1.

A pápai udvar

A római pápai udvarnak nagyszabású eszközök és kiapadhatatlan források állnak rendelkezésére: a vallás ürügye óriási hatalmat biztosít számára a gyarló, egyszerű és jámbor lelkek fölött.

2.

Soha ne becsüljük alá Rómát,

inkább mindig hízelegjünk neki

Nagyon veszélyes megvetni, vagy helytelenül megítélni a pápai udvart: a pápák ellenségessége és a nunciusok hitszegései sokszor háborúkat provokáltak, amelyek egész Európát gyászba borították.

3.

A pápai udvar a világ összes királyságánál

nagyobb hatalommal bír

A pápai udvarnak tudomása van minden más udvar összes intrikájáról és titkáról. A többi uralkodóval ellentétben, a pápának megvan az az előnye, hogy a földgolyó minden részében rendelkezésére állnak a prelátusokból, a klérus tagjaiból, a vallási és szerzetesrendek főnökeiből és főapátjaiból álló nagyszámú csoportok, amelyek állandó kapcsolatban állnak egymással, a rendi elöljárókkal és a nunciusokkal. És mindegyikük különösen fontos információkkal látja el Rómát, beleértve az uralkodó családok legféltettebb titkait.

Nem nehéz tehát megérteni, miért annyira hatalmas és rettegett a pápai udvar. Egyetlen uralkodónak sem lenne szabad alábecsülnie, sőt inkább pénzt kellene áldoznia rá. Ha hízelegni nem is kíván neki, ajánlatos legalább körültekintően bánni vele és ápolni a vele való barátságot. így, ha több nem is, annyi elérhető, hogy megvédje magát attól a sok rossztól, amelyre képes: még akkor is, amikor nyugodtnak és közömbösnek tűnik: nincs ugyanis az univerzumban olyan hely, ahol több lenne az intrika és a zavarkeltés.

4.

A pápa kegyének elnyerése

érdekében követendő viselkedés

A nagykövet, akit az uralkodó a Szentszék mellé rendel, feladatainak ellátása során ügyeljen rá, hogy mindig mosollyal az ajkán közelítsen a pápához, és miután kifejezte örömteli elégedettségét kitűnő egészségi állapotát illetően (a pápáknak ez tetszik a legjobban), bizalmasan, behízelgő és bizalomgerjesztő modorban hozza Őszentsége tudomására, hogy időnként jobban magáénak érzi az ő álláspontját, mint saját uralkodójának véleményét.

Így a pápa napról napra egyre jobban a bizalmába fogadja majd a nagykövetet, és a pápai udvarral való kapcsolata egyre gyümölcsözőbb lesz. Az uralkodó is egyre elégedettebb lesz, és el tudja kerülni mindazokat a nézet-különbségekből adódó kellemetlen összetűzéseket, amelyek általában az egyházfő részéről az audiencia megtagadásával kezdődnek és véres konfliktusokkal végződnek.

5.

Kerülendő viselkedés

A Rómával való tárgyaláshoz visszafogottság, engedékenység, hidegvér és jó ítélőképesség szükségeltetik. Az állhatatlanság, és még inkább a lekezelő viselkedés mélyen sérti a Szentszéket. Azt, aki ígér valamit, de nem állja a szavát, Rómában a parabolano, vagyis a „fecsegő” névvel illetik.

Szükségszerű tehát, hogy a hitelesség érdekében minden ígéret, amely a pápai udvarban tétetik, maradéktalanul teljesüljön. Máskülönben a pápa minden dühével lesújt, amikor megsértődik. És Őszentsége mindig nagyon jól tájékozott mindenről: tetszése szerint bosszút állhat, anélkül, hogy bármilyen ellenreakciótól kellene tartania.

A dolgok tehát, ha elfajulnak, hamar nagy galibát okozhatnak. Épp ezért vannak nunciusok, akik, amikor valamelyik uralkodónak nézeteltérése támad a pápával, a sértődés elkerülése érdekében enyhítik vagy éppen a hivatalos álláspont ellenkezőjét közlik vele.

Itt van például Ranucci bíboros, a Franciaországba delegált nuncius esete, aki szinte mindig manipulálta a XI. Ince pápának szánt üzeneteket. Addig-addig, míg Felséged megparancsolta neki, hogy nyilvánosan ismételje el, amit a magánkihallgatáson mondott neki - így hozván tudomására, hogy mindent tud.

A franciáknak, másrészről, uralkodniuk kell magukon, és meg kell szabadulniuk attól a káros beidegződéstől, amely szerint minden gyanús, ami nem francia.

Csak a konklávékon van létjogosultsága a mindennel és mindenkivel kapcsolatos bizalmatlanságnak - még azokkal szemben is, akik mellettünk tették le a voksukat.

A konklávén senki sincs, akinek ne lenne meg a maga jelöltje, és aki ne lenne képes feláldozni minden mást az ambíció, az érdek és a bosszú oltárán.

6.

Mást szólj, mást gondolj

A konklávé alatt, tulajdonképpen, a pápai udvar módszere mit sem változik. Ha külföldiekkel van dolga, vagy olyannal, ki könnyen hagyja magát becsapni, nincs az a mesterkedés vagy fortély, amelyre ne lenne hajlandó, hogy jóindulatot mutasson, miközben pedig egészen másmilyen szándékai vannak. Rómában ezt az eljárást úgy nevezik: mást szólj, mást gondolj.

