KELL

Rand egy folyosón ébredt fel. Felült, és hallgatta a távolban csobogó víz hangját. Az udvarház előtt folyó patak lenne az? Nem… valami nem volt rendben. Kőpadlón hevert, kőfalak emelkedtek köré a fa

helyett. Sem gyertya, sem lámpa nem lógott a falakon, de mégis egyenletes ragyogás töltötte be a levegőt.

Felállt és lesimította vörös kabátját. Meglepő módon nem ijedt meg. Felismerte valahonnan ezt a helyet, valahonnan az emlékei mélyéről. Hogyan kerülhetett ide? A közelmúlt ködös volt, minduntalan kisiklott a fejéből, mint az elfakuló pára…

Nem, nem, gondolta határozottan. Az emlékei engedelmeskedtek, és visszaugrottak a helyére, olyan elszántan akarta. A domani udvarházban volt, Rhuarctól várt jelentést a Kereskedőtanács első tagjainak elfogása kapcsán. Min a Minden kastély című életrajzot olvasgatta abban a mélyzöld karosszékben, ami a szobájukban állt.

Ő kimerültnek érezte magát, mint mostanában gyakran. Elment, hogy lefeküdjön. Ezek szerint aludt.

Vajon az Álmok Világában járt? Néhányszor már átlátogatott ide, de nagyon keveset tudott róla.

Egwene és az aiel álomjárók csak óvatosan beszéltek róla.

De ez a hely kicsit másmilyennek érződött, mint az álomvilág, és halványan ismerősnek tűnt.

Végignézett a folyosón: olyan hosszú volt, hogy az árnyékokba veszett, a falat néhol ajtók szabdalták, a fa száraz és repedezett volt. Igen, gondolta, és megragadta az emlékeket. Már jártam itt, de annak igen hosszú ideje!

Véletlenszerűen kiválasztott egy ajtót – tudta, hogy nem számít, melyik mellett dönt –, és belökte.

Szerény szoba nyílt mögötte. Az egyik oldalán szürke kő boltívek sorakoztak, aprócska udvar nyílt mögöttük, és lángoló, vörös felhők. A felhők úgy nőttek, úgy pattogtak ki egymásból, mint buborékok a forrásban lévő vízből. Egy közelgő vihar fellegei voltak, bármilyen természetellenesnek tűntek is.

Rand alaposabban megnézte őket, és látta, hogy minden egyes felhő egy elkínzott emberi arc, hangtalan sikolyra tátott szájjal. A felhő megdagadt, egyre nyúlt, az arc állkapcsa lassan kiakadt, az arca remegett, a szeme kidülledt. Aztán az egész kettéhasadt, és újabb arcok türemkedtek ki a felszínéből, sikoltva, fortyogva. Egyszerre volt lenyűgöző és rettenetes.

Az udvar mögött nem látszott föld. Csak ez a rettenetes ég. Nem akart a szoba bal oldala felé nézni.

Egy kandalló volt arra. A padló köve, a kandalló, az oszlopok mind torzak voltak, mintha megolvadtak volna valami hatalmas hőségben. A látómezeje szélén mintha egyformában csúszkáltak, változtak volna. A szoba szögei és arányai rosszak voltak. Éppúgy, mint amikor legutóbb itt járt, hosszú-hosszú ideje.

Valami viszont most mégis más volt. Valami a színekkel. A kövek egy része fekete volt, mintha megégették volna őket, és repedések futottak végig rajtuk. Távoli, vörös fény derengett odabentről, mintha olvadt láva sütött volna fel. És egykor állt itt egy asztal is, nem? Szépen kifényesített, drága fából – szabályos vonalai megnyugtató ellentétben a kő torz kiszögelléseivel? Az asztalnak már nyoma sem volt, de két magas támlájú szék állt a kandalló előtt a tűz felé fordítva. Bárki ült is bennük, nem lehetett látni. Rand rákényszerítette magát, hogy előrelépjen. A csizmája kopogott a lángoló köveken.

Nem érezte forrónak sem a padlót, sem a kandallóban égő lángokat. Elakadt a lélegzete és a torkában dobogott a szíve, ahogy közelebb ért a székekhez. Félt tőle, mit talál bennük.

