35
FŐNIX NEM látta a szolgálatosokat, de minden másodpercben egyre kényelmetlenebbül érezte magát, szó szerint a bőrén érzékelte, hogy valaki figyeli. A számos, az anomáliamezőn sikeresen átjutott, őt a tóig követő álkutya nem jelentett rá nézve különösebb veszélyt, könnyedén szétzavarta őket a hóna alatt tartott bottal. De a mutáns kutyákkal folytatott rövid küzdelem alatt olyan érzése támadt, mintha színész lenne a világot jelentő deszkákon.
Miután végzett az utolsó állattal is, szokása szerint felmászott egy fára, ücsörgött rajta pár másodpercig, lenyugtatta lélegzetvételét, körülnézett, majd átugrott a következőre, így haladt tovább, csak néhány helyen ereszkedett le a földre, ahol túl vékonyak voltak az ágak, és visszament oda, ahol Szuronyt hagyta.
A hegyre nem lett volna értelme felmásznia, ezért egyszerűen csak elindult jobb felé, megkerülve és maga mögött hagyva a hegy meredek emelkedőjét, elérte a tó északi ágát. A fák itt kisebbek voltak, és nem nyúltak ki annyira oldalra, mint feljebb, ezért Főnixnek többnyire a földön kellett haladnia. Annak ellenére, hogy az anomáliák észlelésének távolsága fokozatosan növekszik nála, kétszer sikerült bekapnia egy-egy villámcsapást a közeli Elektráktól, és még egy ugyan nem nagy, de igencsak erőteljes Kopaszkába is belekeveredett, ahonnan csak négykézlábra ereszkedve tudott kiszabadulni, karjával segítve magát. A fák vékonyabbak és magasabbak lettek, néhányukra egyszerűen meg sem kockáztatta volna meg felmászni. De amikor éles hallásával elkapott valami fémes kattanást, Főnix néhány pillanat alatt felkúszott a legközelebbi fatörzsre, és elrejtőzött ritkás lombjában.
Legrosszabb félelmei szinte azonnal beigazolódtak. Két perccel később a fák törzsei között vörös és fekete foltok tűntek fel, és közvetlenül Főnix lába alatt átosont egy egész Szolgálat-osztag, teljes fegyverzetben. A szolgálatosok elnyújtott gyémánt alakzatban mozogtak, anomáliadetektoraik antennáit hátizsákjukról lógatva, ám a műszerekre egyik sem pillantott, láthatóan mindenkinek megvolt a saját megfigyelési szektora. Mind a négy két, összeszigszalagozott tárral töltött, lövésre kész gépkarabélyt tartott kezében.
Elnézve a továbbhaladó szolgálatosokat, Főnix megkönnyebbülten felsóhajtott, ám e pillanatban a csatárlánc végén mozgó fekete-vörös alak váratlanul megállt. Az egész osztag szinte vele együtt dermedt mozdulatlanná.
– Varánusz, ilyet még sosem láttam – hallatszott a szolgálatos irányából. – Mind a biológiai létforma, mind az anomáliadetektor kiakadt. Valami még ehhez a helyhez képest is túlságosan rendellenes.
– Erre most nincs idő – válaszolta élesen Varánusz. – Jelöld meg a helyet, és menjünk tovább!
– És ha a mutáns nem pihent meg, hanem a kutyák kivégzése után azonnal továbbindult? – makacskodott az első. – Igen, természetesen megsértem a szabályzat első pontját, de nézd meg magad: a létforma-detektor mintha megőrült volna. Mi van, ha az a mutáns már itt van valahol?
Főnix rájött, hogy a szolgálatosok róla beszélnek, de egyelőre még nem tehetett semmit. Csak reménykedhetett az osztag parancsnokának makacsságában és a szolgálatosok megszokásaiban, hogy a ragadozókat a földön keresik. Felfelé addig még nem nézett egyikük sem.
– Jól van – vakkantotta rövid szünet után Varánusz. – Láncba állunk. Átfésülünk egy kétszázszor kétszázas négyzetet. Az egészre adok hat percet.
