LEHETETT

Semirhage egyedül ült a parányi szobában. Elvitték a székét, és nem hagytak ott neki sem lámpást,

sem gyertyát. Rohadjon meg ez az átkozott kor az átkozott korcsaival együtt! Mit nem adott volna pár fénykörtéért a falon! Az ő idejében bezzeg nem tagadták meg a fényt a foglyoktól! Persze ő maga jó néhány kísérleti alanyát teljes sötétségbe zárta, de az más volt. Fontos volt felfedeznie, miféle hatása van rájuk a fény hiányának. Ezeknek az úgynevezett aes sedaioknak, akik fogságban tartották, semmi logikus mentségük nem volt rá, hogy itt hagyják a sötétben. Csak meg akarták alázni vele!

Szorosabban maga köré fonta a karját, és nekidőlt a falnak. Nem sírt. A Kiválasztottak egyike volt!

Mit számít, hogy le kellett alacsonyítania magát? Nem törték meg!

De… azok az ostoba aes sedaiok már nem úgy néztek rá, mint előtte. Ő nem változott meg, de azok

igen. Valahogy egyetlen kurta mozdulattal az az átkozott némber a paralis-hálóval a hajában szétfoszlatta az ő hatását az összes többire is.

Hogyan? Hogyan veszíthette el ilyen könnyedén az irányítást? Megremegett, ahogy az eszébe jutott,

amint a nő a térdére fekteti, és elfenekeli. Az a tiszteletlenség! A némber hangjában nem csengett más érzelem, csak enyhe ingerültség. Úgy bánt vele, a Kiválasztottak egyikével, mintha alig érdemelne figyelmet! Ez jobban bőszítette a verésnél is.

Nem történhet meg még egyszer. Legközelebb már készen várja az ütéseket, és nem törődik velük.

Igen, az működni fog. Ugye?

Újra megremegett. Százakat, ha nem ezreket kínzott halálra a tudás és az értelem jegyében. A kínzásnak volt értelme. Az ember több szempontból is megbizonyosodhatott arról, milyen fából faragták a másikat, amikor először belevágott a szikéjével. Ezt a kis szólást gyakran alkalmazta. Általában mosolygásra bírta a gondolat.

Ezúttal nem.

Miért nem adhattak neki fájdalmat? Ujjtörések, húsig hatoló vágások, eleven parázs a

könyökhajlatban… Ezek mindegyikére megacélozta magát. Felkészült rájuk. Egy apró, mohó kis része

szinte még várta is őket.

De ez? Hogy a padlóról kell felnyalnia az ételt? Hogy kisgyermekként bánnak vele azok előtt, akik nemrég még őszinte rettegéssel néztek fel rá?

Megölöm, gondolta nem először. Kivágom az inait, egyesével, és az Egyetlen Hatalommal meggyógyítom közben, hogy ne haljon meg, hogy érezze a kín minden pillanatát! Nem, nem… valami egészen újat csinálok vele. Olyan fájdalmat fog átélni, amiről még csak nem is hallottak ebben a korban!

– Semirhage. – Halk suttogás.

A nő megdermedt, és felnézett a sötétben. A hang halk volt, akár a hideg szél, de éles és maró. Ugye csak képzelődött? Ugye ő nem lehet itt?

– Csúfos kudarcot vallottál, Semirhage – folytatta a halk hang.

Halvány fény szivárgott be az ajtó alatt, de a hang a cella belsejéből szólt. A fény mintha erősödött volna. Végül már sötétvörösen izzott, és kirajzolta az előtte álló fekete köpenyes alakot. Semirhage felnézett. A vöröses fényben hófehér arc bámult le rá, halottbőr-színű, szem nélküli arc.

Azonnal térdre vetette magát a földön, és a homlokát a kopott fapadlóra szorította. Bár az előtte álló alak úgy nézett ki, mint egy myrddraal, sokkal magasabb volt, és sokkal, sokkal fontosabb. Reszketni kezdett, ahogy felidézte a Sötétség Nagyurának hangját, és hogy mit mondott neki.

Amikor Shaidar Harannak engedelmeskedsz, nekem engedelmeskedsz! Ha vele vagy engedetlen…

– El kellett volna fognod a fiút, nem megölnöd – suttogta a jelenés sziszegve, ahogy az edény fedője alól kicsapó gőz sziszeg és éget. – Elvetted a karját és majdnem az életét. Felfedted a kilétedet, és fontos segédeink buktak el miattad! Az ellenségeink elfogtak és, lám, most megtörtek!

Semirhage hallotta, hogy mosolyog. Shaidar Haran volt az egyetlen myrddraal, akit valaha is mosolyogni látott. De igazság szerint nem hitte volna, hogy ez a lény valóban csak egy myrddraal.

Nem válaszolt a vádjaira. Az ember nem hazudott, de még csak nem is mentegetőzött ez előtt az alak előtt.

Hirtelen eltűnt előle a pajzs. Levegő után kapkodott. Visszatért a saidar! Az édes hatalom… De mielőtt magához ragadta volna, habozott. Azok az aes sedai utánzatok odakinn megéreznék, ha fókuszálna.

Hideg, hosszú karmú kéz érintette meg az állát. Majdnem olyan érzés volt, mintha hús helyett halott bőrt érintene. A lény felemelte Semirhage fejét, míg csak a szem nélküli pillantásba nem nézett.

– Kapsz még egy utolsó esélyt – suttogta a síri hang. – Ne vallj kudarcot!

A fény elfakult. A kéz visszahúzódott az arcától. Semirhage továbbra is térdelt, és próbálta leküzdeni a rettegését. Még egy utolsó esély. A Sötétség Nagyura mindig is igen… találékony büntetéseket eszelt ki.

Ő is kapott már hasonló jutalmat, és nem volt sok kedve újabbakhoz. Ezek az aes sedaiok ki sem találhattak volna olyan büntetést vagy kínzást, ami ne tűnt volna azok mellett gyermetegnek.

Talpra kényszerítette magát, és körbetapogatózott a szobában. Odaért az ajtóhoz, és lélegzet-visszafojtva megpróbálta kinyitni.

Az ajtó kitárult. Semirhage kisurrant a szobából anélkül, hogy hagyta volna, hogy megnyikorduljon.

Odakinn három holttest hevert a földön, a székekről lecsúszva. A nők, akik a pajzsát tartották. Volt ott még egy negyedik alak is; a három halott mellett térdelt a földön. Az egyik aes sedai. Egy zöldbe öltözött nő, lófarokba hátrafogott, barna hajjal, lehajtott fejjel.

– Azért élek, hogy szolgáljak, magasságos úrnőm! – suttogta. – Azt az utasítást kaptam, hogy szóljak önnek: az elmémen Kényszer van, amelyet fel kell oldania!

