I.
A SZÖKÉS

1. AZ ÖREG TEMETKEZÉSI VÁLLALKOZÓ

Az életem temetéssel kezdődött, és könnyen végződhetett volna ugyanott, nem nagy bánatára bárkinek, magamat is beleértve, ha nem fogja pártomat Oakleigh úr, az öreg temetkezési vállalkozó.

Aznap az északi járás … városának menhelyére hívatták. Egy szerencsétlen asszony halt meg (Isten nyugosztalja) szülésben. Az apát (a Sátán vegye kezelésbe a lelkét) sehol sem találták. Úgy tűnt, már a gyermekben sincs élet. Csoda-e? Az élettel nem lehet alkudozni. Így aztán elhívták Oakleigh urat, hogy vegyen mértéket a koporsóhoz.

Igaz, egy ilyen szegény asszonynak csak deszkakoporsó jár, a mester azonban megbecsülte a munkáját.

Amikor megtalálta az egyik melléképületben a lócán heverő asszonyt, egy pillanatra leemelte a melléről és félretette a kisbabát, hogy rendbe szedje kissé a nő testét borító rongyokat.

Akkor fedezte fel nagy örömmel − nem ám meglepetéssel, mert hiszen egy temetkezési vállalkozót aligha lehet, meglepni −, hogy a gyermek nem halt meg.

Az életem tehát egy véletlenen múlott. Ezért aztán korai gyermekéveimet (és a továbbiakat is) nem egy dobozban, a föld alatt, hanem Oakleigh úr házában töltöttem: együtt nevelkedtem Tillyvel, az unokájával. Egyformán gondoskodott rólunk, ámbár nem kezelt bennünket egyformán, mert a fia, az ifjú Oakleigh, éppolyan irigy és hitvány ember volt, amennyire nyíltszívű és jóságos az apja.

Erről később lesz még szó.

Így aztán hamar megtanultam, mihez tartsam magam az életben. Olyan játszma ez, ahol a szerencse nagyon is forgandó. Nyersz vagy vesztesz, végül a kártyákat és a pénzt lesöpri az asztalról a Halál, és az ember elindulhat ama hosszú útra, ahogy az a Szentírásban áll.

Attól kezdve, hogy járni tudtam, állandóan a műhelyben tartózkodtam. Itt szakadatlanul fűrészeltek, kalapáltak, csiszoltak, szögeltek és kopácsoltak, de bármilyen vesződséges munka folyt is a műhelyben, nekem a csodák birodalma volt. Mihelyt akkora lettem, hogy − kezemben a nagy korsóval − letotyoghattam a Fox és Grapeshez vezető úton, rám bízták a sör felhordását, mert enélkül egyetlen mesterember sem tudott dolgozni.

Nem mintha Oakleigh úr és segédei iszákosak lettek volna. Dehogy! Ők csak a megfelelő időben és alkalommal ittak, és mindig betartották a szabályokat. Sokféle szabályt ismertek, alkalom pedig jóformán mindig adódott. Ha valaki eltalálta a hüvelykujját a fakalapáccsal, és ezért a Teremtőt szidta (hisz ő irányítja még a kezünk mozdulatát is), John, a legidősebb segéd vésőjével nyomban ráütött néhányat a tartóvasra. Akkor mindenki abbahagyta a munkát, és megszavazták, milyen büntetés jár a szitkozódásért: hat penny vagy egy shilling, attól függően, milyen erős volt a káromkodás, és mennyire voltak szomjasak. A bűnt pedig azonnal le kellett vezekelni, különben elkövetőjében túl sok keserűség halmozódott volna fel. A hat pennyvel vagy a shillinggel már indultam is Fox és Grapeshez, s mihelyt a habzó sörrel visszatértem, a kedélyek egy pillanat alatt szépen lecsillapodtak.

Ha ketten összeszólalkoztak, az egyik csak odavágott a tartóvasra, máris megalakult az esküdtszék, tisztázták a nézeteltérés vagy a sérelem okát, meghozták az ítéletet, beszedték a bírságot, és Tom már mehetett is a korsóval.

Csak kis Tomnak hívtak, minthogy az is voltam, és ezt a nevet nem is nőttem ki soha.

Szép sorjában megünnepelték a születésnapokat, a szentek ünnepeit, a bérfizetések napját, és a szertartás mindig ugyanaz volt. Így ment ez mindig, és bizony senki sem szállt a sírba anélkül, hogy búcsút ne vettek volna tőle. Puffant a fakalapács, sikoltott a véső, nyikorgott a fűrész, miközben körbejárt a korsó. És amikor elérkezett a munka dandárja, Oakleigh úr csak megköszörülte a torkát, rázendített, a többiek meg terceltek hozzá: Mind, aki csak e földön él…

Mikor aztán már jó ütemben haladt a munka, John kezdte rá: Nem leszek többé szűz leány, csak ha narancs nő az almafán.

És közben folyt a szó a különböző fafajtákról, szerszámokról, a régi és az új módiról, de leginkább az életről és a halálról, amiről mindent tudtak, amit csak tudni lehetett És amikor az utolsó réteg mázt is fölkenték a rézfogantyús, gazdagon fényezett, selyembélésű koporsóra, Oakleigh úr rátette a kezét, és így szavalt: Jogar, palást lehull ma, lásd, s a porban egyenlő lesz a korona, ásó és kasza.

Mert ez a dolgok rendje, tette hozzá. Pedig az emberek még a halálban sem voltak egyenlők. Voltak, akik fenyőfából ácsolt koporsóban keltek útra, mások a legdrágább mahagóniban. De ami a bánatot illeti, az egyformán sújtott mindenkit. „Temesd a gazdagot fényes szertartással, mert megfizetett érte. Temesd a szegényt méltósággal, mert embernek született” − szokta mondogatni Oakleigh úr. Egy-egy koldus temetésén megesett, hogy a sírásókon kívül csak hárman voltunk jelen: Oakleigh úr, a szegény káplán; akit ő fizetett, és jómagam. Ott álltunk, akár perzselt a nap, szitált az eső, fújt a szél, vagy esett á hó, mindaddig, míg a koporsóra rá nem húzták a földet. Aztán, mivel még nagyon kicsi voltam, az öreg vállalkozó a vállára ültetett, úgy vitt haza, de arra nagyon ügyelt, hogy a kapuban letegyen, nehogy az ifjú Oakleigh meglásson bennünket.

Ahogy nőttem, munkát is talált a számomra. Nekem kellett megjegyeznem a gyászolók névét a bridgwater-i hírlap számára, én nyitottam ki a hintók ajtaját, rendbe tettem a virágfüzéreket, melyeket a szél lefújt a sírokról, és ha a rokonság gazdagon fizetett, feketébe öltözve én játszottam a gyászhuszár szerepét. És később, a halotti toron vékonyka hangomon elénekeltem egy szomorú éneket. Ezért aztán kapva kaptak rajtam: árva létemre oly megható látványt nyújtottam, hogy sorra csókoltak az alkalomhoz illően feketébe öltözött hölgyek. Némelyek ehhez méltó illedelmességgel csak összecsücsörített ajkukat érintették az arcomhoz, de voltak, akik kitátott szájjal közeledtek felém, mintha valami húsos lepény volnék. Minden csókot szívesen fogadtam, akárcsak az ennivalót, durvát a szegényes, pompásat a gazdag temetés után. Kedvemre való volt a finom bor és az ízletes hús, de szerettem az erős sört is, a hozzá való közönséges harapnivalóval.

Így értem el a tizenharmadik életévemet, és bár írni-olvasni nem tudtam, és mindössze egyetlen öltözékem volt (fekete gyászhuszárjelmezemét a hozzá való fodros, fehér inggel minden egyes temetés után gondosan eltették), valóságos ínyencként tudtam élvezni a jó bort és a finom ételeket, szenvedélyemmé vált a csók, és az életről-halálról kialakult filozófiámat egy nálam kétszer-háromszor idősebb ember is megirigyelhette volna.

Egy ilyen teremtés némi rosszindulatú figyelmet is bízvást felkelthetett maga iránt. Egyetlen ellenségem volt kezdettől fogva: az ifjú Oakleigh, Tilly apja. Nem mintha sokat törődtem volna vele, hiszen az öreg Oakleigh úr pártfogása alatt álltam. Azt tervezte, hogy tizennégy éves koromban beállok hozzá inasnak.

Lassanként tanítgatni is kezdett minden tudományára, ami még kevésbé tetszett az ifjabbik Oakleigh-nak. És egy napon leáldozott a szerencsecsillagom. Az öreg vállalkozó meghalt. Fényes szertartással temették, mivel távolról sem volt szegény ember. De a vidék minden részéből összesereglett tömeg, csakúgy, mint a Vállalkozók Társaságának ünnepélyes öltözékű mesterei és segédei − akik a vállukon vitték a koporsót, tetején az öreg szerszámaival − csakugyan szomorúak voltak, amiért eltávozott közülünk.

De nálam senki sem volt szomorúbb. Annyit már tudtam az élet nevű játszmáról, hogy a lapjárás nagyon rosszra fordul.

2. VÉGZETES ÜTÉS

Oakleigh úr jól ismerte a fiát, ezért végakaratában meghagyta, hogy engem vegyenek föl inasnak, és tanítsanak meg a mesterségre. Az ifjú Oakleigh-nak engedelmeskednie kellett, különben elveszítette volna a becsületét a maga és a vidék minden egyes műhelyében. De ameddig csak lehetett, halogatta a tanoncszerződésem megírását, és ami kevésre megtanított is, csak kényszerűségből tette.

Az alatt a rövid idő alatt, amíg vele voltam, tulajdonképpen csak két dolgot tanultam meg: hogyan húzódjam félre a baj elől, és ha mégis bekövetkezik, hogyan térjek ki előle. Hol a tenyerével, hol az öklével, hol egy mérőléccel tanítgatott, de bármi más is megfelelt neki, ami éppen a keze ügyébe esett. Hamar megtanultam, hogy értelmetlen lenne az igazságérzetéhez folyamodnom, hiszen ilyesmivel nem dicsekedhetett. Inkább abban tökéletesítettem magam, hogy hangulatváltozásait az arcáról olvassam le, mint az időjárás alakulását az égen vonuló felhőkből. Ha az arca elsötétült, vagy a szeme között összefutottak a ráncok, mindig ugrásra kész lábaimban megfeszültek az izmok.

Ilyenkor félrekapott fejjel lehajoltam, kecses tánclépésékkel igyekeztem kitérni előle, s eltalált vagy sem, mindenesetre ordítottam. A düh még inkább felbőszítette, s szinte kedvét lelte veszett üvöltésemben.