7.

A tévedésből megválasztott pápákról

A konklávékon általában követendő metódus a következő: minden egyes szavazatszámlálást követően a frakciók újra elosztják a szavazatokat, egészen addig, amíg nem születik megegyezés a megválasztható jelöltekről.

Előfordulhat azonban, hogy végzetes hiba csúszik be: valaki egy másik frakció bíborosára szavaz, hogy kedvezzen neki, vagy barátainak kérését teljesíti, abban a téves hitben, hogy úgyis kevesen fognak rá szavazni. Sok esetben megtörtént már, hogy az illetőt így akaratlanul pápává választották.

8.

Az egykori és a mai konklávék közötti különbség

Egykor a bíborosok és a nagykövetek nagy előnyöket élveztek. A bíborosi kollégium népes frakciókból állt, és mindegyiknek volt egy feje. Ezek érdekeit és kötődését tanulmányozva eléggé egyértelműen meg lehetett ítélni, kiből lehet pápa, vagyis kivel érdemes szövetkezni. Ily módon a konklávék rövid ideig tartottak, és viszonylag egyszerűen lezajlottak. Ezenfelül így el tudták kerülni a nyilvános tiltakozást, amelyhez ez vagy az a korona ennek vagy annak a bíborosnak a megválasztása esetében bizonyosan ragaszkodott volna, és nem került veszélybe a jó viszony azokkal a jelöltekkel, akik a továbbiakban hasznosnak bizonyulhattak.

Zavargások a pápa halálát követően Rómában

A pápa halálakor összetörik a gyűrűjét

Nem utolsósorban mindenki megóvhatta magát a nép vagy egyes polgárok haragjától.

Ma azonban a konklávé arra ítéltetett, hogy hosszú, nehézkes és tiltakozásokkal súlyosbított legyen. Valójában egyetlen bíboros sem hajlandó lemondani megválasztásának lehetőségéről. És miután rengeteg olyan bíboros van, akik nem tartoznak egyik frakcióhoz sem, egyenként kell meggyőzni őket, hogy szavazzanak más javára, aminek sok esetben sértődés a következménye: igazából nem létezik olyan bíboros, aki ne gondolná magáról, hogy a többieknél jobban tudná vezetni az egyházat.

9.

Trükk a gyors pápaválasztáshoz

Amikor egy pápa megválasztásáról van szó, kivételes éleselméjűségre van szükség.

A meglepetések vagy a végeláthatatlan konklávék elkerülése végett meg kell egyezni a megválasztandó pápa személyéről, méghozzá titokban, és csak kevés beavatott, a nagykövetek és a frakcióvezető bíborosok bevonásával. Amint megszületik a döntés, azonnal cselekedni kell. Ha a dolgot a szükséges gyorsasággal el lehet intézni, egyetlen független bíboros sem merészel majd ellenkezni.

A dolog így működik: a legnagyobb természetességgel közölni kell az összes bíborossal, hogy az új egyházfőt nemsokára a konklávé kápolnájába kísérik. Amikor a szertartásmesterjelet ad a csengettyűvel, a bíborosok elindulnak a kápolnába, sorban egyik a másik után, mint az engedelmes juhnyáj. Abban a hitben, hogy már minden eldőlt, egymást kérdezgetik, kit kell megválasztaniuk, és azon versengenek, melyikük találja el, ki lesz az új pápa, hogy elsőként gratulálhasson neki, és sietve valamilyen kegyet kérjen tőle magának.

Ezzel a szisztémával a választás rendezetten, mindenféle kirívó skandalumok nélkül tud lezajlani.

Amikor azonban a választás egy túlságosan nagyszámú, hangulatában és érdekeiben megosztott sokaságtól függ, a véletlen szeszélye végül minden érvnél többet nyomhat a latban.

Ebből a megfontolásból - és nem más okokból - hiszi azt mindenki, hogy a pápát a szentlélek sugallatára, és nem az emberek akaratából választják.

10.

A konklávén a legfontosabb fegyver

az ellenfél befeketítése

Számításba kell venni, hogy a pontifikátusra pályázók száma egyre nő. Minden bíboros családja, barátai és pártfogói elsősorban azon igyekeznek, hogy sárba tiporják a többi jelölt jó hírnevét.

A királyok és követeik bölcs elővigyázatosságán áll tehát, hogy folyamatosan résen legyenek, és ne adjanak mindig hitelt a fülükbe jutó híreszteléseknek.

11.

A pontifikátusra pályázó egynémely bíborosok

sajátos és veszélyes tulajdonságai

Aki alárendelt helyzetben is merevnek, makacsnak és agresszívnek bizonyul, még inkább az lesz, amikor pápává választják, mivel nem lesz mit veszítenie és mitől tartania.

A nagykövetekre hárul a feladat, hogy leleplezzék az ilyen egyéneket, és róluk uralkodóikat is tájékoztassák. Pontosan azért, mert személyesen megtapasztalták, amikor hivatalban lévő bíborosokkal és prelátusokkal volt dolguk, mi mindenre lennének képesek ezek az emberek, ha magasabb pozíciót tölthetnének be.

A nagyköveteknek tehát Isten és ember előtt kell számot adniuk vétkükről, ha szívességből vagy személyes érdekből nem cselekszenek következetesen, s ezzel veszélybe sodorják mind az egyház, mind pedig uralkodójuk javát.

