II.
A CÁPA

10. A TÉRKÉP

A rejtélyes esetet nagy izgalom követte, s mondhatom, az sem volt kellemes. Pedig milyen jól indult az egész. Betsy jött le hozzánk a kastélyból: Daniel mögött ült az egyik aranyderesen, a fejét büszkén felvetve, mint valami hölgy, de a térdét oldalra feszítve, mint afféle csintalan leányzó, akinek szívesen mutatta magát. Vacsorameghívást hozott a lovagtól Hawkins úrnak, s a mellékelt üzenetben még az állt, hogy „utána a könyvtárban mazsolát és bort szolgálnak fel”. Én azt hittem, ez amolyan régi szokás vagy esetleg tréfa, ahogy az már barátok között lenni szokott. Engem is elvártak, de meghagyták, hogy vigyek föl egy láda portóit, én már tudom, melyikből. Valóban tudtam, s olyan üledékes óbort választottam ki, hogy kész csoda lesz, ha a lovag lába nem szárad el tőle.

Rendkívül vidám esténk ígérkezett, annál is inkább, mert noha a konyhában vacsoráztam Betsyvel, Daniellel és a többiekkel, nekem kellett kiválasztanom és felszolgálnom a borokat. Ez pedig azt jelentette, hogy szabadon jártam ki-be az ebédlőbe, majd utána a könyvtárszobába, és senki sem szólt rám, ha olykor kissé ottfelejtettem magam, míg ők társalogtak. Akit kiszolgálnak, nem sok ügyet szokott vetni a felszolgálóra, kivéve természetesen, ha kiürül a tányér vagy a pohár.

Egyik alkalommal éppen a pincéből hoztam fel a brandyt, amikor a könyvtár ajtajában hallgatózáson kaptam Betsyt. Végre megragadhattam az alkalmat, és belecsíptem a hátsó felébe, mely lehajoltában igen kívánatosan gömbölyödött felém. Ő sarkon fordult, keze vasmarokként kapcsolódott a csuklómra, gesztenyebarna arcát és pisze orrát egészen közel tolta az enyémhez, és azt sziszegte:

− Ha egy szót szólsz, leharapom az orrodat! − Felém villantotta fehér fogsorát, azzal aztán már el is illant a folyosón.

Odabent a lovag és a doktor buzgón fújták a füstöt a kandalló felé, gondolom, Lady Alice-re való tekintettel, aki a könyvtár túlsó végében lévő kanapé szélén ült, unott képpel és elegánsan, fekete-fehér csipkeruhában. A kanapé másik végén csinosan, de sápadtan feszengett Jim úr, és minden erejével azon volt, hogy társalgással töltse ki a köztük lévő hatlábnyi űrt.

Mellette egy mazsolával teli tál, abból eszegetett két korty bor között. Fura összeállítás, gondoltam, mert én a borom mellé már inkább sajtot rágcsálok, de hát ahány ház, annyi szokás, ahogy az egyszeri ember mondta, látva, hogy a franciák békacombot esznek.

Éreztem, hogy mind a négyen feszült hangulatban vannak. Egy vita kellős közepén csöppentem közéjük.

Elfogott a kísértés. Felszolgáltam a brandyt, aztán az ajtóhoz mentem, kinyitottam, majd becsuktam, de nem mentem ki, hanem meghúzódtam a sötétben, ahová már nem ért el a kandalló és a gyertyák fénye. A színlelés eredményes volt, mint a színlelés általában, különben miért gyakorolnák oly buzgón az emberek?

A lovag kiverte a pipáját, és beszélni kezdett:

− Édes fiam, Jim, nézd másképpen a dolgokat. Az előjelek biztatóak. Te is tudod, milyen balszerencsék érték családunkat az utóbbi időben.

Jim úr együttérző pillantást küldött Lady Alice felé, de az tudomást sem vett róla.

− Történt, ami történt − folytatta a lovag −, a lényeg az, hogy a vagyonunk elúszott. Már a kastélyt is csak keservesen tudjuk fenntartani, és Lady Alice…

− Maradjunk csak az üzletnél, uram! − vágott közbe a gyámleánya.

− De most, Jim fiam, úgy érzem, ránk mosolyog a szerencse. Látom a jeleit. Először is, Blandly − emlékszel rá, az a bristoli ügynök? − elküldte nekem a szolgálók gyöngyszemét, Betsyt. Ráadásul potom pénzért jutottam hozzá, holott legalább ötven arany guinea-t kellett volna fizetnem érte. De ez még mind semmi: ez a remek fickó megüzente, hogy tud egy vállalkozásról, amelyben − az anyagi helyzet alakulásától függően − nyolcad- vagy negyedrészben én is betársulhatnék. Rézárut kell szállítani Beninbe, onnan szerecseneket Kingstonba, majd cukrot Bristolba. Szerinte tökéletesen veszélytelen, és csaknem annyira nyereséges vállalkozás lenne.

Jim úr mintha zavarba jött volna.

– Nem kell bizonygatnom, milyen örömmel segítenék önnek, Mr. Trelawney, bármivel, amim csak van − mondta −, de az korántsem elegendő efféle részvények vásárlásához.

Lady Alice megvető pillantással mérte végig a gazdámat.

– Lárifári, Jim fiam − mondta a lovag. − Figyelj csak rám!

A doktor furcsa, zavart arccal bámult a tűzbe.

– Mindenekelőtt − folytatta a lovag −, be kell lépnem a Kereskedelmi Vállalkozók Társaságába. Nos, ez nem is olyan nehéz, mint amilyennek első hallásra tűnik. Blandly ismer néhány úriembert, derék katonákat és földesurakat − semmi közük a ti átkozott liberálisaitokhoz vagy kvékereitekhez –, akik örömmel látnának, a Társaságban: hogy erősítsem soraikat, és némi súlyt adjak vitáiknak.

A doktor lecsapta a pipáját. A lovag rábámult.

− Ez a helyzet, Jim fiam. Már csak tőkére lenne szükségem.

− Értem, Mr. Trelawney. Honnan fogja előteremteni?

− Előteremteni, ez a helyes szó, Jim. − A lovag, izgalmában keresztbe tette a lábát, de összerázkódott a fájdalomtól. − Nos − az ezüstrúd. Az ezüstrúd! Kétezerrel már elindíthatnék egy expedíciót. Ha nem tévedek, legalább negyedmillió rejtőzhet azon a helyen, akármilyen árfolyammal számolom is. Ennyi már elég, hogy egy flottát indítsak az Indiákra, hogy aranyban hemperegjek, hogy a nyakára hágjak…

A doktor fölemelte a kezét.

− Trelawney, öreg barátom, csak lassan a testtel!

Egyszer már hallottam ezeket a szavakat, és profetikus erejűnek bizonyultak.

− Hm! − dünnyögte a lovag, és kortyolt egyet a portóiból. − Mit szólnál, Jim, egy újabb utazáshoz, ha sikerülne összeszednem a pénzt? Blandly szerez nekünk egy hajót…

− Engedelmével, ön túlságosan megbízik abban a gazemberben − szakította félbe a doktor, a lovag azonban rá sem hederített, csak fújta a magáét.

− Nos, Jim, mit szólnál hozzá? Társak lennénk. Mi négyen, akik itt vagyunk ebben a szobában (én még jobban összehúztam magam a sötétben). Ezúttal nem játszanánk azt a tulajdonos-kapitány-első tiszt-legénység-féle játékot.

Jim halotthalványan állt föl a kanapéról. Lehet, hogy a mazsola feküdte meg a gyomrát, de az is lehet, hogy más miatt érezte rosszul magát, első pillantásra nem lehetett tudni.

A hangja nyugodt volt.

− Nem, uram, én nem társulok.

− Emlékszem, mit mondtál akkor, a fenébe is − tört ki a lovagból −, hogy hat ökörrel sem lehetne visszavontatni téged! Őrültség! Gyönyörű kaland volt, a végén a jó győzedelmeskedett, és most is így lesz! Gyere hát, Jim!

− Nem, uram. − El sem tudom képzelni, Jim úr hogy nem vette észre, milyen szemeket mereszt rá Lady Alice a kanapé túlsó végéből. A büszkeség tusakodott a hölgyben valami mással − a vággyal, hogy kérlelni kezdje Jimet. Végül a büszkeség győzött. A nő összeszorította a száját.

− Akkor hát, Jim, megköszönném, ha visszaadnád a térképet. Tudod, milyen nagy szükségünk lesz rá a tájékozódáshoz, a mélységméréshez és mindenképpen. Hogy az ördög vigyen el, te vagy az egyetlen, aki ismeri a szélességi és hosszúsági fokot!

− Az a térkép, Mr. Trelawney, az én őrizetemre van bízva, nehogy mások is elhajózzanak arra a szigetre, és megismétlődjék a szomorú történet, nem azért, hogy ön most elölről kezdje az egészet, az ön korában. Arra kérem, uram, bocsásson meg nekem.

Azzal meghajolt Lady Alice felé, biccentett a doktornak, és már indult is az ajtóhoz, alig hagyva annyi időt Tom Carternek, hogy kiosonjon. Még hallottam a csörömpölést: a lovag a kandallóba vágta a poharát.

11. BRISTOLBA MEGYÜNK

Aznap este nem vitt bennünket a kocsi haza. Gyalog másztuk meg a sziklás ösvényt, Tom Carter ment elöl a lámpással, mögötte ballagott Hawkins úr néma csöndben. Mihelyt a Benbow Admirálishoz értünk, és óvatosan belopakodtunk − föl ne ébresszük a hirtelen kezű, pisztolyos, öreg hölgyet −, a gazdám végre szólni kegyeskedett hozzám:

− Látod, Tom, Trelawney lovag bolondnak tart, Lady Alice szerint gyáva vagyok. Te mit tartasz felőlem? Rajta, Tom, tudom, hogy minden szót hallottál. Beszélj őszintén.

Az emberek az ilyet csak úgy mondják, de nemigen gondolják komolyan. Pedig aki á-t mond, mondjon b-ét is.

− Az egyik igaz, a másik nem − feleltem. − Férfinak kell lenni, hogy valaki úgy kiálljon, ahogyan ön tette ma este, Hawkins úr. A lovag viszont bolondnak tartja, mert ő meg akarja szerezni azt az ezüstrudat − Egy pillanatig tétováztam, aztán csak kiböktem: − Ami azt illeti, én is bolondnak tartom ezért. Lady Alice tudja, hogy ön nem gyáva, de ő egy cseppet sem különb a lovagnál, őt is csak a pénz érdekli, hogy új férjet fogjon magának − most már nem tudtam lakatot tenni a számra −, és akkor önre többé rá sem fog nézni.

Ez sok volt.

− Tartsd a szád, Tom! − kiáltott rám.

− Ki van odalent?! − kiáltott le a lépcső tetejéről az idős hölgy, s éppen jókor, még mielőtt Jim úr akkorát lódított volna, rajtam, hogy berepülök az ivóba. Ehelyett ő hagyott faképnél engem.

Így aztán egy hétig haragszomrádot játszottunk. Jim úr mogorván őgyelgett a fogadóban, és nem állt velem szóba.

Trelawney lovag a kastélyban duzzogott. De azért ez sem tartott örökké. Szerencsétlen gazdámat a szerelem tette ilyen mogorvává, a lovagot pedig a pénzsóvárság. És sem a doktor, sem én nem találtunk írt e két betegségre, ahogy azt egy este, poharazgatás közben megállapítottuk.

− Az idő a legjobb gyógyír mindenre, Tom fiam − mondta a doktor, és pipáját visszatette az állványra, amit a jobb vendégek kedvéért helyeztem el a kandallópárkányon, aztán még a parókáját is megigazította.

Igaza lett. Egy hét. sem telt bele, a lovag újra a régi volt. Üzenettel küldte Betsyt hozzánk.

Két nap múlva tagjává választja a bristoli Kereskedelmi Társaság, kéri, tartsunk vele, és osztozzunk a dicsőségében.

Cliftoni házát, a Hotwell-forrás közelében, mely jó ideje üresen áll, újból megnyitotta, s engem is elvár őméltósága egy tucatnyi palack bordói társaságában. Majd a bakon utazom Daniellel és Betsyvel (nekem se kellett több!). Mrs.

H. ellátott jó tanácsokkal (összetévesztve engem az ifjú Jimmel), nehogy bajt hozzanak rám azok a csalafinta bristoli lányok. Fogalmam se volt, honnan tudja az öreg hölgy, hogy miféle élet zajlik a városban, de ő meg volt győződve róla, a város a bűn fertője. Én csak annál jobban örültem az útnak.

A keletre fekvő városoktól való félelmemet egy csapásra elfújta jótevőm, Mr. Argent, amikor elzavarta a két fejvadászt. Erről eszembe jutott, hogy Mr. Argent azóta sem bukkant fel a Benbow Admirális környékén. Pedig milyen buzgón kereste Jim urat! Hiába, a gazdag emberek mindig a saját fejük után mennek, ennyit már én is megtanultam!

Másnap reggel, alig hajnalodott, már úton voltunk. A kocsiban a lovag, a doktor, Lady Alice és Jim úr foglaltak helyet, mi pedig, Daniellel és Betsyvel a bakon ültünk; én voltam a szélén, s a biztonság kedvéért átkaroltam Betsy derekát. Ő meg az én derekamat fogta, s időnként úgy megölelt, majd belereccsent a bordám. Egynapi utazás után az új hídon át jutottunk be a városba, amelyen csak úgy hemzsegtek a szekerek és a hintók. Fel nem tudom fogni, miért olyan büszkék rá, de szerintük a régi híd még rosszabb.

Hát igen, fő a haladás. Aztán a házhoz hajtottunk, amely a folyó túlsó partján rejtőzik, a Clifton-domb hatalmas sziklái alatt. Azt mondják, tavasszal és nyáron ez a virágoktól illatos vidék a fiúk és lányok kedvenc sétálóhelye, de ezt sohasem állt módomban megtapasztalni. Nekünk, sajnos, sok dolgunk volt.

Aznap este, a vacsoránál a lovag szinte sziporkázott.

Látszott rajta, hogy mindent megtenne, csak ismét a régi kedvében látná Jim urat. Fura kis öreg ez a Mr. Trelawney, gondoltam, de nem rosszindulatú. Később megváltozott a véleményem róla…

Lady Alice nem adta ilyen olcsón. Egy barátságos szava sem volt a gazdámhoz. Még másnap is, amikor testületileg a Kereskedők Székházához vonultunk, nagyon leereszkedően viselkedett vele, pedig Jim úr igazán elegáns volt, amint sötétkék frakkjában, az időjárásról és a színházról csevegve lépkedett a hölgy gyaloghintaja mellett.

Kellemes napunk volt, és séta közben minden sajátos színét élvezhettük a városnak: a folyón hajók nyüzsögtek, árbocuk ide-oda dülöngélt, mert apály lévén, elvonult alóluk a víz. Azt mondják, ez itt Anglia második legnagyobb kikötője, de minden pennyt sajnálnak, amit egy új dokk építésére kellene költeniük. Mit bánják ők, amíg még befutnak és ki is tudnak indulni a rakománnyal teli hajók? A selyemben-brokátban pompázó úri társaság a gyógyforrás körül nyüzsgött, mint legyek a méz körül, sötét ruhás kereskedők vonultak, hajóskapitányok lestek fél szemmel az eget, szolgák és hordárok rohangáltak, szabadságos matrózok járták a várost. Alig tudtunk utat vágni magunknak a tömegben.

Magasan járt a nap, s csak úgy áradt a csatornák felől a város bűze. Ám ezzel senki sem törődött. Amerre néztem, mindenki tülekedett, lökdösődött, vitatkozott, kiabált, bólogatott és hajlongott, s az egész olyan volt, min egy sátoros ünnep.

Mintha az embereknek legalábbis a fele ugyanoda igyekezett volna, ahová mi, s végül, magam sem tudom, hogyan, de egyenesen a székház bejárati oszlopai alá sodródtunk. Végre bejutottunk, s a lovag, aki roppant előkelően, bicegett sétapálcáján, körülnézett, s eközben egyeseknek bólintott, másokat komor tekintettel mért végig.

Az emberek kettes-hármas csoportokba verődve társalogtak, s amikor megláttak bennünket, kimeresztették a szemüket, oldalba bökték egymást, s vagy intettek a szemükkel, vagy hátat fordítottak nekünk. Némelyikről igencsak lerítt a feszültség, mintha előre sejtenének valamit, csak még nem tudják, jót-e vagy rosszat.