De olykor még a legmozgékonyabb láb sem bizonyult elég fürgének. Ha sikerült elcsípnie, addig ütött, amíg szusz volt bennem. Rémületemben csak halkan zokogtam, és mesterem, aki kedvét lelte keserves kiáltozásomban, addig csépelt, amíg a karja el nem fáradt. Amikor egy hasonló ütlegelés után kiserkedt a vérem, a segédek panaszt tettek a céhmesternél. Az ifjú Oakleigh-t beidézték a bíróságra, hogy őt is meghallgassák. Szigorúan meghagyták neki, hogy csak akkor verhet meg, ha már felfogadott inasnak − ezt előírja minden tanoncszerződés. De akkor is csak „mértékkel” teheti, mondták, s azzal ők is meg az ifjú Oakleigh is elvonultak ebédelni.

Ezután mesterem egy darabig békén hagyott. Mintha látni sem akarna. Ami nekem ugyancsak kapóra jött, mert akkortájt sorsom kissé jobbra fordult, és jobbnak láttam, ha ő erről semmit sem tud.

Tilly, aki nagyjából egyidős volt velem, a nyáron hozzáfogott, hogy megtanítson olvasni, ahogy azt ő a leányiskolában tanulta.

Mindössze két könyvünk volt. Az egyik, a Zsuzsi kisasszony példatára, ifjú hölgyeknek szolgált sok-sok jó tanáccsal. A másik, a börtönlajstrom egy rongyos példánya, az egyik segédé volt. Így aztán el voltunk látva jó tanácsokkal, hogy hogyan kell viselkedni, de fenyegetésekkel is, amennyiben megszegnénk az illem parancsait. Ámbár a lajstrom tanúsága szerint − amit jóval gyakrabban lapozgattunk, mint a Példatárat − még a jó modor sem menti meg minden esetben az embert a bitófától.

Békés délutánokon, vacsora előtt a műhely fölötti padlásra vezető lépcső aljában telepedtünk le, ahol a farakások jól elrejtettek bennünket. Ott kuporogtunk a félhomályban, a betűk birodalmába merülten, amelyben hamar kiismertem magam, és nemsokára már felolvastunk egymásnak. Ha olykor belefáradtunk az olvasásba, csak ültünk ott egymást átkarolva, és arról beszélgettünk, mik szeretnénk lenni, ha felnövünk. Ő a polgármester hintaján látta magát mint elegáns hölgyet, én pedig vállalkozó voltam, aki csupa gazdag és híres embert temet.

Az álmodozásba belefáradva aztán játszani kezdtünk, amolyan mutogatós és kitalálós játékot: feltartott ujjainkat inkább éreztük, semmint láttuk a homályban. Ezt követte a csiklandozós és csipkedős játék, míg kuncogásunk oda nem csalta a lépcsőhöz az öreg Johnt, aki ilyenkor ujjával megfenyegetett bennünket, de közben barátságosan ránk kacsintott.

Így hát jól ment dolgom, az apától kissé elhanyagolva, de a lányától annál inkább elkényeztetve. A temetéseken kezembe csúsztatott pennyket és négy pennyket az anyámtól rám maradt egyetlen selyemzsebkendőmbe rejtettem, s a sok-sok aprópénzt idővel az egyik segéd egy aranyra váltotta be nekem. Ilyenformán oly jól ment a sorom, hogy tudnom kellett volna, ez nem mehet így sokáig.

Tilly és én egyre jobban nekibátorodtunk. Aznap szinte hőség volt, amikor a temetés után − melyre mindenki kivonult a műhelyből − bársonyruhában, fodros, fehér ingben hazatértem: enyhe szédülés környékezett a szertartás után bekortyolt finom madeira bor illatától.

Ott találtam Tillyt, aki a hőségtől kedvetlenül, unottan jött haza az iskolából. Bár nem volt nálunk olvasni való könyv, egyenesen a lépcsőhöz mentünk, és ott kényelmesen elhelyezkedtünk. Tilly gúnyosan fitymálta ünnepi öltözékemet, aztán meg akart csiklandozni, ezért kigombolta a kabátomat. A csiklandozásból birkózás lett, s ahogy arcunk egymáshoz tapadt. s a számon megéreztem verítéktől gyöngyöző ajkát, megcsókoltam. Egymást átölelve viaskodtunk, kacagásunk fölverte a forgácstól és politúrtól illatozó öreg épület csöndjét. Mintha tegnap történt volna, ma is úgy emlékszem a mennyei boldogságnak ezekre a pillanataira.

Jó leosztás után rossz jön. Valaki megragadott az övemnél fogva, fölemelt a levegőbe, majd durván lehajított a műhely padlójára. Éppen csak megpillantottam az ifjú Oakleigh-t meg a többi segédet.

Föltápászkodtam a poros padlóról, s miközben ingemet megpróbáltam visszagyömöszölni a nadrágomba, ostobán azt találtam mondani:

− Tilly kisasszony olvasni tanít engem.

− Nem arról van szó, hogy ő mire tanít téged, hanem arról, amire te tanítod őt – felelte az ifjú Oakleigh, miközben a padhoz irányított. Aztán a segédekhez fordult, és higgadt hangon bejelentette: − Most „mértékkel” fogom verni mindaddig, míg a vérét nem látom. Ti pedig egytől egyig menjetek ki innen!

Odaszíjazott a fűrészbakhoz, a szerszámosládából kötelet vett elő, aztán nekem esett. Először csak az fájt, hogy a drága fekete ruhám foszlányokra rongyolódott, aztán következett a fodros ingem, s csak legvégül szenvedtem el becses bőröm s az alatta levő húsom megcsúfolását.

Mindezt talán elviseltem volna, még a hátsófelem lecsorgó vérét is, de a kötél vége hirtelen a szemembe csapott, s a metsző fájdalom úgy hasított belém, hogy már-már azt hittem, megvakulok. Akkor egy fakalapács esett hadonászó kezem ügyébe: megragadtam a súlyos tárgyat, s egyetlen üvöltéssel elhajítottam hátra és fölfelé.

Miközben gazdám lehajolt, hogy folytassa a munkáját, a kalapács pontosan halántékon találta. Hallottam, amint a földre zuhan, és ekkor berontottak a többiek. John vette le rólam a szíjakat.

– Meg tudsz állni a lábadon?

− Igen.

Lehajolt, és a fülembe súgta:

– Menekülj, Tom!

– Meneküljek?

– Attól tartok, hogy megölted a gazdát. Fuss, fiam, ha kedves az életed!

3. A FEKETE KOCSIS

Futottam − ki a műhelyből, le a kertek alatti ösvényen, ki a mezőkre. Az öreg John futtomban terített a vállamra egy ócska vászonkabátot, olyasfélét, amilyent a matrózok viselnek. A térdemet verte, de jól elrejtette ronggyá vált ünneplőmet és véresre vert hátamat. Futás közben rúgtam le ezüstcsatos, drága cipőmet is. Azoknak ugyan nem esett bajuk, de szorították a lábamat. Többé úgysem megyek temetésre, ha csak tehetem, főleg nem a magaméra. Rövid életem során egyszer már csaknem eltemettek, ha tehetem, egyhamar nem kerülök hasonló helyzetbe.

Mire először eszembe jutott, merre is vegyem az utam, már két mérföldre jártam az Oakleigh-tanyától, és félúton voltam Bridgwater felé. Addigra teljesen besötétedett, és a mellettem elmaradó tanyák apró fényei úgy világoltak, mintha föld és menny közötti feketeségben pislogó csillagok.

Szárazon porzott az út, de ahogy mind jobban erőt vett rajtam a fáradtság, csak botladoztam és támolyogtam a beléje vésődött mély keréknyomok között. Futásom csakhamar sétává szelídült, majd megálltam és hallgatóztam. A csend éppoly áthatolhatatlan volt, akár a sötétség. Ha üldöznek is, alaposan lemaradhattak mögöttem.

Lefordultam az útról, átvánszorogtam egy legelőn, és egy szénakazal tövében letelepedtem. A halálraítéltek álma mély: én is úgy aludtam, mint akire másnap az akasztófa vár, mint ahogy ebben egy percig sem kételkedtem. Nem mondom, reménykedtem, hogy egy kis időre egérutat nyerhetek. Tudtam, hogy rosszul áll a szénám, de üldözőim dolgát mégsem akartam megkönnyíteni.

Mihelyt pirkadni kezdett, fölébredtem. A hátam csupa tűz volt, üres gyomrom háborgott. De folytattam az utam, amilyen gyorsan csak bírta a lábam. Bridgwater az Exeterből Bristolba vezető kocsiút mentén feküdt: e két kikötővárosba a világ minden égtája felől összefutottak a hajók. Ha véletlenül nem akasztanak föl, majd az egyik kikötőből fognak deportálni. Inkább megelőzöm őket, és az első adandó alkalommal búcsút mondok a jó öreg Angliának. Bárhová vigyen is a hajó, okoskodtam, az emberek mindenütt meghalnak, koporsóra tehát mindenütt szükség van. Nem mintha én önálló koporsókészítő mester lennék, hét esztendeig még biztosan nem, de egy söprűt vagy egy söröskorsót nyugodtan rám lehet bízni. Meg aztán igen ünnepélyes látványt nyújtok fekete öltönyben, vagy ha úgy adódik, szépen énekelek a szertartásokon.

Megszaporáztam a lépteimet, s éppen akkor érkeztem Bridgwater piacterére, amikor begördült a postakocsi. Nem vesztegettem az időt: mihelyt a kocsis lépésre fogta a lovakat, felpattantam melléjé. Ő egyetlen pillantást vetett mocskos, könnymarta arcomra, ócska vászonkabátomra, cafatokban lógó fekete harisnyámra, és már lökött is volna le, vissza az útra. De én megcsillogtattam az orra előtt becses fél guinea-met. Szemrebbenés nélkül vette el tőlem, azzal, hogy itt várjam egy óra múlva, akkor majd elvisz Bristolba. Meg akartam kérdezni, mennyit kapok vissza a fél guinea-ből, de úgy mordult rám, hogy arról nyomban az ifjú Oakleigh jutott az eszembe: ugrottam is le a kocsiról nyomban, és már annak is örültem, hogy a két lábamra estem.

Hogy töltsem az időt, kószáltam a városban, de ennél rosszabbat nem is tehettem volna. Hamarosan rájöttem, hogy figyelnek: egyszer sikerült a vállam fölött óvatosan hátrapillantani, s akkor megláttam a nyomomba szegődött két embert. Az egyik rám mutatott. Gyorsan balra fordultam, egy kis utcába, és egy kapualjban elrejtőztem. Ők is befordultak, de nem vettek észre, hanem elszaladtak a rejtekhelyem mellett. Én nem vártam meg, amíg fölfedeznek, nyomban visszarohantam az útra, egyenesen a piactéri fogadóhoz. A postakocsi még nem állt indításra készen, így nem reménykedhettem, hogy majd a tetején levő csomagok között elbújhatok. Bemenekültem egy sarokba, és vártam. Üldözőim gyors léptekkel közeledtek, majd nem messze tőlem megálltak, és körbe-körbe meresztették a szemüket. Amilyen kicsire csak tudtam, összehúztam magam a sötétben, miközben az egyik bedugta a fejét a kocsmába, és sörért kiáltott. Amikor a csaposlegény kihozta a sört, hallottam, hogy az egyik üldözőm megkérdezi:

− Láttál-e egy fiút errefelé… olyan madárijesztő-formát, ócska kabátban, fekete harisnyában?