A pápa felravatalozott holtteste a Szent Péter-bazilikában

A bíborosok bevonulása a konklávéra

12.

A pápaválasztás kritériumai

A legjobb módszer egy jó jelölt kiválasztására az, ha olyat részesítünk előnyben, aki a királyi udvarokban ismerte meg a világot, nem pedig Róma iskolájában, ahol alakoskodást, csalást és hazugságot oktatnak.

Nagy különbség van ugyanis a nunciatúrákat megjárt prelátusok és azok között, akik soha nem keltek át a Ponté Mollon:{2} az ő arcátlanságuk és arroganciájuk minden képzeletet felülmúl.

Végül is ahhoz, hogy valaki jó pápa legyen, messze nem elegendő, ha az illető jó püspök volt! Az Egyetemes Egyházat{3} kormányozni egészen mást jelent, mint egyetlen templomot irányítani.

13.

A nunciusokkal szemben táplált előítéletekről

Nem szabad azt hinni, hogy a nunciusok olyan nagyon ragaszkodnak az őket vendégül látó külföldi udvarhoz. Ellenkezőleg! Elsősorban annak hiányosságait ismerik meg, és szinte mindig megváltoztatják a véleményüket, amelyet korábban róla Rómában alkottak. Jó példa erre IX. Kelemen pápa pontifikátusa: kilenc évig volt nuncius Madridban, de egyházfőként ő lett az egyik leginkább franciabarát pápa.

Mindig jóban kell lenni a nunciusokkal. Ok általában eljutnak a bíborosságig, és mindig ők az elsők, akik interpellációt nyújtanak be azoknak a nemzeteknek az ügyeiben, amelyeknél korábban szolgálatot teljesítettek.

A nunciusok kötelességei közé tartozik, hogy a lehető legjobban elfogadtassák magukat, és elnyerjék annak az udvarnak a bizalmát, amelyhez delegálták őket. Önmagukban testesítik meg az eszközt, amelyen keresztül biztosítható a pápák és az uralkodók közötti baráti kapcsolat és jó viszony.

Amikor a nunciusok híven teljesítik kötelezettségeiket, fontos, hogy elismerjük érdemeiket, és tartózkodjunk a kritizálásuktól, különösen, ha olyan ügyesnek bizonyultak, hogy elnyeljék a nyakas németek, a hidegvérű spanyolok vagy az ingatag franciák tetszését.

14.

A legjobb életkor a pápaságra

Hatvanöt éves korában egy papabile{4} még túl fiatal, egészségi állapotától és vérmérsékletétől függetlenül.

Szinte az összes fiatal pápa pontifikátusának első éveit követően összetűzésbe került valamelyik külföldi állammal.

Ajánlatos tehát a jövőbeli támogatás ígéretével kecsegtetni a fiatalabb jelölteket, de mindig egy idősebbet részesíteni előnyben velük szemben, feltéve, ha tapasztalt és érdemes a bizalomra. Amennyiben becsületes és tisztességes személy hírében áll, öregségére nem fog szégyent hozni magára azzal, hogy nem tartja be az ígéreteit.

15.

A gyarló lelkek hibái

Köztudomású, hogy mindig jobb, ha emelkedett szellemekkel van dolgunk, akik nem vesznek el a részletekben, és sosem veszítik el a belső tartásukat.

A középszerűek és a gyengék mindig mindent nehéznek találnak, és félnek a döntéstől; tétovázó viselkedésükkel rosszat tesznek ott is, ahol bárki más jót tenne.

Védekezni utóbbiaktól szinte lehetetlen; jobban tennék, ha tartózkodnának az egyetemes egyház szolgálatától, és kolostorba vonulnának.

16.

Az emberi természet megismerésének tévedhetetlen szabálya

A találkozók, megegyezések és ígéretek túlságosan törékeny alapot jelentenek egy ember megismeréséhez. Megítélésében jellemére és értelmi képességeire kell hagyatkoznunk.

A körülmények és a szerencse fordultával mindenkinek megváltoznak a vonzalmai és az érzelmei. De a jelleme nem változik, még ötven év múltán sem.

A legjobb tehát a háziszolgáinál érdeklődni az illetőről: az inasok, a komornyikok és a lakájok mindenkinél jobban ismerik gazdájuk jó és rossz tulajdonságait.

17.

Az ideális jelölt kiválasztásának kritériumai egy magas rangú hivatal betöltésekor

Hogy mi tesz érdemessé egy embert egy magas rangú hivatal betöltésére, nem abszolút értelemben vizsgálandó, hanem abból a szempontból, mennyire bizonyulhat hasznosnak és alkalmasnak tisztségének ellátásában.

Könnyen megtörténhet ugyanis, hogy egy kevésbé szent ember jobban fogja teljesíteni kötelezettségeit, mint egy jámborabb személy, mert kényszerűségből több fel-készültséggel, elővigyázatossággal, tapasztalattal és hozzáértéssel viszonyul majd feladataihoz.

18.

Hamis erélyesség, amely csökönyösségbe csaphat át

Az erélyesség nem mindig erény. Ha a jellemből fakad, inkább gyarlóság. Akin eluralkodik, nem alkalmas sem kormányzásra, sem az üzleti életre: önfejűség, merevség és az ítélőképesség hiánya jellemzi tetteit.