− Mr. Trelawney!

− Ó, maga az, Blandly!

− Szolgálatára, uram, Lady Alice, dr. Livesey, Hawkins úr…

Ez aztán a mézesmázas modorú fickó! Kicsi, kövér ember volt, a szeme megállás nélkül a helyiséget fürkészte.

Akármibe lefogadtam volna, hogy a doktor ki nem állhatja, de a lovag szinte el volt ragadtatva tőle.

− Azt hittem, Blandly, a Társaság elnöke kijön, hogy üdvözöljön bennünket − mondta a lovag, s körbepillantott az előcsarnokban.

− Itt lesz hamarosan, uram − felelte a kezét dörzsölgetve Blandly. Villámgyorsan a háta mögé pillantott, aztán közelebb lépett. − Tudja, uram, egy olyan társaságban, mint a kereskedelmi vállalkozóké, mindenféle ember akad, és, ugye, nem lehet tudni, kinek mennyit ér a szava. A kívülállók nem is sejtik, micsoda sodrásokkal és ellenszelekkel kell itt számolnia az embernek.

A lovag egészen kijött a sodrából.

− Azt akarja mondani, Blandly, hogy a dolog még nincs teljesen elintézve? Hiszen arról volt szó, hogy csak egy szavamba kerül…

Tucatnyi úriember fordult erre felénk, mert a lovag suttogása egy orkánt is túlharsogott volna. Blandly, akin látszott, milyen kényelmetlenül érzi magát, a szája elé emelte a mutatóujját.

− Értse meg, uram. Itt mindenféle ember…

− Ezt már mondta, a fenébe is!

– …akadnak papok és vidéki urak, akik örömmel látják itt a magafajta embert, uram, de vannak liberálisok és hitújítók is, ők már nem olyan szívélyes emberek, aztán itt vannak a rabszolga-kereskedelemben érdekeltek, meg a kvékerek is, akik az utóbbi időkben kevésbé lelkesednek ezért az ügyért. Láthatja itt az amerikai kereskedelem híveit, meg olyanokat is, akik helyeslik, hogy György király végre közibük csapott. És ne felejtsük el a szabad kereskedelem meg a vámrendszer híveit sem. Ezek aztán az első szóra egymás hajának esnek…

− Úgy érti, óvást emelhetnek ellenünk? − A lovag arca már bíborszínben játszott, és a doktor megfogta a karját, mintha a pulzusát akarná kitapogatni.

− Na végre, itt van az elnök − mondta ekkor megkönnyebbülten Blandly.

Az elnök, aki elegáns zöld kabátjában éppolyan méltóságteljesen festett, mint Trelawney, barátságosan bólintott feléje, noha látszott rajta, hogy nincs jókedvében.

− Mi történik itt, elnök úr? – mordult rá szigorúan Trelawney.

De az elnökkel nem lehetett úgy beszélni, mint Blandlyvel. Kínos udvariassággal mérte végig a lovagot.

− Jó napot, Trelawney úr! Megtisztelő, hogy eljött közénk. De meg kell mondanom, uram, hogy egy rendkívül szokatlan körülmény merült fel, természetesen nem a mi részünkről.

– Miről van szó, uram?

− Óvásról, uram.

– Ellenem? − Ezt úgy mondta, mintha legalábbis felségárulásról értesítették volna.

− Társaságunk egy megbecsült tagja, úgy is mondhatnám, megbízottunk, aki előkelő helyet foglal el Kingston társadalmában, megkért, hogy bizonyos tényeket tárjunk a teljes közgyűlés elé, s csak ezután szavazzunk az ön beválasztása felől.

− Miféle tények lennének ezek?

− Erről nincs tudomásom. Nekem csak annyit mondtak, hogy az illető mára várható, mert csak nemrégiben tért meg Jamaicáról.

− Ki ez az ember?

− Mr. Argent, uram.

Én rögtön hegyezni kezdtem a fülem. Izgalmas napunk ígérkezik.

− Sohasem hallottam felőle.

Az elnök láthatólag megrökönyödött.

− Ezek szerint, uram, ön az egyetlen a nyugat-indiai kereskedelemben érdekeltek között, aki még nem hallott erről az úrról.

Trelawney doktor Liveseyre nézett, aki szintén zavartnak látszott.

Aztán a gyámleányához fordult.

− Nem az ön megboldogult férjének valami üzletfele, drágám?

Lady Alice megrázta a fejét. Arcán utálkozással vegyes, nyugtalan kíváncsiság tükröződött. Az elnök sietve folytatta a helyzet ismertetését:

− Így tehát, Mr. Trelawney, kénytelenek vagyunk kissé változtatni szokásos eljárásmódunkon. Minden formaságot mellőzve összegyűlünk a belső teremben, hogy meghallgassuk Mr. Argentet, majd az ön esetleges válaszát.

Remélhetőleg gyorsan tisztázódik minden, és akkor folytathatjuk az ön beválasztásával. Hogy a részrehajlásnak még a lehetőségét is kizárjuk, felkértük Bristol város jegyzőjét, töltse velünk a mai napot, és foglalja el az én helyemet. Önök természetesen valamennyien bejöhetnek.

− A jegyző − morogta Trelawney. − Az a liberális csirkefogó?

Néhány lépésnyire tőlünk egy aprócska, rendkívül csúf arcú, szúrós tekintetű férfiú állt. E szavakra felénk fordult, és szívélyesen meghajolt a lovag felé.

Az elnök intett a Társaság altisztjének, aki a belső ajtó mellett állt. Az altiszt botjával a földre koppintott, mire mind, ahányan csak voltunk − több tucatnyian − bevonultunk a terembe. Némi csoszogás után mindenki elfoglalta a helyét a dupla félkörben elhelyezett székeken. A jegyző egy emelvényre rakott aranyozott széken trónolt az orrunk előtt.

A Társaság elnökére pillantott, aki az írnokhoz fordult.

− Hol van Mr. Argent?

− Máris jön, uram.

Ekkor a terem túlsó végében kinyílt a dupla szárnyú ajtó. Azonnal megpillantottam Mr. Argentet, kövéren, derűsen, elegánsan bicegett be a terembe. Jobbján lépdelt a sápadt és hórihorgas öreg Wensleydale, balján a mogorva, apró Wilton-Stilton.

Mihelyt beléptek, mindenki felállt. Még a lovag, doktor Livesey és Jim úr is. Hogy egész pontos legyek, úgy pattantak fel, mintha darázs csípte volna meg őket.

− Egek! − kiáltotta a lovag. − Hosszú John Silver, méghozzá két lábon!

− Szolgálatára, Mr. Trelawney − hajolt meg feléje Mr. Argent.

12. MR. ARGENT MEGLEPETÉSE

A társaság leült, de a doktornak és Jim úrnak erővel kellett visszanyomni a székébe a lovagot, aki olyan gyűlölködő pillantásokat lövellt Mr. Argent felé, hogy annak igazság szerint ott helyben szörnyet kellett volna halnia.

Hanem épp ellenkezőleg, a másik úr arcáról olyan derűs boldogság és szeretet sugárzott felénk, hogy egy pillanatig arra gondoltam, ezek ketten összetévesztik egymást valaki mással.

− Ez a hétpróbás gazember határtalan arcátlanságában és pimaszságában még ide mer…

− Psszt! − suttogtak mögöttünk, és az egyik kereskedő jól érthetően mondta: − Trelawney azt hiszi, a bírói székben ül. Pedig a vádlottak padján ül.

Néhányan kuncogtak, és láttam, hogy a lovagot majd szétveti a düh. De Mr. Argent nem hozzá, hanem a jegyzőhöz intézte a szavait.

− Engedelmével, uram, és ha a tisztelt Társaságnak sincs kifogása, leülnék. Ahogy tálán önök közül is tudják néhányan, egy régi seb, amelyet a haza szolgálatában…

− Lárifári! − robbant ki a lovagból. A doktor csak elmosolyodott.

− …szereztem, elmérgesedett, és odalett tőle a fél lábam. Hála Mr. Somerscale tehetségének és leleményének, szert tehettem egy műlábra, de úgy érzem, az álldogálás saját lábamon és ezen a másikon kissé kifárasztana. Majd Mr. Wilton beszél helyettem, aki, mint önök is tudják, az ügyvédi kamara tisztelt tagjai sorába tartozik.

Mr. Wilton azonnal fölpattant, meghajolt előbb jobbra, aztán balra, majd rekedtes hangján komótosan és érthetően beszélni kezdett:

− Amit most elmondok, uram, Mr. Argent egy tizenöt évvel ezelőtti útjára vonatkozik, amikor hajószakácsként állt Mr. Trelawney szolgálatában, aki a Hispaniola nevű háromszáz tonnás szkúneren szintén megtette a szóban forgó utat egy bizonyos nyugati fekvésű szigetre. Az utazás szervezői akkor is, azóta is szigorú titokként őrzik a sziget pontos helyét. De azok az egyének, akiket bízvást illethetünk a „szerencselovagok” néven, maguk között csak „kincses szigetként” emlegették.

E szavak hallatán zúgolódás hallatszott a kereskedők soraiból.

− Tizenöt esztendő, uram, nagy idő. Az emlékek elhalványulnak. De szerencsénkre kezünkbe került egy dokumentum, melyet bizonyos James Hawkins, a Hispaniola matróza készített, nem sokkal az utazás után.

Jim úr felugrott a helyéről, de a jegyző udvarias intésére visszaült.

− Egyesek azt mondhatják, nem kellene túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk ennek a dokumentumnak, talán az egész nem más, mint gyerekes képzelődés. Csakhogy, uram, a legelső mondatból megtudhatjuk, hogy az egészet a Hispaniola tulajdonosának, valamint orvosának és cinkostársának, doktor Liveseynek a kívánságára írták le.

A doktor elvigyorodott. Őt aztán semmivel sem lehet felbosszantani.

− Megpróbálom röviden összefoglalni eme utazás eseményeit. Mi, uram, mindnyájan ismerjük a tenger veszedelmeit, de csak annyit mondok, azon a hajón huszonhatan indultak el, és mindössze hatan tértek vissza Bristolba, s e hat emberből négyen, uram, itt vannak, ebben a teremben.

Erre már forogni kezdtek a fejek, de Wilton folytatta:

– A legénység többsége meghalt, de nem ám az elemek, még csak nem is a „rum és a sátán” végzett velük, ahogy a régi matrózdalban áll, hanem Trelawney és emberei. Még a hajósinas, az akkor tizennégy éves Hawkins sem volt túl fiatal a gyilkolásra, hiszen ő lőtte le a hajó kormányosát.

Wilton még Hawkins úr bőszült kiáltására sem hagyta abba, csak mondta tovább a magáét:

− Nem légből kapom ezeket a dolgokat. Mr. Hawkina saját keze írása a bizonyíték rá.

A jegyző előrehajolt.

− Gyanítom, ennél még kellemetlenebb eseteknek is fültanúi leszünk, de kérem, ne feledje el, mi nem bírósági tárgyalásra, hanem kivizsgálásra gyűltünk össze. Mr. Trelawney és a többiek is szót kapnak majd, s ők is elmondhatják mindazt, amit szükségesnek vélnek Mr. Argentről közölni velünk.

A lovag kapva kapott az alkalmon.

− Egyetlen szóval elmondhatok róla mindent. Ez az ember egy gyilkos kalóz!

A teremben zúgolódás támadt, de Mr. Wilton hangja túlharsogta a lármát.

− Kalóz! Ugyan mit jelent ez a szó, uram? Nemde, a jóságos Bess királynő „én drága kalózom”-nak nevezte a hős Sir Francis Drake-et? És a kikötő hány polgárának − közülük nem is egy ül éppen ebben a pillanatban a teremben − vágták már az arcába ugyanezt a szót idegen kereskedők, akik joggal zúgolódhattak a mieink bátorsága és elszántsága miatt? És vajon nem nekik köszönhető-e, hogy városunk mind gazdagabbá és büszkébbé válik?

Erre már minden kereskedő és hajós ujjongva ugrált fel a helyéről. Wilton csendre intette őket, és folytatta beszédét:

− Azokat nevezzük kalózoknak, uram, akik gyilkolással szerzik meg a jog szerint nem őket illető kincset. Ezen az alapon, uram, minek nevezzük Mr. Trelawneyt és barátait?

− Mr. Trelawney, ahogy olvashatjuk, azt mondta:

„Ördög vigye a kincset! A tenger dicsősége az, ami a fejemet elcsavarta!” „Hogy együk a pénzt, hogy meghempergőzzünk benne…” És úgy is tett, uram, itt van rá a bizonyíték.

Az emberek harsogó nevetésben törtek ki.

A jegyző komolyságot erőltetett az arcára, és így szólt:

− Mr. Wilton, korlátozza a megjegyzéseit a tárgyra: az utazásra!

− Az utazásra, uram? Vér folyt ott az első pillanattól az utolsóig. Azzal kezdődött, hogy az ifjú Hawkins meg az anyja egy halott tengerész ládájából kilopták a hétszázezer font értékű kincs lelőhelyét mutató térképet, vagyis kifosztották Flint kapitányt. A térképlopás hamarosan egy ember halálához vezetett − Wilton megállt egy pillanatra −, egy vak emberéhez, uram. Ez bizonyára megdöbbenti önöket, uraim, pedig a java még hátravan. Hogyan is üdvözölte Mr. Trelawney ezt az eseményt? Majd én megmondom önöknek.

Ezt mondta: „Érdekes tett volt, mintha csak egy svábbogarat taposott volna el.” Nyilvánvaló, hogy itt nem afféle hétköznapi vidéki földesúrral állunk szemben, hanem egy sokat próbált, nyugati Dzsingisz kánnal.

− Mr. Wilton − szólt közbe a jegyző −, kérem, kissé kevésbé kiszínezve számoljon be a történtekről!

Mr. Wilton meghajolt.

− Azt gondolnánk, az az ifjú legény helyes és okos dolgot cselekedett. Valóban elmondhatom, hogy ügyfelem őszintén nagyra becsüli az ifjút, mert noha rossz társaságba keveredett, jóformán folt sem esett a becsületén.

Láttam, hogy Mr. Argent nyájasan Jim úrra mosolyog, aki erre elfordította a fejét…

− Mr. Hawkins egy helybéli elöljáró gondjaira bízta a térképet. Nagyszerű, de oktalan tett volt. Ez az elöljáró Trelawney lovaggal együtt kitervelte, azt is mondhatnám, ezek ketten összeesküdtek, hogy a saját céljaikra megszerzik a kincset. Egy szó, mint száz, legénységet fogadtak − ez elsősorban megbízóm érdeme, aki egyszerű hajószakács létére rendkívül tehetséges ember volt.

− Azt meghiszem − mordult fel a lovag.

− Ám a legénységben ezek az urak sehogy sem akartak megbízni. Kezdettől fogva úgy viselkedtek, mint akik lázadástól tartanak, noha a hajó kapitánya, Tobias Smollett kijelentette, ilyen gyanakvó légkörben nem volna szabad tengerre szállni.

A teremben lévő hajósok bölcs képpel bólogattak.

− A fegyvereket és a lőszert, mint valami erődítménybe, a kapitány kabinja körül halmozták föl, majd később a lovag felfegyverezte a saját embereit. Saját hadsereget állítottak föl, uram, s ezzel megszegték az országban VII. Henrik óta fennálló törvényeket!

A szigethez érve valami ürüggyel partra küldték a legénység kétharmadát. Nem csoda, hogy az emberek között nyugtalanság támadt. Megbízóm mindenesetre megtette, ami tőle telt, ezt Hawkins tanúsítja, hogy megőrizze a legénység jó hangulatát. Mialatt a többség partra szállt, Trelawney és csapata halálosan megfenyegette a hajón maradtakat, ha jelezni mernek társaiknak.

Azután a legnagyobb titokban partra szállították a fegyvereket és a lőszert, s egy régi kalózerődítményben újabb hadiszállást ütöttek fel.

A biztonság kedvéért még, minden ok nélkül, tüzet is nyitottak a legénységre, s egyet meg is öltek közülük. Az írásos beszámoló tanúsítja, hogy Mr. Argent és a legénység túlnyomó része csak védekezésből lőtt.

− Hátulról szúrta le az egyik embert! − kiáltotta Hawkins úr.