Megkerülte őket. A bal oldali széken egy férfi ült. Magas volt, fiatal, szögletes állal és ősöreg, kék szemmel, amit szinte már lilára festett a lángok visszfénye. A másik szék üres volt. Rand odaballagott, és beleroskadt. Megnyugtatta a szívverését, és a táncoló lángokat nézte. Látomásokban találkozott már ezzel a férfival; olyasféle látomásokban, mint amilyeneket Mat vagy Perrin gondolata idézett elő.

A színek nem örvénylettek fel, amikor a barátaira gondolt. Ez különös volt, de valahogy nem érte váratlanul. A másik karosszékben ülő férfit mutató látomások nem voltak teljesen olyanok, mint Mat vagy Perrin látomásai. Sokkal zsigeribbek voltak, valahogy sokkal igazabbak. A látomások során Rand néha szinte már úgy érezte, ha kinyújtaná a kezét, megérinthetné a férfit. Félt tőle, hogy akkor mi történne.

Egyetlenegyszer találkoztak csak Shadar Logothban. Az idegen megmentette az ő életét, és Rand sokat gondolkozott rajta, ki lehetett. De most, itt, ezen a helyen végre tudta.

– Halott vagy – suttogta. – Megöltelek!

A férfi nem nézett fel a lángokról, csak nevetett egyet. Érdes, torokhangú nevetés volt, nem sok öröm csengett benne. Rand egykor csak Ba’alzamonként ismerte ezt a férfit, a Sötét Úr nevén, és amikor végzett vele, azt hitte, örökre legyőzte az Árnyékot.

– Láttam, ahogy meghalsz – folytatta. – Szíven szúrtalak a Callandor ral. Isha…

– Nem az a nevem – szakította félbe a férfi, de még mindig a lángokat nézte. – Most Moridin a nevem!

– A név nem számít! – csattant fel Rand dühösen. – Halott vagy, és ez csak egy álom!

– Csak egy álom – kuncogta Moridin. – Igen.

A fickó fekete nadrágot és kabátot viselt, a sötét összhatást csak az ujjakon vöröslő hímzés enyhítette.

Moridin végre felnézett rá. A lángok vörös és narancs fényt vetettek szögletes vonásaira, rezzenéstelen szemére.

– Miért vinnyogod mindig ugyanazt? „Csak egy álom.” Még mindig nem tudod, hogy az álmok egy része igazabb, mint az ébrenlét világa?

– Halott vagy – ismételte Rand makacsul.

– Te is. Láttam, ahogy meghaltál, tudod. Dühödben pusztítottál, egy egész hegyet emeltél magad fölé sírhalomnak! Micsoda gőg!

Lews Therin valóban ezt tette: amikor rájött, hogy mindent elpusztított, amit csak szeretett, addig szívta magába az Egyetlen Hatalmat, míg csak az el nem pusztította, és fel nem gyűrte közben a Sárkánybércet. Ha valaki ezt említette, Rand fejében mindig gyászos zokogás és düh forrongott.

De ezúttal csend volt.

Moridin visszafordult, és a forróságot nem árasztó lángokat nézte. Az egyik oldalon, a kandalló kövén Rand hirtelen mozgást látott. Az árnyékok kissé megremegtek, épp csak láthatóvá váltak a kő

repedésein át. Vörösen izzó hőség sütött mögülük, mint az olvadt szikla, és az árnyékok kétségbeesetten tekergőztek. Rand épp csak hallotta a kaparászásukat. Patkányok, döbbent rá. Patkányok voltak a kő

mögött, felemésztette őket a túloldalon megrekedt iszonyatos hőség. A körmük kapargált, próbálta kivájni az apró repedéseket, próbáltak menekülni, hogy ne kelljen elégniük.

A számtalan kicsiny mancs némelyike szinte emberi volt. Ez csak egy álom, mondta magának Rand határozottan. Csak egy álom! De tudta, hogy Moridin igazat beszélt. Az ellensége még mindig élt. A Fényre! A többiek közül még hányan térhettek vissza? Dühében rámarkolt a szék karfájára. Talán rettegnie kellett volna, de már réges-rég nem volt hajlandó megfutamodni ez elől a lény meg a gazdája elől. Nem maradt már benne hely félelemnek. Igazság szerint Moridinnek kellett volna megijednie, hiszen a legutóbbi találkozásukkor Rand megölte.