Egyesek oly makacsul ragaszkodnak saját véleményükhöz, hogy inkább romlásba döntik a világot, de nem változtatják meg nézeteiket.

19.

Valódi erélyesség, amely a szív erejéből és a lélek szilárdságából fakad

Ha az erélyesség bölcsességből, tapasztalatból és józan gondolkodásból ered, ez az egyik legkiválóbb tulajdonság, amelyet egy államférfi csak birtokolhat.

Egy olyan pápa, akiben megvannak mindezen erények, mindig tudni fogja, mivel szolgálja legcélszerűbben saját tekintélyét, illetve nemkülönben az egyház és a szentszék érdekeit.

20.

A pápaválasztás előfeltétele

Az ideális jelölt kiválasztása előtt érdemes jól megfontolni a következőket:

† Még egy olyan magasztos pozíció elérése is, mint a pontifikátus, a bíborosok nagy részének keveset számít: érdemeik magától értetődő elismerésének tekintik. Ne váljunk tehát különösebb hálát a pápától, akit hatalomra segítettünk.

† Sőt, a bíborosok nagy része képtelen megbocsátani a legkisebb sértést is. Ezért nagyon könnyű kiesni a kegyeikből. Az sem ritka eset, hogy egy pápa éppen azoknak lesz legádázabb ellensége, akik leginkább támogatták megválasztását.

21.

A pápai udvarhoz delegált nagykövetek utálatos magatartása

Amikor egy barátnak tekintett bíborost igyekeznek pápai trónusra emelni, egyes nagykövetek az elővigyázatosság ürügyén a jövőre vonatkozó írásbeli elkötelezettségeket követelnek a jelölttől. Ha ezt visszautasítja, megbízhatatlannak bélyegzik.

Senkinek sem jut azonban eszébe, mekkora gyalázat elkötelezettséget elvárni egy bíborostól, mielőtt még Krisztus földi helytartójának rangjára emelkedne.

Mégis, miféle elkötelezettségek jöhetnek szóba? Egyedül a politikai ígéretek lehetnek említésre méltóak, szóban vagy írásban. De nagyon kevés bíboros hajlandó nyíltan felvállalni ekkora terhet.

Még ha egy bíborostól ki is lehet csikarni egy írásbeli ígéretet, amelyben meghatározzák neki, mit kell tennie a megválasztása esetén, mivel lehet rávenni, hogy be is tartsa azt? Talán fenyegetéssel, hogy nyilvánosságra hozzák a szerződést? Ez esetben a szégyenletes kupeckedés nyilvánosságra kerülése az eladó és a vevő számára is igen kockázatos: olyan áruról van szó, amelyet áruba bocsátani és megvásárolni is tilos. És a leleplező magára vonná az új pápa haragját.

Könyörgés a Szentlélekhez a pápaválasztás sikeréért

A pápa halála után a bíborosok kilenc egymást követő napon gyászmisét mutatnak be a lelke üdvösségéért

22.

Módszer, amellyel külső nyomás nélkül nyerhető el a pápa kegye

Amennyiben oly módon igyekszünk az egyházfői székbe emelni egy bíborost, hogy nem várunk el tőle semmit cserébe, az a meggyőződés alakulhat ki benne, hogy csakis szeretetből és tiszteletből munkálkodunk az érdekében. Pápává választása esetén minden bizonnyal méltányolni fogja buzgóságunkat. Az uralkodók és nagyköveteik tartózkodjanak tehát a nyomásgyakorlástól és a kedvezmények követelésétől, inkább várjanak türelemmel.

Mert ha a pápa észreveszi, hogy a szavazatait nem ajándékba kapta, hanem megvásárolták azokat, nem érezhet mást, csak megbántottságot. És akkor még az a szerencsésebb eset, ha csupán megvetésével sújtja megválasztok, és nem indít ellenük komoly bosszúhadjáratot.

23.

II. Gyula emlékezetes példája mindazok számára, kik garanciákat követelnek egy papabile bíborostól

II. Gyula példája bizonyítja, mennyire veszélyes megvásároltatni egy pápai címre pályázó bíborossal a támogatást, becsületének és lelkiismeretének árán.

II. Gyula bíborosként abban a hitben volt, hogy a franciák a barátai, és azt feltételezte, hogy azok tisztelik és nagyra becsülik őt.

Szégyenteljes borzalommal kellett azonban tudomásul vennie, hogy a franciák valójában csak el akarják adni neki a szavazataikat! Végül nehéz szívvel belement az alkuba; Rouen bíborosa azonban, aki nem bízott II. Gyula adott szavában, arra kötelezte, hogy saját kezűleg aláírjon egy megállapodást.

Pápaként II. Gyula kiátkozta Franciaországot, kiűzte a franciákat Itáliából, majd fegyverrel és intrikával egyaránt támadta és akadályozta a Francia Királyság terjeszkedését, amely végül el is veszítette Navarrát.

24.

Azon bíborosok jelleme, akik pápák akarnak lenni

Nincs olyan bíboros, aki ne álmodozna arról, hogy pápa legyen.

Azok gondolnak erre a legtöbbet, akik megvetéssel utasítják el még a felvetést is, és úgy tesznek, mintha a téma a legkevésbé sem érdekelné őket.