− Őn ezt állítja, Mr. Hawkins. De azt is elmeséli, hogy önök közül valaki álmában ölte meg Mr. Argent egyik barátját.

− Ben Gunn tette! − harsogta Jim úr.

− Ó, tehát Ben Gunn volt az? Nos, nemsokára erről az úrról is hallunk egyet-mást − felelte Wilton higgadtan.

−Ebben a történetben az a legkülönösebb, uraim, hogy a hajó tulajdonosa és kapitánya szőtt összeesküvést a legénység ellen, tehát ez esetben afféle fordított hajólázadásról beszélhetünk. És mi volt tettük indítóoka? Egy beszélgetés, amit egy fiú hallgatott ki az almáshordóból.

A sorozatos sérelmek ellenére megbízóm hajlandó volt fegyverszüneti tárgyalásokat folytatni. Miután a hajósinas lelőtte a kormányost, eloldotta a hajót; a legénység érthető haragjában meg akarta őt ölni, de Mr. Argent közbenjárásával megmentette a fiú életét, méghozzá nem egyszer, hanem több ízben is. Csak amikor sorra meghaltak az emberei, s gyakorlatilag egyedül maradt, s látta, hogy Trelawney csapata kerekedett felül, látta be megbízóm, hogy engednie kell.

− És ha nem oldott volna kereket háromszáz guinea-vel − szólt közbe gúnyosan a lovag −, azóta már az ő nyaka is hosszabbra nyúlt volna!

Mr. Argent barátságosan bólogatott, Mr. Wilton pedig felvonta a szemöldökét.

− Hadd emlékeztessek rá, hogy megbízóm azt az ígéretet kapta, miszerint nem emelnek vádat ellene.

Nyugodtan mosolyogjanak, uraim. Hogyan is bízhatna meg valaki olyan emberek ígéretében, akik huszonhatuk közül húszat a másvilágra küldenek? Igen, elvett háromszáz guinea-t. Az előbb említett Ben Gunn, aki saját korábbi matróztársai ellenében Trelawney csapata mellé állt, ezer fontot kapott fáradozásai fejében. Ezret a hétszázezerből. Ha a történet kalózhajón játszódott volna, Ben Gunn nem ezer, hanem jócskán több fontra lett volna jogosult. Trelawney, mint tulajdonos megtarthatta volna a zsákmány felét, a kapitány az egy főre eső rész öt-hatszorosát, a tisztek rangjuknak megfelelően másfél-harmad részt, és a legénység valamennyi tagja egy-egy részt kaphatott volna. Ben Gunn-nak a legszerényebb becslések szerint is csaknem ötvenezer font üthette volna a markát. Ne csodáljuk hát, hogy erről a „jutalomról” nem esett szó a Tengernagyi Hivatal Zsákmánybírósága döntőbírái előtt. Meg kell azonban mondanunk, itt nem valami jutalomról, hanem elásott kincsről van szó. A királyság területén talált, államkincstárt illető kincsleletről. De Trelawney talán úgy gondolta, a sziget kívül esik a királyság területén.

− Ostoba beszéd! − mordult fel a lovag. − Mihelyt partot értünk, felvontuk a brit lobogót.

− Akkor hadd kérdezzük meg, uram, vajon tud-e a Korona erről a szigetről? Úgy vélem, nem tud róla. Mr. Trelawney társaságán kívül egyetlen ember sem ismeri, milyen szélességi és hosszúsági fokon fekszik. Ha a Koronának tudomása lett volna a kincsről, bízvást meg is kapta volna az őt megillető hányadot. Elképzelhető, hogy ebben az esetben nem pusztán, kapzsiságról, hanem hűtlenségről, mi több, talán felségárulásról van szó?

Ebben a pillanatban óriási zűrzavar kerekedett, a lovag barátai és ellenfeleik versenyt igyekeztek lehurrogni egymást.

Egy viszonylag csendesebb pillanatban egy szakállas hajós Trelawneyre mutatott, és azt üvöltötte:

− A király híve és földesúr, igaz? Miféle királyé?

Melyik országból való? Fogadok, ön egy átkozott rechabita!^[4]

Istenverte jebuzita! Illetve, az ördögbe is, egy átkozott Jakab-párti lázadó!

− Ezért még szíjat hasítok a hátából! − bömbölte a lovag.

− Nyavalyás liberális! Fogadok, a nagyapja még Monmouth, az áruló mellett harcolt!

− És ha igen?

− Az apja pedig ott sürgölődött Első Károly királyunk gyilkosai között!

− Maga spanyol lovag!

− Cromwell-párti!

– Puritán!

− Pápista!

Kopp-kopp-kopp! − döngött az altiszt botja a padlón; A jegyző szigorú képpel, szikrázó szemmel állt föl.

− Rendet kérek, rendet, rendet! Mire jó ez á felfordulás? Jöjjenek, uraim, ideje harapni valamit. Hogy a kedélyek lecsillapodjanak, javaslom, hogy legalább holnapig napoljuk el az ülést.

− Uram − szólalt meg Mr. Argent, és nagy üggyel-bajjal föltápászkodott. − Nekem még jobb javaslatom van.

Ma délután két órakor, odalent Kingswood Down felé, a Három Tollban ökölvívó-mérkőzés lesz. Jem Morris és Molly Brindle, a női bokszoló párviadalra hívja ki az önként jelentkezőket. Ma délben mindenki a vendégem. A Három Toll kertjében lesz terítve. Szeretettel várok mindenkit, különösen hajdani társaimat a Hispaniolá ról, hogy bebizonyítsam, az igazságot keressük, de nincs bennünk rossz szándék. Uraim, állok rendelkezésükre.

„Irány a Három Toll!” − kiáltással a jegyző, az elnök és az egész társaság özönleni kezdett az ajtó felé. A nagy sietségben mindenki megfeledkezett a méltóságról. Egy perc, és ott álltunk egyedül.

− Menjen a pokolba! − kiáltotta a lovag.

A doktor azonban a fejét rázta.

− Nem, uram. A meghívást el kell fogadnunk. Most aztán nem veszíthetjük szem elől. Hosszú John vagy Argent, mindegy, minek nevezi magát, készül valamire. Több forog itt kockán, mintsem első pillantásra látható.

13. AZ ÖKÖLVÍVÓ-MÉRKŐZÉS

Nem sokkal múlt dél, amikor kocsink áthajtott a Lawford Gate-en (mindenesetre itt állt valaha a régi kapu), keleti irányban, Kingswood felé. Daniel fogta a gyeplőt, mellette ültünk ketten, Betsy meg én, a többiek pedig a szokott helyükön, odabent. Előttünk és hátunk mögött kígyózó oszlopban sorakoztak a különféle kocsik, csézák, együléses hintók, zárt és nyitott szekerek, verítékező emberek cipelték a gyaloghintókat, s a lovon ügető hölgyek és urak nyomában kerekedő porfelhőben alig láttunk valamit.

Hiába sütött a nap, még az ég is elsötétült, mert a porfelhő fölött egy másik felhő szállt a híres bristoli üveggyár csúcsos épületeiből. Az üveggyár körüli öntödék, üzemek és cserzőműhelyek is bőven ontották a füstöt és a kormot.

Hamarosan kijutottunk a homályból, de így is sivár képet mutatott a csupa gödörrel és vízmosással tarkított vidék, mely déli irányban, a folyó felé lejtett. Itt-ott hatalmas gőzszivattyúk tűntek fel, keresztrúdjuk mint óriás lovak bólogató feje billent hol le, hol föl. A portól csak hányingerem támadt, de ettől a gyászos zörgéstől és pöfögéstől még a szívem is összeszorult. Valamikor régen, a Benbow Admirálisban töltött szép estéken hallgattam az öreg Wensleydale-t, amint az embereket gazdaggá tevő hatalmas gépekről beszélt, arról, hogy ezek paradicsommá változtatják az egész világot. Most arra gondoltam, ehhez a paradicsomhoz a poklokon át vezet az út.

Aztán magunk mögött hagytuk ezt a vidéket is, s egy hangás réten átkelve a lovak és kocsik egy fogadó, udvarára fordultak be. De ez a fogadó olyan hatalmas épület volt, hogy az egész Benbow elveszett volna benne. A ház előtt hosszú, fehér abrosszal leterített asztal állt, körötte szolgahad serénykedett, mint méhek a kaptár körül. Legalább száz személyre terítettek, csak úgy csillogott a sok evőeszköz és hófehér porcelán. Mire odaértünk, csaknem minden helyet elfoglaltak már, s az asztalfőn természetesen Mr. Argent ült: sugárzó arccal osztogatta parancsait, integetve, bólogatva irányította helyükre a vendégeket. De a mellette lévő helyek még üresen álltak.

Mihelyt bennünket meglátott, már talpon is volt, s bicegve indult a kocsink felé.

− Ó, a legkedvesebb vendégeim! Erre tessék, Mr Trelawney, uram, asszonyom − s máris nyújtotta a karját Lady Alice-nek −, doktor Livesey, uram, ó, a kutyafá… no, nézd csak, Jim fiam, ó, bocsásson meg, Mr. Hawkins, szolgálatára, uram. Nahát, mintha tegnap történt volna, ismét fiatalnak érzem magam, ámbár − s egy fintort vágott Lady Alice felé − én sem leszek még egyszer hatvanéves.

Egészen elképedtem, de gondolom, Jim úr is, látva, hogy foszlik le a lady arcáról a fagyos kifejezés: egészen úgy viselkedett, mint egy első bálos kislány, amikor vendéglátója a jobbjára ültette az asztalfőn. De mást is észrevettem rajta.

Már nem volt feketébe öltözve, halványkék ruha volt rajta, mondhatom, nagyon szemrevaló. Aha, gondoltam, vége a gyásznak, megindult a harc az újabb zsákmányért. Mr. Argent ezután hasonló ceremóniával vezette Jim urat Lady Alice másik oldalára, majd ujjával csettintve utasította az egyik szolgát, mondván:

− Hozzon egy tányéron mazsolát Hawkins úrnak és hozzá a legjobb madeirából!

Jim úr nem szólt egy szót sem, láttam, hogy Mr. Argent-nek nehéz dolga lesz, ha jobb kedvre akarja hangolni őt. Hanem ő nem jött zavarba, de nem ám. Még tréfálkozott is, miközben Mr. Trelawneyt és a doktort a helyükre vezette.

− Ugye, kíváncsi vagy, Jim, hogy van Flint kapitány?

Szólíthatlak még Jimnek? Nos, hiszed vagy sem, a vén papagáj még mindig él, pedig legalább háromszáz esztendős!

De már nem olyan virgonc, mint hajdanában, és a legszívesebben otthon gubbaszt. Nem úgy a gazdája: ő még el-elcsavarog a világban.

Aztán Lady Alice-hez fordult, s szemtelen, mi több, egyenesen arcátlan mozdulattal lehúzta a fehér harisnyáját, és megmutatta neki a műlábát.

− Hát nem csodálatos hamisítvány? Nézze ezeket az illesztéseket és szegecseléseket! De ezen kívül aztán minden úgy van, ahogy az Isten megteremtette − mondta kuncogva, és könyökével oldalba bökte a ladyt. Az meg szende képet vágott, és zsebkendőjével meglegyintette Mr. Argent kezét, önkéntelenül is elvigyorodtam, de elég volt egy pillantást vetnem Jim úr falfehér arcára, máris odalett a jókedvem.

Dolgom is akadt bőven: Daniellel együtt kicsaptuk a lovakat a legelőre, azután fel kellett szolgálnom a bort.

Az ember el se hinné! A lovag magával hozta az összes portóit, amit a Benbow Admirálisból fölküldtem neki. Most vérbeli úriemberként felszolgáltatta a palackokat, amit Mr. Argent a legcsekélyebb szégyenkezés nélkül elfogadott. Tíz perc sem telt belé, már mondták is a pohárköszöntőket. Ha nem lettem volna szemtanúja, mi történt aznap reggel a kereskedők székházában, álmomban sem gondoltam volna, hogy ezek ketten esküdt ellenségek. De hát, mint már említettem, a gazdagok mindig a saját fejük után mennek.

Ámbár lehet, hogy a lovag is töri valamiben a fejét…

Volt még valami, ami fölkeltette a figyelmemet. A lakoma kellős közepén, miközben ide-oda rohangáltam a palackokkal, észrevettem, hogy Mr. Argent eltűnt az asztalfőről. Ebben még nem lett volna semmi különös, hiszen evés közben bárkire rájöhet a szükség… De amint a kocsihoz indultam az újabb borosüvegekért, valami fehér villanást kaptam el a szemem sarkából. Balra, félig elbújva a fogadó verandájának a sarkában, Betsy állt. Beszélt valakivel, de nem ám tréfálkozva, ahogy szolgatársaival szokott, hanem egészen komolyan. S ahogy, megmozdult, láttam, hogy vele szemben nem más áll, mint maga Mr. Argent. Ez már mégiscsak különös volt.

Azazhogy nem is olyan különös. Egyszerre mindent megértettem. Betsy kémkedésének köszönhető, hogy Mr. Argent mindenről tudomást szerez, ami nálunk történik. Rajta keresztül nyilván hónapok óta szemmel tart bennünket. Ki tudja, talán éppen az ő ügyeskedése folytán került Betsy a lovag szolgálatába? De vajon azt jelenti-e ez, hogy Blandly, ez a minden hájjal megkent fickó is az ő cinkosa? Ha nyitva tartom a szemem, még többet is megtudhatok. Ideje, gondoltam, hogy megszolgáljam a havonta kapott shillingjeimet, akárkitől származnak is.

Addigra a vendégek már éktelen csörömpölést műveltek evőeszközeikkel a kert nyári zöldben pompázó fái alatt. Félrevonultam, hogy magam is bekapjak egy falatot. De még a vendégek ricsaján keresztül is meghallottam egy másik zajt, mélyebbet és erősebbet, mint amikor a hullámok a Black Hill-öböl szikláihoz csapódnak. Kipillantottam a fogadó kertjét övező bokrok felett, és az ámulattól eltátottam a szám.

Mintegy nyolcvan yardnyira tőlünk egy nem túl mély, de hatalmas, katlan alakú mélyedést pillantottam meg; olyan volt, mint valami szakadék. A közepén kötelekkel jelölték ki a versenypálya területét. A kráter körül emberek tarkállottak, mint a rét füvén virító százszorszépek. Egyébként semmiben sem hasonlítottak a százszorszépekhez, közönséges népség volt; a férfiak rézgombos zubbonyt és térdnadrágot, a nők csiricsáré ruhát és élénk színekben pompázó, szalagos kalapot viseltek. Miközben figyeltem őket egy kicsiny csoport vált ki a tömegből, felmászott a mélyedés peremére, és elindult felém. Én meg ott álltam, köténnyel a derekamon és szalvétával a karomon. A vezetőjükhöz hasonlóan magas embert még életemben nem láttam, hat vagy talán hét láb magas is lehetett, sovány, mint egy agár, s valahogy humorosan szomorú képű. Amikor odaértek, azt kérdezte tőlem:

− Mondd csak, fiú. ismered Mr. Argentet?

Bólintottam.

− Légy szíves, mondd meg neki, hogy Ned Barker keresi a kingswoodi szénbányászok küldöttsége élén, és még a mérkőzés előtt szeretne beszélni vele.

Visszamentem az asztalhoz, ahol a társaság már a dohány élvezetének hódolt.

Mr. Argent hosszú manillaszivart tartott az ajkai között.

A fülébe súgtam az üzenetet, mire szúrós tekintettel pillantott fel, s alaposan szemügyre vette az embereket, akik sapkájukat mellükhöz szorítva álltak meg az asztaltól néhány yardnyira.

− Jöjjön közelebb, Mr. Barker! − mondta.

− Bátorkodtunk önhöz fordulni, Mr. Argent, mint főrészvényeshez, mivel nem vagyunk megelégedve az ügynökével.

− Miről van szó? − Argent hangja jóindulatú volt, de már korántsem olyan nyájas.

− Mr. Argent, szándékában áll a gépet további aknákban is alkalmazni?

− Igen. A gép kiszivattyúzza a vizet, önök, uraim, mélyebbre mehetnek, több lesz a szén, tehát több pénz üti az önök és az én markomat − E szavaknál a lovaghoz fordult, mint aki helyeslésre vár. Mr. Trelawney komoran bólintott. A doktor szemöldöke alig észrevehetően megrándult.