Semirhage felvonta a szemöldökét; nem is jött rá, hogy az itteni aes sedaiok között van egy Fekete is! A Kényszer feloldása pedig igen… kellemetlen mellékhatásokkal járhatott az alanyra nézve. Még ha gyenge vagy rejtett volt a Kényszer, akkor is súlyos kárt lehetett tenni az agyban, miközben feloldották.

És ha a Kényszer erős volt… nos, az igen érdekes látványnak bizonyult.

– Továbbá – folytatta a nő, és valami kendőbe burkolt holmit nyújtott oda neki –, ezt is át kell adnom!

Semirhage fellibbentette a kendőt, és láthatóvá vált a fénytelen, tompa fém nyakörv és a két karkötő. Az Uralmi Pánt. A Világtörés alatt készített holmi meglepően hasonlított arra az a’dam ra, amivel olyan sokat dolgozott.

Ezzel a ter’angreal lal a fókuszálni képes férfiakat lehetett irányítani. Semirhage félelmén végre áttört a mosoly.

Rand csak egyetlenegyszer járt a Fertőben, bár voltak róla halvány emlékei, hogy többször is utazott ezen a vidéken, még mielőtt a Fertő megrontotta volna a földet. Lews Therin emlékei. Nem a sajátjai.

Az őrült dühösen sziszegett és motyogott, miközben átvágtak a saldaeai bozótoson. Még Tai’daishar

is nyugtalan lett, ahogy egyre északabbra értek.

Saldaea barna ország volt, csupa bozót és sötét talaj. Közel sem olyan kopár és kíméletlen, mint az Aiel-puszta, de nem lágy és dús vidék. Sok tanyára lehetett bukkanni benne, de mindegyik szinte már erődnek tűnt, és a kisgyermekek is gyakorlott harcosokként tartották magukat. Lan egyszer azt mondta Randnek, hogy a Határvidéken a fiúból akkor lett férfi, amikor kivívta magának a jogot, hogy kardot hordjon.

– Nem tudom, eszedbe jutott-e már – kezdte a Rand balján lovagoló Ituralde –, hogy amit most itt

csinálunk, az felér egy megszállással?

Rand odabiccentett a jobbján lovagoló Bashere felé.

– Hozok a saját vérükből való csapatokat is – mondta. – A saldaeaiak a szövetségeseim!

Bashere felnevetett.

– Nem hinném, hogy ezzel a királynő is egyetértene, barátom! Már hónapok óta nem kértem ki a parancsait! Igazából akkor sem lepődnék meg, ha mostanra már vérdíjat tűzött volna ki a fejemre!

Rand előrenézett.

– Én vagyok az Újjászületett Sárkány. Nem megszállás a Sötét Úr seregei ellen hadba vonulni! –

Előttük ott magaslottak a Dhoomhegység lábát jelző dombok. Sötétlettek, mintha minden lejtőt korom borítana.

Vajon ő maga mit tenne, ha egy másik uralkodó közel ötvenezer embert dobna át a határain? Ez bizony háborús lépésnek számított, de a határvidéki seregek valahol a Fény tudja hol csináltak a Fény tudja mit, és ő nem hagyhatta, hogy védtelen maradjon ez a vidék. Úgy egy órányi lovaglásra délre Ituralde domanijai erődített tábort építettek egy folyó mellett, aminek a forrása magasan fenn, a Világ Végén fakadt. Rand maga is megszemlélte a tábort és a sereget. Aztán Bashere javasolta neki, hogy lovagoljanak ki, és nézzék meg a Fertőt. A felderítőket megdöbbentette, hogy a Fertő milyen gyorsan tör előre, és Bashere fontosnak tartotta, hogy Ituralde és a Sárkány is lássák a saját szemükkel. Rand egyetértett. A térképek nem mindig tudták visszaadni a valóságot.

A nap úgy hanyatlott a látóhatár felé, mint egy lecsukódni készülő, álomra vágyó szemhéj. Tai’daishar türelmetlenül dobbantott egyet, és megrázta a sörényét. Rand felemelte a kezét, és megállította a menetet – két tábornok, ötven katona, és ugyanennyi Hajadon, valamint hátul Narishma, hogy legyen, aki Kaput fon.

Északon, egy alacsony lejtőn pár széles levelű fűcsomó és zömök kis bokor rázkódott a szélben. A Fertőnek nem volt éles határa. Emitt egy folt az egyik levélen, amott egy betegesen sápatag szár.

Különkülön mindegyik ártatlan jel volt, de túl sok akadt belőle, túl sok. A dombtetőn nem nőtt már egyetlen teljesen folttalan, egészséges növény sem. A fertőzés mintha a szemük láttára terjedt volna tovább.

A Fertőnek volt valami olajos halálíze; a növények épp csak tengődtek, akár a halál széléig éheztetett foglyok. Ha Rand bármi effélét látott volna odahaza a mezőn a Folyóközben, felégette volna az egész termést, és meglepődött volna rajta, hogy még senkinek sem jutott eszébe, hogy elpusztítsa.

A jobbján Bashere megdörgölte hosszú, sötét bajszát.

– Emlékszem még, amikor jó néhány mérföldnyire innen kezdődött csak – jegyezte meg. – És nem is

volt az olyan régen.

– Már őrjáratok figyelik teljes hosszában – közölte Ituralde. Rezzenéstelen arccal meredt a beteg tájra. –

Minden jelentés megegyezik. Csend van odaát.

– Ez már önmagában is épp elég figyelmeztetés lenne, hogy valami nincs rendben – mondta Bashere. –

Mindig akadnak trallok őrjáratok vagy rablócsapatok, mindig kitör egy kis harc. Ha az nincs, akkor valami sokkal rettenetesebb ijesztette el őket. Férgek vagy vércsapók.

Ituralde fél kézzel a nyergére támaszkodott, és megrázta a fejét, mielőtt tovább nézte volna a Fertőt.

– Nincs nagy tapasztalatom az ilyen lények elleni harcban. Tudom, az emberek hogyan gondolkoznak,

de a trallok csapatok nem vesződnek utánpótlási vonalakkal, és arról csak legendákat hallottam, a férgek mire képesek.

– Itt hagyom veled Bashere pár emberét tanácsadónak – mondta Rand.

– Az nagy segítség lenne – felelte Ituralde –, de arra gondoltam, nem lenne jobb, ha őt magát hagynád itt? Az emberei őrjáratozhatnának a vidéken, te pedig használhatnád a csapataimat Arad Domanban.

Nem akarlak megbántani, nagyuram, de nem tartod különösnek, hogy egymás országában harcolunk?