Néhány másodperccel később a szolgálatosok eltűntek a fák között, Főnix pedig megkönnyebbült sóhajjal leereszkedett a földre, és a nyomvonalukon elindult az ellenkező irányba. A lágy fűben tökéletesen látszottak az egész osztag nyomai. Főnix remélte, hogy azokon biztonsággal a lehető legközelebb juthat a tó közeli, északi karjához, de a négy sornyi, már csak nehezen észrevehető nyom hamarosan jobbra fordult a hegyoldal irányába.
– Szóval onnan vettetek észre – mormolta Főnix, a háta mögé nézve. – De most menjetek, és hűtsétek le magatokat egy kicsit!
Ő bal felé folytatta útját, és bevette magát valami bokrok közé. A szolgálatosok megjelenése a tónál ugyan nem tetszett neki, de a mutánsgyilkos harcosok eddig nem okoztak nagyobb bajt.
Hangulata gyorsan javult. A tó megkerülésével töltött előző néhány órában nemcsak kitalálta, hogy juthatna el a házhoz, de a még ehhez szükséges építőanyagra is rábukkant. Több hatalmas fatörzsből tutajt építhet, ami nem süllyed el, nem borul fel, még ha bele is kerül egy anomália közepébe. A víz egyfajta „légzsákként” működik, megvédi az embereket a halálos sugárdózistól, a túl erős gravitációtól vagy a magas hőmérséklettől. Nagy tömege és hatalmas úszófelülete pedig a víz felszínén tartja a tutajt.
De volt ott valami más is. A szolgálatosok, akik úgy negyedórája majdnem felfedezték, egy teljesen magától értetődő ötletet adtak neki, hogyan tudná rávenni a relikviák gazdáját a szükséges kövek és információk megosztására. És ezért Főnix kész lett volna valamennyi szolgálatosnak külön-külön is köszönetet mondani, ha nem lenne annyira elfoglalt.
Elmerülve gondolataiban majdnem belesétált egy Perzselőbe, de még épp időben kitérve oldalra, haját kissé megpörkölve elkerülte. Magában káromkodva megtapogatta fejét és hátát, meggyőződött róla, hogy nem történt semmi komolyabb, és már készült volna továbbindulni, mikor a sűrű aljnövényzetből lassan előbukkant egy méretes fehér kutya, nagy, lapos, varangyszerű fejjel és szinte alig észrevehető, apró, rózsaszín füllel. A kutya rövid, fehér szőre szinte csillogott és világított, széles, teljesen be sem csukható szájában olyan félelmetes fogak sorakoztak, hogy akár egy krokodil is megirigyelhetné őket, vaskos mancsai nem igazán kutyához illő, hatalmas karmokban végződtek. A legrosszabb, hogy a kutyának nem volt szeme. A pofáján tátongó két vörös seb helyettesítette a mutáns látószervét, de Főnix úgy érezte, a fenevad így is látja őt valamiképp.
A vak kutya nem mozdult, de Főnix már rég hozzászokott a tényhez, hogy bármi, még a legbárgyúbb lény is bármikor kész kiharapni belőle egy darabot. Ezért gondolkodás nélkül megfordult, és elindult. A fák nagyon vékonyak voltak körülötte. Az alig két emberi alkar vastagságú törzsekre egyszerűen félelmetes lett volna felmászni, hogy az ágról ágra ugrálásról ne is beszéljünk. Ezért Főnix a hegyoldal felé menekült, amerre saját nyomai biztonságos útvonalat jeleztek.
A kutya ahelyett, hogy az ember után rohant volna, csúf fejét váratlanul az ég felé emelte, és mély, félelmetes hangon felvonyított, mintha segítséget hívna. Főnix már a hegy oldalán futott felfelé, könnyen meglelve a fentről leereszkedő osztag nyomát. Nem számít, hány kutya gyűlhet is össze, hogy belőle lakmározzon, közülük egy sem tud fára mászni. Maga Főnix ezért nemcsak hogy teljes biztonsággal megülhet fönt, de szükség esetén akár még el is alhat. Az emelkedőn lévő vékony fákhoz képest odafönt több nagy méretű is látszott, óriási, minden irányban kiterjeszkedő koronával.
Az első kutyát kísérve valahol balról felüvöltött a második. Aztán a harmadik. Jobbra, még mélyebb hanggal csatlakozott hozzájuk a negyedik. A csúcsot már majdnem elérve Főnix épp csak keresztet nem vetett magára, ráébredve, hogy ösztönösen az egyetlen helyes utat választotta a meneküléshez. Egy falka álkutyával megküzdeni egyetlen bunkóval, vagy egyedül rátámadni egy vérszívóra egyáltalán nem félt. De ezektől a fehéres lényektől valami miatt nagyon is tartott.