– Valamit nem vett figyelembe, Mr. Argent − mondta Ned Barker.

− Micsodát?

− Az életet, Mr. Argent. Minél mélyebbre megyünk, annál több ember élete kerül veszélybe. Ha a gép elromlik, márpedig elromlik, az emberek elpusztulnak. Kétszáz láb mélységből nem mentheti ki őket, mint a felszíni járatokból.

− Barker − felelte Mr. Argent, egyenesen a másik szeme közé nézve, s nagy füstfelhőt fújva −, még sohasem hallottam, hogy egy tengerész azt mondja: „Nem szállok tengerre, mert vízbe fulladhatok.”

A körülötte ülők kuncogtak, de még Ned Barker szája sarka is felrándult kissé.

− Igaz − mondta −, de a legénység joggal tagadhatja meg a tengerre szállást, ha a hajó lyukas.

− Mit akar ezzel mondani?

− Csak azt, Mr. Argent, hogy akkor vagyunk hajlandók a gép után dolgozni, ha a fizetség megfelelő. Ha nem, hát pumpálhat a gépe szakadásig, a szenet ugyan ki nem pumpálja nélkülünk.

− Ez fenyegetés, Mr. Barker?

– Ez ígéret, Mr. Argent.

− Az ígéretével tőlem elmehet a pokolba.

− Helyes, nagyon helyes − mondta a lovag, mire Jim Hawkins homlokán néhány halvány ránc jelent meg. Barker kissé felhúzott szemöldökkel mondta:

− Én figyelmeztettem, Mr. Argent, mert így láttam helyesnek. Az ön hajója a sziklák felé tart. Vigyázzon, nehogy zátonyra fusson.

Azzal a kis csapat hátat fordított, és elindult vissza a tömeg felé. Mr. Argent és a lovag egymásra néztek.

Ekkor hatalmas kiáltás harsant:

− Kicsoda a mi emberünk? Jem Morris a mi emberünk!

Közelgett a mérkőzés kezdete.

− Mit szólna egy fogadáshoz, Mr. Trelawney? − kérdezte Argent. − Száz guinea Jemre?

A lovag elvigyorodott.

− Majd meglátjuk − mondta.

14. A BAJNOK BUKÁSA

Az urak és hölgyek mind egy szálig otthagyták az asztalokat, és siettek a mérkőzésre. Egy egész térséget tartottak fenn a számukra, és a tömeg jókedvűen engedett utat nekik, bár ruhájukat és küllemüket nem hagyták szó nélkül. De minden zaj elcsitult, amikor egy világoszöld kabátot viselő ember átmászott a köteleken, középre állt, és fölemelte a karját.

− Hölgyeim és uraim! Íme, a környék bajnoka, aki tíz menetre bárkit kihív az önként jelentkezők közül! Csak tíz menetre, uraim, mert szerinte úgysem bírja tovább senki fia!

Hölgyeim és uraim, íme Jem Morris!

Jem Morris a felcsapó ujjongások és rivalgások közepette bebújt a ringbe. Micsoda zúzógép volt ez a Jem!

Még sohasem láttam ilyen bikaszerű alakot: a feje szürkére volt borotválva, széles hátán hegek látszottak, mintha vasrudakkal páholták volna el. Egy percig csak állt, aztán lassan, nehézkesen az egyik, majd a másik sarok felé indult, miközben királyi kézmozdulattal viszonozta hívei éljenzését.

Hívei? Hát akadhat bárki, gondoltam, miközben minél közelebb próbáltam férkőzni a majdani öldöklés színhelyéhez, aki szembe mer szállni vele?

Alaposan fején találtam a szöget. A forró napsütésben verítékező tömegben, ahonnan eddig vidám kiáltások és biztató szavak hallatszottak, hirtelen úgy megváltozott a hangulat, mintha egy láthatatlan karmester intésére történt volna. A felröppenő sértések, szitkok, dühödt gúnykiáltások és füttyök hallatán szinte megfagyott a vér az ereimben.

Odabent a kötelek mögött Zöldkabát éppen azt adta elő, hogy a gloucesteri fickó, aki elfogadta a kihívást, az utolsó pillanatban visszalépett, nem hajlandó megküzdeni Jemmel.

− Már úton is van Bristolba − tette hozzá a nagyobb hatás kedvéért Zöldkabát −, ahonnan még ma éjszaka hajóra száll Virginia felé.

Bejelentését nevetés jutalmazta, de aztán a tömegben újra felhangzottak a gúnyos és sértő kiáltások, s ahogy még közelebb nyomakodtam, láttam, milyen gyászos képet vág Zöldkabát.

Mindenki azt az embert ócsárolta, akinek inába szállt a bátorsága, és végül nem volt mersze ideállni. Pedig ki vethetett volna a szemére bármit is? Csak rá kellett nézni erre a rút pofájú Jemre, akinek mellkasa olyan volt, mint valami szürke mohával benőtt kőfal, s az embernek rögtön elment a kedve mindenféle vállalkozástól. De mi lesz, ha nem akad helyette más jelentkező?

− Figyelem! − üvöltötte Zöldkabát rekedt, kissé visító hangon. − Jem elárulta nekem, hogy hajlandó egyszerre két embert kihívni öt menetre, vagy egyet tízre úgy, hogy a fél kezét mindvégig a háta mögött tartja. Hajlandó olyan küzdelemre…

Még be sem fejezhette, egy füves göröngy vágódott hozzá valahonnan a sokaságból. Ezt még egy tucatnyi követte. Néhány lövedék átrepült a feje fölött, s a túloldalon álló úriemberek közé hullott. Oda is jutott bőven, ahol Mr. Argent és pompásan kiöltözött társasága ült. Vajon véletlen lett volna? Elindultam a tömeg belső gyűrűje mentén, hogy közelebb kerüljek a barátaimhoz. Nem akartam magamra maradni, hátha a csürhe gondol egyet, és elindul bűnbakra vadászni. Félúton jártam, amikor a fűcsomók között valami fekete és háromszögletű tárgy röpült át a kötelek fölött, és mint valami varjú hullott le Zöldkabát lábához. Ő fölemelte a kalapot, hogy mindenki láthassa, s erre mintegy varázsütésre abbamaradt a dobálózás.

− Valaki elfogadta a kihívást! − bömbölte. − Ki az a bátor ember? Honnan jött? Melyik bolondokháza engedte szabadon erre a napra?

A kör egyik sarkában feltűnt egy alak, már át is ugrott a kötélen, s most ott tornyosult Zöldkabát mellett. Magas volt, és széles vállú, fekete izmai csak úgy dagadoztak kék kocsisnadrágja fölött. Daniel volt.

− Kicsoda ön, uram? − kérdezte Zöldkabát. A válasz hallatán megrázta a fejét − A mi vállalkozónk nem beszéli a királyi angolt.

Az urak oldaláról valaki bekiáltott:

− Daniel a neve. Trelawney lovag embere.

− Rabszolga! − harsant a kiáltás a tömegből. − Jem nem harcol rabszolgákkal! Érvénytelen! − Éljenzés és fújjolás hallatszott mindenfelől.

Jem döntötte el a vitát azzal, hogy felemelte az öklét.

− Megküzdök vele, bárki legyen is. Ami pedig a királyi angolt illeti, nem társalogni készülünk, igaz-e, cimbora? − Azzal kinyújtotta hatalmas mancsát, és megropogtatta Daniel ujjait.

Szinte még mielőtt Zöldkabát eltakarodott volna a ringből, és a bírák a kockát és kártyát ledobva a ring sarkaihoz álltak volna, a két ember máris egymásnak feszült, mint párzási időszakban a szarvasbikák.

Az első ütést Jem mérte Daniel karjára. Ő megrázta magát, és jókorát vágott Jem vállára. Hol egymásnak ugrottak, hol szétváltak, tüdejükből zihálva tört fel a levegő.

Mindkettő ütései pörölycsapásként zúdultak a másikra, majd óvatosan keringtek egymás körül, lesve az alkalmas pillanatot, amikor a védtelen ellenfélre támadhatnak. Az első menet végére a tömeg elcsendesedett. Mindenki érezte, itt igazi küzdelem folyik. Mikor ismét egymásnak mentek, láttam, hogy most minden nehézség nélkül visszamehetek a barátaimhoz. Amerre léptem, mindenütt fogadásokat kötöttek.

A Kereskedők Székházában tapasztalt délelőtti viszálykodás újból fellángolt. A lovag hívei Danielre esküdtek, Argent támogatói pedig Jemre tették fel guinea-jeiket. Ekkor értettem meg, miért volt a lovag olyan barátságos Argenttel. Arra számított, most visszavághat.

Nagyon helyes, csak Daniel, állja a sarat, gondoltam.

A közönség üvöltéssel jutalmazta Jemnek Daniel állára mért irtózatos erejű jobbegyenesét, de rögtön utána Daniel ökle is megtalálta a túl közel merészkedő Jemet, annyira, hogy annak a vér is kiserkent a száján. Az esemény dühödt ordítást váltott ki Jem híveiből, de eközben felerősödtek a mindkét versenyzőt biztató kiáltások is. Eltelt a harmadik, a negyedik, majd az ötödik, menet is, és ezek ketten még mindig küzdöttek egymással a ring közepén. A letaposott fű síkossá vált, el-elcsúsztak rajta, mintha jégen ugrálnának.

Vállukat vérrel kevert veríték festette pirosra, s ha egy pillanatra csend támadt, hallani lehetett kapkodó, ziháló lélegzésüket.

Egy „üssed!” kiáltással kezdetét vette a tizedik menet, s ők ütötték egymást, akár hallották a felszólítást, akár nem.

Ekkor már vaktában folyt a vagdalkozás.

Terpeszállásban, egymást átölelve csapkodtak esztelenül, állukon, mely az ellenfél vállán pihent, véres nyál kenődött szét.

A huszonegyedik vagy talán a huszonkettedik menetnél történt, hogy a tömeg felháborodására és megdöbbenésére mindkettő hátrálni kezdett, majd egymástól három lépés távolságban hörögve, reszkető és imbolygó testtel megálltak.

Még egy gyermek is fellökhette volna őket. Kihirdették, hogy az eredmény döntetlen. Azt hittem, megéljenzik őket, hiszen hősökként küzdöttek, mindenféle csalás, óvás és övön aluli ütés nélkül. De nem: a közönségből valaki egy göröngyöt hajított feléjük, s ismét kezdetét vette a füttykoncert.

De ekkor Zöldkabát számomra meglepő bátorsággal felugrott, és így kiáltott:

− Egyenlő erők küzdöttek itt, méghozzá derekasan! A két nagy ember méltó ellenfélre talált egymásban!

Voltak, akik megéljenezték, voltak, akik azt kiáltották:

– Nem, Jemé a győzelem!

De Jem és Daniel nem hallott semmit. Egymást átkarolva támolyogtak a kötelekhez, s miközben kimásztak, mögöttük mind sűrűbben puffantak a göröngyök, de még kövek is. Aztán a tömeg lassan megnyugodott, s mint a tenger hullámai, megindult lefelé a dombról. Hallottam, amint Mr. Argent odakiált Zöldkabátnak, mire a férfiú − nyilván minden ízében reszketve − ismét bemászott a kötelek mögé, ezúttal egy magas, ösztövér nőszeméllyel az oldalán.

A nőn csak alsóruha volt, melyet férfimód kötött meg a derekán.

− Molly Brindle, Molly Brindle! − kiáltozták az emberek.

− Molly Brindle! − harsogta Zöldkabát. − Molly Brindle várja az önként jelentkezőket!

Most Molly járta körül a ringet fölemelt karral, s a legközelebb állók trágár kiáltásaira a megfelelő mozdulatokkal adta meg a választ. Aztán mindkét kezével tölcsért formálva a szája előtt, elüvöltötte magát:

− Jöhet bárki, legyen az férfi vagy nő, vagy bármi a kettő között! Szegény öreg Jem kimerült. De Mollyt nem győzitek le ilyen könnyen!

A Jem és Daniel visszavonulásával ellanyhult fogadási kedv újult erővel lángolt föl. De ki merészel kiállni ellene? A csontos Molly körbesétált a ringben, s mind erőszakosabb mozdulataival mintha fel akart volna dühíteni valakit a közönség soraiban, hogy végre szedje össze a bátorságát, álljon elő és küzdjön meg vele.

− Ne!

Én kiáltottam, noha magam sem tudtam róla. Láttam a levegőben röpülő sapkát, mely éppen egy káromkodás közepén kapta telibe Mollyt, s jól tudtam − amit körülöttem csak kevesen −, ki a sapka tulajdonosa.

− Nem szabad!

De vörös alsóruhára vetkőzve Betsy már át is furakodott a kötelek között, s most ott állt, csípőre tett kézzel Molly előtt.

− Hát te ki vagy? − kérdezte Zöldkabát.

− Betsy a nevem!

− Ki a gazdád?

− Magam vagyok az!

− Ohó, vagyis a lány a maga nevében küzd!

Molly köpött egyet.

− Menj haza, lányom, vár az anyád!

Betsy visszaköpött.

– Menj vissza, öreganyám, a rokkához!

Így röpködtek oda-vissza a sértések, és még mielőtt a tömeg észbe kapott volna, már meg is ragadták egymást az övüknél fogva, s a küzdelem megkezdődött. Magasra csapott, s mind dühödtebbé vált a fogadói kedv, s hirtelen a lovag kiáltását hallottam:

– No, Silver, száz guinea-t teszek Betsy re! Tesz-e ennyit maga is a vén satrafára?

– Áll a fogadás! − mennydörögte vissza Mr. Argent.

Az előző küzdelem lassú volt, és erőteljes, ez utóbbi gyors és élénk; ráadásul Betsy és Molly az ütések között válogatott szitkokat is zúdított a másikra, összerándultam, és elfordítottam a fejem, valahányszor egy-egy ütés célba talált.

Elviselhetetlennek éreztem a gondolatot, hogy Molly durva ökle szétrongyolja Betsy gyenge testét. De fölöslegesen aggódtam, Betsyt ugyan nem kellett félteni.

Oly könnyedén ugrált, siklott ide-oda, hol félrehajolva, hol meg lekuporodva, hogy Molly egészen összezavarodott.

Az idősebb nő egy ízben olyan lendülettel sújtott a fiatalabbik felé, hogy ha talál, Betsy feje bizonnyal lerepül a válláról: de elvétette, s az ütésbe vitt hatalmas erőtől Molly elvágódott a füvön.

− Fáradt vagy, öreganyám − mondta Betsy, miközben körültáncolta. − Hadd kísérjelek az ágyadhoz.

A közönség zúgolódott. Csalódtak várakozásukban. Az ügyesség, a gyorsaság tetszett nekik, de hol marad a vér, a csont súlyos puffanása a puha húson? Három menet telt el úgy, hogy Molly mind nehézkesebben, mind zihálóbb lélegzettel üldözte Betsyt a kötelek között, miközben a tömegből egyre gyorsabban hangzott fel a gúnykiáltás és a fütty.

– Állj és küzdj! − rikoltotta egy öregasszony. − Állj és küzdj! − A fenyegetően hullámzó sokaság átvette a jelszót, s a nézők immár oly közel nyomakodtak a ringhez, hogy az első sorban állókat teljesen a kötelekhez nyomták, hiába kiáltoztak a szerencsétlenek, hogy vonuljanak hátrébb, és hagyjanak nekik is egy kis helyet.

Hallottam, amint a mellettem álló férfi, halkan odaszól a barátjának:

− Ha a vén szipirtyó egykettőre nem vág oda neki, kitör a botrány.

Igaza is lett meg nem is. Betsy kis körben vezette Mollyt a letaposott, síkos füvön, majd váratlanul leeresztette az öklét. Molly behajlított könyökkel, faltörő kosként robogott feléje, de Betsy az utolsó pillanatban kilépett oldalra, s amikor Molly elzúgott mellette, csak előrelökte a karját, s egy kolosszális ütést mért az ellenfél füle tövére.

Halotti csend támadt. Molly összerogyott, mint egy letaglózott ökör, s Betsy is megállt a mozdulatlan test fölött.

A kötélhez szorulókat csak egy-két lépés választotta el a küzdőtértől, s most innen szállt fel a rémült kiáltás:

− Megölte Molly Brindle-t!