− Az imént ólálkodott egy ilyesféle a kocsi körül, várta az indulást Bristolba. Ki keresi?

− Az igazságszolgáltatás, fiam. Félig megölte a gazdáját, aztán megszökött. Hamarosan az akasztófán fog kapálózni, de egy kis szerencsével még kiköthet Virginiában.

− Igazságszolgáltatás, na hiszen! − gúnyolódott a csaposlegény. − A jutalom jár az eszükben, azért akarják elkapni. Fejvadászok! Kárhozzak el, ha akasztófára juttatok egy gyereket!

Az egyik ekkor a csapos markába csúsztatott valamit. A legényt mintha kicserélték volna.

− Hálásan köszönöm, uram. Ami azt illeti, láttam, amint elindult a folyó irányában, arrafelé.

Ahogy a másik kettő elment, csak úgy a válla fölött odaszólt hozzám:

− Hé te, ott a sarokban! Most aztán futás! Tudom, hogy ott bujkálsz.

− Kifizettem a kocsit Bristolig − súgtam vissza.

− Csak egyszer tedd föl a lábad arra a kocsira, barátom, máris a bristoli börtönben kötsz ki, elhiheted! Fordulj vissza, és menj nyugatnak. Eszükbe sem fog jutni, hogy arra keressenek. Várj egy kicsit.

Beszaladt az ivóba, és amikor kijött, egy fél cipót nyomott a kezembe.

− Sok szerencsét!

– Miért segítesz, rajtam?

− Tudod, az lesz csak a szép világ, amikor minden mestert jól fejbe lehet kólintani. És most fuss!

Futottam. Egy óra múlva már a várostól nyugatra lapultam egy sövény alatt, s tömtem a hasamba a frissen sült cipót. Olyan éhes voltam, hogy tucatnyi harapással végeztem is vele. Amilyen bolond voltam. Majdnem egy hétbe telt, mire ismét ilyen jó falatot érezhettem a számban. De aznap délután, ahogy letértem az útról, és átvágtam a réteken, s a friss fű szelíden simogatta mezítelen lábamat, igazán jól éreztem magam. Éjszaka a szabadban aludtam, hiszen meleg volt, és temérdek csillag szikrázott az égen. Álmomban az öreg Oakleigh-t és a kis Tillyt láttam, de amikor már éppen átkaroltam, fölébredtem: belepett a hűvös harmat, karjaimat önmagam körül fontam össze, sajgó hátsebeimbe beleragadtak a rongyaim, Tillynek pedig híre-hamva sem volt. Amikor lábra álltam, forgott velem a világ.

A reggelimet egy répaföldön költöttem el; ami egy magamfajta, kényes ízlésű fiúnak ugyancsak megfeküdte a gyomrát. Miközben rágcsáltam a répát, eltöprengtem a sorsomon. Nemrégiben még inas (vagy csaknem az) voltam, zsebkendőmben egy fél guinea-vel, ajkamon gazdám lánya csókjával, s íme, most mezítlábas földönfutó vagyok, s hasam tele répával, s a legközelebbi esküdtbíróság a nyakamat szegheti. Gyorsan útnak indultam, nehogy erőt vegyen rajtam a sírhatnék.

Meg nem mondhatom, meddig jutottam el, de a nap állásából tudtam, hogy még mindig nyugatnak tartok.

Elhaladtam néhány tanya mellett, de tisztes távolságban, nehogy a kutyák megszimatoljanak. Korgott a gyomrom, és szédelegtem az éhségtől, de csak az járt a fejemben, hogy minél messzebbre kerüljek a fejvadászoktól, akik nyilván azóta is üldöznek.

Egyik nap, úgy estefelé egy emelkedő aljához értem. A birkalegelőn áthaladva szalonkákban és pólingokban gazdag vidékre jutottam. Teremtett lelket sem láttam, és aznap éjjel egy félig romos kőkunyhóban aludtam. Másnap reggelre leszállt a köd, én pedig egy lépést sem mertem menni, hiszen sejtelmem sem volt, merre van kelet, nyugat, észak vagy dél.

De egy újabb napig tartó fázás és éhezés csak kivert a kunyhóból, és hol tapogatózva, hol földhányásokon lépegetve próbáltam előrehaladni, és egyszer térdig gázoltam bele egy mocsárba.

De a szerencse mégsem hagyott el. Dél felé kitisztult a köd, ám láttam, hogy még mindig közel a kunyhó, egész nap körbe jártam. Tudtam, ki kell jutnom a mocsárból, különben itt pusztulok el. Délre és nyugatra újabb hangafüves, zsombékos területek húzódtak. Keleten Bridgwater és a fejvadászok vártak rám. És északon, ha jól tudom, a tenger.

Nem volt más választásom. Amilyen gyorsan csak tudtam, még világossal elindultam a tenger felé: úgy-ahogy fölmelegített a nap, a sár vastagon rátapadt a lábamra, s a gyomrom hangosan korgott. Be nem gyógyult sebeimtől, a kimerültségtől és az éhségtől kivert a láz. Előfordult, hogy a szemhatáron kunyhót pillantottam meg, amely eltűnt, amikor futva indultam feléje, máskor ismerős alakokat láttam, az öreg Johnt és Tillyt, aki mosolyogva intett nekem, aztán elillant, s engem otthagyott kábultan, egyedül.

Alkonytájban, szinte félőrülten az éhségtől és a láztól, egy kelet−nyugati irányban futó mellékútra leltem. Aznap, mintegy az utolsó értelmes cselekedetemként, a lenyugvó nap felé fordultam, aztán csak mentem, szememben az izzó sugarakkal, mígnem úgy éreztem, koponyámat színültig megtölti a vörös fény. Aztán, amikor már az utolsó fények is kihunytak az égen, csodás látomásom támadt.

Egy kocsi tűnt fel előttem az úton, hatalmas, aranyozott hintó, négy ágaskodó, fekete paripával. A bakon, ostorát a kezében lóbálva, egy hatalmas termetű kocsis ült, kék köpenyben és zsinóros csákóban.

A csákó alatt olyan fekete volt az arca, mint a lovak, amelyeket hajtott, vagy mint maga a Sötétség hercege.

Rémülten rohantam át az úton, mint valami fejetlen csirke. A kocsitengely éppen csak súrolta a lapockacsontomat.

Összeestem, és a látomás eltűnt a szemem elől.

4. ÉLET A HALÁL UTÁN.

Amikor félig kinyitottam a szemem, egyenesen az ördög képe meredt rám. Ő tartott a karjában. Na, nekem már befellegzett, gondoltam. Most aztán elvisz, amiért megöltem az ifjú Oakleigh urat. De túl gyenge voltam, hogy kapálóddzak, különben is szelíden fogott. Nyugton maradtam hát, és vártam, mikor növeszt hatalmas szárnyakat, hogy magával hurcoljon. Amikor megszólalt, a hangja mély volt, mint az orgona, de nem értettem, mit beszél.

− Add föl a fiút, Daniel − szólalt meg egy roppant hűvös, kimért hang valahonnan föntről. Aha, tehát nem az ördög kapott el, csak valamelyik szolgálója. Jobban kinyitottam a szemem, és a háttérben megláttam egy kitárt ajtajú hintó körvonalait. Egy arc kukucskált ki rajta, amennyire meg tudtam ítélni, okos és kedves arc, sötét szeme csak úgy csillogott a fehér paróka alatt. A paróka kissé félrecsúszott, és kilátszott alóla a rövidre nyírt, őszes haj.

Aha, gondoltam, ismét rám köszöntött a szerencse. Nem a pokolba lesz az út, hanem épp az ellenkező irányban.

Gábriel arkangyal, de lehet, hogy Szent Péter volt, besegített a kocsiba. Szent Dániel visszamászott a bakra, és a lovak közé csapott. Elindultunk, ámbár nem a levegőben, hanem az úton. Valóságos csoda volt ez. Vajon kocsit küldenek minden halandó lélekért, vagy talán én különleges esetnek számítok? A kocsi himbálózva ringatott bennünket, s eközben Fehér Paróka egészen közel hajolt hozzám, hogy minél alaposabban szemügyre vehessen. A sötétben alig láttam az arcát. De a kocsi párnázott volt, a rugózás elsőrendű, és én kényelmesen elhelyezkedtem benne. Aztán láttam, hogy egy tubákosszelencét nyújt felém. Megráztam a fejem, mire elmosolyodott.

− Vegyél csak. Látom, hogy éhes vagy. Ez nem tubák.

Én nem élek vele. Egy igen ízletes sajt van benne. Itáliában készült. Vegyél hát, látom, hogy éhes vagy. − Bedugtam a fejem a dobozba, és megszaglásztam.

− Ó, parmezán! − mondtam. − Inkább főzéshez való.

−Elvörösödtem a saját szemtelenségemen. Ő elnevette magát.

− Nahát, micsoda fickó! Egy rongyokba bújt ínyenc − s azzal a vállamra csapott. Mint a villám, hasított belém a fájdalom. Hátrahőköltem. Ő megfordult, öklével megveregette a kocsi tetejét, mire megálltunk. Még gondolkodni sem jutott időm, Fehér Paróka máris lehúzta rólam a vászonkabátot, rámeredt a hátamra, még az ujjaival is megtapogatta.

− Nyugalom, fiú! Miféle gazember volt, aki ilyen csúnyán helybenhagyott?

Már-már válaszolni akartam, amikor valami azt súgta nekem, ez az ember mégsem lehet Gábriel vagy Szent Péter.

− Ne félj, fiam, nekem elmondhatod. A nevem Livesey, dr. Livesey. Nemcsak orvos vagyok, hanem elöljáró is. Csak a gazfickó nevét áruld el nekem, a többit bízd rám, én majd a megfelelő úton-módon kézre kerítem őkelmét.

Lassan a testtel, gondoltam. Egy arkangyalnak bízvást elmondhatom, hogy szökevény vagyok, aki megölte a mesterét, de nem mondhatom el egy elöljárónak, még akkor sem, ha ilyen kedves ember, és a tubákosszelencéje tele van parmezánsajttal. Az ilyen pillanatokban a legjobb, ha hallgat az ember. Azt tettem hát, amit egyedül célra vezetőnek tartottam: lehunytam a szemem, félrecsúsztam ültömben, mintha elájultam volna. A doktor nem is vesztegetett több szót, ismét kopogott, és a kocsi újra megindult. Nem sokáig kellett színlelnem. A kocsi zötykölődése, a puha ülés, a lágyan simogató levegő hamarosan álomba ringatott.

