4

Másnap reggel hét órakor Mason felhasználta a tengernek a dagályt közvetlenül megelőző nyugalmát, hogy megpróbálja kivinni a parti homokra a Blossomot. A legénység ilyen módon könnyebben hozzáférhet majd a hajóhoz, leszerelheti róla az összes használható tárgyakat, amelyek oly fontosak és értékesek lesznek a szigeten.

A homokzátony elérése nem volt könnyű feladat: attól lehetett tartani, hogy a csónakoknál jóval nehézkesebben mozgó Blossomot keresztbe fordítja egy erősebb hullám. Ám ez a művelet is simán folyt le. S mivel a szerencse sohasem jár egyedül, a dagály éppen a legmagasabb volt. Így azt lehetett remélni, hogy a hajó a következő napokban szárazon marad még dagály idején is, és tatját nem érik el a hullámtörés roppant erejű rohamai.

Még egy másik szerencsés körülmény is segítette a partra szállókat: ott, ahol a Blossom földet ért, egy körülbelül negyven láb hosszú és tíz 1áb magas, kerekre csiszolt szikla állt. Amikor partot értek, majdnem súrolták, s a hajó jobb oldala alig háromlábnyira volt tőle, amikor a hajótőke felszaladt a homokra. Mason azonnal átlátta, milyen előnyt jelent számukra ez a szikla, s parancsot adott, hogy csáklyákkal húzzák hozzá egészen közel a Blossomot; amikor a víz visszahúzódott, a hajó oldala a sziklának dőlt, úgyhogy a fedélzet nem is nagyon lejtett. Apály idején aztán minden oldalról jól aládúcolták támfákkal a hajótestet, amely olyan biztosan és megnyugtatóan állt a szikla mellett, mintha csak szárazdokkban lett volna.

A partraszállás sikerében egyaránt szerepet játszott az ügyesség is, a kedvező véletlen is. Valamennyien érezték, hogy végre szerencséjük van, s az egész legénység szokatlanul szorgalmasan dolgozott a hajó aládúcolásán reggel nyolc órától este nyolcig. Lelkesen és nagyon eredményesen voltak segítségükre a tahitiak is, s a matrózok, akik a vihar óta nem tartották őket valami sokra, estefelé már sokkal barátságosabban néztek rájuk.

Másnap reggel az elsőnek odaérkező matrózok megállapították, hogy a hajó orra éppen egy meredeken előrehajló sziklacsúcs alatt van. MacLeodnak az az ötlete támadt, hogy csörlőszerkezetet készít, és ennek segítségével fáradság nélkül el lehet szállítani a Blossomról mindazt, amire szükségük van. Anélkül, hogy bárkivel is megbeszélte volna a dolgot, rögtön megnyerte tervének a matrózok egy részét, a hajón összeszedte a szükséges anyagokat, s hozzálátott az ötlet megvalósításához. Mason, és nyomában Purcell, nyolc órakor jelent meg a fedélzeten, és a parancsnok elképedve látta, milyen vállalkozásba fogtak a hajó fölött, a sziklán az emberek. MacLeod irányította a munkát, többet dolgozott, mint bárki, fakó arca kipirult az alkotás lázában, állandóan káromkodott, szidta hozzá nem értő segédeit. A kapitány elvörösödött dühében: tudta nélkül csinálták az egészet, nyíltan semmibe vették őt és tekintélyét!

– Purcell úr! – kiáltott, és hangja remegett. – Ön adott talán parancsot?...

– Én nem, kapitány úr.

Mason öles léptekkel tartott a hajó orra felé, s Purcell alig tudott nyomában maradni. Aztán MacLeod felé emelte fejét, aki mintegy tíz méterrel fölötte dolgozott, és pattogó hangon megkérdezte:

– Mit csinál, MacLeod?

– Csörlőt – felelte a matróz anélkül, hogy félbeszakította volna tevékenységét.

– Ki adott parancsot rá?

MacLeod, aki eddig munkája fölé hajolt, most hanyagul felegyenesedett, egy pillantást vetett társaira, vállat vont, előrehajtotta késpengéhez hasonló keskeny, éles arcát, s lassan, érdes hangon így felelt:

– Ide hallgasson, kapitány úr! Ha a hajót kell irányítani, akkor szükségem van a parancsaira, de ha csörlőt kell csinálni, akkor nem. Ez a szakmám.

Purcell összehúzta szemét, és hol Masonre, hol MacLeodra pillantott. MacLeod szemtelen volt, de mellébeszélt, nem mert nyíltan szembeszállni a kapitánnyal.

– Nem a szakmájáról van szó – mondta ez utóbbi keményen. – Nem adtam parancsot, hogy csörlőt csináljon!

MacLeod megint társaira nézett, s váratlanul maflának tettette magát.

– Miért, nem jó ötlet ez a csörlő?

Megint mellébeszélt. Mason hunyorgott, nyakán kidagadtak az erek. De sikerült uralkodnia magán.

– Még egyszer mondom – jelentette ki aránylag nyugodt hangon –, hogy nem erről van szó, szeretném, ha maga is megértené, MacLeod, hogy a hajón rendet és fegyelmet kell tartani, a parancsnok pedig én vagyok.

– Rendben van, kapitány úr.

Rögtön hozzátette, halkabban, de azért úgy, hogy Mason még meghallja:

– Csakhogy most nem a hajón vagyok, hanem a szárazföldön. A körülötte álló matrózok összemosolyogtak. Ez a megjegyzés talált. Pontosan így gondolkodtak valamennyien, azok is, akik szerették az öreget. A hajón engedelmeskedtek neki. De most, hogy partra szálltak, már nem érezték magukat matróznak.

– Szóval szedjem szét, amit csináltam? – kérdezte MacLeod, az engedelmeset játszva. Közben megint körülnézett, mintegy előre tanúul hívta társait, győződjenek meg róla, milyen ostobák azok, akiknek kezében a hatalom.

Mason megérezte a kelepcét. Habozott. Ha azt mondja: "Szedjék szét a csörlőt!", akkor szembekerül a legénységgel, mert az embereknek a vállukon kell kicipelniük mindent a Blossom fedélzetéről a sziklafal tetejére. Ha viszont azt mondja: "Rendben van, csinálják tovább", akkor azt hiszik róla, hogy meghátrált.

– Majd Purcell hadnagy úr ellenőrzi, amit csináltak – szólt végül. – Ö fogja kihirdetni a parancsomat.

Vagyis mellébeszélt ő is. Ez azonban nem csökkentette tekintélyét a matrózok szemében. Sőt ellenkezőleg, megállapították, hogy az öreg ügyesen válaszolt. Nem foglalt állást, és átadta a hadnagynak a kormányrudat.

– Rendben van, kapitány úr – mondta MacLeod hanyagul, s csak egy ujjal tisztelgett.

Aztán a csörlő fölé hajolt, és félhangosan megjegyezte:

– Purcell körülbelül annyit ért az ácsmesterséghez, mint én a bibliához.