– Nem – felelte Rand. Egyáltalán nem volt különös: keservesen okos volt. Bashere-ban megbízott, és saldaeai emberei jól szolgálták, de veszélyes lett volna a saját hazájukban hagyni őket. Bashere magának a királynőnek volt az unokatestvére, és mi volt a helyzet az embereivel? Hogyan reagálnának arra, ha a saját véreik faggatnák őket, miért álltak be Sárkány-hívőnek? Bármilyen különösnek is tűnt, Rand tudta, hogy sokkal kisebb felzúdulást okoz, ha idegeneket hoz Saldaea földjére. Az Ituraldéval kapcsolatos érvei legalább ilyen brutálisak voltak. A fickó ugyan felesküdött rá, de az érdekek és a szövetségek megváltozhattak. Idekinn, a Fertő szélén nem volt rá sok esély, hogy Ituralde és az emberei ellene fordulnának. Ellenséges terepen voltak, és csak Rand asha’man jei segítségével juthattak vissza gyorsan Arad Domanba. Ha a hazájában hagyta volna Ituraldét, a tábornok könnyen sereget gyűjthetett volna, és talán úgy dönt, még sincs szüksége az Újjászületett Sárkány védelmére.

Sokkal biztonságosabb volt ellenséges földön tartani a seregeket. Rand utált így gondolkozni, de ez jelentette az egyik fő különbséget aközött az ember között, aki volt, és aközött, aki lett. És ezek közül csak az egyik volt képes megtenni, amit meg kellett, függetlenül attól, hogy utálta-e.

– Narishma! – kiáltott hátra. – Kaput!

Nem kellett megfordulnia, hogy érezze, Narishma magához ragadja az Egyetlen Hatalmat, és szőni kezd. Az érzés végigbizsergett Randen, csábította, de ellenállt neki. Egyre nehezebb volt anélkül megragadnia az Egyetlen Hatalmat, hogy ne kelljen hánynia, és esze ágában sem volt Ituralde előtt rosszul lennie.

– Hét végére lesz veled száz asha’man – vetette oda Ituraldénak.

– Feltételezem, jó hasznukat veszed majd!

– Igen, én is úgy vélem.

– Napi jelentést akarok, akkor is, ha nem történik semmi sem – folytatta Rand. – A futárokat Kapun át küldheted. Négy nap múlva tábort bontok, és áttelepülök Bandar Ebanba!

Bashere felnyögött, Rand még nem szólt neki erről a tervről. A Sárkány a hátuk mögött tátongó hatalmas nyílás felé fordította a lovát. A Hajadonok egy része már át is kelt: szokás szerint ők mentek elsőként. Narishma oldalt állt, sötét haja a hagyományos két fonatba fogva, csengettyűkkel a végén. Ő is határvidéki volt, mielőtt asha’man lett volna. Túl sok bizonytalan hűség. Melyik lesz a fontosabb Narishmának? A hazája? Ő? Az aes sedai, akinek az őrzője lett? Rand meglehetősen biztosra vette, hogy a fickó hűséges; azon kevesek közé tartozott, akik utána mentek Dumai Kútjához. De a legveszedelmesebb ellenség mindig az volt, akiben azt hitted, megbízhatsz…

Nem bízhatunk meg egyikükben sem! – őrjöngött Lews Therin. Nem lett volna szabad hagynunk, hogy ilyen közel kerüljenek. Ellenünk fognak fordulni!

Az őrült sosem viselte el a fókuszálni képes férfiakat. Rand előrenógatta Tai’daishart, és nem is törődött Lews Therin motyogásával, bár a hangról eszébe jutott az éjszaka. Az éjszaka, amikor Moridinről álmodott, és Lews Therin nem volt ott az elméjében. A gyomra összeszorult, ha csak arra gondolt, hogy már az álmai sem biztonságosak. Kezdte azt hinni, az az egyetlen menedéke. Ott is rátörhettek a rémálmok, de azok a tulajdon rémálmai voltak.

Miért sietett Moridin a segítségére Shadar Logothban, még akkor régen, Sammael ellen? Miféle torz hálót szövögetett? És azt állította, hogy ő tört be az álmába – vagy újfent csak hazudott?

El kell pusztítanom őket, gondolta. Az összes Kitaszítottat, és ezúttal végleg! Keménynek kell lennem!

Épp csak Min nem akarta, hogy kemény legyen. És őt aztán végképp nem szerette volna megrémíteni.

Minnel nem voltak játszmák: lehet, hogy a lány néha a fejéhez vágta, hogy bolond, de nem hazudott, és ettől Rand is azzá a férfivá akart válni, akiről a lány álmodott. De meg merte volna tenni? Vajon a férfi, aki még tudott nevetni, képes lett volna megtenni azt, ami Shayol Ghulban várt rá?

Meg kell halnod, hogy élj, ez volt a válasz három kérdése egyikére. Ha sikerrel jár, az emléke, az öröksége a halála után is megmarad. Ez nem volt valami vigasztaló tudat. Nem akart meghalni. Ki akart volna? Az aielek azt állították, hogy nem keresik a halált, bár emelt fővel fogadták, ha eljött.

Átlépett a Kapun, és visszautazott a domani udvarházba. Fenyőfák gyűrűje övezte a letiport, barna mezőt és a sátrak hosszú sorát. Csak egy kemény ember lehetett képes szembenézni a saját halálával, hogy megharcoljon a Sötét Úrral, miközben a vére a sziklákra hull. Ki tudna nevetni, ha tisztában van vele, hogy ez vár rá?

Megrázta a fejét. Nem sokat segített az sem, hogy Lews Therin ott volt a fejében.

Igaza van, szólt a Rokonirtó hirtelen.

Kinek? – kérdezte Rand.

A kis csinosnak. A rövid hajú lánynak. Azt mondta, fel kell törnünk a pecséteket. Igaza van.

Rand megdermedt, megrántotta Tai’daishar kantárját, és nem is törődött a lovásszal, aki odaszaladt a lóhoz. Hogy Lews Therin is egyetért vele…

És utána mi lesz velünk? – kérdezte.

Utána meghalunk. Megígérted, hogy meghalhatunk!

Csak ha legyőztük a Sötét Urat, mondta Rand. Tudod, hogy ha ő nyer, semmi sem vár ránk! Még a halál sem!

Igen… semmi, mondta Lews Therin. Az is jó lehet. Sem fájdalom, sem megbánás. Semmi.

Rand megborzongott. Ha a Rokonirtó ilyesmin kezd gondolkozni…

Nem, mondta, nem a semmi lenne. A kezében volna a lelkünk. Sokkal, sokkal rosszabb lenne!

Az őrült zokogni kezdett.

Lews Therin! – csattant fel Rand magában. Mitévők legyünk? Hogyan pecsételted le legutóbb a Vájatot?