Észre sem vettem, hogy a kocsi megállt, Daniel a karjába vett, csak arra ébredtem, hogy letett valahová. Egy nagy tűz melegét éreztem az arcomon. Tágas konyha padján feküdtem. A tűzhely mellett testes, zömök szakácsnő állt csípőre tett kézzel, fekete volt, akárcsak Daniel, valamint egy fiatal, inasruhát viselő, úgyszintén fekete bőrű fickó.

Hallottam már efféle házakról, ahol Bristolban vásárolt vagy Jamaicából, illetve Barbadosról áthajózott szerecsenek szolgálnak, de eddig csak elvétve fordultam meg olyan előkelő helyeken, ahol ilyen drága szerzemények lettek volna. Ez az ember ugyancsak gazdag lehet! Ami azt illeti nem néztem volna ki dr. Liveseyből. Inkább amolyan izgő-mozgó üzletember benyomását keltette bennem.

− Hogy hívnak? − kérdezte a szakácsnő.

„Ebből még baj nem lehet” − gondoltam.

− Tomnak.

− No, Tom, a lovag meghagyta, hogy etesselek meg, amíg Betsy keres valamit a hátadra. − Azzal a térdemre rakott egy fatálat, a kezembe nyomott egy kanalat, én meg hozzáláttam. Az első falat zöldséges ürühús olyan forró volt, hogy elüvöltöttem volna magam, ha a szám nem lett volna tele. De az étvágyamat még a fájdalom sem vette el: gyorsan lenyeltem, s már küldtem is utána a következő falatot.

Egykettőre végeztem az egész tállal.

Ő sem volt rest, már el is vette tőlem, s újból telerakta.

Ezt már lassabban ettem, s az ízére is oda tudtam figyelni.

− Kakukkfű és majoránna − mondtam.

A térdét csapkodta nevettében. Az inas is elvigyorodott.

− Hát te kukta vagy, Tom?

− Nem… − kezdtem, de idejében elhallgattam, még mielőtt a temetkezési vállalkozó kicsúszott volna a számon.

Mialatt ettem, valaki a hátam mögött belépett a konyhába, és egy puha, nedves ruhával gyorsan, mégis gyengéden leáztatta a hátamra ragadt rongyokat. Letettem a tálat, és a vállamon hátrasandítottam: éppen csak megpillantottam egy barna arcot a hozzátartozó pisze orral együtt, amikor két erős ujj megragadta az orromat, és visszakormányozta a fejemet a helyes irányba.

− Maradjon nyugton, Kíváncsi úr! − mondta egy lányhang. Így aztán békén tűrtem, hogy Betsy végezze a dolgát.

Végül valami kenőccsel bekente a sebeimet, és kiment.

Egy perc múlva tiszta inget húzott rám.

− A lovag látni akar. Gyere!

Az inget sietve begyűrtem a nadrágomba, amely, bár mocskos volt, szerencsére egy darabban maradt, és indultam Betsy nyomában. Sudár lány volt, hosszú, fehér, derékban beráncolt ruhája csak úgy duzzadt és repkedett a csípője körül. Gyors, táncos léptekkel haladt, ügyet se vetett rá, vajon ott vagyok-e még mögötte. Levezetett egy gyékényszőnyeges folyosóra, aztán egy nyitott ajtón át belökött valahová. Nagy könyvtárszobában voltam, ahol a falakat körös-körül könyvespolcok borították, s a polcok tetején mellszobrok gubbasztottak. Ahogy az ajtó bezárult mögöttem, a kandallótűz mellett megpillantottam dr. Liveseyt, a kezében pipával s a térdén a fehér parókával.

− Nos, lovag, íme, ifjú és ínyenc barátunk, jóllakva és megorvosolva. Jobban érzi magát, uram? − fordult hozzám.

Csak bólintottam, gondolván, jobb, ha nem szólok semmit, s közben körülpillantottam. A kandalló másik oldalán hatalmas termetű, legalább hat láb magas, arányosan széles, de úgy is mondhatnám, arányosan kövér férfi ült.

Mintha hosszú utazásokból tért volna meg, enyhén lilás árnyalatú, vörösre cserzett arcát mély barázdák szántották végig, őszes haj kandikált ki parókája alól, s tüskés, fehér szemöldöke hirtelen haragú, lobbanékony emberre vallott.

Lobbanékonysága egyik okozója egészen nyilvánvaló volt − balján a portóival teli pohár és dagadt, bepólyált lába, amely egy párnán nyugodott.

− Gyere ide! − parancsolt rám, én pedig sietve engedelmeskedtem. − Mi a neved?

− Tom Carter, uram.

− Honnan jöttél?

− Ööö...

− Nos?

− Bridgwater környékéről, uram.

– Hm! – Úgy mordult fel, mintha azt mondtam volna, a világ végéről jöttem. Aztán közelebb intett magához.

−Valóban olyan ínyenc lennél?

− Csak tréfált a doktor, uram − feleltem tisztelettudóan.

Elém tartotta a poharát.

− Hát erről mi a véleményed?

Megszagoltam a bort.

– Kiváló bor uram, és igen régi. − Aztán pillantásom a lábára siklott, és már ki is csúszott a számon: − Túl régi, uram, hogy használjon az egészségének.

A lovag arca még vörösebbé vált. A kandalló túloldaláról horkantás hallatszott, majd a pipa fedelének csattanása.

− Csak nevessen, Livesey, és máris vigye innen ezt a szemtelen csibészt.

− Bocsásson meg, uram − mondtam, s már hátráltam is az ajtó felé, amikor a doktor megállított.

− Megérdemelte, Trelawney. A fiú igazat mondott.

Talán az utolsó gazdája is ilyesmiért verte meg ilyen kegyetlenül.

A lovag krákogott, morgott, de végül engedett, és a beszélgetés ismét kedélyesen folyt tovább.

− Nos, Tom Carter, vajon a sörhöz is olyan jól értesz-e, mint a portóihoz és a sajthoz?

− Bízom benne, uram − válaszoltam.

− És most munkát keresel?

Bólintottam. A lovag merőn nézett rám.

− Te fiú, nem valami szökött inas vagy te?

− Nem, uram − feleltem, s nem is jártam olyan messze az igazságtól, hiszen ha szökevény voltam is, de inas nem.

− Akkor jó. Egy ilyen ügyes fiú számára mindig akad munka. Van a közelben egy fogadó − a Benbow Admirális…

ismered?

Már éppen válaszolni akartam, amikor egy esemény váratlan félbeszakította beszélgetésünket.

Kivágódott az ajtó, s egy ifjú hölgy rontott be rajta a szobába.

5. MEGJELENIK LADY ALICE

Mihelyt az ifjú hölgy beviharzott, a doktor a fejébe csapta –

ferdén − a parókáját, és fölugrott.

− Lady Alice… micsoda öröm…

A hölgy azonban pillantásra sem méltatta; figyelmét kizárólag a lovagra összpontosította, aki ettől egyáltalán nem volt elragadtatva. Ellenkezőleg: arcán szánalmas vigyor jelent meg, s hatlábnyi termetét a lehető legkisebbre próbálta összehúzni.

− Alice…?

− Nem fogom tűrni! − kiáltotta a nő.

A lovag szája tátva maradt. A doktor leült.

− Felháborító!

Én már távolabb álltam a kandallótól, mikor a nő belépett, s miután ő ügyet se vetett rám, zavartalanul szemügyre vehettem. Szemrevaló, karcsú teremtés volt, derekára simuló, hosszú, francia szabású fekete ruhája, a mély kivágásra boruló fekete csipke vállkendője mutatta, hogy elegáns, ifjú özvegy. Sok ilyet láttam azelőtt − ámbár azok szomorúak voltak, sohasem dühösek. Neki még a szeme is szikrázott. Vártam és figyeltem. Újabb kitörés fenyegetett.

− Alice, drága…

Nem folytathatta.

− Azt mondta, határozottan megígérte, hogy Betsyt az én személyes szolgálatomra rendeli! Most pedig kiderül, hogy mindenféle munkát vele végeztetnek, s persze nincs ott, amikor hívom!

− Mindenféle munkát?

− Igen! Valami kölyköt mosdat a konyhában, akit a doktor szedett fel az országúton!

Behúzódtam a sarokba, ahová nem ért el a gyertyák fénye.

− De, Alice, legyen belátó (hiú reménység, gondoltam), amikor olyan kevés ember van a háznál, szükség lehet mindenki munkájára! És azt se felejtse el − tette hozzá a lovag kicsit ingerülten −, hogy Betsyt magam vásároltam!

Lady Alice apró zsebkendőt vett elő csipkekendője alól, és a szeméhez nyomta. A lovag arcán bosszúsan szaladtak össze a ráncok.

− Milyen jellemző önre, hogy a szememre veti a szegénységemet! Az én jó férjem nemrégen még… − Halk szipogás hallatszott a batisztkendő mögül, mire a doktor kinyújtott kézzel állt fel.

A zsebkendő lehanyatlott.

− Ha élne, nem kellene elviselnem ilyen… ilyen megaláztatást. − A nő elhallgatott, aztán így folytatta: − Egyébként Betsyt alkalmi áron vette attól a gazember ügynöktől, Blandlytől, odafent Bristolban!

− Így van − mondta a lovag szívélyesen. − És igen jó vétel volt. Még tizenöt éves sincs, de készséggel megtesz mindent, ami a ház körül adódik, és milyen ügyes!

− No igen, túlontúl készséges is, ha nem az én szolgálatomról van szó! − Lady Alice néhány lépést tett oldalra, s én még jobban meglapultam, nehogy észrevegyen.

− Ez egyszerűen elviselhetetlen! Ebben a házban van szakácsnő, szobalány, inas, kertész, kocsis meg egy részeges kapus, nekem pedig várnom kell addig, míg előttem kiszolgálnak egy semmirekellőt!

− Drága Alice, hiszen jól tudja, milyen szűkében vagyunk a pénznek − mondta a lovag nyájasan. − De már nem sokáig, bízom benne. Egy-két vállalkozáson töröm a fejem.

A doktor meglepett pillantást küldött a kandalló túloldalára.

− Most nem mondhatok többet… − és nem is mondott.

− Vállalkozás! − csattant föl Lady Alice. − Mást sem tesznek, csak vállalkozásokról fecsegnek. Amióta tizenöt évvel ezelőtt megtették azt az utat a doktorral és… Hawkins úrral, csak fecsegnek, egyéb semmi sem történik.

− Igen ám, de abból éppen kitelt a kegyed hozománya.

− Most meg a hozományomat hánytorgatja föl?! − dühöngött Lady Alice. − Ó, csak élne az uram… nem kellene elviselnem ilyen… − Ismét a szemét nyomkodta, arcát pirosra festette a harag. − Ha ön még mindig ugyanaz a férfi volna, aki akkor volt, fölszerelne egy hajót, és elindulna azért az ezüstrúdért, amelyről már oly sokat beszélt…

A lovag szinte megrémült, ujját a szájára tette.

