy szívesen végrehajtja bárkivel, ha megkapja a kellő jelzést. Azonkívül szórakozik, szeret dolgozni, élvezi a tapsot. Az ember, aki a mutatványokra megtanítja, nem az idomítója, hanem a barátja. Például arra akarják megtanítani a delfint, hogy kapjon el a fogával egy labdát, félig emelje ki testét a vízből, és egy erőteljes nyakmozdulattal röpítse a labdát egy kosárlabda-hálóba, amelyet a medence fölött állítottak fel. Mihelyt a delfin megérti, hogy mit várnak tőle, nem kell ösztökélni az ismételt kísérletezésre. Maga is megpróbálkozik újra meg újra, amíg csak ki nem javítja a hibáit. Olyan az egész, mintha nem is egy állatot idomítanának, hanem egy atléta végezné az edzését.
Még szembeötlőbb a delfin intelligenciája, amikor szórakozik. Tudják ugyebár, milyen megejtő látványt nyújtanak játszadozás közben a fiatal állatok. Komolyság és tréfa, báj és sutaság elragadóan keveredik játékukban. De a delfin játéka nemcsak ennyiből áll.
Egy fiatal delfin véletlenül felfedezi, hogy ha egy pelikántoll hull az egyik csap alá, amely a medencéjét táplálja, a tollat egészen a túlsó oldalig sodorja a víz. Csak utána kell úsznia, és máris elkapja. Odavan az örömtől, hogy rájött erre a szórakozásra, újrakezdi, tízszer, hússzor, harmincszor. Egy fiatal nőstény is látja a játékot, és közbelép, hogy tökéletesítse, ő már nem közvetlenül a csap alá ejti a tollat, hanem az örvénybe, amely a vízsugár nyomán keletkezik. Amikor a toll leér a víz színére, forogni kezd az örvény peremén, s mielőtt a tölcsér beszippantaná, hogy azután a víz tovább sodorja, eltelik kéthárom másodperc. A nőstény delfin ezt az időt használja fel, hogy elébe ússzon a tollnak, és amikor odaér hozzá, elkapja. A fiatal hím követi a példáját. Azután már kettesben játszanak. Felváltva hol az egyik, hol a másik viszi a tollat az örvényhez, miközben a társa néhány méterrel távolabb várakozik. Kétségtelen, hogy némely rovarfajtánál is megfigyelhetők igen bonyolult kollektív tevékenységek, ezek azonban sztereotip műveletek, nem tökéletesíthetek, és kezdeményezőjük nem valamely egyed. A delfineknél valamelyik egyed találja ki a játékot, mások tökéletesítik, és többen is részt vesznek benne. Vagyis itt az alkotó értelem nyilvánul meg, látjuk a csoportos játék megszervezését, és olyan megfigyelőképességet, amely rendkívül ritka az állatvilágban.
Sevilla elhallgatott, s amióta beszélni kezdett, most először pihent meg a tekintete azon a két-három csinos arcon, amelyre kezdetben felfigyelt. Még mindig elmerült a témájában, de szükségét érezte egy kis kikapcsolódásnak, mielőtt újabb lendületet venne. „Milyen gyönyörű ovális arc” – gondolta, a déli nőre(5) nézve. Ugyanebben a pillanatban a déli nő néhány fokkal jobbra fordította a fejét, finom vonású arca háromnegyed profilban elvált a sötét bársonykárpittal bevont faltól, egy gyors pillantást vetett Sevilla felé, azután mindjárt leejtette pilláit fekete szemére, nagyon lassan, mintha titkos kincseket zárna el kamrájukba. Mindez mesterien volt időzítve: az arc beállítása, a gyors pillantás és a függöny lassú lebocsátása. „Hű, de hamis” – gondolta Sevilla, kissé megborzongva a gyönyörűségtől. A közjáték legfeljebb egy másodpercig tartott, de amikor újra beszélni kezdett, úgy érezte, hogy lényegesen felfrissült.
– Tudják ugyebár, miket szoktak mondani az emberek, amikor a kutyájukról beszélnek: „Milyen értelmes, épp csak hogy meg nem szólal!” Nyilvánvaló, hogy ebben a kijelentésben egy kis ártatlan önellentmondás rejlik. Az igazi értelemnek ugyanis éppen a nyelv a legfőbb próbája. Ezek szerint tehát a delfin értelmi színvonaláról is csak úgy alkothatunk fogalmat, ha megállapítjuk, hogy képes-e érintkezni társaival.
A delfin nem a szájából bocsát ki hangokat, hanem a fecskendőnyílásából, abból a kis lyukból, amely a homloka fölött található, és légzésre szolgál, és egy szelep segítségével bezárul, ha a delfin alábukik a vízbe. A delfin hangképző szervei tehát különböznek a mieinktől, mindazonáltal felhasználási lehetőségeik meglehetősen rugalmasak. A delfin ugyanis igen sokféle, változatos és modulált hangokat képes kibocsátani. Néha mintha csikorgást hallatna – olyasfélét, mint egy rosszul olajozott ajtó sarokvasai –, máskor csahol, vakkant, dünnyög, sokféleképpen fütyül, és még másféle hangokat is hallat, amelyeket azonban illetlennek minősítenék. (Derültség.)
Mármost az a kérdés: képesek-e rá a delfinek, hogy hangok segítségével információkat közöljenek egymással. Bonyolult információkra gondolok, vagyis nem sorolom közéjük azt a segélyhívást, amelyet egy sebesült állat a társaihoz intéz, sem pedig a párosodás idején azt a szigorú rendreutasítást, melyben a hím részesíti a nőstényt, ha ez utóbbi úgy tesz, mintha el akarna távolodni tőle, vagy egy másik hím iránt érdeklődik. Erre a célra – emberi nyelven szólva – egy közönséges morgás is megfelelne. (Nevetés.)
Magától értetődik, hogy az igazi nyelv fogalma olyan érintkezést jelent, amely ennél magasabb színvonalú. Manapság hajiunk arra a feltevésre, hogy a delfinek igenis képesek az ilyenfajta érintkezésre. Persze ez még csak feltevés, de mint olyan, nagyon is elgondolkoztató.
Elmondok például egy kísérletet, amely ilyen jellegű feltevésekre ad okot: két delfin van a medencében, egy hím és egy nőstény, s egy kifeszített háló választja el őket egymástól. Mindegyik delfin előtt felszerelünk egy táblát, három különböző színű lámpával, a víz alatt pedig, olyan helyen, ahol elérhetik, három lapátkapcsolót. Amikor a táblán a zöld fény gyullad ki, a delfinnek a jobb oldali kapcsolót kell megnyomnia az orrával; ha a piros fény gyullad ki, akkor a bal oldali kapcsolót; ha pedig a fehér lámpa ég, akkor a középsőt. Egymás után meggyújtjuk a három lámpát, változó sorrendben, sorozatosan, és ha a delfin jól végzi a feladatát, kap egy halat.
Ilyen módon végigcsináltatunk egy sorozatot a nősténnyel, majd néhány perc múlva ugyanezt a sorozatot a hímmel is elvégeztetjük az ő medencerészében, az előtte lévő táblánál. Ekkor azt vesszük észre, hogy a hím gyorsabban dolgozik, mint a jelzőtábla, és a különböző színű lámpák még ki sem gyulladtak, de ő már nyomja is a megfelelő kapcsolót. Ebből a megfigyelésből azután újabb kísérletek következnek. Átlátszatlan lemezt állítunk a hím és a nőstény közé oly módon, hogy a hím ne láthassa a nőstényt, és ne „utánozhassa”, amit előtte művelt. Megismételjük a kísérletet. Meglepő dolog: az eredmény ugyanaz. A hím mindig megelőzi a kérdéseket. Vagyis nem a látásának köszönheti a szerzett információt.
Ekkor ismét továbblépünk egy fokkal. Hangszigetelő lemezzel választjuk ketté a medencét teljes hosszában, úgyhogy a hím és a nőstény hangok révén semmiképp sem érintkezhetik. Megfigyeltük ugyanis, hogy a nőstény, miközben a kísérletet végzi, szüntelenül hangokat hallat. Ezek után lejátszunk egy lámpasorozatot a nősténynek, és ő megfelelőképpen reagál. Ezúttal azonban, éspedig most először, amikor a hímre kerül a sor, ő megvárja, hogy kigyulladjanak a lámpák, és csak azután nyomja meg a kapcsolót.
Mármost rést hagyunk a hangszigetelő lemezen, hogy a delfinpár hangok révén is érintkezhessen egymással. Meg ismételjük a kísérletet, és a hím ismét előbb reagál, mintsem a fény kigyulladna. Ezek szerint csakis a nőstény által kibocsátott hangok igazíthatták el. (Élénk érdeklődés.) Vagyis úgy történik az egész, mintha a nőstény, aki a különféle kapcsolókat nyomogatja, közben így szólna a férjéhez, aki nem láthatja: „Most megnyomom a bal oldali kapcsolót, aztán a jobb oldalit, aztán a középsőt, most megint a jobb oldalit, siess te is, csináld ugyanezt, mert ha vége a sorozatnak, kapsz egy halat...” (Nevetés, meghatott hangok.) Ha ezek a közlések csakugyan elhangzanak, márpedig nem kételkedhetünk benne, hogy elhangzanak, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a delfinek olyan elvont fogalmakat közölnek egymással, mint jobb oldal, bal oldal, közép; az ilyen fogalmak pedig csakis igazi nyelven közölhetők.(6)
Más kutatók azzal foglalkoznak, hogy regisztrálják a delfinek által kibocsátott különféle hangokat, fénnyé alakítják át és lefényképezik őket. Ha egyszer sikerül megfejtenünk ezeket az ábrákat, természetesen a kísérleti feltételek vagy az állat adott helyzetének ismeretében, akkor talán biztosabbat mondhatunk majd a delfinek nyelvéről.
A következő lépés az lenne, bár erről ma még talán túlzás beszélni, hogy a delfinek nyelvének ismeretében megtanítsuk a delfineket az emberi nyelv elemeire. Ehhez természetesen fel kell tételeznünk, hogy a delfin képes utánozni az emberi hangokat. Mint tudják, ez a véleménye többek között dr. Lillynek, aki jelenleg azon fáradozik, hogy angolra tanítsa a delfinjeit.
Ahhoz azonban, hogy állatunk eljusson a delfinek nyelvétől az emberi nyelvig, olyan hatalmas ugrást kell megtennie, hogy okosabb ha a sok „ha” után, amely idáig vezetett, egyelőre megállunk, és nem haladunk tovább a feltevések útján. Sevilla elhallgatott, mosolyogva szembenézett a hallgatósággal, biccentett, majd így szólt:
– Köszönöm szíves figyelmüket. (Hosszas taps.) – Sevilla így folytatta: – Szívesen válaszolok az esetleges kérdésekre, feltéve, ha nem érzik úgy, hogy máris visszaéltem türelmükkel. (Tiltakozó hangok.)
Mrs. Jameson felállt. Olvatagon a jóságtól és a tapintattól, kövér, gyűrűs kezeit összekulcsolva a mellén, beszélni kezdett mély torokhangján, és köszönetet mondott az előadónak. A közönség egy emberként fordult felé roppant figyelmes tekintettel, de senki sem hallgatott rá.
– ...És abban is bizonyos vagyok – fejezte be Mrs. Jameson –, hogy valamennyien hálásak vagyunk Sevilla professzornak, amiért ő maga biztatott bennünket kérdések feltevésére. (Taps.)
Mrs. Jameson leült. Csend lett, eltartott egy ideig, kínossá vált. Azután suttogás hallatszott, köhécselés, a szomszédnők összenéztek. Egy csontos leányzó, aki az első sorban ült, Sevilla professzorra meresztette a szemét vastag, szarukeretes szemüvege mögül.
– Akkor hát magam járok elöl a jó példával – mondta Mrs. Jameson lágyan, mintha nem tudná, hogy mindenki azt várja, ő legyen az első felszólaló. – Mr. Sevilla – folytatta, és a professzor felé fordult sügérajkával –, ön említette az oceanáriumokat és az ott látható nagy sikerű mutatványokat. Azt is mondotta, hogy egyre nagyobb számban lelhetők fel az Egyesült Államok minden részében: ezek szerint tehát jövedelmező vállalkozásokról van szó?
– Nagyon jövedelmezőek – felelte Sevilla, és egy kis vidám fényecske gyulladt ki a szeme mélyén. – Csak jelzésképpen mondom: tudomásom szerint az egyik ilyen vállalkozás az idén négymillió dolláros forgalmat bonyolított le. Persze a költségek is tetemesek. Azonkívül időre és türelemre van szükség, amíg sikerül összeállítani egy olyan műsort, amely vonzza az embereket. Á közönség hamar ráun mindenre, még a delfinekre is. A csontos lány felemelte a kezét, de a déli nő megelőzte.
– Mr. Sevilla – kezdte, egy kissé félrefordítva bűbájos, tojásdad arcát, és félig leengedve a pilláit –, lehet-e magánmedencében is delfint nevelni?
– Hogyne, feltéve, ha a medence fűthető.
– És az édesvíz nem akadály?
– Könnyen beszerezheti a szükséges tengeri sót bármelyik párolótelepről, és feloldhatja a medence vizében: csupán a megfelelő arányt kell megállapítani.
– Mennyi egy delfin vételára?
– New York-i szállításra ezerkétszáz dollár.
– Ingyen van! – mondta a déli nő csodálkozó és egyben rosszalló hangon.
Sevilla elmosolyodott.
– Az ápolás azért meglehetős gonddal jár – mondta, mintegy megnyugtatásul. – Véleményem szerint az a leghelyesebb, ha állandó személyzetet alkalmaz a delfin gondozására. Különben az állat unatkozik és elpusztul. Más a helyzet persze, ha mindjárt kettőt vásárol: egy hímet és egy nőstényt.
– Az is lehetséges?
– Természetesen. De ha gyerekei vannak, kötelességem figyelmeztetni, hogy a párosodás idején egy kissé heves jeleneteknek lehetnek a tanúi.
Mrs. Jameson pislogni kezdett, a csontos lány felemelte a kezét, de a déli nő még nem hagyta abba.
– De kitől vásárolhatnék egy delfinházaspárt?
– Vannak szakértők, akik delfinfogással foglalkoznak.
– Megadná valamelyiknek a címét?
– Most... most éppen nincs nálam – hazudta Sevilla.
Elmozdította keresztbe tett lábát, és semleges hangon hozzátette:
– De ha volna szíves felhívni holnap délelőtt, készséggel megadom a kért felvilágosítást. A számom benne van a telefonkönyvben.
A déli nő lassan lebocsátotta pilláit, Mrs. Jameson pedig összepréselte vastag ajkát. Nahát, ezek ketten, szinte az orra előtt, mint az állatok, alsó ajka lebiggyedt, valami görcs rándult meg a belsejében, John olyan kedves volt a jegyességük idején, Mrs. Jameson jeges kézzel feküdt a fehér muszlin baldachinos kolóniái ágyon, fehér volt a ruhája is, amelyet levetett, John kijött a fürdőszobából, mint egy gorilla, ó, John! John! gyűlöllek, de hiszen meghalt, gondolta meglepődve, nekem jól állt a gyász, rengeteg pénzt költöttem, a ház olyan szomorú volt, olyan öreges, mindent meg akartam változtatni, Dorian, vajon csakugyan Doriannak hívták-e, Mrs. Jameson, ez a vörös bársony, higgye el, kellő méltóságot ad majd a szalonjának, a haja szőke volt, kissé göndörödön a tarkóján, a keze hosszú, finom, a hangja lágy és dallamos, az úszómedencében, sima melle, hosszú, formás lába, teljesen felforgatta a házat, őrült összegek, micsoda őrült, elképesztő kiadások, Mrs. Jameson, van egy ötletem, a göndör hajával olyan volt, mint egy költő, olyan kecses volt minden mozdulata, sokba kerültek nekem az ötletei, drága Mrs. Jameson, egészen odavagyok, el kell utaznom, anyám súlyos beteg, és azóta soha egy szó, egy sor írás, a leveleim visszajöttek, a távirataimra nem kaptam választ, aljas kis szélhámos, Mrs. Jamesonban hirtelen felfakadt a keserűség, mint egy tályog, epeízt érzett a szájában, nyilalló fájdalmat a jobb melle táján, aztán a fájdalom visszahúzódott, Mrs. Jameson kiegyenesedett, felemelte a fejét, és úgy nézett Sevillára, mintha még sohasem látta volna, állatok ezek, gondolta megvetően, állatok, valamennyien...
Egy ötven év körüli hölgy, akinek mahagóniszínű haja volt, bár a szín nem hatott éppen eredetinek, felemelte a kezét, és így szólt:
– Lehet-e mondani, hogy a delfin előbb-utóbb háziállatunkká válik?
Sevilla rokonszenvvel nézett a kérdezőre. Ha senki másnak nem beszélt volna, csak neki, akkor sem vesztegette hiába az idejét.
– A kérdés igen érdekes, de mielőtt válaszolnék rá, meg kellene határozni, hogy mit értünk háziállaton.
– Jó, akkor próbáljuk meg – mondta buzgón a hölgy. – Mondjuk, a háziállat olyan állat, amely élelmet fogad el az embertől.
– Nem jó – felelte Sevilla. – Csaknem minden foglyul ejtett állat elfogad élelmet az embertől, például az oroszlán, a tigris, a boa is... Én inkább úgy mondanám, hogy egy állatfajta akkor nevezhető domesztikáltnak, ha tűri minden ember irányítását. Ebben különbözik a domesztikált állat a szelídített állattól. A szelídített állat is eltűri azt a kapcsolatot, amely a szelídítőjéhez fűzi, de más kapcsolatot nem tűr, és még ebben a kapcsolatban sem egészen megbízható: hiszen tudjuk, milyen balesetek szoktak előfordulni. Azonkívül a domesztikálásnak is megvannak a maga fokozatai. A szarvasmarhafélék esetében például a nőstény százszázalékosan domesztikálható, de a bika mindig elég veszélyes marad. Márpedig a domesztikálást szerintem így lehetne a legjobban meghatározni: akkor domesztikáltunk egy állatot, ha minden veszély nélkül kezelhetjük.
– Szerintem – mondta a mahagóni hajú hölgy – ez a meghatározás a szelídített állatra is éppúgy ráillik.
Sevilla elgondolkodott.
– A szelídített állat mindig csak egy példánya a fajtájának. A domesztikálás viszont az egész fajtára vonatkozik.
– Ha ez így van – vágta rá a hölgy –, akkor a delfin még nem nevezhető háziállatnak, hiszen a delfinek többsége vadon él.
– De mihelyt fogságba esnek – felelte Sevilla, és érdeklődve nézett a hölgyre –, valamennyien rendkívül barátságossá válnak. Egyébként – tette hozzá egy pillanatnyi szünet után – csak a jelen pillanatban beszélhetünk egy új állatfajta domesztikálásának a problémájáról, mert ha egyszer a delfin és az ember beszélni tudna egymással, akkor a delfint talán nem lehetne többé állatnak tekinteni, és másféleképp kellene meghatároznunk a kapcsolatukat.
– Az is elképzelhető, sajnos, hogy kapcsolatuk az úr és a rabszolga kapcsolata lesz.
– Remélem, hogy nem – mondta Sevilla felindultan.
A hölgy csóválta a fejét, és rámosolygott. Sevilla visszamosolygott rá, és mélabúsan gondolta: semmi se tökéletes. Ott, a festett haj alatt, egy jó minőségű agyvelő működik. Milyen kár, hogy ez az agy velő nem inkább a déli nő fejében talált magának szállást. Igen, úgy ismerem ezt a déli nőt, mint a tenyeremet, csupa sznobizmus és gőg, infantilis fokon megrekedt érzékenység, egy kis nárcisztikus érzékiség, épp csak annyi, hogy szereti, ha simogatják, istenem, miért kell nekem ehhez a lélektelen húsdarabhoz vonzódnom, ennek semmi értelme, ennek a gyötrő szomjúságnak, ennek a láznak, ennek a mániákus vonzódásnak a másik nem iránt (a Sevilla család minden tagja katolikus volt, Sevilla anyja minden reggel misére járt a két fiával, ők ministráltak, és közben az anyjuk térdepelve, fájó térddel, gyűlölködve imádkozott a volt férje lelki üdvösségéért, mert a férje Miamiban élt egy kubai nővel). A csontos lány felemelte kezét, de az ír származású nő gyorsabb volt nála:
– Professzor úr azt mondotta, hogy az Egyesült Államok haditengerészete érdeklődik a kutatásai iránt: ezek szerint a delfin katonai célokra is felhasználható?
Sevilla teste alig észrevehetően megfeszült, de arcáról nem tűnt el a mosoly.
– Ezt a kérdést – mondta tréfás hangon – inkább talán egy tengernagynak szíveskedjék feltenni. (Derültség.)
– Azért mégiscsak feltételezhető – makacskodott az ír nő –, hogy az Egyesült Államok haditengerészete nem egészen érdektelenül érdeklődik a delfinek iránt.
– Nem ismerem az Egyesült Államok haditengerészetének a terveit – felelte Sevilla. – Ebben a kérdésben teljesen laikus vagyok. Legfeljebb feltevésekbe bocsátkozhatnék. Csupán ennyit mondhatok: a rendőrség igenis alkalmaz kutyákat; miért ne alkalmazhatna a haditengerészet delfineket?
– Azok után, amiket professzor úrtól hallottunk, igazán lebecsülnénk a delfineket, ha a kutyákkal egy kategóriába sorolnánk őket.
Sevilla jól megnézte a nőt. A szeme kék volt, mint a nefelejcs, hihetetlenül üde, ártatlan, rebbenéstelen. Jól elképzelhető mint római nő, Néró alatt, hosszú fehér köntösben, amint elevenen lángol a kereszten, mert nem hajlandó megtagadni Jézusát.
– Igaza van – mondta Sevilla. – A delfinektől másféle szolgálatokat is elvárhatunk. De hogy pontosan milyeneket, azt nem tudom. Nem az én dolgom. És nem akarok feltevésekbe bocsátkozni.
– Mégis úgy vélem – folytatta az ír nő –, hogy már most foglalkoznia kellene kutatásainak gyakorlati következményeivel, nehogy később esetleg megbánást erezzen, amiért egyáltalán belekezdett.
A közönség soraiban egy kis mozgás támadt, és Mrs. Jameson összevonta a szemöldökét.
– Ne túlozzunk – mondta Sevilla, egy kézmozdulattal kísérve a szavait. – A mi kedves delfinjeink távolról sem hasonlítanak a hidrogénbombára.
Többen elmosolyodtak, de az ír nő arca komoly maradt, feszült, elgondolkodó.
– Úgy látom – szólt közbe Mrs. Jameson –, hogy valaki már régóta szeretne szót kérni. Miss Andersen?
A csontos lány összerezzent, és vastag szemüvege az orra hegyére csúszott. Aránytalanul hosszú mutatóujjával visszatolta a helyére, hirtelen kidüllesztette lapos mellét, és merő tekintetét Sevillára függesztette.
– Professzor úr azt mondotta – kezdte igen komoly és buzgó hangon –, hogy a delfinek ugyanúgy szaporodnak, mint a többi emlős. Véleményem szerint azonban ezek a folyamatok, a párosodás, a szülés, a szoptatás meglehetős nehézségekkel járhatnak, hiszen lebegő állapotban történnek, a vízben, és olykor minden bizonnyal nagy hullámverés közepette. Talán professzor úr részletesebben is kifejthetné...
Mrs. Jameson felállt.
– Azt javasolnám – mondta megsemmisítő tapintattal –, hogy ne éljünk többé vissza Sevilla professzor úr türelmével, és inkább menjünk át valamennyien a szomszéd helyiségbe, ahol a professzor úr megkóstolhatja frissítőinket.

