7

Még egy hosszú hétig kellett várniuk a nőknek: akkorra készült el az utolsó kunyhó teteje is. MacLeod mint ács kizárólag magának tartotta fenn azt a feladatot, hogy a pálmafa tetőkeretet a szarufákra erősítse, és tempósan, aprólékos gonddal végezte ezt a feladatot. Alapossága egyébként nem volt felesleges, mert az északnyugati szél, a tenger felől védő erdősávon keresztül is, olykor igen hevesen zúdult a falura.

December 3.-án, miután egész nap dolgoztak a súlyos, fülledt melegben, MacLeod végre kijelentette, hogy a házikók elkészültek. Délben az angolok összejöttek a falu közepén, s rövid megbeszélés után elhatározták, hogy a tanácskozó testület aznap este kilenc órakor ülést tart, és határoz a nők elosztásáról. Purcell nyomban közölte ezt a hírt az érdekeltekkel, ami óriási izgalmat váltott ki a nagy sátorban, a tahiti nők között. Ez az este mindegyikük számára három hónapi várakozás, tervezgetés és cselszövés után tesz majd pontot – vagy szerencsés, vagy szerencsétlen módon.

Az előző tanácsülést, azt, amely a Blossom felgyújtását határozta el, és gyilkosság kísérlete miatt ítélkezett Mason felett, rögtönözve tartották meg a sziklafal tetején. Most azonban idejük is volt, tetszés szerint választhatták meg a helyet is, és minden vita nélkül megállapodtak abban, hogy az ülést a nagy indiai fügefa tövében tartják. Az óriási fa elég messze volt ugyan a falutól, hiszen a második fennsíkon állt, s útközben fel kellett kapaszkodni az első és a második fennsík közötti, meglehetősen meredek hegyoldalon, de bizonyos érzelmi szempontok szóltak mellette. Az indiai fügefa alatt ültek össze első ízben a matrózok, itt határozták el titokban, egyhangú szavazással, hogy tisztjeiket többé nem szólítják rangjukon. És noha ez a szavazás, legalábbis látszólag, csupán egy részletkérdést döntött el, tulajdonképpen ettől a perctől kezdve vált tudatossá a matrózokban, hogy felszabadultak a hajón rájuk nehezedő rabszolgaság alól.

A falu közepén amolyan őrbódéfélét tákoltak össze, és ebben helyezték el a Blossom harangját, valamint azt az óriási faliórát, amely egykor a tiszti ebédlőt ékesítette. Bárki megnézhette így, hány óra van, és szükség esetén harangszóval riadóztathatta az egész közösséget. Alighogy az esti étkezés befejeződött, Ivoa kivételével minden nő az őrbódéhoz sietett, s figyelte, hogyan ugrik egyik percről a másikra az óra gyorsan, ütemesen mozgó nagymutatója. Minthogy az órát egyikük sem tudta leolvasni, ennek a várakozásnak valójában nem volt sok értelme, s Purcell, aki messziről, a fák közül meglátta a csoportot, oda is ment hozzájuk, és megmondta nekik, hogy túlságosan korán van még.

A nők erre nevetni kezdtek. Annyi baj legyen, majd várnak, nagyon kellemes ez a várakozás. Nevetve vették körül Purcellt. Nem tudja-e Adamo véletlenül, melyik peritani akarja Horoát választani? Hát Itihotát? És Tumatát? És Vaát? Purcell tréfásan befogta fülét, amire még nagyobb nevetés tört ki. Körülötte mindenütt nagy, fekete szemek ragyogtak, s fehér fogsorok villogtak a barna arcokon. Fehérek voltak azok a tiarévirágok is, amelyeket a nők csípőig érő gyönyörű, göndör fekete hajukba tűztek. Purcell szeretettel nézett rájuk. Hullámos vonalú, barátságos szájuk gyanútlanul nyílt meg, s elővillant éles, emberevő-fogsoruk. Gyöngyöző, dallamos, csengő nevetésük egyre erősebb lett. Valamennyien egyszerre beszéltek hozzá. É Adamo, é! É Adamo! Vajon Adamo is másik asszonyt választ magának Ivoa helyett? "Nem, dehogyis!" – jelentette ki Purcell határozottan. Erre a nők körülduruzsolták, úgy magasztalták. Hogy milyen jó Adamo! Milyen hűséges! Ő a legjobb tané a szigeten! "Babuskám!" – kiáltotta Omaata, utat törve magának a vahinék csoportján keresztül. És olyan erősen szorította a melléhez, hogy Purcell felkiáltott. A többiek harsányan kacagtak. "Vigyázz, Omaata, még eltöröd!..." Az óriásnő valamit lazított ölelésén, de azért nem engedte el áldozatát. Nagy, fekete szeme meghatottan csillogott, csupa szeretet volt, és sötét bőrű, izmos, hatalmas keze újra meg újra végigsimította a férfi szőke haját. "Babuskám, babuskám, babuskám..." Purcell már nem is próbált szabadulni. A vállára nehezedő óriási kar megbénította, arca az asszony nagy, meztelen keblébe süppedt, s elfulladva, zavartan, de meghatottan figyelte Omaata mély, zengő, vízesés zúgására emlékeztető hangjának mellében rezgő visszhangját. Purcell feje felett Omaata szeme olyan volt, mint két, gyengédséggel színültig teli, nagy tó. Meghatottsága lassanként átterjedt valamennyi vahinéra, már nem nevettek, még szorosabban tömörültek Purcell körül, ujjuk hegyével megérintették a hátát, s egészen elérzékenyültek. Milyen szőke, milyen tiszta, milyen szelíd ez az Adamo! Adamo, testvérünk, kis testvérkénk, Adamo, drága kicsi Adamo testvérkénk! Omaata végre-valahára elengedte. Purcell vörösen, kócosan, lihegve fordult a nők felé:

– Mondtam már, hogy ráértek még! Nyugodtan lemehettek fürödni a partra.

Nem, dehogy, inkább várnak itt. "A viszontlátásra, Adamo! A viszontlátásra, testvérünk! A viszontlátásra, babuskám!" Az óra nagymutatója ebben a pillanatban egyet ugrott előre, határozottan, gyorsan, aztán megállt, sőt kicsit vissza is pattant, mintha fékezni próbálná saját lendületét. Nagy nevetgélés és kiabálás támadt. Dehogyis, van még idő. Adamo mondta, hogy van még idő bőven. "Aué, akkor megyek, megfésülködöm" – mondta Itia.

Nyolc óra harmincöt perckor megjelent a Nordester streeten White, s a kis téren keresztül az őrbódé felé tartott. Amikor a nők meglátták, elhallgattak, és utat nyitottak neki. A mesztic nesztelen járása, sárgás bőre, ferde vágású, koromfekete szeme nem maradt hatás nélkül a tahiti nőkre. De becsülték is, mert mindig nagyon udvariasan viselkedett. White most is fejbólintással köszöntötte őket, amikor áthaladt közöttük, aztán hátat fordított nekik, és karját kinyújtva a bódé tartóoszlopának támaszkodott. Összehúzta szemöldökét, hogy a sűrűsödő félhomályban követni tudja a mutató mozgását. Ő is korán jött, és jó öt percig állt mozdulatlanul. Csak egyszer fordult hátra, ekkor titokzatos tekintete végigfutott a mögötte álló nők arcán, s egy pillanatra megakadt az Itiáén. Amikor a nagymutató a nyolcasra ért, ünnepélyesen megfogta a harang rúdját, s néhány pillanatig erőteljesen, egyenletesen mozgatta ide-oda.

Purcell és Ivoa némi késedelemmel lépett ki kunyhójából. Először a Banian Lane mentén lobogó fáklya imbolygó, erős fénye ötlött szemükbe; aztán, amikor közelebb értek, meglátták a szigetlakók hosszú sorát is. A fáklyafény sötét árnyképként rajzolta ki alakjukat a bozót megvilágított hátterére. Nevetés, énektöredékek, tahiti kiáltások hallatszottak. Az este nagyon enyhe volt, ezért MacLeod kivételével derékig mindenki meztelen volt. Közelről Purcell könnyen meg tudta különböztetni a világosabb bőrű angolokat. A két fáklya, amelyek közül egyik a sor élén haladt, a másik pedig a végén, elég gyér világosságot adott, és Purcell csak fehér trikójáról ismerte meg a közvetlenül előtte haladó MacLeodot. Később, amikor szeme hozzászokott a félhomályhoz, Észrevette azt is, hogy a skót egy, kötéltekercset visz, a vállán átvetve, egyik kezében két karót, másik sovány karja végén pedig egy nagy asztaloskalapács csügg. Mellette, mint megállapította, Smudge törékeny alakja rajzolódott ki. Kezében egy kétsarkú tengerésztiszti csákót lóbált. Mind a ketten hallgattak. Amikor Purcell beállt a sorba, úgy tettek, mintha észre sem vették volna. Smudge azonban egy idő múlva hátrafordult, és Ivoa arcába bámult.

Amikor a második fennsíkra értek, az elöl haladó fáklya kivált a sorból, s feléjük közeledett. Aki vitte, jó magasan a feje fölé emelte, úgy forgatta; nyilván azért, hogy ne érjék a sercegve égő fáklya szikrái. Megkapó látvány volt: a közeledő fáklya fenn a magasban lobogott, lángja körül fénygyűrű ragyogott, látni lehetett a fáklyát tartó ember hosszú, sötét karját is, alatta azonban már csak a közeledő körvonalai rajzolódtak ki homályosan.

– Purcell? – csendült fel White éneklő hangja.

– Itt vagyok – válaszolt Purcell.

Megállt, kezét ellenzőnek szeme fölé emelte, hogy a pattogó szikráktól védje; White leeresztette a fáklyát, vízszintesen tartotta, végét kissé a föld fölé fordítva. Arca hirtelen kivált a homályból, az alulról jövő megvilágítás még jobban kihangsúlyozta keleties jellegét, kiálló arccsontját, halántéka felé emelkedő szemöldökét.

– Purcell – mondta White –, Mason egy levelet küld magának. Nem jön el a gyűlésre. Azt mondta, ha róla lesz szó, maga olvassa majd fel a levelét.

– Köszönöm – felelte Purcell.

Átvette a levelet, látta, hogy le van pecsételve viasszal, és zsebre vágta.

– Ezért kár volt hátrajönnie – jegyezte meg udvariasan. – A levelet átadhatta volna a fügefánál is.

– Féltem, hogy elfelejtem – mondta White.

A fáklya megint felfelé lendült, s megindult a menetoszlop éle felé, de most gyorsabban. Lángja hol a magasba emelkedett, hol lehanyatlott az éjszakában. White nyilván futva igyekezett előre. "Milyen lelkiismeretes. Megkérik, hogy adjon át egy levelet, és siet átadni. Azt mondják neki, világítson fáklyával a menetnek, pontosan teljesíti. Sőt, még szalad is, hogy hamarabb a helyén legyen. Csak tudnám, miért gyűlöl úgy engem" – gondolta magában Purcell, és elszomorodott. Néhány pillanatig olyan bosszúságot érzett, mint amikor igazságtalanság éri az embert.

Amikor a fügefa legkülsőbb vastag ágának vonalába értek, MacLeod nagy kalapácsával a földbe verte a két karót, egymástól körülbelül ötlábnyira. Amikor ez megvolt, horgászzsinórt vett elő a zsebéből, és jó szorosan odakötötte a két fáklya kihegyezett végét a két karóhoz. Utána két kezével nagy kört rajzolt a levegőbe, és intett az angoloknak, hogy foglaljanak helyet a fáklyák körül. Ö is leült, és hátát kényelmesen a fügefa vastag ágából kiinduló függőleges gyökérnek támasztotta.

Az emberek egy pillanatig zavarban voltak, tétováztak. Eddig mindig állva tanácskoztak. Mihelyt elhatározták, hogy leülnek, nyomban fontossá, szinte túlságosan fontossá vált, ki milyen helyet választ magának. Valójában azonban pontosan úgy folyt le a dolog, ahogyan előre meg lehetett volna jósolni. Smudge MacLeod jobb oldalára ült, White a baljára. MacLeoddal szemben Purcell foglalt helyet, Jones és Baker között. A fáklyák a két párt közé estek. A kör két sarkára Hunt és Johnson került. Hunt kivételével mindenki meghökkent azon, milyen pontosan fejezi ki ez az elhelyezkedés a tanácskozó testület jellegét. "És én vagyok Őfelsége ellenzéke – gondolta keserű gúnnyal Purcell. – Idáig jutottunk. Annak az eszeveszett Masonnek a hibájából itt tartunk máris."

A tahiti nők Purcell mögé ültek. Idegesen nevetgéltek, és állandóan össze-összesúgtak. A hat tahiti férfi állva maradt. Arra számítottak, hogy MacLeod őket is hellyel kínálja a két fáklya körül; amikor megértették, hogy kizárták őket a körből, arcuk meg sem rezzent, nem lehetett leolvasni róla sem csalódást, sem haragot, de óvatosan, tartózkodóan viselkedtek. Szemük a peritanikra szegeződött, s igyekeztek kitalálni, mi fog történni. A nyelvtanulásban nem mutatkoztak olyan tehetségesnek, mint a tahiti nők többsége; egyikük sem tudott elég jól angolul ahhoz, hogy követhette volna a vitát.

A tahiti férfiak tartózkodó viselkedése és az angolok hallgatása nem maradt hatás nélkül a nőkre. A nevetés elnémult. Feszült, ideges, majdnem ünnepélyes csönd borult arra a harminc emberre, akinek itt kellett élnie, együtt, mindhalálig, ezen a kicsiny szigeten.

MacLeod, hátát a fügefa léggyökerének támasztva, úgy ült, mint aki a kártyaasztalnál a bankot adja. Azt a kötéltekercset tartotta kezében, amellyel a matrózok kicsi híján felakasztották Masont. Még a hurkot sem oldották meg azóta. A csomó egyébként nem csúszkált, mert a kötél kissé nedves volt. Az a kátrányfolt, amelyen Purcell szeme megakadt, amikor Mason fölött ítélkeztek, most nem feketének, hanem fakónak, szürkésnek látszott. A két fáklya fénye felülről ömlött a skót arcára, keskeny homlokát kisimította, szemgödrét mély lyukká változtatta, és kiemelte hajlott orrát, amely olyan volt most, mint egy görbe penge. A mély csöndben feléje fordult minden szempár. Nagyon is tudatában volt annak, milyen helyet vívott ki magának a szigeten, biztos volt magában, biztos ékesszólása hatékony voltában is, de most hallgatott. Szürke szemét maga elé szegezte, csontvázszerű teste mozdulatlanul, mereven feszült a piszkos, fehér trikó alatt, s mint az ügyes színész, tovább fokozta közönsége feszült várakozását.

– Talán kezdhetnők! – szólalt meg Purcell élesen.