− Ha élne az uram, ő bizony nem várna, nem pipázna, nem csevegne a kandalló mellett, ő aztán… engem ugyan ne csitítson, uram!

− Lady Alice − szólt közbe a doktor békítő hangon −, mindez tizenöt esztendővel ezelőtt történt, és ahogy látja, mindannyian megöregedtünk…

A nő vállat vont, aztán ismét eszébe jutott, miért is jött ide tulajdonképpen.

− Követelem, hogy küldjön a konyhába Betsyért, és közölje vele, mi a kötelessége!

A lovag alig észrevehetően intett nekem a fejével.

Többre nem is volt szükségem, már ki is osontam a szobából, hogy megkeressem Betsyt. Lady Alice észre sem vett. De olyan fürge voltam, hogy más sem vett észre; amikor kinyitottam az ajtót, Betsy lépett vissza mögüle, s már fordult is sebesen, csak úgy örvénylett a fehér ruhája.

Rávigyorogtam.

− Azért küldtek, Betsy, hogy hívjalak ki a konyhából.

Az lesz a legjobb, ha most egy kicsit helyben járunk.

Így aztán járkáltunk a folyosón, míg tízig számoltam, aztán ő bement, becsukta maga mögött az ajtót, engem meg kint hagyott. Egy hölgy vigyázzon a büszkeségére… Nagy kedvem lett volna hozzá, hogy lehajoljak és hallgatózzam, de nem akartam, hogy ismét kitegyenek az országútra. Így aztán hátrább léptem, és vártam. Néhány perccel később Lady Alice viharzott ki − természetesen egy pillantást sem vetve rám −, majd Betsy intett, hogy lépjek be ismét.

− Hát akkor, Tom − mondta a lovag −, ne vesztegessük az időt. A kapusunk majd fölkísér a Black Hill-öbölbe a Benbow Admirális gazdájához, Hawkins úrhoz. Neki éppen egy ilyen fiú kellene, mert mostanában más dolgokkal van elfoglalva.

A lovag ezt már széles mosollyal mondta, dr. Livesey össze is ráncolta a homlokát e tapintatlan szavak hallatán:

− Nos, Tom Carter, Betsy elvezet a kapuhoz, a kapus pedig elintézi a többit. Nekem ne köszönj semmit. Köszönd meg a doktornak, ő szedett föl az úton. Csak végezd a dolgodat, tartsd nyitva a szemed, és akkor mindnyájan meg leszünk elégedve.

Tartsam nyitva a szemem? Különös dolgokat mond ez a lovag. De hát, mindent összevéve, a ház is különös, ahová jutottam: az emberek itt kinccsel teli hajókról, ezüstrúdról, titkos vállalkozásokról beszélnek. És vajon miért hallgatózik az ajtó mögött a bájos, barna Betsy?

Ilyesféle gondolatok − és még különbek is − kavarogtak a fejemben, miközben ócska vászonkabátomat vadonatúj ingemre kanyarítva elindultam Betsy mellett a park kapujához vezető úton.

6. BEN GUNN TRÉFÁJA

Fura, öreg fickó volt a kapus: zöld libériája itt-ott foltos, mocskos, s csak úgy áradt belőle a pálinka meg a sör szaga.

Ráncos volt, és barna bőrű, mint valami erdei bogyó, loboncos, szürke hajú, s megvolt az a különös szokása, hogy körülugrabugrálta az embert, időnként belém csimpaszkodott, s közben magában beszélt. Nem is tudtam, szóljak-e hozzá vagy sem, de ő mit sem törődött ezzel, csak szökdécselt előttem a lámpással, mint valami bolygó lidérc, olykor-olykor visszaugrott hozzám, s közben be nem állt a szája.

− Tom Carternek hínak, mi? Hát az én nevemet tudod-e? Na, majd én megmondom neked. Engem meg Ben Gunnak hívnak. Fogadok, erre azt mondod magadban milyen fura, öreg név egy ilyen fura, öreg fickónak…

Mintha a gondolataimban olvasott volna. Ben Gunn egyáltalán nem volt bolond, csak éppen a fecsegést nem tudta abbahagyni.

− Párját ritkítja, amilyen rendes ember ez a lovag, mondod te, én meg amondó vagyok, eddig az volt, de már nem tart sokáig, itt ez a hagy ház, a szerecsenek, meg úgy, ahogy van, az egész. És a szegény, öreg, tudatlan Ben Gunn, aki keresztény is meg fehér ember, aztán csak őrzi a kaput, és még szerencsésnek tarthatja magát.

Hirtelen meglóbálta a lámpát a szemem előtt, amitől egészen megrémültem, aztán megragadott a kabátomnál fogva, s úgy húzott maga után a mindjobban elkeskenyedő és egyre meredekebbé váló úton. Jobb kéz felől hallottam, amint a tenger hullámai újra meg újra óriási robajjal törnek meg a sziklákon, de Ben nem zavartatta magát, csak mondta a magáét:

− Gazdag ember voltam, Tom fiam, hiába mondod magadban: „te ugyan soha, vén, iszákos Ben Gunn, te aztán sose voltál gazdag”. Pedig igazat beszélek, és onnan még többet is el lehetne hozni. És ugyan miért ne mehetne el az öreg Ben azért az ezüstrúdért, ha egyszer tudja, hol kell keresnie?

Már megint az ezüstrúd! Erre már hegyezni kezdtem a fülem.

− Az a helyzet, Tom, hogy csak akkor lehetsz gazdagabb, ha már egyszer gazdag vagy. Ha az öreg lovagnak pénze volna, még többet akarna. Fölszerelne egy hajót, s mint akit puskából lőttek ki, már menne is a kincses szigetre. De hát miért, kérdezi a Tom gyerek, a jó Ben pedig azt feleli erre… − A kapus ekkor az arcomhoz emelte a lámpást, hogy az üveg szinte égette az orromat, és így folytatta: …hogy Lady Alice-t ismét kívül tudja a házából, ő maga pedig a doktorral újból békében üldögélhessen a kandalló mellett, s beszélgethessenek a régi szép időkről.

− Micsoda?! − kiáltottam. − A saját lányát?

− A lánya, mondod te, csakhogy nem az, mondja Ben.

Lady Alice a lovag gyámleánya. Az öreg barátja meghalt, őt meg rábízta a lovagra. Bizony, más nem is maradt utána. Így aztán a lovagnak egyszer már elő kellett teremtenie a lány hozományát. És ez sem volt kis dolog, elhiheted. De hát a lovag sült bolond.

Ben Gunn körülpislogott.

− Erről aztán egy szót se, Tom… egy teremtett léleknek se!

Megráztam a fejem.

− Azt kérded, miért bolond? Mert Lady Alice majd szerez magának egy másik férjet, épp olyat, mint az első volt, és az is mit csinált a pénzzel…?

Még a lélegzetem is elakadt, úgy figyeltem.

− Hogy mit csinált a felesége pénzével? Hát amit Ben Gunn csinált vele, csak azt, amit az úriemberek szoktak. De hát mi legyen az, kérdi a Tom gyerek, mire Ben azt feleli, hát megöntözik vele a falat.

− Azt mondod, Ben, hogy halálra itta magát?

Eleresztette a füle mellett a kérdésemet.

− Ha megkérdezed, hogyan halt meg, én elmondom neked, nem mintha hinnél az öreg Bennek. Fölmászott a Clifton tetejére, s onnan levetette magát a mélybe. Azt kiabálta, hogy ő sirály, és lecsinálja az összes hitelezőjét, amikor ott lent a Hotwellben gyógyvizüket iszogatják.

Lám, lám, gondoltam. Lady Alice férje nem is az az ember volt, akinek az asszony utólag látni szeretné, de nem is volt közönséges halandó.

Ben megragadta a karomat. Előttünk, a dombtetőn egy magános ház ablakai világítottak.

− Megérkeztünk, Tom fiam. Ez a Benbow Admirális fogadó. Itt Jim Hawkins a gazda, annak előtte meg az apja volt. Nagy dolgok tanúja volt ez a ház, tengeri kalózok hányták egymást kardélre itt, szitkozódásuk az eget káromolta… itt találta meg Jim a térképet.

– Miféle térképet?

− Azt kérded, miféle térképet, én meg tudom, miért akarják annyian megkaparintani. A térkép megmutatja a sziget irányát és fekvését, és piros kereszt mutatja rajta az ezüstrúd pontos helyét a Fekete-kőszál alatt − Ha nála van a térkép, miért nem indul útnak nyomban, hogy gazdag emberként térjen vissza?

Oly gyorsan mondtam ki a kérdést, hogy végre ő is meghallotta. Ben Gunn fölemelte a lámpát, de ezúttal sikerült félrelöknöm a kezét, nehogy lepörkölje a szemöldökömet:

− Jim két asszony miatt nem indul útnak, öreg édesanyja az egyik. Tizenöt évvel ezelőtt, amikor a fia annyi idős volt, mint most te, majdnem elveszítette, s azóta el sem engedi maga mellől.

− És a másik?

− No, hát ki lenne más, mint Lady Alice, a lovag gyámleánya? Ez a Jim fiú még a földet is imádja, ahová amaz lép.

− De hát akkor miért nem akar gazdag ember lenni, hogy elvehesse feleségül?

− Miért… éppen itt van a kutya elásva. Namármost, Tom Carter beáll Jim Hawkinshoz, majd ő megtalálja a módját, hogy a titkot kiderítse, ha ügyes lesz, és nyitva tartja a szemét.

Ezek mind azt akarják, hogy tartsam nyitva a szemem.

− De ha engem kérdezel, én amondó vagyok, Jim Hawkins túlságosan jó lélek, nem való erre a gonosz világra.

Nem viseli el az ilyennek még a látványát sem.

Ben Gunn hirtelen kuncogni kezdett.

− Tom fiam, mit szólnál, ha megtréfálnánk Jimet?

Én sejtettem, hogy nem helyes, ha egy új fiú rögtön azzal kezdi, hogy megtréfálja a gazdáját, de Ben valójában nem kérte ki a véleményemet. Kezembe nyomta a lámpást, lehajolt, s a fogadó mellett húzódó ösvényről felkapott egy követ. Aztán közelebb lopakodott a házhoz, s a kővel ütögetni kezdett egy másik, nagyobb követ, amely a földön hevert − kopp-kopp-kopp. Közben rekedt, öreges hangon így énekelt: Heten a halott ládáján − Yo-ho-ho, meg egy üveg rum!

A dal folytatását már nem hallhattam. A fogadó ajtaja melletti ablaktábla kivágódott, láng villant, pisztoly dördült, s a golyó, mint valami méhecske, zümmögött el a fülem mellett, még a szelét is éreztem.

Nem vártam meg, míg a puskát újratöltik. Levetettem magam a földre, estemben eloltva a lámpást.

