17

Június 16-án, tehát a Tamatea(vagyis a halakat megvilágító nyugati hold) éjszakájára következő ünnepnapon Ivoa fiúgyermeknek adott életet, s Ropatinak nevezte el.

A vahinék, köztük Tetahiti asszonyai is, állandóan ott tanyáztak Purcell házának kertjében. Türelmesen várt mindegyik a sorára, amikor néhány percre karjába veheti a szigeten született első gyermeket. Nem csókolták meg, hanem tahiti szokás szerint, testecskéje finom, kedves illatát szagolgatták. És nem győzték csodálni bőre színét. Haja és szeme hamisítatlan tahiti fekete volt, bőre színe azonban sokkal világosabb, mint Ivoáé, csillogó krómsárga, úgyhogy teste mintha színaranyból lett volna, akár valami bálvány.

Purcell tudta ugyan, hogy a tahitiak imádják a gyermekeket, azt azonban mégsem hitte volna, hogy a sziget egész élete Ropati körül fog forogni. Horoával kezdődött a dolog, aki kijelentette, hogy halászni nem nőnek való mesterség. Minek töltsön ő mindennap órákat a sziklák között, amikor ott is maradhat Adamo kertjében, Ropatiban gyönyörködhet, és várhat, mikor kerül rá a sor, hogy szagolgassa.

Két napon keresztül hal nélkül maradtak a sziget lakói. Azután Tetahiti elhívatta Omaatát. A szigeten csak két férfi van, Adamo és ő. Adamónak tovább kell dolgoznia csónakján, ő azonban, Tetahiti, a sziget főnöke, magára vállalja Ropati anyjának ellátását. Tetahiti nyilván rájött arra is, hogy kényelmetlen volna puskával halászni, mert két nappal előbbi elhatározása után békét kötött az asszonyokkal. Levette a peritani fejeket a lándzsákról, poinikba tétette őket, s a poinikat elküldte az özvegyeknek: temessék el a fejeket a testekkel együtt. Ezek után elment Ivoa kertjébe, fegyver nélkül, bejelentette, hogy látni szeretné kis unokaöccsét, hozzáértő módon ringatta egy kicsit, majd, amikor Omaata végre kivette kezéből a gyermeket, méltóságteljesen leült, s várta, mikor kerül megint reá a sor.

Mivel pedig a sziget egész népessége Adamo kertjében lakott, célszerűbbnek látszott, ha ismét közösen étkeznek valamennyien.

Adamónak azonban továbbra is abba a barlangba vitték az ételt, amelyben a ladikok voltak, Tetahiti pedig a Pában költötte el vacsoráját. A tahiti ugyanis mindennap valamivel azelőtt távozott Ivoa kertjéből, mielőtt Adamo hazaérkezett a partról. Nyilván lesben állt valamelyik asszonya, mert Purcell hiába változtatta az időpontot is, az útvonalat is, sohasem sikerült találkoznia Tetahitival.

Mihelyt Tetahiti levette a lándzsákról a fejeket, a vahinék megállapították, hogy jóvátette a rajtuk esett sérelmet. Horoa és Tumata azonban várt még az illendőség kedvéért néhány napig, és csak ezután költöztek át a Pába, Rahával, Fainával és Taiatával együtt a nagy tahiti ház földszintjén laktak, míg az emeletet magának tartotta fenn Tetahiti. Éjszakára oda vonult vissza, felhúzta maga után a létrát, és becsukta a csapóajtót. Nappal a létra a ház külső falához volt láncolva, a láncot pedig a MacLeodtól örökölt egyik lakat zárta le. Egy másik lakat az emeleti csapóajtót. Ezekből az elővigyázatossági intézkedésekből, amelyeken egyébként senki sem akadt fenn, arra következtettek az asszonyok, hogy Tetahiti a felső szobában őrzi fegyvereit.

Amióta Ropati megszületett, Purcell későbben indult munkába, és korábban tért haza. Ha merte volna, legszívesebben abbahagyta volna néhány napra a munkát, hogy minden idejét fiának szentelje. De félt, hogy Tetahitiban azt a véleményt kelti: igyekszik elodázni a szigetről való távozását.

Elérkezett feladata utolsó szakaszához: a palánklemezeket erősítette rá csavarokkal a tartórudakra. Bár az volt a szándéka, hogy a kabin teljes vízhatlanítása érdekében vitorlavásznat szegez majd a tető gerincére és két oldalára – igyekezett éppen csak akkora réseket hagyni a palánkdeszkák között, hogy amikor azok a nedvességtől megdagadnak, szorosan illeszkedjenek majd egymáshoz. Ám ehhez nagyon pontosan kellett összeszerelnie a palánkdeszkákat, ez pedig nem volt könnyű dolog, mert igen kemény anyaggal dolgozott. A Blossom kitűnő tölgyfa deszkái idővel hihetetlenül megkeményedtek, s nagyon keserves feladat volt a csavaroknak lyukakat fúrni beléjük. Purcell azonban úgy számított, hogy még a nehézségeket és munkája meglassulását figyelembe véve is elkészül mindennel két héten belül. Eleget tesz tehát Tetahitival szemben vállalt kötelezettségének: elhagyja a szigetet, abban az időpontban, amelyet ő maga állapított meg.

Ropati alig volt tíznapos, amikor először fürösztötték meg a tengerben. Volt a Blossom-öböltől nyugatra egy keskeny bejáratú, védett kis öböl, amely az óceán felé majdnem egészen zárt volt, befelé azonban kiszélesült egy kerek völgykatlanban; ezt a sziklafal egy meredeken előreugró darabja védte a szelektől. A víz itt mindig sima volt és áttetsző; dagály idején is alig rezzent az okkersárga homokparton, amelyet simogatóan lágynak érzett az ember lába, s pihentetően szépnek a szeme. Ide tartott a vahinék szinte ünnepélyes menete; két asszony egy édesvízzel teli tartályt hozott, hogy fürdője után leöblítsék a csecsemőt. Besétáltak a tengerbe, amíg mellükig nem ért a víz, ott körbe álltak, szorosan egymás mellett, a vízben kinyújtották karjukat, és a kör közepén összefogóztak, amolyan sekély kis medencét alkotva a vízben. Ivoa ebbe a medencébe tette lassan, óvatosan Ropatit. A kövér, olajos bőrű, élénk kis gyermek nyomban kapálózni kezdett, s az asszonyok áhítatos mormogása becézőn záporozott aranysárga testecskéjére. Purcell Itia válla felett nézte fiát. A többi vahinék, akik nem részesültek vagy még nem részesültek abban az előjogban, hogy hozzáérhetnek Ropatihoz, egy második kört alakítottak az első körül A máris sűrű, göndör, fekete hajú Ropati a napsütés miatt félig behunyta eleven szemét, s időnként olyan szenteskedő kifejezés ül kis arcocskájára, hogy az asszonyok elnevették magukat. Nevetésük azonban mértéktartó volt, s lehalkították a gyerek minden mozdulatára kitörő kiáltásaikat is. Purcell érezte, mennyi meghatottság rejlik e tartózkodás mögött. Ez az első fürdő már-már vallásos szertartásra emlékeztetett: mintha együtt ünnepelték volna a gyermeket, az anyaságot és az életörömöt.

Hirtelen árnyék került Purcell és a nap közé. Purcell felkapta fejét. Tetahiti volt. Mindkét kezével Horoa vállára támaszkodott s legalább egy fejjel magasodott az asszony fölé. A gyermeket nézte, lesütött szemmel, Purcell három hét óta most találkozott vele először, és szíve gyorsabban kezdett dobogni. Éppen szemben állt vele. Ha a vahinék alkotta kettős kör fölött kinyújtják karjukat kezet szoríthattak volna. Ám Tetahiti mintha nem is látta volna. Csak vonásai túlzott merevségéből lehetett arra következtetni, hogy nagyon is tudatában van Purcell rá szegeződő tekintetének. Purcell egy hosszú percig várt, közben olykor Ropatira pillantott, abba a reményben, hogy Tetahiti felhasználja ezt az alkalmat, és lopva felé pillant. Ám e várakozásában csalódott; Tetahiti egyetlenegyszer sem emelte rá tekintetét.

Purcell sarkon fordult, kiment a vízből, felkapaszkodott a kis öböl sziklás oldalára, s átment a Blossom-öbölbe. Háta mögött mind halkabban, ahogy nőtt a távolság, még egyre hallotta az asszonyok vidám, de fojtott kiáltásait. Úgy érezte, őt kizárták közös örömükből, kizárták életükből is. Bement a csónakok tárolására szolgáló barlangba, s munkához látott, bár torka összeszorult. Tetahiti egész magatartása olyan világosan fejezte ki, mintha szavakba foglalta volna, hogy az ő szemében a peritani nem számít a sziget lakói közé, és úgy tekinti, mintha már el is ment volna.

Másnap, pontosan délben, megjelent Itihota a barlangban, amelyben a csónakokat őrizték, s elhozta Purcellnek az ételt. Éppen felegyenesedett, hogy rámosolyogjon az asszonyra, amikor megpillantotta mögötte Vaát, aki tömzsibbnek és gömbölyűbbnek látszott, mint valaha. Csodálkozott, hogy itt látja Vaát: az asszony az utóbbi időben egyszer sem jött le a Blossom-öbölbe, mert úgy vélte, hogy állapotához képest az ösvény túlságosan meredek.

Itihota letette a ladikra a halas tálat és a gyümölcsöt, és azt mondta:

– Megyek fürödni.

S nyomban el is távozott. Purcell utánanézett, majd Vaára tévedt tekintete. Az asszony jámborul üldögélt az egyik deszkarakáson.

– No, mi újság, Vaa?

– Megvert – mondta az asszony rövid hallgatás után. – Tudod, hogy miért?

– Nagyon megvert?

– Nagyon. Utána pedig azt mondta: "Jöjj a házamba. A vahiném leszel, s a gyermek, akivel viselős vagy, az enyém lesz." Én pedig azt mondtam erre: "Beszélnem kell Adamóval." Ő azt mondta: "Igaz. Ez a szokás. Eredj."

– Ebben a dologban nem ismerem a szokást – felelte Purcell. – Mit kell tennem?

– Ha meg akarsz tartani, elmész Tetahitihoz, és azt mondod neki: "Vaa az én vahiném." Ha nem akarsz megtartani, azt mondod: Jól van. Eredj vele."

– És te mit szeretnél jobban? – kérdezte Purcell. Vaa lesütötte szemét, s a földre bámult.

– Mit szeretnél jobban? – ismételte meg kérdését Purcell. Csönd.

– No, miután ő akar téged, eredj vele – mondta vállat vonva a férfi.

Vaa felpillantott, s arcán felragyogott elragadó mosolya.

– Örülsz neki? – kérdezte Purcell.

– Aué! Nagyon örülök.

Azután hozzátette:

– Nagyon erősen vert. Nem olyan kis pofonokat adott, mint te. Tetahiti nagy főnök. Egy nagy főnök vahinéja leszek.

– Ha én eltávoztam – felelte Purcell –, akkor a sziget minden asszonya a nagy főnök vahinéja lesz.

– Egy nagy főnök felesége leszek – hajtogatta csökönyösen Vaa. Purcell mosolygott.

– You are a stupid girl, Vaa.

-I am! I am!