2.

Higiénikusan üres helyiség, sehol egy folyóirat, sehol egy újság, három fotel, egy kis asztal hamutartóval, az olajjal festett falakon három metszet, ocean clippereket ábrázol, dagad valamennyi vitorlájuk, viharos tenger, C unatkozó pillantást vetett a vitorlásokra, valami nyilallást érzett a gyomra táján, a fájdalom nem volt éles, csak folyamatos, mintha nem a szervek belsejéből jött volna, hanem a burkából, inkább valamiféle nyomás volt, az izmok kellemetlen görcsölődése, kisugárzott lefelé egészen a hasig, felül pedig, a bordák alatt, néha elérte a csigolyákat, C úgy képzelte, hogyha sikerülne elnyúlnia, felhúznia a lábait és elernyesztenie az izmait, akkor sajgó szervei visszakerülnének a rendes helyükre, de tévedett, a fájdalom sohasem szűnt meg, nem is igazi fájdalom volt, inkább csak valami bizonytalan, megfoghatatlan, makacs, elviselhetetlen kínos érzés, C több mint egy óra hosszat is meg tudott feledkezni róla, ha másra összpontosította a figyelmét, de a fájdalom dermesztő szabályossággal mindig visszatért, még éjszaka is, az álom elillant, minden kizökkent a helyéből, az idegei pattanásig feszültek, hamar elfáradt, lassabban szedte össze magát, C hátradőlt a fotelben, behunyta a szemét. Ugyanebben a pillanatban Johnnie szőke feje hanyatlott a karjára, egy kis görcsös rándulás, az ajka reszkető vonaglással szürcsölte a levegőt, a lábak hirtelen elernyedtek, és ezzel vége is volt, egy rizsföldön feküdtek, körülöttük mályvaszínű moszkitók, lövedékek, robbanások felhője, egy közlegény hangját hallottam a hátam mögött, „Ez is megkapta”, a helikopterek csak éjszaka tudtak leszállni, a helikopteres szanitéc leszedte a halottakról az azonossági lapocskákat, a szemük összetalálkozott, szomorú és keserű arca volt, megrázta tenyerében a fémlapocskákat, és azt mondta: „Egy tucat amerikai milyen kis helyen elfér.”
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam – mondta egy hang –, nevem David Keith Adams, Mr. Lorrimer várja önt – negyven körüli férfi, magas, sovány, az arca hosszúkás, fekete szeme mélyen ül a gödrében, ajka hullámos, van szerencsém, Mr. Adams, mondta C, szótlanul végigmentek az olajjal festett, szűk folyosón, nem akart véget érni, mint a fedélzeti átjárók a hajókon, kinyílt egy ajtó, örvendek a szerencsének, Mr. C, mondta Lorrimer, parancsoljon helyet foglalni.
C úgy érezte, mintha álarcként venné fel mosolyát, parancsol? kérdezte frissen, és felemelkedve odanyújtotta Lorrimernek a szivartárcáját az íróasztal fölött, Lorrimer egy gyors pillantást vetett rá, megnézte pufók arcát, kemény szemét, szívélyes és őszintétlen mosolyát, egy Upman, mondta Lorrimer, a szivarok nagyon szorosan préselődtek össze a tárcában, nem sikerült kipiszkálnia azt, amelyiket kiválasztotta, C mosolygott, leengedte a pilláit, és kör bej aratta élénk, szakszerű pillantását az irodában, a mikrofont biztos az egyik asztallábba építették bele, mert maga az íróasztal szűzien üres volt, hiányzott róla mindenféle papiros, könyv, jegyzettömb vagy töltőtoll, az előkelő pucérság csodája, akárcsak Mr. Lorrimer ravasz, barna, kifürkészhetetlen arca, szigorú elegancia, tökéletes fizikai megjelenés, fekete haj, a halántékon szép, fokozatos őszülés, nemes ráncok, egy kissé hajlott orr, mint egy színész, C a karját az íróasztal fölött tartva változatlanul barátságosan mosolygott Lorrimerre, ez is egy olyan nagyképű bostoni pofa, aki angolosan ejti az a hangot.
– Egy Upman – mondta Lorrimer, finom kezével megtapogatva a szivart. – Párizsból hozatja, Mr. C?
– Meg fog lepődni, Mr. Lorrimer: közvetlenül Havannából kapom.
– Ezek szerint – mondta Lorrimer, felhúzva az egyik szemöldökét – nem jól működik a blokádunk.
– Azt azért nem mondanám. Parancsol egy Upmant, Mr. Adams?
– Köszönöm, nem dohányzóm.
– Hivatali kötelességeim teljesítése közben – mondta C – néha kapcsolatba kerülök olyan emberekkel, akik Kubába mennek, és vissza is jönnek onnan.
– Értem – mondta Lorrimer, és arca ismét bezárult.
C mosolygott. Szőke, pufók arcáról az a joviális komolyság áradt, amelynek nagyrészt a karrierjét köszönhette. Lorrimer tűnődve, elgondolkodva kivett a zsebéből egy kis bicskát, és precíz, kimért mozdulatokkal vágni kezdte a szivar gömbölyű végét, no jó, nem kívánom tőle, hogy a fogával harapja el a szivarvéget, és aztán kiköpje a szőnyegre, de azért mégis idegesítő ez a szertartás, ennek a pasasnak én egy senki vagyok, nem izgatja magát, ráér, fölényeskedik velem, szerinte kétféleképpen lehet szolgálni az Egyesült Államokat: tiszta eszközökkel, ahogy ő teszi, és piszkosan, ahogy én, fogadni mernék, hogy az a faragott elefántcsont szivarszipka egyenesen Hong Kongból érkezett, hát az öngyújtó? talán aranyból van? nem, dehogy, egyszerű utility-lighter, fémből, egy angol barátjától kaphatta a háború alatt, büszkén hirdeti a dicső emléket és a rafinált szegénységet, C ingerülten elfordult, és kinézett az ablakon, a juharfák alatt csokoládébarna színben hömpölygött az Anacostia sáros vize, ez az ő híres folyójuk, szar, semmi más, na és ezek a régiségek, micsoda mánia, ezek a zöld patinás ágyúk, s az egyiknek a torkában, esküszöm, nem igaz: egy madárfészek, micsoda szimbólum, egy nyavalyás pacifistának hízna tőle a mája, majd éppen ilyesmit köpnek az ágyúink a kínaiakra, fecskefészket!
– Hát akkor, Mr. C – mondta Lorrimer, kifújva az Upman füstjét –, miben állhatok rendelkezésére?
– Arra gondoltunk – felelte C –, hogy ideje volna általában is érdeklődni a delfinek iránt, és itt nemcsak az amerikai delfinekről van szó... nem tudom, érti-e, mire célzok.
Lorrimer bólintott.
– Mivel pedig ebben laikus vagyok, szeretnék feltenni önnek néhány kérdést.
– Csak tessék – mondta hűvösen Lorrimer.
C keresztbe tette a lábát, gyomrában megint jelentkezett a görcs, ingerültség fogta el, csak csipesszel hajlandó hozzám nyúlni ez a piszok, de abban a pillanatban mintha valahol kigyulladt volna egy vészjelző lámpa, mintha kattant volna valami az agyában, minden elmosódott, C rég megtanulta, hogyan kell uralkodni az érzésein, hogyan kell egy másodperc törtrésze alatt elfojtani őket, szembenézett Lorrimerrel, és szőke, pufók, céltudatos arca barátságosan mosolygott.
– Első kérdés: a szovjetek is érdeklődnek-e a delfinek iránt?
– Hogyne. Még a mi tanulmányainkat is kiadják oroszra fordítva.
C csak nézte, figyelmesen és barátságosan, igen, így gondolta, bostoni kiejtés, affektált hanglejtés, tagolt beszéd, a hangtani elegancia netovábbja.
– És a saját kutatásaikkal mennyire jutottak? – kérdezte.
– Abból, amit publikálnak, márpedig nagyon keveset publikálnak, úgy látszik, hogy nem sok eredményt értek el. C ránézett Lorrimerre.
– Ha jól értem, a szovjetek felhasználják a mi kutatásainkat, mi pedig nem használjuk fel az öveiket.
Lorrimer elmosolyodott. Ha mosolygott, a felső ajka jobboldalt megduzzadt és felgörbült, amitől kimondhatatlanul fölényes lett az arckifejezése.
– Nem olyan vészes a helyzet, mint ahogy első hallásra gondolhatnánk. A delfinkutatásban egyelőre még a kezdeti lépéseknél tartunk. Ebben a szakaszban a titkolózás nemcsak fölösleges lenne, hanem hátrányos is.
– Miért?
– Itt, az Egyesült Államokban, több kutatócsoportunk dolgozik a delfinekkel, egyeseket állami szervek finanszíroznak, másokat nagy magáncégek, mint például a Lockheed. A kutatás egy helyben topogna, ha egyik csoport sem tenné közzé az eredményeit.
– De nem lehetne úgy intézni, hogy a kutatások eredményei csak magukhoz a kutatókhoz jussanak el?
– Nehéz lenne. Az Egyesült Államokban jelenleg elég sok a delfinológus. Azonkívül jó néhány külföldi kutató is nekünk dolgozik a maga hazájában.
C megvakarta az orrcimpáját.
– Ne haragudjon, hogy újra csak ezt mondom: de ha minden kutató, akit mi fizetünk, akár külföldi, akár amerikai, közzéteszi a munkáit, a szovjetek pedig nem teszik közzé az öveiket, akkor a Szovjet előbb-utóbb utolér, sőt talán el is hagy bennünket.
– Az lehetetlen.
– Miért?
Lorrimer felemelte szép fejét, mint egy szentségtartót.
– Mi vagyunk az egyeden ország a világon, amely megengedheti magának, hogy évente ötszázmillió dollárt költsön a delfinekre. És azonkívül mi vagyunk az egyetlen ország a világon, amely százötven delfinológust képes foglalkoztatni a saját területén, igen, jól hallotta: százötvenet, nem beszélve azokról, akik a szövetséges országokban dolgoznak a mi költségünkön.
Egy kis szünetet tartott, szembenézett C-vel, szép arca szigorú kifejezést öltött, majd anélkül, hogy felemelte volna a hangját, így szólt:
– Sohasem érnek utol bennünket.
– Akkor sem, ha mindent közzéteszünk? Lorrimer arcán halvány mosoly jelent meg.
– Az Egyesült Államokban, mint mindenütt, szükségképpen van egy kis időbeli eltolódás a tudományos eredmények felfedezése és publikálása között.
– Félig már meg vagyok nyugodva.
– Hadd nyugtassam meg egészen. Valószínűleg eljön az az idő is, amikor már nem bízhatjuk rá az egyes laboratóriumokra, hogy maguk döntsék el, mit tesznek közzé és mit nem, s akkor megszervezzük a titkos ügykezelést.
– És ez mikor fog bekövetkezni?
– Ha majd a delfinológusaink kutatásai gyakorlati eredményekkel kecsegtetnek.
Ezúttal C tartott szünetet, és figyelmesen nézte Lorrimert:
– És egyelőre még nem tartunk ott?
– Nem.
Lorrimer csak egy tizedmásodpercig tétovázott a válasz előtt, de C értett annyira a szakmájához, hogy ezt is észrevegye.
– Gondolom – mondta lassan –, ha egyszer majd bevezetik a hírzárlatot, az mindenkire érvényes lesz, engem is beleértve. Másrészt viszont szeretném, ha mindig megkaphatnám a szükséges felvilágosításokat, méghozzá idejében, hogy azokhoz képest irányíthassam a munkámat külföldön.
– Meg fogja kapni – felelte Lorrimer szárazon.
C félig behunyta a szemét, és ránézett Lorrimerre, szép arca valósággal hirdeti a lemondást, a tízparancsolat rá van írva minden vonására, de kettőnk közül mégsem ő az, aki lemond valamiről, hanem én, ő még megengedheti magának azt a luxust, hogy személyes érzései és erkölcsi elképzelései legyenek.
– Mr. Lorrimer – szólalt meg újra C –, szeretném, ha tájékoztatna néhány részletkérdésről is, amelynek ismeretében határozott irányt szabhatnék a kutatásaimnak. Tudni szeretném például, hogy mi az, ami a delfinológiából a leginkább érdekli a fegyveres erőket.
Lorrimer elmosolyodott, jobboldalt megduzzadt a felső ajka, Adamsra pillantott, és kurtán így felelt:
– A bőr.
– A bőr? – kérdezte C.
Tekintete átsiklott Lorrimerről Adamsra, majd visszatért Lorrimerre.
– Nagy titok rejlik abban a bőrben – mondta Adams, és látszott rajta, hogy szórakoztatja a dolog.
C megint ránézett az egyikre, aztán a másikra. Lorrimer egy tétova mozdulatot tett a szivarjával.
– Magyarázza el, David – mondta leereszkedő hangon.
– Mr. C – kérdezte Adams –, mit tud ön a delfin bőréről?
– Semmit, természetesen.
– És az úszósebességéről?
– Azt hiszem, nagyon gyorsan úszik.
– Megmérték, Mr. C. Óránként harminc csomót is képes megtenni.
– Az nem kevés.
– Rengeteg.
– És mi köze ehhez a bőrnek? – kérdezte C egy pillanatnyi szünet után.
– A feltevések szerint a delfin a bőre sajátosságainak köszönheti ezt a sebességet. Két elmélet is van erről – mondta Adams –, az egyik a Max Krameré...
– Max Kramer? – vágott közbe izgatottan C. – Jól hallottam: Max Kramer? A rakétaszakértő?
Adams egy pillantást vetett Lorrimerre:
– Pontosan.
– És mi a véleménye Max Kramernek? – kérdezte C, aki máris visszanyerte nyugalmát.
– Hogy a delfinnek tulajdonképpen két bőre van. Az egyik belül van, és a szalonnaréteget burkolja, a másik kívül, a felszínen, és arra szolgál, hogy eltakarjon bizonyos apró, függőleges csatornákat, amelyeket egy szivacsos, vízzel telített anyag tölt ki. Kramer szerint a delfin rendkívüli úszósebessége ezzel a külső bőrrel magyarázható. Ez a bőr ugyanis igen puha, igen rugalmas, a legkisebb nyomásra is érzékenyen reagál, és behorpad vagy meggyűrődik a közegellenállás hatására.
C félig lehunyta a szemét.
– Bocsásson meg, hogy félbeszakítom. Mit ért azon, hogy közegellenállás?
– Bármely test, amely vízben vagy levegőben mozog, közegellenállásba ütközik, ami azt jelenti, hogy apró örvényeket támaszt, és ezek fékezik. Kramer szerint a delfin külső bőre, mivel rendkívül rugalmas, kiküszöböli ezeket az örvényeket.
– Szellemes magyarázat.
– Van egy másik is. A kutatók megállapították, hogy a delfin külső bőrét rengeteg apró vérerecske szövi keresztül-kasul. Amikor a delfin nagy sebességgel halad, ezekben az erekben állítólag hirtelen vértolulás támad, amely elegendő kalóriamennyiséget szolgáltat ahhoz, hogy felmelegítse a bőrrel érintkező víznek egy vékony rétegét. Ha ez így van, akkor a felmelegedés küszöböli ki az örvényeket.
Adams elhallgatott, egy pillantást vetett Lorrimerre, majd így folytatta:
– Bizonyára ön előtt is nyilvánvaló, Mr. C, e kutatások gyakorlati jelentősége.
– Sajnos nem – mondta C, félig lehunyva a szemét –, már megbocsásson, de egyáltalán nem nyilvánvaló. Adams Lorrimerre pillantott, és kurtán felnevetett.
– Jó, akkor gondolja meg a következőt: a delfinek segítségével esetleg rájönnek arra, hogy a hidrodinamika és aerodinamika egyik legfontosabb kérdése nem a forma, hanem a burkolat. Tegyük fel, hogy megfejtik a delfinbőr rejtélyét: akkor ipari úton is utánozni lehetne ezt a bőrt, és bevonhatnák vele azokat a tárgyakat, amelyeket vízben vagy levegőben óhajtanak továbbítani. Ezáltal lehetővé válna a sebesség hallatlan fokozása.
– A rakéták sebességének fokozására gondol?
– Nemcsak a rakétákra: repülőgépekre, tengeralattjárókra, torpedókra is.
Rövid hallgatás után C így szólt:
– Ennyi az egész?
– Ennyi – felelte Adams.
C naiv arccal nézett Adamsra és Lorrimerre:
– Ez bizony csalódás. Azt hittem, olyasmit fognak közölni velem, hogy a delfinek már angolul beszélnek.
– Mr. C – mondta Lorrimer, felgörbítve az ajkát –, nem szabad mindent elhinni, amit az újságírók mondanak.
– Vagyis ezekben a históriákban nincs semmi igazság?
Lorrimer úgy tett a szájával, hogy egy kevésbé választékos egyénről azt mondták volna: grimaszt vág.
– Keresse fel dr. Lillyt, Mr. C, majd ő elmondja. Az órájára pillantott.
– Még csak két kérdésem volna hátra – mondta C nyájas mosollyal.
– Kérem, csak tessék – felelte Lorrimer, jobb keze mutatóujját az ajkára nyomva, és közben a mennyezetet bámulta.
– Igaz-e, hogy a delfin akkor is tökéletesen tájékozódik a vízben, ha nem lát semmit?
– Így mondják.
Hallgattak. Te piszok, gondolta C. Így mondják!...
– Az utolsó kérdés – mondta C. – Csakugyan meg lehet szelídítem a delfint?
– Attól függ, mit ért megszelídítésen – felelte Adams.
– Hát például, ha az idomítója elengedné a nyílt tengeren, és néhány perc múlva visszahívná, visszajönne?
– Tudomásom szerint – mondta Lorrimer –, erre a kísérletre még nem vállalkozott senki. Felállt.
– Megbocsásson, Mr. C, de értekezletre kell mennem, s máris elkéstem. C is felállt:
– Én kérek bocsánatot. Túl sokat raboltam el drága idejéből.
– David majd kikíséri – mondta Lorrimer, s egy pillanatra elmosolyodott. – Viszontlátásra, Mr. C.
Az ajtó becsukódott mögöttük. Megint a hosszú, fehérre mázolt folyosó. Adams belekarolt C-be.
– Na – mondta, jobb felé fordítva a fejét –, mi a véleménye az öregről?
– Egy kissé merev.
– Úgy érti, önnel szemben?
– Igen.
– Mindenkihez ugyanilyen merev. Aztán hozzátette:
– Nézze, minek titkolózzam: fölöslegesnek tartja az ön kutatásait.
C meghökkent, felnézett:
– Fölöslegesnek? Miért?
– De hiszen megmondta. Véleménye szerint kár a szovjet delfinológia körül szaglásznunk. Úgysem érnek utol bennünket soha.
– Tegyük fel – mondta C –, hogy az oroszoknak van egy zseniális tudósuk, aki egyszer csak döntő lépéssel viszi előbbre a delfinológiát.
Adams kinyitotta a liftajtót, és előreengedte C-t:
– Az öreg erre azt mondaná, hogy ön nem halad a korral. Az az idő már elmúlt, amikor egyes lángelmék valamilyen ismeretlen anyaggal foglalkozva, mindenki mástól függetlenül szenzációs felfedezéseket tehettek. Napjainkban a tudományos haladáshoz óriási befektetésekre és számtalan kutatócsoportra van szükség: egyszóval rengeteg pénzre. A probléma elsősorban mennyiségi jellegű. A legnagyobb felfedezések szükségképpen a leggazdagabb országban fognak megszületni.
– Ön hisz ebben?
– Hiszek.
– Ha én is hinnék – mondta C –, nem lenne más hátra, mint hogy harakirit kövessek el. Adams elnevette magát.
– No jó – mondta C –, köszönöm, hogy kikísért. És engedje meg, hogy alkalomadtán felhívjam, ha esetleg valami kiegészítő információra lenne szükségem.
– Hogyne, nagyon szívesen – felelte Adams, könnyedén megveregetve a vállát.
Mihelyt Adams visszaért a szobába, Lorrimer fürgén felállt, és elébe sietett. Méltóságteljes magatartása most sem hagyta el, de arcán és mozdulataiban nyoma sem volt annak a merevségnek, amely C-t annyira feszélyezte.
– No? – kérdezte vidám hangon. – A vendég benyomásai?
– Ön egy kissé merev. Én hajlékonyabb és készségesebb vagyok. Legközelebb majd engem keres fel. Aztán hozzátette:
– Tetszett nekem, ahogyan meg akarta győzni arról, hogy a szovjet delfinológia egyáltalán nem aggasztja.
– Gondolja, hogy sikerült?
– Nem, nem hiszem. Jó szimatú embernek látszik, és többet tud, mint amennyit elmondott.
– Úgy van. Éppen most kaptam róla telefonjelentést. Először is: a vendég nem az a szürke kis ügynök, akinek kiadta magát, hanem a tudományos hírszerző szolgálat egyik vezetője.
– Hát akkor így utólag nagy megtiszteltetésnek fogom fel a látogatását – mondta Adams, alig észrevehetően elmosolyodva.
– Másodszor: C a Yale Egyetemen oklevelet szerzett fizikából...
– És úgy tett, mintha nem is konyítana a közegellenálláshoz!
– Véleményem szerint éppen ezzel árulta el magát. Egy laikus igyekezett volna szakértő képet vágni. Kopogtattak.
– Tessék! – szólt ki Lorrimer.
Bejött egy tisztviselő, átadott Lorrimernek egy nagyméretű fényképet, aztán kiment.
– Nem lazsálnak a kisfiúk – mondta Lorrimer. – Jöjjön, David, nézze.
Adams megkerülte az íróasztalt, és odahajolt a főnöke válla fölött.
– Kitűnő felvétel – mondta, elnevetve magát. Egy pillanat múlva még hozzátette:
– Ez az arc őszintétlenséget izzad minden pórusán keresztül.
– Ne túlozzon – mondta Lorrimer. – Sok átlagamerikai játssza ezt a joviális szerepet. Az asztalra dobta a még nedves fényképet.
– Hát így van ez – mondta felsóhajtva. – Ő átejt bennünket, mi meg átejtjük őt. Micsoda képtelenség.
– Kíváncsi vagyok – jegyezte meg Adams –, vajon neki sikerült-e kibányásznia valamit a beszélgetésünkből.
– Nem hinném. De hadd győződjünk meg róla. Kihúzott egy fiókot, telefon volt benne, leemelte a kagylót:
– Kérem visszajátszani a szalagot. Elejétől fogva. Hátradőlt, felvette a fényképet, messziről nézegette, oldalt hajtva a fejét.
– Micsoda átok ez a kölcsönös kémkedés az egyes állami szervek között. Micsoda időpocsékolás! Szegény C, este, amikor hazamegy, biztos bekukucskál a kulcslyukon, hogy meglesse önmagát, amint kiüríti a zsebeit.
Adams felnevetett. Abban a pillanatban egy beépített szekrényből megszólalt Lorrimer hangja, és betöltötte a szobát.
– Egy Upman! Párizsból hozatja, Mr. C?
– Meg fog lepődni, Mr. Lorrimer: közvetlenül Havannából kapom.
– Ezek szerint nem jól működik a blokádunk.
– Azt azért nem mondanám. Parancsol egy Upmant, Mr. Adams?...
Amikor a szalag véget ért, Lorrimer felállt.
– No, David, milyen szöveget adtunk le? Adams mosolyogva felelte:
– Elemzésünk nem hatolt a bőr felhámjánál mélyebbre, de éppen ezért remek volt...