7. A BENBOW ADMIRÁLIS

Miközben rémülten hasaltam a fogadó ajtaja előtt, a földön, Ben Gunn − aki nyugodtan álldogált az árnyékban −, hirtelen rázendített: Jézus! mily lágyan cseng e név…

− és most tenorja fényesen szárnyalt.

Az ajtó kitárult, s egy asszony hangját hallottam:

− Hát te voltál az, Ben Gunn, te gazember? Lám, Jim megmondta, de én nem kockáztatok.

Ben kiáltozva szökdécselt fel a lépcsőkön.

− Igaza van, Mrs. Hawkins. Azt mondja, nem kockáztat. De bizony én sem, azért adtam oda a lámpást ennek a Tom gyereknek. Ő meg ugyancsak nem szeret kockáztatni, így aztán el is oltotta, mielőtt ön elkiálthatta volna Flint kapitány nevét.

− Tom? Kicsoda az a Tom?

− Hát az új fiú, aki majd segítségükre lesz az ivóban, meg ahol kell…

− Semmiféle fiúra nincs szükségünk − hallatszott ekkor egy férfihang.

− A lovag szerint van, és Ben Gunn szerint a lovag szava parancs.

− Hozd be! Éjszakára itt maradhat, holnap majd kap reggelit meg egy shillinget, s mehet Isten hírével.

Bementünk. A hét közepén jártunk, kevés vendég volt odabent. Kevesebb, mint amennyire számítottam, még egy ilyen félreeső helyen is. Akármilyen sivár volt is az ivó, mégiscsak az lett volna a helyénvaló, ha többen térnek be inni, pénzfeldobóst játszani, köpködni, dalolni. A hátsó szobába egy függönyön keresztül jutottunk be. Egy kövérkés, kedves, ugyanakkor szigorú tekintetű idős hölgy ült ott sötét színű ruhában, fölötte tiszta köténnyel: ölében valami kézimunka és egy nyeregpisztoly feküdt. Egy fiatal, széles vállú férfi éppen akkor csukta be az ablaktáblákat.

Megfordult, és rám nézett. Arca kellemes volt, de sápadt, homloka és erős vonalú álla indulatos természetre vallott.

Szigorú volt az arca, de a szeme barátságos. Alaposan szemügyre vett, s tekintetét sáros nadrágom sem kerülte el.

Az ablak melletti pad felé intett.

− Ülj le, Tom fiam! Ben, te pedig menj át az ivóba, és tölts magadnak egy korsóval, de csak eggyel, hallod? Amikor Ben már nem hallhatta, Hawkins úr lehalkította a hangját. − Szökésben vagy, mi?

Bólintottam.

− A lovagot meg a doktort becsaphatod, de engem nem.

Itt mindenféle ember megfordul, úriemberek is, inasok is, mindenfélék. Messziről megismerem, melyiknek van rendben a szénája, melyiknek nincs. Nem akarok neked rosszat, Tom, de anyával ketten elboldogulunk itt segítség nélkül is, ide csak a megszokott vendégek járnak.

− És az nem valami sok − szólt közbe csípősen az öreg hölgy.

− Anya − kérdezte Hawkins úr −, hát miben szenvedünk itt hiányt?

− Ha téged hallgat az ember, akkor semmiben. Két kézzel szórtad szét a vagyonunkat, mindegy volt, mesterlegény-e, halász, koldus vagy − itt még az orrát is elfintorította − színész, adtál te mindenkinek.

− Anya… mindegyiknek csak keveset, és csak amikor nagy szükségük volt rá.

− Igen, igen, s addig adsz − hadarta az öregasszony suttogva −, míg teljesen kiürül odafent a ládafia.

− Nem kell suttognod, anya − nevetett a férfi. − A faluban mindenki tudja, mi van nálunk odafent. És akár becsületes, akár zsivány, egy sem merészkedik a közelébe, amíg te lövésre kész pisztollyal őrzöd a lépcsőt. Hát mit kívánsz tőlem? − folytatta kissé halkabbra fogott hangon. − Játsszam a bőkezűt, és igyam el, mint ahogy Ben Gunn tette, vagy az Isten tudja…

Mrs. H. összeszorította az ajkát.

− De hát üres pénzesládával akarod elnyerni annak a finom hölgynek a kezét? − kérdezte. − Rád se néz, ha nincs legalább tízezer fontod!

A döfés talált.

− Lady Alice-ről nem akarok vitatkozni, anya. Ideje lenne lefeküdnöd. Majd én szemmel tartom az ivót. Tom is segít legalább megkeresi a vacsoráját.

Ekkor átkiáltott valaki a söntésből. „Most majd megmutatom − gondoltam −, milyen hasznos fickó vagyok”

− s azzal már indultam is serényen, hogy kiszolgáljam őket.

Kicsurgattam egy korsónyit a hordóból, és beleszagoltam.

A vendég komoran bámult rám. A sört kilöttyintettem a vödörbe, és újból töltöttem.

− Az sem lesz különb − morogta az ember, és a pultra hajított egy félpennyst.

Közelebb hajoltam hozzá, és súgva kérdeztem:

− Ezt a harmatlevest itt a házban főzik?

Az ember csak a fejét rázta.

− Hawkins asszonyság már túl öreg, Jim úr pedig nem törődik vele. Egy sörfőzőtől vásárolja, az meg úgy becsapja, hogy nézni is rettenetes.

Ekkor Hawkins úr kiáltott át a belső szobából:

− Tölts magadnak is egy korsóval, Tom fiam!

− Nagyon köszönöm, Mr. Hawkins, de én már megvacsoráztam, odaát a kastélyban − szóltam vissza.

Fél órába se telt, az ivó kiürült. Még Ben Gunn is − látva, hogy nincs több potyasör − sűrű kacsintgatások és oldalba bökések közepette elbúcsúzott, és az útjára ment.

Félrehúztam a belső szoba függönyét. Mrs. Hawkins már fölment, még a lépcső ajtaját is bezárta maga után. De Jim úr még ott ült a kis asztalnál, előtte égő gyertya és papírlapok, s valamit buzgón számolt az ujjain. Azt hittem, az elszámolással bajlódik.

De ekkor elnézett valahová a messzeségbe, és ezt motyogta: Ó, félelmetes, vad szirtfokok, ó, tölgyes, fenyves bús erdő…

− Vadon, uram − mondtam.

− Mi? Mit beszélsz?

− Nem erdő, hanem vadon. Így jobb a sor vége.

Úgy tűnt, mintha meg se hallotta volna a szavaimat, csak számolt tovább az ujjain. Visszamentem az ivóba, összeszedtem és elmostam a korsókat. Aztán körülnéztem hátul a sörfőzdében, ahol rendben megtaláltam a sörkészítés összes kellékeit, de még sörtörkölyt, malátát és seprőt is zsákszámra. Mindent vastagon borított a por. Az egyik eldugott sarokban egy függőágyra bukkantam: fölkötöttem a gerendára, majd némi nehézségek árán elfészkelődtem benne.

Arra gondoltam, nincs is jobb dolog a világon, mint egy pihentető éjszakai alvás.

Holnap reggelre úgyis befellegzett a szerencsémnek; Tom Cartert ismét csak az országút várja. Akármilyen csodabogarak is, valahogy megkedveltem Jim urat, öreg édesanyját a pisztolyával együtt és az egész házat. Éreztem, hogy valami titok lappang itt − és sorra felidéztem a kastély képét, a lovag, a doktor, Lady Alice alakját, vitájukat holmi ezüstről, eszembe jutottak a csukott szájak, a nyitott szemek és mindaz, ami aznap történt velem.

Már félálomban voltam, amikor lépteket és hangos szavalást hallottam a belső szobából: Ó, félelmes, vad szirtfokok, ó, tölgyes, fenyves bús vadon…

8. A DRÁMAÍRÓ

Hajnalban ébredtem, fülemben csak úgy dübörgött a sziklákon megtörő hullámok robaja. Az első pillanatban azt sem tudtam, hol vagyok, aztán eszembe jutott a Benbow Admirális fogadó a Black Hill-öbölben, amelyet reggeli után, a zsebemben egy shillinggel kénytelen leszek elhagyni.

Kikászálódtam a függőágyból, és kimentem a konyhába.

Pillanatok alatt begyújtottam a tűzhelybe, aztán kutatni kezdtem a kamra maradékai között, s találtam is valamicske sütni való szalonnát. Akadt még néhány tojás, s kedvem kerekedett, hogy amúgy francia ízlés szerint omlettet készítsek.

Mire az idős hölgy leballagott a lépcsőn, én már megterítettem, s a gőzölgő étel is az asztalon állt. Ő csak bámult, de egy szót sem szólt, csak nekilátott, mint vásárkor a marhakereskedő. Jim úrnak kénytelen voltam újabb adagot készíteni − egy szó, mint száz, a kis Tomnak egy falat sem jutott. A „Jó reggelt”-en kívül mindeddig senki sem szólt, én pedig nem tudtam, hogyan kezdeményezzem a társalgást, rábírni a Hawkins családot, hogy ne mutassanak nekem ajtót.

De épp ebben a pillanatban ászt húztam. Hallottam, hogy a ház felé vezető úton közeleg a söröskocsi. Mielőtt Hawkins úr megmozdulhatott volna − ámbár erre semmi szándékot sem mutatott, mivel még az asztalnál ülve is csak verssorokat mormolt maga elé −, már ugrottam is ki, s éppen elértem a kocsist, amint egy hordót akart legurítani.

− Köszönjük, ma nem kell − mondtam.

− Micsoda?! − mordult fel, és elképedve meredt rám.

Akkora volt, mint egy ház, és igencsak vészjóslóan méregetett.

− A gazdám azt mondta, a legutóbbi hordót is a birkákkal kellett volna megitatni.

Az ember visszalökte a hordót a szekérre, s már indult volna az ivóba.

− Majd magam beszélek vele.

− A gazdám nem ér rá. Mrs. Hawkinst keresse.

Ez hatott. Megtorpant, tekintete gyanakvóvá vált. Én pedig fogtam magam, és felugrottam a kocsira. Elöl, a ponyva alatt is voltak hordók.

− Ezekből adjon kettőt! − adtam ki a parancsot.

− Ezeket rendelésre viszem.

− Akkor egyet, vagy pedig…

− Vagy pedig?

− Vagy pedig semmit.

Már mászott is vissza a bakra, de én utánaszóltam:

− Vagy pedig megmondom a gazdájának, hogy maga vizezi a sörét, még azon felül is, amit ő önt bele.

Újabb találat. Nem szólt semmit, csak ledobott kettőt a legjobbak közül, és be is cipelte az ivóba. Beszaladtam, és elkértem Hawkins úrtól a pénzt. A kocsis némán nézte végig a jelenetet, de látszott rajta, legszívesebben kitekerné a nyakam.