– És nagy-nagy szerencséd is van. Előbb a nagy csónak főnökének asszonya voltál. Azután a sziget főnökének asszonya.

– Főnökvahiné vagyok – állapította meg önérzetesen Vaa. Purcell mosolygott. No, igen. Velem való házassága rangon alul volt.

– Most elmegyek – mondta Vaa.

Még csak nem is bólintott feléje, úgy ment ki a barlangból. Purcell utánanézett. A nagy főnök vahinéja! Egy-két héttel ezelőtt pedig meg akarta gyilkolni!

A csónakok tárolására szolgáló barlangban Purcell naphosszat orrában érezte a tenger fanyar illatát. A só és a jód szaga beleivódott mindenbe, s még a frissen elfűrészelt fa kellemes illata is gyorsan elpárolgott. Utolsó napjai ezek a szigeten. Igyekezett munkájára összpontosítani figyelmét, s arra gondolni, hogyan fognak az óceánon élni, ő és Ivoa. De este, amikor hazatért a Blossom-öbölből, mihelyt a bokrok közé lépett, megütötte orrát a föld szaga. A tiaré– és a hibiszkuszvirágok évente hat hónapig nyíltak, de júniusban még ezer meg ezer más virág is virított. Nem tudta a nevüket sem, s tízméternyi távolságból meg sem lehetett különböztetni őket a fölöttük csapongó parányi, tarka madárkáktól. Hihetetlen illatorgia volt ez. Az ösvények kőlapjait ellepte a termőföld és a fű, és telis-teli voltak rövid szárú, sárga kis virágokkal. Purcell óvatosan lépkedett, nem akarta letaposni őket. A homok és a kövek érdessége után lába simogatónak és langyosnak érezte a pázsitot.

Nem sokkal később Ivoa mellett hevert, s hallgatta Ropati lélegzését. Csodálatosak ezek a tahiti gyermekek! Ropati soha nem sírt! Soha nem kiabált. Meztelenül feküdt bölcsőjében, s olyan csendes volt, mint az egészséges kis állatok. Purcell, amióta Tetahiti tabunak nyilvánította, megint kitárta éjszakára a tolóajtót, s most türelmetlenül várta a hold felkeltét, hogy jobban lássa Ropatit.

Egy idő múlva félig lehunyta szemét. Feje fölött, a tetőt borító pampungágak között lakó gyíkok halk nesszel surrantak egyik törzsről a másikra. Zizegésük a megtévesztésig hasonlított a hegy felől fújó szél zúgásához. Purcell könnyedén megkoppantotta az ágya fejénél húzódó deszkafalat. Nyomban elnémult a nesz. Elképzelte, hogyan lapulnak a karcsú, keskeny, hosszú farkú gyíkok rémülten két levél között, s zöld bőrükön látni szívük dobogását. Nyolc hónap óta laktak vele együtt, s bár álcázásuk tökéletes volt, s egyébként sem lehetett hozzájuk férni, változatlanul rettegtek most is.

Alighanem elaludt közben. Azután megint kinyitotta szemét. Már sütött a hold. Eszébe jutott, hogy meg akarta nézni Ropatit, s feltámaszkodott könyökére. Ivoa is megmozdult álmában. Hasán feküdt, mezítelen volt ő is. Hosszú haja fekete dicsfényként keretezte fejét. Alvás közben fél kezével tejtől duzzadó keblét fogta, másik keze pedig Ropati bölcsőjén nyugodott. Purcell keze fejével könnyedén végigsimította Ivoa arcát. Lám, az ő számára már csak egyetlen gond létezik, egyetlen cél, és minden más mellékes. Egyszer s mindenkorra megtalálta az élet értelmét, nem kell már örökös szorongás és zűrzavar közepette keresnie, mint neki.

A csecsemő fölé hajolt, s megint elcsodálkozott azon, hogy milyen kicsi. Nyilván tíz év is eltelik, amíg belenő az apja készítette jó erős tölgyfa ágyba. Purcellnek hirtelen nevethetnékje támadt. Igazán olyan pici a gyerek! Olyan pici és olyan kövér! Testecskéje a holdfény sugaraiban meleg sárgásbarna színűnek látszott, mint a nem egészen új aranyozott bronz – mintha a születése óta eltelt tizenkét nap alatt már patina rakódott volna reá.

– Nem alszol, Adamo?

Ivoa őt nézte.

– Nem.

– Gondok vannak a fejedben?

– Nincsenek.

Utána hosszú ideig csend volt. Aztán Purcell úgy érezte, hogy válasza túlságosan rideg volt, s megint megszólalt:

– Ropatit néztem.

Az asszony balra fordította fejét, és szemügyre vette a csecsemőt, lassú, aprólékos gonddal, mintha most látná először, aztán halkan, tárgyilagosan megállapította:

– Aué, milyen szép!

Purcell csendesen elnevette magát, közelebb húzódott az asszonyhoz, arcát Ivoa arcához szorította, s úgy nézték együtt Ropatit.

– Milyen szép – ismételte meg Ivoa.

Purcell feje aztán visszahanyatlott lombpárnájára. Szomorú volt és fáradt. Csönd lett megint, s a pálmalevelek között újra kezdődött a halk surrogás.

– Mire gondolsz? – kérdezte Ivoa.

– A gyíkokra.

Az asszony elnevette magát.

– Tényleg a gyíkokra gondolok – erősködött Purcell, és gyorsan Ivoa felé fordult.

– És mit gondolsz róluk?

– Nagyon szeretem őket. Olyan helyes apró lábuk van, És olyan kedvesen futkároznak. Nem másznak. A mászás utálatos.

Rövid szünet után folytatta:

– Olyan kedvesek. Már ki is terveltem, hogyan szelídítem meg őket. De persze most már késő.

Az asszony szótlanul nézett rá. Háttal fordult a holdfénynek, Purcell ezért nemigen tudta kivenni arca kifejezését. Hosszú percek teltek el így. Mind a ketten a gyíkok neszezését figyelték.

– A legbüszkébb a tolóajtókra voltam – szólalt meg azután fojtott hangon, mintha olyan témára tért volna vissza, amelyről már beszéltek.

Megint csönd lett, aztán azt kérdezte Ivoa gyengéden, halkan férje kezébe csúsztatva kezét:

– És a karosszék?

– A karosszék sokkal könnyebb volt. De emlékezzél csak vissza rá, mennyit dolgoztam a tolóajtón.

– Igaz, sokat dolgoztál – mondta az asszony.

Elhallgatott. Mintha más ütemben lélegzett volna. Purcell kinyújtotta kezét, s végigsimította az arcát. Ivoa sírt.

Ujja hegyével megint az asszony arcához ért. Ivoa nyomban könyökére támaszkodott és várt. Ezt írta elő a szertartás. Purcell egy nyalábba fogta össze szétszórt haját, és az egész hajcsomót a párna fölé vetette, s felesége nyaka alá csúsztatta karját.

– Szomorú vagy? – kérdezte suttogva. Arca Ivoa arca mellett feküdt.

Az asszony csak rövid szünet után válaszolt:

– Adamo miatt. Nem Ivoa miatt.

– Ivoa miatt miért nem?

Tompa, fakó hangon tette hozzá Purcell:

– Szép ház volt ez.

Ivoa Purcell vállára fektette fejét, és ezt mondta:

– Ahova Adamo megy, oda megyek én is. Az én házam Adamo.

"Az én házam Adamo!" S milyen hangon mondta ezt. Eltelt néhány pillanat, s Purcell ezt gondolta magában: "Mehani, Uili, Ropati – halott mind." Tulajdonképpen talán jobb is lesz, ha elmegy a szigetről. Aztán ingerülten megrázta fejét. Dehogyis, miért hazudnék önmagának, valójában nem ez volt a véleménye; akárhány halott súlyát hordja magán a sziget, mégiscsak a sziget; az egyetlen olyan hely a világon, ahol boldog volt, az egyetlen boldog pillanat életében.

Kicsit elhúzódott Ivoától, hogy lássa az arcát.

– Tetahiti azt mondta: "Amikor a Csontváz megölte Korit és Mehorót, akkor kellett volna velünk tartanod."

S mert az asszony nem válaszolt, gyengéden felemelte a fejét, s tekintetével szemét kereste. De csak Ivoa haja peremére hullott világosság. Csupán a homályos szeme fehérjétől alig megkülönböztethető szivárványhártya sötét foltját látta.

– És te mit mondasz, Ivoa?

– Minden tahiti ezt gondolta.

– És mit gondoltál te?

Semmi válasz.

– És te, Ivoa?

– Adamo a taném.

Szóval ő is. Ő is elítélte. Megint egészen egyedül érezte magát. Mindenkitől távol. Mindenki elítéli. S neki magának is minden erejét megfeszítve kell harcolnia, hogy ne érezze bűnösnek magát. Hallgatott, és szomorú, keserű közegnek érezte saját hallgatását, amelyben mind mélyebbre süppedt.

– És ha újra lehetne kezdeni, ember?...

Elképedt. Ivoa kérdést tesz fel neki! S méghozzá milyen kérdést! Tartózkodását, óvakodását, a fontos dolgok megvitatásától való vonakodását, egyszóval mindazt, amit ő tudott természetéről, egyszerre meghazudtolta e néhány szó... De talán csak nagy nehezen sikerült erőt venni magán, hogy neki segítsen?

– Nem tudom – felelte nagy sokára a kérdésre.

S a válasz őt magát is meglepte. Alig három héttel ezelőtt még védte és igazolta tartózkodását Tetahitival szemben. Úgy látszik, a kétség azóta is ásta benne a maga alagútját, mint valami vakondok. S most hirtelen felbukkant, nem mint titkos gondolat, amelyet elhessegethet az ember, hanem mint hangosan kimondott vélemény.

Elhúzta karját, felkelt, és találomra néhány lépést tett a szobában, aztán a tolóajtó keretének támaszkodott, s kinézett a holdfényes kertbe. Hiszen ő is megölte Timit, igenis, megölte, hiszen a szándék a döntő, és e gyilkosság óta érthetetlen volt számára saját álláspontja. Időnként elmondta magában, hogy az emberélet szent akármilyen bűnöket követett is el az illető. De éppen a "szent" szó vált közben értelmetlenné. Miért szent tulajdonképpen? Hogy lehetővé tegye számára újabb bűnök elkövetését?

Ez a gondolat egyenesen szívébe hasított. Kiment a kertbe, néhány lépést tett, támolyogva, mint a részeg. Homlokán, hóna alatt csorgott a veríték. Valamikor kimondta: "Nem fogok ölni!", és azt hitte, példaadó magatartást választott. S ez így is volt, valóban példát adott. Csak éppen teljesen hiábavaló volt a példa. Senki sem engedhette meg magának e példa követését. Akárhol voltak mindenütt akadt bűnös, akit ki kellett végezni. A Blossomon Burt a szigeten MacLeod... és Timi! "Timi, akit én öltem meg! Senki sem követte a példámat! Még én magam sem!"

– Adamo! – szólalt meg most Ivoa.

Visszafelé indult a házba. Tántorgott, mintha fejbe vágták volna. Ugyanolyan rosszullétet, talajvesztettséget érzett, mint aznap amikor Uili arcul ütötte. Leheveredett Ivoa mellé, s amikor gépiesen az asszony nyaka alá akarta csúsztatni karját, összefogta haj koronáját, s a párnára terítette.

– Nem vagy elégedett? – kérdezte Ivoa.