*

Mihelyt kilépett a repülőgépből, koponyájára zúdult a kaliforniai napfény, elnyúlt az ágyon, meztelenül és nyirkosan, a szálloda tizenötödik emeletén, ezerötszáz egyforma szoba, ugyanazok a hatalmas lámpák, a talpuk óriási ananászformára mintázva, ugyanaz a függöny, nagy sárga és zöld virágokkal, ugyanaz a fürdőkád, eltolható tükörrel körülzárva – az ember úgy érezte magát, miközben zuhanyozott, mint egy hal az akváriumban –, C izzadtan hevert a fémrugós heverőn, az alvásra szolgáló hatalmas épület váza is fémből készült, őrjítő volt elképzelni az óriási kaptárát és a jelentéktelen kis embereket, akik az egyes sejtekben vergődnek a halál előtt, egy múló pillanatra, ki-ki a maga rekeszében, és mi az oka? az álom, az álmatlanság, a szerelem, a pénzgondok, az öngyilkossági tervek, mire jó ez az egész, uram isten, üvölteni kell, olyan őrültség, C csak feküdt az ágyon, mozdulatlanul és nyirkosan, micsoda marhaság, istenem, kétszer is zuhanyozott egymás után, a kellemes érzés talán öt percig tartott, utána még rosszabb volt, izzadt, fuldokolt, de ugyanakkor a fejére és még nedves hajára hullt a kondicionált levegő hűvös áramlata, felkelt, elcsavarta a légkondicionáló szerkezet gombját, megpróbálta kinyitni az ablakot, nem nyílt ki, hiába, minden idegszála remegett, a gyomra megfeszült, görcsbe rándult, és az alattomos, makacs fájdalom kisugárzott egészen a májáig, a bordák alatt, püffedt hasáig, amelybe az ujjait nyomkodta, mint valami tésztába, hogy masszírozza, olyan egyedül érezte magát, hogy kis híján felemelte a kagylót, Bessie-nek telefonált volna New Yorkba, hülyeség, mit mondhatnának egymásnak? mi maradt közöttük, néhány fintor, néhány szó, sok hallgatás, még gyerek sincs, már hozzá sem nyúlok, undorodom attól a nagy mellétől, attól a puha hústól, de jó lenne felcsípni az első tyúkot, jól befűtenék neki a lába közé, már öt éve nem fizetem az életbiztosításomat sem, szeretnék feltámadni néhány másodperccel a halálom után, hogy lássam a pofáját, biztos férjhez megy megint az első idiótához, akivel összeakad, aztán újabb idiótákat hoz a világra, erre valók ezek a poloskák, a fajfenntartás szolgálói, na, azért ne húzzuk fel az orrunkat kinyújtotta a kezét, fájt a mája a bordák alatt, felvette a borítékot, benne volt az egész beszélgetés, az ügynöke gépelte le a magnószalagról, amelyet akkor sem kapcsoltak ki, amikor Lorrimer és Adams már kettesben beszélgetett tovább, C távozása után, végigolvasta a szöveget, az a két hülye palira vett, micsoda komédia, kénytelen vagyok átvágni az egész Egyesült Államokon, keletről nyugatra, hogy megtudjak valamit, Point-Muguban kell szimatolnom, te jóisten, már Saigonban is elég rohadt volt, az ember nem ismerte ki magát, az a rengeteg hivatal, ügynökség, ügyosztály, biztonsági szervezet, egyebet se csináltak, csak fölényeskedtek egymással, irigykedtek, szaporodtak, ahelyett, hogy inkább a vietnamiakra összpontosították volna az erejüket, a szovjetek a túlzott centralizmus miatt szoktak bakot lőni, mi meg átesünk a ló másik oldalára, itt minden csak osztódik, vége-hossza nincs a pazarlásnak, egyre több a hatóság, az önkémkedés mániává fajult, előbb-utóbb a bolondokházába jutunk mindannyian, nem lehet kibírni ezt a hajszát meg az elektrosokkot, felemelte a kagylót, ébresztőt kért reggel hét órára, bevett két kis tablettát, lenyelte, altató nélkül most már egy percre se tudná lehunyni a szemét, holnap aztán olyan rozoga lesz, hogy csak két No-Doz tabletta segítségével tudja megállni a helyét Point-Muguban, nappalra izgatószer, éjszakára nyugtató, mint egy morfinista, na és akkor hol van még a konyak, a szivar, nem csoda, hogy beteg a májam, egy kis láda fenekén majd csak vége lesz az egésznek, benn a gödörben, és akkor? akkor? szarok rá, még csak feltámadni sem akarok, a két karja súlyosan nehezedett az ágyra, a feje nem moccant többé, a lábában megereszkedett egy ideg, jobban érezte magát, egy floridai országúton suhant, nyitott Ford kocsiban, jobbra mellette egy nő, a háta mögött Johnnie egy másik nővel, micsoda pipik, egyébként még a nevüket is elfelejtettem, részegek voltunk mind a négyen, én nem annyira, mint a többiek, én vezettem, épen és sértetlenül akartam megérkezni a bérvillába, nagyon lassan vezettem, Johnnie felállt a hátulsó ülésen, és azt mondta: „Várjál, Bill, majd én segítek!”, evezni kezdett a levegőben a karjával, és röhögött, mint egy őrült, a nője beleakaszkodott, hogy leültesse, aztán a villában ittak, megint csak ittak, aztán ettek is egy keveset, kellemes idő volt, az ég sötétkék, a telihold narancssárga, Johnnie felállt, „Az istenit neki, mondta, itt pucéron lesz mulatva, te is, Bill, oda nézz, a hold, olyan csupasz, mint egy segg!”, a lányok visítottak, én meg röhögtem, röhögtem, letéptem a ruhámat, „Vége a civilizációnak! mondta Johnnie, pucérra, mindenki!”, a lányok visítva bezárkóztak az egyik szobába, reggel Johnnie-val ébredtem az ágyban, Johnnie feje ott feküdt a párnán az enyém mellett, a karját átdobta a mellemen, nem moccantam, a teraszra nyíló nagy üveges ajtó nyitva volt, sütött a nap, láttam a falnak egy darabját, a vakolat fehéren vált ki az égbolt hátteréből, addig még sohasem vettem észre, milyen szép az a fehér fal, háttérben a kék égbolttal.