Nem működött, suttogta a Rokonirtó. Akkor saidin t használtunk, de hozzáértünk vele a Sötét Úrhoz. Nem lehetett másképp megoldani! Valaminek hozzá kell érnie, valaminek be kell zárnia a lyukat, de meg tudta fertőzni. A pecsét gyenge volt!

Rendben, de mit csináljunk másképp? – kérdezte tőle.

Csend. Rand csak ült egy pillanatig, aztán lecsusszant Tai’daishar nyergéből, és hagyta, hogy elvezesse az ideges lovász. A maradék Hajadonok is átjöttek a jókora Kapun, Bashere és Narishma zárták a menetet. Rand nem várta be őket, bár észrevette, hogy Deira Bashere, Davram Bashere felesége ott áll az Utazótér szélénél. A magas, parancsoló megjelenésű asszony fekete haja már őszülni kezdett a halántékánál. Alaposan végigmérte őt. Mit tenne, ha Bashere meghalna az ő szolgálatában? Tovább követné, vagy elvinné a csapatokat, vissza Saldaeába? Az asszony éppolyan erős akaratú volt, mint a férje. Talán erősebb is.

Rand odabiccentett és mosolygott neki, aztán elindult az esti táboron át az udvarház felé. Ezek szerint Lews Therin sem tudta, hogyan zárják le a Sötét Úr börtönét. Akkor mi haszna volt a hangnak? A Fény égesse meg, a kevés kis reménysége közé tartozott!

A legtöbb embernek volt annyi esze, hogy kitérjen előle, ahogy átvágott a táboron. Rand még emlékezett az időre, amikor nem kapták el ilyen sötét hangulatok, amikor még csak egyszerű

pásztorgyerek volt. De Újjászületett Sárkányként már egészen más emberré vált. Most már felelősség terhelte. Kötelesség. Más embernek kellett lennie.

Kötelesség. A kötelesség akár egy hegy. Mostanában úgy érezte, mintha több tucat különféle hegy között lenne csapdába esve, és mind csak a pusztulására törne. És ekkora nyomás alatt szinte felforrtak az érzelmei. Csoda, ha néha ki is robbantak?

Megrázta a fejét, ahogy közelebb ért az udvarházhoz. Keletre ott sötétlett a Ködhegység. A nap lassan már nyugovóra tért, és a hegyek vöröses fényben fürödtek. Mögöttük délre feküdt Emondmező és a Folyóköz. Különös, milyen közel estek. Az otthona, amit soha többé nem láthat, mert ha ellátogatna oda, csak felfigyelnének rá az ellenségei. Keményen dolgozott rajta, hogy elhitesse velük, nincsenek érzései. Néha már maga is attól tartott, hogy ez a színjáték valósággá vált.

Hegyek. Hegyek, akár a kötelesség. A magány kötelessége, ezúttal, mert valahol délre, azok mögött a túl közel fekvő hegyek mögött volt az apja is. Tam. Rettentő régen nem látta. Tam volt az apja. Ő így döntött. Sosem ismerte a vér szerinti apját, a Janduin nevű aiel törzsfőnököt, és bár nyilvánvalóan tiszteletre méltó, becsületes férfi volt, ő nem igazán akarta az apjának hívni.

Néha nagyon vágyott Tam hangjára, bölcsességére. Tudta, hogy ilyenkor kell a legkeményebbnek lennie, mert elég egy pillanatnyi gyengeség – a pillanat, amikor az apjához szalad vigaszért –, és mindent tönkretesz, amiért olyan keményen dolgozott. És alighanem Tam sorsát is megpecsételi.

A falba égett lyukon át lépett be az udvarházba, és félrehajtotta az ajtó helyett odalógatott vastag vásznat. Hátat fordított a Ködhegységnek. Egyedül volt. Egyedül kellett lennie. Ha bárki másra támaszkodott, azt kockáztatta, hogy gyengévé válik, amikor Shayol Ghulba ér. Az Utolsó Csatában már nem támaszkodhat senkire, csak saját magára.

Kötelesség. Hány hegycsúcsot kell egyetlen embernek elbírnia?

Az udvarházban még mindig füstszag terjengett. Tellaen nagyúr habozva, de kitartóan panaszkodott a tűzesetre, míg csak Rand el nem rendelte, hogy kárpótolják, bár a gonosz buboréka igazán nem az ő

hibája volt. Vagy az lett volna? A ta’veren ségnek sok különös mellékhatása volt, onnan kezdve, hogy az emberek olyasmit is kimondtak, amit másképp elhallgattak volna, odáig, hogy az ingadozókat a szövetségesévé tette. Csak úgy vonzotta a bajt, a gonosz buborékjait is beleértve. Nem ő választotta ezt a sorsot, de ő döntött úgy, hogy az udvarházban marad.

Akárhogy is, Tellaent kárpótolták. Igazán semmiség volt az összeg ahhoz képest, amit Rand a seregei fenntartására költött, és még az is eltörpült amellett, amit arra szánt, hogy élelmet hozasson Arad Domanba és a többi, éhínség sújtotta vidékre. A helytartói komolyan tartottak tőle, hogy ha így folytatja, csődbe mennek illiani, teari és cairhieni érdekeltségei. Ő nem árulta el nekik, hogy nem érdekli a dolog.

Eljuttatja a világot az Utolsó Csatáig.

És semmi más nem marad utánad? – kérdezte egy hang az elméje mélyén. Nem Lews Therin, hanem a saját hangja, az a kis gondolatocska, ami rávette arra, hogy iskolákat alapítson Cairhienben és Andorban. Tovább akarsz élni a halálod után? És minden követődre háborút, éhínséget és káoszt hagysz? Csak a pusztításban élsz tovább?

Megrázta a fejét. Nem hozhatott rendbe mindent! Csak egy ember volt! Ostobaság lett volna az Utolsó Csatánál tovább terveznie. Nem aggódhatott azon, utána mi lesz a világgal. Nem. Ha ezt tette volna, le kellett volna vennie a tekintetét a célról!

És mi az a cél? – kérdezte a hang. Az életben maradás, vagy a virágzás? Egy újabb Világtörés alapját veted meg, vagy egy újabb legendák koráét?

Nem tudta a választ. Lews Therin kissé felélénkült, összefüggéstelenül gagyarászott. Ő felkapaszkodott az emeletre vezető lépcsőn. A Fényre, de fáradt volt!

Mit is mondott az az őrült? Amikor lezárta a Sötét Úr börtönébe vezető Vájatot, saidin t használt. Ez azért lehetett, mert akkoriban annyi aes sedai ellene fordult, hogy csak a Száz Társ maradt meg mellette, a kor legerősebb férfi aes sedaiai. Nem volt velük egy nő sem. A női aes sedaiok túl kockázatosnak ítélték meg a tervet.