Az asszony tartózkodó nyelvén a "nem vagy elégedett" azt jelentette: "Boldogtalan vagy?"

Purcell nemet intett, s mert Ivoa még mindig őt nézte, így szólt – Gondok vannak a fejemben Ropati miatt.

– Miért?

– Mi lesz a csónakon vele? Amikor kint leszünk a tengeren.

– Én is gondoltam erre – felelte Ivoa.

Aztán így folytatta:

– Oda kell adni valakinek.

Purcell feltámaszkodott, és elképedve nézett rá.

– Odaadni?!

– Igen – felelte nyugodtan Ivoa. Arcán csorogtak a könnyek.

– Odaadni Ropatit! – kiáltott fel Purcell.

– Mielőtt elindulunk.

Szívet facsaró volt a könnyei és nyugodt hangja közötti ellentét.

– Erre gondoltam – szólalt meg ismét.

– Mire gondoltál?

– Lehet, hogy elmegy a szél, amikor a csónakban vagyunk. És mindennap enni kell. És egy nap nem lesz semmi. És Ivoának sem lesz teje...

Purcell rövid hallgatás után megkérdezte:

– És itt a szigeten ki fogja táplálni Ropatit?

– Vaa.

– Két hét múlva indulunk.

– Nem – felelte Ivoa. – Nem indulunk, mielőtt Vaa meg nem szüli gyermekét. Tetahitit megkértem erre.

Purcell ridegen így szólt:

– Szóval mindent elrendeztél...

– Adamo haragszik? – kérdezte az asszony. Hozzásimult, s felemelte fejét, férje szemét keresve.

– Igen.

– Miért?

– Te határozol el mindent. És mindenki tudja, csak én nem.

– 8enki sem tudja! – tiltakozott élénken Ivoa. – Csak Tetahiti. Tőle pedig meg kellett kérdeznem, mielőtt veled beszélek róla. És nem Ivoa határoz – tette hozzá, még jobban hozzásimulva egész testével –, hanem az ő tanéja.

Purcell tisztában volt azzal, hogy haragja értelmetlen, de mégsem tudta leküzdeni. Kibontakozott Ivoa öleléséből, felkelt, s megint járkálni kezdett a szobában. Az asszonynak igaza volt, százszorosan is igaza volt: egyhónapos csecsemő egy dereglyén! A hideg, a vihar, az éhség...

– És kinek akarod adni? – kérdezte nyersen. – Omaatának.

Erre sem lehetett szólni semmit. Lába megroggyant, mintha elszállt volna belőle minden erő. Leült a tolóajtó peremére, s fejét az ajtófélfának támasztotta.

– Adamo! – csendült fel mögötte Ivoa hangja. Nem válaszolt.

– Adamo!

Képtelen volt felelni hívására. Bátor volt, csodálatos volt ez az asszony, de most, homályosan, értelmetlenül, mégis tele volt haraggal ellene. "Mintha nem is én volnék az oka mindennek! – hasított bele hirtelen, fájdalmasan a lelkifurdalás és a kétségbeesés.

– A halottak! És hogy el kell mennünk! Mindez az én bűnöm.

Háta mögül Ivoa halk, szaggatott sírása hallatszott. Felkelt, visszament, és melléje feküdt.

Minél jobban közeledett Purcell távozásának időpontja, annál nagyobb lett az elégedetlenség a vahinék között, a Pa lakóit sem kivéve. Ivoa kertjében hosszú délutánokon át szakadatlanul forgott az asszonyok nyelve, mégpedig Tetahiti jelenlétében. Igaz, hogy senki sem mert egyenesen hozzá fordulni, de az elhangzó panaszok kivétel nélkül egyetlen téma körül forogtak: Adamo és Ivoa elindul Tahitiba, ők pedig, a szerencsétlen vahinék, itt maradnak, és tízükre mindössze egy tané jut! Aué, Tahiti! Tahitiba lagúna van, soha nincsen olyan hideg, mint itt, a férfiak pedig szelídek s nem haragosak.

Napról napra ezt a kérdést csépelték a legkülönfélébb változatokban. Végül aztán néhány vahiné – köztük volt Horoa is – megkérte Purcellt, hadd mehessen vele Tahitiba a másik csónakon. Purcell megtagadta kérésüket: a második csónak rossz, s nem jobb a harmadik sem. A vahinék irányítani sem tudnák a hajót a nyílt tengeren. Egyébként neki magának is alig volt kilátása arra, hogy célhoz ér.

Csírájában fojtotta el ilyen módon az asszonyok szép álmát, viszontlátni Tahitit. Efölötti mélységes megdöbbenésük sérelemmé változott. S mert Adamóra nem neheztelhettek – szegény Adamo a délutáni beszélgetések egyre csípősebbé váltak. Egy másik téma is felbukkant: Tetahiti tulajdonképpen képmutató! A főnök nem meri megölni Adamót, mert Adamo nem vétett semmit, de elküldi a tengerre, hogy ott fulladjon meg feleségével együtt. Ezt a felfogást oly találékonyan s oly álnokul fejtegették, hogy Tetahiti első ízben végleg elkeseredve felállt, egy szót sem szólt, hazament, és másnap el sem jött Ivoa kertjébe.

Amikor ismét megjelent, úgy dédelgették, úgy körülhízelegte hogy igazán azt hihette: határozottságával sikerült diadalmaskodnia az asszonyokon. Ám másnap már ismét megindult a támadás, eleinte leplezettebb formák között: ez az édes kicsi Ropati, milyen megnyerő a színe! A tahitiak nagyon is feketék, a peritanik túlságosan sápadtak, Ropatinak éppen olyan a színe, amilyennek lenni kell! Aué, szegény szerencsétlen vahinék, ennek most már vége: csak Ivoának és Vaának lesz aranyszínű gyermeke!

Másnap tovább dicsőítették Ropati bőre színét, amely, sajnos, immár oly ritka lesz a szigeten; ám ezt a szerencsés ötletet előző nap már túlontúl kihasználták, s már kimerülőfélben volt, amikor Itihota, örökös hallgatásából kilépve, újabb gondolattal állt elő. Elmondta, milyen lesz Adamo és Ivoa élete a kis lélekvesztőben, s milyen veszélyek fenyegetik őket. A többiek még hozzátoldtak a veszélyekhez. S bár Adamo ugyanabban a pillanatban a szárazföldön volt, teljes biztonságban, a Blossom-öböl barlangjában, Ivoa pedig éppen Ropatit szoptatta, már halottnak is tekintették mind a kettőt. Aué! Az Eatua oltalmazzon bennünket! Halott a jóságos Adamo, aki soha nem vétett senkinek! Halott a szelíd Ivoa, a nagy Otu főnök leánya, Tetahiti apjának unokahúga.

Természetesen nagyon nyomatékosan hangsúlyozták a rokoni kapcsolatokat, amelyeknek tulajdonképpen meg kellett volna óvniuk Ivoát is, tanéját is az ilyen ostoba haláltól. Sőt, ezzel kapcsolatban célzás történt a képmutatásra is. Omaata azonban veszélyesnek tartotta ezt a témát, s nem engedte, hogy visszatérjenek rá.

Az Adamo és Ivoa immár bizonyos haláláról szóló gyászének két teljes délutánt töltött ki. Utána Itia talált újabb témát: Adamo hamarosan elmegy, s Tetahiti lesz a szigeten az egyetlen férfi; mi lesz a szegény vahinékkal, ha Tetahiti meg talál betegedni, s meg is hal? Egykettőre kétségtelenné vált, hogy Tetahitit betegség környékezi élete minden pillanatában, s hogy a tíz vahiné hamarosan keserű özvegységre lesz kárhoztatva, s nem lesz mellettük tané, aki eltartsa vagy megvédje őket. Tetahitit jelenlétében siratták meg. Sőt dicsőítették is: jövendő özvegyei hangosan siránkoztak, milyen sanyarú sors vár rájuk, ha ő eltávozik. Az új tárgy igazán pompás volt, alaposan ki is akarták aknázni az asszonyok, de Vaa elrontotta az egészet. Tulajdonképpen nagyon meg volt elégedve új tanéjával is, helyzetével is, és addig nem is vett részt az általános siránkozásban. Ám váratlanul betört lelkébe az az ijesztő gondolat, hogy özvegységre juthat az újra férjhez menés legcsekélyebb reménye nélkül. Megrendítette ez a veszedelem. Aué, ha Tetahiti meghal, mi lesz szegény Vaával? Nyilvánvaló, hogy az ő érdekeivel nem tőrödnek, s hogy őt sérelem érte. Adamo távozása megfosztja őt a tartalék tanétól. Mert azért mégiscsak jobb az olyan tané, aki nem nagy főnök, mint a semmilyen tané.

E gondolatot nyomban tett követte. Odament Tetahitihoz, kurta két lábát szétterpesztve megállt előtte, két kezével megfogta kiálló hasát, és heves szemrehányásokat zúdított rá.

Tetahiti a tolóajtó sínjén ült, és Ropatit ringatta. Még csak fel sem pillantott a vádbeszédre. Amikor Vaa befejezte, felállt, átadta a gyermeket anyjának, és arcul ütötte Vaát, de minden durvaság nélkül. Majd az asszonyok felé fordult, és határozott hangú beszédet intézett hozzájuk. Ő már döntött a peritanik dolgában, s beszélhetnek az asszonyok, amit akarnak, ezen a döntésen nem változtat többé. Tudja, persze, hogy könnyebb a polip karjai közül kiragadni valamit, mint elhallgattatni egy asszonyt. De ha a vahinék tovább fecsegnek összevissza mindenfélét az ő jelenlétében, akkor fogja magát, felmegy a hegyre, ott fog lakni egyedül, és csak azért jön majd vissza, hogy meggyőződjön róla, valóban eltávozott Adamo.

Ez a kijelentés elhallgattatta az asszonyokat, s hallgatásuk tévesnek bizonyult. Ám a pillantások, a sóhajok, a könnyek, a fájdalmas fejcsóválások nem szűntek meg. Legalábbis akkor, amikor Tetahiti nem volt jelen, az asszonyok tartózkodás nélkül éltek ez eszközökkel.

Egy héttel a Vaa kiváltotta összetűzés után Tetahiti megjelent abban a barlangban, amelyben a csónakokat őrizték. Nem is köszönt Purcellnek, gyors léptekkel körüljárta a csónakot, s anélkül, hogy ránézett volna, megkérdezte:

– Készen van a csónak?

Purcellt bosszantotta ez a durva fellépés. Kivett a szerszámos ládából egy reszelőt, s kezdte kerekre csiszolni a csónak párkányát. Egy-két perc múlva szeme sarkából Tetahitira pillantott, látta, hogy ott áll vele szemben. Kurtán, ridegen ennyit mondott csak:

– Majdnem.

– Mi hiányzik még?

– Be kell festenem, rátennem a vásznat, és befestenem a vásznat.

Csönd lett. Semmi sem hallatszott a reszelők halk, türelmes neszén kívül.

– Minek a vászon?

– Hogy a víz ne hatoljon át a tetőn.

Tetahiti végigsimította a csónaktetőt.

– De a csónak már használható így is?

– Igen.

Újabb csönd következett. Aztán megint megszólalt Tetahiti:

– Jól van. Holnap kipróbáljuk.

– Kipróbáljuk? – kérdezte megütődve Purcell. Felkapta fejét, és Tetahitira bámult.