Soha ne bízzunk az ilyen emberekben! Beképzeltek és önfejűek, túlteng bennük az ambíció és a hiúság. Amint Szent Péter trónusára emelkednek, nem viselik el még a gondolatát sem, hogy bárkinek bármivel is tartoznának. Alkalmatlanságukat mesterkélt hitbuzgalommal igyekeznek leplezni, és képtelenek kormányozni az egyházat, amelynek nemes lelkű, nyitott és felvilágosult szellemi vezetőkre van szüksége.

Benedetto Odescalchi bíboros példája okulásul szolgálhat mindenki számára. Amint megszerezte a bíborosi címet, úgy tett, mintha hallani sem akarna a pontifikátusról. így, anélkül hogy bármilyen tisztséget valaha is ellátott volna, vagy bármilyen módon szolgálta volna a Szentszék érdekeit, őt részesítették előnyben a pápai udvar egyik legillusztrisabb prelátusával szemben.

Mindezek következménye nem sokáig váratott magára: nézzük csak meg, milyen durván elbánt Francia-országgal, és mekkora érdektelenséget mutatott a katolicizmus Angliából való kisöprésével szemben,{5} nem beszélve hajthatatlan konokságáról.

Az örökösen rosszhiszemű, mindenfajta szívesség és kegy odaítélésében elutasító, az audienciára jelentkezők számára elérhetetlen és a végletekig érzéketlen egyházfő, pontifikátusának tizenhárom éve alatt végig tespedni hagyta tisztségükben az elődje által kinevezett prelátusokat, mind a kúria hivatalaiban, mind a nunciatúrákon.

Az ő lelkén szárad, hogy ma, a tapasztalat hiányából adódóan, igen kevesen vannak a pápai udvarban, akik kiemelkedő teljesítményük okán érdemelnének elismerést.

25.

Lépések, amelyeknek köszönhetően Benedetto Odescalchi előbb bíboros, majd pápa lett

Odescalchi bíboros Comóban, Milánó fejedelemségben született. Bankár családja Velencébe, Genovába és Nápolyba küldte, hogy elsajátítsa a szakmát.

Ő azonban idővel inkább a katonai hivatást választotta. Kapitányi rangig jutott.

Azokban az időkben mindenki tudott a hitelről, amelyet Donna Olimpia{6} X. Ince pápától, a sógorától kapott. És köztudott, hogy pénzzel mindent el lehetett intézni.

Ennyi elég is volt Odescalchinak ahhoz, hogy úgy döntsön, Rómába költözik. Néhány ajánlólevéllel felvértezve jelentkezett Panziroli bíboros-államtitkárnál. Panziroli hűvösen fogadta a hanyag és otromba stílusú fogalmazványokat, de amint Odescalchi közölte vele, hogy szándékában áll megvásárolni egy tisztséget a prelatúránál,{7} és kiállított egy háromszázezer scudóról szóló váltót, Panziroli Őeminenciája nyomban hellyel kínálta a kedves vendéget, és igen udvarias és előzékeny lett vele.

Nem sokkal ezt követően Odescalchi vásárolt egy pápai főjegyzői majd egy klerikusi tisztséget az Apostoli Kamaránál, ezek után pedig udvarolni kezdett Donna Olimpiának és elhalmozta őt drága ajándékokkal, mígnem sikerült bekerülnie a hölgy legbelsőbb baráti körébe.

Mikor megtudta, hogy a pápa előléptetéseket tervez, és, hogy Buonvisi prelátusra,{8} az Apostoli Kamara klerikusainak dékánjára bíborosi kinevezés vár, Odescalchi úgy döntött, hogy végleg elnyeri Donna Olimpia kegyeit, mégpedig a kártya segítségével: hagyta nyerni, így a hölgy markát tízezer scudo ütötte. Donna Olimpiát az egyik komornyikja tájékoztatta arról, hogy ellenfele szándékosan szabadult meg a legjobb kártyáitól, csakhogy neki kedvezzen. A dámát olyannyira meghatotta a fölöttébb gáláns gesztus, hogy a pápai előléptetések bejelentését megelőző nap estéjén látogatást tett a sógoránál. Meggyőzte az egyházfőt, hogy törölje ki a listáról Buonvisi nevét, és a helyére írja be Odescalchiét.

Buonvisi, amikor megtudta, hogy egy olyan emberrel szemben maradt alul, aki csak úgy tett, mintha leghőbb vágya lenne bekerülni a prelatúrába, ugyanakkor karddal az oldalán jelent meg Rómában, eladta a saját tisztségét és visszavonult Luccába. Csak akkor tért vissza Rómába, amikor VII. Sándor pápa hívta, aki előbb camerlengóvá, majd bíborossá nevezte ki.

Odescalchi bíborost ezt követően pápai legátusnak nevezték ki Ferrarába, ahol úgy viselkedett, mint aki örökre elfordult a világi hiúságoktól és az üzleti ügyektől. Később Novara püspöke lett, de lemondott a címéről, hogy visszatérhessen Rómába.

A városba visszaérkezve otthonában kizárólag szerzeteseket fogadott, legfőképpen Favoriti apátot, aki megírta helyette a kongregációkhoz intézett latin nyelvű értekezéseket.

Odescalchi bíborosról elterjedt, hogy megingathatatlan jellem, de ennek egyetlenegy oka volt: miután semmit sem értett abból, amit aláírt, nem tudott mit válaszolni az ellenvetésekre. Úgyhogy inkább hallgatott.

26.