Smudge vihogott. Mason és Purcell ezek után hátat fordított a matrózoknak, akik boldogan néztek össze, s figyelték, hogyan távolodik a két tiszt a Blossom fedélzetén. Fentről, a sziklafal tetejéről, aprónak és jelentéktelennek látszott a két alak.

– Ne gondolja az öreg, hogy ő lesz a császár a szigeten.

– És Purcell se – tette hozzá recsegő hangján Smudge. – A bibliájával mindjárt megmondom, mit csinálok. És ő maga is tehet egy szívességet.

Csönd lett. Amióta Tahitiból elindultak, Smudge nagyon kirúgott Purcellre, bár senki sem tudta, voltaképpen miért.

– Miért, bántott téged? – kérdezte a kis Jones, Smudge-ra szegezve világoskék szemét. – Miért akarsz mindig belekötni?

Smudge felkapta hegyes orrát, összeszorította száját és hallgatott. Johnson megköszörülte a torkát, és rekedtes hangon megszólalt.

– A bibliára fütyülök. De azt nem felejtem el, hogyan állt ki Burttel szemben Purcell, és kérte, hogy engedje az imát elmondani a kölyök holtteste fölött. Ez a szőke, rózsás arcú kis ember olyan volt, mint egy kislány Burt előtt. De biz' isten nem kislány módra viselkedett. Átkozottul kemény gyereknek kell lennie, hogy így kiállt Burt ellen!

– Micsoda seggnyaló ez a vén szivar is! – szólt közbe MacLeod, és megvetően kiköpött. – Ahogy egy tisztet lát, rögtön térdre borul előtte.

Az öreg Johnson már válaszra nyitotta a száját, de MacLeod olyan sötét pillantást vetett rá, hogy jobbnak látta, ha hallgat. Amióta a legénység tanúja volt annak, milyen hidegvérűen döfte MacLeod a kését Simon mellébe, az emberek féltek tőle. MacLeod tudta ezt, és ki is használta.

Mason komoran járkált fel-alá a parancsnoki hídon, mintha tudomást sem venne Purcell jelenlétéről. Most, hogy a matrózok partra szálltak, tekintélye napról napra hanyatlik, a Blossom a homokon, hamarosan leszerelik, szétbontják, lerombolják, mert kell az anyag a kunyhók építéséhez. Érezte, hogy ma ér véget harmincöt esztendős tengerészpályája.

– Kapitány úr! – szólalt meg Purcell. – Miután azt kívánja, hogy partra szálljak, szíves engedelmével felhasználnám az alkalmat arra, hogy szemügyre vegyem a szigetet.

– Akkor vigyen magával két vagy három embert, és fegyverezze fel őket – felelte Mason. – Nem tehetek róla, még mindig nyugtalanít a gondolat, hogy talán mégis vannak a szigetnek lakosai, csak elrejtőztek.

Purcell ránézett. Mason nyugodtan beszélt, hangja meg sem rezzent, mintha csak be akarná bizonyítani a hadnagynak, mennyire hidegen hagyta az imént a MacLeoddal folytatott szóváltás.

– Voltaképpen persze nem valószínű, hogy így áll a dolog. Mi nyomát sem találtuk tűznek, ösvénynek vagy földművelésnek. De, mint maga is látni fogja, a szigetet a part mentén mindenütt sűrű bozót veszi körül. Úgyszólván lehetetlen átjutni rajta. Ideális rejtekhelyet nyújt olyan embereknek, akik lesből akarnak támadni. Képzeljen el kis pálmafákat, sok-sok ezer igen kis pálmafát, amelyek szorosan egymás mellett állnak. Néha szét kell feszíteni a törzsüket, hogy az ember el tudjon menni köztük. Másutt óriáspáfrányok, olyasfélék, mint Tahitiban. A törzsük olyan vastag, akár a...

Azt akarta mondani: "akár a combom", de elharapta a mondatot. Illetlennek érezte a "comb" szót.

– ...Hihetetlenül vastag a törzsük, Purcell úr! És a levelük óriási! Nagyobb, mint Tahitiban. Ha két-három lépést tesz, elnyeli az őserdő...

– Mivel azonban tűznek nyomát sem találta... – jegyezte meg Purcell.

– A sziget déli részén levő hegyet nem derítettem fel. Beértem azzal, hogy körüljártam. Nem valami vonzó vidék: egymásra dobált sziklatömbök. Alig képzelhető el, hogy emberek élnek közöttük. De azért lehetséges. A szigeten levő egyetlen pataknak itt van a forrása. Víz tehát volna...

Hirtelen félbeszakította mondókáját, mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogy alárendeltjével beszél, és száraz, hivatalos hangon annyit mondott csak:

– Délre jöjjön vissza.

– Olyan korán? – kérdezte csodálkozva Purcell. – Valami oka volna rá, hogy...

– Délre várom önt, Purcell úr – ismételte meg kurtán Mason.

– Igenis, kapitány úr – felelte Purcell, és elfordította tekintetét. Kényelmetlenül érezte magát. Szegény Mason, igazán gyerekesen viselkedik. MacLeod szemtelensége megfeküdte a gyomrát, és feltétlenül szükségét érezte, hogy ilyen apró, jelentéktelen részletkérdésben mutassa ki a maga tekintélyét. "Mintha bizony én ásnám alá" – gondolta magában Purcell, és sarkon fordult.

Mason visszahívta.

– Vigye magával ezt a térképet – mondta valamivel barátságosabb hangon. – Tegnap vázoltam fel. Hasznára lesz.

Purcell visszament a fedélzetre, és Bakert, Huntot és Mehanit választotta kísérőül. Amikor Omaata látta, hogy "Zsono" odaáll a hadnagy mellé, méltóságteljesen Purcellhez lépett, és megkérte, hadd mehessen velük ő is. A hadnagy beleegyezett. Ezek után Ivoa szótlanul, de olyan szívhez szólóan szögezte rá gyönyörű kék szemét, hogy igent intett. Mire még két tahiti nő lépett elő, s a többiek is csatlakoztak volna hozzá valamennyien, ha Mason le nem szól a parancsnoki hídról, hogy több embert ne vigyen magával, mert a hajó kirakodásához mindenkire szükség van.

Jó húsz percig tartott, és komoly erőfeszítésükbe került, amíg az izzó napsütésben fel tudtak kapaszkodni a sziklapart tetejére. Mászás közben a sziklafalban ezrével fészkelő halászcsérek szakadatlanul nagy rajokban keringtek a kis csoport körül, láthatóan nem féltek tőlük, és fülsiketítően vijjogtak. Purcell arra számított, hogy a sziklafal tetején azok között a kis pálmafák között kell majd utat törniük maguknak, amelyekről Mason beszélt, de éppen a homokpart fölé kiugró részen vagy húsz méter széles rés nyílt a bozótban, s a résen át hatalmas fák és ritkás bokrok tűntek elő.