– Igen. Te meg én – felelte Tetahiti. Arca meg sem rezzent. Sarkon fordult, s kifelé indult. A barlang szájából még visszaszólt, a válla felett:

– Holnap, dagálykor.

Ezzel eltűnt.

Purcell, amikor este hazament, egy szót sem szólt a vahinéknak erről a jelenetről, s viselkedésükből megállapította, hogy Tetahiti is elhallgatta. De amikor leszállt az éjszaka. s az asszonyok hazatértek, Ivoával együtt átment Omaatához.

A két tárva-nyitva álló hajóablakban egy-egy doédoé égett a tupapahuk elriasztása céljából, de ez már csak puszta megszokás volt, mert a holdfény nappali világosságot árasztott mindenre. Omaata elszundikált. Itia úgy feküdt a karjában, mint egy csecsemő. Omaata hatalmas tömege alatt bemélyedt az ágy, s talán ezért látszott úgy, hogy mindenki másénál mélyebb az álma.

De mihelyt Purcell keze az arcához ért, azonnal kinyitotta a szemét. Purcell még most is minden alkalommal csodálkozott, milyen óriási a szeme, holott arányos volt alakja és arca méreteivel.

– Adamo! – szólalt meg mosolyogva.

Erre az apró, gömbölyded Itia is felébredt. A jövevényekre nézett, pillája repesett, majd hirtelen felpattant az ágyról, Adamóhoz szaladt és átölelte. Úgy örült, mint egy gyerek, hogy Adamo egyszerre csak felbukkant mellette, olyankor, amikor igazán nem számított erre.

Purcell elmondta Tetahitival való találkozását.

– Talán az lesz majd – mondta Itia, és szeme még mindig tágra nyílt a váratlan meglepetéstől –, hogy veled megy a csónakon, bedob a vízbe, visszajön, és azt mondja: "Baleset történt."

– Ez nekem is eszembe jutott – jegyezte meg Ivoa.

Omaata könyökére támaszkodott, s e mozdulattól megelevenedett minden izom szoborszerű testén.

– Kimondta a tabut.

-– Nagyon ravasz – mondta. Ivoa.

Omaata megrázta hatalmas fejét.

– Kimondta a tabut.

– Talán azt akarja látni, jó-e a csónak – találgatott tovább Itia. – Ha jó, elveszi, és elindul rajta Tahitiba.

Amikor ezt elmondta, elnevette magát, s nevetése úgy röpdösött a szobában, mint egy madár. Megint odaszaladt Purcellhez, s a nyakába borult, ezúttal azonban megölelte Ivoát is. Ivoa szívélyesen viszonozta kedveskedését, arca azonban komor maradt.

– Tetahiti nem rossz ember – állapította meg Omaata. Óriási szeme Ivoára szegeződött.

– Lehet, hogy megöli Adamót – felelte Ivoa.

– Nem teszi – jelentette ki Itia. Visszament az ágyhoz, és leült, méghozzá Omaata lábára, aki szemlátomást észre sem vette ezt, – Haragszik, mert Itia azt mondta: "Elküldöd a peritani csónakon Adamót és Ivoát, az unokahúgodat, s ők megfulladnak." Látni akarja, jó-e a csónak. Nem akar szégyent érezni szívében.

– A gyermeknek igaza van – szólt Omaata. – Tetahiti nagyon megalázónak érzi azokat a dolgokat, amiket mondtunk neki.

– Talán csak kíváncsi – mondta Purcell. – Sohasem szállt még olyan peritani ladikba, amelynek teteje van.

– De talán megöl téged – ismételte meg Ivoa.

– Ropati egyedül van! – kiáltott fel hirtelen Itia. – Megyek vigyázni Ropatira! – folytatta, mintha úgy érezte volna, hogy megoldotta a kérdést, s a további vita során rá nincs már szükség.

De amikor az ajtó felé indult, Ivoa visszatartotta.

– Avapuhi ott van nálunk.

– Akkor is megyek! – kiáltotta Itia.

Mindenki elcsodálkozott azon, hogy így visszaesett korábbi rossz modorába. Ivoa határozottan megrázta fejét.

– Mi megyünk. Adamónak ki kell aludnia magát.

Itia arca fakó lett szégyenében. Előrebiggyesztette ajkát, mint aki mindjárt sírva fakad, s Omaata karjai közé vetette magát.

– Holnap találkozunk, Itia – mondta neki szelíden Ivoa, és odahajolt hozzá. – Gyere cl holnap korán reggel megnézni Ropatit.

Omaata megveregette Itia gömbölyű vállacskáját, de tekintete még mindig Ivoa szemére szegeződött.

– Igazi peritani lett belőled – mondta, s félig elmosolyodott. – Nagyon sok gondot őrzöl a fejedben!

– Kint lesznek a tengeren – felelte Ivoa. – A tabut pedig a szigeten adta.

Purcell Omaata arcáról olvasta le, hogy ez az érv hatott. Most egyszerre eszébe jutott neki is: a tabu érvényét veszti azon a helyen kívül, ahol kimondták.

– Kérd meg Tetahitit, hogy te is velük mehess a csónakon – tanácsolta Omaata rövid hallgatás után.

– Ezt fogom tenni – felelte Ivoa, s arcán felengedett a feszültség.

Másnap reggel, amikor Tetahiti összehívta az asszonyokat a parton, hogy segítsenek vízre tolni a csónakot, Ivoa valóban előállt kérésével, de a legridegebb elutasításba ütközött.

Mivel a Blossom-öböl észak felé nyílt, aznap pedig délkeleti szél fújt, hullámverés nem volt, s így aránylag könnyen ment a csónak vízre bocsátása. Purcell Tetahitira bízta a kormányt, és felhúzta a vitorlákat. Mivel azonban a sziget elfogta a szelet a csónak elől, a vitorlák csak lobogtak, de nem feszültek meg. Purcell tehát visszatért a kormányos üléshez, és tartójába illesztette a farevezőt, hogy annak segítségével keveredjenek ki a Horoa-fokig. Azt a meredek és csipkés sziklafalat nevezték így, amely kelet felől elválasztotta a Blossom-öblöt a Rope-beachtől. A szikla akkor kapta nevét, amikor Horoa, május elején, halászcsér tojásokat keresve, leesett róla, mégpedig igen veszélyesen.

Mihelyt a csónak túljutott e kiszögellés vonalán, a vitorlák hirtelen megduzzadtak, a kötelek megremegtek, s a csónak előrelendült. Tetahiti visszaadta Purcellnek a kormányt, és hátat fordítva neki, kiült a kabin elé. A szél elég élénk volt, a csónak meglehetősen megdőlt, Purcell tehát kiengedte a vitorlakivonó kötelet, hogy előbb háromnegyedes széllel, majd utána hátszéllel vitorlázzék. A kis hajó felegyenesedett, és könnyedén siklott előre a hullámokon. Purcell szorosabbra fogta a kormányrudat. Nyolc hónap óta most érezte először a fedélzetrács remegését a lába alatt. Bár előrelátón ülést is készített a kormányos számára, mégis inkább állva maradt, fél térdével a padra támaszkodott, s tekintetét a hajó orrára szegezte, készen arra, hogy keze egy könnyed mozdulatával helyesbítse az esetleges eltérülést. Jólesett a tölgyfa kormányrudat rezegni érezni tenyerében. A hajócska felvette a megfelelő sebességet, s remekül siklott és röppent előre. Elkapta a hullámot, felszaladt tarajára, kicsit elfarolt rajta, mint szán a friss havon, s máris rajtaütött hátulról a következő hullám, s lelökte a hullámvölgybe. De mihelyt orrtőkéje peremig a vízbe merült, felrántotta a vitorla, s röpítette tovább, előre. A csónakot sodorta a hullám is, a szél is, nagy ugrásokban haladt, két hullám között lelassult futása, majd mámorítón nekilendült. Az ember úgy érezte, hogy ezer meg ezer mérföldet tehetne meg benne ilyen könnyedén, a világ egyik végétől a másikig.

Purcell hátrafordult. Még látta a Blossom-öböl partszegélyén a asszonyok csoportját, de már olyan kicsinynek tetszett a csoport, hogy nem látszottak az arcok, sőt Omaata hatalmas alakja sem magaslott ki a többiek közül. Lehet, hogy integettek a csónak felé. Már nem is látta őket. A sziget is akkorácska volt csak, mint egy zöld lomb koszorúzta zátony. "Ilyennek látom majd akkor is, ha elmegyek" – gondolta magában Purcell. Az ég kicsit fátyolos volt, a nap nem tudott áttörni a párákon, s Purcell most érezte csak hátán a hullámpermet nyirkos hidegét. A csónak után húzódó barázdát nézte, azután elővette óráját, és egy pillantást vetett a part felé: hét vagy nyolc csomó lehetett a sebesség. Ha ilyen iramban mennek tovább, nem telik bele egy óra sem, s a sziget már csak parányi fekete pont lesz a mérhetetlen horizonton.

Még mindig a szigetet nézte Purcell, de érezte, hogy a csónak megcsúszik s elfordul. Balra rántotta a kormányt, aztán a hajó orrára pillantott, s az ellenkező oldalra fordította. A szél erősebb lett, a két hullám közötti sáv keskenyebb, a hullámok pedig jóval magasabbak.

Tetahiti hátrafordult, illetve nem fordult meg egészen, csak arcélét és bal szeme sarkát fordította Purcell felé.

– Ivoa azt mondta nekem, hogy sajnálod – szólalt meg.

Száját nagyra nyitotta, s jó hangosan beszélt, de Purcell így is alig hallotta szavait az erősödő szélben.

– Hogy mit sajnálok?

– Hogy nem tartottál velünk.

Ezt ő nem mondta. Nem egészen ezt mondta. Annyit mondott csak: "Nem tudom." De tulajdonképpen így volt; sajnálta. Amikor Tetahiti feltette a kérdést, már tudta, hogy igenis bánja.

– Igen, ez így van – felelte.

Mozdulatlanul állt, keze a kormányrúdon. Tetahiti arcélét nézte. Ivoa, aki pedig olyan tartózkodó egyébként... Miben reménykedett ez az asszony? És mi értelme ennek az egésznek? A múltra vonatkozó kérdéseknek? Ez a kirándulás, kettesben, állítólag a csónakot kipróbálni? Képtelenség az egész. Mindaz, ami tegnap óta történik vele, furcsa és rendkívüli. Olyan, mint valami álom: nem volt befejezése, hiányoztak az átmenetek, összefüggéstelen volt az egész.

Néhány pillanat telt el így. Aztán megmozdult Tetahiti. Lassan mozdult, de ez a lassúság szándékos volt. Purcell lenyűgözve nézte. Először a lábát tette át a padon, mintha szembe akarna fordulni a peritanival, s valóban szembe is fordult vele, de egy ütemmel később, mintha feje csak kelletlenül követné teste mozdulatait. A hullámpermet nyomban arcába csapódott, olyan erősen, hogy még jobban összeráncolta amúgy is éles vonású, mélyen barázdált arcát. Súlyos szemhéja között sötét pupillája élesen vált ki szeme fehérjén, és különös, zavaró fényben izzott. Szigorú vonású fejét kezébe támasztotta, könyökét pedig hosszú, izmos combjára, amelynek bőre olyan tompa színű volt, mintha fekete harisnyát viselt volna. Így ült Purcell-lel szemben, és fürkészőn figyelte a peritani szemét.