15. UTÁNUNK AZ ÖZÖNVÍZ

− Molly meghalt! − A hír, akár igaz volt, akár nem, szájról szájra járt, és az a rengeteg szénbányász, asszonyaikkal és gyerekeikkel együtt, hirtelen megindult. A hátul állók lökték előre a tömeget, hogy ők is láthassák, mi történt. Középütt meg azért nyomakodtak előre, hogy megszabaduljanak a mögöttük lévők szorításából. A legelöl állók meg úgy csapódtak előre, mint dagálykor a partra zúduló hullámok.

Aztán egy hatalmas lökéssel száz és száz ember szinte rázuhant a küzdőtérre.

− Molly meghalt!

Nem halt meg. Egyszer csak felült, és az állát dörzsölgette. Amikor látta, hogy a tömeg beszabadult a kötelek mögé, támolyogva lábra állt. Betsynek épp akkor sikerült kivonszolnia, amikor az elkerített rész megtelt vonagló, lezuhanó, összegabalyodott testekkel. A szörnyű zűrzavarban senki sem vette észre, hogy él. Oly sokan kiáltozták a halálhírét, hogy azokat meg sem hallották, akik azt bizonygatták, él. Zöldkabát, miután közszereplése véget ért, a nyakába kapta a lábát, s urakat-hölgyeket félretaszigálva, futva igyekezett a Három Toll felé.

Váratlanul Ned Barker bukkant fel előttünk, és a nagyban vitázó úri közönségnek odakiáltotta:

− Ne törődjenek most a fogadásokkal, fussanak, ha kedves az életük!

Azzal megfordult, és társaival mintegy láncot alkotva próbálta feltartóztatni a tömeg nyomását. Mintha palánkkal akarna gátat szabni a szökőárnak, gondoltam, de már alá is merültem, hogy a csordaként kavargó emberrengetegben megtaláljam valahogy Betsyt. A hátul állók közül, akik látták, mi folyik elöl, megfontoltan sarkon fordultak, s méltóságteljes léptekkel elindultak a lovak és a kocsik felé, s eközben idegesen szólongatták szolgáikat.

− Fogj be, James, s már fordulj is a kocsival! − Ilyen és ehhez hasonló parancsok hangzottak mind sűrűbben.

Hogy szavaiknak mennyi foganatja volt, meg nem mondhatom, mert a szolgák, hacsak nem voltak maguk is a zűrzavar foglyai, már régen távolabbi, biztosabb helyekre vonultak. Így aztán az urak mind sietősebbre fogták lépteiket, míg végül Bristol kereskedőköreinek színe-java futásnak eredt, s nem telt bele néhány perc, már úgy vágtáztak, csak úgy lobogott a kabátjuk két szárnya.

Térdig, majd derékig felhúzott szoknyák alól villantak ki bokák, lábikrák, sőt combok, ahogy az asszonyok sietősen felkapaszkodtak a várakozó kocsikba. Kifulladva, ziháló tüdővel mentették puszta életüket, miközben kezük még mindig kötelezvényeket és egyfontos bankjegyeket szorongatott, vagy épp ellenkezőleg, a nyomukban özönlő tömeg lármájától megrémülve szanaszét szórták valamennyit.

Ned Barker és társai hiába csitították a bányászokat, egyszerűen félrelökték őket, s özönlöttek tovább, előre. A mozgásba jött tömeget immár senki sem állíthatta meg. A távolság köztük és a menekülő urak között fokról fokra csökkent. Az elöl rohanók szinte megittasultak a szaladó előkelőségek látványától.

− Oda nézzetek, cimborák! Ott van Argent, a gépes ember! És ott fut az az átkozott feltaláló is! Tömjük be velük a dugattyú járatát! − bömbölte valaki, s máris csatlakozott hozzá egy másik hang: − Kapjuk el a gépes embert!

− Ne őt! − harsant egy újabb kiáltás. − Kapjuk el azokat, akik a múlt nyáron kitalálták a vámsorompót!

– Úgy van! − helyeselt megint egy másik hang. − Kapjuk el a vámosokat!

Aztán egyre-másra:

– Kapjuk el azokat, akik tavaly nyáron fölverték a gabona árát! Kapjuk el a kupeceket! A nagykereskedőket!

Minden egyes kiáltással újabb és újabb, dübörgő oszlopok váltak ki a tömegből, s mondhatom, a manőver pompás látványt nyújtott. A Három Toll egyik sarkából szemléltem, ahová nagy nehezen sikerült elvergődnöm. Nem mindig hátrány, ha kicsi az ember.

De az egészben az volt a legszebb, hogy ami megosztotta a bányászokat, összefogásra sarkallta a kereskedőket. Egy emberként iszkoltak, feledve, hogy oly sokszor összerúgták már a port politikai és vallási kérdésekben; liberálisok a konzervatívokkal, kvékerek és metodisták az államegyháziakkal, szabadkereskedők a vámrendszer híveivel, vámsorompó-tulajdonosok, gabonaszállítók, üveggyárosok, hajósok, ügynökök, spekulánsok, földelkerítők, szélhámosok, a Kelet-Indiai és a Nyugat-Indiai Társaság tagjai, mind ott rohantak sűrű sorokban egymás mellett, akár az elitlovasság regimentje. A nyitott ajtókon át szinte belezuhantak a kocsikba, vagy fejjel előre ugrottak be az ablakon, de olyan is akadt, aki majomként mászott fel a hintó tetejére vagy a bakra.

Lovászokat és kocsisokat löktek félre, kezükbe ragadták a gyeplőt, és közönséges kocsisokként ostorozták gyorsabb iramra a lovakat. A méltóságteljes visszavonulás így vált eszeveszett meneküléssé, s vágtában iszkoltak el a Bristolba vezető úton. Délben majd egy óra kellett hozzá, hogy kijussanak, s most, hogy eljött az alkony, húsz perc sem telt belé, már elérték a várost. Elsőként kapott lóra, s végig vezette a sort a jegyző, mögüle el nem maradt volna a Kereskedelmi Vállalkozók Társaságának elnöke.

A mi társaságunk kocsira szállt, s a bakon ott ült, kezében a gyeplővel, a sebekkel borított, de már magához tért Daniel.

− Hol van Betsy?! − kiáltottam oda neki. Mintha meg sem hallotta volna, csak megrántotta a gyeplőt, és egy kurjantással az útra irányította a lovakat.

− Betsy! − üvöltöttem.

− Tom − szólalt meg mögöttem egy hang. Betsy állt ott, már fehér ruhájában, éppen göndör haját fésülte.

− Gyere, Betsy − ragadtam meg a kezét, s már húztam is magammal, le a verandáról, melynek padlóját és korlátját szilánkokra zúzták a sietős lábak. Rohanni kellett, mert megállni nem lehetett, s hirtelen doktor Liveseyt fedeztem fel magam mellett. Lemaradt a kocsiról, mert megállt, hogy felsegítsen egy asszonyt a földről. Az oldalán ott ügetett Ned Barker és Jem Morris, aki már lemosta ugyan az arcát, de a friss horzsolásokat és zúzódásokat nem tüntethette el róla.

− Lépjenek le! − kiáltotta nekik a doktor. − Maguk megtették, amit lehetett, arról nem tehetnek, ami azután történt!

− Nem, uram! − zihálta Barker. − Bármi lesz is, együtt kell maradnom a többiekkel, hogy még rosszabb ne történjék.

− S azzal futott tovább.

− Hogy loholt a jegyző! − rikoltottam a doktornak. Ő a fejét rázta.

− Te nem ismered azt az urat − felelte kifulladva. − Ő

nem a bőrét mentette, hanem meglepetést készít a bányászoknak. Biztos vagyok benne, hogy ma este még szükség lesz rám.

Ekkor feltűntek előttünk a város öreg falai, s a mögöttük lenyugvó nap vörös fénye ragyogott az égen. De azt láttam, hogy a régi kapu helyén botokkal felfegyverzett rendőrök sorakoznak, s jól ki lehetett venni a lovon ülő jegyző s mellette a polgármester alakját.

Amikor a hölgyek és urak már mind egy szálig átjutottak a biztonságos oldalra, a rendőrök elálltak az utat.

− Most majd a törvény nevében háromszor felszólítja a tömeget a szétoszlásra − mondta a doktor.

Lehet, hogy ez volt a szándéka, de még mielőtt a jegyző szóra nyithatta volna a száját, a tömeg egy pillanat alatt elsöpörte a rendőröket, s a polgármester nagy ívben repült át a közeli sövényen. A jegyző szélsebesen elvágtatott a lován.

Micsoda ember! Még ezek után is tartogatott egy meglepetést. Miközben a tömeg átözönlött a Lawford Gate-en, és elárasztotta az utcákat a szétszéledő előkelők nyomában, a búcsúzó nap fénye megcsillant az egyik tér túloldalán felsorakozó dragonyosok szablyáin és muskétáin.

Mihelyt a katonáknak címzett első parancsszó felharsant, Betsyvel megragadtuk a doktort, és a karjánál fogva egy szűk kapun át beráncigáltuk az egyik kertbe.

Akkor dördült el az első sortűz, amikor éppen átjutottunk a kert túlsó végében emelkedő kőfalon.

16. JIM HAWKINS MESÉJE

Beesteledett. A bányászok hanyatt-homlok menekültek a Lawford Gate-en túlra, a dragonyosok meg üvöltözve utánuk.

A mi kis társaságunk is feloszlott. Doktor Livesey és Betsy a városházára mentek, hogy megnézzék, miben segíthetnek a sebesülteknek. Engem a hotwelli házhoz küldött a doktor, mert azt sem tudtuk, mi történt a többiekkel.

Fölöslegesen ijedeztünk. A lovag portóit iszogatott a folyóra néző ablaknál. Egy órába telt, amíg behajtotta a neki járó összegeket azoktól − köztük Mr. Argenttől −, akik meggondolatlanul a szerencsétlen Molly Brindle-re fogadtak.

El volt ragadtatva Betsytől. Ez a lány valóságos kincs, jelentette ki. Persze még a felét sem tudta annak, amit én.

Nem látta, hogy Betsy egy húron pendül Mr. Argenttel, és ugyan mit számítana, ha elárulnám neki? Azt aztán már nem!

Ma reggel még dühösen, sértetten ült a Kereskedők Székházában, s este vígan iszogatja a portóit a házában, s arcán széles vigyorral dünnyögi:

− Nyolcszáz guinea!

Daniellel már korántsem volt ennyire elégedett, de azért megjutalmazta tíz guinea-vel. Gondolom, Daniel még ennyit sem látott eddigi élete során, s hogy mit gondolt a pénzről, nem tudhatom, mert egy szót sem szólt felőle. Hátul találtam rá, amint a lovakat csutakolta; a szakács libazsírral kente volt be a sebeit, a szeme sem rebbent, csak bólintott felém.

Közben megérkezett a doktor Betsyvel, és leült egy pohárral a lovag mellé. Bármekkora durrogást csaptak is a muskétások, mondta, hála az Úrnak, senki sem halt meg. A katonák azt a parancsot kapták, lőjenek a tömeg feje fölé, de egyébként is, állította dr. Livesey, a kiképzetlen csapatok mindig magasabbra tüzelnek a célpontnál. Ő csak tudja, hiszen a franciaországi háborúkban szolgált. Ketten Betsyvel legalább egy tucatnyi betört fejű bányász sebeit látták el, akiknek a dragonyosok kardlappal látták el a baját. A városi orvosok pedig fejenként egy guinea-ért kezelték a lakosság között szép számmal előfordult hisztériás eseteket. A hírek többsége azonban nem volt ilyen megnyugtató.

Ned Barkert és maroknyi társát – köztük Jemet és Mollyt is −, akik megpróbálták kivezetni a bányászokat a tűzvonalból, letartóztatták, és vádat emelnek ellenük lázadásra való felbujtásért és hasonló bűnökért.

Több úriember is tanúsította a polgármester előtt, hogy hallották, amint Barker rettenetes következményekkel fenyegette Mr. Argentet, a tömeg pedig azt üvöltötte:

„Kapjuk el a gépes embert!”

− Ez az igazság − morogta a lovag.

− Ha a bíróságon is ezt vallják − mondta a doktor −, valamennyiüket felakasztják vagy fegyenctelepre deportálják.

− Nos, a lázadókat meg kell büntetni, de azokat is, akik lázadásra izgattak.

− Nos, Mr. Trelawney, kedves uram − felelte a doktor szárazon −, amennyiben kiderül az igazság, némi felelősség önt is terheli.

− Engem?

− Bizony, mert a mérkőzésen kezdődött az egész. Ön és a barátai szépen kihasználták az alkalmat.

− Az ördög vigye magát, Livesey! Honnan tudhattam, hogy ez lesz belőle? Hogy nem viselkednek sportszerűen?

− Igaz, de az még nem főbenjáró bűn, vagy ha igen, e város előkelőségeinek a felét még ma este fel kéne lógatni.

A lovag erre már meghökkent.

− De hát akkor mitévők legyünk?

− Az éjjel még nem történik semmi bajuk − mondta dr. Livesey. − Adtam pénzt a börtönőrnek, hogy vigyen nekik vacsorát. Ha a kedélyek lecsillapodnak, majd meglátjuk, milyen vádat hoznak fel ellenük.

− Ó! − mondta Trelawney, és látszott rajta, hogy ismét a nyolcszáz guinea jár a fejében.

− De azért számolnunk kell a többi vádponttal is − folytatta a doktor.

− Miféle vádpontokról beszél?

− Amiket ön ellen emeltek, valamint jómagam és Jim ellen, azok az urak, akiknek ma elszedte a pénzét, a nagy sietségben sem fognak elfeledkezni rólunk.

− Ugyan − felelte a lovag −, hiszen Silver-Argent nem gondolhatta ezt komolyan. Minden rendbe jön, majd meglátja.

− Mr. Trelawney! − Láttam, hogy a doktor kezdi elveszíteni a türelmét. − Semmi sem jön rendbe. A saját szavaink alapján emeltek vádat ellenünk Bristol kereskedő-társadalmának színe előtt, s bűneink kimerítik a teljes börtönlajstromot. Lehet, hogy önt nem zavarja, engem azonban igen! Én elképzeltem, hogy kórházat építtetek a szegények számára, de a tervem sikere az efféle emberek jóindulatán múlik.

– A fenébe is, Livesey − mordult fel a lovag −, miért kell, hogy magának mindig igaza legyen?! Meggondolatlan bolond vagyok. Most mit tegyünk? Ez az istenverte Stilton vagy Wilton ügyvéd Jim Hawkins szavait fordította ellenünk.

Hogyan védjük meg magunkat?

A doktor kényelmesen letelepedett az ablak mellé, és rágyújtott a pipájára. Egy darabig csak pöfékelt, és lebámult a folyóra. Aztán fölemelte a fejét, és a pipaszárral a levegőbe bökött.

− Megvan, Trelawney − mondta, aztán hozzám fordult.

– Tom fiam, kérlek, hozd ide nekünk Hawkins urat!

A másnap reggel ismét ott talált valamennyiünket a Kereskedők Székházában. Titkon végignéztem a teljes díszben feszítő társaságon, és arra gondoltam, tegnap ezek az urak és asszonyaik hogy mutogatták vaskos farukat és bokájukat, miközben kétségbeesetten menekültek a kingswoodi bányászok elől. Néhányuk képén még most is ott virított a tegnapi harc nyoma. Nem vitás, hamarosan teli szájjal mesélik, milyen bátran védelmezték hölgyeik becsületét a csőcselék ellen. A világ már csak ilyen. De ma reggel másfajta küzdelemre készülnek, és íme, megjelent Mr. Argent is, Birka úr és Sajt úr társaságában, hogy a díszes társaság ne csalódjék várakozásában. Wilton, szokása szerint, nagy csomó papírlapot szorongatott a hóna alatt. Meg mertem volna esküdni rá, hogy Mr. Hawkins feljegyzései azok a kincses szigetre tett utazásról.

Nyilván a Benbow Admirálisban tett látogatásaik egyikén emelték el. Nem tartottam eléggé nyitva a szememet.

Meglehetősen kényelmetlenül éreztem magam emiatt, hiszen kötelességem, hogy vigyázzak Jim úr érdekeire. Persze ő sem volt elég óvatos. Néztem, amint sápadtan, gondterhelten ül a doktor mellett, aki épp a fülébe súgott valamit. Nem csoda, gondoltam, hiszen jól láthatja, milyen mézes-mázosan köszönti Mr. Argent Lady Alice-t, aki szemmel láthatóan örömmel fogadta az üdvözlést. Még kuncogott is, amikor az az ember mondott neki valamit, nyilván egy újabb elmesziporkát a műlábáról. Amíg élek, nem fogom megérteni, miért volt Jim úrnak miatta annyi álmatlan éjszakája.