Mégsem indult meg azonnal ezen az úton. Előbb kerülőt tett a sziklák között addig a csúcsig, amelyre MacLeod fel akarta szerelni a csörlőt. A kis csoport követte. Amikor a matrózok közelébe értek, azok elhallgattak, s a készülő csörlő köré húzódtak, mintha benne látnák szabadságuk jelképét. Maga MacLeod egy pillanatra sem emelte fel munkájáról szögletes, éles arcát, de Purcell a megfeszülő sovány testéről is leolvasta, hogy várja az alkalmat, amikor még szemtelenebbül viselkedhet. "Kellemetlen fickó, de van valami igaza – gondolta magában Purcell. – Miért parancsolnának a szigeten a Blossom tisztjei?"

Lassú léptekkel tartott a csörlő felé, s érezte, minél közelebb ér, annál merevebb lesz a matrózok magatartása. Most a Blossom parancsnok-helyettese volt a szemükben, akit azért küldött oda a kapitány, hogy ellenőrizze, be kell-e fejezni a csörlő építését, vagy sem. Purcellben hirtelen fellobbant a düh Mason ellen, aki ilyen lehetetlen szerepre kárhoztatta. Ha komolyan játssza, meggyűlölteti magát a matrózokkal. Ha nem vállalja, akkor is gyanús lesz a szemükben. Tulajdonképpen az volna a legjobb, ha csak egy pillanatra állna meg mellettük, és ki sem nyitná a száját. De ugyanakkor arra is gondolt: egye meg a fene az óvatosságot! Még egy lépést tett előre. Bánja is ő! Támadni fog szemtől szembe.

De erre nem volt ideje. MacLeod előbb indult támadásra. Különös módon nem őt választotta célpontul, hanem Bakert, aki mellett ott ment Avapuhi, és most éppen rátámaszkodott. MacLeod ellenségesen mérte végig Bakert, míg Avapuhit egy pillantásra sem méltatta, s hosszan, elnyújtva így szólt:

– Vannak, akik sétálni mennek, mialatt a többiek dolgoznak.

– Ha jól tudom, nem kértél, hogy segítsek – felelte Baker, keményen farkasszemet nézett vele, és rátette kezét Avapuhi vállára. Ezzel a szóváltás abba is maradt. Most Purcell szólalt meg tiszta, csengő hangon:

– Matrózok! Azt várjátok tőlem, mondjam meg, mi a véleményem a dologról. Meg is mondom. Ami a csörlőt illeti, az ötlet jó, s bízom MacLeodban, hogy jól fogja megcsinálni. De azt hiszem, arra már semmi szükség sem volt, hogy szemtelenkedjék Mason úrral. Valamennyiünknek együtt kell élnünk ezen a szigeten, és jó volna, ha békességben élnénk együtt.

MacLeod felemelte éles metszésű ábrázatát, és hatalmasat köpött a lába elé. Purcell fején még átvillant a gondolat: "No, most itt az alkalom, hogy velem szemtelenkedjék, ezt nem fogja kihagyni."

– Ha az a véleménye, hogy a csörlő jó ötlet – mondta lassú, érdes hangon MacLeod –, ki akadályozza abban, hogy ideálljon és segítsen nekünk? Végre is mindenkinek csinálom, amit csinálok, és szerintem mindenkinek be kellene szállni.

Az érvelés ügyes volt, a matrózoknak tetszett, helyeslő moraj hallatszott. Az az ötlet, amelyet MacLeod felvetett, kétségkívül kellemes volt: közönséges matróz irányítása alatt dolgozó tengerésztiszt...

És a dologban az a legrosszabb, hogy igaza van, gondolta magában Purcell. Utálatos fickó, de igaza van. Keményen ennyit mondott:

– Mint maga megjegyezte, nem sokat értek az ácsmesterséghez, és így nemigen venné hasznomat.

Nem akarta azonban ilyen visszautasító módon befejezni beszélgetésüket, ezért engedékenyebb hangon még hozzátette:

– De ha szüksége van rá, hogy az utasításait lefordítsam a tahitiaknak, szívesen segítek magának.

Ez amolyan békeajánlatféle volt, MacLeod azonban visszautasította.

– Tolmácsra nincs szükségem! – jelentette ki olyan gőgösen és szemtelenül, hogy Purcell elvörösödött.

– Annál jobb! – felelte, de alig tudott uralkodni a hangján.

Ezzel elment. Dühös volt MacLeodra, saját magára is. Talán mégis jobb lett volna, ha nem szól egy szót sem.

Megindult a bokrok között. Társai követték.

– Megbántott valaki, Adamo? – kérdezte Omaata, és könnyedén a hadnagy nyakára tette óriási kezét.

Még így is érezte a kéz súlyát. Megállt, szelíden lefejtette nyakáról Omaata ujjait, de egy pillanatig kezében tartotta még a nő kezét. Jobban mondva, saját kezét tartotta az övében, mert ujjai eltűntek, mintha elnyelte volna őket az óriási kéz. Purcell felemelte fejét, s meglátta a magasban az óriási nő sötét színű arcát, tág orrlyukát, selymes fényű, csillogó, nagy, fekete szemét, amelyben szeretet villant meg. "Olyanok, mint két tó a holdfényben, igen, mindig ez jut az eszembe a szeméről" – gondolta magában Purcell. Másik kezében egyszerre ott érezte Ivoa hűvös kezét. Feléje fordult. Az asszony rámosolygott. Most szétnézett. Ott állt körülötte Mehani, Avapuhi és Itia is. Őt nézték. Szíve felujjongott. Mintha elöntötte volna ezeknek az embereknek a szeretete. "Milyen jók is! – gondolta hálásan. – Mintha testvéreim volnának!"

– Ennyire látni rajtam, ha bosszús vagyok? – kérdezte aztán.

– Nagyon! – válaszolt Ivoa. – Ha minden rendben van, olyan az arcod, mint egy tahitié. De ha valami bánt, rögtön olyan lesz, mint egy peritanié.

Mehani hangosan felkacagott.

– Hát milyen a tahiti arca? – kérdezte mosolyogva Purcell.

– Sima és vidám.

– Hát a peritanié?

– Várj, majd én megmutatom – szólalt meg Itia.

Összehúzta szemöldökét, mereven hátravetette a fejét, szája sarka lebiggyedt, és bájos, gyermeteg arca nyomban gondterhelt és fontoskodó kifejezést öltött. Mehani és a tahiti nők harsányan kacagni kezdtek.

Purcell tekintete Baker kérdő pillantásával találkozott.

– Itia az angolok gondterhelt arckifejezését utánozza – mondta neki.

Baker mosolygott.

– Egy árva szót sem értek a nyelvükből. Meg kell majd tanulnom.

Avapuhi odahajolt Purcellhez.

– Mit mond?

– Hogy nem érti, amit beszélsz.

– Majd én megtanítom – mondta Avapuhi.

Baker karjára tette a kezét, és dallamos hangon azt mondta:

– I... speak... you.(Én... beszélek... te.)

– To you.(Tehozzád.) – javította ki Purcell.

– To you. – ismételte meg Avapuhi, szinte énekelve a két szótagot.

Purcell szeretettel nézett rá. Csinos volt, de nem is a szépsége tűnt fel elsősorban, hanem valami csodálatos, gyengéd jóság, amely szinte áradt belőle.