– Adamo! – szólalt meg komolyan, súlyosan. – Mondjuk, egy nagy peritani csónak jön a szigetre. Rosszat tesz nekünk. Mit csinálsz akkor?

– Hogyan tesz rosszat? – kérdezte Purcell.

– Úgy, mint a Csontváz – felelte tompán Tetahiti. Csönd lett, majd Purcell azt mondta:

– Harcolok ellenük.

– Fegyverrel?

– Igen – felelte Purcell határozottan. Azután még hozzátette:

– De már csak egy puska van.

– Két puska van – mondta Tetahiti.

Szeme sötéten villant meg, s némi diadallal fűzte hozzá:

– Elrejtettem Mehaniét is.

Majd megint az előbbi halk, fojtott hangon folytatta, mintha nagy erőfeszítéssel tudna csak úrrá lenni izgatottságán:

– Átveszed Mehani puskáját?

– Ha igazságtalanságot követnek el ellenünk, át.

– És lősz rájuk a Mehani puskájával?

– Igen.

– Te, a peritani, lősz a peritanikra?

– Igen.

Csönd lett. S mivel Tetahiti nem folytatta, most Purcell tett fel egy kérdést:

– Miért akartál velem jönni a csónakon?

Tetahiti láthatólag nem ütközött meg ezen a közvetlen és egyenes kérdésen, mert a legkisebb habozás nélkül válaszolt rá:

– Látni akartam, jó-e a csónak.

– És ha rossz?

– Nem rossz – felelte ridegen Tetahiti.

Purcell nagyot nyelt, és tekintetével a tahiti szemét kereste. Hiába: Tetahiti úgy eresztette le szemhéját, ahogyan ajtót szoktak becsukni.

Néhány pere múlva megint áttette lábát a pad másik oldalára, csónak orra felé fordult, háttal Purcellnek, de a válla felett még odavetette neki:

– Sok víz van a csónakban.

Purcell a fenékrácsra pillantott. A hullámok bizonyos idő óta átcsaptak a párkányon. A dolog nem volt különösebben nyugtalanító, de a vizet ki kellett merni.

– Vedd át a kormányt – mondta Tetahitinak.

Az szó nélkül felállt. Amikor átvette a kormányt, keze véletlenül hozzáért Purcelléhez, de nem nézett rá.

Purcell leoldotta a kormánypad alá erősített vödröt, kiemelte a fedélzetrácsot, s meregetni kezdte vele a fenékvizet. Hogy gyorsabban csinálja, alig emelte fel fejét, de a fölötte feszülő kötél sivításából így is következtetni tudott arra, hogy a szél még erősebb lett.

Aztán Tetahiti kezét érezte vállán. Felegyenesedett.

– Oda nézz!

A sziget már csak akkora volt a láthatáron, mint egy szikla. Mögötte pedig, közvetlenül a víz színén, egy hosszú felhő lebegett. Fekete volt, mint a tinta, s eltakarta az egész déli szemhatárt. Purcell körülpillantott. A tenger nyugtalan volt és viharos. És észak felé futó hullámokat most más, délnyugat felől érkező hullámok keresztezték, oldalba kapták őket, s vízesésként zúdultak rájuk.

– The Southwester.(Délnyugati szél.) – kiáltott fel Purcell, s ledobta a vödröt. Most vette csak észre, hogy angolul beszél. Kivette Tetahiti kezéből a kormányrudat, s odakiáltott neki a süvöltő szélben:

– Az orrvitorlát!

Amikor Tetahiti előrerohant, behúzta a nagyvitorlarúd négyszögletes vitorlájának kivonókötelét, és balra fordította a kormányt. A csónak elfordult, keresztezte a szélirányt, s Purcell, hogy a vitorlákra lecsapó széllökések erejét csökkentse, hagyta egy ideig sodródni, mielőtt beállt volna a szélirányba.

Amióta a Blossom a sziget közelébe ért, most történt meg először, hogy a délkeleti szelet minden előjel nélkül váltotta fel a félelmes délnyugati. Tetahiti az orrvitorla kivonóköteleivel vesződött. Purcell odakiáltott neki:

– Jobban behúzni!

Tetahiti teljesítette az utasítást, s a tatba visszatérve talált időt arra is, hogy a fenékrácsot visszategye, és a merővödröt odakösse az ülés alá.

A csónak most jó irányt vett a sziget felé, de keservesen táncolt a viharos tengeren, s bármilyen kevés vitorlája volt is kifeszítve, mégis úgy oldalára dőlt, hogy bele lehetett szédülni. Purcell a szél felőli oldalra ült, s mellé ült Tetahiti is, mintha a kettejük súlya elég lett volna ahhoz, hogy egyensúlyba hozza a kis hajót. A széllel szembeni párkány egészen a víz alá merült; s ha Purcell hátrahajolt, láthatta, hogy a hajótest félig felmerül a vízből, s a zöldeskék, áttetsző vízben látni a hajógerinc tövét, sőt egy-egy pillanatra a rövid kilert is. Purcellnek az az érzése támadt, hogy a tenger felületén majdnem oldalt fekvő hajót csupán a csoda tartja egyensúlyban, s a legcsekélyebb újabb lökés felborítja és elsüllyeszti.

Néhány fokkal jobbra fordította a kormányt, hogy kissé kivegye a szelet a vitorlákból, átadta a kormányrudat Tetahitinak, s a szélben odakiáltott neki:

– Így tartsd!

Ezzel lesietett a kabinba, majd nyomban visszajött két hajókötéllel. Az egyiket Tetahiti derekára kötötte, a másikat a magáéra, s mindkettő végét a kormányosülés tartóbordájához erősítette.

Megint átvette a kormányrudat, befogta a szelet a vitorlába, s a csónak megint megdőlt. Remekül futott fel a hullámra, de tömérdek permet csapott bele. Az elülső fedélzetet szakadatlanul végigsöpörte a víz, az árboc tövében kavargott a tajték, egészen a farvitorla alsó rúdjának magasságáig, s a kormányosfülkében, hiába védte a tető, már a merővödör széléig ért a víz.

A tenger egyre vadabbul, egyre zavarosabban hullámzott. A hullámok összevissza száguldoztak, megtörtek egymáson, szinte lázas volt a víz, mintha túl kicsi üstben forrt volna. Szerencsére még nem csaptak nagyon magasra a hullámok, az ég derült maradt, s amikor a ladik valamelyik hullám tetején táncolt egy pillanatig, Purcell szeme előtt felvillant a sziget. Azután nyomban visszazuhant a mélybe, s elvakította a csónakba becsapó hullám; bal kezével a kormányrudat szorongatta, a jobbal pedig görcsösen kapaszkodott a párkányba. S a fergeteg még csak most kezdődött! A hírhedt délnyugati szél. Karácsonykor három hétig tombolt a vihar!

Az eredmény: valóságos vízözön, gyökerestül kicsavart fák, ledöntött sziklafaldarab. Ha majd föléjük ér a sziget mögött lebegő nagy fekete felhő, akkor fog csak istenigazában táncolni a csónak.

Purcell felsőteste meztelen volt. Remegett a hidegtől, arcát szinte hasította a szél, keze kék volt és gémberedett, és szakadatlanul erőlködnie kellett, hogy lélegzethez jusson a csónakba becsapó két hullám közt. Soha nem élt még át ilyen heves fergeteget ilyen apró hajón. És persze egész más volt a Blossom parancsnoki hídján farkasszemet nézni a viharral, mint így, közvetlenül a víz színén, a vad hullámok közepén, majdnem ugyanannyiszor alattuk, mint felettük.

Tetahiti odahajolt hozzá, szája szinte Purcell fülére tapadt, s úgy üvöltötte, minden szót külön-külön hangsúlyozva:

– A csónak!... nagyon... kemény!

És kezével mutatta, hogy be kellene vonni a vitorlákat. Purcell rábólintott. Igaza volt. Úgy hajszolta a csónakot, mint az őrült. Esztelenség ilyen szélben valamennyi vitorlát fent hagyni, s úgy száguldani a tengeren. De nem volt más választása.

Visszaordított:

– A szigetre... érni... a felhő előtt! Majd megismételte, még mindig üvöltve: – A felhő előtt!...

Ebben a pillanatban becsapott egy jókora hullám, nagy erővel arcul ütötte, úgyhogy szeme-szája tele lett vízzel, és hátradöntötte. Nagy nehezen kikászolódott a vízből, krákogva, köhögve, fulladozva. Még mindig görcsösen szorongatta a kormányrudat, s vállán ott érezte Tetahiti vállát.

Most megint megpillantotta. a szigetet. Veszett sebességgel száguldott velük a csónak, ám a sziget alig-alig látszott nagyobbnak mint amikor megfordította a hajót. Kétségbeejtő volt a helyzet. Hiába hajszolta a csónakot, még jó órába tart, míg partra ér. De egyáltalában nem fog partra érni! Az ég már beborult, a víz zöldesre színeződött, sokkal előbb rájuk tör teljes erővel a vihar.

Ma reggel, amikor felébredt, felnézett az égre, és figyelte, milyen a szél. Verőfényes volt az idő, s kellemes délkeleti szél fújt. Kiment egészen a Rope-beachig: a hullámzás sem volt hajózásra alkalmatlan. Odáig vitte az óvatosságot, hogy még Mason légsúlymérőjét is megnézte: tartós szép időt mutatott. Minden feltétel adva volt tehát ahhoz, hogy próbaútjuk kellemes sétahajózás legyen! Most pedig valóságos pergőtűzben voltak, s mindjárt rájuk szakad az ég!

Didergett, olyan hideg volt, és alig tudott gondolkozni. S mint valami rögeszmét, úgy hajtogatta magában szakadatlanul, hogy ha húsz perccel ezelőtt visszafordul, akkor hamarosan a sziget szélárnyékába kerülne, ahol csendes a víz, s még a hullámverés sem akadályozná a part megközelítését.

Látta, hogy egy hatalmas hullám hömpölyög feléjük, és arra gondolt: "Ha át nem csap rajtunk, mindjárt meglátom a szigetet." A csónak orra abban a pillanatban felfutott a hullámra, a látóhatár kitárult, de csak a fekete felhő lebegett előtte. A sziget nem volt sehol.

– A sziget! – ordított fel Purcell, s görcsösen belekapaszkodott Tetahiti karjába.

Térkép nélkül, iránytű nélkül, szögmérő nélkül vágott neki a tengernek! Ha a sötétben elhalad a sziget partja mellett, soha többé nem találja meg! Bolyonghat a ködben napokon át, keresheti a partot! Víz nélkül, élelmiszer nélkül, egyetlen ruhadarab nélkül! Az egyetlen szigetet egy ötszáz tengeri mérföld sugarú körön belül!

– A sziget! – üvöltötte újra.

Tetahiti kitágult szemmel bámult rá. Másodpercekig nézték így egymást, kábán, váll váll mellett; arcuk majdnem összeért. A szél fülsiketítőn felsüvöltött. Purcell csak annyit látott, hogy bal felől rájuk zúdul a tenger. Gondolkozni sem volt ideje: ösztönösen megrántotta a kormányrudat. Az árbocok, a víztől egyméternyire, megálltak, aztán lassan, nagyon lassan felegyenesedtek. A vitorlák szélirányba kerültek, és vadul csattogni kezdtek. Purcell csak nézte őket, bambán, remegve, s meg sem tudott mozdulni. Hihetetlenül gyorsan zajlott le az egész. Alig ébredt tudatára annak, hogy majdnem felborultak.