*

A kör alakú medence ragyogott a kaliforniai ég alatt, és C elnézte, hogyan mozog a delfin a reflexektől villogó kék vízben. Fáradhatatlanul körözött, talán egy méterre a felszíntől, s ha lélegzenie kellett, igen elegánsan felgörbítette a hátát, nem állt meg közben, csak a fecskendőnyílás tájéka bukkant ki a vízből. A farka nem függőleges volt, mint a halaké, hanem vízszintes, és nemcsak az uszonyát tudta mozgatni, hanem azt a formás, izmos részt is, amelyből kinőtt. C nagy figyelemmel szemlélte a delfint: tulajdonképp ennek a vízszintes faroknak köszönheti, hogy függőleges irányban is oly ügyesen mozog, s hogy akár egy emelet magasságra is fel tud szökni a vízből, mint ahogy Miamiban láttam. Nem kell hozzá más, csak elég mély legyen a medence, akkor megáll a fenekén, lendületesen ellöki magát, és kipattan a felszínre. De a legfantasztikusabb a tánca volt, ott Miamiban, amikor a teste háromnegyed részét kidugja a vízből, egyensúlyt tart ebben a helyzetben, és erőteljes farkcsapásokkal hátrál a medence egyik végétől a másikig. Mint egy ember, aki hátrafelé jár. Ha meggondoljuk, sokkal nagyobb teljesítmény, mint egy szolgáló kutyáé, vagy akár az akrobatáé, aki a kifeszített kötélen halad, mert a felszínre bukkant delfin kizárólag a vízben lévő farkával tartja magát függőlegesen, amiből elképesztő izomerőre és önfegyelemre lehet következtetni.
A delfin abbahagyta a körözést, C felé úszott, a medence falától egy méterre megállt, és nagy fejét oldalt hajtva ránézett. Nem a halak kerek és kifejezéstelen szemével: csaknem emberi volt a szeme, mozgékony, hamiskás, kedves, csupa kíváncsiság. Elfordította a fejét, a másik szemével is megnézte magának C-t, aztán egy kissé szétnyitotta az állkapcsát: szájnyílásának görbe vonala úgy hatott, mintha pajkosan mosolyogna C-re. Így telt el néhány másodperc. Végül a delfin abbahagyta a szemlélődést, megállapította, hogy C nem óhajt játszani vele, meg sem akarja simogatni, úgyhogy fordult egyet a tengelye körül, és folytatta a körözést. Világosan látszott, hogy csakis a farkával hajtja magát előre. Oldaluszonyai csak irányváltoztatásra vagy az egyensúly biztosítására szolgáltak, mint egy hajó rozsdamentes kílerei. A jókora hátuszony valószínűleg ugyanazt a szerepet játszotta, mint egy kis vitorlásnál a hajótő: lehetővé tette, hogy haladás közben ne veszítse el a stabilitását, és gyorsabban tudjon fordulni.
Bámulatos volt, milyen rugalmasan, könnyedén és erőteljesen úszik. Mozgás közben úgyszólván egyáltalán nem kavarta fel a vizet, vagy ha mégis, akkor nem a nyomában támadt örvénylés, hanem csak a medence felszínén, alig észrevehetően, néhány apró tölcsér: mi sem természetesebb, hiszen a farkuszonya vízszintes volt, és előrehaladtában alulról felfelé hajtotta a vizet. Lent viszont, a víznek abban a rétegében, ahol a delfin haladt, szemmel egyáltalán nem lehetett örvényeket látni. Sőt, úgy látszott, még akkor sem fékez, amikor fel kell jönnie lélegezni a víz színére, olyan lendületes, kerek mozdulattal dugta ki a fecskendőnyílását. A medence nagyon kicsi volt, maximális sebességének a tizedrészét sem mutathatta meg benne, de roppant erőtartalékai akkor is érződtek, ha a leghanyagabbul úszott.
– Látom, már megismerkedett Dashsel – mondta egy kedélyes hang C háta mögött. C megfordult.
– M. D. Morley – mondta a jövevény, a kezét nyújtva, amely vörös volt, mint egy sonka. – Engem bíztak meg az ön fogadásával. Isten hozta, Mr. C, a point-mugui tengerészeti támaszponton – tette hozzá csúfondáros és szívélyes ünnepélyességgel. – S ha megengedi, hogy egy tanácsot adjak: azt ajánlom, fütyüljön a protokollra, és vegye le a zakóját.
– Boldogan – mondta C.
Morley maga is ingujjban volt, az arca gömbölyű, a felsőteste gömbölyű, a szeme gömbölyű, a haja rövidre nyírva: a jó egészség és a jó kedély mintaképe, mintha egy jónevű sörfajta reklámjáról mosolyogna.
– Biztosan unatkozik egyedül – mondta C, Dashre mutatva.
– Csakhogy nincs ám egyedül! – felelte Morley. – Telefon-, jobban mondva hidrofon-összeköttetésben áll Dorisszal, aki egy másik medencében tartózkodik.
– Ismerik egymást?
– Egy ideig ugyanabban a medencében éltek. Csak a kísérlet érdekében választottuk el őket egymástól: fel akartuk venni a beszélgetéseiket.
– És beszélgetnek?
– De még hogy! Mint két szerelmes a telefondrót két végén.
– De honnan tudják, hogy csakugyan beszélgetnek?
– Sohasem beszélnek egyszerre, mindig csak felváltva, mintha kérdések és válaszok hangoznának el egy párbeszédben.
– Mr. Morley – mondta C –, ha jól emlékszem, azt hallottam, hogy a delfinek a legkülönbözőbb hangokat hallatják, morgásokat, csettintéseket, vakkantást...
– Igen, de ha beszélgetnek, főleg füttyöket használnak. Ezek a füttyök időtartam, hangterjedelem, frekvencia és moduláció szempontjából igen különbözőek. Lehetséges, hogy a delfinnyelv füttyökből áll – tette hozzá Morley, és nagy elégedettség ömlött el gömbölyű arcán.
– Hát akkor fejtsük meg – felelte C tréfás hangon, de hűvös szeme figyelmesen szegeződött Morley arcára.
– Éppen azon fáradozunk – mondta Morley változatlanul kedélyesen. – Előbb azonban osztályoznunk kell a hangokat. Egy kis szünet támadt, majd C így szólt:
– Bár optimista vagyok, nem hinném, hogy nagyon közel járunk a célhoz.
– Nem. De nyugodjék meg, nemcsak a füttyöket tanulmányozzuk. Több irányból is feszegetjük a problémákat.
– Például?
– Például igyekszünk megtanítani a delfineket az angol magánhangzókra, amelyeket az általuk használt frekvencián és modulációban közlünk velük. Más szóval, delfinizáljuk az angolt, hogy képesek legyenek felfogni.
– Szóval valamiféle delphin-Englisht próbáltak kialakítani – mondta C –, olyasfélét, mint a pidgin-English, amelyet a csendes-óceáni bennszülöttek beszélnek. És sikerül?
– Még korai volna megmondani. De várjon, mutatok magának valamit.
Morley lehajolt, gyorsan felemelt három tárgyat, amely a medence külső párkánya mentén hevert, és bedobta őket a vízfelszín közepére. C csak akkor tudta megállapítani, hogy micsodák, amikor leestek: egy sombrero-típusú, ócska sárgás kalap, egy piros labda és egy kékre festett, rövid bot.(7)
– Dash – szólt Morley, és szaporán megkopogtatta a medencepárkány belső síkját, hogy felhívja a delfin figyelmét.
Dash azonnal Morley felé kezdett úszni, s amikor körülbelül egy méterre ért a medence szélétől, kiemelte fejét a vízből.
– Kalap! – kiáltotta Morley. – Fogd meg a kalapot! Dash egy pillanatnyi tétovázás nélkül a sombrero felé lendült, alábukott, az orrára vette, és visszahozta Morleyhoz. Morley elvette tőle, visszadobta a víz közepére, és elkiáltotta magát:
– Bot! Fogd meg a botot!
Dash megragadta fogaival a botot, odavitte, Morley pedig azonnal visszadobta ismét.
– Labda! – kiáltotta Morley. – Fogd meg a labdát!
– Bravó – mondta C. – Előfordul néha, hogy téved?
– Ritkán. De magam sem tudom, nem azért teszi-e, hogy ugrasson. Persze a kísérlet nem valami magas színvonalú. Pedagógiai haszna azonban kétségtelen. Felkeltjük Dash figyelmét, rászoktatjuk a tanulásra, hozzászoktatjuk az emberi hangokhoz. Továbbá, érdekes lesz megállapítani, ha majd a kísérletet más tárgyakra is kiterjesztjük, hogy hány angol szót sikerül megjegyeznie és felismernie.
Morley hirtelen abbahagyta ezt a témát, az órájára pillantott, és azt mondta:
– Jöjjön, Mr. C, épp jókor érkezett. Mutatok magának valami nagyon érdekeset.
Gyors léptekkel megindult egy medence felé, amelyet keskeny kőgát választott el a Csendes-óceántól. Két férfi, fekete békaember-kezeslábasban, éppen azzal foglalatoskodott, hogy feladjon valamiféle hámot egy delfinre.
– Bemutatom magának Billt – mondta Morley. – Ő különleges kiképzésben részesült. Megtanítottuk arra, hogy ha az idomítója működtetni kezd a víz alatt egy buzzert, azonnal induljon oda. Tessék, ez az – mondta, kivéve a műszert az egyik ember kezéből, aki ott állt egy csörlő mellett. – Mint látja, a buzzer hasonlít a zseblámpára, vízmentesen van megszerkesztve, és ha bekapcsolják, rezgésbe hoz a víz alatt egy csengőt, amelynek hanghullámai igen messzire terjednek. Billt beidomítottuk arra, hogy mihelyt meghallja ezt a hangot, siessen a buzzer kezelője felé, akár a vízben van az illető, akár csónakban. Akkor aztán kap jutalmul egy halat...
– Csodálom, milyen békésen tűri – mondta C. – Rákapcsolják a hámot, és nem is moccan.
– Nagyon kedves állat – felelte Morley. – Nagy jóindulattal viseltetik irántunk. Ezt egyébként minden megfigyelő alátámasztja: a delfin szereti az embert. Isten tudja, miért – tette hozzá egy pillanatnyi hallgatás után.
Ez a megjegyzés annyira nem illett jó kedélyéhez és optimistán gömbölyű arcához, hogy C ránézett:
– De hiszen jól táplálják őket, és nem bánnak rosszul velük.
Morley megvonta gömbölyű vállát.
– Higgye el, Mr. C, ha egyszer majd megtanulnak beszélni, lesz mit mondaniuk arról, hogy milyen szűk medencékben tartjuk őket, és milyen kellemetlen magányt kényszerítünk rájuk... Meglátja, akkor majd szervezkedni is fognak, követelésekkel állnak elő, talán még sztrájkok is lesznek.
C elnevette magát, majd az idomítókra összpontosította figyelmét. Ezek éppen beledugták a delfint egy hordszékforma kasba, amelynek a két oldala lyukas volt, hogy kiférjenek rajta az oldaluszonyok. A kas négy hosszú csőlábon állt, alul össze voltak kötve. Az idomítok rákapcsolták a csörlő kábelét a hordszékre, intettek társaiknak, és a delfin lassan emelkedni kezdett. Aztán a csörlő elfordult a tengelye körül, és leengedte terhét a nyílt tenger felé. A két idomító feljött a medencéből, majd a betonlépcsőkön gyorsan lesietett a tengerbe, hogy odalent fogadja az állatot. Körülbelül derekukig ért a víz.
– Szabadon akarják engedni? – kérdezte C.
– Úgy látszik – felelte Morley, s gömbölyű, pirospozsgás arca megfeszült egy kissé.
– Most először?
– Igen.
Morley az idomítókat nézte. A delfin már úszott a vízben, kiengedték a kasból, s a két ember azzal bíbelődött, hogy ráerősítsen a hámjára egy körülbelül másfél méter hosszú kötelet, amelynek a végén egy hurkaforma, narancsszínű kis bója függött.
– Látom, azért megteszik a szükséges óvintézkedéseket – mondta C.
– Meg – felelte kurtán Morley.
Az idomítok egyszerre emelték fel a fejüket, és Morleyra néztek. Fekete gumi kezeslábasuktól még szőkébbnek látszott rövid hajuk és még világosabbnak a szemük. Közrefogták a delfint, és két kezükkel a hámot fogva, jó erősen tartották maguk között, fejét a láthatár felé irányítva; az állatnak félig nyitva volt a szája. A nyílt tengernek jó íze lehet, gondolta C.
– Mehet – mondta Morley feszült arccal.
Az idomítok felemelték kezüket. A delfin talán fél másodpercig nem moccant, majd egy óriásit csapott a farkával; és elindult, mintha parittyából lőtték volna ki. A nyílt tenger felé úszott, körülbelül egy méterrel a víz színe alatt. Egy másodperc sem telt bele, és C szem elől vesztette formás szürke testét, de a bója, amelyet maga után vonszolt, ott ugrált a felszínen, és mutatta, hogy merre halad. A narancsszínű hurka csíkot hasított az óceán sötétkékjébe.
– Úgy röpül, mint a nyíl – mondta C.
– Gyorsabban is tud – felelte büszkén az egyik idomító.
– Most fékezi a bója.
Morley nem szólt semmit. A bója ott táncolt a tenger sima felszínén, s ő komoly szemmel, összepréselt ajakkal nézte, hogyan kerül egyre távolabb, ahogy múlnak a másodpercek.
– Ez a fickó élvezi a szabadságot – mondta C. – Nekem az ő helyében fejembe szállna a mámor. S a maguk helyében – tette hozzá egy pillanat múlva – nyugtalankodni kezdenék.
Morley nem válaszolt.
– Kezdjem? – kérdezte idegesen az egyik idomító.
– Lehet – felelte Morley.
Az idomító bedugta a vízbe a buzzert, és megnyomta a gombját. Alig telt el egy pillanat, s a narancsszínű bója lassított, egy ideig cikcakkban haladt, mintha tétovázna, majd kanyarodva megfordult. Bill visszafelé úszott.
– Nyertünk – mondta Morley tompa hangon.
Nagy csend támadt. C, Morley és a két ember a narancsszínű hurkára meresztette a szemét. Megbabonázva nézték, hogyan ugrál az óceán apró ráncain, mialatt a delfin teljes sebességgel igyekszik vissza az emberi társadalom felé.
Két másodperc múlva Bill vigyorgó és csúfondáros szeme felbukkant az idomítótól egy méter távolságra, s az ember adott neki egy halat.
– Rakják vissza – mondta Morley, nagyot sóhajtva. – Mára elég.
C ránézett. Öröm és fáradtság volt az arcán.
– Jöjjön – mondta Morley. – Menjünk a büfébe. Úgy érzem, nem ártana egy kis harapni való.
– Hadd kérdezzek valamit – mondta C, gépiesen a Morley lépteihez igazítva lépteit. – Maga szerint miért jött vissza? Igen, miért jött vissza, ahelyett, hogy a szabadságot választotta volna, mikor egy rabságban tartott állatnál az lenne a legtermészetesebb. Tudom, most azt akarja mondani, hogy azért jött vissza, mert a buzzer meg a hal működésbe hozták a feltételes reflexeit. De egy olyan értelmes állatnál, mint a delfin, ez nem egészen kielégítő magyarázat. Elvégre Bill nyugodtan megállapíthatta magában, hogy van elég hal a tengerben, nincs szükség arra, amit maguktól kap...
Morley komoly szemmel nézett C-re:
– Ezt a kérdést már én is feltetten? magamnak, Mr. C. És a következőket feleltem rá: a delfin társas lény, nem szereti a magányt. A tengerben a családjával együtt él, a család pedig egy meghatározott csoportnak a része, a csoportnak valószínűleg van egy bizonyos területe a tengerben, amelyet nem hagy el soha, megvan a maga hierarchiája, a maga szervezete. Tegyük fel, hogy a parttól néhány kilométerre „elveszítjük” Billt. Hova menne akkor?
– Kereshetne egy másik csoportot.
– Nem lenne könnyű. És egyáltalán nem biztos, hogy befogadnák.
– Értem.
– Itt viszont, Point-Muguban, befogadták, foglalkoznak vele, etetik, játszanak vele, ismer bennünket.
– Vagyis azt akarja mondani, hogy azért jött vissza, mert érzelmi szálak fűzik magukhoz.
– Azt – felelte Morley. – így gondolom. Most már mi vagyunk a családja.

*

Washingtonból Los Angelesbe, Los Angelesből Miamiba, Miamiból Seattle-be, micsoda marhaság, mennyi kárba veszett idő, erő, pénz, agymunka, pusztán azért, mert ezek a gazemberek titkolózni akartak előttem, egy hétig, egy teljes hétig kellett vándorolnom az amerikai földrészen, egyik repülőről le, a másikra fel, az egyik hotelből ki, a másikba be, kutatóintézetről kutatóintézetre, hogy nagy kínnal, apránként összegyűjtsem azokat az információkat, amelyeket egy óra alatt megadhattak volna, végiggondoltam, mondhatom, alaposan végiggondoltam azt a „felhámnál mélyebbre nem hatoló” elemzésüket meg a mélységes ostobaságukat, uraim, és most, hogy beleütöttem az orromat a dolgaikba, nem is hagyom abba többé, mindent meg fogok tudni, még a kutatók családfáját is, bár ravaszul elhallgatták előlem a nevüket, igen, az önök kedvencei mostantól fogva üvegházban fognak lakni, hat hónapot se kérek, és kiismerem minden porcikájukat, önök pedig, felhámelemző urak, majd megtudják, hol lakik az isten, majd szívhatják a fogukat, azt is meg fogják bánni, hogy ide születtek ebbe a világba, mostantól fogva a kisujjukat sem mozdíthatják, hogy én tudomást ne szerezzek róla, még a szellemesüket is hallani fogom, és ha felemelnek egy papírnehezéket, én leszek alatta, behálózom, elkábítom, gúzsba kötöm, elintézem önöket, úgyhogy a végén azt se fogják tudni, ki parancsol a házuk táján, önök vagy én.
– Mr. C? – kérdezte egy hang a háta mögött, s erre megfordult. – W. D. Hagaman – mondta a hang, C kezet fogott vele, negyvenéves, nagyon magas, nagyon keskeny vállú, aránytalanul hosszú nyak, hosszú, sápadt arc, olyan keskeny, mintha csak két dimenziója volna, a szeme kék, fakó, élettelen, Hagaman keze lehanyatlott, mihelyt C elengedte, lógott az oldalán, hátranyúlt, megtalálta a bal kezet, összekulcsolódott vele a háta mögött, és nem mozdult többet.
– Mr. C – mondta Hagaman, mint aki az emberi kapcsolatok megteremtése érdekében legfeljebb annyi erőfeszítésre képes, amennyit nevének közlése és egy kézfogás igényel –, ön ugyebár tudja, mi az a hangradar?
C naiv arccal mosolygott:
– Gondolom, az a szerkentyű, amivel a hajók az ellenséges tengeralattjárókat kutatják, nem?
Kár volt olyan naiv arcot mutatnia. Hagaman rá sem nézett. C nem más, mint egy kétlábú lény, amelyet C-vel jelölnek, semmi több.
– Pontosabban – mondta Hagaman – olyan szerkezet, amely ultrahangot bocsát ki a víz alatt. A hanghullámok visszaverődnek a víz alatti tárgyakról, és a szerkezet felfogja őket. Minthogy tudjuk, milyen sebességgel terjed a hang a vízben, egy elektronikus számítógép nyomban kiszámítja a víz alatti tárgy távolságát és formáját. Ne feledje, hogy a szerkezet, az elektronikus számítógéppel együtt, igen súlyos és bonyolult, s az adatok, amelyeket szolgáltat, néha pontatlanok, mert a vízben lévő zavaró hullámok esetleg eltérítik a visszhangot.
Hagaman két keze mozdulatlanul kulcsolódott össze a háta mögött, mondatait mindig befejezte, bármilyen hosszúak voltak is, egyáltalán nem gesztikulált, a teste meg sem rezzent, még csak nem is pislogott, hosszú arca mozdulatlanul gubbasztott a nyakán, kifejezéstelen szemét előremeresztette C feje fölött, ajka alig vált szét, miközben beszélt, lassan, pontosan, tanárosan ejtette a szavakat, soha nem akadt meg, semmi se mozgott rajta az ajkain kívül, csak a kiugró ádámcsutkája, amely körülbelül C szemével egy magasságban ugrált fel s alá.
– Ilyen volna tehát az a hangradar, amelyet iparilag állítunk elő – mondta Hagaman. Egy kis szünetet tartott.
– A delfin természetes hangradarja – folytatta ugyanolyan lassú, gépies és személytelen hangon – sokkal tökéletesebb. Súlya mindössze néhány száz gramm, a delfin a fejében hordja az egészet, és a szerkezet végtelenül pontosan működik.
Ismét szünetet tartott, s néhány pillanat múlva C rájött, hogy ennek a szünetnek semmi köze őhozzá. Hagaman nem azért hallgatott el, hogy C jobban megértse a hallottakat, vagy hogy ideje legyen kérdezni valamit. Azért hallgatott el, mert témát akart változtatni. A C-nek nevezett emberi lény jelenléte legfeljebb elvont jelentőséggel bírt. C csupán az a valaki volt, akinek felsőbb utasításra el kellett magyaráznia a delfinek hangradarját: Hagaman tehát elmagyarázta. Ugyanazokkal a szavakkal és ugyanazokkal a szünetekkel magyarázta volna el bárki másnak.
– A szemléltető módszer a legjobb – szólalt meg újra Hagaman. – Jöjjön, Mr. C.
Kör alakú medence, mint Point-Muguban, vakító napfény és egy delfin. A medence mellett, vízhatlan kezeslábasban, egy idomító áll.
– Bemutatom Dicket. Megtanulta, hogy kap egy halat, a következő feltételekkel: a kör alakú párkány egy bizonyos pontján, amelyet állandóan váltogatunk, elhelyezek egy csengőt, a vízből működtethető, egy fogantyú segítségével. Fütyülök. Amikor meghallja a füttyszót, a delfinnek oda kell mennie a fogantyúhoz, és meg kell nyomnia az orrával. Erre megszólal a csengő, és a medence egy másik pontján, amely szintén változik minden alkalommal, bedobok egy halat, függőlegesen, a farkánál fogva. A delfinnek meg kell találnia a halat. Idomítás után a sikeres kísérletek arányszáma Dick esetében: száz százalék.
Hagaman elhallgatott.
– Karl – mondta aztán –, rakja rá a födőket.
Karl átlépett a párkányon, és leereszkedett a vízbe. Dick két farkcsapással azonnal mellette termett, és hízelegve hozzádörgölőzött, hogy megsimogassák. Karl megcirógatta, és néhány másodperc múlva a delfin jobb szeme felé közelítette az egyik födőt. Olyan volt, mint egy fél tojás, fehér műanyagból. Karlnak nagy türelemre és ügyességre volt szüksége, mert Dick többször is el akart evickélni, mielőtt tűrte volna, hogy ideiglenesen megvakítsák.
Azután Karl kijött a medencéből, és megváltoztatta a csengő helyét a párkányon.
– A medencében – mondta Hagaman – van egy hidrofon, amely felfogja és felerősíti a delfin által kibocsátott hangokat, hogy itt kint a szabadban is hallhassuk. Figyeljen: mihelyt fütyülök, Dick működésbe lépteti a hangradarját. Készen van, Karl?
Karl kiemelt egy halat egy vödörből, átment a medence másik oldalára, és várta, hogy mikor kell bedobnia. Hagaman füttyentett. C egy sorozat pattogó hangot hallott, szabályos időközönként: pák, pák, pák, pák, ugyanakkor pedig, egy pillanatnyi tapogatózás nélkül, a megvakított delfin egyenesen a fogantyú felé indult, és megnyomta. A csengő megszólalt. A medence másik oldalán Karl bedobta a halat, amelyet a farkánál fogva tartott. A delfin félkörívben megfordult, ismét hallatta azokat a pattogó hangokat, majd játszi könnyedséggel, minden vargabetű vagy tétovázás nélkül átvágott a medence egész szélességén, ráúszott a halra, és elkapta.
– Fantasztikus – mondta C. – Alig hinné az ember, hogy nem lát.
– Menjünk közelebb Karlhoz – mondta Hagaman az előbbi személytelen hangon. – Következik a második kísérlet. Ezúttal Karl egyszerre két halat fog bedobni. Nézze meg jól: két különböző fajta, de a hosszúságuk és a formájuk csaknem azonos.
– Legfeljebb azt lehetne mondani, hogy az egyik nem egészen olyan széles, mint a másik.
– Úgy van. És Dick véletlenül épp a szélesebbik fajtát kedveli. A másikhoz soha hozzá sem nyúl. Figyelem. Áthelyezem a csengőt a párkányon. Most pedig fütyülök.
A füttyszóra Dick működésbe léptette hangradarját, megtalálta és megnyomta a fogantyút. A csengő megszólalt. Ugyanakkor Karl bedobta a vízbe a két halat, egymástól mintegy húsz centiméter távolságra. Dick ugyanolyan pattogó hangokat hallatott, mint az előbb, egyenesen odaúszott ahhoz a halhoz, amelyet kedvelt, és bekapta.
– Előfordul néha, hogy téved? – kérdezte C.
– Soha.
– Talán a szag után találja meg a neki való halat.
– A cetféléknek nincs szaglóérzékük.
– Hát akkor elképesztő – mondta C. – Elképesztő, hogy milyen pontosan működik a hangradarja. A fülével lát.
– Pontosabban – felelte Hagaman lassú, kérlelhetetlen hangján – a fecskendőnyílásával lát, a fülével lát, és azzal a miniatűr elektronikus számítógéppel lát, amely értelmezni tudja a fülébe visszaérkező hullámokat.
Hagaman egykedvűen várt, kezét összekulcsolva a háta mögött, mozdulatlan testtel és arccal, fakó szeme húsz centiméterrel C feje fölött a semmibe bámult. A maga részéről elvégezte a feladatát. De azért nem akadályozta meg, hogy a látogató kérdéseket tegyen fel.
– Ha jól értem – mondta C –, a természet olyan hangradarral ajándékozta meg a delfint, amely összehasonlíthatatlanul jobb a miénknél, és mi most arra törekszünk, hogy felderítsük szerkezetének a titkait.
Hagaman elgondolkozott.
– Ha gyakorlati szempontból nézzük a kérdést, azt hiszem, kutatásaink célját így is megfogalmazhatjuk.
– De vajon nem lehetne közvetlenül is felhasználni a delfinek hangradarját?
– Mit ért azon, hogy „közvetlenül”?
– Például, hogy tenger alatti felderítő szolgálatra használjuk fel a delfineket. Egy kis szünet után Hagaman így felelt:
– A kérdésnek ez a vonatkozása teljesen idegen előttem.