Omaata karon fogta Huntot, aki boldogan felmordult, s előrement vele a kis csoport élére. Purcell hallotta zengő hangját, de nem értette, mit mond. Jólesett a hűvös árnyék, s alig tettek néhány lépést a bozótban, máris elnémult a halászcsérek vijjogása. Hanem úgy öt perc múlva Purcell már nem megnyugtatónak érezte a nagy csöndet, hanem szinte természetellenesnek. Eszébe jutott, milyen más az erdő Tahitin: itt semmilyen élőlény nem riadt fel útjukon, a fű nem rezzent lábuk alatt, sem lehulló gyümölcs, sem menekülő állat neszét nem lehetett hallani, még a levelek sem zizegtek. Ezen a termékeny földdarabkán, a világ legenyhébb éghajlata alatt, az állatvilág mindössze vadmalacokból és madarakból állott.

A madarak egyébként olyan parányiak és olyan tündöklő tarkák voltak, hogy Purcell először pillangóknak vélte őket. Amellett olyan barátságosan viselkedtek, hogy a betolakodók vállára szálltak. Ha a sziget valóban lakatlan volt, mint feltételezték, akkor nem is volt meglepő, hogy ilyen határtalanul bíznak az emberi lények jóságában. Purcell gyönyörködve bámulta őket: ragyogó, tarka színfoltok villantak fel minduntalan előtte. Volt a madarak között bíborpiros és égszínkék, volt élénkvörös és fehér. A legpompásabbak talán azok voltak, amelyeknek a tollazata arany és fekete színben tündökölt, a csőrük pedig vérpiros volt. De még valami tűnt fel Purcellnek: a madarak nem énekeltek. Még csak nem is csiripeltek. Ebben az erdőben néma volt minden. Még a madarak is hallgattak.

Ahogy mind beljebb haladtak, Mehani és a tahiti nők örömkiáltásokat hallattak. Mind több tahiti fát fedeztek fel, szinte valamennyit fel is sorolták, ujjukon számlálva őket: volt itt kókuszpálma, kenyérfa, mangó, avogádófa, panpung. Omaata megmagyarázta, hogy ez utóbbinak különösen hasznát fogják venni, mert a kérgéből amolyan szövetfélét lehet készíteni, s gondolniuk kell arra, hogy a rajtuk levő ruhadarabok nem tartanak örökké. Mehani a fűben batátagumókra bukkant, igaz, hogy elég aprócskák voltak. Találtak tárót is, édes pityókát is, és még egy növényt, amelyet Mehani ti-nek nevezett, és amelynek a leveléből, mint mondta, kitűnő orvosságot lehet főzni "mindenfajta betegség ellen".

Furcsa érzése támadt Purcellnek. Volt valami különös és érthetetlen a szigetnek ebben a termékenységében. Megtermett itt minden, amire csak szüksége lehet az embernek – de hiányzott az ember. Mehani azonban a batátákból arra következtetett, hogy a szigeten valamikor laktak emberek. S mintha csak őt akarnák igazolni, az egyik tisztáson egy morai kőrakásai bukkantak fel, és három óriási szobor, amelyeket a sziklafal fekete bazaltjából faragtak, meglehetősen nyersen. Azoknak a polinéziaiaknak, akik egykor a szigeten laktak, elég durva és sötét elgondolásaik lehettek a túlvilág felől, mert istenszobraik ábrázata félelmetes volt. Mehani és a tahiti nők némán nézték őket: láthatóan mély hatást tett rájuk az istenek rosszindulatú volta. Tahitin még a vallás is barátságos volt, az istenek pedig jóakaratúak.

Amióta a kis csapat behatolt az erdőbe, állandóan dél felé tartott, de nem jutott messzire, mert a bozótban nem volt semmiféle ösvény. A sziklafal tetejéről a terep enyhén és egyenletesen lejtett, úgyhogy innen nézve, a sziget egyetlen fennsíknak látszott. Körülbelül fél órával azután, hogy MacLeod csoportjától elváltak, az erdő hirtelen véget ért, s egy kavicsos, nagyon meredek lejtőhöz jutottak, amelynek a tetejét azonban növénytakaró borította; ebből arra következtettek, hogy a csúcs mögött megint erdő kezdődik. A lejtő igen meredek volt, köves és kopár, perzselte a nap, s nagyon örültek, amikor ismét árnyékba jutottak. Egy újabb fennsíkra értek, amelyet ugyanolyan növénytakaró borított, mint az elsőt, de a fák itt ritkábbak voltak, a cserje sem olyan sűrű, a lejtő pedig valamivel meredekebb.

Purcell megállt, és elővette ingéből Mason térképvázlatát. A rajz szerint a sziget észak-déli irányban elnyújtott tojásdad alakú volt. Ha Mason adatainak hinni lehetett, hossza mintegy két mérföld volt, szélessége pedig nem haladta meg a háromnegyed mérföldet. Mason, északról délre haladva, három, körülbelül egyenlő nagyságú sávra osztotta a szigetet; az északi sávra ezt írta: első fennsík. A középső sávon ez állt: második fennsík, a déli szakaszon pedig: hegység, s mellette zárójelben: nagyon kopár. Mason apró vonalkákkal árnyékolta be a sziget egész kerületét, s a vonalkákra egyik helyütt ezt írta: kis pálmafák, másutt pedig ezt: páfrányok. A hegység feliratú sávba csak egy vékony, kanyargó vonalat rajzolt, amely a déli parton végződött.

Purcell Bakerhez fordult, és megkérdezte:

– Gondolom, ez lesz a patak, nem?

Baker hozzálépett, és a térkép fölé hajolt.

– Igen, hadnagy úr. Ez lesz az. De nem mentünk fel egészen a forrásig.

– Köszönöm.

Baker leült egy panpungfa alá, és Avapuhi követte példáját. Purcell Ivoára pillantott, Ivoa mosolygott, és halkan azt mondta:

– Uili nagyon kedves.

Uili Willie Baker nevének tahiti változata volt. Purcell bólintott, majd ismét Mason térképvázlatának tanulmányozásába merült. A vázlat is igazolta azt, amit előző nap a Blossom fedélzetéről megállapított: a sziget valóban nagyon kicsi volt. Most, amikor bejárták, nem is látszott olyan kicsinek, de nyilván csak a meredek lejtő, a sűrű bozót, a nehéz közlekedés miatt. Ha a hegység valóban csak "sziklatömbök halmaza" volt, mint Mason megállapította, akkor a jövendő falut kétségkívül az első fennsíkon kellett megépíteni, mert csak innen lehetett kijutni a tengerpartra. Ez esetben a második fennsíkon, azon, amelyen most jártak, a megművelendő földek lesznek. Szóval a sziget valóban lakható része ezt a két fennsíkot foglalja magában, vagyis ha Mason vázlata megfelel a valóságnak, egy olyan négyszögben helyezkedik el, amelynek a hossza egy és negyed mérföld, szélessége pedig háromnegyed mérföld, míg a sziget fennmaradó részét a hegység borítja. Ez a földdarab, amely rendkívül termékeny, talán el tud tartani vagy harminc embert, de hosszabb időn át aligha nyújtana nekik kényelmes otthont. Ki tudja, nem a sziget területének szűk volta kényszerítette-e első lakóit arra, hogy elhagyják hazájukat, s nekivágjanak az óceánnak, nagyobb földet keresve.