Én szívélyesen búcsút mondtam neki, aztán egyenesen az ivóba futottam. Csapra vertem az egyik hordót, megkóstoltam, majd megtöltöttem egy korsót, és büszkén vittem Jim úrhoz. Ő még a reggelijéhez sem nyúlt hozzá, a finom omlett egészen kihűlt a tányérján. Csak félretolta, nem is törődött mással, mint a papírjaival. Ahogy beléptem, fölpillantott.

− Mondd csak, Tom, mi a véleményed erről?…

Halld szörnyű bosszúzálogom, vedd, nő, szívemnek esküjét.

Csak álltam és bámultam rá. Aztán, szinte gondolkodás nélkül, nagyot hörpintettem a söréből, és kimondtam:

− Miért nem cseréli fel a zálogot az esküvel, uram?

Elbiggyesztette a száját, vállat vont, aztán járkálni kezdett föl és alá.

Halld szörnyű bosszúeskümet, vedd, nő, szívemnek zálogát.

Lábujjhegyen osontam vissza a söntésbe. Lehajtottam a sörömet, aztán fogtam a söprűt, és kisöpörtem a helyiséget.

Mire Mrs. H. a délelőtt folyamán lejött, én már javában mértem a sörtörkölyt és a malátát. Mogorván elmosolyodott, aztán otthagyott.

Délben visszajött, vágott nekem egy szelet kenyeret, egy darab húst, és érdeklődött a családom felől. Nem volt sok mesélnivalóm. Amikor megtudta, milyen körülmények között jöttem a világra, megcsóválta a fejét, és kiment. Aznap délután egy-két munkás tért be kancsóval a mezőről. Adtam nekik az új hordókból, még egy-egy korsónyi ingyenkóstolót is adtam nekik, és a kezemet dörzsölve néztem utánuk.

Aznap este megtelt az ivó, aztán másnap is, és Tom Carter maradt. Ha Jim úr netán emlékezett is, hogy egyszer mondott valami olyasmit, miszerint a kis Tomot kiteszi az országútra, többé nem ejtett szót róla. Egyébként sem törődött mással, mint azzal az átkozott színdarabbal, aminek azt a címet adta, hogy Az Indiák hercege. Időnként, amikor én már térdig koptattam a lábam az ivóban, ő is betévedt borzas hajjal, a kezében tollal és papírral: olyankor karon ragadott, és efféléket szavalt: Romlás reád, ádáz tirannus!

Én őszintén megmondtam a véleményemet, azzal elment, és átírta a sort. Nyilvánvaló volt, hogy fütyül a vendégseregre, akiket odaszoktattam, a zsúfolt ivóra és a sörösemberre, aki már szinte a kezemből evett. De én könyörtelenül kiadtam az útját a csibésznek, mihelyt elkészült az első házi főzésű sörünk − és hogy felvirágoztassam az üzletet, a bort egy másik bristoli cégtől vásároltam.

Jim úr csak a darabjára gondolt, és arra, hogy vajon előadják-e az újonnan megnyílt bristoli színházban, ahol egy hozzá hasonlóan ifjú ember lett az igazgató, és ahová, mint sejteni lehet, és ahogy Betsytől megtudtam, Lady Alice gyakran ellátogatott.

Olykor Betsy is eljött a kastélyból egy-egy rendeléssel.

A lovag látta, hogy kedvenc portóijához az én jól bevezetett üzletemen keresztül is hozzájuthat. Betsy ilyenkor egy shillinget dugott a markomba azzal, hogy ez minden hónapban kijár nekem, „ha nyitva tartom a szemem”. Nem árultam el neki, hogy hússzor ennyit is kereshetnék, ha becsapnám a gazdámat, hiszen észre sem venné. Inkább zsebre dugtam a pénzt, rákacsintottam, és azt mondtam:

,,nagyszerű”. Rendesen az volt a szokása, hogy beosont a söntésbe, amikor éppen a sepréssel voltam elfoglalva.

Kileste, amikor éppen lehajolok, s akkor jókorát csípett a hátsófelembe. Ám amikor vissza akartam adni a kölcsönt, kisiklott a markomból, és csúfondárosan nézett rám.

De nem kellett nekem se csipkedés, se a shillingek, amúgy is nyitva tartottam a szemem. Láttam is, hallottam is éppen elég furcsa dolgot.

A legfurcsább azonban Jim úr volt, és a színdarabja.

Ahogy lassanként, jelenetről jelenetre elkészült vele, esténként be-behozta az ivóba. Akkor rendelt mindenkinek egy korsóval, és kényszerítette a társaságot, hogy meghallgassák az imént elkészült részt, vagy segítsenek neki, és olvassák fel hangosan az egyes szerepeket. Olyannyira elhatalmasodott rajta ez a mánia, hogy már-már halálra untatott vele mindenkit: képes volt rá, hogy az asztalt verve parancsoljon csendet, és majd szétvetette a düh, ha valaki eltévesztette a sort, vagy lekéste a végszót, vagy ha ne adj isten észrevette, hogy a társaság nem követi feszült figyelemmel a cselekményt. Azt sem tűrte, hogy bárki elhagyja az ivót, míg tartott az előadás.

Egyszer az egyik béres nem bírta tovább a megpróbáltatást, és kifakadt:

− Jim úr! Ez mind afféle úri népeknek való, de én már csak jobb szeretem a meséket. Miért nem olvassa föl nekünk azt a meséjét, amelyik a hajószakácsról szól?

Hawkins úr csak bámult.

− Miféle mesét? Nem ismerek effélét.

A fickó zavarba jött, de már nem visszakozhatott.

− Dehogynem, Jim úr, odafent őrzi a szobájában… a lovag és a doktor vette rá, hogy írjon a kincses szigetről.

− Igen − helyeseltek kórusban a többiek −, halljuk a kincses szigetet! − Valaki még azt is hozzátette, persze, halkan: − És vigye az ördög Az Indiák hercegét.

Jim úr rettenetes méregbe jött. Elindult a szerencsétlen fickó felé, aki ijedtében a nyaka közé kapta a fejét. Aztán meggondolta magát, és tétova léptekkel kiment az ivóból.

Aznap este színét se láttuk többé, és ezután még napokig nem mutatkozott.

Még azon az estén, amikor a kulcsokat fölvittem a szobájába, az ágya szélén ülve találtam, gyertyavilágnál, az ölében nagy halom papírlap hevert, arcán kisfiús mosollyal belebámult a semmibe. Szóltam hozzá, de meg sem hallott.

Letettem melléje a kulcsokat, és aludni tértem.

A rákövetkező héten dr. Liveseyvel akadtam össze a hátsó szobában. Azért jött, hogy ellenőrizze az idős hölgy egészségi állapotát, no meg azért is, hogy megkóstolja az új madeirát, amit nemrég hozattam fel a kikötőből. Én rögtön nekiestem a kérdéseimmel: „Miért jött olyan iszonyú méregbe a gazdám, amikor azt a két szót, hogy kincses sziget, meghallotta? Hiszen minden ember szívesen beszél a múltjáról, a katonák háborúkról, a tengerészek izgalmas utakról mesélnek, mi az oka hát, hogy Hawkins úr annyira titkolja a múltját?” Az igazat megvallva nem is Jim úrról, inkább egyebekről szerettem volna hallani valamit.

A doktor azonban elkomorodott, és azt felelte:

− Amikor Jim olyan idős volt, mint te most, úgy öldösték az embereket a szeme láttára, mint a legyeket. Maga is megölt valakit, és kis híján őt is a másvilágra küldték. El akarja felejteni az egészet, és én sem akarom emlékeztetni rá.

Elgondolkodtam − nem sok hiányzott hozzá, hogy én is megöljek egy embert. De nem szóltam semmit. Az én múltam is rejteget egy titkot, akárcsak a gazdámé, és igazán nem óhajtottam, hogy akár én, akár valaki más napvilágra hozza.

Ám a világot nem kívánságok kormányozzák. A következő leosztásban nem az ász jutott nekem. A múltam váratlanul felbukkant, és utánam nyúlt.

9. MEGJELENIK MR. ARGENT

Elmúlt az ősz, aztán a tél, s egyik sem hozott különösebb izgalmakat. Két esztendővel azelőtt kevés és drága volt a kenyér, mindenfelé zavargások törtek ki, az éhezők felgyújtották az asztagokat, betörték a magtárak ajtaját, a katonák szinte állandó mozgósításban voltak, s a hóhérnak is bőven akadt munkája szerte a vidéken. De elég volt két gazdag aratás, hogy emlékké − igaz, sajgó emlékké − szelídüljön az egész. A földeken és a műhelyekben szorgoskodó emberek még félre is tudtak tenni némi pénzt, s ezt jól láttam a Benbow Admirális söntéspultja mögött. Volt munkám, éppen elég, akárcsak a gazdámnak. Föllendült a forgalmunk, és ez boldoggá tett − csakúgy, mint Mrs.

Hawkinst. Jim úr befejezte a darabját, amitől ő és a Benbow Admirális törzsközönsége volt boldog, akik végre békében tölthették el estéiket.

Még magunkhoz sem tértünk, máris itt volt a tavasz. A szárazföld felől friss, szellő sodorta felénk a fű és a virágok illatát. Az egyik nap egy fiú hozta föl a faluból a postát, mert az öreg postás olyan részeg volt, hogy mozdulni sem bírt.

Hawkins úr egy levéllel lépett be az ivóba, s rögtön látszott rajta, hogy visszatért régi jó kedélye. Hannah More asszony (bizonyosra vette, hogy én is tudom, kiről van szó), a színház egyik pártfogója és állítólag a híres színigazgató, Garrick jóbarátja elolvasta a darabját, és felszólította, azonnal utazzék Londonba, hogy a hírneves férfiú megismerhesse.

Napokig lázban égett, elsősorban azért izgult, rá tudja-e venni édesanyját, hogy engedje el a szoknyája mellől.

Fölöslegesen aggasztotta magát: az öreg hölgy az utóbbi hónapokban kissé feledékennyé, hogy azt ne mondjam, kurta eszűvé vált. Elvesztette az időérzékét, úgyhogy rendszeresen Jimnek szólított engem, a fiát pedig jóformán észre sem vette.

Így aztán, amikor Jim úr hosszas köntörfalazás után végre kibökte, hogy Londonba készül, az öregasszony rámosolygott, kezét az ölében fekvő pisztolyra helyezte, és megnyugtatta, szívesen látja máskor is, s ha akar, hosszabb időt is eltölthet nálunk.

Jim úr másnap el is ment. A lovag elküldte érte a hintóval Danielt, ő vitte be Bristolba, a londoni járathoz. A mi vidékünkön nem jártak postakocsik, amit csöppet sem bántam, noha föllendítette volna a környék kereskedelmi forgalmát. De én többre értékeltem a magányt. Úgy tűnt, a kis Tom Carter közszeretetnek örvend a környéken, s hogy honnan csöppent ide, nem firtatta senki. A fogadó tehát az én gondjaimra maradt, s miután egyébként is ez volt a helyzet, tulajdonképpen semmi sem változott. Az éjszakákba nyúló estéken együtt üldögéltem az öreg hölggyel, vagy megittam egy pohárral a doktor társaságában, aki békésen pipázgatott, és mindnyájan nagyon jól éreztük magunkat. A múltat senki sem emlegette, mert mindenki elégedett volt a jelennel.