– Hogyan? – kérdezte tőle.

– Egykor régen azt ígértem neked, hogy a Nagyúr visszaadhatja az elveszett szerelmedet. Csak nem hitted, hogy azokat nem tudja épp ilyen könnyedén újraéleszteni, akik őt szolgálják?

A Sötét Úr másik neve a Sírok Ura volt. Igen, Moridin megint igazat mondott, bármennyire is szerette volna Rand tagadni. Miért is lepődött meg, hogy az ellenfelei visszatérnek, ha a Sötét Úr új életet adhat a holtaknak?

– Mind újjászületünk – folytatta Moridin –, időnként újra visszaszövődünk a Mintába. A halál nem akadályozza meg a mesteremet, csak azokon nem segíthet, akik az öröktűz áldozatául estek. Őket nem érheti el. Kész csoda, hogy egyáltalán emlékezünk rájuk!

Ezek szerint a többiek közül legalább páran tényleg meghaltak. Az öröktűz volt a megoldás kulcsa. De hogyan juthatott be Moridin az álmába? Rand minden este megszőtte a védőköröket. Moridinre pillantott, és valami furcsát vett észre a férfi szemében. Kis fekete pöttyök lebegtek a fehérjében, ide-oda ingáztak, mintha csak unott kis szellő játszadozna velük.

– Tudod, a Nagyúr visszaadhatja a józan eszed – szólt Moridin.

– Amikor a legutóbb visszaadta a józan eszem, az nem volt valami megnyugtató – felelte Rand, és maga is meglepődött a tulajdon szavain. Az Lews Therin emléke volt, nem a sajátja. De Lews Therin most nem volt a fejében. Meglepő módon valahogy sokkal szilárdabbnak érezte magát itt, ahol minden más

olyan változékony volt. Sokkal jobban összeillettek az énje részei. Persze most sem volt tökéletes, de jobb volt, mint az utóbbi időben bármikor.

Moridin halkan felhorkant, de nem szólt egy szót sem. Rand visszafordult a lángokhoz, nézte, hogyan tekergőznek. Alakokat rajzoltak ki, mint a felhők, de itt most fejetlen testeket látott, kínban meggörbült hátak rángtak egy-egy pillanatra a tűzben, megremegtek, mielőtt a semmibe lobbantak volna.

Moridin az ujjával dobolt a karfán.

– Miért jöttél ide?

Miért jöttem ide? – gondolta Rand döbbenten. Hát nem ő rángatott ide?

– Olyan fáradt vagyok – folytatta Moridin, és lehunyta a szemét. – Vajon te vagy ilyen kimerült, vagy én? Meg tudnám fojtani Semirhage-ot azért, amit tett!

Rand összevonta a szemöldökét. Moridin megőrült volna? Ishamael kétségkívül őrültnek tűnt a vége felé…

– Még nincs itt az ideje, hogy megküzdjünk – mondta Moridin, és intett Rand felé. – Menj! Hagyj békén! Nem tudom, mi történne az egyikünkkel, ha megölné a másikat! A Sötétség Nagyura így is épp

elég hamar megkap téged! Már biztos a győzelme!

– Máskor is kudarcot vallott már, és most is azt fog – felelte Rand. – Legyőzöm!

Moridin ismét felnevetett, de most sem hangzott vidámabbnak, mint az előbb.

– Talán legyőzöd – ismerte el. – De szerinted számít az bármit is? Gondolj csak bele! A Kerék forog, időről időre. A korok újra és újra eljönnek, az emberek küzdenek a Nagyúr ellen. De egy szép napon győzni fog, és amikor győz, a Kerék megáll. Ezért is biztos a győzelme. Szerintem ebben a korban jön el az ideje, de ha nem, hát eljön majd máskor. Amikor te nyersz, csak újabb csatát hozol. Ha ő nyer, mindennek vége lesz. Nem érted, hogy semmi remény nincs a számodra?