Ekkor felállt a jegyző.

− Uraim és hölgyeim, tegnapi ülésünket elnapoltuk, hogy legyen időnk nyugodtan végiggondolni a hallottakat.

Nem volt alkalmunk rá (nevetés). De ma folytatnunk kell.

Gondolom, Mr. Argent, ön teljes mértékben kifejtette az álláspontját?

Mr. Argent szívélyesen bólintott.

− Akkor hát, Mr. Trelawney, most meghallgatjuk önt.

De nem a lovag, hanem a doktor állt föl.

− Engedelmével, uram, miután én is utasa voltam annak a Hispaniolá nak, amelynek történetét tegnap töredékesen, elferdítve és eltorzítva hallhatták, bátorkodom én szólni önhöz. Nem vagyok ismeretlen ebben a városban, nem az a munkásságom sem (egyesek bólogattak), és remélem, hogy a jelen lévő urak legalább annyira megtisztelnek a figyelmükkel, mint az erszényükkel tették, amikor a jótékonysági alapítványomról volt szó. (Milyen ravaszul beszél, gondoltam.) Kezdem tehát. Tegnap önök azt hihették, hallották a kincses sziget történetét, mert Mr. Wilton rendkívül ügyesen összefoglalta és kiszínezte mindazt, ami az írásos beszámolóban állt. Csakhogy, uram, engedelmével, nem magát a könyvet, mindössze egy ismertetést tártak önök elé.

A doktor ekkor a közönséghez fordult.

− Kivel ne esett volna meg önök közül, uraim, hogy elolvasott egy könyvet, majd miután egy újságban megnézte a róla szóló ismertetést, így kiáltott fel dühösen: „Ez a kritikus talán ki sem nyitotta a könyvet! Én ugyan rá nem ismerek abból, amit róla ír!”

Erre már többen is, akik rendszeresen olvassák az újságokat, hangos kacagásra fakadtak.

– Felkérem hát Mr. Hawkinst, olvassa fel nekünk a teljes szöveget, amely Mr. Wilton hóna alatt lapul, hogy önök ennek ismeretében hozhassanak ítéletet. − Kinyújtotta a kezét. − Lenne szíves, Mr. Wilton?

De ekkor felpattant Jim úr.

− Erre semmi szükség, doktor. Kívülről tudom minden sorát. Mr. Wilton tanúsíthatja, hogy egyetlen szót sem hagyok ki.

Az öreg Sajt úr már tiltakozásra nyitotta a száját, de Mr. Argent karon ragadta.

− Hadd beszéljen Mr. Hawkins. Ő a legbecsületesebb ember valamennyiünk közt, erről kezeskedem.

Így aztán Jim úr belekezdett a történetbe: „Trelawney lovag, doktor Livesey és a többi úr megkértek rá, írjam le a kincses szigetre tett utazásunk részletes történetét…”

Eleinte akadozva beszélt, s a hallgatóság soraiban fészkelődés támadt, de a terem csakhamar elcsendesedett, s az emberek úgy hallgatták Jim urat, mint a gyerekek a lefekvés előtti mesét.

Mesélt a Benbow Admirális fogadóról, a haldokló vén kalózról, a vak Pew-ról és szörnyű haláláról, a mosolygó hajószakácsról és papagájáról, a sziget szikláiról és fenyveseiről, öbleiről és mocsarairól, a lesvetésekről és a közelharcokról, a sok csalásról, árulásról, őrületről és halálról. És amikor a magányos küzdelmet mesélte a Hispaniola fedélzetén a kormányossal, Israel Hands-dzel, én már nem is őt hallgattam. Én magam voltam ott, engem szögezett a kés az árboc keresztrúdjához. Magam voltam Jim Hawkins, és ezt érezte minden egyes ember, aki a teremben ült.

Már dél volt, de senki sem kérte, hogy az ülést szakítsák félbe. Hozattak kenyeret, húst, bort, Jim úrnak pedig egy nagy korsó sört, hogy felfrissíthesse magát. A nagy ablakok mögött lassan a délutáni nap is elhalványult.

− Napoljuk el a tárgyalást, uraim? − kérdezte a jegyző.

− Nem, nem! − kiáltozták. Gyertyákat hoztak, és a mese folyt tovább.

Jim úr csak egyszer szakította meg a történetet, amikor a legénység közti veszekedésre került sor, amelynek során Hosszú John Silver az egyik fiatal matróztól megkapta a fenyegető fekete foltot. Mr. Hawkins ekkor belenyúlt a zsebébe, és egy kis papírdarabkát húzott elő.

− Íme, uraim, ezt a szent Biblia utolsó oldalából vágta ki Mr. Argent egyik régi tengerésztársa, Dick Johnson.

A gyertyák leégtek, s a teremben szinte teljes sötétség honolt, mire e szavakhoz ért: „A legrémesebb álmaimban ma is hallom, hogyan morajlik a tenger a sziget partjainál.” − És újra megesküdött, hogy soha többé nem akarja viszontlátni a szigetet.

Egy-két pillanatig mindenki némán, mozdulatlanul ült, aztán az emberek ujjongva, tapsolva ugráltak fel a helyükről.

Néhányan odarohantak, hogy megszorongassák a kezét.

Aztán új gyertyákat hoztak, és a jegyző emelkedett szólásra.

− Uraim, nagy megtiszteltetésben volt részünk. Milyen ritkán olvashat az ember manapság ilyen történeteket, amikor az úgynevezett irodalmárok ötölnek-hatolnak, finomkodnak, keserves igyekezettel vadásznak hol ilyen főnévre, hol olyan melléknévre, miközben az olvasó türelmetlenül várja, hogy végre elkezdődjék a mese. Ha van krónika, amely megérdemli a megjelentetést, hát ez az!

A hallgatóság tapsvihara közepette Mr. Argenthez fordult.

− És most, uram, lát-e valami esélyt rá, hogy kibéküljön ezekkel az urakkal, akik szintén átélték a szörnyű kalandot? Egy ilyen vagyonos embert, mint ön, nemde kárpótolja ez az elégtétel minden múltbéli anyagi veszteségéért, akár a valóságban, akár a képzelet birodalmában történt?

– Úgy van, úgy van! − hangzottak itt is, ott is a kiáltások, majd egyikük szellemeskedve megkockáztatta:

– Abból a számos figyelmességből, sőt legyeskedésből ítélve, amit tegnap volt alkalmam tapasztalni Mr. Argent részéről egy bizonyos személy iránt, aki nem független Mr. Trelawneytől, úgy vélem, a felek jó úton haladnak a kibékülés felé.

Mr. Argent fölállt, és meghajolt Lady Alice felé.

− Elképzelni sem tudok szerencsésebb megoldást egy ilyen félreértés után, mint amit egy előkelő család elegáns hölgytagjának a tekintete ígér. − Aztán Mr. Trelawneyhez fordult: − Végül is, mindketten egyazon keresztnevet viseljük, nemde, John, miért ne osztoznánk a vezetéknéven is?

Milyen boldogan fogadták ezt a szellemes megjegyzést!

Micsoda lárma kerekedett! A doktor meglepetésében csak a fejét rázta, a lovag vigyorgott.

Jim Hawkins Mr. Wiltonhoz lépett, elvette tőle a papírokat, és kivonult. Eközben a Bibliából kivágott papírdarabka leesett a földre. Én fürgén odaugrottam, fölvettem, és becsúsztattam a zsebembe.

17. MAZSOLA ÉS BOR

Másnap reggel csak a lovag és Jim úr jelentek meg az étkezésnél. A doktor „pácienseit”, Ned Barkert és társait látogatta meg a börtönben, Lady Alice pedig még ágyban volt.

Ő általában akkor reggelizett, amikor a nap már jó magasról ragyogott le a világra.

Az asztalnál egy szó sem esett. A lovag számtalan poharat koccintott az éjjel, s a jegyző által javasolt kibékülés egészen hajnalig tartott. Hawkins úr ellenben korán nyugovóra tért. Neki azonban nem volt mondanivalója, vagy nem akart beszélni.

Odakint Daniel már befogta a lovakat, és a többi szolgáló is készen állt, hogy bezárják a házat. Ügyeinket elintézvén, indulhattunk hazafelé. A Kereskedelmi Vállalkozók elnöke biztosította a lovagot, hogy a következő ülésen megejtik a választást, az anyagiakat később rendezik.

− Kutya legyek, ha értem az egészet − dünnyögte Mr. Trelawney, csak úgy az orra alatt. − Ez a nagy hűhó, amit csapott Hosszú John vagy Mr. Argent, ahogy most nevezi magát, hogy mire megy ki, hacsak − olyan hirtelen nevette el magát, hogy rögtön sajgó fejéhez kapta a kezét − …hacsak nem azért tervezte ki az egészet, hogy udvarolhasson Lady Alice-nek. Hé, Jim, talán éppen erről van szó! Hohó!

Szegény Jim úr csak bámult kifelé az ablakon. A lovag még mindig hol nevetett, hol meg összerázkódott a fájdalomtól, amikor a doktor lépett be fürgén az ajtón.

− Min derül, uram?

A lovag neki is elmesélte kis tréfáját, de a doktor csak magában mosolygott, fél szemmel Jimre figyelve, aztán komolyra fordította a szót:

− Megmondtam, hogy árgus szemekkel kell figyelnünk Argentet, de a mindenségit, csak nem hívom én is ezen a hamis francia néven! Biztos vagyok benne, hogy régi barátunk forgat valamit a fejében. És már sejtem is, mi lehet az!

− Mondja már!

– Lássuk csak! Silver elment a polgármesterhez, majd ketten látogatást tettek a börtönben. Ezer font óvadékot tett le a bányászokért. Szabadlábra helyezik őket, feltéve, hogy hét esztendőre a személyes szolgálatába szegődnek.

− Ez aztán a nagylelkűség! Jobb, mint a deportálás, az akasztásról nem is beszélve − jegyezte meg a lovag.

– Ez igaz. Csakhogy a kikötőben az a hír járja, hogy tengerre akar szállni, s a bányászokat is fölveszi a legénység sorába. S minthogy nem valószínű, hogy ingyenes tengeri kéjutazásra szándékozik vinni őket, mi lehet a valódi szándéka?

A lovagon látszott, milyen gyötrelmes számára a gondolkodás.

− Mire akar kilyukadni, Livesey?

− Nos, lovag, az ezüstrúd a Fekete-kőszál alatt van elásva a szigeten. Hát nem bányászok tudnák a legkönnyebben kihozni onnan? És kik dolgoznának neki hűségesebben, mint azok, akik az életüket és a szabadságukat köszönhetik neki? Csak engedelmeskedniük lehet.

Mr. Trelawney megrázta a fejét.

− És mi mire kellünk neki? Miért nem indul egyszerűen útnak? Nem értem, doktor.

− Talán a térkép kellene neki, Mr. Trelawney.

− A térkép… lárifári. Hiszen tudja, hol rejtőzik a kincs.

− Ohó! − felelte a doktor. − De felismeri-e újra a szigetet? Öt négyzetmérföldnyi szikla és homok egy sok ezer négyzetmérföldnyi tenger közepén.

– Aha! − ugrott fel a lovag, s a homlokához kapta a kezét. Tehát a térkép kellene neki, ugye? Az egész halandzsa arra volt jó, hogy a térképet megkaparintsa. Nos, majd mi résen leszünk. Lesz, ami lesz, a gazember (no lám, már megint gazember?) nem szerzi meg tőlünk a térképet, de az ezüstöt sem!

Le-föl járkált az asztal mellett.

− Tehát erre ment ki a játék, mi? Mondd csak, Jim, biztos helyen van a térkép?

De Jim úr mintha meg sem hallotta volna. Borongó arccal bámult ki az ablakon.

− Kezeskedem róla, hogy Jim olyan helyre dugta a térképet, ahol nem egykönnyen talál rá bárki is − sietett közölni a doktor, aki ugyanúgy érezte, mint én, hogy a szobában kisebbfajta hurrikán készülődik kitörni.

− Meglehet − mondta a lovag. − De hogy kaparinthatta meg az a fickó Jim iratait? Azok is el voltak dugva, nem?

Újra Jim úr felé fordult, ezúttal, ha lehet, még barátságosabban.

– Nem lenne jó, Jim, ha a térképet biztos helyen tartanád? Mondjuk, ha felhoznád a kastélyba? Történjék bármi, arra az ezüstrúdra nem teheti rá a kezét.

Jim úr hirtelen kirúgta maga alól a széket, és egy szalvétával megtörölte az állát. Láttam, hogy a szeme vészesen csillog.

− Ön, uram, felettébb aggódik, hogy az az ember rá ne tegye a kezét az ezüstre. Azzal már sokkal kevésbé törődik, mennyi mindent megenged magának az az alak egész Bristol szeme láttára Lady Alice-szel szemben. Ön, uram, csak a pénzzel törődik. Nem úgy, mint én.

Azzal kiment, meg sem várva, hogy a lovag szóhoz jusson. A doktor nyilván valami nagyon érdekes dolgot látott a folyón, mert mereven bámult ki az ablakon, miközben egy kis dallamot fütyörészett.

Még aznap elhagytuk Bristolt. Én közvetlenül Betsy mellett ültem fönt, miközben a gazdám odalent ült tisztes távolságban Lady Alice mellett. Nem vitás, kinek volt kellemesebb útja kettőnk közül. Daniel óriási fekete markában táncot járt a gyeplő. Valami furcsa dalt dúdolt sajátos, idegenszerű hangján.

− Mit énekel? − kérdeztem Betsytől, aki csak annyit felelt:

− Törődj a magad dolgával!

A kastélyhoz érve a lovag kiszállt, majd meghagyta, hogy a kocsi vigye haza a doktort meg Jim urat, engem pedig megkért, maradjak még egy kicsit. Azzal az ürüggyel, hogy valami borral kapcsolatban akar tanácsot kérni tőlem, bevezetett a könyvtárba, és jelentőségteljes pillantásokkal hellyel kínált. Aztán mindkettőnknek kitöltött egy pohár portóit.

− Mazsola, Tom. Kérsz hozzá mazsolát?

Megráztam a fejem. Ebben a napszakban még a portóit is túlzásnak éreztem.

− Érdekes. Pedig Jim úr a mazsolát kedveli a leginkább a bor mellé.

− Az ízlések különbözők, uram.

− Tom fiam, beszéljünk úgy, mint férfi a férfival.

Mindketten kedveljük a gazdádat. Nála becsületesebb ember nincs a földön.

Erre már innom kellett.

− Nagyon érzékeny, ha az elveiről van szó.

Erre is kimondhatjuk az áment.

− Nézd csak, Tom, engem nyugtalanít ez a dolog.

Köztünk és a főárboc között maradjon, Hawkins úr fikarcnyit sem törődik vele, hogy az a gazember Silver vagy Argent esetleg ráteszi azt a kapzsi kezét az ezüstrúdra. Engem annál jobban izgat. − Ravaszul pislantott rám. − És a legjobb pisztolytartó övemre fogadom, hogy téged is.

− De uram!

− Nekünk kettőnknek azon kell lennünk, hogy a térkép ne kerülhessen rossz kezekbe. És úgy kell intéznünk a dolgot, hogy meg ne sértsük Hawkins urat.

Bólintottam.

− Azt akarja, hogy lopjam el, és hozzam föl a kastélyba?

Egészen megrökönyödött.

− Nem, nem, nem, Tom. Ne hamarkodjuk el! Én csak azt szeretném, hogy tartsd nyitva a szemed. Meglátod, hálás leszek érte.

− Uram, hiszen már eddig is bőven megfizetett mindenért.

− Ugyan, miről beszélsz? Fizetni neked? Ne nevettesd ki magad, fiú!

Ohó, gondoltam, tehát az a havi egy shilling, amit Betsyn keresztül kaptam, nem a lovagtól ered. De hát akkor kitől? Argenttől?

Kezdtem kicsit összezavarodni.

− Csak úgy értem, uram, hegy eddig is olyan kedves volt hozzám. Mindig olyan rendesen bánt velem.

− Ennél többet is megteszek érted, Tom. − Előrehajolt és oldalba bökött. − Mi a véleményed Betsyröl, mi?