A hit karrieristái és a bennük rejlő veszélyes kockázat

Odescalchi példája kiemelkedően fontos tanulsággal szolgál: a hit karrieristái sokkal nagyobb veszélyt jelentenek még azoknál is, akik semmilyen módon nem mutatnak hitbuzgalmat.

27.

A konklávék két aranyszabálya

Összefoglalva tehát: soha ne fektessük bizalmunkat a jámborságot színlelő karrieristákba, és ne szavazzunk olyan bíborosra, akinek sohasem volt fontos megbízatása Rómán és a pápai udvaron kívül.

28.

Megjegyzések a nepotizmusról

A pápák hatalma, még ha ideiglenes is, egyfajta vegyes kormányzást jelent. A végtelenségig lehetne vitatkozni azon, hogy hasznos dolog-e bevonni a pápa rokonait is. Jobban tesszük, ha inkább annak alapján ítéljük meg, ami XI. Ince pontifikátusa alatt történt.

Hogy megkülönböztesse magát elődeitől, Odescalchi pápa bejelentette, hogy meg akarja szüntetni a nepotizmust, egyrészt, hogy megakadályozza az egyház javainak elherdálását, másrészt azért, hogy a védelme alatt álló bíborosok ne függjenek egyetlen frakció fejétől sem.

A valóságban azonban az ellenkezőjét tette. Livio unokaöccsének nem adott semmilyen hivatalt, de csak azért, mert nem volt tehetsége az egyházi szolgálathoz. Viszont ugyanolyan előnyökben részesítette, mint bármelyik protezsált bíborosát, és don Livio ki is használta ezt.

Az utókor nyilván igen elámul majd, amikor megtudja, mekkora vagyonra tett szert Livio alig néhány év alatt, miközben nagybátyja végig takarékosnak és megvesztegethetetlennek mutatkozott.

A gazdag itáliai földbirtokok, a császárnak nyújtott hitel, a nyolcmillió forint, amit a Lengyel Köztársaságnak ajánlott fel (a legjobb kezes állt rendelkezésére!), a szerencsejátékban elveszített bődületes összegek, amelytől

XII. Ince egyébként eltiltotta, valamint a 440 ezer forint, amit Albano hercegségéért fizetett:{9} megannyi emlékmű, amelyek ékesszólóan tanúskodnak arról, hogy Livio szerencséjét Szent Péter öröksége, és nem az Odescalchik vagyona alapozta meg.

29.

Hogyan nyerjünk a konklávén, kihasználva a bíborosok megosztottságát

A bíborosi kollégium velenceiekből, firenzeiekből, genovaiakból, az egyház államának alattvalóiból, milánóiakból és nápolyiakból, valamint a külföldi koronák alattvalói közé tartozó bíborosokból áll.

Ezen nemzetek szellemisége és érdekei annyira ellentmondóak, hogy amint síkraszállunk egy velencei vagy egy firenzei mellett, a genovaiak - természetes irigységtől hajtva - mindent el fognak követni, hogy megbuktassák.

Természetesen a genovaiak ugyanerre a hozzáállásra számíthatnak a velenceiek és a firenzeiek részéről, akik alig várják, hogy visszavághassanak.

A nagykövetek feladata, hogy megakadályozzák az uralkodóik által kevéssé kedvelt személy megválasztását. Ennek érdekében szítaniuk kell az ellentéteket, és elbizonytalanítani azokat, kik királyuk jóváhagyása nélkül merészelik jelöltetni magukat, nyílt tiltakozással megfenyegetve őket (ami igencsak megalázó!). Végül meg kell győzniük a bíborosi kollégiumot, hogy elsőként mindig azokat az uralkodóiknak nem tetsző bíborosokat jelöljék, akik nem voltak hajlandóak visszakozni: ily módon tiltakozással élhetnek velük szemben, amely alól többé nem mentesülhetnek. A kizárásukkal pedig megnyílik az út azok előtt, akiket ők favorizálni kívánnak.

A sorozatban egymást követő tiltakozások mindig botrányt keltenek, és ellenségeskedést szülnek, azonban, mint mondottam volt, manapság lehetetlen pápát választani a tömérdek tiltakozás nélkül.

30.

Az ingadozás a konklávé elvesztéséhez vezet

Soha nem jó dolog nyíltan tiltakozni egy bíboros jelölése ellen, de még károsabb utána visszakozni. Ez aláássa a hitelességünket a pápai udvarnál, és ellenérzéseket szül.

31.

Arról, hogyan választottak pápát egykor, valamint Borghese bíboros hibáiról

Soha ne kötelezzük el magunkat azonnal egyetlen jelölt mellett: csak megsértjük vele a frakciójához tartozó többi bíborost, ami azt eredményezheti, hogy valaki másra fognak szavazni.

Amint V. Pál pápa{10} elhalálozott, Borghese bíboros, az unokaöccse, abban a hitben vonult be a konklávéra, hogy biztosan számíthat az elhunyt ötvenhárom protezsáltjának szavazatára. Magabiztosan Campora bíborost jelölte, és már másnap, méghozzá közfelkiáltással kívánta pápává avatni.

Borghese bíboros fölöttébb meglepődött, amikor ráébredt, hogy azon bíborosok nagy többsége, akikre számított, végül cserbenhagyta.

Közeli barátai világosították fel, hogy nagy hibát követett el, amikor nyíltan síkraszállt Campora mellett, mellőzve, vagyis ezzel megsértve a többi tiszteletre méltó bíborost, akik a frakciójához tartoztak.