Különös módon úgy érezte, mintha szinte emlékezne az eseményekre – arra nem, hogy mi történt, de a haragra, a kétségbeesésre, a döntésre. Vajon hiba volt nem használni a Hatalom női felét is a férfi mellett? Talán emiatt tudott visszaütni a Sötét Úr, emiatt fertőzhette meg a saidin t és kergette Lews Therint és a százból megmaradt maréknyi férfit az őrületbe?

Ennyire egyszerű volna az egész? Hány aes sedaira lesz szüksége? Egyáltalán, szüksége lesz rájuk? Épp elég tudós asszony tudott fókuszálni… Biztos volt itt még valami!

Létezett egy gyerekjáték, a Kígyók és rókák. Állítólag csak úgy lehetett nyerni benne, ha a játékos megszegte a szabályokat. Akkor mi a helyzet a másik tervével? Megszegheti a szabályokat úgy, hogy

megöli a Sötét Urat? Fontolóra vehet ilyesmit akár ő, az Újjászületett Sárkány?

Átvágott a folyosó nyikorgós padlóján, és belökte a szobájába vezető ajtót. Min párnákkal feltámasztva ült az ágyon; hímzett, zöld nadrág volt rajta, és egy gyolcsing. A lámpafényben újabb könyvet lapozgatott át. Egy idősebb szolgálólány odabenn sürgölődött, Min vacsorájának a maradékát szedte le.

Rand ledobta a kabátját, sóhajtott egyet, és kinyújtotta a kezét.

Leült az ágyra Min mellé. A lány letette a könyvét – Átfogó értekezés a Világtörés előtti relikviákról –, és kihúzta magát. Fél kézzel megdögönyözte a férfi nyakát. A tányérok összecsendültek, ahogy a szolgálólány leszedte őket, és bocsánatkérően meghajolt, majd még gyorsabban nekilátott eltüntetni őket a kosarában.

– Túl keményen hajtod magad, birkapásztor – mondta Min.

– Nincs más választásom!

A lány belecsípett a nyakába. Rand nyögött egyet, és elfintorodott.

– De, van – suttogta a lány a fülébe. – Figyelsz te rám egyáltalán? Mire jó az, ha teljesen kimeríted magad, mielőtt elérnél az Utolsó Csatába? A Fényre, Rand, már hónapok óta nem hallottalak nevetni!

– Tényleg most lenne itt a nevetés ideje? – kérdezte a férfi. – Azt akarod, legyek boldog, miközben gyermekek halnak éhen, és emberek mészárolják le egymást? Kacagnom kellene, hogy hallom, a trallokok még mindig használják az Átjárókat? Boldognak kellene lennem, hogy a Kitaszítottak többsége még mindig szabadon garázdálkodik, és azt tervezi, hogyan öljön meg?

– Nem, nem – felelte Min. – Persze, hogy nem! De nem hagyhatjuk, hogy tönkretegyen a világ nyomora! Cadsuane szerint…

– Várj csak! – vágott a szavába Rand, és megfordult, hogy a lány szemébe nézzen.

Min az ágyon térdelt, rövid, sötét haja az álla alá göndörödött. Mintha megdöbbent volna a szerelme felcsattanó hangján.

– Mi köze van ennek az egésznek Cadsuane-hez? – kérdezte a férfi.

Min összevonta a szemöldökét.

– Semmi.

– Megmondta neked, mit mondj! – förmedt rá Rand. – Téged használ, hogy hozzám férkőzhessen!

– Ne légy ostoba! – horkant Min.

– Mit mondott rólam?

– Aggasztja, hogy ilyen kemény lettél – vonta meg a lány a vállát.

– Rand, mi a baj?

– Hozzám akar férkőzni, manipulálni próbál – folytatta Rand. – Téged használ rá. Mit mondtál neki, Min?

A lány megint megcsípte, ezúttal élesebben.

– Nem tetszik ez a hangnem, öcsi! Cadsuane a tanácsadód! Miért kellene figyelnem arra, mit mondok, ha vele beszélek?

A szolgálólány tovább csörömpölt az edényekkel. Miért nem tudott már kimenni? Ez igazán nem az a

fajta beszélgetés volt, amit idegenek előtt akart lefolytatni!

Min nem dolgozhatott össze Cadsuane-nel, ugye? Ő egyáltalán nem bízott Cadsuane-ben. Ha közel férkőzött Minhez…

Rand érezte, ahogy elfacsarodik a szíve. Csak nem gyanakodott Minre? Mindig a lány volt az, akihez egy kis őszinteségért fordulhatott, aki nem játszmázott vele. Mitévő lesz, ha őt is elveszíti? A Fény égessen meg! – gondolta. Igaza van. Túl kemény lettem. Mi lesz velem, ha már azokra is gyanakodni kezdek, akikről tudom, hogy szeretnek? Rosszabb leszek, mint az az őrült Lews Therin!

– Min – mondta, és meglágyította a hangját –, talán igazad van. Talán túl messzire mentem.

A lány megnyugodva nézett rá, elernyedtek a vonásai. Aztán megdermedt, és a szeme döbbenten elkerekedett. Valami hideg kattant Rand nyaka köré.

Ő azonnal odakapta a kezét, és megpördült. A szolgálólány ott állt mögötte, de az alakja kezdett elmosódni. Eltűnt, és egy sötét bőrű, fekete hajú nő állt a helyén diadalittas mosollyal. Semirhage.

Rand keze fémet ért. Túl hideg volt, mintha csak jeget fogott volna. A bőrébe vájt. Dühödten próbálta kirántani a kardját a sárkányokkal festett fekete hüvelyéből, de azon kapta magát, hogy képtelen megtenni. A lábát mintha ólomsúly húzta volna le. A nyakörvet kaparászta – az ujja még szabadon mozgott –, de a fém mintha egyetlen, tömör pánt lett volna.

Ebben a pillanatban megismerte a rettegést. Ennek ellenére állta Semirhage tekintetét. A nő szélesen elmosolyodott.

– Hosszú ideje vágyom már rá, hogy egyszer a nyakadra tehessem az Uralmi Pántot, Lews Therin!

Különös, hogy épp ilyen körülmények között, de…

Valami átvillant a levegőn, és Semirhage épp csak felkiáltott, mielőtt egy hajszálnyira eltéríthette volna a pengét… a Levegő egy parányi fonatával, tételezte fel Rand, bár nem láthatta a saidar ból szőtt fonatokat. Min pengéje így is megvágta Semirhage arcát, mielőtt továbbrepült volna, hogy a faajtóba álljon.