Egy reggel azonban kocsizörgést hallottam az udvaron, s az ablakon át nyitott hintót pillantottam meg, benne három úriemberrel: az egyik magas volt, a másik kicsi, a harmadik termetes vagy kövér, kinek hogy tetszik. A magas és a kicsi kiszálltak, kinyújtóztatták a lábukat, a kövér ellenben a helyén maradt. Talán átutazóban vannak, az isten tudja, merre. Egy palackot és három poharat tettem a tálcára, megigazítottam a kötényemet, és kiléptem, hogy köszöntsem őket.

Alig tettem meg két lépést vendégeim felé, amikor hátulról hirtelen megragadott valaki, csak úgy röpült a tálca palackostul, poharastul.

− Mi a…?! − kiáltottam, mire a támadóm megperdített a tengelyem körül, s a következő pillanatban szembe találtam magam a két fejvadásszal, akik elől az elmúlt nyáron sikerült kereket oldanom. Nyilván a fogadó ajtaja mögött lestek rám.

− Nahát, a kis Tommy Carter! − kiáltották, csúnya vigyorral ellenszenves pofájukon. Én kétségbeesetten kapálóztam a markukban, s eközben ketten a kocsi utasai közül egyenesen felénk lépdeltek. A magasabbik, jellegzetesen nyers, északi tájszólásban, nyomatékosan felszólította:

− Ugyan már, uram, hagyja békén a fiút! Mit ártott ön… magának?!

− Hogy mit ártott, uram?! − horkantak fel a gazemberek. − Hiszen ez egy szökött inas! Vissza kell térnie a mesteréhez!

− A józan ész azt diktálja, hogy a munka legyen szabadon választható. Az efféle rabság köti gúzsba a nemzeti ipart − jelentette ki határozottan a magas férfi.

− Lehet, hogy igaza van, uram − felelte a csirkefogók közül az egyik −, de mi tisztában vagyunk a törvénnyel.

− Valóban? − szólt közbe az alacsonyabbik úriember. − Nem hinném, hogy jogukban áll foglyul ejteni ezt a személyt, amíg nincs a kezükben a bizonyíték arról, hogy bűnt követett el. Elismerem, az utóbbi években sokan súlyosan megsértik a Habeas Corpust^[1], de az még mindig érvényben van e szigeteken.

− Nekem ugyan beszélhet a Habeas Corpusról, uram − felelte az a fickó, aki az inggalléromnál fogva tartott a markában. − De a fiút mi kaptuk el, és akié a hatalom, azé a jog, legalábbis én így tudom.

Azzal a két fejvadász félrelökött hívatlan védelmezőim elől, s a kocsi mellett elhaladva az országút felé terelt. Ekkor megszólalt a harmadik férfi, a kövér, akinek barátságos, széles arca úgy vöröslött, akár a lenyugvó nap.

− Lépjenek közelebb, barátaim! Javasolnék önöknek valamit.

A fickók mintegy varázsütésre megfordultak, elindultak a kocsi felé, de engem, persze, egy pillanatra sem engedtek el.

– Úgy vélem, barátaim, a pénz fölötte áll a törvénynek, a szokásnak, de még a puszta igazságnak is, mert a pénz önmagában törvény és jog. Egyetértenek?

Ha őkelmék a szavakat nem értették is pontosan, annyit azért tudtak, miről van szó. Bólintottak.

− Adok önöknek öt guinea-t, ha elengedik és békén hagyják a fiút. Fogadok, ennyit akkor sem kapnának, ha bekísérnék őt.

A két fickó egymásra nézett, majd egyikük előrelépett.

A kövér egy kis erszényt adott át neki, de ekkor megszólalt a másik, aki még mindig erősen fogta a galléromat.

− Nemde öt-öt guinea-re gondolt, uram?

A kövér szeretetteljesen nézett le rá, aztán így válaszolt:

− Engedje el, kérem, a fiút, és lépjen közelebb.

A fickó engedelmeskedett, én pedig fürgén átszaladtam a kocsi túloldalára. A fejvadász a kövér elé lépett, és kinyújtotta a markát. Ő azonban egy pisztolyt rántott elő villámgyorsan, és a gazfickó orrához nyomta. Lágy, behízelgő hangja egyszerre gorombává vált.

− Fütyülök a számolóképességére, uram! Örüljön, hogy nem veszem vissza az első ötöst. Horgonyt fel, és odébb!

A tengerészutasítás hallatán a két csirkefogó rohanvást eltűnt a szemünk elől.

A kövér, arcán szívélyes mosollyal, elrakta a pisztolyát, és lassan lekászálódott a kocsiról. Én odaléptem, hogy lesegítsem, de ő egy kézmozdulattal elzavart. Amikor már az udvaron volt, észrevettem, hogy biceg kissé, de így is elég mozgékonynak tűnt. Különös ember volt: széles, meglehetősen csúnya arcában feltűnt nekem mélyen ülő, szúrós tekintetű szeme. Üzletember benyomását keltette, talán tengerhajózási kereskedő lehetett.

Boldogan mondtam neki köszönetet, de ő csak a fejét rázta.

− Semmi volt az egész.

− A nevem Tom Carter, uram, Mr. Hawkins alkalmazottja vagyok.

A kövér úr arcára széles mosoly terült.

− És hogy van az én derék Hawkins barátom, akit nem volt szerencsém látni, azóta, hogy egyszóval sok-sok éve?

− Jól van, uram, de nincs idehaza. Ügyei Londonba szólították.

− Nocsak, talán üzletember lett?

− Nem, uram, drámaíró.

− Drámaíró! A kutyafáját… nocsak-nocsak. Hallják, uraim? − fordult a másik kettőhöz. − Mr. Hawkins drámaíró lett. Az én nevem, Carter úr − nézett ismét rám −, Argent.

Hívhatom önt Tomnak? Miután Mr. Hawkins távollétében ön itt a gazda, meginnánk egy pohárkával abból a finomságból, amit azok a gazfickók kivertek a kezéből?

− Attól tartok, uram, az már eltört.

− Ha már így esett, kifizetem azt is meg egy másik palackkal is. Úgy bizony.

Azzal beléptünk, és kényelembe helyeztük magunkat a hátsó szobában. Egyedül voltunk, mert Mrs. Hawkins aznap kicsit szédülős volt, s ezért ágyban maradt.

− Ez az úr itt, Tom − mutatta be Mr. Argent a magas férfiút −, Mr. Somerscale. Úgy nézz rá, hogy nagy tervek készítője, vagy ahogy újabban egyesek mondják, feltaláló.

Hiszed vagy sem, sínen futó szekeret akar készíteni, amelyet az a gőz hajt, amit mi a teaforralóból ismerünk. El tudod képzelni?

− A józan ész azt diktálja − szólalt meg borát szopogatva Somerscale −, hogy ha a gőz a vákuum segítségével le tudja rántani a hajtókart, a saját erejénél fogva fel is tudja emelni a…

− Az ön józan esze ezt diktálja − vágott közbe a kövér −, az én számításaim viszont azt követelik, hogy ön ezzel a gőzzel az én bányaszivattyúimat működtesse a lehető legjobban.

Miután Mr. Somerscale-t ilyen kurtán-furcsán ledorongolta, Mr. Argent a kis emberhez fordult.

− Ő pedig Mr. Wilton, ügyvéd, ahogy már te is észrevehetted, és mint ilyen, pontosan tudja, mikor kell csendben maradnia.

Mr. Wilton valóban ehhez tartotta magát: elégedetten iszogatta a borát, s eközben apró, ravasz szeme alaposan fölmérte a helyiséget. Később, amikor egy pillanatra kilépett − azt hittem, a mellékhelyiséget keresi −, rajtakaptam, amint a Hawkins úr szobájához vezető lépcső körül ólálkodik. Egy szót sem szólt, csak megköszönte, amikor az ivó hátsó része felé irányítottam.

Így töltöttünk el együtt egy kellemes órát, míg szállingózni nem kezdtek az ivó törzsvendégei. Mr. Argent, látva, hogy tovább már nemigen tudunk beszélgetni, elbúcsúzott. Két társa úgy ment a nyomában, mint a pórázra fogott kopók.

Másnap újra eljött, holott mondtam neki, hogy Jim úr még napokig távol lesz. Ezúttal együtt ebédelt Mrs. H.-val és velem: ő fizetett mindent, és mondhatom, nem volt szűkmarkú. Mindent összevéve igazán szórakoztató társaság volt, és csodálattal hallgattam a feltalálóval és az ügyvéddel folytatott beszélgetését holmi okiratokról, szerződésekről, gépekről és tervekről. Ismeretlen világ volt ez számomra, aki nem láttam mást, csak tanyát és műhelyt: ebben a világban, úgy éreztem, korlátlan úr a pénz és a hatalom. Eleinte zavarba ejtett a két másik úriember neve, de aztán úgy döntöttem, Wensleydale^[2] és Stilton^[3] néven csak meg tudom különböztetni őket. A tömzsi termetű, savószín arcú feltaláló egy sajtféleségre emlékeztetett, a barna, mogorva képű ügyvédről meg folyton a birka jutott az eszembe. Persze ezekről a gyerekes képzelődésekről mélyen hallgattam.

Harmadszor is eljöttek, ezúttal estefelé, és mindenkit meghívtak egy italra. Milyen kár, gondoltam, hogy éppen akkor sem dr. Livesey, sem Ben Gunn nem járt mifelénk; nem vitás, ők is roppant figyelemreméltónak találták volna a triót.

A dologban az volt a legfurcsább, hogy az utolsó látogatásukat követő napon hazaérkezett Mr. Hawkins, és amikor elmeséltem neki Mr. Argent látogatásait, azt állította, hogy a szóban forgó urat nem ismeri.

− A név nem mond számomra semmit − jelentette ki.

Én ezt a londoni utazás izgalmainak, jobban mondva, csalódásainak tudtam be. A nagy Garrick állítólag biztató jövőt jósolt neki az irodalom terén, de nem versben, hanem prózában.

Aznap éjjel hallottam, hogy fel-alá járkál a hálószobájában, mintha keresne valamit. Másnap azt kérdezte tőlem:

− Tom, volt egy csomó papírom, egész halommal. Nem a színdarabom. Nem láttad véletlenül?

− Nem, Mr. Hawkins − feleltem, s mert ő így tette fel a kérdést, hát igazat is mondtam.

Megrázta a fejét.

− Elképesztő. Az ágyam alatt voltak, s most nincsenek ott. Különös.

Valóban. De hogy mennyire különös, hamarosan azt is megtudtuk.