Elpirulhattam, mert hangos nevetésben tört ki.

– Helyben vagyunk. Ha minden rendben lesz, talán feleségül adom hozzád, ha ugyan egy ilyen vászoncseléd egyáltalán tudja, mi fán terem a házasság.

− Ha tudnám, hogy hajlandó, uram…

− Ugyan már, Tom. Nem kérdezzük meg tőle. Elég, ha mi tudjuk, mi a dolgok rendje, nem igaz?

Ismét oldalba bökött, aztán megkért, hogy töltsek neki még egy pohárral.

18. VAN, AKI FORRÓN SZERETI

A Benbow Admirálisban minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Azaz, én ismét csak az ivóval és a rendeléssel törődtem, Mrs. Hawkins a kézimunkájával és a pisztolyával őrködött, Jim úr pedig visszaülhetett az asztal mellé, s tovább rágcsálhatta a tollszár végét. Valamit azért okosodhatott, mert felhagyott a színdarabírással. Most egy regényt írt Az Indiák hercege címmel, amely, köztünk legyen szólva, pontról pontra megegyezett a régi színdarabjával, de ezúttal prózában. A vendégek azért mégis jobban kedvelték ezt az új formát, mert esténként legalább nem kellett szerepeket játszaniuk. Jim úr visszavonultan dolgozott, csak olykor-olykor, késő este kért meg, hadd olvasson föl nekem egy-két fejezetet. Mi tagadás, számomra ez is megerőltető volt.

Megtörtént, hogy csaknem kiszaladt a számon egy-egy kérdés azzal a másik történettel kapcsolatban, amit a Kereskedők Székházában mesélt, vagy arról a kalóz Bibliájából kimetszett, kerek, elsárgult papírdarabkáról, amit azóta is az órazsebemben őriztem. De amióta a tudta nélkül fölszedtem a földről, jobbnak láttam, ha mélyen hallgatok róla. Leginkább arra voltam kíváncsi, hová rejtette a térképet.

Erősen gyanakodtam az egyik nyikorgó padlódeszkára az ágya alatt, de nem volt alkalmam, hogy közelebbről is megvizsgáljam. Természetesen másokat is érdekelt a térkép.

Betsy kétszer jött el vacsorameghívással a kastélyból. A lovag mindent elkövetett, hogy magához csalogassa Jim urat, de ő mindig kimentette magát. Vagy ő gyengélkedett, vagy Mrs. Hawkins (ez tréfának is beillett, mert noha az idős hölgy már azt sem tudta, melyikünk a fia, egyébként olyan egészséges volt, mint a makk, ahogy azt nemsokára magunk is tapasztalhattuk).

A lovag így aztán csak ült, és türelmetlenül fújta a füstöt odafent a kastélyban, Jim úr is csak ült, merengett, és a tollát rágta idelent a Benbow Admirálisban. Betsy a két helyszín között cikázott ide-oda, s olykor a doktor is benézett egy kis csevegésre, bár mintha kissé gondterheltnek látszott volna.

− A fenébe azzal a kinccsel! − fakadt ki egyszer nekem.

− Megöli a barátságot, pedig semmi más nem számít, csak a barátság.

Magamban áment mondtam rá, ámbár egy kis kincs sohasem jön rosszkor annak, akinek semmije sincs.

Nem kétséges, hogy Mr. Argent is így gondolkodott, de még várta az alkalmas pillanatot. Távol maradt tőlünk, vagy legalábbis a látszat ezt mutatta. De szüksége sem volt ránk, hiszen itt volt Betsy, aki nyilván azóta is hordta neki a híreket.

Mindenesetre nem jöttem rá, hol lehet a térkép. Pedig szívesen belepillantottam volna magam is, már csak a kíváncsiság miatt. Egy napon, amikor Jim úr odalent volt az öbölben, és bámulta a tengert, átkutattam a hálószobáját, méghozzá nem is egyszer, de kétszer. Hanem a térképnek nyomát sem láttam. A nyikorgó padlódeszkát nem lehetett kimozdítani, tehát rejtekhely sem lehetett alatta. A történetet tartalmazó paksamétát vitorlavászonba csavarva megtaláltam az ágy alatt, de ez volt minden.

Egyik este, amikor az ivóban csend volt, mindhárman a hátsó szobában ültünk: Jim úr írt, Mrs. Hawkins varrt, de inkább bóbiskolt, én meg elgondolkodtam erről-arról.

Egyszer csak az öregasszony öléből lecsúszott az egyik pisztoly a varrással együtt, s nagy puffanással leesett a földre.

Kész csoda, hogy a pisztoly nem sült el, mert szokása volt, hogy a ravaszt felhúzva tartotta. Ahogy fölemeltem a földről, láttam, hogy nincs benne fojtás. De mielőtt közelebbről is szemügyre vehettem volna, Mrs. Hawkins fölriadt, és kikapta a kezemből.

Láttam, hogy mindketten engem néznek.

− Ez nincs megtöltve, Tom − mondta Mrs. Hawkins, de úgy, mintha azt mondaná: „törődj a magad dolgával”.

Hát ez meg mit jelent? − gondoltam.

Nemsokára aztán megtudtam.

A rákövetkező napon, a kora esti órákban, még mielőtt kinyitottunk volna, az öreg hölgy a konyhában üldögélt, a tűzhely mellett. Jim úr odafönt volt, én meg a söntésben szorgoskodtam. Reggel óta vihar fenyegetett, és bíborszínű, vastag felhők lógtak az égen. Olyan sötét volt, hogy meg is gyújtottam egy-két lámpát. A tenger felől már hallatszott a vihar morajlása, és időnként felvillant egy-egy villám. Rút éjszakának néztünk elébe, és azon tűnődtem, vajon elered-e az eső, mielőtt törzsvendégeink megérkeznek.

Mrs. Hawkins hirtelen felpillantott, és különös hangon azt kérdezte:

− Mi lehet ez, Jim fiam?

Ekkor már én is hallottam az úton közeledő bot kopogását. Egyre közelebbről és közelebbről hallatszott. Az öreg hölgy szinte a lélegzetét is visszafojtotta, a szeme kikerekedett. Arckifejezésétől még a szívverésem is elállt.

Mind közelebbről hallottuk a kopogást. Aztán valaki élesen megzörgette a fogadó ajtaját, majd lenyomta a kilincset; a zár megzörrent, de nem engedett. Már mozdultam, hogy ajtót nyissak, de ő azt suttogta:

− Ne menj, Jim! Ne engedd be!

Hosszú csend volt, aztán a kopogás elhallgatott. Az ablakhoz mentem, és kikukucskáltam. Ebben a pillanatban villám hasított át az égen, majd megdördült az ég. A fény bevilágította az egész udvart, az utat és a sziklák csúcsát. De nem láttam senkit, noha úgy rémlett, mintha a távolból kocsizörgést hallanék.

Ekkor már teljes erővel dühöngött a vihar. Sűrű eső csapkodta az ablakokat, s a víz patakokban folyt le a tetőről.

Én azért csak reménykedtem, s miután az ivóban mindent előkészítettem, leültem a hátsó szobában Jim úrral, és vártam az első betérőket. De senki sem jött.

Alig telt el egy óra, amilyen hirtelen eleredt, olyan hirtelen el is állt az eső, bár a közelítő este miatt az égbolt már nem világosodott ki. A felhőszakadást követő csendben újra meghallottuk, ezúttal mindhárman, a kopogó hangot.

Már a küszöbről hallatszott, aztán kattant a kilincs, és valaki lassan belépdelt az ivóba.

− Ki az?! − kiáltotta Mrs. Hawkins a konyhából. De ugyanebben a pillanatban Jim úr, aki eddig tágra nyílt szemmel hallgatta a kopogást, mint aki nem hisz a fülének, felugrott, és kirontott az ivóba.

Suttogó beszélgetést hallottam. A szavakat nem értettem, ezért fölálltam, és a függönyhöz lopóztam. A lámpa fényén túl, a külső ajtó közelében két alakot láttam: Jim urat és a titokzatos látogatót. Mind hevesebben vitatkoztak, aztán váratlanul ezek a szavak ütötték meg a fülemet:

− A térkép? Azt ugyan soha nem kapja meg!

− De még mennyire hogy nem! − sikította Mrs.

Hawkins.

Azok ketten dulakodni kezdtek, még egy asztal is felborult. Éppen akkor rántottam félre a függönyt, amikor az öreg hölgy, kezében egy nagy fazékkal, berontott az ivóba, s a fazékban levő borsófőzeléket a támadó fejére öntötte. Azt hiszem, Jim úrnak is jutott belőle egy adag, mert ő is megtántorodott. Mrs. Hawkins aztán elrohant mellettem, egyenesen a belső szobába, majd vissza az ivóba, ahol Jim úr lassan összeszedte magát, de a másik vakon támolygott az ajtó felé. Az öreg hölgy pisztolyt szorongatott a kezében.

− Ne lőjön, Mrs. Hawkins! − kiáltottam, de neki esze ágában sem volt lőni. A pisztolyt ehelyett a markomba nyomta, s én a súlyából éreztem, hogy ez az üres pisztoly.

− Fogjad, Tom fiam! Rohanj vele a lovaghoz vagy dr. Liveseyhez. Ezek nem kaparintják meg!

Elrobogtam az idegen mellett, akinek a fejét teljesen beborította a meleg borsófőzelék, kirohantam az útra, át a kis hídon, amely a közeli patak fölött húzódott. A dombtetőn túlról több ló dobogását hallottam közeledni. Ahogy rohantam, a rejtélyes látogató abbahagyta az ordítást, s végre érthetően kiáltotta:

− Segítség! Jim! Tom! Ne hagyjatok itt!

A lovag volt. Ezt a hangot még két font borsófőzeléken keresztül is megismertem. Visszafutottam az útra, s éppen akkor értem hozzá, amikor már majdnem belebotorkált a patakba. Addigra a lovak is feljutottak az emelkedőn, s a holdfényben négy-öt lovast pillantottam meg, amint vágtában indultak neki a lejtőnek.

A lovag látta már, hogy hibázott, egyetlen üvöltéssel hátat fordított, és egyenesen belebukfencezett az árokba. De egy szempillantás alatt ismét talpon volt, és egy újabb iramodással, immár teljesen megzavarodva, majdnem az élen vágtató ló lába alá futott.

A lovas ekkor kinyújtotta a lábát, és ügyesen visszasegítette vele a lovagot az árokba. Ugyanekkor egy hang közelről mondta:

− Ugorj föl, Tom!

Megragadtak az övemnél fogva, s egy pillanat múlva már az egyik ló farán találtam magam lovaglóülésben.

Ez az ülés minden volt, csak biztonságos nem, a puszta életem forgott kockán, ha nem kapaszkodom meg jól az előttem ülő ember kabátjában, olyan sebesen vágtáztunk. Fél mérföldet is megtehettünk, mire megtaláltam a hangomat.

− Hová megyünk?

− Fogd be a szád! − jött a szívélyes válasz. Több mint két mérföldön át még csak nem is lassítottunk, akkor végre befordultunk egy keskeny ösvényre, majd miután magunk mögött hagytunk néhány száz yardnyi füves területet, egy jókora, magános ház előtt végre megálltunk. Nem sokat teketóriáztak velem, ledobtak a lóról, belöktek egy ajtón, aztán föltaszigáltak egy széles lépcsősoron. Útközben végighúztam a kezem a korláton, s láttam, hogy vastagon lepi a por. Odafent kinyitottak egy ajtót, és belöktek egy jól megvilágított, tágas szobába.

Középen fehér abrosszal terített asztal állt, rajta ízléses, ezüst asztalnemű két személy részére. Percre kiszámíthatták érkezésünket, hiszen a leves az asztalon gőzölgött, s az első pohár bor is ki volt töltve. Az asztal mögött, a két magas gyertyatartó között, jókora, testes ember állt kék, bő szárnyú kabátban, fején háromszögletű kalappal. A vállán csúf, öreg, zöld papagáj trónolt. A másik vállát mankó támasztotta alá, de ő mégis könnyed eleganciával állt. Ahogy az asztalhoz értem, ügyesen előreszökkent, minden nehézség nélkül leült, és mankóját a földre fektette.

– Üdvözöllek a fedélzeten, Tom! − mondta Mr. Argent.

19. BOR MAZSOLA NÉLKÜL

− Ülj le, Tom! Egészségedre, matróz cimbora!

Megkóstoltam a bort. Finom volt. A leves is ízlett. Éhes voltam. A friss levegő meghozta az étvágyamat. Mr. Argent nem evett. Ő inkább beszélt.

− Kedvemre való fiú vagy, büszke lennék, ha nekem is ilyen fiam lenne, de sajnos, amennyire tudom, nekem nincs gyermekem.

Amennyire én tudtam, akár ő is lehetett volna az apám, mert az a bizonyos úriember már fogantatásom pillanatában elhagyta anyámat. Bármilyen férfi bukkant fel körülöttem, akár az apám is lehetett, de hát ez sohasem derült ki számomra.

Mihelyt végeztem a levessel, már hozták is a sültet, talán kissé túl sietően is… meglehet, nem volt sok vesztegetni való idő…

− Kettőnknek kell megbeszélnünk és rendbe hoznunk a dolgokat, méghozzá a bristoli módi szerint − mondta Mr. Argent, én pedig nem tudtam, mit gondoljak a bristoli módiról, amelybe volt alkalmam bepillantani.

− Te, kedves matróz cimborám, erősen emlékeztetsz engem Jim Hawkinsra, még abból az időből, amikor együtt hajóztunk a Hispaniolá n. Az ördögbe is, miért kell az embernek megöregednie, Tom fiam? Ide nézz! − Lekapta a fejéről a parókáját. − Teljesen megkopaszodtam.

Éppen ebben a pillanatban belépett az öreg Birka úr, kezében Mr. Argent műlábával. Éppen csak biccentett felém, s máris izgatottan fordult Mr. Argenthez:

− Látja ezt, uram?

Fölemelte a lábat, majd a térdnél ki-be hajlítgatta, de úgy, hogy az előrelendülő lábfej kis híján eltalálta a főnöke fejét.

− Ez uram, egy tokban elhelyezett golyós illesztés, amelyet én terveztem, és egy helybéli mesterember készített el. Nem a természet utánzása, uram, annál sokkal tökéletesebb! A golyóscsapágy elve szerint készült, a pisztolygolyóhoz hasonló tömör fémgömbök zsírba vagy viaszba ágyazódnak. − Újra meglendítette a lábat, s mert ezúttal el akarta kerülni Mr. Argent fejét, egy vizeskancsót söpört le vele az asztalról. − Ha ezt ipari célokra alkalmazzuk, uram, ezzel átalakíthatnánk a mozgatóerőt.

Ésszerű alkalmazása lehetővé tenné a…

Argent kirúgta a lábat a feltaláló kezéből, úgy, hogy az átrepült a szobán.

− Tűnjön el, Somerscale. Ma este nem érdekelnek az ésszerű dolgok!

Somerscale arcán látszott ugyan a rosszallás, de azért engedelmeskedett. Úgy éreztem, Mr. Argent egy napon megbánja még, hogy így bánt a feltalálóval.

− Nézz rám, Tom, erre a zátonyra futott vén csavargóra.

Nézz a vén papagájra, Flint kapitányra, aki mindig is angol lobogó alatt hajózott, megjárta Providence-t, Portobellót és a Tortugákat, aki ismer minden szót, csúnyát vagy szépet, amit csak matróz vagy gazdag úr ismerhet. Nézd, milyen állapotban van.

A papagáj erre kinyitotta a csőrét, és azt rikoltotta:

− Tíz százalék, tíz százalék! Kell vagy nem kell?

Argent megrázta a fejét.

− Teljesen elromlott. Annyi éve vagyok üzletember, hogy most már nem tudok belőle kihúzni egyetlen tisztességes emberi szót se, csak ezt a tíz százalékot. Ó, Tom fiam, méltatlan életet éltem.

− De hiszen évek óta nem járt a tengeren, Mr. Argent.

− Épp ez az, fiam, azóta van ez így, azóta. Hajdan úgy öltem, egy pillanat alatt, hogy még a fájdalmat sem érezték.

Kés a hasukba, kard a torkuknak… Hanem mostanság lassan végeztetem ki őket, és még hálásak is érte.

− Kivéve Ned Barkert és társait − mondtam.

Elvigyorodott.