Nem sokkal az emelkedő tetejének elérése előtt fürgén felmászott egy hatalmas, mutálódott hársfára, melyen látszott, hogy régóta itt növekedett, már a hegyet a tó fölé emelő katasztrófa előtt is, és elrejtőzött sűrű lombozatában. A kutyák még nem látszottak, de a mély, sokhangú vonyítás miatt a vér is megfagyott ereiben. És a szerencse láthatóan szerette volna megmutatni a maga hatalmas hátsó fertályát is Főnixnek, ugyanis körülnézve rájött, csapdába ejtette magát: a fa olyan messze állt társaitól, hogy most lehetetlennek bizonyult az ágakon ugrálva megszabadulnia üldözőitől, mint azt tette már korábban is számtalanszor.
Hirtelen, mintha csak parancsra tenné, a vonyítás elhallgatott, és az ezt követő szinte tökéletes csendben Főnix hallotta, hogy kalimpál dühösen a szíve mellkasában. Azonnal le akart mászni a fáról, és futni, amerre lát, csak hogy megszabadulhasson a szörnyű, fehér kutyáktól. És nem számított, hogy a fán ülve nem kell tartania fogaiktól, már maga a jelenlétük valahol a közelében visszafojthatatlan rettegést váltott ki belőle. És csak ebben a pillanatban jutott eszébe az a gépkarabély, amit nemrég a kezében tartott, ám azt ő maga hagyta ott Szurony mellett.
A fehér kutyák mintha csak éreznék, hogy semmit sem tehet ellenük. Egyik a másik után sorjázott elő a sűrű aljnövényzetből, és kényelmesen, lustán elkezdtek felkocogni a hegyoldalon. Főnix feljebb sietett fáján, és megpróbált letörni egy súlyosabb ágat, de rémülten tudatosította magában, hogy félelemtől reszkető keze szinte egyáltalán nem engedelmeskedik. Száját összeharapva átkarolta a fa törzsét, és megpróbálta meggyőzni magát, hogy nem fenyegeti semmi szörnyűség. A dolgok rosszul alakultak. Ezért majdhogynem felordított örömében, mikor a fák között megjelentek az odafentről szinte teljesen ártalmatlannak tűnő, ismerős fekete-vörös alakok.
A szolgálatosok sietősen lépdeltek rövid menetoszlopban. Most, hogy az ellenség ennyire egyértelműen azonosította magát, az osztag már végre tudta hajtani a megszokott feladatot. A nyugodt, begyakorolt mozdulatokban nem volt semmi a vadászat izgalmából vagy a harc előtti nyugtalanságból. Az emberek csak végezték mindennapi, kissé már unalmas munkájukat. Négy gépkarabély ellen még egy tucat kutya sem jelent veszélyt vagy nehézséget. Rutinmunka.
És a kutyák, úgy tűnt, megérezték ennek a feltartóztathatatlan halálosztó gépezetnek a közeledését. Még egyetlen lövés sem dörrent, de a kutyák máris elvesztették lomhaságuk utolsó maradványait, és visszairamodtak az aljnövényzetbe. Főnix még néhány másodpercig nézte a menekülő kutyák sápadt, a fák közt felvillanó körvonalait, mikor az osztag gépkarabélyai lecsaptak a szétszóródó lényekre. Három kutya azonnal a földre zuhant, és fájdalmasan vonagló, véres kupaccá vált, a többinek sikerült elmenekülnie.
Volt abban valami mélyen szürreális, hogy haláltusáját vívva egyik kutya sem hallatott egy hangot sem. A fekete-vörös formaruhás emberek halk, súlyos léptekkel mozogva hallgattak, a szemüket nélkülöző kutyák hangtalanul, görcsösen reszkettek, csak a távoli visszhang verte vissza a lövések elhaló dübörgését, és lőpor szúrós szaga lebegett a talaj fölött.