Purcell zsebre vágta a vázlatot, odahívta társait, akik közben elszéledtek a bokrok között, és a csoport ismét útnak indult. A hadnagy csodálkozott, hogy a fák koronája között még nem látja a hegyet, holott egészen közel kellett lennie. Ám még mindig eltakarta egy hatalmas, világoszöld lombtömeg, amely jóval magasabbra nyúlt, mint az erdő fái. Purcell arrafelé tartott, és tíz perc múlva kiértek egy kis tisztásra, amelynek túlsó oldalán egy óriási indiai fügefa állott.

A tahitiak ujjongtak örömükben, és a nők futni kezdtek a fa felé. Purcell is meggyorsította lépteit. A fa törzsét még nem lehetett látni: eltakarta a fa számtalan sarja, amely visszahajlott a földre, ott gyökeret vert, és pillérként támasztotta alá azt az ágat, amelyből kinőtt. Így aztán olyan volt a fa, mintha a földből nőtt volna ki, majd visszatért volna a földbe, és megint kinőtt volna belőle. Olyan sűrűn burjánzottak ezek a függőleges hajtások, hogy az egész fügefa vagy húsz méter széles és ugyanolyan hosszú területet foglalt el. Valóban oszlopsorokkal körülvett templomra emlékeztetett. Az oszlopok körül óriási levelű repkényféle növények kígyóztak, s teljesen eltakarták a "templom" belsejét. Purcell azon tűnődött, vajon egy fügefa-e, amit lát, vagy több szorosan egymás mellett álló fa alkotja-e a roppant ág– és lombtömeget. Volt a függőleges hajtások között fatörzs vastagságú is, és nyilván jelentős részben rajtuk nyugodott a korona súlya, hiszen az egyik legvastagabb ágat kettéhasította, s majdnem teljesen leválasztotta a törzsről a villám, s a léggyökerek mégis megtartották a helyén; meghajlottak ugyan a roppant súly alatt, de nem törtek, nem szakadtak el. A tahiti nők ujjongva, lármázva surrantak át az "oszlopok" között. Az egész csoport követte őket.

Még mielőtt a fa törzséhez értek volna, egész sor "szobára" bukkantak, a faluk lomb volt, liánfüggönyök választották el őket egymástól, és a "padlójukat" vastag mohaszőnyeg borította.

A tahiti nők újra meg újra végigjárták a lombos falú szobákat, gyönyörködve bennük, s kacagtak örömükben. Aztán Itia felkapott egy marék mohát, s Mehani arcába hajította, majd futásnak eredt. A többi nő visongatva követte példáját, a férfiak pedig utánuk eredtek, s üldözték őket ebben az eleven útvesztőben, amelyben olyan könnyen el lehetett tévedni, és amelyben gyakran csak vékony lombfüggöny választotta el egymástól az üldözőt és az üldözöttet.

Purcell együtt játszott és kiabált a többiekkel, de nem volt maradéktalanul derűs, nem tudta egészen átadni magát a játéknak. Rövid idő múlva ki is bújt a fügefa ágai közül, eltávolodott tőle, és leheveredett a tisztásra. Miért is nem tudok úgy örülni, mint ők, fenntartás nélkül, akár a gyerek? "Mi az, amit én elveszítettem, és ami a tahitiakban még megvan?" Szomorú lett, mert érezte, hogy tele van gondokkal, hogy minden nyugtalanítja.

Hamarosan csatlakozott hozzá Baker és Hunt, majd néhány perccel később Mehani, s a tahiti nők is, kifulladva, de jókedvűen. Csodálkoztak, hogy Purcell olyan hamar véget vetett a játéknak.

– Késő van már – mondta a hadnagy, és a nap felé mutatott. – Kicsit pihenünk, aztán indulunk visszafelé, a hajóra.

Megint elővette ingéből Mason térképét, és tanulmányozni kezdte.

– Baker! – szólalt meg rövid idő múlva. – Legyen szíves, mutassa meg ezen a térképen, milyen útvonalon haladt tegnap Mason kapitány.

Baker leült Purcell mellé, és napbarnított, szabályos vonalú arca a vázlat fölé hajolt.

– Mindjárt megmondom, hadnagy úr. Amikor az első fennsíkra értünk, kelet felé fordultunk, amíg csak el nem értünk a bozótig. Ott megfordultunk, és dél felé tartottunk. Megkerültük az egész hegyet. A bozót állandóan jobb kéz felé volt tőlünk. Nem volt valami kényelmes az út, mondhatom.

– Egyszóval a sziget peremén haladtak, mi viszont a közepén vágtunk át. Most már értem, miért nem jelölte be Mason kapitány az indiai fügefát a térképre.

Rövid szünet után megint megszólalt.

– Látom a vázlatról, hogy a kapitány százlépésnyire becsüli a parttal párhuzamosan körbefutó bozót mélységét. Ezt megállapították?

– Két helyen is. Egyszer keleten, egyszer pedig nyugaton. Először én mértem meg. Rohadt egy érzés ott bent, a sűrűségben, hadnagy úr! Egészen sötét van, majd megfullad az ember. A kezéről lesúrolja a bőrt, amíg utat tör magának a kis pálmafák között. És milyen ruganyos a törzsük! Ha idő előtt engedi el az ember, úgy visszacsapódnak, hogy még! Azonfelül, mondom, olyan sötét van, hogy pár perc múlva fogalma sincs az embernek, hol jár. Szerencsére megállapodtunk a kapitánnyal, hogy percenként kiáltani fog. A hang után sikerült tájékozódnom.

– És mi van a bozót túlsó oldalán?

– A sziklafal.

– Rögtön utána?

– Rögtön utána.

– És az erdőtől a sziklafalig száz lépés a távolság?

Baker arcán mosoly suhant át.

– Őszintén megvallom, többször is elvétettem a számolást. Sötét is volt, ideges is voltam, és az az átkozott puska is akadályozott.

Purcell Bakerre nézett. A walesi fiú szikár volt, napbarnított, és éremképre emlékeztető arcában értelmes szempár csillogott.

– Aztán meg számolni kell még valamivel – folytatta Baker. – A bozótban nem lehet egyenesen előre haladni. Cikcakk-vonalban megy az ember. És ha jól számlálja a lépéseit, az sem jelent sokat.

– De a kapitánynak azt jelentette, hogy száz lépést számolt, igaz?

Baker finom vonású, barna arca ráncokba húzódott, s gesztenyebarna szeme gúnyosan villant meg.

– Sőt azt jelentettem, hogy száznégy lépés a távolság, hadnagy úr! Pontos akartam lenni.

– Miért?

– Ha nem vagyok pontos, a kapitány megismételteti velem a mérést.

– Értem – mondta Purcell. Arca meg sem rezzent. Ismét a térképre pillantott, majd megkérdezte:

– Hát az hogy lehet, hogy az a matróz, aki a keleti oldalon derítette fel a bozótot, szintén száz lépést számlált?