– Egy pillanat! – felelte MacLeod, és ünnepélyesen felemelte jobb kezét. – Előbb szeretnék valamit mondani. Uraim! – folytatta, mint aki úgy érzi, hogy a "fiúk", vagy "matrózok" nem megfelelő megszólítás ilyen komoly kérdés tárgyalásakor. – Eljött a pillanat, amikor megosztozunk az indián nőkön. Már jó ideje mondogatjuk, hogy megcsináljuk, és meg is kell tennünk, mert nem mehet tovább az a bujálkodás és bűnözés, ami a Blossom fedélzetén folyt. Nem mintha kifogásom volna a bűnözés ellen. Egészen jó dolog az, amíg fiatal az ember, és keservesen gürcöl. De most, hogy partra szálltunk, és mindenkinek megvan a maga kis házikója, most rendet kell csinálnunk, verje meg az isten! Mindenkinek legyen meg a törvényes élete párja. Másképpen azt se fogjuk tudni, kitől valók azok a kis srácok, akik a világra fognak jönni. És kire fogom hagyni a házamat, ha azt se tudom, melyik az én gyerekem?

Rövid szünetet tartott. "Hiába járta húsz évig a tengereket, mégis megmaradt skót parasztnak – gondolta magában Purcell. – Minden vagyona négy deszkafal egy puszta szigeten, de már azon töri a fejét, hogy a fiára hagyja..."

MacLeod most megint megszólalt, nagyon határozottan:

– Szóval megosztozunk az indián nőkön. Megmondom, mit javasolok én. Tegyük fel, hogy valamelyik kurvapecér nem ért egyet a javaslattal, és ugyanazt a nőt akarja, akit a szomszédja. Akkor szavazni fogunk, melyiké legyen a kettő közül. És úgy lesz, ahogy megszavazzuk! Ez a törvény!... Előfordulhat, hogy valamelyik srácnak nem tetszik a döntés, merthogy nem kapott kedvező szelet a vitorlája. Annak én azt mondom: "Fiú, a törvény – törvény. Fehér emberek ülnek itt együtt, amit az ő gyűlésük kimond, az törvény." Ha Mason inkább szárazdokkba vonul, semmint hogy ide vitorlázzék, ez az ő dolga. De a törvény törvény, még Masonre is vonatkozik, hiába tiszt. Nem akarjuk, hogy zűrök legyenek a szigeten. Ha előfordul, hogy valamelyik matróz kést fogna arra az istenverte jó keresztény strici bajtársára, hát az ne felejtse el, mit hoztunk törvénybe fenn a sziklafalon, miután a Mason ügyét letárgyaltuk!... Itt van ez a kötél, gondolom, nem kell mondanom többet. Itt van, ni. Nem mondom, a sodratai kicsit talán kikoptak már, de azért jó erős kenderkötél, és nem hiszem, hogy akad olyan fickó itt a szigeten, akinek ne bírná el a súlyát...

Elhallgatott. A tekercset bal kezébe fogta, jobbjával pedig a hurkot emelte a magasba, megmutatta, előbb jobbra, aztán balra, mint a pap, aki ereklyét tart a hivők elé, hogy imádják. Aztán elmosolyodott, vékony orra két oldalán még jobban beesett az arca, állkapcsának minden egyes izma élesen rajzolódott ki a bőre alatt, s keskeny ajka gúnyos mosolyra húzódott.

– Fiúk, ha valamelyik srácnak kedve van arra, hogy ezen az ablakocskán keresztül kukkantson be kicsit a mennyországba, az csak vegye elő a kését.

A kötelet térdére tette, mély, fekete szemgödrében harciasan villogott a szeme, száján néma vigyor ült, és végignézett hallgatóságán. Purcell Baker könyökének érintését érezte oldalán. Feléje fordult. Baker odahajolt hozzá, s a fülébe súgta: "Nem tetszik nekem ez a sok fenyegetőzés. Az a gyanúm, hogy valamit forral." Purcell rábólintott, de nem szólt semmit. Hunt háta mögött gyorsan, fojtott hangon tárgyaltak a tahiti férfiak, s Tetahiti hangosan megkérdezte a nőktől:

– Mit mond a Csontváz?

Omaata feltérdelt, úgy válaszolt:

– Azt mondja, hogy elosztják a nőket, és akinek nem tetszik a dolog, azt felakasztja.

– Folyton akasztani akar – mondta Tetahiti megvetően.

A tahiti férfiak megint összesúgtak, valamivel hangosabban, mint az előbb, de még mindig olyan halkan, hogy Purcell nem értette, mit beszélnek.

MacLeod felemelte a kezét, csöndet kért és várt. Ebben a pózban, ahogy a kezét felemelte, térdét maga alá húzta, törzsét szoborszerűen megfeszítette, a fáklyák világánál olyan volt, mint a varázsló, aki valami titkos szertartást végez. Mögötte sejlett sötét, magas falként az indiai fügefa tartóoszlopaival.

– Ide hallgassatok, fiúk! – szólalt meg MacLeod. – Elmondom, hogyan fogjuk csinálni. Smudge tud írni, mindenkinek a nevét felírta egy darab papírra. Először is megkérem Purcellt, ellenőrizze, nem maradt-e ki senki. Amikor ez megvan, összehajtjuk a papírokat, bedobjuk a Burt csákójába, és a legfiatalabb, tehát Jones, kihúzza őket. Az a srác, akinek a nevét kihúzzuk, azt mondja: "Fainát akarom, vagy Rahát, vagy Itihotát..." Ha senkinek sincs ellenvetése, megkapja, akit kér. De ha valamelyik másik fiú megszólal, és azt mondja: "Ellenzem!", akkor szavazni fogunk. Akié a többség, az kapja meg a lányt.

Purcell kiegyenesedett, és felháborodottan így szólt:

– Ezt az eljárást nem fogadom el. Gyalázatos gondolat! Azzal nem is törődik, hogy az illető nő beleegyezik-e?

MacLeod megvetően szipogott.

– Vigyen el az ördög, ha számítottam erre az ellenvetésre – mondta és körülnézett. – Az ember azt hinné, Purcell, hogy maga egyáltalában nem ismeri ezeket a fekete nőket. Az egyik férfi annyit számít nekik, akár a másik. Ahogy esik, úgy puffan. Láttuk a Blossom fedélzetén.

Többen nevettek. Purcell élesen vágott vissza:

– Ami a tahiti nők viselkedésére vonatkozó véleményét illeti, az áll jó néhányra Őfelsége igen tisztelt alattvalói közül is. A tahiti nők egymaguk nemigen tudtak volna erkölcstelenül viselkedni.

– Ez egészen más – jelentette ki fölényesen MacLeod.

– Nem látom be, miért volna más – felelte Purcell. – Igazán nem értem, milyen jogon követeli meg a nőktől azt az erényt, amellyel maga nem dicsekedhet. De nem ez a lényeg. Másról van itt szó. Amikor maga azt mondja, hogy rendnek kell lenni, ebben egyetértek magával. Viszont nem értek egyet azzal, hogy maga nem tartja szükségesnek a nők beleegyezését. Ez nem rend, hanem közönséges erőszak!

– Nevezze, aminek akarja! – felelte lekicsinylően MacLeod. – Engem ugyan nem érdekel szikrányit se. A házasságról megvan a magam véleménye, és még csak nem is én találtam ki, mit szól hozzá! Tegyük fel, hogy hazamentem volna a skót felföldre, ahelyett hogy itt rohadok, és találtam volna otthon egy lassie-t(lány, kislány), aki tetszik nekem. Elmentem volna a papájához, és azt mondtam volna neki: "Kedves uram, ez meg ez vagyok, ennyi a jövedelmem, hajlandó-e hozzám adni a lányát?" És ha az öreg erre a tenyerembe csap, nem hiszem, hogy a leányzó beleegyezését is ki kellene kérni. Nem bizony, uram! És nem hiszem, hogy a kislány valami nagyon húzódoznék! De nem ám! Végeredményben – a szája gunyoros mosolyra húzódott – én se vagyok más fából faragva, mint a többi férfi, legföljebb a csontjaim zörögnek kicsit, ha leülök. Viszont nyugodt lehet, jól kipárnázott kislányt választottam volna magamnak, nehogy megüssem a bordámat, ha véletlenül rá találok esni...

Az emberek nevettek. Amikor megint csönd lett, MacLeod folytatta mondókáját:

– Hát így valahogy történt volna a dolog nálunk odahaza, Skóciában, Purcell, és igazán nem látom be, hogy azért, mert arra vagyok ítélve, hogy itt éljek a Csendes-óceán kellős közepén, a vadak között, miért kellene térden állva kérnem egy istenverte néger tyúkot, hogy a kedvére tegyek?!

– Nem arról van szó, hogy a kedvére tegyen – vágott vissza Purcell ingerülten, mert kezdte kihozni sodrából MacLeod demagógiája –, hanem arról, beleegyezik-e a nő abba, hogy a maga felesége legyen!

Az öreg Johnson felemelte a kezét, mintegy engedélyt kérve a felszólalásra, nyugtalanul vizsgálta saját orra hegyét, aztán repedtfazék-hangon megszólalt:

– Ha megengedi, hadd...

MacLeod felé pislantott, ijedten, mint a rajtakapott kiskutya, és nyomban folytatta:

– Engedje meg, Purcell. Mondjuk, azt mondom: "Horoát akarom!", és Horoa nem akarja. Aztán azt mondom: "Taiatát akarom!", és Taiata sem akarja. Azt mondom: "Vaát akarom", és Vaa se akarja. Vagyis hogy felsorolom egymás után valamennyit, és egyik se akarja...

Felemelte szemét, Purcellre nézett, és ijedten azt mondta:

– Vagyis az a vége, hogy nekem nem jut nő.

– Higgye el nekem – mondta Purcell –, még mindig jobb, ha az embernek nincs felesége, mintha olyan nő a felesége, aki nem egyezett bele.

– Nem tudom... Nem tudom... – hajtogatta Johnson, kételkedőn csóválta a fejét, és a szakálla közt pirosló pattanásokat piszkálta. – Ha egy nő rossz, akkor nagyon rossz, mindenütt az, kívül-belül egyforma. De ha jó!... Uramisten, akkor édes, akár a méz.

Körülötte nevettek. Johnson elhallgatott, csodálkozva és ijedten nézett szét, és így szólt:

– Csak azt akarom mondani...

– Csak mit akarsz mondani? – vigyorgott Smudge.

MacLeod oldalba bökte a könyökével.

– Hagyd már beszélni! Mit piszkálod örökösen?

Johnson hálásan pillantott a skótra, s Purcell agyában egyszerre világosság támadt: értette már, hogyan osztja meg a szerepeket Smudge és MacLeod. Az egyik örökösen gyötri az öreget, a másik "megvédi". Johnson pedig, félig félelemből, félig hálából, még jobban ragaszkodik hozzájuk.

– Csak azt akarom mondani... – szólalt meg ismét, a MacLeod megjegyzéséből bátorságot merítve Johnson.

Igyekezett önérzetesen kihúzni magát, ami meglehetősen szánalmasan sikerült, s mint aki megszokta, hogy tiszteletteljesen hallgatják szavait, komolyan kijelentette:

– Amikor az előbb beszélt, Purcell, alaposan meggondoltam a dolgot. Itt van ez a beleegyezés-história. Hát szóval, ami a beleegyezést illeti, nem vagyok a maga véleményén. Nem bizony. A beleegyezés nem az, aminek maga gondolja, Purcell. Itt van például az én feleségem. Ő aztán beleegyezett, de ettől egy csöppet se lett jobb az egész.

Néhányan nevettek még, aztán MacLeod megkérdezte:

– Kér még szót valaki?

Csönd lett. MacLeod végignézett a jelenlevőkön.

– Ha senkinek sincs mondanivalója, javaslom, hogy térjünk rá a szavazásra. Ki van amellett, hogy kikérjük a fekete nők beleegyezését?

– Tegye fel talán úgy a kérdést, hogy ki van ellene – szólt közbe Purcell.

MacLeod ránézett, megrántotta hegyes vállát, és így szólt:

– Ki az, aki ellenzi, hogy az indián nők beleegyezését kérjük?

Felemelte a kezét. Hunt nyomban követte a példáját, utána, ebben a sorrendben, Smudge, White és Johnson is.

– Öt szavazat a nyolcból – állapította meg MacLeod. – Purcell javaslata elvetve.

Rövid szünet után Purcell szólalt meg:

– Huntnak igazán nem kell attól tartania, hogy Omaata visszautasítja. Kíváncsi vagyok, miért szavaz mégis maguk mellett.

– Kérdezze meg tőle – felelte nyersen MacLeod.

Purcell mereven ránézett, de nem szólt egy szót sem többet.

– Smudge, add oda a csákót Purcellnek!

Smudge felkelt, keresztülment a két fáklya közötti térségen, és átnyújtotta a kalapot Purcellnek. Burt halála után a matrózok megosztoztak a holmijain. Kalapja Smudge-nak jutott. Álmában sem gondolhatott ugyan arra, hogy valaha a fejére veszi, olyan bő volt neki, de azért diadaljelként kiakasztotta kunyhója falára, és szitkok valóságos áradatát zúdította rá, valahányszor felrémlett benne a Burt zsarnoki rémuralma és a tulajdon gyávasága.

Mialatt Purcell egymás után kivette a csákóból a papírdarabkákat a fáklyák világossága felé tartva, hogy el tudja olvasni a neveket, majd négyrét hajtogatta mindegyiket, a feszültség kissé feloldódott, s az emberek beszélgetni kezdtek egymással. A tahiti férfiak, akik eddig Hunt háta mögött álldogáltak, most leültek, s nagyon halkan megbeszélték az imént látottakat. Omaata is odament hozzájuk, s Purcell meghallotta, hogy a férfiak tőle tudakolják a szavazás értelmét. Hunt apró, fakó szeme a semmibe meredt, úgy dúdolgatott magában. Nagy erőfeszítéseket tett, hogy kövesse a vitát, ám a kísérlet nem járt eredménnyel, és most, hogy senki som beszélt, határozottan megkönnyebbült. Hatalmas öklét vastag combjára támasztotta, le nem vette volna szemét Omaatáról, s türelmesen várta, hogy visszaüljön melléje. A Purcell háta mögött ülő tahiti nők megint nevetgélni és sugdolózni kezdtek. Nagyon jól tudták, mit jelent a szavazás, és csúfolódtak a peritanik szándékán, akik nagyralátón maguk akarnak választani a vahinék közül, ahelyett, hogy a vahinék választanák őket, ahogy ez szokás, amióta világ a világ.

Purcell, miközben a papírszeletkéket ellenőrizte, szeme sarkából figyelte az ellentábort is. Smudge halkan, suttogva, hosszú tanácskozásba kezdett MacLeoddal, s ez utóbbi szemlátomást nem értett egyet vele. White nem vett részt a beszélgetésben. Egy ízben felállt, és megigazította az egyik lekókadó fáklyát. Purcell egyetlenegyszer kapta csak rajta azon, hogy nyugtalan pillantást vet a nők felé. Tőle jobbra az öreg Johnson ideges, szaggatott mozdulatokkal dörzsölte a szakálla közt kiütköző sötétpiros foltokat. Bár a szavazás eredménye biztosította, hogy nem kell egyedül visszatérnie kunyhójába, még mindig nem volt egészen nyugodt.