– Őrök! – kiáltott fel Min. – Hajadonok! Fegyverbe! A car’a’carn veszélyben forog!

Semirhage átkozódott és intett egyet, mire a lány elhallgatott. Rand aggódva megfordult, és megpróbálta megragadni a saidin t, de nem sikerült. Valami elzárta tőle. Mint a Levegő fonatai lelökték az ágyról, betömték a száját. Rand próbált odafutni hozzá, de megint csak nem sikerült neki. A lába egyszerűen nem engedelmeskedett.

Ebben a pillanatban kinyílt azt ajtó. Egy újabb nő sietett be. Kipislogott az ajtóból, mintha valamit ellenőrizne, aztán becsukta maga mögött. Elza! Randben felpislákolt a remény, de aztán az aprócska nő

odalépett Semirhage mellé, és felvette a másik karperecet, amivel irányítani lehetett a Rand nyakára feszülő a’dam et. Felnézett rá, a szeme vörös volt és kicsit ködös, mintha csak alaposan fejbe vágták volna valamivel. De amikor látta, hogy a férfi térdel, elmosolyodott.

– Lám, végre utolért a sorsod, Rand al’Thor! Szembenézhetsz a Sötétség Nagyurával! És veszíteni fogsz!

Elza. Elza Fekete volt, a Fény égesse meg! A férfi bőre megborzongott, érezte, ahogy a nő magához öleli a saidar t, és az úrnője mellé lép. Mind a ketten ott álltak vele szemben, egy-egy karpereccel a csuklójukon, és Semirhage módfelett magabiztosnak tűnt.

Rand felmordult, és a Kitaszított felé fordult. Nem fog csak így csapdába esni! Semirhage megérintette arcán a vérző sebet, és halkan ciccegett. Durva, barna ruhát viselt. Hogyan sikerült megszöknie a fogságból? És honnan szerezte ezt az átkozott nyakörvet? Hisz ő Cadsuane-nek adta, hogy vigyázzon rá! A nő megesküdött neki, hogy biztonságban lesz!

– Nem jönnek az őrök, Lews Therin – mondta Semirhage oda sem figyelve, és feltartotta karpereces kezét; az ékszer illett a férfi nyakán csillogó pánthoz. – Levédtem ezt a szobát a hallgatózó fülek ellen.

Hamar rájössz, hogy meg sem tudsz mozdulni, ha nem akarom. Már megpróbáltad; beláthatod, milyen

hiábavaló!

Rand kétségbeesetten igyekezett újfent kinyúlni a saidin után, de semmit sem talált. A fejében Lews Therin sírni és hörögni kezdett, és Rand úgy érezte, ő is mindjárt csatlakozik hozzá. Min! Oda kellett hozzá mennie! Elég erősnek kellett hozzá lennie!

Semirhage és Elza felé kényszerítette magát, de mintha csak valaki más lábát akarta volna mozgatni.

Bezárták a tulajdon fejébe, akárcsak Lews Therint. Kinyitotta a száját, hogy szitkozódjon, de csak rekedt nyögésre futotta.

– Igen – mondta Semirhage –, beszélni sem tudsz az engedélyem nélkül! És javasolnám, hogy ne próbálj meg még egyszer kinyúlni a saidin után! Meglehetősen kellemetlennek fogod találni a tapasztalatot! Amikor korábban kipróbáltam az Uralmi Pántot, úgy találtam, sokkal elegánsabb eszköz, mint azok a seanchan a’dam ek. Az ő a’dam juk hagy egy kis szabadságot, és főleg a rosszullétet használja gátlószerként. Az Uralmi Pánt sokkal teljesebb odaadást követel. Pontosan úgy cselekszel, ahogy én akarom. Például…

Rand felkelt az ágyról, a lába az akarata ellenére mozgott. Aztán a saját keze felcsapott, és megragadta a tulajdon torkát a pánt fölött. Megtántorodott, levegő után kapkodott. Kétségbeesetten nyúlt ki a saidin után.

Csak kínt talált. Mintha egy lángoló olajjal teli kádba nyúlt volna, aztán a saját ereibe vonta volna a fájdalmat. Felkiáltott döbbenetében és kínjában, majd a fapadlóra zuhant. Tekergőzni kezdett fájdalmában. Elsötétedett előtte a világ.

– Látod? – mondta Semirhage. – Ó, el is felejtettem, milyen pompás érzés!

A fájdalom olyan volt, mintha milliónyi hangya mart volna a bőrébe, hogy lerágjon egész a csontjáig.

Csapkodott, az izmai görcsöltek.

Megint a ládában vagyunk! – üvöltötte Lews Therin.

És hirtelen ott is voltak. Látta a fekete, zárt teret, látta, ahogy agyonnyomja. A teste sajgott a folyamatos veréstől, és kétségbeesetten próbálta nem elveszíteni a józan eszét. Lews Therin volt az egyetlen társa.

Az első esetek egyike volt, hogy Rand beszélt az őrülttel; Lews Therin aznap nem sokkal korábban kezdett el először válaszolni neki.

Ő nem volt hajlandó a saját részének tekinteni Lews Therint. Az őrült részének, annak a részének, ami elviselte a kínzást is, ha másért nem, hát mert annyi kínt kiállt. Semmi értelme nem volt még több fájdalomnak és szenvedésnek. Nem lehetett teletölteni egy már túlcsordult kelyhet.

Abbahagyta az üvöltést. A fájdalom nem múlt el, még mindig könnybe lábadt tőle a szeme, de a kiáltások elhaltak. Csend ülte meg a szobát.

Semirhage a homlokát ráncolva nézett le rá. Vér csöpögött le az arcán. Újabb fájdalomhullám söpört végig a férfin. Bárki volt is.

Csendben nézett fel a nőre.

– Mi a fenét csinálsz? – csattant fel a Kitaszított, és válaszra kényszerítette. – Beszélj!

– Többet nem tehetsz velem – zihálta a férfi.

Újabb fájdalomhullám. Meglepte a férfit, és valami mélyen belül fel is vinnyogott, de kifelé semmit sem mutatott. Nem azért, mert visszafojtotta a kiáltásokat, hanem mert semmit sem érzett. A láda, a két seb az oldalán, ami megmérgezte a vérét is, a verések, a megaláztatások, a gyász, a tulajdon öngyilkossága. Megölte magát. Erre hirtelen nagyon élesen emlékezett. Ezek után mit tehetett volna még vele Semirhage?

– Magasságos úrnőm – fordult Elza Semirhage-hoz, és a szeme még mindig elég zavarosnak tűnt valamitől –, talán most már…

– Hallgass, féreg! – köpte oda Semirhage, és letörölte az álláról a vért. Lenézett rá. – Ezek a kések már kétszer kóstolták meg a véremet! – Megrázta a fejét, aztán megfordult, és Randre mosolygott.