Baker hallgatott egy kicsit, szeme megvillant, aztán a legkomolyabban így felelt:

– Jones mérte, hadnagy úr. Megmagyaráztam neki.

– Köszönöm, Baker – mondta Purcell. Most sem rándult egyetlen arcizma sem.

Az ő szemében is vidám szikra villant, Bakerre nézett, és nyugodt, hivatalos hangon azt mondta:

– Igazán kiváló segítséget nyújtott a térkép felvázolásához.

– Köszönöm, hadnagy úr! – felelte rendíthetetlen nyugalommal Baker.

Purcell felkelt.

– Hol vannak a nők? – kiáltott tahiti nyelven Mehani felé. Mehani néhány lépéssel odébb hevert a fűben. Feltámaszkodott bal könyökére, s jobb kezével hátrafelé mutatott.

– Egy csomó hibiszkusz-bokrot találtak.

Ebben a pillanatban bukkant elő Avapuhi, Itia és Ivoa, majd mögöttük Omaata is, aki jó néhány fejjel magasabb volt náluk, s így az egész kép olyan volt, mintha egy tiszteletre méltó idősebb hölgy terelne három kisleányt. Mind a négyen nagy vörös hibiszkuszvirágokkal tűzdelték tele fekete hajukat, mosolyogva közeledtek, mozgékony, hajlékony karjuk, akár a folyondár, erős kerek combjuk pedig minden lépésnél elővillant faháncsból szőtt, rövid szoknyájuk keskeny szalagjai közül.

Hunt, mihelyt megpillantotta Omaatát, ráemelte apró, fakó, nyugtalan szemét. Nem is vette észre, amikor elment, s most már percek óta kétségbe volt esve miatta.

– Zsono, Zsono – szólította mély mellhangon Omaata.

S egy szempillantás alatt mellette termett, vörös, göndör szőrrel sűrűn benőtt mellét simogatta, s valami érthetetlen nyelven beszélve, valósággal elárasztotta becéző szavakkal. Hunt pedig az asszony széles mellére hajtotta fejét gyengéd, odaadó mozdulattal, s úgy is maradt, időnként halkan fel-felmordult boldogságában, mint a medvebocs anyja ölében. Omaata lehalkította hangját, amely különben úgy harsogott, mint sziklákról lezúduló vízesés, és tovább beszélt hozzá a maga érthetetlen nyelvén. Hatalmas karját közben Hunt nyaka köré fonta, s úgy szorította magához a férfit, mint valami óriási csecsemőt.

– Mit mond Omaata, Mehani? – kérdezte Purcell.

Mehani felkacagott.

– Nem tudom, Adamo. Azt hittem, peritani nyelven beszél.

– Tényleg mond olyan szavakat, amelyek mintha peritaniul volnának, de ezeket sem értem.

Omaata felemelte fejét.

– Ez a mi külön nyelvünk, a Zsonóé meg az enyém – jelentette ki tahitiül. – Zsono nagyon jól érti, amit mondok neki.

A hatalmas Hunt felfigyelt arra, hogy a nevét hallotta, és gyengéden morgott. Amióta Omaata gondjaiba vette, olyan tisztára volt súrolva, mint egy jól gondozott hajó fedélzete. "Mintha a kisgyereke volna" – gondolta magában Purcell. Mosolyogva nézett az óriási termetű asszonyra.

– Hány éves is vagy, Omaata?

– Kétszer tíz nyarat láttam, amióta asszony vagyok.

Szóval harminckét éves lehet, vagy talán még annyi sincs. Vagyis még fiatal nő. Fiatalabb, mint ő, Purcell, fiatalabb Huntnál is. De óriási méretei miatt mintha másik világba tartozott volna.

Most Avapuhi odajött Bakerhez, letérdelt előtte, és szelíd arcát a férfira emelte. Néhány pillanatig komolyan nézte, majd egy szál hibiszkuszvirágot csúsztatott a férfi füle és haja közé, elmosolyodott, szempillája verdesett; aztán fürgén felpattant, teljes erejéből futni kezdett át a tisztáson, s eltűnt a bozótban.

– Hát ez mit jelent? – kérdezte Baker, Purcell felé fordulva.

– Tanéjául(tahiti szó, amely egyformán jelent férfit, szeretőt és férjet) választotta magát.

– Ejha! – mondta Baker, és napbarnított arca elpirult. – Szóval náluk a nők választják a párjukat?

– Angliában is így van – felelte Purcell, csak a tekintetével mosolyogva. – Csak Angliában jobban leplezik a dolgot.

– És miért szaladt el?

– Azt akarja, hogy maga menjen utána.

– Vagy úgy! – mondta Baker.

A következő pillanatban felállt, és anélkül, hogy valakire nézett volna, zavart mosollyal így szólt:

– Még nagyon meleg van ahhoz, hogy fogócskát játsszunk. Ezzel elindult a bozót felé. Szaladni nem mert, érezte, hogy mindenki őt figyeli.

– Mit mondott? – kérdezte Mehani, aki látható derűvel figyelte Baker tétovázását. Újabb bizonyítékát látta benne annak, hogy a peritanik sült bolondok: zavarba jönnek a legegyszerűbb dolgok miatt is.

– Furcsa – jegyezte meg Omaata. – Azt hittem pedig, hogy a Csontvázat választotta.

A tahitiak MacLeodot nevezték el Csontváznak.

– A nagy csónakon a Csontvázat is választotta – szólt közbe Itia. – De elege van belőle, mert a Csontváz megverte.

"Kíváncsi vagyok, belenyugszik-e MacLeod abba, hogy Baker legyen az utóda. Akad majd probléma ezen a szigeten éppen elég" – gondolta magában Purcell.

Mehani két könyökérc támaszkodott, felemelte hatalmas törzsét, fejét pedig hátravetette, hogy Itiára nézzen.

– Én téged nem foglak megverni, Itia – mondta, s a néhány szó tele volt leplezett célzásokkal. – Vagy legalábbis csak nagyon ritkán – tette hozzá nevetve.

Itia szenvedélyesen megrázta a fejét. Amureia mellett ő volt a legfiatalabb a tahiti nők között, termetre pedig a legkisebb. Orra kicsit fitos volt, szája sarka pedig orcája felé görbült, s ettől olyan volt az arca, mintha állandóan nevetne. Élénk és vidám volt, ezért kedvelték, de modora, legalábbis a tahiti illemszabályok szerint nem volt valami jó: nem viselkedett elég tartózkodóan. Nagyon könnyen mondott ítéletet az emberekről.

– No, Itia – szólalt meg ismét Mehani ingerkedve –, te nem adsz nekem virágot?

– Nem, mert nem érdemled meg – felelte Itia.

És egy kis kavicsot hajított feléje, amely mellen találta Mehanit.

– Legfeljebb egy követ kapsz tőlem, mást nem – mondta a lány, kissé elfintorítva arcát.

Mehani teljes hosszában elnyújtózott a füvön, s összekulcsolt két kezét tarkója alá tette.

– Pedig rosszul teszed – felelte békésen.

Itia újabb kavicsot dobott feléje. Mehani kihúzta két kezét a feje alól, és arca elé tartotta, hogy védje a kavicsok ellen. Nem szólt egy szót sem. Mosolygott.