Baker Purcellhez hajolt, és a fülébe súgta:

– Megdolgozták Johnsont, és bedumálták Huntnak, hogy mit kell csinálnia.

Purcell rábólintott, Baker pedig remegő hangon folytatta:

– MacLeod ellenzi majd, ha Avapuhit választom, és a szavazás az ő javára fog dönteni.

Purcell Baker felé fordította fejét, s figyelmesen a walesi fiú napbarnított, finom vonású arcába nézett, amely alig háromujjnyira volt az övétől. Baker tekintete csupa szorongás volt. "Tényleg szereti Avapuhit" – gondolta Purcell.

– Megnézem ezeket a papírszeleteket – mondta neki. – Közben menjen oda Avapuhihoz, és mondja meg neki, hogy tűnjék el a bozótban, ha maga felemeli jobb kezét. És maradjon is ott. Maga pedig, ha a szavazás MacLeod javára dönt, válassza magának Horoát.

– Miért Horoát? – kérdezte bizalmatlanul Baker.

– Majd megmagyarázom.

Baker habozott, aztán, mintha megértette volna, felkelt. Purcell el sem fordította a fejét, áttette a papírszeleteket bal kezébe, egyenként kinyitotta, megint összehajtotta, és visszatette őket a kalapba.

Alig fejezte ezt be, amikor Baker visszatért, és leült mellé a földre. Vele szemben MacLeod még mindig suttogva, de egyre hevesebben vitatkozott Smudge-dzsal. Baker odasúgta neki:

– Tegye le a jobb kezét a földre. Szeretnék átadni önnek valamit.

Purcell teljesítette kérését, s egy hideg, kemény tárgyat érzett tenyere alatt. Összecsukta kezét. A Baker kése volt benne.

– Tartsa magánál. Félek, hogy elvesztem a fejem.

Purcell zsebre vágta ökölbe szorított kezét.

– No, gyerünk! – szólalt meg fennhangon MacLeod. Mindkét kezét felemelte. Lassan csönd lett.

– Kilenc cédulát számoltam meg és ellenőriztem – jelentette Purcell. – A kilenc angol férfi neve áll rajtuk. Nem látom azonban a tahiti férfiak nevére kiállított cédulákat. Ebből arra kell következtetnem, hogy ki akarják zárni őket az osztozkodásból.

– A következtetés nagyon helyes – felelte szokott elnyújtott hangján MacLeod.

– Ez igazságtalanság – folytatta igen határozott hangon Purcell. – Ezzel az eljárással súlyosan megsértenék a tahitiakat. Éppen úgy joguk van asszonyt választani maguknak, mint nekünk.

MacLeod egymás után Smudge-ra, White-ra és Johnsonra nézett, sokatmondóan és diadalmaskodón, mint aki tanúul hívja őket: íme, megint valóra vált egyik jóslata. Aztán Purcell felé bökött hegyes állával, fakó szempillája lejjebb ereszkedett, és mélységes megvetéssel így szólt:

– Magától már ez se lep meg, Purcell, hiszen tudjuk, maga sülve-főve együtt van ezekkel a feketékkel. Az isten akárhová tegyen, ha láttam életemben fehér embert, aki ilyen jóban van a vademberekkel! Folyton köztük ténfereg, nyalja-falja őket, vagy azok magát! Ölelgeti, megcsókolgatja, megtapogatja őket, kelleti magát, férfiakkal, nőkkel, mindegy. Fura egy gusztusa van!

Smudge röhögött, Johnson elmosolyodott, de zavartan azonnal el is fordult, mintha MacLeod felé tüntetni akarna a mosolyával, Purcell előtt pedig titkolni szeretné. "A szarházi!" – morogta foga között Baker. A kis Jones megérintette Purcell könyökét, és halkan megkérdezte: "Seggbe rúgjam?" Purcell nem válaszolt. Szép vonású, szőke, szigorú kifejezésű feje mintha márványból lett volna. Rövid szünet után a levegőbe nézett MacLeod feje fölött, és nyugodt hangon ennyit mondott csak:

– Gondolom, vannak még más érvei is.

Baker csodálattal nézte. Purcell a megvetésre megvetéssel válaszolt, amellett játszva verte ezen a téren MacLeodot. Az ő megvetése fölényes volt: nem érzett ki belőle az a szándék, hogy megsértse ellenfelét.

– Nohát, ha éppen tudni akarja, Purcell – felelte MacLeod –, igenis vannak más érveim is, és elhiheti, nyomnak valamit a latban. Csak várjon egy kicsit, majd mindjárt bedobom őket! Talán vannak ezen a szigeten olyan szerencsétlen flótások, akik még nem vették észre, hogy tizenöten vagyunk férfiak, angolok meg feketék együtt, nő viszont csak tizenkettő van... No már most, tegyük fel, belerakunk minden nevet a csákóba. Mi lesz az eredmény? Az, hogy az utoljára kihúzott három fickónak már nem jut nő.

Gúnyos pillantása körbejárt az embereken.

– Lehet, hogy ez a három ember fekete lesz... De meglehet az is, hogy fehér. No már most, nekem egy csöppet se tetszenék, ha fehérek volnának az illetők. Mit szól hozzá, Purcell? Jobb szeretem, ha a maga kedvencei maradnak nő nélkül, mintha Smudgenak, White-nak, vagy Jonesnak nem jut...

– Miattam sose fáradj! – szólt közbe a kis Jones, és kifeszítette a vállát. – Én majd csak segítek magamon!

– Ide hallgasson, MacLeod! – szólalt meg Purcell, és előrehajolt. – Mi ketten nemigen szoktunk egy véleményen lenni, de higgye el, hogy most az egyszer komoly dologról van szó. Gondolja meg, mi történik majd, ha a tahiti férfiak magukra maradnak itt a fügefa alatt azzal a három nővel, akiket maguk meghagynak nekik.

– Ugyan mi? – kérdezte MacLeod. – Három nő hat férfinak, nem is olyan rossz arány. Mindenkinek jut egy fél asszony. Ez egész tűrhető, két férfira egy nő. Nekem, isten bizony, nem jutott mindig ennyi.

– Értse meg, hogy mérhetetlenül fel lesznek háborodva, és...

– Majd megbékélnek – vágott a szavába MacLeod. – Megjegyzem, Purcell, nekem nincs semmi kifogásom ellenük. Nem mondom, én nem tölteném azzal az időmet, hogy nyalom-falom őket, de nincsen velük semmi bajom. Hanem ha aközött kell választanom, hogy ők-e, vagy mi, akkor azt mondom, hogy mi. Először mi!

– Ellentmondásba keveredik.

– Hogyhogy? – kérdezte MacLeod felegyenesedve. Ez a megjegyzés elevenérc tapintott: csökönyös skót logikáját vonta kétségbe.

– Maga nem akarta, hogy a tiszteknek előjogaik legyenek itt a szigeten a matrózokkal szemben, most pedig előjogokat biztosít az angoloknak a tahitiakkal szemben!

– Én senkinek se biztosítok előjogokat – felelte MacLeod, a szavakat elnyújtva –, de azt megmondom magának, Purcell, hogy van bizonyos sorrend abban, ahogy az embereket nézem. Akire elsősorban gondolok, akár a nap süt, akár vihar van, szóval az egyes szám nálam James Finchley MacLeod, az én tulajdon kedves mamám legkedvesebb fiacskája. Utána a haverokra gondolok, őutánuk a Blossom többi embereire. És csak azok után jönnek a feketék.

– Nagyon önző álláspont ez! – jelentette ki Purcell felháborodva. – Amellett súlyos következményei lesznek, higgye el!

– Akár lesznek, akár nem, ez az én álláspontom! – felelte MacLeod. Kezét összekulcsolta a térdén, s halálfejszerű arca, amely még beesettebbnek látszott a fáklyafényben, hangtalan vigyorra húzódott. – Ami pedig az önzést illeti, abban igaza van, Purcell. Nem félek én senkitől. És ezek a fiúkák se! – Sovány karja körbejárt, s egész hallgatóságát összefogta. – Ők is önzők! Önző kis fickók mind. És ezek az önző fickók szépen le fogják szavazni a maga indítványát, Purcell.

Rövid szünet után, még mindig mosolyogva, megkérdezte:

– Van még valakinek mondanivalója?

És szinte szünetet sem tartva folytatta:

– Akkor szavazunk. Ki van ellene?

Felemelte kezét. Hunt nyomban követte példáját, utána Smudge, végül pedig Johnson. White meg sem moccant. Az emberek meghökkentek. MacLeod, anélkül, hogy a kezét leeresztette volna, balra fordította fejét, és a meszticre nézett.

White keskeny, alig látható, fekete szeme rezzenés nélkül állta a tekintetét. Aztán lassan, sietség nélkül elfordult, és maga elé nézett.

– Tartózkodom a szavazástól – mondta éneklő hangon, csöndesen.

– Tartózkodol? – kérdezte MacLeod fojtott dühvel. Jobb keze még mindig a levegőben volt, apró szeme villogott.

– Figyelmeztetem – szólt közbe élesen Purcell –, hogy nincsen joga befolyásolni a gyűlés tagjait, White-ot éppoly kevéssé, mint Huntot vagy Johnsont.

– Nem befolyásolok én senkit! – csattant fel tiltakozva MacLeod hangja.

White tartózkodása ellenére is ő maradt felül. Négy szavazata volt a Purcell három szavazatával szemben. Hanem a White tartózkodása mégiscsak nyugtalanította. Nem volt már biztos az embereiben.

Visszafogta hangját, de még mindig White arcába nézett.

– Nem vagyok egy véleményen veled – mondta White éneklő hangsúllyal.

Arca nyugodt volt, sima, karját illedelmesen összefonta a mellén, udvarias hangjában pedig szelíd, de hajthatatlan makacsság érzett.

– Akkor mellettem kellett volna szavaznia – jegyezte meg Purcell. White hallgatott. Amit gondolt, elmondta. Nem volt több mondanivalója.

– Hát ez elég nagy meglepetés... – mondta Baker, Purcell felé hajolva.

– Nem is olyan nagy – súgta vissza Purcell.

– Négy szavazat ellene – állapította meg rövid szünet után MacLeod. – Egy tartózkodás. Purcell indítványát elvetettük.

De látszott rajta, hogy White tartózkodása kedvét szegte.

– Purcell, adja már oda a csákót Jonesnak! – mondta bosszúsan. – Ideje elkezdenünk, ha nem akarunk itt ülni egész éjszaka.

Jones letérdelt, majd törökösen leült, és csupasz lába szárára tette a kalapot. Ő volt az egyedüli az angolok között, aki pareut viselt, s ami igaz, az igaz: ő volt az egyetlen, akinek a testalkata, bár méretre kisebb volt, állta az összehasonlítást a tahitiakkal. Jimmy után ő volt a hajón a legfiatalabb: alig töltötte be tizenhetedik évét; felsőteste karcsú volt, finom vonalú, de erőteljes, szőke haját egészen rövidre nyírta. Szeplős, rövid orra kicsit fitos volt, majdnem egészen szőrtelen álla pedig rövid, mintha még nem nőtt volna meg teljesen. Porcelánkék, őszinte tekintetű szeme a hajósinaséra emlékeztetett, de Jones férfiasabb és kihívóbb volt, mint Jimmy. Tudta magáról, hogy milyen erős, s mellén majdnem mindig megfeszítette az izmokat, talán tetszelgésből, talán hogy még domborúbbak legyenek.

– No, mi lesz? – szólt MacLeod. – Hajlandó vagy nekilátni?!

Jones bal kezével combjára szorította a kalapot, a jobbal pedig a benne levő papírdarabokat kevergette. Nagyon izgatott volt, nem mert belefogni a sorsolásba, mert attól félt, hogy a legelső angol, akinek a nevét kihúzza, Amureiát találja választani. Amikor a Blossom kikötött Tahitiban a lázadás után Jones Amureia karjai között ismerte meg először a szerelmet. A leány alig volt tizenhat éves, és Jones nem maradt hozzá hű sem Tahitin, sem utána a hajón. De amikor már betelt a hódítás új örömével, visszatért Amureiához. S amióta partra szálltak a szigeten, mindenfelé együtt lehetett látni őket, amint ünnepélyesen, kéz a kézben sétáltak valamelyik ösvényen.

– No, rajta, mire vár? – súgta oda neki Purcell.

– Be vagyok gyulladva – felelte Jones. – Állatian be vagyok gyulladva, hogy leütik a kezemről Amureiát!

– Ugyan, kezdje már – mondta mosolyogva Purcell. – Fogadok egy shillingbe, hogy a magáé lesz.

Zsebébe nyúlt, előkotort egy átlyukasztott egyshillingest, s a földre hajította, saját maga és Jones közé. Jones a pénzdarabra meredt. Láthatólag nagy hatást tett rá.

– Csináld már! – szólt oda neki Purcell másik oldaláról Baker; fél kezével a földre támaszkodott, s előrehajolt, hogy jobban lássa sógorát.

Jones kivette az egyik papírdarabot, kinyitotta, a fáklya világossága felé fordította, s elolvasta, mi áll rajta. Kinyitotta a száját, majd megint becsukta, nagyot nyelt, alig tudott szóhoz jutni. Végül kinyögte:

– Jones...

Olyan bámész arcot vágott, úgy elképedt, mert a saját nevét húzta ki, hogy Hunt kivételével mindenki elnevette magát.

Jones hátrahúzta vállát, és megfeszítette mellén az izmokat, mintegy jelezve: nem tűri, hogy kinevessék. De harcias külseje mögött nagy-nagy szorongás húzódott meg. Olyan izgatott volt, hogy megint csak nem tudott szóhoz jutni.

– No, mi lesz? – szólt újból MacLeod. – Leszel szíves még ma nyilatkozni? Ide hallgass, fiú, te vagy az első, tizenkét nő között válogathatsz, de azért igyekezzél egy kicsit, gondold meg gyorsan.

– Amureia – szólt Jones.

Kisfiús orra fölött összehúzódott a szemöldöke. Nyugtalanul tekintett körül, nem akarja-e valaki elvitatni tőle választottját...

– Nincs ellenvetés? – kérdezte MacLeod, és meglóbálta a kötél végét, mint valami fütyköst. Hátravetette, egy-két pillanatot várt, aztán jó erősen a földre ütött vele, két lába közé.

– A tied!

– Amureia! – szólalt meg fojtott hangon Jones, és hátrafordult. Amureia nyomban jelentkezett, belépett a fénykörbe, mosolyogva letérdelt Jones mellé, s megfogta kezét. A karcsú, csinos lány arcában volt valami gyermeteg kifejezés, és ettől hasonlított tanéjára. Jones izmai hirtelen elernyedtek, hosszan, mélyen fellélegzett, félig füttyentve, félig sóhajtva. Válla előrecsuklott, melle beesett, fejét vállára hajtotta, s csodálattal nézte Amureiát. Itt van mellette. Az övé. Az öröm szinte a magasba röpítette. Érezte, hogy kettőjük előtt ott az egész élet, s ennek az életnek soha nem lesz vége.