Borghese bíboros kénytelen volt jelöltet váltani, és akarata ellenére végül Alessandro Ludovisi bíborost támogatni, akit XV. Gergely néven{11} választottak pápának.

Ő volt az a pápa, aki nem sokkal ezt követően bevezette azt a szigorú szabályt, hogy az egyházfő megválasztása kizárólag kétharmados többségig tartó többszöri titkos szavazással történhet.

A pápa halálát követően összehívják a bíborosi kollégiumot

A bíborosi kollégium, tagjai pápaválasztásra készülnek

32.

Barberini bíboros elköveti ugyanazt a hibát, mint Borghese bíboros

Francesco Barberini bíboros, VIII. Orbán pápa{12} unokaöccse, nem bizonyult bölcsebbnek Borghese bíborosnál, annak ellenére, hogy ismerte az esetét.

Barberininek talán még több pártfogolt állt rendelkezésére, mint VIII. Orbánnak.

A fejébe vette, hogy megszerzi az egyházfői címet Giulio Sacchetti bíborosnak, aki egyébként a bíborosi kollégium egyik legkiválóbb egyénisége volt.

Az élők sorából épphogy távozott pápa által kinevezett bíborosoknak, jótevőjük iránti hálából és hagyománytiszteletből is az elhunyt unokaöccsének, vagyis Barberini bíborosnak kívánsága szerint kellett volna szavazniuk. Ezzel ellentétben a védencek majd fele Sacchetti ellensége, de Medici bíboros mellé állt, akit természetesen nem választottak meg.

Nos, ezért nem állnak ki soha nyíltan a bölcsebb és szemfülesebb frakcióvezetők egyeden jelölt mellett sem. Sőt, az elején más frakciókból keresnek jelölteket, hogy megbuktatásukat követően megszerezzék a szavazatokat igazi jelöltjüknek.

A megfelelő prelátusok kiválasztásáról és szolgálataik elismerésének módozatairól

A konklávé már jóval a pápa halála előtt elkezdődik, mégpedig a prelátusok szimpátiájának elnyerésével.

Nem az a fontos, hogy sok prelátust környékezzünk meg: elegendő, ha azokat vesszük célba, akik bővelkednek érdemekben, tisztességesek, és makulátlan hírnévnek örvendenek.

Ha szegények, titkos kegydíjban szükséges részesíteni őket, hogy ezzel is csökkentsük anyagi terheiket. Ha nem azok, fejezzük ki elismerésünket ajándékokkal, például a király képmásával, egy gyűrűvel vagy más figyelmességgel.

Noha a francia nagykövetek pazarlásnak titulálják a titkos kegydíjakat, amelyeket a múltban Franciaország rendszeresen folyósított, hogy elnyerje a pápai udvar jóindulatát,{13} ebben az esetben abszolút elengedhetetlenek.

Ezenfelül, amikor a prelátusok a nagykövet színe elé járulnak audienciára, gondoskodni kell arról, hogy ne várakoztassák őket feleslegesen az előszobában.

34.

Fontos figyelmeztetés a Rómába delegált nagykövetek részére

Amint a magunk oldalára állítottunk egy prelátust, súlyos hiba lenne arra kényszeríteni, hogy számoljon be minden cselekedetéről, netán nyilvánosan adja tanújelét hűségének. Ily módon ugyanis egyáltalán nem segítjük hozzá magasabb tisztségek elnyeréséhez. Ellenkezőleg: csak a kegyvesztettségét provokálhatjuk ki, vagy megfosztjuk a lehetőségtől, hogy hasznunkra legyen.

A legnagyobb szívesség, amelyet egy prelátusnak tehetünk, egyáltalán nem az, hogy nyíltan beajánljuk a pápánál annak érdekében, hogy kiemelkedő jelentőségű tisztséghez juttassuk. Sokkal jobban járunk, ha csupán arra szorítkozunk, hogy a kínálkozó alkalmakkor megemlítjük a nevét a Szentatyának, dicsérően nyilatkozunk függetlenségéről, és nem kérünk a számára semmit.

A pápa színe előtt a legalázatosabb hangot üssük meg, majd egy idő után tereljük a szót a pápai udvarban tevékenykedő prelátusokra. Ekkor a nagykövet utalhat rá, hogy uralkodójának nagy örömére szolgált, amikor tudomást szerzett arról, hogy Őszentsége pontifikátusában több kiemelkedő képességű prelátus is tartózkodik, és közülük néhányat a király meg is nevezett, mint olyanokat, akiket szívesen tüntetne ki nagyrabecsülésével. Az ily módon elővezetett közbenjárást a pápa méltányolni fogja, és így előbb-utóbb a munka meghozza gyümölcsét.

35.

A pápai kegy elnyerésének legbiztosabb módja

Hiba, ha az uralkodó a római nagykövetén keresztül kér szívességet a pápától. Az a benyomás alakulhat így ki benne, hogy a kérés nem annyira fontos az uralkodónak. Ráadásul kudarc esetén a nagykövet azt kockáztatja, hogy Rómában is és az általa képviselt udvarban is bűnbaknak kiálthatják ki.

Hogy elnyeljük a pápától a legjelentősebb kedvezményeket, és elérjük, hogy a legmagasabb szinten hagyják jóvá azokat, a legbiztosabb és legalkalmasabb közvetítő minden esetben Őszentségének az udvarhoz delegált nunciusa.