– Azt mondod, többet már nem tehetek veled? Elfelejted, Lews Therin, hogy kivel beszélsz. A fájdalom a specialitásom, és te félig még mindig kisgyerek vagy! Tízszer olyan erős férfiakat is megtörtem már, mint te! Állj fel!

Felállt. A fájdalom nem múlt el. A nő alighanem addig akarta ellene használni, amíg ki nem csikart belőle valamiféle reakciót.

Megfordult, engedelmeskedett a szótlan parancsnak, és ott találta Mint a padló fölött lógva. A lány testét a Levegő láthatatlan fonatai tartották. A szeme elkerekedett félelmében, a kezét hátrakötözték, a száját Levegőből szőtt pecek feszítette ki.

Semirhage felnevetett.

– Azt mondod, többet már nem tehetek veled?

Rand megragadta a saidin t – nem a saját akaratából, hanem a nőéből. A hatalom robaja belezúdult, és magával hozta azt a különös szédelgést, amit sosem tudott megmagyarázni. Négykézlábra esett, és nagyot nyögve kiadta a vacsoráját, miközben forgott és rázkódott vele a szoba.

– Ez aztán különös – hallotta Semirhage hangját. Mintha valahonnan messziről szűrődött volna oda hozzá.

Rand megrázta a fejét. Még mindig tartotta az Egyetlen Hatalmat, bár viaskodnia kellett vele, ahogy a saidin nel mindig; nehéz volt az akarata alá hajtani a hatalmas, tekergőző erőt. Mintha a szélvihart akarta volna láncra verni: akkor is nehezére esett, amikor még erős volt, és egészséges. Most szinte lehetetlennek tűnt.

Használd! – suttogta oda neki Lews Therin. Öld meg, amíg még lehet!

Nem ölök meg egy nőt sem, gondolta Rand makacsul, valahonnan egy elrejtett emlékszálból. Ezt a határt nem lépem át…

Lews Therin felordított, és megpróbálta elragadni a saidin t tőle, de nem járt sikerrel. Rand azon kapta magát, hogy éppúgy nem tudna fókuszálni sem, ahogy lépni sem tudott Semirhage engedélye nélkül.

Kiegyenesedett a nő parancsára. A szoba kezdett megállapodni, a hányingere múlóban volt. Aztán fonatokat kezdett szőni, bonyolult Szellem és Tűz fonatokat.

– Igen – mormolta a Kitaszított szinte csak magának. – Most pedig, ha jól emlékszem… néha olyan különös, ahogy a férfiak használják!

Rand befejezte a fonatokat, és Min felé lökte őket.

– Nem! – kiáltott fel közben. – Ezt nem!

– Ó, most már te is belátod – mondta Semirhage –, hogy egyáltalán nem volt nehéz megtörni téged?

A fonatok megérintették Mint, aki kínjában rángatózni kezdett. A férfi tovább fókuszált, és a szemébe könnyek gyűltek, ahogy a bonyolult fonatokat átküldte a lány testén. Mindegyik csak fájdalmat okozott, nagyobb kárt nem tettek, de ebben nagyon jók voltak. Semirhage alighanem eloldhatta Min szájpeckét, mert a lány sírni és sikítani kezdett.

– Kérlek, Rand! – könyörgött. – Kérlek!

A férfi dühében ordított, próbálta abbahagyni, de nem ment. Érezte Min fájdalmát a kötésen át, érezte, miközben okozta.

– Hagyd abba! – bömbölte.

– Könyörögj! – mondta Semirhage.

– Kérlek! – sírta a férfi. – Könyörgök, kérlek!

Hirtelen abbamaradt minden, és a kínzó szálak szétfoszlottak. Min a levegőben függött, nyöszörgött, és a szeme homályos volt a fájdalom sokkjától. Rand megfordult, és szembenézett Semirhage-gal és mellette Elza kisebb alakjával. A Fekete nővér láthatóan halálra volt rémülve, mintha olyasmibe keveredett volna, amire nem volt felkészülve.

– Most már látod, hogy mindig is az volt a sorsod, hogy a Sötétség Nagyurát szolgáld – mondta a Kitaszított. – Kimegyünk ebből a szobából, és elbánunk azokkal az úgynevezett aes sedaiokkal, akik fogva tartottak! Aztán Shayol Ghulba utazunk, és átadlak a Nagyúrnak, hogy végezhessünk ezzel az egésszel.

Rand meghajtotta a fejét. Kellett lennie valamiféle kiútnak! Szinte látta, ahogy a nő felhasználja, és utat tép magának a saját emberei között. Látta, ahogy az emberek félnek visszatámadni, nehogy kárt tegyenek benne. Látta a vért, a halált, a pusztítást, amit maga mögött hagy. A gondolat megdermesztette.

Jéggé fagyasztotta.

Ők győztek.

Semirhage az ajtóra nézett, aztán visszafordult hozzá, és elmosolyodott.

– De tartok tőle, előbb még végeznünk kell a lánnyal! Lássunk is neki!

Rand megfordult, és Min felé indult.

– Nem! – kiáltotta. – Megígérted, hogy ha könyörgök…

– Semmit sem ígértem – nevetett fel a Kitaszított. – Nagyon szépen könyörögtél, Lews Therin, ám végül úgy döntöttem, nem hallgatom meg a kérésedet. De a saidin t elengedheted. Ennek valamivel személyesebbnek kell lennie!

A saidin a semmibe villant, és Rand szomorkásan fogadta a hatalom távozását. A világ sokkal színtelenebbnek tűnt körülötte. Megállt Min előtt, és a lány könyörgő szemébe nézett. Aztán a torkára fonta a kezét, megragadta, és elkezdte szorítani.

– Nem – suttogta megrettenve, ahogy a keze az akarata ellenére elakasztotta a lány torkában a levegőt.

Min megbillent, és Rand akaratán kívül a földre kényszerítette. Könnyedén elbánt a kapálódzó lánnyal.

Fölé hajolt, egyre mélyebben a torkába fúrta az ujjait, markolta, fojtogatta. A lány visszanézett rá.

Kezdett kidülledni a szeme.

Ez nem történhet meg!

Semirhage felnevetett.

Ilyena! – ordított fel Lews Therin. Ó, a Fényre! Megöltem!

Rand egyre erősebben szorította Min nyakát. Lehajolt, hogy jobban ráfoghasson, az ujja a lágy bőrbe mélyedt, benyomta a torkát. Mintha a saját szívét ragadta volna meg. A világ elsötétedett, csak Mint látta. Érezte, ahogy a lány vére az ujja alatt lüktet.

Az a csodaszép, sötét szempár csak nézte, és még akkor is szerette, amikor megölte.