– Talán volnál szíves elengedni az indián babád kezét, és folytatni a sorshúzást! – vetette oda epésen Smudge.

Jones kivette a kalapból a második papírszeletet.

– Hunt! – hirdette ki harsányan.

Hunt abbahagyta a dúdolást, elmordult, felkapta fejét, és apró, vizenyős szemét csodálkozva szegezte Jonesra, a kalapra, és a Jones kezében levő papírdarabra. Utána MacLeodra pillantott, nyugtalanul, mintha segítségül hívná.

– Rajtad a sor. Te a feleséged választod – mondta neki MacLeod.

– Milyen feleséget?

– A tiédet, Omaatát.

Hunt mintha elgondolkodott volna, majd megkérdezte:

– És miért válasszam őt?

– Hogy a tiéd legyen.

– Úgyis az enyém – jelentette ki Hunt, lapos képét előretolva, s összeszorítva térdén nyugvó két hatalmas öklét.

– Hát persze hogy a tiéd. Csak annyit mondasz, hogy "Omaata", és ideül melléd.

Hunt bizalmatlanul bámult rá.

– Miért mondtad, hogy "választod"?

– Tizenegy nő van. Választhatsz a tizenegy nő közül.

– Fütyülök a tizenegy nőre – mordult fel Hunt, s olyan mozdulatot tett, mintha kisöpörné őket a maga világából. – Omaata az enyém.

– Azért kell azt mondanod, hogy "Omaatát akarom", és Omaata a tiéd.

– Miért, most nem az enyém?! – kérdezte Hunt, és fenyegető pillantást vetett MacLeodra.

– Dehogyisnem, a tiéd. Hallgass rám, tedd azt, amit mondok. Azt mondod, hogy "Omaata", Omaata leül melléd és kész.

– Miért mondjam azt, hogy "Omaata"?

– Úristen! – kiáltott fel MacLeod, és mind a két kezével a fejéhez kapott.

Purcell maró gúnnyal jegyezte meg:

– Nem mesélné el nekem, MacLeod, hogyan éri el, hogy Hunt mindig maga mellett szavazzon? Azt hiszem, sok idejébe kerül a dolog!

MacLeod dühös pillantást vetett rá, de egy szót sem szólt.

– Fejezzük már be! – szólt közbe idegesen Baker. – Javaslom, hogy Purcell szóljon Omaatának, üljön le Hunt mellé, és ezzel tekintsük elintézettnek az ügyet.

MacLeod beleegyezően bólintott, Purcell pedig lefordította a felszólítást. Abban a pillanatban kivált a félhomályból a háta mögött Omaata hatalmas alakja, Purcell csodálkozva fordult hátra. Azt hitte, az asszony még mindig ott van, a tahiti férfiak csoportjában. Ülő helyzetéből még óriásibbnak látta Omaatát, mint máskor. Amikor az asszony elhaladt közte és Baker között, hogy belépjen a körbe, megdöbbenéssel állapította meg, milyen hihetetlenül vastag a combja, Omaata megállt egy pillanatra a fáklya mellett, mert a fény elvakította, és Zsonóját kereste tekintetével. Háttal állt Purcellnek, árnyékot vetett rá, a tűz kiemelte roppant méretű teste körvonalait, és sötét válla, amelyen visszfények villogtak, egy pillanatra olyan volt, mint a sima, fekete márvány.

Leült Hunt mellé, és mély, turbékoló hangja valóságos szóáradatot zúdított rá, a kettőjük érthetetlen nyelvén. Hunt szelíden morgott, ez volt a válasza.

– Dorombol – jegyezte meg halkan Jones.

Purcell elmosolyodott. Baker szép metszésű barna arca azonban feszült maradt. Szeme beesettnek látszott, alsó ajka idegesen meg-megrándult.

Még mindig csönd volt. MacLeod és Smudge halkan tárgyalt egymással, mintha csak hirtelen fellángolt volna közöttük az a vita, amely néhány perccel korábban kirobbanni látszott közöttük. Jones várt a harmadik papírszelet kihúzásával, amíg be nem fejezik.

Purcell kissé megborzongott. Mint MacLeod kivételével valamennyien, ő is meztelen volt derékig, s most erősebb, sósabb, hűvösebb lett a szél. A fáklyák fénye mintha hirtelen elhalványult volna. Felkelt a forró égövi hold. Óriási nagy volt, s fénye olyan erős, mintha hajnalodnék. Egyszerre megvilágította a tisztást, MacLeod háta mögött kivált a homályból az indiai fügefa lombos útvesztője, sötét és világos foltok bukkantak fel, s a sátor titokzatos mélységeit még jobban kiemelte a léggyökerek távolodó oszlopsora. Purcell hátrafordult, rámosolygott Ivoára, azután végigtekintett a többi nőkön. Rajtuk is elömlött a tündéri fény, foguk és szemük fehérje villogott hajuk sötét foltja alatt. Türelmesen várakoztak. Purcell lenyűgözőnek érezte azt az elpusztíthatatlan életerőt, amely szelíd arcukról, fennhéjázást nem ismerő testükből áradt. Serlegre emlékeztető kerekded formájukkal az új élet hordozói lesznek. Csak hadonásszanak puskájukkal a peritanik, lóbálják a kötelet, vitatkozzanak és "válasszanak". Milyen jelentéktelen, milyen értelmetlen az egész. Mi volna a sziget a nők nélkül? Börtön! "És belőlünk mi maradna néhány évtized múlva? – gondolta Purcell. – Egy halom porladó csontváz."

– Adamo! – szólalt meg most ingerkedve Ivoa, és sokatmondó mozdulattal emelte mindkét kezét melléhez. – Biztos vagy benne, hogy engem akarsz választani?

– Biztos – felelte mosolyogva Purcell. – Téged. Csakis téged. Örökre téged.

– Elaludtál, gyerek? – szólalt meg most MacLeod, a szavakat elnyújtva.

Purcell visszafordult. Jonesra pillantott, aki kihúzta kezét Amureia kezéből, s a kalapba nyúlt.

– Mason! – kiáltott csengő hangon. Purcell felemelte kezét.

– Levelet hoztam tőle.

Előhúzta zsebéből a levelet, és a világosság felé tartotta. Le volt pecsételve, a viaszpecséten Mason nevének kezdőbetűi álltak; apró betűs, gondosan, olvashatóan írt címzése pedig a következőképpen szólt:

 

Adam Briton Purcell hadnagy úrnak, a Blossom első tisztjének,

Szárazföldön, a nyugati hosszúság 130° 24° és a déli szélesség 25° 2' fokán.

 

Feltörte a pecsétet, kibontotta a levelet, és felolvasta:

 

Purcell úr, gondoskodjék róla, hogy nekem is juttassanak egy nőt, aki főzni tud rám, s rendben tartja ruháimat és fehérneműmet.

Richard Hesley Mason kapitány, a Blossom parancsnoka

 

Purcell a levélre bámult. Nem akart hinni a szemének: Mason mégiscsak nőt akar.

Eszébe jutott, hogyan ült a Blossom parancsnoki fülkéjében, amikor elindultak Tahitiból. Rákvörös volt, égnek emelte karját. Micsoda felháborodással utasította vissza azt az indítványt, hogy hozzanak magukkal még három nőt! "Már amúgy is túlságosan sok nőt viszünk magunkkal, Purcell úr! Engem különben cseppet sem érdekelnek! Ha csak a magam kényelmére vagyok tekintettel, egyetlenegyet sem viszek magammal!" És lám, most "tekintettel van a maga kényelmére", és bejelenti, hogy igényt tart egy nőre...

Abban a pillanatban, amikor gondolatai során idáig ért, megszólalt MacLeod:

– Nem feleséget akar az öreg, hanem takarítónőt!

Itt-ott nevetés támadt, a matrózok megjegyzéseket tettek Mason valószínű frigiditására, nagyon mulatságosnak találták ezt a témát, és jó öt percig tárgyaltak róla.

MacLeod felemelte kezét, hogy véget vessen a tréfálkozásnak, és így szólt:

– Meg akarom mutatni, hogy jó gyerek vagyok. Nem fogom az öreget arra kényszeríteni, hogy maga mossa a gatyáját. Akkor se, ha le akart durrantani.

Körülnézett; éles orra majdnem keskeny ajkáig ért.

– Ha nem kerül neki semmibe, milyen nagylelkű! – jegyezte meg félhangosan Baker.

MacLeod úgy tett, mintha nem hallotta volna. Folytatta mondókáját:

– Javasolom, adjuk neki Vaát, ha senki nem tart rá igényt.

Senki sem mozdult. MacLeod a földre csapott a kötél végével, és felkérte Purcellt, fordítsa le a határozatot.

Az erős, de nem valami szép Vaa felkelt. Odament a körhöz, és jó erősen megvetette parasztasszonyéra emlékeztető vaskos lábát. Széles talpa, összezsugorodó lábujjai mintha belekapaszkodtak volna a talajba. Erős kezét hátratette, és udvariasan kijelentette: megtiszteltetés számára, hogy a nagy csónak főnöke lesz a tanéja. A tahiti nők nevettek, és Itia odakiáltott neki:

– Hé, Vaa, hé! Nagyon hideg ám a te tanéd!

Vaa széles, parasztos arcán mosoly suhant át. Azt felelte:

– Majd én megmelegítem!

S nyomban el is indult a falu felé, hogy úgy tegyen, ahogyan mondotta.

Jones újabb papírszeletet húzott ki, s erőteljes hangon kiáltotta:

– Johnson.

Johnson összerezzent, lesütötte szemét, és az orra hegyén levő szemölcsre bámult. Jobb keze fejével ritkás szakállát dörzsölte. Aztán kinyújtotta keresztbe rakott lábát, fél térdre támaszkodott, majd felkelt, fürgébben, semmint ilyen idős embertől várni lehetett. Topogott, hol az egyik, hol a másik lábára nehezedett, lopva jobbra-balra sandított, s egyre a szakállát dörzsölte. Teste nagyon sovány volt ugyan, de hasa kiállt, kemény volt, kerek és püffedt, egészen gyomra magasságáig, ahol igyekezett észrevétlenül beleolvadni törzsébe. Emiatt a domborulat miatt Johnsonnak nagyon előre kellett nyújtania a nyakát, ha megpróbálta kihúzni magát. Ám karja már réges-rég lemondott arról a reményről, hogy vállával egy síkban maradjon. Ez az előrecsüggő kar összesodort hajókötélre emlékeztetett, olyan sovány volt. Belső oldala apró fekete pöttyökkel volt telehintve, s kiálló, vastag, kék erek csíkjai húzódtak végig rajtuk.

Bizalmatlanul, félénken nézett körül, mintha attól tartana, hogy a neve említése után támadt csönd valamilyen kelepcét rejt. Réges-rég elhatározta már magában, kit fog választani, de most habozott, megmondja-e. Nem volt biztos benne, nem tesz-e ellenvetést valaki, s attól tartott, hogy a kérdéses nő a gyűlés kedvező határozata ellenére is visszautasítja. Tekintete, még mindig lopva, ide-oda járt MacLeod és Purcell között, mintha felváltva kérné a többség és a kisebbség támogatását. Aztán a nők csoportja felé sandított. Ráncos szemhéja szakadatlanul verdesett, mintha leplezni próbálná, kire szegezi tekintetét. Kivörösödött szeme a félelem és a sóvárgás különös keverékét tükrözte. Olyan volt, mint a rossz gyerek, aki egy pennyt lopott, markában szorongatja, s a cukrászda kirakata előtt az üvegen keresztül bámulja a kiválasztott süteményt, és sem arra nem tudja elszánni magát, hogy belépjen az üzletbe, sem arra, hogy elmenjen.

– No, mi lesz? – csattant fel hirtelen MacLeod hangja.

Johnson félénk szemét feléje fordította, abbahagyta szakálla dörzsölését, s anélkül, hogy bárkire nézett volna, vékony, magas hangon azt mondta:

– Taiata.

Szerényen választott: Taiata volt a legkevésbé csinos és a legidősebb a tahiti nők között.

– Van ellenvetés? – kérdezte MacLeod, s felemelte feje fölé a kötél végét.

Johnson jóformán be sem várta, hogy a földre üssön vele, felkapta fejét, és izgalomtól reszkető hangon szólította választottját: – Taiata!...

A tahiti nők összesúgtak, de senki sem állt fel, senki sem válaszolt a hívó szóra. Johnson ajka remegni kezdett. Felemelte karját, jobb keze hüvelykujját bal keze hüvelyk– és mutatóujja közé fogta, és lassú, gépies mozdulatokkal dörzsölni kezdte. "Mindjárt sírva fakad" – gondolta Purcell.

– Taiata! – ismételte meg a felszólítást jó hangosan MacLeod. A nők csoportja egy pillanatra elnémult, majd megint sugdolózni kezdtek. Taiata felállt. Az alacsony, vaskos, kicsit görbe lábú nő lassú léptekkel, kicsit ringatózva tartott a kör felé. Duzzadt szemhéja eltakarta szemét, s arcán, amelyet hirtelen megvilágított a fáklyák fénye, zárkózott és zsémbes kifejezés ült. Johnson halkan, vékony hangon felnevetett, és választottja elé indult. Megfogta kezét, és egy helyben állva amolyan tánclépésfélét próbált. Nevetséges volt a jelenet, de olyan szánalmas, hogy senkinek sem jutott eszébe nevetni. Leült, Taiata azonban, mihelyt helyet foglalt mellette, nyersen kirántotta kezét a Johnsonéból, és hidegen, visszautasítóan nézett rá. Apró szeme egészen eltűnt dagadt szemhéja között.

– Szegény Johnson – jegyezte meg Purcell halkan.

De nem kapott választ. Jones Amureiára nézett, Baker pedig sápadt arccal, fogát összeszorítva, maga elé meredt.

– Jones! – szólt rá a matrózra szigorúan MacLeod.

Láthatóan ideges és nyugtalan volt ő is. Jones elengedte Amureia kezét, és újabb papírdarabkát húzott ki a csákóból.

– White! – kiáltotta olyan hangosan, mintha White legalábbis a tisztás túlsó végén lett volna.

White nem mozdult, arca sem rezzent. Nem szólalt meg mindjárt. Törökösen ült, két nyitott tenyere szép csendesen feküdt a térdén. Még mindig nem mozdult, csak jobb keze mutató– és nagyujjával dobolt a nadrágján. Másik három tömpe, rövid, lapos végű ujját könnyedén felemelte, mintha zongora billentyűin akarna skálázni. Két-három másodperc telt el így.

– Itia – mondta aztán csöndesen White.

A nők között erre nagy izgalom támadt, a suttogó viták most nyilván szenvedélyesebbek voltak, mint az előző alkalmakkor. Purcell hátrafordult. Itia térdelt, és szemét lesütve, ajkát összeszorítva rázta fejét. Itihota, tőle jobbra, vállára tette kezét. A másik oldalról Raha és Tumata biztatta. Itihota ezt mondta: "Fogadd el. Nem rossz ember. Nem fog megverni." "Nem akarom, nem, nem!" felelte Itia.