− Most már Ned Barker is a kezemből eszik. Az akasztófa árnyéka még a legforróbb homlokot is lehűti. De az ördögbe is, Tom fiam, csak nem fogunk egész este ilyesmiről beszélgetni? Csak még egyszer fedélzetet érezzék a lábam alatt! Felvonnám öreg hajóm vitorláit, ugrálnék, mint a tücsök, aztán neki a tengernek! Egyenesen a kincses szigetre hajóznék az ezüstrúdért. Nem, az ördög vigye a kincset, nem számít más, csak a tenger dicsősége!

− Egészen úgy beszél, mint Trelawney lovag.

− Látod, abból úriember lett. Hirtelen természetű, de valódi buldog. Amibe egyszer belemélyeszti a fogát, azt nem ereszti el egykönnyen. Fogadni mernék, ha tehetné, ő is nekivágna a kincses szigetnek.

− Az lehet − mondtam −, csakhogy nincs egy vasa sem.

De önt mi tartja vissza, uram?

− Nocsak, milyen jól vág az eszed, kis Tom, egészen ráhibáztál. Engem nem a pénz tart vissza, hanem a térkép.

Bizony a térkép.

− Nem értem, Mr. Argent, hiszen Mr. Hawkins szerint ön úgy ismeri azt a szigetet, akár a tenyerét, az összes mocsaraival együtt.

Úgy is van, úgy is van. De hol van az az átkozott hely, meg tudod nekem mondani? Fölszerelhetek egy hajót, és elindulhatok nyugatnak. De hajózhatnék ítéletnapig, a szigetre mégse bukkannék rá! Nem ismerem a szélességi és hosszúsági fokát, erről van szó, Tom. − Ekkor közelebb hajolt hozzám. − Tom fiam, tarts velem! Te meg tudod szerezni a térképet, csak el kell határoznod rá magad.

Nem is sejtette, milyen közel jár az igazsághoz.

Vállat vontam.

− Ha most megszerzem önnek a térképet, akkor később osztoznia kell velem a kincsen. Ön miért lát ebben üzletet? − Egyre vakmerőbb lettem. − Nézze csak, Mr. Argent, öt guinea előleggel és havi egy shillinggel engem még nem lehet szőröstül-bőröstül megvásárolni.

– Havi egy shilling, havi egy shilling, micsoda ostobaság ez? − nézett rám értetlenül.

Hát akkor honnan ered az az átkozott shilling? Valaki tréfát űz velem!

Hirtelen ravasszá vált az ábrázata.

− Ennél többet ajánlok neked. A szabadságodat.

− Miféle szabadságomat?

Csettintett egyet az ujjával. Az ajtóban két ember jelent meg. Felnyögtem. Már megint a fejvadászok.

− Szóval ezek is az ön szolgálatában álltak?

− Nem egészen, Tom fiam. Elszegődtek hozzám, mert megfizettem őket. És téged is megfizetlek. Megosztozom veled kalózmódra, Tom, nem afféle nyavalyás úriemberek módjára, ahogy a törvény megengedi. Ez harmincezer, fontot jelent, feltéve − tette hozzá gyorsan −, hogy az ezüstnek jó ára lesz a piacon. Te megszerzed a térképet, én kifizetem ezt a két urat, s azzal elvitorlázunk nyugat felé.

− Ez nem üzlet! − tiltakoztam.

− Kell vagy nem kell! − rikoltotta Flint kapitány, és kinyújtóztatta vedlett szárnyait. A szemem sarkából felmértem, milyen messze van tőlem az ajtó. Vajon elérném-e, mielőtt a szoba túlsó végében álló két gazember nyakon csípne?

− Egészségére, Mr. Argent! − emeltem föl a poharamat, s már bele is loccsantottam a tartalmát barátságos, mosolygó képébe. Köpködni kezdett, én meg nekiiramodtam. De rosszul számítottam ki a sebességet és a távolságot, az ajtótól alig egy méterre már a nyakamon éreztem az ismerős kezet.

Argent az arcát törölgette.

− Ez nem volt szép tőled, Tom fiam! − mondta, s a hangja ezúttal fagyos volt. Ez az ember elvágja azoknak a torkát, akik az útjába állnak. A kéz egy pillanatra sem engedte el a nyakamat, miközben visszasétáltam az asztalhoz.

− Most pedig, Tom, kezdjük elölről. Hol van a térkép?

Mielőtt válaszolhattam volna, kivágódott az ajtó, és ott állt Jim úr, kezében anyja két pisztolyával.

− Gyere ide, Tom, látom, élsz! − Ez igaz volt. Az ajtóhoz iramodtam, mialatt azok hárman csak bámultak.

Aztán az egyikük megmozdult.

− Nem ajánlom! – szólt Mr. Argent, mire a gazfickó megtorpant.

− Jim fiam, lépj a fedélzetre! Milyen kedves tőled, hogy meglátogattál bennünket.

Jim úr nem válaszolt, de egyik pisztolyát megfordította, és a csövénél fogva az asztalra hajította.

− A térkép a cső belsejében van, Silver. A magáé, feltéve, hogy elkotródik innen, és békén hagy bennünket. Ha nem…

− Nos, Jim, ha nem…

Hawkins úr fölemelte a másik pisztolyt.

− Akkor megkapja, ami ebben a csőben van! − Azzal felém fordult. − Gyerünk, Tom, indulás hazafelé!

20. SILVER BOSSZÚJA

Odakint két ló legelészett a füvön. Ahogy fölszálltunk, felismertem őket. A lovag kocsiját szokták húzni. Jim úr nevetve magyarázta:

− Danielnek is maradt még kettő, hogy a lovagot, miután anya letisztogatta, hazavigye a kastélyba. Többé legalább nem jön hozzánk titokban.

Minden teketória nélkül útnak indultunk, s jókora utat hagytunk már magunk mögött, mire eszembe jutott a térkép.

− Megtaláltam, ahol elrejtetted − mondta Jim úr −, a híd alatt. Aztán rohantam a nyomodban, amilyen gyorsan csak tudtam.

Húszpercnyi egyenletes ügetés után megérkeztünk a Benbow Admirálishoz. Most, hogy Argent megkapta a térképet, üldözőktől nem kellett tartanunk. A gazdámnak nagy kő eshetett le a szívéről, hogy végre megszabadult a térképtől, mert egész úton fütyörészett. A fogadó ajtajában Ben Gunn állt, söröskorsóval a kezében.

− Jó estét, Jim fiam, és neked is, kis Tom. Azt kérdezitek, mit keres itt Ben Gunn? Én erre azt felelem, a lovag kéri Hawkins urat és az ifjú Tomot, amilyen gyorsan csak lehet, siessenek a kastélyba. Nagy dolgok készülnek odafönt, úgy ám − és ujjával megütögette az orrát.

Újra útnak indítottuk a lovakat, és hamarosan meg is érkeztünk a kastélyba, ahol Daniel bevezette szegény párákat az istállóba, Betsy meg minket kísért egyenesen a könyvtárba. Mindenki ott volt: a lovag, a doktor, Lady Alice és még valaki, akit nem ismertem. Magas, széles vállú férfi állt a kandalló mellett, kapitányi öltözékben. Jim úr jól ismerhette, mivel rögtön felkiáltott:

− Gray kapitány! − s már nyújtotta is a kezét.

Ez volt hát Gray. Jim úr történetéből jól emlékeztem Abraham Grayre, a hajóácsok főnökére, aki átállt, és segített a kincs megszerzésében. Nocsak, azóta kapitány lett?

− Örülök, hogy látlak, Jim. Hát ez kicsoda?

− Tom Carter, segítőtársam a Benbow Admirálisban.

− Annyit ér, amennyi a súlya aranyban − tette hozzá a lovag.

− Mi szél fújt erre, Abraham? − kérdezte Jim. − Mondhatom, egy hónappal ezelőtt örömmel láttunk volna a Kereskedők Székházában. A te szavad eldöntötte volna a kérdést.

− Abból, amit a doktor elmesélt nekem − nevetett Gray úgy vélem, a te szavad is nyomott valamit a latban, Jim fiam.

És hogy engem mi szél fújt erre, legjobb, ha a lovagot kérdezed.

Mr. Trelawney mintha csak erre várt volna. Egy másodpercig sem bírta volna tovább.

− Jim, Tom, igyatok egy pohár bort! Kérsz mazsolát, Jim? Téged nem kínállak vele, Tom, tudom, nem élsz vele.

Üljetek le.

Leültünk, a lovag pedig tovább fecsegett.

− Először is, bocsáss meg, Jim, hogy az este megleptelek. Titokban akartalak fölkeresni, és bíztam benne, hogy megértesz. De az az átkozott térkép haragot támasztott közöttünk. Látod, mialatt te a saját ügyeidet intézted, én is utánanéztem az enyéimnek. És derék, öreg barátunk, Blandly sem lopta ám a napot! Megtalálta a módját, hogy egy nagyobb összegű készpénzkölcsönhöz juthassak, összeszedte a legénységet, és ma küldött nekem egy kapitányt is, méghozzá nem egyszerűen egy kapitányt, hanem a kapitányt.

− Kapitányt? − kérdezte Jim, s látszott rajta, hogy rettentő zavarban van. − Mi célból?

− A hajóra. Ugyan már, Jim, a végtelenségig nem viselkedhetsz ilyen lehetetlenül, különösen nem, ha meghallod a nagy újságot.

− Mi lenne az, uram?

− Hát a hajó, Jim, az a nyavalyás hajó! Blandly megtalálta a Hispaniolá t, a kikötőben horgonyoz, most halászhajóként szolgál. Ott van az Avon torkolatában, a kikötőgátnál. Felszereljük, és többé senki sem jár túl az eszünkön Bristolban. Ohó, most nem követjük el azt a hibát, amit a múltkor. Válogatott legénységünk lesz, s dupla pénzt kapnak az útért. Kingstonban kifizetjük őket, s a szigethez már magunk kormányozzuk a hajót. Daniel és a többiek kiássák nekünk az ezüstrudat, és Szent Mihály napjára már itthon is leszünk. − Kis szünetet tartott. − Még mielőtt Silver megneszeli a turpisságot − tette hozzá.

− De lovag! − kiáltott fel döbbenten Jim.

− Ne szakíts félbe, Jim! Ez még nem minden, fiam, nem minden! Birka úr, tudod, a feltaláló… Hajlandó végezni Silverrel. Gyalázatosan bánik vele. Ő is benne van a dologban, és folyamatosan tájékoztat bennünket Silver terveiről, tehát mindig mindenben megelőzhetjük őt. Így hát, Jim, most már csak arra van szükségünk, hogy fogd a térképet, és mutasd nekünk az utat.

– Mr. Trelawney! − kiáltotta Jim olyan kétségbeesetten, mintha a lovag szájából kiömlő szavak őt akarnák elnyelni. − A térkép!

– Mi van vele? Biztos helyre került; Tom az este átvette Mrs. Hawkinstól, és elrejtette. Nagy kincs ez a Tom gyerek, éppen hajósinasnak való, amilyen te voltál, erre esküszöm!

− A térképet odaadtam Silvernek − mondta Jim úr elhaló hangon.

− Mit csináltál?! − Mint amikor rázendít egy operában a más-más hangokból összeálló kvartett, úgy kiáltott fel egyszerre a lovag, a doktor, Lady Alice és Gray kapitány.

– Igen − felelte a gazdám kihívóan. − Odaadtam neki.

Máskülönben hogyan szabadíthattam volna ki Tomot? Tomot körözik, és Silver át akarta adni őt a fejvadászoknak.

– Fejvadászok − mondta Lady Alice megvetően. − Tudom, miért adta oda neki a térképet. Meg akart szabadulni tőle és mindezt azért tette, mert olykor kicsit figyelmesebb volt hozzám.

− De hiszen az apja lehetne magának!

− Érett férfiú, az igaz.

− Műlába van!

− Egyéb vonatkozásokban teljesen egészséges.

− Gyilkos kalóz!

– Maga pedig rossz színdarabíró!

Ez az ütés övön alul érte Jim urat. A hölgy azonban még nem fejezte be:

– Ha választanom kellene, Mr. Argenthez mennék feleségül, és elhajóznék vele. Miért is ne tehetném, most, hogy nála van a térkép?

És miután össztüzével telibe találta Jim urat, kivitorlázott, és becsapta maga mögött az ajtót. Kíváncsi voltam, vajon Betsy idejében el tudott-e szelelni. Igaz, hogy a hölgy olyan lármát csapott, amit az egész házban hallani lehetett.

Szegény Jim úr egészen rosszul lett, ami nem is csoda.

A lovag és Gray kapitány merev tekintettel bámultak a tűzbe.

A doktor kiverte a hamut a pipájából, majd higgadtan Jim úrhoz fordult.

− Nos, Jim, ma este tizenöt évet vettél le rólam.

− Én meg tizenöt évet öregedtem miatta − mordult fel a lovag.

− Emlékszem − folytatta dr. Livesey −, azon a végzetes utazáson is előfordult időnként, hogy elhamarkodott cselekedeteiddel végveszélybe sodortál bennünket, aztán valami szerencse folytán ugyancsak neked köszönhettük a megmenekülésünket. Egy szikrányit sem változtál. Előbb cselekedni, aztán gondolkozni, ez Jim Hawkinsra vall.

Jim úr elszégyellte magát, majd fölemelte a fejét.

− Csak azt tettem, amit jónak láttam. Kezdettől fogva elleneztem a kincskeresést, és igenis meg akartam szabadulni attól az embertől.

− Jim − mondta dr. Livesey −, a kinccsel kapcsolatos érzéseidért tisztellek. Amit Silver iránt érzel, azért még meg is tapsollak. De ha mindezt azért tetted, mert szereted Lady Alice-t, akkor engedd meg, hogy egy nagy szamárnak nevezzelek.

− Szamárnak?

− De még mennyire! Nem te vagy az első, de nem is az utolsó, aki azt képzeli, hogy egy nő kegyeit annak akarata ellenére is megnyerheti azzal, ha eltávolítja a vetélytársát.

Pedig ilyenkor mindig az ellenkezője szokott bekövetkezni.

Ez megsérti a nőt, és szégyent hoz a férfira.

A doktor ezután megfogta a poharát, ivott, majd a többiekhez fordult.

− Mit akar Silver? A kincset? Lady Alice-t? Talán. De bármi legyen is az, egyetlen szó illik rá: bosszút. Megalázza a lovagot Bristol kereskedői előtt, arcátlanul házasságra célozgat a gyámleányával kapcsolatban, kétségtelenül arra számítva, hogy ő él tovább, s akkor majd ő lesz az úr ebben a kastélyban, és ő üldögél itt, a kandalló mellett. − E szavakra a lovag egészen elzöldült. − És te, Jim, segítesz neki, hogy megkaparintsa az ezüstrudat, s ráadásul még Lady Alice-t is a karjába lököd.

A lovag, mit sem törődve bepólyált lábával, felugrott.

− Még lepipálhatjuk! Tengerre szállunk a Hispaniolá n, és elhalásszuk az ezüstöt az orra elől!

− Nála van a térkép − figyelmeztette a doktor.

− Az már az ő baja. A mi hajónk már készen áll, és a nyakamat rá, hogy Jim fejből tudja a sziget fekvését. Nosza, vágjuk el a kötelet! Tom velünk jön, így biztonságban lesz a fejvadászoktól, és senki nem kérdez tőle semmit. A hajó útra készen áll. Két nap alatt berakodhatjuk a készleteket. Jim, én már mindent végiggondoltam. A szakácsom leköltözne hozzátok, együtt lakna édesanyáddal, és gondját viselné. A doktor kórháza nélküle is elboldogul egy ideig. Mit szólsz hozzá, Jim?

− De hát − Ne gyötörd magad Lady Alice miatt. Ő is ott lesz a hajón, majd meglátod. Ő sem bolond. Ha velünk tart, megkapja a részét, s ha én nem leszek, övé az én részem is.

Ha Silver felesége lesz, mindenemet Livesey nyavalyás kórházára hagyom. Se tőlem, se attól a másiktól nem kap egy fillért se, ő pedig nagyon jól tudja ezt.

Na, gondoltam, ez aztán az ügyes fordulat.

A lovag fölemelte a poharát.

– Mire igyunk? − kérdezte.

Jim egy pillanatig gondolkodott, aztán egy sóhajjal ő is megfogta a poharát.

− A Hispaniolá ra! − kiáltotta egyszerre mindenki.