– Először is nem vagy szép – mondta Itia.

– Igazat szóltál, Itia – jegyezte meg Ivoa, és hangosan kacagott. – Csúnya az én fivérem! Nincs nála csúnyább férfi a szigeten!

– De nemcsak az a baj, hogy csúf – folytatta. Itia. – Mint tané nem ér semmit.

– Ohó! – tiltakozott Mehani.

A fűben hevert még mindig. Most kinyújtotta csodálatos, remekbe szabott testét, kidomborította széles mellkasát, s megfeszítette lábizmait.

– Csak sose kakaskodjál! – szólt Itia, s most egyszerre hajította felé a markában szorongatott valamennyi apró kavicsot. – A világ minden kincséért el nem fogadnék olyan férfit tanénak, mint te. Ma velem. Holnap Avapuhival. Holnapután Omaatával.

– Nekem itt van Zsono – mondta mélyen zengő hangján Omaata. Purcell elnevette magát.

– Miért nevetsz, Adamo?

– Csak azért, mert szeretem a hangodat hallani.

Aztán angolul még hozzátette:

– Olyan, mintha egy galamb kezdene bömbölni.

Le akarta fordítani, de megakadt, nem talált szót a "bömbölni"-re. Tahitin nem voltak vadállatok.

– Szerintem Adamo a legjobb tané az egész szigeten – szólalt meg ismét Itia. – Nem nagyon magas, de a haja olyan, mint a reggeli nap, amikor áttűz a pálmafa levelei között. És a szeme! Ó, úgy szeretem a szemét! Tisztább, mint a korallsziklák között a víz délben. És az orra egyenes, egészen egyenes. És amikor mosolyog, gödröcske van a jobb orcáján, és olyan, mint egy lány. De ha nem mosolyog, akkor tiszteletet keltő az arca, mint egy főnöké. Bizonyos vagyok benne, hogy otthon, a saját szigetén, Adamo nagy főnök, és sok-sok kókuszpálmája van.

Purcell nevetett.

– Nincs is kókuszpálma az én szigetemen.

– Igazán? – kérdezte Itia csodálkozva. – Hát hogyan éltek akkor?

– Rosszul. Ezért is megyünk lakni a mások szigetére.

– Mindegy. Ha nincs kókuszpálmád, akkor is jó tané vagy – mondta Itia, s csillogó szeme Purcellre szegeződött. – Te vagy a legjobb tané a szigeten.

Ivoa felkönyökölt, és szívélyesen, de azért méltóságteljesen kijelentette:

– Adamo az Ivoa tanéja.

Még mindig mosolygott, és kifejező kézmozdulata Otura emlékeztetett.

Erre a félreérthetetlen fejmosásra Mehani hangosan felkacagott, Omaata pedig lekicsinylően mosolygott. Itia feje lecsuklott, és könyökben behajlított jobb karjával eltakarta szemét, mint a sírva fakadó kisgyerek. Rendreutasították, s most szégyellte magát, hogy helytelenül viselkedett.

Csönd lett. Meleg volt. Purcell elnyújtózott a fűben, Ivoa kezét kezében tartotta, s érezte, hogy lassan erőt vesz rajta az álom. Halkan megszólalt:

– Szeretném tudni, mi lett azokkal az emberekkel, akik itt laktak a szigeten.

– Talán valami betegség tört ki közöttük, és meghaltak – mondta Omaata. Ő is lehalkította hangját.

– Vagy talán háború volt két törzs között, és mindenkit leöltek – jegyezte meg Mehani ugyancsak halkan.

– A nőket is? – kérdezte Purcell.

– Ha a törzs papjai meghirdetik a tyúk felkoncolását(Az ellenség teljes megsemmisítését.), akkor megölik a nőket is. És a gyerekeket is.

Purcell felkönyökölt:

– De akkor sem hal meg mindenki. A győztesek mégis élve maradnak.

– Nem mindig – mondta Mehani, és szomorúan csóválta meg fejét. – Mana szigetén mind-mind meghaltak. Legyilkolták egymást mindnyájan. A férfiak is, a nők is. Egyetlenegy ember élte túl. Nem akart ott maradni a szigeten a sok halott között. Beült a csónakjába, és sikerült eljutnia Tahitiba. Ott aztán elmondta az egész dolgot. Aztán két hét múlva meghalt. Nem tudni, miben halt meg. Talán bánatában. Mana kis sziget; nem nagyobb, mint ez itt. Most üres, nem laknak rajta, és senki sem akar odamenni.

– Én meg azt hiszem, hogy azok az emberek, akik itt éltek, azért ültek csónakba és mentek el, mert féltek – mondta Itia, fejét felemelve.

– És mitől féltek? – kérdezte Purcell

 – A tupapahuktól.(Kísértetektől.)

Purcell mosolygott.

– Nincs igazad, ha nevetsz, Adamo! – szólt Omaata. – Vannak olyan gonosz tupapahuk is, akik örökösen csak gyötrik az embereket.

– Hogyan gyötrik őket?

– Hát mondjuk, tüzet gyújtasz, és vizet teszel a tűzre, fel akarod melegíteni. Ahogy elfordulsz, jönnek a tupapahuk, a vizet kifuttatják, és eloltják a tüzedet.

Mehani és Purcell között volt egy üres hely. Itia odajött, és leült. Oldalára feküdt, szinte összezsugorodott. Kis arcocskája, amelyet Purcell felé fordított, valósággal elszürkült az izgalomtól. Azt mondta:

– Add ide a kezedet!

– Miért? – kérdezte Purcell.

– Félek.

Purcell habozott, Ivoára pillantott. Ivoa abban a pillanatban így szólt:

– A gyermek fél. Add oda neki a kezedet!

Purcell odanyújtotta kezét. Itia langyos ujjai közé fogta, felsóhajtott, és arcára szorította.

– Mondd, Adamo, vannak tupapahuk a te szigeteden? – kérdezte Omaata.

– Az emberek azt beszélik, hogy vannak.

– És mit csinálnak?

– Éjszaka sétálnak, és láncokat csörgetnek.

– Láncok nincsenek Tahitin – mondta Mehani mosolyogva –, de a tupapahuk nálunk is szeretnek zajt csapni.

– Milyen zajt?

– Mindenfélt zajt csapnak.

Aztán még hozzátette, és Purcell nem tudta, tréfál-e, vagy komolyan beszél:

– Minden olyan zajt, amit nem ért az ember, a tupapahuk csinálnak.

– Nappal is?

– Nappal is.

– Hallgassátok csak! – kiáltott fel hirtelen Purcell.

Mindenki mozdulatlanná dermedt, s még a lélegzetét is visszafojtotta. A ragyogó tollú, néma madarak továbbra is ott csapongtak körülöttük, de szárnyuk halk csattogásán kívül nem hallatszott semmi nesz.

– Látod, Mehani, még a tupapahuk is elmentek – szólalt meg Purcell. – Elmentek a csónakok után, amikor a sziget emberei tengerre szálltak.

– Lehet – felelte Mehani. – De lehet, hogy azért hallgatnak, mert félnek.