Az uralkodónak személyesen kell hozzá fordulnia, oly módon, hogy a nuncius azt jelentse a pápának, a király személyesen mutatott érdeklődést az ügyben.

Amikor Őszentsége tudomást szerez arról, hogy a kérés közvetlenül az uralkodótól érkezett, örömteli elégedettség fogja eltölteni.

A nagykövet, idővel, még egyszer közbeléphet, hogy megsürgesse a dolgot.

Ha megfogadja ezt a tanácsot, a Rómában tartózkodó nagykövet még a legkellemetlenebb kéréseket és panaszokat is bátran az egyházfő elé terjesztheti.

36.

Hogyan viselkedjen a nagykövet, hogy megkedveltesse magát a pápával és elnyerje minisztereinek tiszteletét

A pápák elsősorban azt szeretik, ha nem okoznak nekik kellemetlenséget. Az a nagykövet, aki azt szeretné elérni, hogy kedveljék, és tiszteletet akar kivívni magának a pápai udvarban, legelőször is gondoskodjon arról, hogy az emberei tartózkodjanak mindenféle szabálytalanságtól, és ne éljenek vissza a tekintélyével és a nevével, például azzal, hogy adó- vagy vámcsalást követnek el. Gondoskodnia kell továbbá arról is, hogy időben fizessék vissza a tartozásaikat.

Ezt a fajta magatartást nem csupán a pápa, de egész Róma nagyra fogja értékelni, és jóindulatú tetszést fog kiváltani a nép körében.

Gyakran előfordul ugyanis, hogy a római nép hangosan kesereg például a spanyol katolikus király nagyköveteinek Rómából való távozása miatt, no, nem azért, mintha visszasírná őket, hanem azért, mert a nagykövetek viszik magukkal azt a pénzt is, amivel a spanyolok a rómaiaknak tartoznak.

A nagykövetnek kerülnie kell továbbá, hogy megvetéssel nyilatkozzon az ellenségről, ezenkívül mindig visszafogott modorban kell utalnia királyának hatalmára és nagyságára. Ily módon elejét veheti az irányában esetlegesen megnyilvánuló féltékenységnek és irigységnek.

Amikor valamely kérdésben ellentét alakul ki a nagykövet és a pápai udvar között, minden követ vesse latba szakértelmét és befolyását, hogy mielőbb megoldást találjanak.

Soha ne szövetkezzünk a pápa minisztereivel, a konkolyhintés mestereivel.

37.

Ami leginkább visszatetszést kelt a pápai udvarban

Semmi sem taszítja jobban a római udvart, mint az, ha úgy érzi, semmibe veszik. Az utóbbi időben Franciaország azt követeli, hogy a Szentszék minden ügyben római nagykövetéhez forduljon. De minden új nagykövet rendre semmisnek nyilvánítja az elődje által kötött megállapodásokat, és arra kötelezi a pápa minisztereit, hogy módosítsák a meglévő egyezményeket.

Az egyházfő képviselőit órákig várakoztatják az előszobákban, csak azért, hogy éreztessék velük ugyanazt a tekintélyt, amelyet mondjuk a spanyol király nagykövetei megkövetelnek a nápolyiaktól és a milánóiaktól: nem hajlandóak felfogni, hogy utóbbiak alattvalók, a rómaiak viszont független prelátusok.

Egykor Franciaországban ügyeltünk rá, hogy minél több protezsáltunk és barátunk legyen Rómában. Titkos kegydíjakat folyósítottunk, és igyekeztünk támogatni a Franciaországhoz kötődő olasz prelátusokat, úgy, mintha Felséged alattvalói lennének.

De ennek most vége. Egyes nagykövetek arroganciája oly mértékben elfajult, hogy nem hajlandóak kötelező látogatást tenni az Apostoli Kamara auditoránál és camerlengójánál, vagyis a legmagasabb rangú tisztviselőknél.

Nem viselkednének így, ha nem kaptak volna erre vonatkozóan precíz utasításokat a francia udvarból. Az udvarnál, mellesleg, nagyon jól ismeretesek ennek a politikának a következményei, tekintve, hogy az Apostoli Kamara auditorainak és kincstárnokainak köztudottan kiemelkedően fontos szerepük van Róma kormányzásában, és szinte mindig elnyerik a bíborosi címet.

38.

Hogyan szerezhető vissza a pápai udvar szimpátiája

Nyilvánvaló tehát, hogy minden uralkodónak érdekből és elővigyázatosságból barátokat és protezsáltakat kell szereznie a pápai udvar kebelén belül.

De ez önmagában még nem elég. Franciaország, ha vissza akarja szerezni azt a tekintélyt és nagyrabecsülést, amelyet egykor Rómában élvezett, nem rakhat minden terhet nagyköveteinek vállára. Akik, egyébiránt, ha túl nagy rajtuk a nyomás, gondolkodás nélkül visszaélnek saját hatalmukkal.

Következésképpen, a római pápai udvarral való kapcsolatok közvetlen ápolásáról olyasvalakinek kell gondoskodnia, akinek abban a megtiszteltetésben van része, hogy személyesen számolhat be a királynak az ügyek állásáról. Vagyis az egyszerű nagyköveteknél jóval elfogulatlanabb, élesebb elméjű és nagyobb tapasztalattal rendelkező személyeknek.