– A vitorlák! – ordította fülébe Tetahiti.

S megint a kezével jelezte, hogy be kellene vonni őket. Igaza volt! Ostobaság volt eddig is várni. Purcell Tetahitinak adta át a kormányt, négykézláb kúszott át az első fedélzetre, s a derekára erősített biztosítókötél védelmében kioldotta a vitorlatartó köteleket.

Kidobta a vízbefogó horgonyt, és tíz keserves percébe került, amíg sikerült a becsapó hullámok között, a bukdácsoló hajón a nagyvitorlarúd szögletes vitorláit az árbocok köré csavarnia és megkötnie. De legalább cselekedhetett, világos volt, mit kell tennie, szinte gépiesen végezhette. A csónak, bevont vitorlákkal, úgy sodródott horgonyán, mint a parafa dugó. Pillanatnyilag biztonságban voltak. Egy erősebb hullám csapott be a párkányon, Purcell megkapaszkodott, prüszkölt, s hirtelen felvillant benne a gondolat: "Sodródunk!" Nem, ezt nem engedheti meg magának! A délnyugati szél napokig is eltarthat! És még ha néhány óra hosszat sodorja is csak őket északkelet felé, akkor sem találna vissza soha a szigetre. Előre kell jutnia, bármi áron, vagy legalábbis megállnia a hullámok sodrásával szemben, szinte egy helyen lebegnie.

Purcell hátrakúszott a kabinba, kihozott onnan egy kis háromszögletű orrvitorlát, és odahívta Tetahitit. A kis orrvitorlát fel akarta szerelni az árbocra, és Tetahitira bízta, hogy tartsa a biztonsági kötél segítségével, amíg ő leoldja a nagy orrvitorlát, a rúdtartó kötelet ráhurkolja az árboc csúcsára, s az orrvitorlát az előkötélre erősíti. Persze kész őrültség volt a vihar kellős közepén ilyen művelettel megpróbálkozni, Purcellnek azonban sikerült végrehajtania. Amikor végre felhúzta a kis orrvitorlát, tenyere vérzett, s fejét üresnek és elkínzottnak érezte, mert az egész idő alatt arcába csapott a permet.

Purcell füle zúgott a széltől, s kábultan, mit sem látó szemmel bámulta a hajó orrát. Arra riadt fel, hogy a kormányrúd húzza a kezét. A kis orrvitorlára pillantott. Úgy megfeszült, hogy majd kettérepedt. De kitartott! Még meg is döntötte a csónakot! Sikerült előrehaladniuk a hullámok ellen!

Most vette csak észre, hogy a nagy orrvitorlán ül, amelyet az imént sikerült kioldania, s az az ötlete támadt, hogy jó volna beleburkolózni. Intett Tetahitinak, s a délnyugati szél elleni keserves küzdelem árán – a szél minduntalan kitépte kezükből a vitorlát sikerült köpönyegként magukra teríteni úgy, hogy fejük, válluk és hátuk védve volt. A biztonság kedvéért áthúztak egy hajókötelet a kötélgyűrűkön, meghúzták, s végét odakötözték az üléshez. Purcellnek ki kellett látnia köpenyéből, hogy tovább tudjon kormányozni, ezért szeme és bal karja kibukkant alóla. Tetahiti viszont egészen eltűnt a rögtönzött sátorban, amelyben úgy lapultak mind a ketten, mint két kutya a vackában: csuromvizesen, a hidegtől vacogva, egymáshoz bújva.

Purcell rövid idő múlva érezte, hogy Tetahiti átnyúl nyaka mögött, bal vállára teszi kezét, arca pedig az ő arcához simul.

– Jó! – kiáltotta fülébe Tetahiti.

– Micsoda? – kiabált vissza Purcell.

A csónak orra előtt vakító villámkéve lobbant fel. Be kellett hunynia szemét.

– Az orrvitorla! Jó!

Nyilván üvöltött Tetahiti is, hangja azonban nagyon messziről és halkan ért Purcell fülébe az elemek roppant tombolása közepette.

Purcell az elővitorlára nézett. Tetahitinak igaza volt, valóban "jó" volt! Nem szakadt el, s az árbocról sem tudta letépni a vihar. Életük most a zsebkendő nagyságú vászondarabtól függött, s a vászondarab kitartott. A csónak lassan előrehaladt a délnyugati szél roppant fogai között. Purcell szívében feltámadt a remény.

– Kitart! – ordította torkaszakadtából, Tetahiti felé fordulva. Erre Tetahiti meglepő dolgot művelt: elmosolyodott. A fejére boruló vitorlavászon csuklya árnyékában is tisztán látta Purcell, hogy mosolyog. "Milyen bátor!" – gondolta magában hálásan Purcell. S ugyanabban a pillanatban felrémlett benne a nyilvánvaló tény: a minél közelebb itt nem segít. Igaz, a csónak előrehaladt, de olyanformán, mint a rák, s legalább ugyanannyit oldalt, mint előre. Ha így folytatják, az a veszély fenyeget, hogy elmennek a szigettől keletre. Hogy is nem jutott eszébe előbb? Mivel lassan kelet felé sodródtak, vissza kellett térniük nyugatnak, lavírozva, ide-oda kanyarogva.

Egy-egy kanyarnak elég rövidnek kell lennie. Minél rövidebb, annál kevésbé fenyegeti őket az a veszély, hogy eltávolodnak a szigettől.

– Tetahiti! – kiáltott fel Purcell.

Tetahiti elhúzta arcát az övétől, és szembefordult vele. – Így kell csinálni... így ni! – ordította Purcell.

Feltámasztotta térdével a kormányrudat, és szabad bal kezével mutatta, hogy lavírozniuk kell, ide-oda kanyarogva haladniuk. Tetahiti bólintott, s visszaordított:

– Megyek!

S mintha boldog volna, hogy csinálhat valamit, nyomban kibújt alul a vitorlavászon alól, s négykézláb előrement, hogy kiszabadítsa a vitorlakivonó kötelet. Purcell meghúzta a kormányrudat, s a csónak legnagyobb megkönnyebbülésére engedelmeskedett, keresztbe fordult a szélirányra. Remek! Haladt előre, mert elég nagy volt a sebessége ahhoz, hogy átfaroljon.

Vakító villámfüggöny bukkant fel a csónak előtt, s fényénél megpillantotta Tetahitit. Keservesen kínlódott, hogy meg tudja feszíteni az orrvitorlát. Purcell nyugtalanul gondolta magában: "Csak túlságosan meg ne húzza a kivonó kötelet!" Fordított egyet a kormányon, hogy néhány pillanatra kivegye a szelet a vitorlákból, s így segítsen neki.

Tetahiti visszajött a tatba. Csorgott róla a víz. Valóban kísértetiesen hatott a fakó, zavaros világításban, s feje körül furcsa fények villództak.

Purcell elővette óráját, s várta a következő villámot, hogy annak világánál le tudja olvasni az időt. Minthogy látni semmit sem látott, önkényesen kellett megállapítania, meddig tartson egy-egy kanyar. Tíz percig halad majd nyugatnak, és hat percig keletnek. Mindenesetre a nyugat felé irányuló kanyarnak kell hosszabbnak lennie: az semmiképpen sem távolíthatja el őket a szigettől.

Megkezdődött a lavírozás, és szabályosan, egyhangúan folyt tovább. Múlt az idő, a vihar hevessége nem fokozódott, semmi sem történt, csak nyomorúságosan érezték magukat; a hideg, az arcukba csapó hullámok, a vakító villámok, a hajótest veszett himbálózása alaposan megviselte őket... De nem volt mit tenniük: várni kellett és tűrni. Sok víz csapott be a csónakba, s Purcell elhatározta, hogy meregetni kezd. Váltakozva merték a vizet, s vagy harmincpercnyi szívós munkával el is érték, hogy körülbelül olyan magasan állt csak a hajóban, mint a vihar előtt. Purcell megkötötte a vödröt, bebújt a vitorla alá, Tetahiti mellé, aki átölelte vállát, s arcával az ő arcához simult. Purcell megnézte az óráját. A csónak négy órával ezelőtt indult el a szigetről.

Elviselhetetlennek érezte a hideget. Keze kék volt, s hallotta, hogyan vacog közvetlenül arca mellett Tetahiti foga.

Feléje fordult, s a fülébe kiabált:

– Menj... csónak... teteje alá!

Tetahiti nemet intett. Most abbamaradt a villámlás. Nagy-nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem kellett hallgatni az egymást követő villámcsapások dörejét. Bár a délnyugati szél változatlan erővel süvöltött, s a hullámok tovább torlódtak körülöttük, Purcell egy-két percig úgy érezte, hogy teljes körülötte a csend és a nyugalom. Aztán hirtelen elszállt ez az érzés, s megint betört fülébe a szél zúgása.

Tetahiti Purcell fülére tapasztotta száját, úgy kérdezte:

– Nincs semmi ennivaló?

– Nincsen – ordította vissza Purcell.

A felhőtakarón most rés nyílt, a látási viszonyok javultak, de azért egy kábelhossznál messzebbre most sem lehetett látni. Purcell a végsőkig erőltette szemét, úgy próbált a ködben kivenni valamit, ami a szigetet sejtetné.

Iszonyú rémület hasított belé. Hátha máris elkerülték a szigetet? Hátha nem előttük van, hanem mögöttük, s minden fordulattal távolabb kerülnek tőle? Szíve vadul feldobogott, s bár a csontjait is átjárta a hideg, homlokán gyöngyözni kezdett a veríték.

– Tetahiti!

Egy hullám permete arcába csapott, s becsorgott a vitorlavászon alá. Amikor sikerült ismét felnyitnia szemét, látta, hogy Tetahiti szembefordul vele. Arca dermedt és fakó volt a hidegtől, de vonásai határozottak maradtak.

– A sziget... előttünk?...

– Előttünk! – kiáltott vissza a legcsekélyebb habozás nélkül Tetahiti.

– Miért?

– Előttünk!...

Tetahiti megint szóra nyitotta száját, de egy heves szélroham letépte ajkáról a hangot, Purcell csak foszlányokat hallott.

– Sok... gondot... fejedben... élünk!...

Purcell tekintete most az orrvitorlára tévedt, helyesbítette az irányt, s megint a félhomályt kezdte fürkészni. Ó, ha látna, ha keresztül tudna látni a ködön! Miért is nincs az embernek olyan különleges érzékszerve, amely jelzi a szeretett helyek közelségét?! Szörnyű! Szörnyű! Talán egy kábelhossznyira mennek el a sziget mellett, s elvétik!

Keze erősen megszorította Tetahiti kezét. Neki volt igaza: élünk! "Be kellene érnem ennyivel! A fehér ember örökösen a jövőre gondol! Jó volna nem gondolkozni, elfogadni a jelent, megszabadulni a szorongástól!"