– Itia! – kiáltott rá harsányan MacLeod.

Itia felkelt, odalépett a körhöz, és megállt Amureia és Johnson között, MacLeoddal szemben. Szeme szikrázott.

– Ide hallgass, peritani Csontváz! – szólalt meg, és haragosan nézett a skótra. – Égni kellene az arcodnak, amiért így cselekszel, ahogyan cselekszel. Mi értelme olyan nőt választani, aki nem választott téged?

Úgy beszélt, mintha nem White, hanem MacLeod választotta volna asszonyának. Hangosan folytatta:

– Tudod, mi történik, ha olyan nőt választasz, aki téged nem választ? Felszarvaznak!

A tahiti nők csoportjából fojtott nevetés hallatszott. A férfiak is nevettek, jóval hangosabban. Hála az Eatuának, Itia rossz modora néha előnyös volt!

MacLeod feltámaszkodott.

– Mit beszél ez a nő?

– Azt kérdezi magától, akarja-e, hogy a felesége megcsalja – közölte tárgyilagosan, nyugodtan Purcell.

Majd még hozzátette:

– A kérdés egyébként amolyan szónoki kérdés. Nem magára vonatkozik személy szerint.

MacLeod szeme haragosan villant meg. De uralkodott magán.

– Mondja meg neki, hogy fogja be a száját, és üljön le White mellé – szólt aránylag nyugodt hangon.

Purcell lefordította a felszólítást.

– Nem utálom a sárga embert – válaszolt Itia, s láthatóan igyekezett udvarias lenni. – A keze nincsen tele fagyott vérrel, mint a Csontvázé. Mindig szelíd, mint a lomb árnyéka...

Itia kihúzta magát, izmos kis teste megfeszült, és határozottan kijelentette:

– De tanénak nem akarom őt. Tanénak Mehanit választom!

Mehani felállt. Egy nő őt választotta, s azzal, hogy felállt, elfogadta a nő választását. Mehani egyébként egyformán szerette valamennyi nőt, de Itiához különös barátság fűzte.

MacLeod tekintete Itiáról Mehanira tévedt. Felesleges volt lefordítani Itia szavait. MacLeod összeszorította a fogát, meglóbálta a kötél végét, és dühösen így szólt:

– Mondja meg neki, hogy ha azonnal le nem ül White mellé, verést kap.

– Ezt a fenyegetést nem fordítom le – felelte Purcell. – Veszedelmes dolog! Mehani már saját asszonyának tekinti Itiát. Ha egy ujjal hozzányúl, leüti magát.

– Törvény van rá, felakasztjuk érte – felelte MacLeod.

– Ha tudják – szólt Purcell, és merően nézett rá.

MacLeod felkapta hegyes állát, és lehunyta szemét. Ha harcra kerül a sor, Purcell, Jones, Baker s a hat tahiti férfi száll velük szembe. Esetleg a nők is. Keservesen bánta, hogy nem hoztak magukkal puskákat.

Balra fordult, és így szólt:

– Kelj fel, White, menj a feleségedért.

Leplezni próbálta vereségét: White-ra bízta a dolog elintézését. White nem is próbált meglepetésszerűen rajtaütni Itián. Lassan, méltóságteljesen állt fel, úgy indult a nő felé. Itia két nagy ugrással kitért előle, aztán sarkon fordult, hihetetlenül könnyedén keresztülfutott a tisztáson; hosszú fekete haja lobogott. Egyenesen nyugatnak tartott, a bozót felé.

– Állj, Mehani! – ordított Purcell.

Mehani, aki éppen Itia után akart iramodni, megtorpant, megállt. Teste súlya az egyik lábán nyugodott, izmos teste oldalt fordult, fejét felemelte, orrcimpája lüktetett; olyan volt, mint a rohanás közben hirtelen megállított agár.

– Ha utánamégy, puskával fognak kergetni – mondta neki Purcell tahiti nyelven. – Maradj. Gyere vissza velünk együtt a faluba. Majd még hozzátette:

– Hosszú még az éjszaka...

Mehani, szemét Purcellre szegezte, leült. White nem mozdult, nézte, hogyan szalad el Itia a holdfényben. Ha utána fut, csak elveszíti minden tekintélyét. Mihelyt eltűnt a bokrok között, lassú léptekkel visszatért a körbe, és leült előbbi helyére. Amióta kiejtette Itia nevét, egyetlen szót sem szólt.

– Majd megtaláljuk! – jelentette ki MacLeod. – Enni, inni csak kell neki.

Mindenki hallgatott. Purcell összehúzta szemét, és közönyös hangon megszólalt:

– Javaslom, hogy White válasszon magának másik nőt. Például Itihotát. Itihota szívesen elfogadná férjéül White-ot.

White már nyitotta a száját, de mielőtt szóhoz jutott volna, közbevágott MacLeod:

– Igenis, nagyságos uram, hát persze! – mondta maró gúnnyal. – Ahogy uraságod parancsolja! White-nak Itihotát, Itiát pedig Mehaninak! Hogyisne! Maga nagyon ravasz ember, Purcell, de vigyen el engem az ördög, ha eltűröm, hogy így legyen! Van egy gyűlésünk, ha netán elfelejtette volna. És egy fekete nem fog nekünk diktálni, még akkor se, ha magának a legkedvesebb pajtása! Ami pedig Itiát illeti, sose búsuljon, Purcell, el fogjuk kapni!

Purcell hűvösen megjegyezte:

– A bozót öt kilométer, körös-körül a sziget partja mentén. Egy magas hegy, rajta forrás. Tizenhét ember, aki minden módon támogatja a szökevényt!

– Akkor is a kezünkbe kerül – felelte MacLeod, és intett Jonesnak, hogy folytassa dolgát.

Jones belenyúlt a csákóba.

– Baker – jelentette be majdnem suttogó hangon, és bűntudatosan nézett sógorára.

Amióta Amureia leült mellé, eszébe som jutott Baker, s az, ami nyugtalanította.

Baker felemelte napbarnított arcát, és tisztán, érthetően így szólt:

– Avapuhi.

Nagy csönd lett. Minden szempár MacLeod felé fordult. A skót nyilván várta ezt a pillanatot. Most, hogy elérkezett, mintha meglepte volna a dolog. Néhány másodperc telt el így. A kötél vége ott feküdt két lába között a földön. Szemét lesütötte, halálfeje mozdulatlanul, mereven ült sovány nyakán. Meg sem moccant. "Tétovázik – gondolta magában Purcell. – Nyilván Itia szökése ingatta meg. És ha nem volna tekintettel a többiekre..."

– Ellenzem – szólalt meg most MacLeod. Felemelte szemét, és mereven Bakerre szegezte.

Baker farkasszemet nézett vele, de nem szólt egy szót sem. MacLeod fél kézzel a földre támaszkodott, felállt, és háttal a fügefa gyökerének dőlt. Arra számított, hogy Baker nekimegy, s jobbnak látta állva fogadni a támadást.

– Fiúk! – szólalt meg a szokásos elnyújtott hangon, s tekintete végigsiklott társai arcán. – Nem azért követelem Avapuhit, mintha ártani akarnék Bakernek...

– Ó, nem, dehogy! – vágott közbe Baker remegő hangon.

– ...de rendnek kell lenni! – folytatta MacLeod, figyelemre sem méltatva a közbeszólást. – Nem engedhetjük meg, hogy az asszonyok kézről kézre menjenek itt a szigeten. Kérdezem, kié volt Avapuhi Tahiti szigetén? MacLeod papáé. És kié volt a Blossom fedélzetén? Ugyanezen személy tulajdon anyjának egyetlen édes fiáé! De hát tudjátok ti is, milyenek ezek a nők! Alighogy partra szálltunk itt a szigeten, az én indián nőm egyszerre csak ráakaszkodott Bakerre. Csak úgy, szeszélyből, mert kedve szottyant rá! Tudjátok, milyen csapodárok ezek a fekete nők! Én pedig kijelentem, hogy ezt nem szabad tűrni – jelentette ki emelt hangon – Mert ha eltűrjük, akkor befellegzett mindennek. Se rend nem lesz, se családi élet! A saját házunkban se mi leszünk az urak! Fiúk, higgyétek el nekem: akár mindjárt szoknyát is köthetünk magunkra, és odaállhatunk mosogatni!

Smudge és Johnson nevetett, de valahogy meggyőződés nélkül. Baker szeméből félreérthetetlenül ki lehetett olvasni szándékát, s attól tartottak, hogy általános verekedésre kerül sor. Ez esetben még Hunt roppant erejére sem számíthattak, mert Hunt Omaata karjai közt úgy dorombolt, mint valami óriási macska, és a legkevésbé sem érdekelte, ami körülötte történt.

– No jó, gyerünk tovább! – folytatta MacLeod. – Amikor Avapuhi faképnél hagyott, nem szóltam egy szót se. Jó gyerek akartam maradni. Nem akartam zűrt csinálni Bakerrel...

– No persze, jobb szeretsz szavazni, mint verekedni, mi? – vágott közbe Baker nyugodt, de olyan sértő hangon, hogy MacLeod belesápadt.

Purcell Bakerre pillantott. Törökösen ült, mindkét kezét zsebre vágta. Alsó ajka időnként még mindig megrándult, különben azonban mozdulatlan volt az arca. De karikás, lázasan csillogó fekete szeme mereven szegeződött MacLeodra, és mélységes megvetés sugárzott belőle.

– Nem hagyom magam provokálni – felelte MacLeod, aki egyszerre visszanyerte nyugalmát. – Hiába akarsz zűrt csinálni, nem fogod elérni, Baker. Van törvény rá, és én ahhoz tartom magam.

– És ki csinálta azt a törvényt, ha nem te? – kérdezte Baker. Nagyon lassan beszélt. – Most pedig a törvény mögé bújsz, hogy ne kelljen verekedni, mi?! Beszélni, azt igen, azt tudsz! Beszédben akárkivel felveszed a versenyt. De azt nem láttam soha, hogy nagyon igyekeztél volna előre, amikor verekedni kellett. Amikor Burt rád parancsolt, hogy dobd a szegény srác testét a tengerbe, milyen gyorsan engedelmeskedtél, mi? Te is, meg a haverod is, Smudge, lapultatok szépen! Akkor is a törvénynek engedelmeskedtél, ugye?

Olyan élesen, tagoltan beszélt, hogy szinte minden szót MacLeod arcába vágott.

– A provokációdra nem is felelek – jelentette ki a skót rendületlenül, mint a szikla. – Ami Avapuhira vonatkozik, elmondtam. Rajtad a sor, beszélj. Ha végeztél, szavazunk.

Baker ugyanolyan lassan és könyörtelenül folytatta:

– Sürgős neked a szavazás, ugye, MacLeod? Szavazni könnyű, igaz-e, MacLeod?! Ugyanolyan könnyű, mint kést döfni valakinek a mellébe, aki nem tud védekezni! Úgy, ahogy te csináltad Simonnal!

Váratlan dolog történt ekkor: a tahiti férfiak csoportjából helyeslő moraj hallatszott. Soha nem hallottak Simonról, s nyilván nem értettek egy szót sem abból, amit Baker mondott. De hangjából és tekintetéből megérezték, hogy alaposan helybenhagyja MacLeodot, s ezzel egyetértettek. A skót még a fejét sem fordította feléjük. A fügefa gyökerének támaszkodott, kezét a háta mögé dugta, állát előreszegezte, szemét félig lehunyta. Várt, amíg a tahiti férfiak mormogása elhalt, aztán összehúzott szemét Bakerre szegezve, megkérdezte:

– Befejezted?

– Nem, még nem fejeztem be – felelte Baker ugyanolyan jeges és sértő hangon, mint előbb. – Arról beszéltem, mi az, ami könnyű, MacLeod. Például: felakasztani Masont, amikor keze-lába meg van kötözve. Ehhez nem kell bátorság. Csak szavazás kell hozzá.

– Senkit se akadályozok meg benne, hogy megszerezze a többséget – szólt közbe MacLeod.

– Látod, a többség, ez is könnyű – folytatta Baker ugyanazon a lassú és nyugodt hangon, amelyben azonban hihetetlen feszültség érzett. – Könnyű behálózni egy olyan fickót, aki soha semmit nem ért abból, ami történik. Könnyű megfélemlíteni egy szerencsétlen öregembert, aki nem tud védekezni. Nézz csak oda!...

Hirtelen Johnson felé indult, és haragos, velőkig ható pillantással mérte végig. Purcell megdöbbent, olyan erő, vagy pontosabban szólva, annyi kíméletlenség volt tekintetében. Johnson a száját tátogatta, mintha nem kapna levegőt, s egészen összezsugorodott, mint a bogár, amelyet forró vízzel locsolnak le. Két kezét szorosan térde köré fonta, lehajtotta fejét, s így is maradt, ebben a helyzetben, kuporogva, megsemmisülten, tönkresilányítva.

Baker szánakozva vállat vont, és megint MacLeodra nézett.

– Még valami, ami igazán nem nehéz dolog – folytatta. Hangja remegett, s ettől még áthatóbb, még élesebb lett, amit mondott. – Egy nőt verni, főleg, ha az illető nem is védekezik, mint például Avapuhi. Ezért is bánt, hogy otthagyott. Horoával már másként áll a dolog. Horoa visszaüt, ha megütöd. Ezt pedig nem szereted. Odavágni, azt igen! A nő haját cibálni, azt igen! A térdeddel rugdosni, azt is! De verekedni: azt már nem! Még Horoával sem! De nem ám! Horoával nem könnyű elbánni! Ha hozzányúlsz, a fejedhez vág valamit, akármit! Tegnap este például a kalapácsodat...

– Ezt nem is tudtam! – szólt közbe Jones, és hangosan, kisfiúsan felkacagott.

Fiatalos vidámságkitörés volt ez, minden hátsó gondolat nélkül, hirtelen csattant fel, s utána egyszerre néma csönd lett. MacLeod szemrebbenés nélkül állta eddig a sértéseket. De most, a Jones ártatlan nevetésétől, idegei felmondták a szolgálatot. Most kezdett sajogni benne az a sok seb, amelyet Baker szúrásai ejtettek rajta. Szeme már nem villogott, zavarossá vált, és furcsán merevvé. Válla előrecsuklott, jobb keze pedig zsebébe mélyedt.

Baker ugyanabban a pillanatban a földre tette kinyújtott bal lábát, jobb térdét pedig kissé megemelte, mint az indulásra kész futó. Megfeledkezett arról, hogy kését átadta Purcellnek, és hideg dühében, amely majd szétfeszítette izmos kis testét, puszta kézzel is hajlandó volt megverekedni MacLeoddal. Zihálva, minden izmát megfeszítve, egész erejét összpontosítva szögezte dühtől részeg szemét MacLeodra, s tekintetében ott izzott a feltétlen bizonyosság, hogy megöli.