*

C JELENTÉSE
KL/256/21, SZIG. BIZ.

(C megjegyzése: az itt következő beszélgetést emlékezetből jegyzem fel, minthogy az a személy, akit Informátor-nak nevezek, feltétlenül ragaszkodott hozzá, hogy beszélgetésünket ne vegyem magnószalagra. Ugyanebből az okból fénykép sem készült róla, és megállapodtunk benne, hogy a nevét csakis én fogom ismerni.)
INFORMÁTOR: Már akkor elhatároztam, hogy érintkezésbe lépek önnel, amikor tudomást szereztem Atalantával folytatott megbeszéléséről. De nem volt könnyű megtalálnom.
C: Tudom. Hálásan köszönöm, hogy nem sajnálta a fáradságot.
INFORMÁTOR: Az igazat megvallva, nem értem, miért zárkózott el Atalanta az elől, hogy együttműködjön önnel. Nagyon helytelen, hogy az egyes hatóságok ennyire el vannak szigetelve egymástól. Különösen akkor, amikor ugyanazt a célt szolgáljuk.
C: Vajon csakugyan ugyanazt a célt szolgáljuk-e? Vajon tévedek-e, ha azt hiszem, hogy Atalanta hivatalában egyes munkatársak életfilozófiája nem egészen azonos a miénkkel?
INFORMÁTOR: Értem, mit akar mondani. Hát akkor hadd jelentsem ki, hogy ami engem illet, az én életfilozófiám közelebb áll az önéhez.
C: Gondoltam. De örülök, hogy az ön szájából is hallom. Atalanta környezetében túl sok a pacifista vagy a félpacifista...
INFORMÁTOR: Én is azt hiszem.
C: Szükség esetén hajlandó lenne beszélni róluk?
INFORMÁTOR: Én nem azért akartam összeköttetésbe lépni önnel. Arra gondoltam, hogy nem azokról lesz szó, akikkel együtt dolgozom, hanem a delfinekről.
C: A kettő nem zárja ki egymást. Az igazat megvallva, eléggé fő a fejünk Atalanta környezete miatt. Az ügy talán komolyabb, mintsem ön gondolja. Mégsem vethetjük el azt a gondolatot, hogy a harmadik világháború netalán a közeljövőben kirobban. Ebből a perspektívából nézve mindaz, amit ön elmondhat, felbecsülhetetlen értékű.
INFORMÁTOR: Én nem egészen így fogtam fel a szerepemet. Véleményem szerint elég piszkos dolog volna, ha bemártanám azokat, akikkel együtt dolgozom. Azért, mert nem osztoznak a nézeteimben, még nem tartom őket árulóknak.
C: Engedje meg, hogy erre azt mondjam: háború idején vagy a háborút közvetlenül megelőző időkben igen nehéz megállapítani, hogy hol kezdődik az árulás. A szóban forgó egyének barátai önnek?
INFORMÁTOR: Nem, dehogy!
C: Hát akkor nem egészen értem, miért vannak aggályai. Annál is inkább, mert szó sincs róla, hogy „bemártsa” őket. Csupán arra kérem önt, segítsen abban, hogy véleményt alkothassak róluk.
INFORMÁTOR: Olyan nagy a különbség a kettő között?
C: Hogyne, van egy árnyalatnyi különbség. Vegye például Atalanta jobb kezét. Nevezzük Azúrnak. Tudja, kire gondolok?
INFORMÁTOR: Tudom.
C: Nahát, egy kicsit zavarban vagyok Azúr miatt. Nem tudom, hová tegyem. Nehéz eligazodni rajta. Mi a véleménye róla? Melyik kategóriába tartozik?
INFORMÁTOR: Szerintem se hús, se hal.
C: Na látja. Többet nem is kívánok öntől. Most, hogy ezt mondta, az az érzése, mintha „bemártotta” volna Azúrt?
INFORMÁTOR: Nem, dehogy.
C: Az igazság az – ha egyetért velem –, hogy Azúr opportunista, aki végül mindig a győztesek mellé áll.
INFORMÁTOR: Talán még hozzátenném, hogy azért eleve némi előnyben részesíti azt az életfilozófiát, amely nem azonos a miénkkel.
C: Igen. Én is így gondolom. Pontosan így van. Ön nagyon jól megérezte ezt az árnyalatot. És valami azt súgja, hogy a fenti megállapítás Atalantára is érvényes.
INFORMÁTOR: Nem, Atalanta az egészen más kérdés... Nálunk senki se tudja, mi van Atalanta fejében.
C: Hogy egészen őszinte legyek, éppen ezért olyan fontos a számomra, hogy jól megismerjem a környezetét. De térjünk vissza a delfinjeinkhez. Feltehetnék néhány kérdést?
INFORMÁTOR: Éppen a delfinek miatt akartam érintkezésbe lépni önnel. Ezen a téren számíthat maximális segítségemre.
C: Tulajdonképp csak egy kérdésem van. Hogyan képzelik a delfinek gyakorlati felhasználását az olyan emberek, mint Atalanta és Azúr?
INFORMÁTOR: Ebben a tekintetben egészen világosak az elképzelések. Minden olyan vállalkozásunkban, amelynek víz alatti építés vagy pusztítás a célja, és ahol békaembereket alkalmazunk, sokkal előnyösebb lenne delfineket alkalmazni.
C: Miért?
INFORMÁTOR: A delfinnek van egy nagy előnye az emberbúvárral szemben: nem ismeri a nitrogénnarkózist, és ha feljön a felszínre, nem kell különleges kezelésnek alávetni. Nyilván tudja, hogy a Sealab egy Tuffy nevű delfint alkalmazott összekötőnek a tenger alatti harang és a felszínen lévő hajó között. Tuffy vitte le az újságot, a postát, a sört...
C: Igen, emlékszem. Olvastam róla valahol. Nagyon meglepő volt, de tulajdonképp nem nevezhető munkának. A delfinnek nincs keze: nem gondolja, hogy ez a körülmény nagymértékben korlátozza felhasználhatóságát a tenger alatti munkálatoknál?
INFORMÁTOR: Igen is, meg nem is. A delfin nagyon ügyesen bánik az orrával. Fogantyúkat működtet, labdákat dobál, egyensúlyoz. Azonkívül az oldaluszonyainak olyan a csontozata, mint egy kézben végződő, csonka karnak; talán abból az időből maradt vissza, amikor még a szárazföldön élt. Ezek az oldaluszonyok bizonyos mértékig alkalmasak rá, hogy a delfin fogni tudjon velük. Talán sikerül egyszer kifejleszteni őket és beidomítani az állatot. Addig azonban hámot vagy különleges felszerelést kell alkalmaznunk.
C: Úgy van. Beszéljen, kérem, erről a hámról. Azazhogy várjon, pontosabban teszem fel a kérdést. Felmerült-e annak a lehetősége, hogy a hámra például aknát kapcsolnak, amelyet a delfin lerakhatna egy kikötő bejáratában, sőt esetleg egy hajó fenekére is rátehetne?
INFORMÁTOR: Igen. Ezt a kérdést most tanulmányozzuk. De pillanatnyilag nem tudok róla többet, mint ön. Annyit mindenesetre közölhetek, hogy egyes delfinek máris meg tudják különböztetni a „baráti” hajókat az „ellenséges” hajóktól, még sötétben is.
C: Hogyan?
INFORMÁTOR: A „baráti” hajók orrára, a merülési vonal alatt, egy kis táblácska van felerősítve, s ez a táblácska másféle fémből készült, mint a hajótest.
C: És a delfinek a sötétben is megérzik ezt a táblácskát?
INFORMÁTOR: Igen. Még akkor is, ha ugyanazzal a festékkel van bevonva, mint a hajótest.
C: Hogyan lehetséges ez?
INFORMÁTOR: A hangradarjuk segítségével. Bizonyára van egy árnyalatnyi különbség a táblácskáról és a hajótest többi részéről visszaverődő hanghullámok között.
C: Fantasztikus. Az ön véleménye szerint mi lenne a delfin szerepe a támadó és védekező hadműveletekben?
INFORMÁTOR: Hadd idézzem az egyik tételünket: a delfin egyszersmind felderíthetetlen tengeralattjáró és értelmes torpedó.
C: Miért felderíthetetlen?
INFORMÁTOR: Az ellenséges hangradarok számára csupán hal. Másodsorban, ha a delfin támad, akár fényes nappal is, könnyűszerrel ki tudja játszani az ellenséges hajókat, bárhogyan mozognak. Ne feledje, milyen hallatlan sebességgel halad a víz alatt. Azt se feledje, hogy rendkívül mélyre tud alábukni, méghozzá igen gyorsan.
C: Taktikai szempontból hogyan látja a kérdést az önök hivatala?
INFORMÁTOR: Tegyük fel, hogy sikerül nagy létszámú delfincsapatokat betanítanunk, szolgálatba állítanunk és járőrként alkalmaznunk a Csendes-óceán vagy az Atlanti-óceán vizeiben. Hangradarjuk segítségével jó előre felderíthetnék az atomtengeralattjárók flottáját, és a megsemmisítésükben is közreműködhetnének azáltal, hogy aknákat raknak le az útjukba. A felszínen úszó hajókat is megtámadhatnák, bombákat helyezve el a merülési vonaluk alatt. Szükség esetén még atombombákat is szállíthatnának az ellenséges kikötőkbe. Ez esetben persze számolni kellene azzal, hogy a bombaszállító állatok elpusztulnak.
C: Ha meggondoljuk, mennyi ideig tart és milyen sokba kerül a kiképzésük, akkor azt hiszem, elég nagynak kell tartanunk az áldozatot.
INFORMÁTOR: Én most abból a feltevésből indulok ki, hogy már több száz ilyen beidomított állatunk van. Akkor nem lenne túl nagy veszteség, ha néhány tucat delfin, mint eleven torpedó, feláldozná magát – természetesen öntudatlanul –, hiszen a potenciálunk ezáltal nem csökkenne jelentősen.
C: Mindez rendkívül jelentősnek ígérkezik.
INFORMÁTOR: Csakhogy mondanom sem kell, e bonyolult együttműködésnek előfeltétele, hogy beszéd útján érintkezni tudjunk a delfinekkel. Ez a dolog conditio sine qua nonja.
C: Atalanta említette nekem dr. Lillyt.
INFORMÁTOR: Dr. Lilly rendkívül intelligens, és nagyszerű dolgokat ért el, de még messze van a céltól. Véleményem szerint Sevilla sokkal előbbre jár.
C: Sevilla?
INFORMÁTOR: Majd megadom az adatait. Valójában a Delfin Terv sikere teljes egészében Sevillától függ.
C: És ő tud róla?
INFORMÁTOR: Nem, dehogy! Azok a szempontok, amelyekről most beszéltünk, teljesen ismeretiének Sevilla előtt. Sevilla idealista. Őt csak a fajtaközi kapcsolat megteremtése érdekli. Véleménye szerint nagy diadala lenne az emberiségnek.
C: Nem lehetséges, hogy véletlenül ez a Sevilla is egy olyan...
INFORMÁTOR: Nem. Nem hisszük. Politikai szempontból rendkívül tudatlan. Az ilyesmi nagyon távol áll tőle.
C: Hát akkor köszönöm szépen. Az ön segítsége felbecsülhetetlen értékű a számomra.
INFORMÁTOR: Pedig csupa elcsépelt dolgot mondtam. A tudomány-népszerűsítő újságírók tollából sokkal szenzációsabb beszámolókat is olvashat.
C: Igen, de náluk mindig nagy szerepet játszik a feltevés, a képzelet. Az öntől kapott információk komolyságát viszont a forrásuk garantálja.
INFORMÁTOR: Mindenesetre örülök, hogy hasznát veszi annak, amit mondtam. Ezután is mindenben állok rendelkezésére.
C: Köszönöm. Igazán nagyon hálás vagyok. Megengedi, hogy újra hangsúlyozzak valamit, amit az előbb mondtam? Igen nagy szolgálatot tenne nekünk, ha időnként egy kis figyelmet szentelne az Atalanta környezetével kapcsolatos aggályaimnak.
INFORMÁTOR: Majd gondolkodom rajta.

3.