Most minden elsötétült körülöttük. Purcell tisztán látta, hogy föléjük ér a nagy, fekete felhő, s az eső, mintha előtte járt volna, ismét szakadni kezdett. Hosszú, nagyon sűrű, függőleges vonalakban hullott a zápor, mintha rohamra induló hadsereg lándzsái sorakoztak volna egymás mellett és mögött. És ezek a lándzsák hihetetlen erővel zúdultak a csónakba. Mintha valóban megnyíltak volna az ég csatornái, úgy záporoztak az esőcseppek, megannyi hegyes tű gyanánt, a két férfi fejére, s gyűlöletes kopogással verték a fedélzetet és a kabin tetejét. Sűrű, baljóslatú, szurokfekete sötétség borult mindenre, de nem sokáig. A fekete felhőboltozat megvilágosodott, szürke és vattaszerű lett a világ, s a látóhatár mintegy fél kábelhossznyira volt. Ugyanakkor fakó, hideg fény ömlött szét a tengeren, s a zöldes hullámvölgyek olyan félelmetessé váltak, hogy Purcellben megdermedt a vér. A felhőtakaró olyan alacsonyan függött fejük felett, hogy amikor a csónak hullámhegyre futott fel, az orrtőke mintha belefúródott volna. Aztán lassanként szétszakadozott, s az összefüggő takaró helyén méregzöldbe játszó, súlyos, szürke felhők tűntek fel. Az árboc csúcsa foszforeszkálni kezdett. Kitört az igazi vihar.

Szakadatlanul cikáztak a villámok, emberfeletti dübörgés és csattogás közepette, újra meg újra felvillanó, elviselhetetlenül vakító, fehér fényt vetítettek a csónakra, azután lecsaptak a hullámokra, s kiemelték a fekete háttérből zöldesen villogó, ördögi vonalaikat. Százával csapkodtak, záporként hullottak a villámok, a legkülönbözőbb alakokat öltötték: tört nyílét, kanyargó görbéét, cikcakkos vonalét; volt közöttük kacskaringós és pókhálószerű, de voltak óriási tűzgömbök is, amelyek után izzó sávok, vér– és tűzfoltok húzódtak a vízen. Most már nemcsak a hidegtől remegett Purcell, hanem a félelemtől is, s látta, hogy tőle néhány centiméternyire hogyan torzul el Tetahiti már nem is szürkére, de krétafehérre váló arca.

Fülsiketítő volt a robaj, sokkal, de sokkal erősebb, mint amit emberi fül elbírhatott. A sortűzszerűen dübörgő és veszett erővel visszaverődő mennydörgések után Purcell minden alkalommal érezte, hogy egész testében megrázkódik és reszket, mintha a fülsiketítő zaj egymaga is elég erős volna ahhoz, hogy ízekre szakítsa. Ott ült a kormányos ülésen, s mint valami gályarab, kötéllel volt a hajóhoz rögzítve. Véget nem érő volt a gyötrelem. Szörnyű és idegtépő volt minden: a délnyugati szél az arcába vágott, az eső millió tűvel szurkálta, a csónakba csapó hullámok fojtogatták, s főleg a zaj volt elviselhetetlen, ez a dübörgő káosz, amely mintha az összeomló világ utolsó percét jelezte volna.

Néhány pillanatnyi szünet következett, utána azonban minden addigit meghaladó erővel, őrjöngve kezdett tombolni az orkán, Purcell arcán végigcsorgott a víz, s érezte, hogy izmai görcsösen összerándulnak. Hangosan jajgatni kezdett. Ezzel az iszonyatos hangorkánnal nem lehetett összemérni semmit abból, amit előzőleg kellett elviselniük. A szél nem lett erősebb, sőt talán veszített valamit hevességéből, mintha az alázúduló víztömeg súlya fogta volna vissza. De ez a lárma! A pokoli lárma! Valósággal belekábult a zajba! Minden oldalról egyszerre cikáztak feléjük a villámok, mintha lángba borult volna tenger és ég, s Purcell érezte, félelmetes bizonyosságként érezte, hogy most vége a világnak. Eszeveszett crescendóban követték egymást a mennydörgések. Mintha egész hegységek omlottak volna le, roppant földcsuszamlások történtek volna, víz nélküli folyammedrek, tátongó szakadékok keletkeznének, egész városokat vágva ketté.

Purcell számára most már elviselhetetlen volt a villámok fakó, hideg villogása, már-már úgy érezte, hogy belebolondul, behúzta hát fejét a vitorlavászon alá, és behunyta szemét. Ekkor azonban hihetetlen látomások kezdték gyötörni. Látta a Földet keringeni a csillagok között, s miközben forgott tengelye körül, a nekivadult óceán elárasztotta a szárazföldet, hatalmas darabokat szakított le a kontinensekből, s a földdarabok, vékony sárkérgükön halálra rémült lakóikkal, tehetetlenül hányódtak és sodródtak a vizeken. Bolygónk úgy hullott szét, mint nedves homokkupac, amely megrepedezett a napon. Darabokra esett, s darabjai záporként szóródtak szét az űrben, s kavarogva hullottak róluk fák, emberek, házak. Aztán kihunytak a csillagok, egyik a másik után, a Nap feloldódott, eltűnt, a Földet pedig, amelyből csak vasmagva maradt, irtózatos robbanás törte darabokra.

Purcell a vitorla vásznán keresztül is érezte, hogyan veri fejét a zápor. Az az ostoba érzése támadt, hogy koponyája behorpad tőle. Szeme előtt állandóan ott lebegett a darabokra hasadó, tátongó, széttöredező Föld... Nem akar semmit látni, semmit hallani, csak úgy működni, mint a gép! Összehúzta szemét, hogy valamelyest védje a villámok félelmetes fényétől, s az orrvitorlát nézte. Elővette óráját. Egy perc múlva esedékes a következő fordulat. Az órára pillantott, majd a vitorlára, aztán megint az órára...

– Tetahiti! Az orrvitorlát!

Választ nem kapott. Felemelte a vitorlavászon sarkát, és Tetahitira nézett. Szeme csukva volt, mint a vaké, arca fakó és elgyötört.

– Az orrvitorlát! – ordított fülébe Purcell.

Egy percig meg sem mozdult Tetahiti, aztán mereven gépiesen kibújt a zsákból, és kinyújtott kézzel, tapogatózva, megindult előre, a becsapó hullámok között, hogy megfordítsa az orrvitorla csücsökkötelét. Aztán görnyedten visszatért a kormányosfülkébe, bokáig gázolva a vízben. Hajában szikrák pattogtak. Visszafeküdt a helyére, de minden egyes villámlásra riadtan pattant fel.

Purcell mind nehezebben jutott lélegzethez. Szakadt rá a víz, mintha dézsából ömlött volna. Úgy érezte magát, mint aki vízesés alatt áll. Rövid időre csillapult a vihar, és Purcell maga is csodálkozott, milyen figyelemmel kíséri a tovahömpölygő hullámot. Megint megdermedt benne a vér, olyan félelmetes volt ocsmány zöldes színe. Elfordult, s ebben a pillanatban jobboldalt egy óriási villámkéve csapott le, emberfeletti dörgés kíséretében. Olyan erős fájdalom nyilallt lába szárába, hogy egy pillanatig azt hitte, a villám letépte.

Tetahiti ordítani kezdett. Purcell arra gondolt, hogy talán őt sújtotta a villám. Két keze görcsösen szorongatta a padot térde mellett, összekuporodott, homloka Purcell karjára csuklott – és üvöltött. Purcell alig hallotta a hangját, de karján érezte leheletét. "Megőrül!" – gondolta magában riadtan, s egy pillanatig küzdenie kellett, hogy ne kezdjen üvölteni ő maga is. Lábát áttette a kormányrúd túlsó oldalára, félretolta Tetahiti két kezét, és veregetni kezdte arcát. Az eső olyan féktelen erővel zuhogott rájuk, hogy Purcell egészen feldúltnak és eltorzultnak látta vonásait. Purcell fokozta ütései erejét. A tahiti némán, tehetetlenül, behunyt szemmel tűrte.

"Nem volt semmi dolga – gondolta Purcell. – Azért mondták fel a szolgálatot az idegei, mert nem volt semmi dolga." Megfogta mindkét kezével Tetahiti fejét, száját a fülére tapasztotta, és belekiabált:

– Vedd át a kormányt!

Választ nem kapott. Tetahiti nem adott életjelt, arca kábult volt és kifejezéstelen. Vége volt. Idegei nem bírták a rettenetes dübörgést. Feladta a harcot, a halált várta.

– Vedd át a kormányt! – ordított rá vadul, torkaszakadtából Purcell.

Két kézzel rázta Tetahiti tehetetlenül jobbra-balra csukló fejét. Könyörgött neki, arcát az arcához dörzsölte, majdnem sírt már. Végül kibújt a vitorlavászon alól, megfogta Tetahiti kezét, és rátette a kormányrúdra.

Nem vette észre a közelgő nagy hullámot, amely ledöntötte lábáról. Feje víz alá került, s átvillant rajta a gondolat: "A tengerbe estem." Megrántotta a biztonsági kötelet, és feje valami kemény tárgyba ütközött. Megtapogatta mindkét kezével: a kormányos ülés volt. Feltérdelt, lélegzethez próbált jutni. Egy újabb villám megvilágította a csónakot. Rémületében mozdulatlanra dermedt: a csónakban már majdnem a padig ért a víz. Ha a felhőszakadás tovább tart, félórába sem telik, és a csónak teli lesz vízzel. Ez pedig a vég...

Leült a kormányrúd másik oldalára. Tetahiti feje kilátszott a vitorlavászon alól. Félig nyitott szeme tétován meredt Purcellre. Kinyitotta száját. Ezúttal azonban nem tagolatlan ordítozás tört fel belőle, hanem szavakat üvöltött. Beszélt. Purcell egy hangot sem hallott ugyan belőle, de leolvasta Tetahiti ajkáról, hogy őt hívja. Fülét egészen szájára hajtotta, s ekkor sikerült elfognia a vékony hangot, amely mintha nagyon messziről jött volna:

– Maradj... velem...

– Tessék? – ordította Purcell.

– Maradj... velem...

Most értette csak meg, mit akar Tetahiti: hogy ő is bújjék a vitorla alá, vele együtt.

Purcell Tetahiti ujjait is a kormányrúdra illesztette, saját keze mellé, s olyan mozdulatot tett, mint aki kormányoz. Tetahiti tekintetében most mintha felvillant volna valami elhatározásféle. Pillantása saját kezére, onnan az orrvitorlára tévedt, majd Purcellre tért vissza. S amikor a csónak a következő percben elfarolt, Tetahiti helyesbítette az irányt anélkül, hogy a csónak orrára nézett volna.

Purcell bebújt a vitorla alá. Tetahiti azonnal vállára tette kezét, s arca az övéhez simult.

Mivel most Tetahiti jobb oldalán ült Purcell, megállapította, hogy a kormánnyal nem tud mit kezdeni. "És ha eltéveszti az utat, az se számít most már!" – mondta magában, s vállat vont. Valahányszor villám lobbant fel, azt nézte csak, milyen magasan áll a víz a kormányosfülkében. Tíz perc múlva gazdátlan roncs lesz a csónak.

Néhány perccel korábban még eszeveszett rémület fogta el arra a gondolatra, hogy eltévesztheti a szigetet. Most, hogy a sziget elveszett, jóformán semmi hatással nem volt rá az a gondolat, hogy meghal. Tetahitira nézett. A tahiti kifogástalanul kormányzott. Talán mégis elektromos ütés érte, amikor becsapott az előző villám? Vonásai a szakadó záporban is nyugodtak voltak, feszült figyelmet fejeztek ki.