A szolgálatosok elmentek a sebesült állatok mellett, egyetlen lépést, egyetlen lövést sem pazarolva rá, hogy végezzenek velük, továbbhaladtak arra, amerre a többi kutya elrohant. Néhány másodperc, és a fekete körvonalak eltűntek a fák között. Főnix ernyedten ücsörgött a vastag ágon. Most már sikerült annyira összeszednie magát, hogy megpróbálja megérteni, miért is fél ő annyira ezektől a szem nélküli lényektől. Semmi konkrétum nem jutott eszébe, de ismerte már annyira a Zónát, hogy ráébredjen, a fehér kutyák valami irányítófélék lehetnek.
Valójában, a Szolgálatnak köszönhetően nagyon is könnyen megúszta. Főnix egyáltalán nem vágyott harcba szállni az ismeretlen ellenséggel. Hisz, még ha sikerült is volna győznie, a csatában aligha kerülhette volna el a súlyos sebeket. Ami azt jelentené, az új relikviák munkára fogását akár egy héttel is el kellene halasztania, és még legalább egy, de talán két hétig is a Zónában maradnia.
Innen, a magasból tökéletesen látszott a tó középső része, rajta az úszó házzal. Főnix néhány percig nézte a Zónában átélt megpróbáltatásainak utolsó célpontját. Csak egy tucat relikviára volt szüksége, és néhány tanácsra az öreg stalkertől. Aztán örökre elhagyja ezt a helyet, sőt még az országot is.
Az erdőben újra lövések dördültek. Főnix először a legkisebb figyelmet sem fordította rájuk. De mikor a lövések másodpercről másodpercre egyre hangosabbak lettek, és már gránátok is robbantak, ismét teljes magasságában kinyújtózott az ágon, és szemét fájdalmasan meregetve figyelte a hegy alatti erdőt.
Bár ez mindenképp lehetetlennek tűnt, a szolgálatosok menekültek. Az első kirohant a sűrű bozótból a hegy lábánál, kissé feljebb rohant az oldalán, letérdelt, és felkészült a tüzelésre. Főnix hátulról és felülről nézett rá, de ebből a távolságból is látta, hogy a férfi erősen zihál, egyenruhája véres és szakadt.
A második követte, az első pedig azonnal elindult valahová az erdő mélyére, rövid futások sorozatával, egyértelműen fedezve bajtársát. A további két szolgálatos az első kettőtől távolabb, jobbra jelent meg, de tőlük eltérően együtt jöttek, egyikük támogatta a másikat, és időnként mindketten egyszerre tüzeltek arrafelé, amerről jöttek. Nyilvánvaló, hogy az osztag nála sokkal nagyobb erőkkel áll szemben. De ki támadhat rá a Szolgálat állig felfegyverzett fejvadászaira?
A szolgálatosok még néhány másodpercig felfelé másztak a hegyoldalon, tűz alatt tartva a láthatatlan ellenséget, aztán egy sötétbarna hullám rontott elő az aljnövényzetből, és rohant felfelé az emelkedőn. A többtucatnyi, mindenfelől közeledő állat hang nélkül próbált felrohanni a hegyre, de annak gyorsan növekedő meredeksége pillanatokon belül lelassította a támadás tempóját. Az első álkutyáknak mindenesetre sikerült elérnie a fekete-vörös alakokat, akik addigra egy elnyújtott félkörbe rendeződtek.
A szolgálatosok lassan továbbhátrálva az emelkedőn felfelé, félbeszakították a tüzelést, hagyták, hogy a támadó lények szétszóródjanak és kissé közelebb kerüljenek. Mikor az első álkutya előtt már csak alig néhány méter maradt, az osztag egyszerre nyitott tüzet, és pillanatok alatt lekaszáltak másfél tucat mutánst maguk előtt.
A görcsökben vonagló testek legurultak, de a felfelé rohamozó fenevadak a legkisebb figyelmet sem fordították rájuk. Mintha valami közös cél hajtaná őket abba az irányba. És ebben a pillanatban Főnix rádöbbent, hogy ez a cél ő maga. Az csak egyszerűen véletlen, hogy a szolgálatosok a kutyák és közé kerültek. Bármelyik más stalker valószínűleg már rég elmenekült volna a kíméletlen teremtmények ádáz támadása elől. De a Szolgálat osztagáról úgy pattant le ez az egész vehemens ostrom, mint egy falhoz vágott gyurmadarab.