Mr. C? kérdezte Maggie Miller, huszonkilenc éves, alacsony, izmos, pirospozsgás kis nő, a szeme sarkából állandóan valami tej szerű folyadék szivárog, arcán vörös foltok, haja gyér és fakó, felső ajka és álla mintha találkozni szeretne a vastag, vörös, duzzadt alsó ajak fölött, amely folyton nedves a nyáltól, gömbölydedségét csak kiemeli a kék farmernadrág, amelyet sebtiben kapott magára, s a nagy zöld-piros kockás ing, arca szenvedélyes és engesztelhetetlen, mindig előreszegezi, így védi a gonoszok ellen az isteneit, akár élők, akár holtak, Sevilla professzort, James Deant, Bob Manningot, nem beszélve a kisebb, futó istenekről, örvendek a szerencsének, Mr. C, a munkatársam, Jim Foyle, hello, Mr. Foyle, de nincs itt valami félreértés, Mr. C? az előjegyzési naptáramban az ön látogatása tizenhét óra harmincra volt beírva, nem pedig (Maggie egy pillantást vetett hatalmas, vízhatlan acél karórájára) tizenöt óra harmincra, nagyon sajnálom, Miss Miller, igazán szóra sem érdemes, Mr. C, Sevilla professzor sajnos nincs itt, de az asszisztensnője, Miss Lafeuille minden szükséges felvilágosítást megad,
egy kis csend támadt, Maggie Miller lesütötte a szemét, az előjegyzési naptárt nézte, bocsánatért esedezett az Úrhoz, amiért hazudott, s a tiszta és érdekmentes gyűlölet érzésével gondolt Mrs. Fergusonra, hogyan is tudná megérteni a professzort ez a sznob nőszemély, ez a kurva, mondjuk ki (Uram Istenem, ne haragudj a csúnya szóért), szegény professzor, hát már sohasem hagyják békén a nők, és ez a legrosszabb mind közül, a finom arcával és álszent pilláival, teljesen romlott és cinikus teremtés, elragadta a laborból munka közben, a szemünk láttára, jól láttam, hogy Arlette is dühöngött, Sevilla pedig, a nagy szamár, hagyja magát, egy kis szempilla-játék, és kész van, már ott is ül mellette, abban a sznob kis autóban, jól néz ki, kétrét görnyedve, az a nő az orránál fogva vezeti, mint ahogy Bob Manning mondja, a gyenge leigázza az erőset, de tulajdonképpen, ha az erős igazán erős volna, nem hagyná, hogy a gyenge leigázza, mindjárt hívom Miss Lafeuille-t, Mr. C, a medencében van Ivánnal, tessék? igen, Lafeuille, francia származású kanadai nő, innen a neve, bocsánat, nem mutattam be önnek Bob Manningot, Bob is a munkatársunk, Bob közelebb lépett, és C tekintete megállapodott rajta, magas, sovány, karcsú fiatalember, kecses minden mozdulata, a két karja hosszú, a keze finom, hajlékony, örvendek, Mr. C, mondta Bob elragadó mosollyal,
amikor Maggie kilépett az előregyártott barakkból, amely laboratóriumnak szolgált, arcába zúdult a tengeri napfény és a levegő, hirtelen úgy érezte, mintha a langyos floridai szellő átölelné, és magához szorítaná, szépnek és boldognak érezte magát, nagyot lélegzett, szaporán rakosgatta rövid kis lábait, előreszegezte pufók, pirospozsgás, harcias arcát, Arlette fürdőruhában feküdt az egyik poliészter tutajon, amelyet a medence falához kötöttek ki, az Iván nevű delfin fölé hajolt, keze a vízbe lógott, a szeme vörös volt, amikor Maggie odaért hozzá, felvette napszemüvegét, kedves Arlette, ez szörnyű, a professzor elfelejtette, hogy fogadnia kell ezt a C nevű pasast, tudja, valami nagykutya lehet, mert a kísérletünk elvben szigorúan titkos, ez a pofa talán még árthat is a professzornak, egy csöppet se tetszik a szeme, olyan hideg, mosolygós és alattomosan fenyegető, érti ugye, hogy mit akarok mondani, hát legyen szíves, fogadja, és magyarázza el neki a kísérleteinket, és bájologjon vele, bár egyáltalán nem az a típus, aki hagyja, hogy a nők behálózzák, engem még csak meg se nézett, most otthagytam őt is meg a kísérőjét Bobbal, hiszen tudja, milyen Bob, imádni való, egy század csörgőkígyót is el tudna bűvölni, hozza ide őket, mondta Arlette sóhajtva, nem akarok feltűnést kelteni azáltal, hogy fürdőruhában lépek be a laborba,
hát persze, folytatta Maggie szaggatott, ziháló hangon, mintha az élet túl rövid volna ahhoz, hogy minden mondanivalóját elmondja, maga ugye tudja, hogy mi van Bob Manning és közöttem, gyerek még, nélkülem el volna veszve, amikor rám néz, olyan az arca, hogy James Dean jut az eszembe, néhány hónappal a halála előtt, szegény James, Agatha néni ósdi foteljében ült, Denverben, a kezemet fogta, egyszerre csak fáradtan lehunyta a szemét, és azt mondta, nélküled, Maggie, úgy erezném, hogy el vagyok veszve, maga biztos nem figyelte meg Bob szemét, Arlette, még gyerek, teljesen védtelen és hihetetlenül sebezhető, egészen magamon kívül vagyok, ha arra gondolok, milyen kegyetlenül bánik vele az apja, irtózatos, szegény Bob, arra gondolok, talán boldoggá tenné, ha a napokban bejelenteném az eljegyzésünket, nagyon szeretne gyereket tőlem, nem mondta, de érzem, ha csak ránéz egy gyerekre, már mosolyog, és muszáj grimaszokat vágnia, persze, tette hozzá titokzatos arccal, rengeteg probléma is van, már említettem Sevillának, de alig figyel oda, mindig siet, szórakozott, meg aztán tudja, ugye, hogy én igazán odavagyok érte, de most ő is úgy viselkedik, mint egy gyerek, Sevilla már elég idős ahhoz, hogy tudja, mit csinál, mondta Arlette, de nem, éppen ez az, kedves Arlette, ne feledje, hogy én öt éve ismerem, bizonyos tekintetben igenis gyerek, remélem, nem akarja azt mondani, hogy szerelmes abba a hülye nőbe, az lehetetlen, az agyveleje legfeljebb akkora, mint egy habcsók, esküdni mernék, hogy kétszáz grammot se nyom, csak a dolog hízeleg a professzor hiúságának, ennyi az egész, vagy pedig „érzékileg” meg van babonázva, mondta Maggie, vastag, piros, duzzadt, sebforradásra emlékeztető ajkát csücsörítve, hát akkor hozza ide azokat a pofákat, mondta Arlette elfordítva a fejét, szeretnék minél hamarabb túlesni rajta,
nem tudom, mit vacakol olyan sokáig, mondta Bob Manning, tudja, mindig irtó sokat fecseg, C súlyos, kitartó tekintete az arcára tapadt, zavarta, az volt az érzése, mintha C szürkéskék szeme birtokba venné, megyek, megkeresem, mondta elpirulva, nem, köszönöm, nem szivarozok, kiment, Bill, mondta Foyle, C felé fordítva ártatlan bokszolóarcát, miféle masina ez a magnetofon, amely szünet nélkül forog? ne izguljon, Jim, össze van kötve egy hidrofonnal, amelyet a medencében helyeztek el, hogy felvegye az egyik delfinjük víz alatti hangjait, három héttel ezelőtt már láttam egy ugyanilyen apparátust Point-Muguban, C odahajolt Maggie íróasztala fölé, közelebb húzta az előjegyzési naplót, belepillantott, majd visszatette a helyére, mindjárt gondoltam, Jim, ez a kis szörnyeteg hazudott, persze hogy tizenöt óra harmincra beszéltük meg, fenéket volt félreértés, Sevilla egyszerűen meglógott, jó lesz utánanézni egy kicsit, hogy honnan bújt elő ez a tősgyökeres amerikánus, és ha már benne vagyunk, akkor az asszisztensnőjét is, a francia nevű leányzót, igaz, Bill? csak nem gondolja, hogy a gaulle-isták... én senkiben sem bízom, mint ahogy Lorrimer oly találóan mondotta, este lefekvéskor a kulcslyukon át figyelem, hogy mit rakok ki a zsebeimből, haha...
Miss Lafeuille a medencénél várja önöket, mondta Maggie, ha szabad tanácsolnom valamit, talán tegyék fel a kalapjukat, és vegyék le a kabátjukat, odakint nincs árnyék, Arlette felállt, barnára sült kis alakja közeledett a medence mentén, a napfényben, az égbolt párás kéksége alatt, C kedélyesen és őszintétlenül mosolygott, Foyle megszorította a kemény, meleg kis kezet, hirtelen jó érzés öntötte el, olyasvalakire számított, mint Maggie, ez a lány pedig nagyszerű, kicsi, karcsú és formás, arca kerek, orra egy kissé fitos, a bőre sima, szép fekete szeme élénk, csillogó, beszédes, a szája nagyon szép, a tekintetében van valami elevenség, érzékiség, nagylelkűség, három lépést tett feléjük, aprókat lépett, mert kicsi volt, nem mintha affektált volna, de teltkarcsú teste mégis ringott a csípőjén, olyan gömbölyű, zsenge és sima volt, hogy új értelmet adott a „bébi” szónak, tetszik nekem, gondolta Foyle, lüktetett a halántéka, kiszáradt a torka, tetszik, a kutyafáját, és azonkívül nagyon kedves lány, látszik a szemén, nem egy férfifaló, nem egy érdeknő, nem egy bestia, jó, ha százezer közül akad egy ilyen, még esze is van neki, én meg holnap reggel már megint Washingtonban leszek.
C kedélyesen mosolygott Arlette-re, örvendek a szerencsének, Miss Lafeuille, hideg, mosolygó szemét rászögezte az arcára, ez a kis majom sírt az előbb, látszik a könnyek nyoma az arcán.
– Úgy tudom, Miss Lafeuille – mondta C –, Sevilla professzor egy rendkívül eredeti kísérletbe vágta a fejszéjét.
Arlette ránézett. C mosolygott, de a szeme hideg maradt. Látszik rajta, hogy dühös, amiért csak egy asszisztensnő fogadja. Arlette-nek sírhatnékja támadt, de erőt vett magán, és nyájasan visszamosolygott a látogatóra.
– Elvileg nem is olyan eredeti, Mr. C, mert egy csimpánzzal már végrehajtották, de most történik először, hogy a kísérlet alanya delfin.
– Arra a kísérletre gondol, amelyet Hayesék hajtottak végre a Viki nevű majommal?
– Úgy van.
– Csak hallomásból tudok róla, Miss Lafeuille, azt hiszem, épp külföldön voltam, amikor Hayesék könyve megjelent.
– Nahát, Hayesék, mint tudja, kétnapos korában magukhoz vettek egy majomkölyköt, és úgy nevelték, mint a tulajdon gyereküket.
– Hősies kísérlet – mondta Foyle.
– Azt elhiszem. Képzelhetik, mennyi bajuk volt Hayeséknek. A függönyök, a bútorok, a lámpák, az edények látták a kárát. De szerintük a kísérlet mindezt megérte. Az elgondolásuk az volt, hogy pontosan úgy nevelik Vikit, mintha embergyerek volna, s mivel a csimpánzok hangképző szervei hasonlóak a mieinkhez, megtanítják beszélni.
– És ha jól tudom, kudarcot vallottak.
– Mondjuk inkább úgy, hogy a kísérlet nem sikerült. C elnevette magát:
– Maga szerint mi a különbség a kudarc és a sikertelen kísérlet között?...
– A sikertelen kísérletből sok mindent tanulhatunk.
– Például?
– Először is ezt: a csimpánz nem képes szántszándékkal, elhatározásból hangot adni. Igaz, hogy különféle hangokat hallat, de mindig valamilyen inger hatására, sohasem önszántából. Más szóval, a kibocsátott hangok éppúgy nem függnek az akaratától, mint az ön reflexmozdulata, amikor az orvos a térdére koppint egy kis kalapáccsal. Hayeséknek tehát először is arra kellett megtanítaniuk Vikit, hogy önmagától is hangot adjon. Ha ennivalót akart kapni, Vikinek meg kellett tanulnia, hogy azt mondja: „a”.
– És sikerült neki?
– Nem könnyen. Ezután Hayesék előbbre léptek egy fokkal: olyasféle módszereket alkalmaztak, mint azokban az iskolákban, ahol az értelmi fogyatékos gyerekeket tanítják beszélni. Amikor Viki azt mondta, hogy „a”, Mr. Hayes összeszorította a kis majom ajkait, majd rögtön elengedte. Kétheti fáradozás után így sikerült kimondatni Vikivel a „mama” szót. Akkor tizennégy hónapos volt. Kétéves korában már azt is tudta mondani, hogy „papa”, huszonnyolc hónapos korában megtanulta a „cup” szót, hároméves korában pedig az „up” szót.(8)
– Viki aktív szókincse tehát összesen négy szóból áll?
– És még ezt a négyet sem használja értelmesen. Viki számára ez a négy szó a kérést jelenti. Amikor Hayeséknek vendégeik vannak, Viki úgy koldul tőlük ennivalót, hogy válogatás nélkül használja a „mama” vagy a „papa” szót. A „cup” jelentése már jobban körül van határolva, Viki akkor mondja ezt, ha inni kér. Ebből arra lehet következtetni, hogy a csimpánz a megtanult szót nem asszociálja, vagy rosszul asszociálja azzal a tárggyal, amelyet jelöl.
– És a passzív szókincse?
– Hayesék körülbelül ötven szóra becsülik. De a szó és a tárgy közötti kapcsolat itt is nagyon bizonytalan. Vannak napok, amikor Viki hibátlanul rámutat az orrára, a fülére vagy a szemére, ha kiejtik előtte a megfelelő szavakat. Más napokon viszont téved. Amikor Mr. Hayes azt mondja: „szem”, ő az orrára mutat, és így tovább. Végül pedig, amikor Viki új szavakat tanul, hajlamos arra, hogy a régebben tanultakat elfelejtse.
Egy ideig hallgattak, aztán Foyle szólalt meg, elég halkan:
– Négy szó három év alatt! Mondhatom, elég szomorú.
– Szomorú, de kinek? – kérdezte C, és a szemében volt egy árnyalatnyi gúny és bágyadtság. – Hayeséknek vagy Vikinek? Az embernek vagy a csimpánznak?
– Mind a kettőnek – felelte Arlette, és barátságosan rámosolygott Foyle-ra. – A történelem folyamán most első ízben kísérelte meg az ember, komoly, kitartó és módszeres erőfeszítéssel, hogy nyelvi kapcsolatot létesítsen egy állattal, és ez nem sikerült neki.
– Maguk több reményt fűznek a delfinbébijükhöz? – kérdezte C, a gyomra tájékát nyomogatva.
– Már nem bébi, Mr. C, hanem felnőtt. S a kísérlet még nincs befejezve. De ha megengedi, inkább a legelején kezdeném.
– Nem ülhetnénk le valahol? – kérdezte C fakó hangon. – Egy kissé megvisel az álldogálás ebben a nagy melegben.
– Bocsásson meg, Mr. C – mondta zavartan Arlette. – Erre nekem kellett volna gondolnom. Maggie, ugye lesz szíves itt maradni Ivánnal; mi akkor visszamegyünk a laborba.
C sóhajtott egy kicsit, helyet foglalva az összecsukható vászonszéken, amellyel Arlette megkínálta.
– Nem inna valamit, Mr. C? – kérdezte Ari ette aggódó hangon.
– Semmi az egész – felelte C –, egy kissé túlhajszoltam magam, de azért hálásan fogadnék egy pohár italt. Bob kecsesen, fesztelenül odalépett.
– Ne zavartassa magát, Arlette – fuvolázta. – Majd én leszek a háziasszony. Ugye, Mr. Foyle is megiszik egy pohár whiskyt?
Foyle is helyet foglalt egy vászonszéken.
– Szíves ajánlatát semmiképpen sem utasíthatom vissza – mondta nyomatékkal.
Arlette velük szemben foglalt helyet. Feszélyezte, hogy fürdőruhát visel a laboratóriumban, másrészt viszont úgy érezte, képmutatás volna elmenni, hogy sortot vegyen föl.
– Kérem, folytassa, Miss Lafeuille – mondta C –, teljesen jól érzem magam.
– Először is el kell mondanom – kezdte Arlette –, hogy két medencénk van, egymástól nem nagy távolságra. Az egyikben egy hímet és két-három nőstényt tartunk, mikor hogy. A másikban, amelyet az imént láttak, szükség esetén elkülöníthetjük valamelyik delfinünket. Hát így. Mármost hogy is kezdődött az egész? Eléggé véletlenszerűen, amiként rögtön kiderül: nem egészen négy évvel ezelőtt két nőstényünknél megindult a szülés, alig néhány órás időbeli különbséggel. Az egyik nőstény meg is halt a szülésben, miután világra hozott egy eleven delfint, a másiknak pedig halva született a kicsinye. Arra gondoltunk, mi sem természetesebb, mint hogy az életben maradt nőstény örökbe fogadja az anyátlan újszülöttet. Ebből azonban nem lett semmi. A nőstény nem vállalta a kis delfint. Az ilyesfajta magatartás más állatfajtáknál sem ritka: megfigyelték, hogy egyes juhok, ha szüléskor elvesztik a kicsinyüket, nem hajlandók szoptatni egy idegen, árva bárányt.
Arlette elhallgatott. Bob jött vissza, tálcán hozta az üvegeket és a poharakat. C nyomban kivett a zsebéből egy kis dobozt, és lenyelt két tablettát. Arlette megfigyelte, hogy a keze reszket egy kissé, miközben szájához emeli a whiskys poharat. Nyilván kábítószereket szed, semmi kétség.
– Sevilla professzornak – folytatta egy pillanatnyi szünet után – ekkor támadt az az ötlete, hogy maga neveli fel a kis delfint. E célból el kellett különítenie a második medencében, nehogy a hím megsebesítse heves csapkodásával: tudniillik épp a legvadabb párzási időszakban volt. Aztán meg kellett fejni az életben maradt nőstényt, hogy az újszülött megkaphassa a tejet, így elmondva talán egyszerűnek hangzik a dolog, de a valóságban sok nehézséggel járt. Számunkra, akik a laboratóriumban dolgozunk, az volt a legfáradságosabb, hogy az első hetekben állandó társaságot kellett biztosítanunk a vízben úszkáló kis delfinnek, különben belepusztult volna az egyedüllétbe. Békaember-ruhába öltöztünk, és párosával váltottuk egymást. Egy hónap múlva a professzor két poliészter tutajt készíttetett, amelyen a kis delfin mostohaszülei helyet foglalhattak. Természetesen hangszórót is felszereltünk a víz alatt, hogy a delfin állandóan érzékelhesse emberi családjának a hangját, és simogatásokkal is ápoltuk a kapcsolatot. Iván zokszó nélkül tűrte, hogy mostohaszülei neveljék. Éjszaka és néha nappal is a két tutaj kényelem okából ki van kötve a medence széléhez.
– Miért kell két tutaj, Miss Lafeuille? – kérdezte C. – Miért nem elég egy?
– Mert a kis delfineknek két anyjuk van. Az egyik a természetes anya, hogy úgy mondjam, a másik a pótmama, aki a terhesség idején állandó társa a természetes anyának, szülés közben távol tartja tőle a kíváncsiakat, később pedig segít neki, hogy megvédje kicsinyét a hímek vadságától. Sevilla professzor megpróbálta pontosan reprodukálni ezt a szituációt: amikor a két tutaj ki volt kötve a medence széléhez, hagytunk közöttük egy kis hézagot, és Iván csaknem mindig itt helyezkedett el, legalábbis az első hónapokban. Ha éjszaka valamelyikünk a vízbe engedte a kezét, Iván azonnal odaúszott hozzá, és fejét a „szülő” ujjai alá tette, még akkor is, ha az éppen aludt.
Foyle elmosolyodott.
– Milyen kedves jószág – mondta, megrázva poharában a jégkockákat.
– Iván a családjának tekinti magukat? – kérdezte C. Már visszanyerte magabiztosságát, arcszínét, metsző tekintetét.
– Azt hiszem, az egész kutatócsoportot tartja a családjának. Sevilla professzort és engem pedig a természetes anyjának, illetve a pótmamának.
– Miért?
– Mert mi sokkal több időt töltöttünk vele, mint a csoport többi tagja, és főleg azért, mert kezdettől fogva egyedül mi etettük, előbb cuclisüvegből, később halakkal.
– Miss Lafeuille – mondta mosolyogva Foyle –, maga a beszélgetésünk kezdetétől fogva mesterségesen szítja a feszültséget: még mindig nem mondta meg, hogy a delfinjük végül is elkezdett-e beszélni...
Arlette ránézett, gesztenyebarna szeme pislogni kezdett, és Foyle azt gondolta magában: „Micsoda nő, micsoda mosoly, felgörbül a szája szöglete, milyen őszinte, milyen jóindulatú.”
– Mindjárt rátérek arra is – felelte Arlette. – Előbb azonban hangsúlyozni szeretném a következőt: Sevilla professzor kísérlete lényegében azon a jelenségen alapul, amelyet először dr. Lilly tárt fel, később pedig más kutatók is igazoltak: a delfin képes rá, hogy spontán módon utánozza az emberi hangot. Mi állandóan beszéltünk Ivánhoz, reggeltől estig „családi hangfürdőbe” merítettük, ahogy a professzor mondja, s ennek alapján reméltük, hogy egyszer majd utánozni fogja a hangokat, amelyekkel átitatjuk, eleinte anélkül, hogy megértené őket (mint a csecsemő, aki a bölcsőjében gőgicsél és gügyög), később pedig lassanként felfogva a szavak értelmét.
Arlette elhallgatott, ránézett az egyik látogatóra, majd a másikra, majd hozzátette, miközben a száján akaratlanul is ki csúszott egy kis diadalmas nevetés:
– És pontosan ez történt.
– Egyszóval beszél! – kiáltotta C, kiegyenesedve a széken, s egy gyors pillantást vetve Foyle-ra.
Foyle előredőlt, két kezét nagy erővel rákulcsolta a pohárra, és tompa hangon, fojtott izgalommal mondta:
– Tehát sikerült!
– Részben – bólintott Arlette, felemelve a jobb kezét. – Még egy pillanat, és elmondom, mennyiben korlátozott a sikerünk. De előbb hadd ismertessem a körülményeket. A delfin hangképző szerve nagyon különbözik a miénktől. A delfin nem a szájából bocsát ki hangot – az csak evésre szolgál –, hanem a fecskendőnyílásából, vagyis a lélegzőszervéből, amelyet nem szívesen hagy megérinteni, tehát szó sem lehet róla, hogy úgy bánjunk vele, mint ahogy Hayesék bántak Viki ajkaival. Egyébként erre az eljárásra nem is volt szükség, mert Iván kezdettől fogva felülmúlta Vikit, két szempontból is: képes arra, hogy szántszándékkal hangot bocsásson ki, és spontán módon utánozni tudja az emberi hangot. De ami a legszenzációsabb eredmény, Mr. C, s ami a jövőt illetően rendkívül biztató, az a következő: Iván eljutott odáig, hogy világos és állandó kapcsolatot teremtsen az általa megismételt szó és a szó által megjelölt tárgy között. Vagyis Iván eljutott a szószimbólum sajátosan emberi fogalmához.
– Ez aztán a hatalmas ugrás! – mondta Foyle.
– Én is azt hiszem – felelte Arlette csillogó szemmel. – Még ha Sevilla professzor kísérlete már nem hozna több eredményt, így is döntő fordulatot jelentene a fajtaközi kapcsolatok történetében.
Csend lett, C tekintete hűvösen siklott végig Arlette testén, milyen disznó dolog egy női test, ezek a nagy mellek, ez a csípő, minden olyan gyenge és puha, félig lehunyta a szemét: „döntő fordulat a fajtaközi kapcsolatok történetében”, ez nyilván Sevilla mondása, szerelmes a főnökébe, hát persze, mind egyforma, mindig a nemiség, egy percre sem tudnak megfeledkezni a hüvelyükről.
– Miss Lafeuille – mondta nyájas hangon –, eddig hány szót tanult meg Iván?
Ugyanakkor Foyle is megszólalt:
– Nagyon eltorzítja a szavakat?
Bob Manning trillázva felnevetett, és Arlette felé fordult:
– Sorszámokat kellene osztogatni!...
– Hadd válaszoljak az első kérdésre – mondta Arlette. Egy gyors pillantást vetett Bobra. Kis hülye, nem tudom, minek izeg-mozog annyit. Aztán így folytatta:
– Iván aktív szókincse negyven szóból áll.
– De hisz az rengeteg! – mondta Foyle. – Negyven szó: az tízszer annyi, mint a Vikié!
– Például milyen szavakat ismer? – kérdezte C.
– Várjunk – mondta Foyle, szemrehányó arccal fordulva C felé –, Miss Lafeuille még nem válaszolt arra a kérdésemre, hogy Iván mennyire torzítja el a szavakat...
Arlette a válla magasságáig emelte a két kezét, és azt mondta:
– Mielőtt válaszolnék a kérdéseikre, szeretnék hangsúlyozni valamit: Iván teljes biztonsággal kezeli a legelvontabb nyelvi szimbólumokat. Például ki tudja mondani, hogy right, left, in, out, és hibátlanul használja ezeket a szavakat. Igéket is használ: go, come, listen, look, speak, méghozzá tudatosan.(9)
– Igazán nem értem – mondta C –, miért nevezi akkor a sikert korlátozottnak...
– Mindjárt elmagyarázom – felelte Arlette. – Egyúttal pedig Mr. Foyle kérdésére is megfelelek.
– Végre! – mondta Foyle. Arlette rámosolygott.
– Azzal kezdem, ami nem olyan súlyos: (mint ahogy számíthattunk is rá) Iván nagymértékben delfinizálja az emberi hangokat. A hangja éles, nazális, vakkantó, és nem mindig könnyű megérteni. Sajnos nemcsak ezek az apró kis tökéletlenségek jelentenek akadályt, vannak sokkal komolyabbak is.
Egy kis szünetet tartott, majd így folytatta:
– Iván beszélőkészségének a korlátja a következő: csak egytagú szavakat tud kimondani. Amikor egy kéttagú szóra akarjuk megtanítani, csak az utolsó szó tagot jegyzi meg, akár arra esik a szóhangsúly, akár nem. Így például a musicból „sic” lesz, az Ivánból „Fa”, a listenből „sen”. Ezzel rá is tapintottunk arra a nehézségre, amely Sevilla professzor szerint egyelőre minden további haladást meggátol: Iván nem képes összefűzni egymással a szótagokat.
– Hadd vegyem el a poharát, Mr. C – mondta Bob.
– Köszönöm szépen – felelte C, meghitten rámosolyogva, bár oda sem nézett.
Bob kecsesen melléje siklott, s nyájas arccal elvette a poharát és a Foyle-ét is. E művelethez csupán a törzsét kellett könnyedén elfordítania derékból, s a csuklója épp csak meghajlott egy pillanatra. Arlette hallgatott: bosszantotta, hogy félbeszakították, és még inkább, hogy C nem folytatja rögtön a beszélgetést újabb kérdésekkel. Bob szándékosan szakította félbe, hogy kedvébe járjon C-nek, és C szándékosan hallgatott, hogy zavarba hozza Arlette-et.
– Miss Lafeuille – szólalt meg Foyle –, az előbb azt mondta, hogy Iván nem tudja összefűzni a szótagokat.
– Ennél súlyosabb a baj, Mr. Foyle – felelte Arlette, és hálásan pillantott rá. – Iván a szavakat sem tudja összefűzni. Például kimondja és megérti a give szót. Ugyanúgy megérti és kimondja a fish szót is, de odáig még nem jutott el, hogy azt mondja: give fish,(10) ha ez sikerülne neki, a professzor szerint Iván a fejlődés újabb döntő szakaszába lépne.
– Vagyis – mondta C – csak akkor jelenthetjük ki, hogy Iván megtanult beszélni, ha majd eljutott a szótól a mondatig.
– Úgy van.
Hallgattak, majd Foyle így szólt:
– Már az is csodálatos, hogy az egytagú szavakig eljutott.
– Igen – mondta Arlette –, teljesen egyetértek önnel, Mr. Foyle: egyszerűen csodálatos.
C kivette zsebéből a szivartárcáját, Foyle felé nyújtotta, aki nemet intett, erre maga vett ki belőle egy Upmant, és rágyújtott.
– Gondolom – mondta aztán –, Sevilla máris megpróbálkozott valamivel, hogy leküzdje az előbb említett nehézséget...
Ez a mondat úgy is hangozhatott volna, mint a legártatlanabb kérdés, de C hanghordozása valahogy olyan színezetet adott neki, mintha vádat emelne Sevilla ellen.
– Igen – felelte Arlette –, nagyon jól emlékszem rá, hogyan kezdődött. Sevilla professzor egyszer mindannyiunkat összehívott a laborba, és a következőket mondotta – igazítson ki, Bob, ha rosszul emlékezem – : Tegyük fel, mondotta, hogy fogoly vagyok, de igen jól bánnak velem, és az élőlényeknek egy olyan fajtája, amely fölötte áll az emberi fajnak, fogva tart valami kellemes, bár szűk helyen, őreim olyan feladatot tűznek ki elém, amelyhez nagy szellemi erőfeszítésre van szükség. Én mindent elkövetek, hogy végrehajtsam. Látszólag a legjobb körülmények között. Teljes kényelem vesz körül, kitűnő kosztot kapok, és őreim nagy szeretettel gondoznak. Mégsem vagyok egészen boldog. Éspedig azért, mert, ahogy mondani szokás, páratlan vagyok a magam nemében. Társra van szükségem: azazhogy pontosabban, egy társnőre. Mármost tegyük fel, hogy jóakarata őreim odahozzák mellém ezt a társnőt, nekem tetszik is, és beleszeretek. Akkor minden megváltozik. Életem új dimenziót kap. Hatalmas pszichikai ösztönzésben részesülök, amely kifejleszti önbizalmamat, vállalkozó szellememet és alkotó lendületemet. Nem gondolják, hogy e változásnak először is a munkám látná a hasznát?
– Bravó! – mondta hangosan Bob Manning, egy oldalpillantást vetve C-re. – Egész jól adta elő Sevilla szövegét! A „szöveg” szót a gúny alig érezhető árnyalatával ejtette ki. Arlette sértődötten nézett rá vissza:
– Azt hittem, maga is egyetértett ezzel a „szöveggel”, ahogy mondja.
– Most is egyetértek – felelte Bob a maga bájos mosolyával, amely ezúttal C-nek szólt. – Miből gondolja, hogy nem értek egyet?
C kurtán felnevetett: az embernek utólag úgy rémlett, mintha sikertelenül el akarta volna fojtani a nevetését.
– Ha jól értem – mondta aztán komolykodó hangon –, a professzor arra a feltevésre jutott, hogy egy nőstény társaságában Iván könnyebben tudná megoldani nyelvészeti problémáit. És tulajdonképpen miért is ne? – tette hozzá, naiv tekintetét végigsiklatva a többieken. – Miért ne lehetne kapcsolat a filológia és a szexualitás között?
Bob úgy nézett C-re, mintha ő is el akarná fojtani a nevetési ingert, és nyomatékos hangon megismételte:
– Miért ne?
Foyle értetlenül pillantott Bobról C-re, majd a tekintete megállapodott Arlette-en. Észrevette, hogy a nő arca milyen bosszús, és nagy hévvel így szólt:
– Mondja hát el gyorsan, Miss Lafeuille, hogyan végződött a kísérlet. Arlette rámosolygott:
– Mindenesetre elég váratlan módon...

