40

MIUTÁN a szabadságosok és Megperzselt eltűntek a szeme elől, Szurony teljes letargiába zuhant. Már rég nem érezte a saját testét. Az első órákban még gyötrő éhség és szomjúság eltompult és a háttérbe szorult. A sisak valamennyi üzemmódjába hamar beleunt, főleg, mivel semmi néznivaló nem volt közvetlenül alatta.

Néha úgy tűnt, mintha a gravitáció levette volna róla szívós mancsát, és ő felszabadultan száll az ég felé. A súlytalanság érzése azonban nem tartott soká. A szörnyű erő ismételten megragadva lábát visszarángatta a rettenetes erdő sötét szakadékába, ahol éhes szemek százai várták, és ahol egy megvadult eszelős be akarja cserélni őt valami relikviákért.

Időnként egész reálisnak érződött, hogy mindaz, ami az utóbbi hónapokban vele történt, csak álom volt. Egyszerűen csak kinyitja a szemét, és kis legénylakásán találja magát, fel kell kelnie, megreggeliznie és munkába indulnia. Körülnézett, és sötétzöld füvet meg néhány bokrot látott maga előtt. Majd ismét visszasüppedt valami félálomba, szinte biztos volt benne, hogy legközelebb mindenképp képes lesz tényleg felébredni.

Még álmokról is álmodott. Szurony még sosem látta ezt az embert, de álmában nem kételkedett az ismeretlen foglalkozásában. A stalker szúrós szemmel nézett rá, mintha mondani akarna valamit, de Szurony, bármennyire is fülelt, nem hallott semmit. A stalker megrázta a fejét, nagyot sóhajtott, és ismét olyan szemrehányóan nézett rá, mintha valami egyszerű és kézenfekvő ötletet próbálna vele közölni, de ő túl ostoba hozzá, hogy megértse.

Az éles csapást, teste fájdalmát és a súlyos rántást valahová felfelé először szintén álma folytatásának vélte. De mikor Főnix letépte a fejéről a sisakot, és kirángatta szájából a pecket, Szurony szinte azonnal feleszmélt. Nyelvét nem érezte, így mondani sem tudott semmit, de tekintete nagy valószínűséggel igencsak beszédes lehetett.

– Bocsáss meg, kicsit elkéstem! – mondta Főnix kuncogva, és Szurony szájához emelt egy flaskát.

A víz lefolyt a torkán, de elsőre le sem tudta nyelni, ezért Szurony fulladozott és köhögött, majdnem leesett a vastag ágról, melyen hátát félig a fa törzsének támasztva ült.

– Hova, hova? – kérdezte vidáman Főnix, és elkapta a lecsúszó testet. – Ez aztán a menekülés! Volt egy ismerősöm, aki még a menekülés gondolatára is képes lett volna kimetszeni belőled egy darabot. De most kedves leszek hozzád. Mert ma talán megvalósulhat végre a régi álmom.

Főnix a beszédet folytatva hátba csapkodta Szuronyt, hogy segítsen megszabadulni a légutakba került víztől, majd ismét adott neki inni.

– Mit akarsz Vakondtól? – kérdezte Szurony, alig tudva mozgatni felduzzadt nyelvét.

Homályosra sikeredett, de Főnix megértette.

– Nem tudom, mi az oka, de reggeltől estig, állandóan őszinte akarok lenni veled – mondta, hanyagul kalimpálva lábával a levegőben. – A te mutációd hat rám így, vagy mi?

Nevetett, és egész testével nyújtózkodott. Kabátjának mocskos gallérja mögül előkandikált a Pókpihe vöröse kinövése. Szurony nyugtalanságot érzett.

– Nincs szükségem a te Vakondod minden szajréjára, nyugi! Csak egy aprócska relikvia kell. Régen volt egy ilyenem, de a sors akaratából meg kellett válnom tőle. Ennek a relikviának köszönhetően képes leszek kijutni a Zónából és elmenni valahová messzire.

– Itáliába – mondta nem minden szarkazmus nélkül Szurony. Nyelve meglepő gyorsasággal jött helyre.

– Vagy Hispániába – hagyta inkább figyelmen kívül a gúnyolódást Főnix.

– És miből gondolod, hogy Vakondnak van ilyen relikviája?

– Érzem – mondta Főnix, váratlanul komoly hangon. – Attól tartok, nem tudom neked megmagyarázni, hogy van ez, de… Mintha hívna engem. Nekem még az is tiszta, hogy több is van nála belőle.

– Vicces, bár elég következetes érzékcsalódásnak tűnik. De miért ez a sok vesződség? – kérdezte Szurony. – Egyszerűen odamehetnél hozzá, és elkérhetnéd azt az izét. Vagy meg is vásárolhatnád. Vagy ledolgoznád. Ilyen erővel besegíteni a házimunkába semmiség.

Főnix ismét úgy tett, mintha nem érezné az iróniát, és komolyan válaszolt:

– Nem adhatja nekem azt a relikviát. És eladni sem fogja. Ez egy különleges tárgy. Következményekkel.

– Talányokban beszélsz. És minél többet, annál titokzatosabban.

– Ahogy te is homályoskodsz még mindig – mondta Főnix, figyelmesen nézve foglyára. – Te nem vagy stalker. Hogy kerültél ide?

– Te se hasonlítasz túlságosan egy stalkerre – felelte Szurony. – Különben megkeresnéd a relikviát, és nem ellopni próbálnád.

– Így van, én nem vagyok stalker – értett egyet vele Főnix. – Bár a Zónában kellett járnom.

Valahonnan a tópart felől, visszhanggal játszadozó gépkarabély-sorozatok dübörgése hallatszott.

– És mégis, gyakran jársz erre? – kérdezte Főnix, mintha mi sem történt volna.

– Míg te meg nem jelentél, egyszer sem fordult elő – sütötte el egyszerűen az ősi katonai poént Szurony, de Főnix azonnal megfeszült, és keserűséggel hangjában hevesen rávágta:

– Ez mind az ő keze munkája. Bár… miféle keze is van! Ez hangolja ellenem a környék összes mutánsát. Még egy napom sem telt el gyilkolás és menekülés nélkül. Kutyák, patkányok, vérszívók, röfik, mind egyszerűen csak rám ront, amint megpillant. Céltudatosan engem hajszolnak.

– Mégiscsak meg kéne keresned egy pszichiátert – mondta Szurony, az irónia szemernyi nyoma nélkül. – A mellkasodban lakó vörös penész után a legnagyobb veszélyt a testedre a megszállottságod jelenti.

– Tudod mit, okoska? – sértődött meg váratlanul Főnix. – Akkor a legjobb veled beszélgetni, mikor a pecek a szádban van.

És erősen fejbe vágta könyökével. Ettől az ütéstől Szurony szeme előtt minden félreúszott valamerre. Az oldalára zuhanva még érezte, hogy Főnix azonnal a szájába tömte a pecket, és a kötélhurkot megragadva abba az irányba cipeli, ahonnan az egyre sűrűbb lövések hallatszanak. Az elfeledett sisak, az ág szélén maradva egy darabig állt, mint aki elgondolkodott, majd „döntött”, és legurult.

Főnix céltudatosan rohant a szabadságosok tábora felé. A nehéz tutaj összerakása tartaléktervvé vált. Végtére is, tapasztalatai azt súgják, ahol lövöldöznek, ott mindig lehetőség nyílik valamire, ha másra nem, zsákmányra. Például egy ladikra.