MacLeod kinyitotta kését a zsebében. Homlokán csorgott a verejték. Kétségbeesett erőfeszítéssel próbálta leküzdeni indulatát, amely ellenállhatatlanul taszította Baker felé. Némi öngúnnyal gondolta magában: "Verekedni egy fekete nőért!" Képtelen, értelmetlen dolog, hiszen megkaphatja szavazás útján, minden kockázat nélkül! "Hagyom magam beugratni", gondolta megvetően. De ugyanakkor egy lépést tett előre, mereven, mint valami automata, s keze görcsösen összeszorult kése markolatján.

– MacLeod! – kiáltott rá Purcell.

MacLeod összerezzent, mint akit álmából riasztanak fel, egy teljes másodpercig Purcellre meredt, aztán mélyet lélegzett, és kihúzta kezét zsebéből. Még mindig farkasszemet nézett Bakerrel, úgy hátrált, lassan, egészen addig, amíg háta mögött nem érezte az indiai fügefa léggyökerét. A kritikus pillanat elmúlt, Purcell észrevette, milyen szaporán emelkedik és süllyed fehér trikója sovány bordái felett, s hogy nagy erőfeszítéssel próbál úrrá lenni szaggatott lélegzésén.

– Ha senki sem akar hozzászólni, javaslom, hogy térjünk át a szavazásra – mondta MacLeod rövid szünet után.

Baker megmozdult. Purcell karjára tette kezét. "Hagynia kellett volna, hogy nekimenjek – mondta Baker halkan, indulatosan. Megöltem volna." Purcell megszorította a karját. Baker leült, és lehunyta szemét. Egyszerre nagyon fáradtnak látszott.

MacLeod leült, kezébe vette a kötél végét, és fakó hangon azt mondta:

– Indítványozom, hogy Avapuhit adják nekem.

Felemelte kezét, Hunt, Smudge és White követte példáját, majd két másodperccel később Johnson is.

– Öt szavazat a nyolcból – állapította meg MacLeod ugyanolyan színtelen, fáradt hangon. – A javaslatot elfogadottnak nyilvánítom.

Győzött, de nem tudott örülni győzelmének. Örökösen töprengett, tele volt tervekkel, de mind között azt tekintette a legszebbnek, hogy szavazás útján elveszi Avapuhit Bakertől. És most, hogy megtörtént, mégis úgy érezte: ő szenvedett vereséget.

– Avapuhi! – szólalt meg nagy sokára.

Baker felnyújtotta jobb kezét; közben a nők csoportjában nagy mozgolódás és zűrzavar támadt. Purcell csak nehezen tudta megállni, hogy hátra ne forduljon.

– Egy pillanatra! – szólalt meg Baker, mint aki azért emelte fel a kezét, hogy szót kérjen. – Azt hiszem, jogom van egy másik nőt választani!

– De még mennyire, bajtárs! – felelte MacLeod, s igyekezett magára erőltetni a korábbi lendületes és fölényes modort. – Hát hogyne, hogyne! Igazán nem áll szándékomban egyedül epekedni hagyni a Blossom egy matrózát! Még Masonnek is joga volt egy indián nőre! Válassz csak, fiú!

Ám MacLeod egész szabad szájú ékesszólása hamisan csengett. A skót csalódottnak és fáradtnak látszott.

Baker a szeme közé nézett, és csengő hangon így szólt:

– Horoa.

MacLeod arca megrándult. "Vajon tényleg ragaszkodik hozzá? – tette fel magában a kérdést Purcell. – És ha ragaszkodik hozzá, miért akarta megkapni Avapuhit? Hogy ne kelljen bevallania vereségét? Hogy megalázza Bakert?"

MacLeod gépiesen megismételte:

– Horoa?

– Miért, talán őt is akarod? – kérdezte Baker, maró gúnnyal hangjában.

Csönd lett. MacLeod félig lehunyta szemét, és előreszögezte az állát.

– Van valakinek ellenvetése? – kérdezte tompán, közömbösen. Meglóbálta a kötél végét, nem is várt, a földre ütött vele.

– A tied.

– Horoa! – szólalt meg Baker.

Mint amikor egy szép kanca kilép a folyóból, Horoa farának egy rugalmas, erőteljes mozdulatával a kör közepén termett. Teljes magasságában kiegyenesedett, könnyedén megállt MacLeod előtt, szeme izzott, ujját vádolón a skótra szegezte, és széles taglejtésekkel nagy szónoklatba kezdett. Beszéd közben nem maradt egy helyben, hanem valósággal körültáncolta a kört, hol jobbra, hol balra, mintha türelmetlenül várná, mikor iramodhat neki. Nyakát és erős szügyét büszkén kifeszítette, hosszú lába szára idegesen mozgott, táguló orrcimpáját felemelte, s nyaka heves, türelmetlen mozdulatai meg-megrázták hosszú sörényét.

A tahiti férfiak csoportjából nevetést, bátorító szavakat, sőt időnként ütemes tapsot is lehetett hallani. E biztató kíséret mellett Horoa, változatlan hévvel, jó öt percig szónokolt, s mintha egyetlenegyszer sem kellett volna lélegzetet vennie, vagy a megfelelő szót keresnie. Valósággal nyerített és toporzékolt közben, mintha mindjárt el akarna száguldani kedvezőbb tájak felé. Aztán ugyanolyan hirtelen fejezte be a beszédét, ahogyan elkezdte. Keble még mindig hullámzott az erőfeszítéstől. Leült Baker mellé, két izmos kezébe szorította a fiú fejét, magához húzta, és erős ajkát szájára forrasztotta.

– Fordítást kérek – mondta MacLeod.

Purcell arcán derű tükröződött. Szemöldökét felvonta, és megkérdezte:

– Szó szerint?

– Csak nagyjából – felelte sietve MacLeod.

– Nagyjából féltékenységi jelenetet rendezett magának, amiért Avapuhit választotta helyette.

Purcell figyelmesen nézett MacLeodra, s úgy rémlett neki, hogy hullaszerű arcán egy pillanatra öröm suhan át. Folytatta mondókáját:

– Végül megállapította, hogy Baker sokkal kedvesebb, mint maga, s nagyon örül neki, hogy ő lesz a tanéja. Gondolom, ezt csak mérgében mondta – tette hozzá Purcell nagylelkűen.

– Akár így, akár úgy, nekem ugyan mindegy – felelte MacLeod. Arca merev volt, mint egy maszk.

Rövid szünetet tartott, majd felkiáltott:

– Avapuhi.

A nők csoportja elnémult, és mozdulatlanra dermedt. MacLeod hangosan megismételte:

– Avapuhi.

S mikor senki sem válaszolt, felkelt. A nők mind feléje fordították arcukat, s MacLeod tekintete az egyikről a másikra siklott.

– Itihota! – kérdezte szigorúan. – Hol van Avapuhi?

Itihota, mint engedelmes iskolás lány, felállt, úgy felelte:

– Elment – mondta angolul, éneklő hangsúllyal, és jobb keze mutatóujjával nyugat felé mutatott.

– Leülhetsz – mondta MacLeod nyugodtan.

Ő maga is visszatért a helyére, és leült. Arca nem fejezett ki semmit. – "Szépen állja a csapást" – állapította meg suttogva, elismerően Jones. Purcell bólintott.

– Majd megkerül – mondta MacLeod, anélkül, hogy hangját felemelte volna.

Jonesra pillantott, s felszólította:

– Folytasd.

Jones belenyúlt a csákóba, kihúzott egy cédulát, széthajtogatta, s így szólt:

– MacLeod.

– Én már választottam – felelte amaz nyugodtan.

– Tovább!

– Purcell.

Purcell könnyedén elmosolyodott. Kicsit nevetségesnek érezte, hogy a saját feleségét válassza. Majdnem suttogva mondta:

– Ivoa.

Az asszony ott állt mögötte. Most leült mellé, jobb oldalára, csodálatos kék szeme férje szemébe mélyedt, vállát vállához támasztotta.

– Ellenzem! – kiáltott ekkor harsányan közbe Smudge.

Kiáltása az első pillanatban Purcell fülébe hatolt csupán, de tudatáig még nem jutott el. A hirtelen támadt, feszültséggel teli csöndben fogta csak fel jelentését. Arcát éppen vállára hajtotta ekkor, és Ivoára mosolygott. A mosoly ajkára fagyott, és Smudge megszólalása után egy teljes másodperccel még mindig ott ült az arcán. Aztán lassan eltűnt, s Purcell rendszerint oly nyugodt arcvonásain most mélységes megdöbbenés tükröződött. Szeme tágra nyílt. Smudge felé fordította fejét, rábámult, mintha meg akarna győződni róla, jól hallotta-e, aztán lassan végignézett a többieken. Mintha kételkedett volna az imént lejátszódó jelenet valóságában.

Hitetlenkedése úgy lerítt arcáról, hogy Smudge mogorván megismételte:

– Ellenzem!

Purcell kitágult szeme Smudge-ra szegeződött. Minden harag nélkül nézett rá, mintha nehezére esnék elismerni, hogy Smudge egyáltalában a világon van.

– Azt akarja mondani ezzel, hogy magának követeli Ivoát? – kérdezte nagyon lassan.

– De még mennyire! – felelte Smudge.

Csönd lett. Purcell nem tudta levenni tekintetét Smudge arcáról. Úgy nézte, mint aki egy rejtélyt próbál megfejteni.

– Ez hallatlan – mondta halkan, majdnem magában. Tovább fürkészte Smudge vonásait, mintha remélné, hogy valahol megleli majd a rejtély magyarázatát. Aztán félhangosan azt mondta még:

– De hiszen össze vagyunk házasodva.

Arca még mindig ugyanazt a teljes hitetlenséget fejezte ki. Mintha nehezére esett volna ilyen nyilvánvaló tényt leszögeznie.

– Arra én fütyülök! – felelte Smudge.

Smudge a földön hevert, fél könyökére támaszkodva. Amikor elkiáltotta magát, hogy "Ellenzem!", akkor sem mozdult. Csapott álla és elmosódott homloka között szinte szemérmetlenül ugrott előre vastag orra, s mert a nagy orr előrehúzta két orcáját is, egész ábrázata és fejformája állatpofára emlékeztetett. Nem nézett Purcellre. Szemgödrében mélyen ülő apró, fényes, fekete, cipőgombszerű szeme jobbra-balra nézelődött, nyugtalanul és ádázul. Közben, valószínűleg öntudatlanul, a feje állandóan mozgott: újra meg újra előrebökte vastag orrát a semmibe, mint a disznó, amikor a moslékban turkál ormányával.

Purcell még mindig nem szólt egy szót sem, MacLeod tehát, komolyan, mint egy bíró, Smudge felé fordult, és azt mondta neki:

– Ha kifogást emelsz, meg kell magyaráznod, miért.

– De még mennyire! – mondta Smudge. Londoni kiejtéssel beszélt, s ez minden elejtett szavába valami megfoghatatlanul szemtelen és kihívó árnyalatot vitt. – Nem is kell itt sokat magyarázni! Matrózok, ti vagytok a tanúk rá! Azt mondtuk, hogy megosztozunk a nőkön, igaz-e, vagy sem? Ha pedig kimondtuk, akkor Purcellnek is oda kell raknia a nőjét a többi közé, és neki is részt kell vennie a sorshúzásban. Tudom, Purcell azt fogja felhozni erre, hogy már három hónapja összeállt az indián nőjével. Nem látom be, hogy ez jogcím volna! Sőt ellenkezőleg! Miért mindig csak ő? Miért ne válthatná fel valaki? Mondjuk, például én. Szerintem nem Ivoa a legjobb tyúk itt a szigeten, de azért klassz nő! Csudára tud viselkedni! Olyan a modora, mint egy előkelő dámáé! Büszke, meg mifene. Kezdettől fogva kinéztem magamnak. Itt süllyedjek el, ha nincs hozzá legalább annyi jogom, mint egy istenverte tisztnek!

– Magának elment az esze! – felelte Purcell, akit inkább elképesztett, mintsem felháborított ez az ocsmány szónoklat. – A feleségemet követeli. De hiszen ez képtelenség! Förtelmes!

– A feleségét! – kiáltott Smudge. Felült, és vastag orrát diadalmasan döfte előre, mintha végre-valahára rábukkant volna kedvenc eledelére. – A feleségét! Sejtettem, hogy ezt fogja feltálalni nekünk! Én pedig azt mondom magának, még egyszer mondom, hogy fütyülök a házasságára! Ennyit se számít előttem, ni! Nem érvényes. Mit számít annak a papnak a fintorgása?! Fütyülök rá, mondom! És hajlandó vagyok átvenni magától Ivoát, akár férjezett, akár nem, akár van pap, akár nincs!

Purcell nem annyira Smudge szavaira figyelt, inkább arra, hogy ez az ember képtelen volt szembenézni vele. Lassan körülnézett a "többség" tagjain. Hunt kivételével, aki mit sem látó szemmel meredt rá, s közben dúdolgatott, egyikük sem nézett szembe vele, sem MacLeod, sem White, sem Johnson. Nyilván előre tudták a dolgot, villant fel Purcellben a gondolat. Hajlandók segédkezet nyújtani ehhez a gyalázatossághoz!

Baker könyökét érezte karján. Feléje fordult.

– Alighanem mégiscsak meg kell verekednünk – súgta Baker. Jones is meghallotta, előrehajolt, hogy ránézzen, elengedte Amureia kezét, és megszorította derekán a pareut.

– Adja vissza a szerszámomat! – folytatta Baker suttogva, s bal kezét letette a földre, Purcell mellé. Purcell nemet intett, s közben feltérdelt, pontosan úgy, mint Baker az imént, amikor a skótot hívta ki. Ez a mozdulat felrázta kábulatából. Elsápadt, szíve gyorsabban vert, keze remegni kezdett. Zsebre vágta. Ott rátapintott Baker késérc. Kemény és meleg volt a markolata, jólesett megtapogatni. "Értem már, hogyan jut az ember odáig, hogy öljön" – gondolta magában, miközben ujjai görcsösen összeszorultak a kés nyelén. Nyomban elöntötte a szégyen. Elengedte a kést, és kihúzta kezét a zsebéből.

Néhány másodperc telt el így. Beszélni akart, de nem sikerült szólnia. Csak most vette észre, hogy állkapcsát görcsösen összeszorítja, s ki sem tudja nyitni a száját. Nagyot nyelt, s harmadszorra, óriási erőfeszítés árán sikerült megszólalnia.

– Smudge, maga nem tudja, mi a házasság! – mondta elfojtott hangon. Ajka elfehéredett és remegett, s arcáról le lehetett olvasni, milyen kétségbeesetten erőlködik, hogy ne veszítse el hidegvérét. – A házasság nem fintorgás. A házasság fogadalom. Nem a szertartás a fontos. Az a fontos, hogy két ember megígéri egymásnak: együtt fognak élni mindhalálig.