*

Drága Margaret, mondta Mrs. Ferguson, hadd mutassam be Sevilla professzort, Henry, ez itt Mrs. Margaret Mandeville, húzódjon közelebb hozzám, Henry, ha nem esik nagyon nehezére (az o-t nagyon nyíltan ejtette, az r-t pedig szinte a torkából), elég soványak vagyunk, hárman is elférünk elöl, a kocsiajtó becsapódott, na igen, meg vagyok fogva, gondolta Sevilla dühödten, még ezt a gardedámot is rám sózza, most már nyugodtan kimehetünk abba a part menti, elhagyatott kis bungalóba, örvendek a szerencsének, mondta Mrs. Mandeville, egy rövid, szakértő és végtelenül szemérmetlen pillantást vetve Sevillára, pontosan az a fajta nő, mint Grace Ferguson, magas, sovány, a nyaka hosszú, prerafíaelita stílus, ovális arc, sóvár pillák, mind a kettő roppant elegáns, sikerült rávenniük a természetet, hogy fossza meg őket a mellüktől, a csípőjüktől, a feneküktől, csak a csontváz maradjon, egy serdülő fiú csontváza, amelyre fel lehet akasztani a híres párizsi divatszalonok aszexuális kreációit, Henry, mondta Grace Ferguson, gargalizálva az uvuláris r-rel, mint a Shakespeare-színésznők, szájából lassú, dallamos, előkelő, alig hallható morajban ömlöttek a mondatok, Margaret Mandeville ugyanilyen vontatottan beszélt, a Vassar College legelegánsabb köreiben vették fel ezt a hanghordozást, ezt a hangsúlyozást, a torkuk mélyén artikulálják a szavakat, szinte éneklik a mondatokat, de minimális hangerővel, úgyhogy azok mintegy végkimerülésben hullanak le az ajkukról, tudod, drágám, Henry rettentő kedves volt, hagyta, hogy elraboljam a laboratóriumából, pedig az ő ideje rendkívül drága az országnak, borzasztó hazafiatlannak érzem magam, amiért nem hagyom dolgozni, az az érzésem, mintha Washingtont, Lincolnt, az Egyesült Államokat fosztanám meg tőle, Mrs. Ferguson mosolygott, lassan leengedte a pilláit, hosszú ujjai, amelyeken igazán nem volt semmi más ékszer, csak egy mérhetetlen nagy gyémánt, ráhulltak a sebességváltó karjára, amely a kocsipadlóból nyúlt ki, és kellemetlenül nyomta Sevilla bal combját (azt azért mégsem kívánhatja, hogy az én kocsimnak is olyan közönséges, automatikus sebességváltója legyen, mint egy Buicknak), Sevilla hallgatott, körülötte meztelen karok és drága parfümök, be volt ékelve, rosszul érezte magát, dühöngött, micsoda hülye kis kocsi, a legújabb vívmány a kényelmetlenség terén, még a lábamnak sincs helye, a nő már egy hónapja járatja vele a bolondját, semmit se kapott tőle, még egy csókot sem, na de hogy képzeli, drága Henry, csak nem fogunk flörtölni, az olyan közönséges, vagy semmit, vagy mindent, adjon egy kis időt, hogy rászánjam magam, pillái lassan lecsukódtak, a szeméből annyi ígéret sugárzott, de egyelőre sehol semmi, egy elegáns, fagyos és megközelíthetetlen próbabábu, akit a kirakatban nézünk, hüvelyknyi vastag üveg mögött, drága Margaret, könyörgök, ne faggasd Henryt a delfinjeiről, imádja őket, jobban, mint engem, borzasztó féltékeny vagyok, soha egy szót sem szól róluk, ezzel kapcsolatban olyan néma, mint a sír, úgy látom, mondta Mrs. Mandeville, hogy általában nagyon néma, attól félek, drága Grace, hogy nem méltányolja elbűvölő jelenlétemet annyira, mint illenék, jaj dehogy, mondta Sevilla, összeszorítva a fogát, el vagyok bűvölve jobbról, el vagyok bűvölve balról, szinte alig bírom, ugye mondtam, Margaret, milyen elragadó ember, borzasztó szellemes, a megtestesült vén Európa, úgy imádom, hogy teljesen elvesztettem a fejem, már aludni se tudok éjszaka, ezt én is érzem, mondta Mrs. Mandeville, énrám is hat a bubája, szörnyű dolog, drágám, nem akarok neked fájdalmat okozni, de a legjobb úton vagyok afelé, hogy őrülten beleszeressek a professzorba, beszéd közben rátette a kezét Sevilla combjára, és ott is hagyta, Grace mosolygott, hát ez igazán szörnyű, éppen te, a legjobb barátnőm, hátba támadsz, a végén még vetélytársnők leszünk, és egymás vérét ontjuk, Sevilla hallgatott, szorongva, kétrét görnyedve, mindabban, amit mondtak, volt valami megfoghatatlan gunyorosság, az udvari komédiákra emlékeztetett, mintha azzal szórakoznának, hogy levetik egy pillanatra az abroncsos szoknyát, és a többi, közönséges asszony paraszti érzelmeit öltik magukra, a férjeiknek még volt valami közük az igazi emberekhez, vállalati igazgatókhoz, titkárokhoz, ügyvédekhez, de nekik már befellegzett, őket már senkihez sem fűzik igazi kapcsolatok, még egymáshoz sem, még a cselédeikhez sem (az angol butler(11) mindent elintéz), behúzódtak pénzük hatalmába, mint csiga a házába, onnan nézik a világot személytelen tekintettel, alig észrevehetően mulatva rajta, elteltek a maguk felbecsülhetetlen értékével, már nem is kell lenézniük az embereket, annyira fölötte állnak az emberiségnek, és mégis, gondolta dühödten Sevilla, szabadjon feltételeznem, hogy a széklet problémája nem egészen ismeretlen előttük,
Margaret, kérlek, itt a kulcs, légy oly drága, nyisd ki a bungalót, mialatt én Henryvel beviszem a kocsit a garázsba, az ajtó becsapódott, Margaret lesimította tenyerével a szoknyáját, és kecsesen szökdécselve elindult a kavicsos ösvényen, jaj, szívem, mondta Grace, de nem indította el az autót, maga ki se nyitotta a száját az egész úton, mit fog gondolni Margaret, komolyan, maga rémesen viselkedik, be kell vallanom, mondta Sevilla, elhúzódva tőle a kocsiajtó felé, s a fejét balra fordítva, hogy fekete szemét az asszonyra szögezze, csakis azért nem kértem meg, hogy rakjon le útközben, mert nem akartam kínos helyzetbe hozni a barátnője előtt, mindegy, most már nem kell sokáig szenvednie a rossz modoromtól, ez azt jelenti, hogy meg fog javulni? azt jelenti, hogy ez a találkozásunk az utolsó, Grace felhúzta a szemöldökét, a száját csücsörítette, és gőgös hangon mondta: igazán? igazán, felelte Sevilla, Grace megmaradt gőgös tartásában, egyik keze a volánon, a másik a sebességváltón, a szemöldöke felhúzva, tekintete maga elé meredt, Calibán lázadásra vetemedett, és csak egyféleképpen lehet megbüntetni, azonnal ki kell mondani az ítéletet, nagyon sajnálom, Henry, a kapcsolatunk véget ért, de ezt nem bírta kimondani, mert hiszen Henry kezdte, hiába, övé az elsőbbség, nem blöfföl, micsoda szeme van, fekete, büszke, dühöngő, spanyol szemek, képes volna megölni, valahol megmozdult benne valami, hasonlított a megadáshoz, de nem, dönteni kell, nem szabad elvesztenem a fejemet, pedig milyen kellemes volt, hogy az övemen hordozhattam, mint egy fityegő csecsebecsét, azzal a forró szemével, amely minden mozdulatomat felitta, az volt az érzésem, mintha valami forró szellő lengene körül, Grace lassan leeresztette a pilláit, lopva oldalt pillantott, Henry, mondta egy kissé rekedt, elfúló, dallamos hangon, borzasztóan fáj, amit mond, maga teljesen félreérti Margaret jelenlétét, egyáltalán nem az az oka, amit maga gondol, most azonnal eloszlatom ezt a félreértést, kiszállt a kocsiból, de a slusszkulcsot nem húzta le, Sevilla is kiszállt, várjon meg, mondta Grace behízelgő mosollyal, a lába megbicsaklott, ahogy elindult, a bungaló roppant egyszerű kis semmi volt, iszonyatosan drága, fényezett mahagóniból, terméskő alapzaton, egyetlen helyiség teakonyhával, fürdőszobával, odakint szabadtéri tűzhely és fészernek álcázott garázs, majdnem közvetlenül az óceán partján, a legszélső hullámok házhoz jöttek a gazdagok lábait nyaldosni, Sevilla látta, hogy Grace a parton beszélget Mrs. Mandeville-lel, leroskadt egy fotelbe, nem bírta tovább, minden idegszála vibrált, Grace hunyorgott, vakította az ég kékje, drágám, valami fantasztikus dolog történt, Galibán szörnyű jelenetet csinált, igazán szörnyeteg, nekem jött és agyba-főbe vert, a szó szoros értelmében, csupa kék és zöld folt vagyok, mint az a szegény lány, emlékszel, akit King Kong szorongatott a szőrös kezében az Empire State Building tetején, nem tudnál segíteni rajtam? jaj, drágám, tudnék, csak azt nem tudom, hogy szabad-e... na nem, Grace, igazán, csak tréfáltam, hát persze, értem, most mindjárt eszembe fog jutni, hogy régi barátaim vannak itt a közelben, és elkérem tőled a kocsit, hogy átugorjak hozzájuk, muszáj, különben megsértődnének, hallatszott a kocsiajtó csapódása, a motor felbúgott, Sevilla felállt, odalépett az ajtóhoz, kölcsönadtam a kocsit Margaretnek, mondta Grace a küszöbön, tündöklő mosolyával, hazug szemével, át akart ugorni egy régi barát..., Sevilla hirtelen odalépett hozzá, elkapta, jaj, Henry, egészen összegyűr, mondta Grace, és el taszította, mit képzel, minden csak úgy megy magától? kibontakozott az ölelésből, az állat felszegve odament a díványhoz, leült, elegánsan és fölényesen keresztbe tette a lábát, Sevilla nem mozdult, dühös szemmel meredt rá, nem, mondta olyan indulattal, hogy ez a „nem” elnyomta a hullámverés moraját, nem, nem megy magától, de elegem van abból, hogy bolondítson, vagy igen, vagy nem, és ha nem, akkor elmegyek, gyalog, ebben a pillanatban, Henry, maga rettenetes, mondta Grace, felállt, közelebb lépett hozzá, a szemöldökét felhúzta, komolyan, félek magától, elképesztően viselkedik, aztán egyszerre csak, mintha a gőgje valami vékony hártya lett volna, amelyet Sevilla a körme hegyével felhasított, vége volt az ellenállásnak, hagyta magát levetkőztetni, Sevilla egy szót sem szólt, a fogát összeszorítva, mereven, teljesen vágytalanul simogatta, Grace nem mozdult, nem csinált semmit, de én sem, gondolta Sevilla megszégyenülten, múlt az idő, hallgatta a parton a megtörő hullámverést, nem sikerült felajzania magát, de Henry, mondta Grace, maga nem is kíván engem, még csak sértődöttség sem volt a hangjában, dehogynem, kedvesem, nézze csak, azért maga is csinálhatna valamit, de hát persze ez se volt jó, ez a nő semmihez sem ért, még ehhez sem, Sevilla az üveges ajtón át látta a partnak egy homokos csücskét és a hullámok tajtékos szegélyét, nézze, Grace, nem akarom megbántani, de nagyon rosszul csinálja, hogyhogy? kérdezte a nő, és most először volt sértődöttség a hangjában, a többiek ezt még sohasem vetették a szememre, Sevilla felkönyökölt, a „többiek” olyan könnyedén hangzott, talán azt hiszi, a tapintat netovábbja, hogy a „többiekről” beszél éppen most? amikor épp nekem vannak kifogásaim, és nem a „többieknek”, ugyanakkor, gondolta, micsoda hülye beszélgetés, milyen szomorú, ezek a mozdulatok, amikor még barátság sincsen közöttünk, és ez a szegény hülye kis milliomosnő, ugyan mi öröme lehet az életben, fölébe hajolt, és egyszerre csak a magáévá tudta tenni, de nem jól, sietve, a dívány egyik sarkában, kényelmetlenül, kapkodva, a legrosszabb helyzetben, semmi, de semmi gyöngédség, reménytelen, el van rontva, el van fuserálva, nincs benne öröm, tulajdonképp igazi élvezet sincsen, fel támaszkodott, most köszönje meg szépen, mondta Grace durcás mosollyal, Sevilla ránézett, hihetetlen, még köszönje is meg neki, bámulatos, mennyire nincs humorérzéke, köszönöm szépen, mondta, de nem mosolygott, nem akar megfürödni? kérdezte Grace, mintha egy csésze teával kínálná, nem, nem ragaszkodom hozzá, de ha nincs jobb dolga, járjunk egyet a parton, hát persze, mezítláb, mondta Grace, az nagyon jót tesz a bokának, jó félórát sétálgattak egymás mellett, beszélgettek, Sevilla később sohasem tudott visszaemlékezni rá, hogy mit mondtak egymásnak, csak egyetlen emléke maradt, egy megjegyzés, amit a nő tett, miközben ő lehajolt egy kagylóért, Henry, le kellene vágatnia a haját, túl hosszú, nem való így járni, lapos, érdektelen megjegyzés volt, még csak nem is rosszindulatú, Sevilla kiegyenesedett, kezében a kagyló, és egyszerre csak úgy érezte, hogy minden porcikájával unja és utálja ezt a nőt, annyira torkig volt vele, mintha már tíz éve sétálna mellette a hidegben és az űrben, és akkor, miközben udvariasan visszamosolygott, ráeszmélt, hogy ezennel döntött, és végérvényesen kirekeszti Grace-t az életéből.