Az osztag, egy nem hallható parancsnak engedelmeskedve, kilőtt egy sor gránátot a fegyvercső alá szerelt gránátvetőkből. A hegy lábánál elterülő zöld fűszőnyeget elborították a fekete kráterek. Valahonnan a távolból számtalan tompa visszhang verődött vissza, és a gránátok robbanása úgy dübörgött, mintha nem is négy szolgálatos kötné le a feldühödött mutánsokat, hanem a tó körül beásva magát egy egész hadsereg bombázná az ellenséges állásokat.
A szolgálatosok az emelkedőn felfelé minden egyes lépéssel csak erősebbek lettek. Az álkutyák továbbra is utolsó erejüket beleadva másztak utánuk, de világosan látszott, hogy a falka egy-két percen belül egyszerűen elfogy.
És Főnix ebben a pillanatban vette észre a szem nélküli fehér kutyákat. A hadtudomány szabályait betartva, fürgén másztak felfelé az emelkedőn, balról, kívül a hátráló osztag látómezején. Az ellenséget ők sem látták, mégis, úgy közeledtek a szolgálatosok felé, hogy a hátuk mögé kerülve, náluk kissé magasabban legyenek.
Főnix első reakciója az volt, hogy figyelmezteti önkéntelen védelmezőit az új veszélyre. De tétován megdermedt, rájött, hogy védelmezői ebben az esetben könnyedén hóhéraivá válhatnak. Másrészt, miután a szolgálatosok mögé kerültek, és legyűrték őket, a szem nélküli lények tovább másznak majd fölfelé, és nem kizárt, hogy a rettegéstől már halálosan kimerült Főnix saját maga fog lemászni közéjük.
Egy golyó a fejbe jelenleg sokkal csábítóbb változatnak tűnt, mint a nyakba mélyedő agyarak. Ezenkívül, arra még mindig marad esély, hogy később megszabadulhat a szolgálatosoktól. Ezért már kész volt elindulni lefelé, mikor éles puskalövés dörrent arról, amerről nemrég ideérkezett.
Az egyik fehér kutya felugrott, az oldalára zuhant, ismét felpattant, és újra összerogyott, bőségesen megöntözve világosvörös vérével a talajt. A mutáns feje helyén csontok, erek és hús véres zagyvaléka maradt. A többi kutya szétrebbent minden irányba, de a következő magányos lövés egy másik vadállat fejét tüntette el, aztán a láthatatlan lövész tempót váltott, és olyan sebességgel kezdett tüzelni, mintha csak rángatná az elsütőbillentyűt célzás nélkül, nem igazán törődve a lövés pontosságával. De minden egyes alkalommal egy újabb szem nélküli kutya vált fejetlen tetemmé. Nem kellett több mint tizenöt másodperc, és a hegy lejtőjének teljes bal oldala fehér kutyákkal lett tele.
Némi harci tapasztalattal a háta mögött Főnix csak csodálattal rázta fejét. Hirtelen rájött, hogy többé már nem hallja a gépkarabély-sorozatokat, tökéletes csend uralta a környéket. A szolgálatosok felé fordult. Fáradtan ültek a földön, az alattuk lévő lejtő tele volt álkutya-tetemekkel.
– Hát, köszönöm – mondta halkan, és elkezdett feljebb mászni a fa törzsén. – Remélem, nem sértődtök meg, hogy nem személyesen adom át nektek.
A feje felett, a Főnix figyelmét magára vonó ágvilla elég masszív volt hozzá, hogy viszonylagos biztonságban elszunyókálhasson rajta. Magasabbra mászva megpillantotta odalenn a magányos lövészt, aki egymaga elintézte a szem nélküli kutyákat. A mesterlövész lazán lépdelt egy másik Szolgálat-osztag menetoszlopában, vállán vitte puskáját, és látszott rajta, cseppet sem tart egy lehetséges meglepetésszerű támadástól. Az osztag előtt egy szürke, elformátlanodott kabátba bújt férfi menetelt vidáman.
A Szolgálat két osztaga egy helyre csak akkor gyűlik össze, ha valami nagyon fontos problémát kell megoldaniuk. Vagy likvidálni egy különösen veszélyes ellenfelet. És ami a legkellemetlenebb, Főnix ráébredt, ez most melyik eset.