– Annyi baj legyen! Legfeljebb eggyel több ígéretet szegnek meg – felelte Smudge vigyorogva. Megint előrebökte a képét, s apró fekete szeme szikrázott a dühtől. – Nekem ne hozakodjék elő a házasságával többet, Purcell, se a mézesmázos dumájával, meg a bibliával és a többivel! A házasságáról megvan a véleményem, mit szól hozzá?! Ha van itt olyan fickó, akit nem sikerült magának átejteni a fintorgásával, hát én vagyok az! Tudom én, mire ment a maga játéka, Purcell, s azt is tudom, hogyan főzte ki! Ravasz ember maga, Purcell, azt el kell ismerni! Mindig az édes Jézuskát emlegeti, de közben persze maga felé hajlik a kis kacsója! Amikor rájött a Blossom fedélzetén, hogy csak tizenkét nő jut tizenöt férfira, azt gondolta magában: "Ebből még nagy zűr lesz a szigeten, amikor meg kell osztozni rajtuk!" Hát gyerünk! Ráveti magát a legcsinosabbra, akinek még modora is van, meg minden, gyorsan behálózza, eljátssza neki a komédiát az Úristennel, gyerünk, megkeresztelünk, elveszlek feleségül, Mason összead bennünket. Így aztán, amikor megérkeztünk a szigetre, azt gondolta magában: "No, legalább nyugodt lehetek. Nem veszek részt a többiek veszekedésében! Saját külön vadászterületem van, az Atyaisten védelme alatt." Olcsó mulatság: egy kis ima a fedélzeten, és lefoglalta magának az indián nőjét!

Smudge megint előrebökte az orrát, nagyot lélegzett, s mintha beszéd közben felelevenedett volna Purcell ellen táplált nagy haragja, olyan lendülettel folytatta, amely már-már erkölcsi felháborodásra emlékeztetett:

– Milyen jól kigondolta! Milyen szépen elképzelte, Purcell! Mint az olyan emberek, akik azt mondják: "Először én!", és a többiek utánam, ha még jut nekik is! Mint afféle tengerésztiszt, aki megszokta, hogy mindig őt kínálják először, és mindenből a javát kapja! Mindig a kosár tetejéről, a tejnek csakis a színét! A bajtársainak jó lesz a hulladék! Hát én mi vagyok, mi? Kutya?! Négy lábon járok? Hasra fekszem, ha a gazdám rám szól? Mi a nyavalya jutott nekem az életben magához képest? Hogy tizenöt éves koromban már ott gürcölhettem a Temze rakpartján, egy falat penészes kenyérrel meg egy csepp ginnel a bendőmben? Naponta tizenhat óra hosszat gyapotbálákat kirakodni? Kinek jutottak azok a csipkeruhás hölgyek, akik kijöttek a rakpartra, előttük két paci, a fenekük mögött két inas? Talán bizony nekem? Egy frászt! Én csak annyi voltam a szemükben, mint a sár a rakparton! Isten ments, hogy a topánkájukat bepiszkítsam! Még csak ki se szálltak a hintójukból. "Te gyerek, keresd csak meg Jones hadnagyot!... Vagy Smith hadnagyot!... Vagy Purcell hadnagyot!" – tette hozzá olyan kirobbanó dühvel, hogy könny szökött a szemébe. – Nekem meg odadobnak egy pennyt. Egy pennyért nézzem végig a kézcsókokat, a szemezéseket, a legyezővel való ujjra koppantásokat! A fene a kényes modorukat! Én meg persze annyit se számítok, mint a cipőjük talpán a sár! De itt nem vagyunk ám Londonban, Purcell – folytatta, a fogát csikorgatva. – Itt nincsenek hintók, se tisztek, se csipkeruhás dámák! És bírák sincsenek, akik akasztófára küldenek egy derék srácot Tyburnben, mert ellopott öt shillinget! Itt egyenlők vagyunk valamennyien, Purcell! Én is pont annyit érek, mint maga! És majd a haverok döntik el, hogy kettőnk közül kié lesz a maga indián nője, akár a felesége, akár nem! Még akkor is, ha megszakad az az édes kicsi szíve, mert el kell válnia magától.

Smudge egészen elérzékenyült gyerekkora felidézésétől. Úgy érezte, izgatottsága igazolja követelését, és most először mert Purcell szemébe nézni. Megdöbbent, mert a haragnak, a neheztelésnek nyomát sem látta benne. Ettől csak még fokozódott vak dühe. És mert Purcell nem szólt, harciasan feléje bökött orrával, és elkeseredett, szemtelen hangon megkérdezte:

– No, mit tud felelni erre?

– Semmit – felelte Purcell a lehető legnyugodtabban.

Úgy érezte, nincs többé probléma, hiszen már tudta, mi járt a Smudge fejében, amikor magának követelte Ivoát. Ami még hátra van, az könnyű: most már csak verekednie kell.

– Véleményem szerint a vita be van fejezve – mondta nyugodt, egyenletes hangon, szinte szelíden.

Smudge apró patkányszeme hirtelen megvillant.

– Akkor javaslom, hogy tegyük fel szavazásra – mondta. MacLeod felé fordította fejét, MacLeod azonban egyetlen pillantásra sem méltatta. Tekintete Purcellre szegeződött, s igyekezett elfojtani növekvő nyugtalanságát.

– Ha valaki szavazást indítványoz – mondta furcsán tétova hangon –, akkor természetesen fel kell tennem szavazásra a kérdést.

Purcell felállt, és MacLeodra nézett.

– Ezt nem fogja feltenni szavazásra, MacLeod! – jelentette ki határozottan. – Ez a szavazás becstelenség! Visszautasítom!

– Visszautasítja? – szólt MacLeod, pontosan azon a hangon, ahogyan egy méltóságában sértett bíró beszélt volna. – Visszautasítja a gyűlés szavazását? Nem fogjuk kikérni az engedélyét, jegyezze meg magának!

Purcell, hangját fel sem emelve, azt mondta erre:

– Akkor tanácskozzanak tovább maguk közt.

Csönd lett, majd MacLeod feszülten megkérdezte:

– Mit akar ezzel mondani, Purcell?

– Azt akarom mondani, hogy mihelyt szavazásra teszi fel ezt a kérdést, elhagyom a gyűlést, és nem ismerem el többé illetékességét.

Ekkor felkelt Baker, és odaállt Purcell mellé. Jones előbb az egyikre nézett, majd a másikra, szintén felállt, és Purcell bal oldalára lépett. Fél lábát előrerakta, mellkasán kivételesen nem feszítette meg az izmokat, de szeme éberen figyelt.

Most a tahiti férfiak is megszólaltak. Valamennyien egyszerre beszéltek, a legnagyobb izgalom érzett hangjukon. Nem értették a főszereplők szavait, ezért az egész jelenet amolyan némajátékféle volt a szemükben, s nem is tudták mindig eldönteni, mit jelent. Most azonban ki volt zárva minden félreértés. A három peritani ott állt, farkasszemet nézett a Csontvázzal, és szembefordult akaratával.

– Szerettem volna elkerülni ezt a szakítást – folytatta nyugodtan Purcell. – Hajlandó voltam engedményeket tenni, hogy ne kerüljön sor rá. Ha most mégis elkerülhetetlenné válik, nagyon veszélyes helyzetet teremt. Ne hozzon ki a sodromból, MacLeod! Ha Jones, Baker és én elhagyjuk a gyűlést, akkor a légkör hamarosan elviselhetetlenné válik. Két párt alakul ki a szigeten, két klikk, amelyik harcolni fog egymás ellen, vagy, a legjobb esetben nem vesz tudomást egymásról. A sziget kicsi! Sokáig nem lehet ilyen körülmények között élni!

– Ha itt hagyják a gyűlést, úgy fogunk elbánni magukkal, mint árulókkal – kiáltott közbe szenvedélyesen Smudge. – Fel fogjuk kötni magukat!

– Fogd be a szád! – szólt rá MacLeod.

Bár látszólag magabiztosan viselkedett, belül habozott. Ha Purcell elmegy, valamennyi tahiti férfi az ő táborához csatlakozik. Purcellé lesz a többség, támogatni fogják a nők is. "És mindez e miatt az eszeveszett Smudge miatt – gondolta magában dühösen. – Egyszerűen nem lehet lebeszélni a rögeszméjéről!" Sőt, még támogatnia is kell, hogy biztosítsa magának a szavazatát. MacLeod nagy csodálkozással és keserűséggel állapította meg, hogy ura ugyan a szigetnek párthívei segítségével, de egyben az ő rabszolgájuk is.

– Gondolja meg a dolgot, MacLeod! – folytatta Purcell. – Nem vagyok ellensége a gyűlésnek. Sőt ellenkezőleg! Amíg szavazunk, amíg vitatkozunk, addig senki sem rántja elő a kését. De ha a többség arra használja fel hatalmát, hogy meggyötörje a kisebbséget, akkor ez gonoszabb zsarnokság, mint a Masoné volt. Még ha erőszakot alkalmazna, akkor sem vagyok hajlandó elismerni!

MacLeod tisztában volt e szavak értelmével. Ultimátumot jelentettek. Purcell leplezte ugyan felszólítása ultimátumjellegét, hiszen nemcsak nem fenyegetett, de MacLeodot vádolta azzal, hogy erőszakot alkalmaz. De azért, ha leplezett formában is, ultimátumot intéztek hozzá, annak minden bonyodalmával.

Smudge megérezte MacLeod bizonytalanságát. Dühében, félelmében és izgatottságában elvörösödött, ökölbe szorította a kezét, aprócska alakja kiegyenesedett. Orrával a levegőt döfködte, és hisztérikusan kiabálni kezdett:

– Ne hagyd magad átejteni, MacLeod! Ne hallgass rá! Szavaztass! Mire vársz még? Hagyod, hogy egy nyavalyás tiszt parancsoljon neked?!

A tahiti férfiak megdöbbenve figyelték arcjátékát és ordítozását.

– Maamaa!( Bolond, tahiti nyelven.) – szólalt meg Tetahiti, s mutatóujjával megkopogtatta homlokát. Körülötte nevettek. Omaata teli torokból odakiáltott Purcellnek:

– Mi baja a kis patkánynak, Adamo?

Purcell feléje fordult.

– El akarja venni tőlem Ivoát, és a többiek meg fogják szavazni.

A tahiti férfiak felmorajlottak. Morajuk fokozatosan zúgássá erősödött, amelyet a nők szenvedélyes kiáltásai kísértek. Mehani elszántan felállt. Ivoa a húga volt, Smudge szemérmetlen követelése tehát majdnem annyira sértette őt, mint Purcellt. Kinyújtotta két kezét, csöndet kért, majd felháborodott, de azért választékos beszédbe fogott. A Csontváz és Smudge szemére vetette barátságtalan viselkedésüket. Sajnálta, de meg kellett mondania: ez a két peritani úgy viselkedik Adamóval, mint a koca kölykei, s ugyanolyan rosszul bánik a tahitiakkal is. Világos, hogy a Csontváz őket, tahiti férfiakat kizárta az osztozkodásból, és hatuknak három asszonnyal kell majd beérniük. Ez persze nem sokat változtat a dolgon, mert ő, Mehani, határozottan kijelenti, hogy ő bizony játszani fog minden peritani asszonyával. (Nevetés.) De azért mégiscsak sértés ez. Sértő Tetahitira, a főnök fiára. Sértő reá is. Sértő valamennyiükre. Ő, Mehani egy nagy főnök fia. És mindenki tudja, tette hozzá szemérmesen, kinek a fia az ő apja, Otu, a nagy főnök... Ezért volt Otu jó és nagylelkű a peritanikhoz. És most a nagy csónak főnöke maamaa lett. Egész nap a kunyhójába zárkózik. A Csontváz vette át a hatalmat. Ő pedig rosszabbul bánik a tahitiakkal, mint a hadifoglyokkal szoktak. Ki akarja fosztani testvérét, Adamót, el akarja ragadni tőle feleségét. Ezért ő, Mehani, Otu fia kijelenti: Adamo mellett kell harcra kelni, a Csontváz ellen. Aki ugyanezen a véleményen van, nyilatkozzék.

Mehoro és Kori azonnal felállt, valamivel később Ohu és Timi is követte példáját. Tetahiti utolsónak kelt fel, nem mintha ő nem lett volna ugyanolyan elszánt, mint a többiek, de ő is főnök fia volt, koránál fogva Mehaninál is előbbre való, meg akarta tehát mutatni, hogy alaposan meggondolja a dolgot, mielőtt állást foglal. Viszont, az illemszabályoknak megfelelően, ő szólalt meg először, s komoly, súlyos hangon azt mondta:

– É a roa!( Mindenben helyeslem.)

Társai visszhangként ismételték meg ugyanezt a rövid mondatot.

MacLeod a hat tahiti férfira nézett, majd Purcell, Baker és Jones csoportjára tévedt pillantása. Száját egyetlen vékony, kanyargó vonallá szorította össze, orra éles volt, mint a kés.

– Javaslom a vita elnapolását. A feketék nyomása alatt nem lehet tanácskozni – mondotta.

– Itt nincs kibúvó, MacLeod – felelte Purcell ridegen. – A tahitiak senkit sem fenyegetnek. Ha a gyűlés most határozathozatal nélkül elnapolja magát, mi kilépünk.

– Ne hallgass rá! – üvöltött fel megint Smudge. – Ne hallgass rá! Tedd fel szavazásra, MacLeod.

MacLeodnak már nem maradt ideje válaszra. Omaata felállt. Hunt panaszosan felmordult, Omaata azonban nem törődött vele. Egyet lépett előre, s a kör mintha hirtelen megtelt volna vele. Haragosan összevonta szemöldökét, s nagy fekete szeme végigsuhant a tahiti és a peritani férfiakon.

– Ti férfiak, ti csak beszéltek – szólalt meg vízesésszerű hangja. – Csak beszéltek... Én, Omaata, most tenni fogok valamit.

Két nagy lépéssel elhaladt White és MacLeod előtt, s oda ment, ahol Smudge ült. Smudge visszahőkölt, Omaata azonban gyorsabb volt nála. Lehajolt, jó erősen megmarkolta a férfi nadrágját, köldöke táján, és felemelte az apró emberkét a levegőbe. Kinyújtott roppant karja könnyedén tartotta, szemével egy magasságban.

– Iti ore(Kis patkány.) – mondta mély, zengő mellhangján.

És jobb kézzel pofozni kezdte Smudge-ot. Tulajdonképpen nem is pofozta, csak ütögette az arcát, körülbelül úgy, ahogyan a magáról megfeledkező macskát szokták veregetni. Ám Omaata nem volt teljesen tudatában erejének. Smudge üvöltött. Omaata keze olyan szorosan csavarta hasán a nadrágot, hogy fuldoklott tőle. Arca vérvörös volt a kapott pofonoktól. Eszeveszetten kapálódzott, rugdalózott, nevetségesen apró öklével hadonászott, és szakadatlanul fülsiketítően kiabált.

A tahiti férfiak között Omaata akciója hihetetlen derültséget keltett. Bosszút állt vele aznap este elszenvedett megaláztatásaikért. A vahinék éles, magas hangon huhogtak, a férfiak torkuk szakadtából kacagtak, törökösen behajtott lábukat combjukig emelték, és lábszárukat csapkodták elragadtatásukban.

– Omaata! – kiáltott rá MacLeod.

– Engedd el, Omaata! – kérlelte tahitiül Purcell.