*

– Mindenesetre – mondta Arlette –, nem volt kétség, hogy Iván egyre rosszabbul viseli a magányt, ingerült volt, nyugtalan, szórakozott, egyre kevésbé tudta összpontosítani a figyelmét a beszédgyakorlatokra; úgy is mondhatnám, hogy ellustult. Azonkívül miránk vetítette ki az érzéseit, mert előfordult, hogy előttünk görbült S alakúra, ami a hím delfin jellegzetes csábtartása, ha udvarol a nősténynek. Aztán egyre gyakrabban dörgölőzött hozzánk, simogatta fejünket az oldaluszonyaival, és harapdálta a lábunkat meg a karunkat. Ezek az erotikus tünetek egyre sűrűbbé és hevesebbé váltak, már nem is mertünk együtt úszni vele, mert féltünk, hogy megsebesít a harapásaival – amelyeket, gondolom, egy nőstény delfin rendkívül kellemesnek talált volna... (Foyle elmosolyodott.)
C felemelte a szivarját.
– Kivel szemben viselkedett így?
– Hadd válaszoljak én erre a kérdésre – mondta Bob felnevetve, és C-re kacsintott. – Eleinte majdnem mindenkivel. Később egyre inkább csak Arlette-tel.
– Meg tudom érteni – mondta Foyle. Arlette ránézett Bob Manningra, és összevonta a szemöldökét.
– Folytassa, Miss Lafeuille – mondta C.
– Egyszóval minden okunk megvolt, hogy feltételezzük: Iván szívesen fogadja majd azt a nőstényt, akit neki szántunk, s akit Minának kereszteltünk el. Úgy is lett. Persze Iván először némi aggodalmat mutatott, amikor még egy állat került a medencéjébe, amelyet saját, kizárólagos birodalmának tartott. Megdermedt, mozdulatlanul bámult egy pillanatig, de úgy látszik, a megfigyelés kielégítő eredménnyel járt, mert a legnagyobb óvatosságról pillanatok alatt áttért a legőrjöngőbb udvarlásra. A simogatások, dörgölőzések és harapások egyre sűrűbbek lettek, és a nászi balett lélegzetelállító crescendóban folytatódott egész nap. A delfinek rendszerint éjszaka és a kora hajnali órákban párosodnak, így tehát nem tudtuk megállapítani, hogy Mina és Iván egymásra talált-e, de másnap reggel a mi delfinünk magatartása a nősténnyel szemben gyökeresen megváltozott. Nemcsak hogy nem ment utána, de a leghatározottabb módon elhárította a nőstény kezdeményezéseit. Mihelyt Mina közeledni próbált hozzá, fenyegetően csattogtatta a fogát. Aztán hátat fordított neki, és elúszott tőle, farkával hevesen csapkodva a vizet. Mina ekkor S alakba görbült előtte, de sikertelenül, mert amikor aztán meg akarta simogatni, Iván rásuhintott az oldaluszonyával, és megint a fogait csattogtatta. A következő nap sem tanúsított több kedvességet a szegény Mina iránt. Sőt, még ellenségesebbé és fenyegetőbbé vált. Minthogy Mina nem hagyta abba a közeledést, Iván beleharapott a farkába – ezúttal egész komolyan –, és attól fogva a nőstény nem mert többé közeledni hozzá. Amikor már kétségtelen volt, hogy Iván nem bírja elviselni Minát, Sevilla professzor félteni kezdte tőle a nőstényt, és áthelyeztette a másik medencébe, ahol egyébként azonnal befogadta a többi delfin: egy hím és két nőstény.
– Vagyis mi történhetett? – kérdezte C.
– Ezen sokat vitatkoztunk, és még mindig vitatkozunk – felelte Arlette –, de sajnos kénytelenek vagyunk feltevésekre szorítkozni.
– Például?
– Először is tisztában kell lenni azzal – mondta Arlette –, hogy a delfinek közösülése igen nehéz aktus. Nagy türelem és segítőkészség kell hozzá a nőstény részéről. Mármost tegyük fel, hogy Mina ügyetlen volt, hogy akkor is elsiklott, amikor már egy helyben kellett volna maradnia, és ezért Iván kísérletei kudarccal végződtek. Lehet, hogy Iván nagyon fájdalmas csalódást érzett.
– És megorrolt Minára? – kérdezte Foyle mosolyogva. – Mina túl sokáig kacérkodott vele, és Iván végül is megdühödött? De akkor még mindig nem érthető, hogy miért nem próbálkozott újra másnap.
– Én inkább azt hinném – mondta C –, hogy miután ez a kísérlet nem sikerült, örökre megundorodott a nőstényektől.
Arlette mosolygott.
– Talán nem olyan súlyos az eset. Talán Mina nem az a fajta nőstény, amely fel tudja kelteni Iván érdeklődését...
Foyle elnevette magát:
– Ne haragudjon, Miss Lafeuille, de azt hiszem, ez már túlzás!
– Egyáltalán nem. Szerelmi vonzódásaikban vagy idegenkedésükben a delfinek éppoly válogatósak, mint az emberek. Egyszer volt két hímünk az egyik medencében; szoros barátságot kötöttek, és végül már minden jel arra vallott, mintha homoszexuális kapcsolat alakulna ki közöttük.
– Komolyan? – kérdezte C. – Milyen jelekre gondol?
– Arra, hogy felváltva udvaroltak egymásnak; simogatás, dörgölőzés, harapdálás, minden megvolt, még közösülni is megpróbáltak. Akkor betettünk hozzájuk egy nőstényt, de ügyet sem vetettek rá. Sőt, ha a nőstény közeledni próbált hozzájuk, hogy részt vegyen a játékukban, elkergették. Úgy gondoltuk, a homoszexualitás már olyan erős bennük, hogy képtelenek heteroszexuális kapcsolatok létesítésére, és eltávolítottuk a nőstényt a medencéből. Egy idő múlva azonban helyhiány miatt kénytelenek voltunk ismét betenni hozzájuk egy másik nőstényt, ezt pedig legnagyobb meglepetésünkre mind a ketten roppant lelkesedéssel fogadták, és azonnal udvarolni kezdtek neki.
C elnyomta szivarját az előtte lévő hamutartóban.
– Vagyis Iván csupán Mina személye ellen érzett ellenszenvet, és ezért nem sikerült a kísérlet?
– Ez persze csak feltevés.
C alig palástolt gúnnyal mondta:
– Maguk szerint tehát a terápia, amelynek el kellett volna vezetnie Ivánt a szótól a mondatig, nem vallott kudarcot.
– Nem látom be, miért kellene azt mondanom, hogy kudarcot vallott – felelte Arlette egy árnyalatnyi merevséggel a hangjában. – Egyetlen kísérletből nem lehet ilyen következtetést levonni.
– Ez azt jelenti, hogy Sevilla meg akarja ismételni a kísérletet egy másik nősténnyel?
– Nem mondta, de feltételezem.
C felállt, fogta a kalapját, és mosolyogva mondta:
– Úgy látom, nagyon kitartó ember.
– Kitartónak kell lenni – mondta Arlette teljes meggyőződéssel. – A siker nem egyéb, mint a túlhaladott kudarcok sorozata.
– Kitől származik ez a szellemes meghatározás, Miss Lafeuille? – kérdezte C gunyoros mosollyal.
– Sevillától – felelte halkan Bob Manning.
C, aki nagyokat lépve már az ajtó felé tartott Foyle-lal, odafordult a válla fölött, és rámosolygott. Arlette merően Bob Manningra nézett, s amikor ő is elhaladt előtte, megfogta a karját, és halkan, dühösen mondta:
– Most azt hiszi, hogy nagyon okos? Az egész idő alatt folyton hízelgett ennek a ronda fráternek, mi ütött magába?

*

C meztelenül, nedvesen feküdt az ágyon, kétszer is végighúzta a kezét pufók arcán, mintha le akarná tépni róla a fáradtságot, istenem, már a lábát sem érezte, rettenetesen álmos volt, mindjárt elalszik altató nélkül, micsoda hülye reflex, istenem, mit számít, hogy gyógyszerrel élek-e vagy sem, a nyavalyába, nevetséges, vannak emberek, akik az én koromban lemondanak a dohányzásról, az alkoholról, a túlzott megerőltetésről, és a fekvőtámaszt gyakorolják a szőnyegen, micsoda marhák, mire mennek vele, harcolnak az öregedés ellen, előbb-utóbb úgyis alulmaradnak, apránként fognak meghalni, kicsinálja őket a tüdő, a máj, a szív, a prosztatarák, C felnyerített, érezte, hogy kicsordul belőle a gyűlölet, nem volt határozott tárgya, de jólesően felpezsdítette, felajzotta, felgyorsította a gondolkodását,
röhögnöm kell rajtuk, testmozgás, szabad levegő, higiénia, egészséges és rendszeres életmód, de hát mi ez az egész? szánalmas utóvédharc, semmi más, a végén ott a teljes vereség, az egészen biztos, semmi más nem biztos – élet vagy halál, mi a különbség? már ez a szó is: élet, kész röhej, szélhámosság, életnek mondják azt a néhány szaros pillanatot, a két semmi között, csalás, szélhámosság, minden előre ki van csinálva, a végén ott a halál, micsoda marhaságokat fecsegnek a „sikeres életről”, micsoda élet? micsoda siker? én is hittem a sikerben, még az egyetemen, és később is, emlékszem, azt gondoltam, így csak egy szuperzsaru vagyok, pedig tudós lehetett volna belőlem, és még ma is, amikor azt a kis kurvát hallgattam, volna laboratóriumom, asszisztenseim, alkotó munkám, mint annak a „százszázalékos” amerikainak, hülyeség, hülyeség, senki sem érhet el sikert az életben, mindenütt csak elfuserált alakok, minden ember el van fuserálva, mert a végén meghal,
én is, Johnnie is, jó, hát dögöljenek meg mind, mind, a lehető leghamarabb, pucolják el őket a hidrogénbombával, égessenek szénné egynéhány milliót, és közöttük engem is, mit érdekel, én talán meg akartam születni, az volt az egyetlen örömöm, ha jól végeztem, amit kellett, és ha Johnnie életben marad, őt is beszerveztem volna, voltak szép pillanataink együtt, gyönyörű volt reggel az ébredés, mint két középkori báró, csizma csizma mellett, sarkantyú sarkantyú mellett, a mámorító szabadság, az állandó életveszély, Johnnie ott állt a faluban, amelyet éppen elfoglaltunk, sütött rá a nap, széles válla volt, szétvetette lábát, atlétatermet, szinte azt hihette az ember, hogy elpusztíthatatlan, látod azt a vén faszit, aki a kunyhója előtt imádkozik, fej vagy írást játszok vele, ha fej, akkor nem bántom, ha írás, akkor kicsinálom, feldobja a pénzt a levegőbe, pörög és ragyog a napfényben, elkapja az egyik tenyerével, rácsapja a másik keze fejére, írás! vesztett az öreg, mondja, miközben kibiztosítja a puskáját, az öreg elterült a porban, úgy halt meg, mint egy elnyomott bolha, Johnnie abban a pillanatban olyan volt, mint egy isten, fenséges, személytelen, rám nézett mozdulatlan és teljesen kifejezéstelen arcával, fakó hangon mondta: ma neki, holnap nekem, és holnapután tényleg rá került a sor,
istenem, mit érdekel a mesterségem, ha ez így megy tovább, már erre se leszek képes, ma is azt hittem, mindjárt kinyiffanok ott a kis kurva meg az Iván nevű delfinje előtt, de kezdjük azzal, hogy miért éppen Iván? kinek jutott eszébe, hogy orosz nevet adjon egy amerikai delfinnek? gyomrában jelentkezett a görcs, elnyúlt a hátán, szétvetette a lábát, nagy erővel masszírozni kezdte a hasát, az ujjai besüppedtek, igen, gondolta, ez a hús, ezek a belek, ezek az idegek, ez a vér, mi ez, egy állat, semmi más, puha, csupa izzadság és mocsok, az a „százszázalékos” amerikai a végén talán mégiscsak eléri, amit akar, annyi biztos, hogy valami másban is sántikál, csak Lorrimer eltitkolta előlem, hogyne, nyugodtan publikálhatják az eredményeiket, egyelőre még „nem titkos”, hát ezzel a „nem titkossal” kitörülheti a seggét, kedves uram, nem tudom, miféle intézkedéseket tesznek, de attól függetlenül azért én is intézkedni fogok, és akármibe lefogadom, hogy az a jóképű kis buzi szívesen elvállalja Sevilla mellett az informátor szerepét,
a telefon fülsértően felvijjogott, az anyád kínja, mondta C, épp amikor el akartam aludni, felemelte a kagylót, halló, Bill, én vagyok az, Keith, ne haragudj, hogy zavarlak, most kaptam egy bizalmas jelentést, két mondatban összefoglalom: a szovjetek hivatalosan megtiltották felségvizeiken a delfinhalászatot. Szigorú büntetés vár mindenkire, aki megsebesít vagy megöl egy delfint. Jó, jó, mondta C, és mi a jelentés dátuma? Március tizenkettő. Köszönöm, Keith, letette a kagylót.
A következő pillanatban felkelt, már nem volt álmos, belebújt a papucsába, és fel-alá kezdett járkálni a szobában.

4.