Purcell gyengének és fásultnak érezte magát. Aztán gyors egymásutánban két hullám csapott be, s mind a kettő jól megrázta. Összeszorította ajkát: cselekedni kell, cselekedni, mindvégig! Elővette óráját. Még három perc a következő kanyarig. Elnevette magát: az utolsó kanyar! Hirtelen eltűnt szeme elől az óralap, tudata mintha megszakadt volna, aztán a fém hídegét érezte fülén, s most ébredt csak tudatára, mit csinál. Gyerekes dolog volt, teljesen komolytalan és értelmetlen. És mégis ezt tette, szinte önkéntelenül. Az óra ketyegését hallgatta. S a halk ketyegés szakadatlanul folytatódott, olyan erősen és tisztán, hogy szinte csodaszámba ment az elemek tombolása közepette; az óra járt, fáradhatatlanul, pontosan egyenlő, apró szeletekre darabolva az időt, mintha az idő az ember tulajdona volna. Purcell valami hihetetlen biztonságérzést merített ebből. Ostoba volt ez a halk lüktetés a fülében, csodálatos is. Ez az élet. Arra gondolt: "Megbolondulok." De esőben ázó keze görcsösen szorította füléhez az órát, nem gondolt semmire, feje zúgott, szeme félig becsukódott, s még mindig figyelte a ketyegést.

Ekkor elállt az eső. Purcell azon nyomban kibújt a vitorla alól, és nekilátott kimerni a vizet. Nem érzett megkönnyebbülést, s váltakozva dolgoztak félóra hosszat, hogy eltávolítsák a fenékvizet. Sokkal kimerültebbek voltak, semhogy egyetlen szót tudtak volna váltani. Féltek, hogy beleejtik a vödröt a tengerbe, ezért kötéllel csuklójukra erősítették. Olykor ötpercnyi erőfeszítésüket tette semmivé egyetlen becsapódó hullám. De nem törődtek vele. S lassan-lassan sikerült leküzdeniük a vizet.

A látási viszonyok is javultak. Most megint világosabb sávban jártak, de vattaszerű köd vette őket körül. Purcellnek az az érzése támadt, hogy már átélte egyszer ezt a percet. A szigeten leélt élete emléke elhalványult. Mintha évek óta lett volna itt, a csónakban, éhesen, hidegtől vacogva, hullámok játékszereként.

A kormánynál ült, s nézte, hogyan meregeti Tetahiti a vizet. Éppen szemben állt vele, lábát szétterpesztette, térde hajlását a padnak támasztotta, a biztonsági kötél ott tekergett előtte a fenékvízben, mint valami kígyó. Hatalmas teste hajlongott, hosszú karja szabályosan lazult s feszült, s egyforma kerek mozdulattal mártotta a vödröt a kormányfülke alján felgyűlt vízbe, s öntötte annak tartalmát a szél irányában, a tengerbe. Olykor-olykor Purcellre emelte tekintetét, mintha meg akarna győződni róla, ott van-e még a helyén.

Tetahiti most éppen a hajó bal oldalán loccsantotta a vödör tartalmát a tengerbe, s egyszerre mozdulatlanná merevedett. Purcell követte tekintetét. A körös-körül mindent beborító fehéres ködben, valamivel a víz színe fölött, egy kerek folt rajzolódott ki, amelynek közepe fehérebb és fényesebb volt, mint kerülete. Olyasféle volt, mint a napkorong, ha nem tud áttörni a sűrű ködön. A nap azonban semmiképpen nem lehetett ilyen alacsonyan a látóhatáron, hiszen alig múlt el dél.

Purcell felkelt, s fél térdével a kormányos ülésre támaszkodott. A világos folt a csónak bal oldala felett bukkant fel, amennyire a hullámok irányából meg lehetett állapítani, észak felé. Nem kerek volt, mint első pillanatra hitte, hanem hosszúkás. Illetve pontosabban olykor mintha magasabbra emelkedett volna, máskor pedig lelapulni látszott. Vihar idején gyakran látni az égboltozaton szokatlan optikai jelenségeket, ám azok mozognak, változtatják alakjukat s eltűnnek. Ez a folt viszont állandónak látszott, s helyét nem változtatta.

Tetahiti megint nekilátott a meregetésnek, s Purcell visszaült helyére. Reszketett a hidegtől, egészen kábult volt, s különös emlékek rajzottak fel benne.

– Tűz! – üvöltött fel Tetahiti.

Purcell felugrott. Szíve zakatolt. Körülnézett, de nem értett semmit.

Tetahiti odarohant hozzá. A csuklójára kötött vödör ott ugrált mögötte, s csörömpölve csapódott a csónak pereméhez. Észre sem vette.

– Tűz!

Megmarkolta Purcell vállát és megrázta. A vödör ott himbálózott Purcell lába körül. Purcell lehajolt, és megfogta a fülét. Egyszerre nagyon fontosnak érezte, hogy véget vessen a merővödör ide-oda ugrálásának.

– Tűz! – kiáltott Tetahiti, s még erősebben rázta.

Egy hullám szakadt rájuk, s mindkettőjüket ledöntötte a padra. Purcell felállt, köhögött, s megint kinyitotta a szemét. A fehér folt! Mintha hályog hullott volna le szeméről. Az asszonyok tüzet gyújtottak a parton! Ott van a sziget!

– Vedd át a kormányt! – kiáltott Tetahitira Purcell, s a tető felé rohant. Valami gorombán visszarántotta. A vödör volt. Még mindig a kezében szorongatta, megfeledkezett arról, hogy Tetahiti csuklójára volt kötve.

Nem volt türelme ahhoz, hogy megoldja a fővitorlát leszorító köteleket: elvágta őket. Ráfeküdt a vitorlára, amelyet a szél újra meg újra kitépett a kezéből, sikerült bekötnie a fogást, felvonni a vitorlát, s megerősíteni a vitorlatartó köteleket.

A csónak nyomban oldalt dőlt, nagy hullámok csaptak be, de vállalni kellett a kockázatot, hajszolni kellett a hajót, életre-halálra!

Purcell átvette a kormányrudat, s hirtelen beléhasított a gyötrelmes kétely. Hátha tévednek?! Hogyan tudtak volna tüzet gyújtani és éleszteni a vahinék ebben a felhőszakadásban?!

– Tetahiti...

Tetahiti tovább merte a vizet, bár akkora hullámok csaptak be a csónakba, hogy a tevékenységének semmi értelme sem volt immár. De ő csak meregetett, elkeseredetten. Arca zárkózott volt, vonásai ráncokba futottak.

– Tetahiti...

Felemelte fejét, Purcellre nézett, s Purcell kiolvasta szeméből, hogy ő sem hisz már benne. Tűz? Ebben a vízesésszerű záporban?! Pedig a világos folt még mindig ott lebegett, ugyanazon a helyen, közvetlenül a víz színén.

A következő pillanatban ott termett mellette Tetahiti. Nevetett, hogy valamennyi foga kivillant, arca ragyogott, izgalmában majd megőrült.

– Adamo! – kiáltotta. – A csónakok... a peritani csónakok!

Purcell ránézett, és elnevette magát. Szaggatottan, véget nem érőn nevetett. Az asszonyok a barlangot használták kandallónak. – Felgyújtották a két ladikot!

A vitorla csattogni kezdett. Purcell látta, hogy Tetahiti leoldja a kormányevező kötelét. Egyszerre megszűnt a délnyugati szél, elültek a hullámok.

Szélárnyékba jutottak: a sziget elfogta előlük a szelet. A köd viszont sűrűbb lett. A világos folton kívül semmit sem lehetett látni.

Purcell átvette a kormányevezőt Tetahititól, s hátat fordított neki. Hallotta, hogy a tahiti bevonja a vitorlákat. A csónak most nem himbálózott, nem bukdácsolt, simán siklott a vízen, olyan egyensúlyban volt, hogy Purcell szinte ebbe szédült bele. Semmit sem látott, még az evező lapátját sem.

Fehér és tompa volt körülötte a világ. Olyan érzése volt, mintha vattába futna vele a csónak, puha, könnyű, rugalmas vattatömegbe, amely nyomban összecsukódik mögötte. Két kézzel forgatta a kormányevezőt, s válla fölött hátra-hátrapillantott, a világos folt felé, hogy el ne térjen az iránytól. Tetahiti nyilván a hajó orrában volt. Őt nem látta.

De azután hátrajött, átvette tőle a kormányevezőt, és a csónak mindjárt gyorsabban haladt. Most Purcell ment előre. Egyik kezével az orrvitorla előkötelébe kapaszkodott, a másikkal az árbocnak támaszkodott. Melle görcsösen, kapkodva emelkedett és süllyedt.

Semmit sem látott. Még a vizet sem, amelyen a csónak siklott. Néhány perc telt el így, s akkor hirtelen megcsapta orrát a fák és az égő fahasábok szaga. Torka összeszorult. Sírni szeretett volna. A csónaktőke megcsikordult a homokon, a csónak bal oldalára dőlt s megállt. Purcell kivetette a horgonyt, beugrott a vízbe, majd a parton futni kezdett a tűz felé. De alig tett meg néhány métert, lába megroggyant, s végigvágódott a földön, arccal előre, kitárt karral. Ajkát a fövenyre szorította.

– Adamo!

Tetahiti hangja volt. Tompán hangzott, és nyugtalanság érzett benne. Őt kereste.

– Adamo!

Lehet, hogy nem hallotta a csobbanást, amikor Purcell a vízbe ugrott, közvetlenül partra érésük után.

– Tetahiti – válaszolt Purcell halk, elhaló hangon.

Felállt, s várta a tahiti válaszát, hogy elindulhasson hangja irányában.

– Adamo!

Purcell megindult. Karját előrenyújtotta. Még ujja hegyéig sem látott. Minden fehér és vattaszerű volt körülötte.

– Adamo!

Csodálkozott, mert a hang most háta mögül hallatszott. De talán csak a sziklafalról visszaverődő visszhang tévesztette meg. Vagy a ködben zavarodott össze minden.

– Tetahiti!

Hosszú-hosszú percek teltek el. Sehogy sem sikerült találkozniuk. Nyilván egymást kerülgették, alig néhány méternyire egymástól. Nem volt szabad kiabálni. A visszhang csalóka. Halkan ismételte hát meg:

– Tetahiti!

S egyszerre csak közvetlenül mellette hangzott fel a válasz, olyan közel, hogy összerezzent:

– Ne mozdulj.

Megfordult. Semmit sem látott. Megállt mozdulatlanul, s megint hallotta a hangot... Tetahiti mély, komoly hangját:

– Beszélj...

– Tetahiti...

– Még!

– Tetahiti...

– Még!

A hang most jobbra volt tőle, de Purcell nagy nehezen erőt vett, magán, nem rohant arrafelé.

– Tetahiti...

Egy kéz nehezedett vállára. Megfordult. Szürkén, homályosan rajzolódtak ki a ködben Tetahiti atlétaalakjának körvonalai. Vállára tett kezét még elég tisztán látta Purcell, de könyökétől kezdve már bizonytalanná vált a kar vonala, s a fej, valamivel fölötte, csak sötét, homályos folt volt a köd fehéres hátterén.

– Ó, Adamo! – szólalt meg Tetahiti. – Csakhogy megtaláltalak!