– Iti ore – ismételte fogát összeszorítva az asszony.

Nem hallgatott senkire. Tovább legyintgette Smudge arcát. Smudge üvöltött, rúgott, karmolászott, pofáját előrenyújtotta, mint a kelepcébe esett állat. Karja nem volt elég hosszú ahhoz, hogy öklével vagy körmével Omaata arcához érjen, de meztelen lábával sikerült az óriási asszony hasát rugdosni. Omaata ezt szemlátomást fel sem vette.

– Micsoda hatalmas hasizmai lehetnek! – állapította meg őszinte csodálattal Jones.

MacLeod felkelt, és Omaata felé indult. Ez az őrült Smudge tulajdonképpen megérdemelte a fenyítést. De hát ő volt a többség vezetője, nem volt más választása, be kellett avatkoznia. Smudge egy szavazatot jelentett.

Füle zúgott az áldozat üvöltésétől. Óvatosan lépett Omaata mellé. Tartott tőle, hogy az asszony hatalmas karja ellene fordul, vagy hogy a felesége védelmére siető Hunt találja rávetni magát.

– Hagyd abba, Omaata! – szólt rá szigorúan.

Az asszony még a fejét sem fordította felé, de mivel mégiscsak belefáradt abba, hogy kinyújtott karral tartotta Smudge-ot a levegőben, oldalt lépett, közben vállával félretolta a skótot, de úgy, mint aki észre sem veszi, és Smudge kapálódzó testét arra a gyökérre akasztotta, amelynek tövéhez támaszkodott addig MacLeod. Közben jelentősen csökkentette ütései erejét: úgyszólván csak fricskákkal traktálta már.

– Purcell úr! Hadnagy úr! – ordított Smudge. Arca sötétpiros volt. – Szóljon neki, hogy hagyja abba.

Purcell átment a kör túlsó oldalára; tekintete nyugtalan volt. Kezét Omaata vállára tette, és így szólt:

– Kérlek szépen, engedd el! Még agyonvered!

– Oa! Ember! – felelte Omaata mennydörgésszerű hangon. – Csak úgy paskolom, mint a csecsemőt szokták.

– Elég! Omaata! Elég! – kiáltotta fülébe Purcell.

– Legalább nem felejti el! – felelte Omaata, roppant vállát megrántva.

Süketen, mint a megtorló Igazság, tovább ütötte. Részrehajlás nélkül, felváltva mért egy-egy ütést Smudge jobb és bal orcájára, s mivel áldozata kezével és könyökével igyekezett védeni arcát, olykor mutatóujjával gyomorszájon bökte Smudge-ot, úgyhogy az kénytelen volt odakapni, fedetlenül hagyva arcát. Valahányszor Omaata hatalmas ujja hasának ez érzékeny pontját érte, Smudge ordítása éles, magas üvöltésbe csapott át, amely a csapdába került patkány visítására emlékeztetett.

– Ne! Ne! Elég! – kiáltott Purcell.

Mind a két kezével belekapaszkodott Omaata karjába, jobban mondva rácsimpaszkodott. A nő kicsit megrázta magát, s Purcell máris a földön gurult.

– Babuskám! – szólt Omaata, s aggódva nézett rá a magasból. – Remélem, nem okoztam fájdalmat neked?

– Nem, dehogyis – felelte Purcell, és felállt. – De nagyon kérlek, engedd el! Engedd már el!

– Hadnagy úr! – üvöltött fel Smudge. – Tartsa meg Ivoát! De mondja meg neki, hogy hagyja abba!

MacLeod Hunt vállára tette kezét: benne volt utolsó reménysége.

– Hunt, szólj a feleségednek, hogy hagyja abba! Még megöli Smudge-ot.

Hunt hirtelen egész testével Omaata felé fordult, mintha nyaka és törzse egy darabból volna. Apró, fakó szeme az előtte lejátszódó jelenetre meredt. Úgy nézte, mint aki csak most veszi észre az egészet. Belapított, sebhelyekkel borított arcára valami csodálkozáshoz hasonló kifejezés ült ki. Felmordult:

– Megöli Smudge-ot?

– Hát nem látod? – ordította fülébe MacLeod. – Smudge-ot, a bajtársadat! Ne engedd, Hunt! Megöli!

Hunt nézte, nézte, hogyan ütlegeli felesége Smudge-ot, s jobb kezével melle vörös szőrzetét dörzsölte. Nem értette, miért bánik így Omaata Smudge-dzsal, de egy pillanatig sem vonta kétségbe, hogy megvan rá az alapos oka.

– Megöli! – kiabálta fülébe MacLeod.

Hunt abbahagyta szőrös melle vakargatását, arca olyan volt, mint aki mélyen elgondolkodik valamin, majd így szólt:

– Hát aztán?

Megrázta fejét, mint a kutya, ha kijön a vízből. Örült, hogy megtalálta a kellő választ. Most az egyszer legalább világos és egyszerű volt a dolog. Amit Omaata csinál, az helyes. Ha Omaata meg akarja ölni Smudge-ot, jól teszi.

– Smudge-ot! A haverodat! – ordított MacLeod.

Hunt egész magasságában kiegyenesedett, tenyerével félretolta MacLeodot, és azt mondta:

– Omaata, jövök én is, segítek.

– Maradj ott, ahol vagy! – felelte Omaata, szeme sarkából rápillantva. És mert Hunt még egyet lépett előre, rákiáltott: – Sit down!(Ülj le!)

Hunt leült.

– Omaata, kérlek szépen! – kiáltotta Purcell.

Megint megpróbálkozott. Megint ráakaszkodott Omaata karjára. Omaata nem merte lerázni, félt, hogy valami baja történik. De azért tovább ütlegelte Smudge-ot; Purcell súlya csak gyengítette ütéseit, megállítania nem sikerült.

– Omaata! – kiáltott Purcell.

Most hirtelen reccsenés hallatszott, olyasféle, mint amikor szövetet hasítanak ketté. Smudge a földre esve, hasra vágódott. Nadrágja szakadt el, egy jókora darabja az óriásasszony kezében maradt. Smudge nyomban felkelt, két kezével fogva szakadt nadrágja két szélét, s jól-rosszul takarni igyekezett meztelenségét. A tahitiak még jobban nevettek.

– Iti ore – mondta Omaata, vastag ajkát biggyesztve, s kivillantva hatalmas fogsorát.

Ezzel megindult Smudge felé. Purcell azonban rávetette magát és átkarolta. Feje körülbelül az asszony kebléig ért. Omaata éppen nekilendült, lába beleakadt Purcell lábába, és elvesztette egyensúlyát. Még estében is volt annyi lélekjelenléte, hogy oldalt vesse magát, s ne zuhanjon Adamóra, akit agyonnyomhatott volna roppant súlyával.

Smudge kereket oldott, szaporán kapkodta kurta lábát, rohant a tisztáson keresztül. A tisztás lefelé lejtett, s a távlat hatásaképpen úgy látszott, mintha kis feneke közvetlenül a talaj fölött imbolyogna. Mindenki felállt, és kacagva, kiabálva figyelte menekülését. Mialatt utánanéztek, egy tintafekete felhő fedte el a holdat, és Smudge eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Hiába világított a fáklya, mihelyt nem sütött a hold, az egész tájra mintha egyszerre félhomály borult volna. Purcell visszatért a helyére, s az a fura érzése támadt, hogy alkonyodik. A szél most viharrá erősödött, meztelen vállára pára hullott. Megborzongott.

Jones feléje hajolt. Kisfiús arcán még mindig ott ült a mosoly.

– Soha életemben nem nevettem ennyit.

– Márpedig rosszul tette – felelte Purcell nyersen.

Omaata is visszatért a helyére, a tahitiak ujjongva ünnepelték. MacLeod a fügefa gyökerének támaszkodott, de nem ült le. Várt, amíg a lárma elül, aztán felemelte kezét, és tompa, fakó hangon azt mondta:

– Javasolom, hogy zárjuk be az ülést.

Jones belenézett a csákóba.

– Még egy név van benne.

– No jól van, húzd ki – szólt MacLeod. Fáradtan simította végig arcát. Smudge menekülése révén elkerülte a Purcell-lel való szakítást, de White is, ő maga is asszony nélkül maradt, Smudge nevetségessé vált. Purcell erősebb volt, mint valaha, a feketék pedig már-már a nyílt lázadásig merészkedtek.

Jones széthajtogatta a papírszeletet, s hangosan olvasta el a nevet:

– Smudge.

Vidáman, fiatalosan felkacagott. Hiszen tudhatta volna előre: a csákóban összesen kilenc név volt, az utolsó tehát nem lehetett más, mint Smudge. Jones nevetése egyébként magányosan halt el, nem felelt rá visszhang sehol. A gyűlés résztvevői szomorúak és fáradtak voltak. Mint a többség, a kisebbség is elégedetlen volt a vita eredményével. Bakernek szintén nem jutott asszony. A tahiti férfiak sem nevettek már, hanem halkan tárgyaltak egymással. A szigeten kialakuló három párt közül kétségkívül őket érte a legnagyobb sérelem.

– Minthogy Smudge nincs jelen, nem juttathatunk neki nőt – jegyezte meg epésen Baker.

– Márpedig mégiscsak ezt kell tennünk! – vágott vissza MacLeod, akinek sikerült valamelyest visszanyernie előbbi kihívó modorát. – Mert ha ezt nem intézzük el, mielőtt szétoszlunk, és négy nőt hagyunk a feketéknek, akkor később keservesen nehéz lesz egyet visszaszerezni tőlük!

Senki sem válaszolt. Senkinek sem volt kedve vitába bocsátkozni. Nagy, gyér cseppekben megeredt az eső, s úgy kopogott az indián fügefa kemény levelein, akár a bádoglemezen.

– Tumatát javasolom – szólalt meg ismét MacLeod. – Azt hiszem, jóban van Smudge-dzsal.

Purcell hátrafordult, és megkérdezte:

– Tumata, akarod, hogy Smudge legyen a tanéd?

– Igen – felelte Tumata, és felállt.

Szemrehányó pillantást vetett Omaatára, és azt mondta:

– Hozzám mindig nagyon kedves volt.

Ez a megjegyzés felkeltette Purcell érdeklődését. Figyelmesebben vette szemügyre Tumatát. Vonásai elég közönségesek voltak, de szeme szép és szelíd, s arcában is volt valami határozottság.

– Van ellenvetés? – kérdezte MacLeod.

– Nem lehet ellenvetés – szólt Jones. – Mindenki el van látva.

Egészen ártatlanul tette ezt a megjegyzést, nem is gondolt arra, hogy MacLeod nincs "ellátva". A skót azonban gúnyos célzásnak érezte, amit mondott, és sötét, fenyegető pillantást vetett rá. Baker, aki mindig készen állt arra, hegy sógora segítségére siessen, elfogta ezt a pillantást, és kamatostul adta vissza MacLeodnak. Alig egy pillanatig tartott a két szempár közti küzdelem, de amikor véget ért, súlyos csönd borult a körben ülő emberekre. "Máris idáig jutottunk! – gondolta magában Purcell. – Egy jelentéktelen szó, a legkisebb mozdulat is elég már..."

– Fejezzük be! – mondta hangosan.

– Odaítéljük! – jelentette ki MacLeod, s olyan mozdulatot tett, mintha a földre ütne a kötéllel, de a mozdulat befejezetlen maradt. Majd nagy mogorván hozzátette:

– Az ülést bezárom.

Mintha csak e néhány szót várta volna a vihar, abban a pillanatban hihetetlen erővel kezdett szakadni a zápor. Az angolok és a tahitiak merőben másként viselkedtek: amazok, asszonyaikkal együtt, rohanni kezdtek a tisztáson keresztül a falu felé, emezek pedig a nagy fügefa lombfülkéibe húzódtak. Purcell megfogta Ivoa kezét, és követte őket.

A faóriás útvesztőjében sűrű sötétség vette körül, és csak hangjuk után lelte meg a tahitiakat. Mihelyt közéjük ért, az addigi beszélgetés elnémult.

– Ki van itt? – kérdezte Purcell, akit feszélyezett ez a csönd.

– Mind itt vagyunk, Adamo – felelte Mehani. – Mind a hatan. És velünk van Faina, Raha és Itihota is.

– Az a három nő, akit a peritanik meghagytak nekünk – tette hozzá keserűen Tetahiti.

Purcell hallgatott, a megjegyzés hangja belefojtotta a szót. Szeme lassanként hozzászokott a félhomályhoz: már ki tudta venni az arcok körvonalait és a körülötte felvillanó szemek fehérjét.

– Megyek, megkeresem Itiát – mondta Mehani.

Hozzá intézte szavait. Hangja ugyanolyan volt, mint máskor. Purcell felemelte fejét.

– Ebben a záporban?

– Érte kell mennem. Biztosan nagyon fél.

– Mitől?

– A tupapahuktól.

Csönd lett, majd Purcell megkérdezte:

– Meg fogod találni?

Mehani halkan felnevetett, s így válaszolt:

– Játszottam már bújócskát vele.

Majd hozzátette:

– A viszontlátásra, Adamo, testvérem.

A szokásos szavakat mondta, s hangjában ugyanaz a szeretet és bizalom érzett, mint mindig. Nem, Mehani nem változott.

Purcell utánanézett. Olyan nesztelenül távolodott, mint egy macska. Amikor az óriási fügefa széléhez ért, egy pillanatra kirajzolódott még atlétaalakja a lombsátor egy résén keresztül látható égdarabka valamivel világosabb hátterén. Azután lehajolt és eltűnt.

Mehani távozása után hirtelen úgy érezte Purcell, hogy hidegebb lett körülötte. Fölöttük kopogva, szinte elkeseredetten verte az eső a fügefa leveleit. A tahitiak hallgattak.

Purcell megszólalt:

– Kértem a gyűlésen, hogy a ti neveteket is tegyék a mieink közé.

Tetahiti komoly hangja válaszolt rá:

– Tudjuk. Omaata elmondta.

Purcell várt egy kicsit, de semmilyen további megjegyzés nem hangzott el.

– Testvérek! – szólalt meg rövid szünet után. – Igazságtalanul bántak el veletek, de én nem csatlakoztam ehhez az igazságtalansághoz. Sőt megpróbáltam harcolni ellene.

Csönd lett megint, majd Tetahiti hűvösen udvarias hangon így szólt:

– Tudjuk. Megpróbáltad.

Vajon mit jelenthet ez a "megpróbáltad"? Azt vetik talán a szemére, hogy próbálkozása nem járt sikerrel?

Hosszabb ideig várt, de senki sem szólt többet. Aztán Ivoa vállára tette kezét, és fülébe súgta:

– Menjünk.

– A viszontlátásra, Tetahiti, testvérem – mondta Purcell. – A viszontlátásra, mind! A viszontlátásra, testvérek!

– A viszontlátásra, Adamo – felelte Tetahiti.

Azután már csak több hang udvarias mormogását hallotta. Purcell feszülten figyelt, amíg ez is elnémult. A szíve összeszorult. Egyetlen tahiti sem szólította "testvérnek".