– Tessék? – kérdezte Purcell elképedve. – Hát a tupapahuk is félnek? Ugyan kitől?

– Hát az emberektől – mondta Mehani. Szemében megvillant a gúny.

– Nagyszerű – állapította meg Purcell. – Megnyugtató tudat, hogy a félelem legalább kölcsönös.

Mehani szeme vidáman csillogott. "Nyilván nem hisz egy szót sem az egészből" – gondolta magában Purcell.

– Azért hallgatnak a tupapahuk, mert Zsonótól félnek – állapította meg Itia. Felült, de még mindig nem engedte el Purcell kezét. – Zsono nagyon félelmetes látvány! Biztosan tudom, hogy az itteni tupapahuk soha nem láttak még olyan embert, mint Zsono.

– Ó, kavicshajigáló kislány! – szólalt meg ismét Mehani. – Hogyan láthatnák a tupapahuk Zsonót, amikor nincs is szemük?!

– Honnan tudod, hogy nincsen szemük? – kérdezte Itia.

– Ha szemük volna, te is látnád a szemüket. Mondjuk, ott sétálsz az erdőben, és a levelek között hirtelen meglátsz két rád meredő nagy szemet...

– Jaj! Az Eatua(Az istenség tahiti neve.) óvjon ettől! – kiáltott fel Itia, s ismét arcához szorította Purcell kezét. – Soha többé nem merek egyedül sétálni az erdőben!

– Majd én elkísérlek – nyugtatta meg Mehani. Ivoa felkacagott.

– Ne ingerkedjél már vele, bátyám!

– Én is azt hiszem, hogy a tupapahuk félnek Zsonótól – jelentette ki Omaata büszkén. – Zsono igazán ijesztő. Olyan nagy, mint a tigriscápa, és egész teste csupa vörös szőr!

– Így van – mondta Itia. – Ha Zsono velem van, nem félek. Még egy ismeretlen szigeten sem.

– Még az erdőben sem – szólt közbe Itia.

– Zsono igazi emberhegy – szólt Ivoa mély, öblös hangon. – És még vörös is.

Purcell mosolyogva nézte őket. Ezek az emberek igazán értettek hozzá, hogyan kell mindent a derűs oldaláról nézni.

Nyilvánvalóan játszottak: megjátszották, hogy félnek, csak hogy örülhessenek, amikor megnyugtatják egymást.

A hadnagy most felnézett a napra, kihúzta kezét Itia kezéből, lehajolt, és felemelte puskáját. Példáját követte Hunt és Mehani is.

– Hát Avapuhi? – kérdezte Itia.

Purcell legyintett, Mehani pedig ingerkedve azt mondta:

– Gyere velem, megkeressük.

– Nem megyek, Adamóval akarok maradni – felelte Itia.

Purcell nemsokára előrement, a csoport élén haladó Mehani mellé.

– Mi a véleményed a szigetről, Mehani?

– Nem jó sziget – válaszolt gondolkodás nélkül Mehani. – Termékeny, de nem jó.

– Miért nem jó?

Mehani kinyújtotta jobb keze mutató– és középsőujját.

– Először azért, mert nincs lagúnája. Ha viharos idő jön, nem lehet halászni. Másodszor, mert a termőföld és az árnyék miatt északon kell megépíteni a kunyhókat, a patak meg a sziget másik oldalán van. Mindennap vízért kell majd menni, ez pedig egy órába tart oda, egy órába vissza.

– Igen, ebben igazad van – hagyta rá Purcell.

Mehanira pillantott, s elcsodálkozott, milyen meggondolt. Csodálatos volt az arca: férfias is, nőies is, csupa derű, de egy pillanat alatt komolyra vált. Mason gyerekeknek tekintette a tahitiakat, de lám, ő nem vette észre már az első pillantásra a sziget hátrányait, mint Mehani.

– Még majd megbánod, hogy velem jöttél – mondta Purcell rövid hallgatás után.

Mehani feléje fordult, és ünnepélyesen, komolyan így szólt:

– Jobb ezen a szigeten a barátommal, mint Tahitiban barátom nélkül.

Purcell zavarban volt. "Milyen ostoba is vagyok – gondolta magában. – Angliában az embernek nem illik kifejezésre juttatni érzelmeit, főleg ékesszólóan nem. De ki kételkedhetne Mehani őszinteségében? Hiszen eljött szigetéről az én kedvemért."

Nevetés ütötte meg fülét. Mehani nevetett mellette.

– Lám, most zavarban vagy. Tudod, hogy igazat mondtam, és mégis zavarban vagy – állapította meg Mehani.

– A peritanik nem szoktak ilyen dolgokról beszélni – felelte Purcell, és elpirult.

– Tudom – felelte Mehani, s bal kezét Purcell vállára tette. – Amit jó elmondani, azt nem mondják. És amit csinálni jó... – Elnevette magát. – ...azt megcsinálják, de fintorognak hozzá.

Most Purcell kacagott fel, s Mehani, mint a visszhang, vele nevetett. Jó érzés volt mind a kettőnek így egymás mellett menni a bozótban, a napfény és az árnyék váltakozó sávjain keresztül.

Purcell hátrafordult, rámosolygott Ivoára, s amikor megindult megint, ott lebegett előtte az asszony reá szegezett, nagy kék szeme. Amikor reggel elindultak, a Mason mellett maradó tahiti nők arra készültek, hogy egy vadmalac húsát sütik meg, illetve párolják ebédre. Most, hogy közeledtek, Purcell már érezte az égő fahasábok kellemes szagát. Gyomra jólesően húzódott össze, és meggyorsította lépteit. Most egyszerre nagyon fiatalnak érezte magát, tele volt derűvel, melle duzzadt a tiszta levegőtől. Derűs és friss volt, és léptei szinte röpítették előre. Válla olykor Mehani vállához ért, és ettől boldogító meleg hullám áradt szét a testében. A sziget gyönyörű volt, illatos, mindenütt tarka madarak villantak. Új világ nyílt meg előttük. Boldogan, a birtokos örömével nézett szét maga körül.

– É Adamo, é! – szólalt meg Mehani. – Jólesik rád nézni most.

– Tudom – felelte Purcell.

Szerette volna azt mondani: "Most boldog vagyok", de nem tudta. Sietve, zavartan ezt mondta helyette:

– Ami a vizet illeti, igazad van, Mehani. Ez valóban hátrány. Én nem is vettem észre. Arra gondoltam csak, hogy a sziget kicsit kicsi lesz nekünk.

– Nincs igazad – felelte mosolyogva Mehani. – Nem lesz kicsi. Sok-sok hely van még, ahol bújócskát lehet játszani.

Arca most hirtelen komoly lett, és hangjából kihallatszott a nyugtalanság.

– Nem, Adamo, elég nagy lesz... ha jól megférünk egymással.

– Mire gondolsz? Ha a peritanik és a tahitiak férnek meg jól egymással, vagy ha mindannyian megértjük egymást?

– Ha mindannyian megértjük egymást – válaszolt rövid hallgatás után Mehani.

De hangjában némi tétovázás érzett.