Ez nem történhet meg!

Megöltem!

Megőrültem!

Ilyena!

Kellett, hogy legyen kiút! Kellett! Rand le akarta hunyni a szemét, de nem tudta. Nem hagyta – nem Semirhage, hanem Min. Fogva tartotta a pillantásával az övét, könnyek patakzottak az arcán, sötét, göndör fürtjei kócosan kuszálódtak össze. Olyan szép volt.

Rand a saidin után kapkodott, de nem tudta magába rántani. Minden idegszálával próbálta ellazítani az ujjait, de tovább szorította a lány nyakát. Érezte Min rettegését, a fájdalmát. A lány arca ellilult, a szeme megrebbent.

Rand ordított. EZ NEM TÖRTÉNHET MEG! NEM TESZEM MEG MÉG EGYSZER!

Hirtelen valami elpattant benne. Jéghideg lett; aztán a hidegség is eltűnt, és többé semmit sem érzett.

Sem érzelmeket, sem haragot.

Aztán érzékelt valami különös erőt. Mintha egy víztározót talált volna, ami épp csak a látómezején kívül fortyogott. Kinyúlt érte az elméjével.

Ködös arc villant át a szemei előtt, de nem tudta kivenni az elmosódott vonásokat. Majd egy pillantás alatt el is tűnt.

És őt eltöltötte az idegen erő. Nem saidin, nem saidar, hanem valami más. Valami, amit még sosem érzett.

Ó, a Fényre! – kiáltott fel hirtelen Lews Therin. Ez lehetetlen! Nem használhatjuk! Engedd el! Magát a halált tartod, a halált és az árulást! Ez Ő!

Rand lehunyta a szemét Min fölött térdelve, és fókuszálta az idegen, ismeretlen hatalmat. Élet és erő

viharzott át rajta, olyan hatalmas áradat, akár a saidin, csak tízszerte édesebb és százszorta vadabb.

Élettel töltötte el, és ráébresztette, hogy még sosem élt. Olyan erőt adott neki, amiről még csak nem is álmodott. Vetekedett még azzal a hatalommal is, amit a Choedan Kalt használva érzett.

Felordított gyönyörében és dühében, majd hatalmas Tűz és Levegő lándzsákat szőtt. A nyakára tapadó pántba verte a lándzsákat, és a szobában lángok és olvadt fémdarabok freccsentek szét. Rand minden egyes cseppet látott. Érezte, ahogy egyik fémszilánk a másik után rugaszkodik el a nyakáról, ahogy meghajlítja a levegőt forróságával, füstcsíkot húz maga után, majd a földre hull. Kinyitotta a szemét, és elengedte Mint. A lány felsírt és levegő után kapkodott.

Ő felállt és megfordult. Az ereiben fehéren izzó magma lüktetett, épp, mint amikor Semirhage kínozta, csak valahogy mégis az ellenkező módon. Bármilyen fájdalmat is okozott, maga volt a tiszta gyönyör.

A Kitaszított döbbenten állt.

– De… ez… lehetetlen… – motyogta. – Semmit sem éreztem. Nem szabad… – Felnézett, és

elkerekedett szemmel bámult Randre.

– Az Igazi Hatalom. Miért árultál el, Sötétség Nagyura? Miért?

A férfi felemelte a kezét, és az idegen, érthetetlen hatalommal eltöltve egyetlen fonatot szőtt. Fehér fénycsík csapott ki az ujjai közül, tisztítótűz robbant elő, és egyenesen Semirhage mellkasába vágódott.

A nő felvillant és eltűnt, csak halovány utókép maradt meg Rand retináján. A karperec a földre hullott.

Elza az ajtó felé rohant. Újabb fehér fénysugárban tűnt el, egy pillanatra az egész alakja fénnyé változott. Az ő karperece is a földre esett, ahogy a nő tökéletesen kiégett a Mintából.

Mit tettél? – kérdezte Lews Therin. Ó, a Fényre! Jobb lett volna, ha újra gyilkolunk, jobb, mint hogy…

ó, a Fényre! Megpecsételődött a sorsunk.

Rand egy pillanatig még ízlelgette az ismeretlen hatalmat, aztán sajnálkozva elengedte. Tovább tartotta volna, de túlságosan is kimerült volt hozzá. Amikor eltűnt, mintha elzsibbadt volna körülötte minden.

Vagy… nem is. Ennek a zsibbadtságnak semmi köze nem volt az előbb még benne zubogó hatalomhoz.

Megfordult, és lenézett Minre, aki halkan köhécselve dörzsölgette a nyakát. Felnézett rá, és mintha félelem csillant volna a szemében. Rand nem hitte volna, hogy valaha még egyszer úgy néz fel rá, mint régen.

Tévedett: valóban akadt még valami, amit Semirhage megtehetett vele. Érezte, milyen megölni valakit, akit a szíve mélyéből szeret. Egykor, amikor Lews Therinként tette ugyanezt, őrült volt, és nem tudott uralkodni magán. Szinte nem is emlékezett rá, hogyan ölte meg Ilyenát. Mintha csak az álom ködében tette volna. Csak akkor ébredt rá, mit is tett, amikor Ishamael felébresztette.

De most, most már pontosan tudta, milyen érzés volt végignézni, ahogy megöl mindenkit, akit szeret.

– Vége – suttogta.

– Minek? – kérdezte Min, és újra felköhögött.

– Ez volt az utolsó, amit még tenni lehetett velem – mondta a férfi, és megdöbbentette, milyen nyugodt.

– Most már mindent elvettek tőlem.

– Miket beszélsz, Rand? – nézett fel rá a lány. Megint megdörzsölte a nyakát. Kezdtek kirajzolódni rajta az ujjnyomok.

Rand megrázta a fejét, ahogy – végre – hangok hallatszottak a folyosóról. Talán egy asha’man megérezte, hogy fókuszál, amikor kínozni kezdte Mint…

– Döntöttem – mondta, és az ajtó felé fordult. – Azt kérted tőlem, legyek rugalmas. Azt kérted, nevessek! De ezt már többé nem adhatom meg. Sajnálom.

Egykor, még hetekkel korábban eldöntötte, hogy még erősebbnek kell lennie – eddig csak vasból volt, de most acélból lesz. Úgy tűnt, még az acél is túl gyengének bizonyult. Még keményebbnek kell lennie.

Most már értette. Ahol eddig acél volt, ott most valami más lett. Mostantól cuendillar volt. Belépett az űrbe, épp, ahogy annak idején Tam tanította. De ebben az űrben nem volt érzelem. Egy szikrányi sem.

Nem törhették meg. Nem hajlíthatták meg.

Vége volt.

Huszonharmadik

fejezet