– Ezért álltál át az oldalára? – kérdezte Rand. – Mindig tele volt a fejed gondolatokkal, Elan. Végül a logikád lett a veszted, ugye?

– Nem vezet út a győzelemhez – mondta Moridin. – Egyetlenegy út létezik: a Nagyúr szolgálatába állni, és uralkodni egy rövid ideig, mielőtt mindennek vége lesz. A többiek ostobák. Ők nagy jutalmakat remélnek az öröklétben, de nem lesz öröklét. Csak a most és a végnapok.

Ismét felnevetett, de ezúttal örömtelien. Igazi boldogság csengett a hangjában.

Rand felállt. Moridin gyanakodva méregette, de nem kelt fel.

– De van út a győzelemhez, Moridin – mondta neki Rand. – Végezni akarok vele. Megölni a Sötét Urat.

Tenni róla, hogy a Kerék az ő folyamatos mocska nélkül gördüljön tovább!

Moridin nem is reagált a szavaira. Még mindig a lángokat nézte.

– Össze vagyunk kötve – szólt végül. – Gyanítom, azért jöttél ide, bár magam sem értem a kötelékünket. Kétlem, hogy egyáltalán fel tudod fogni, milyen elképesztő ostobaságot mondtál az előbb!

Randet egy pillanatra elöntötte a harag, de elfojtotta. Nem hagyhatta, hogy provokálják.

– Majd meglátjuk.

Kinyúlt az Egyetlen Hatalom után. Távoli volt, messzi. Megragadta, és érezte, ahogy elrántják, mintha csak a saidin szálán húzták volna. A szoba eltűnt, akárcsak az Egyetlen Hatalom, és ő mély feketeségbe zuhant.

Rand végre nem dobálta magát álmában, és Min visszafojtotta a lélegzetét. Remélte, hogy nem kezdi újra. Maga alá húzott lábbal ült egy takaróba csavarva, és a szoba sarkában álló székben olvasott.

Az alacsony asztalkán egy lámpa lángja villódzott és rebegett mellette, megvilágította a magasra tornyosuló, dohos könyvoszlopot. Shale eleste. Jelek és jegyzetek, Régi emlékművek. Többnyire történelmi munkák.

A férfi halkan sóhajtott egyet, de nem mozdult. Min kifújta a levegőt, és hátradőlt a székben. Az ujjával megjelölte, hol tart Pelateos Elmélkedései ben. Éjszakára betették az ablaktáblákat, de így is hallotta, hogyan nyögnek a fenyőfák a kinti szélben. A szobát még mindig megülte a különös tűz után maradt füstszag. Aviendha gyors észjárása apró kellemetlenséggé változtatott egy lehetséges katasztrófát. Nem mintha megjutalmazták volna érte. A tudós asszonyok továbbra is olyan keményen dolgoztatták, mint kereskedő az utolsó szamarát.

Minnek nem sikerült elég közel jutnia hozzá, hogy beszélgessenek, bár egy ideje már mind a ketten

a táborban tartózkodtak. Nem tudta, mit gondoljon a másik nőről. Kicsit kényelmesebb lett a viszonyuk, mióta akkor este megosztották egymással az oosquai t. De egy nap alatt nem lettek barátok, és Min határozottan kényelmetlenül érezte magát, ha arra gondolt, osztozniuk kell Randen.

Ismét a férfira nézett. Az hanyatt feküdt, lehunyta a szemét, és most már egyenletesen lélegzett. A bal karja a takarón hevert, világosan látszott a csonk. A lány nem is tudta, hogy képes aludni az oldalában lüktető sebektől. Amint az eszébe jutottak, maga is érezte a fájdalmat – benne volt a Rand érzelmeit tartalmazó kis gombócban valahol az agyának a mélyén. Már megtanulta, hogy tegyen úgy, mintha nem érezné a fájdalmat. Rand kedvéért. A férfi sokkal, sokkal erősebben érezhette. El sem tudta képzelni, hogyan viselheti el.

Ő nem volt aes sedai – a Fénynek hála! –, de valahogy sikerült megkötnie a férfit. Döbbenetes volt: meg tudta mondani, hol van, meg tudta mondani, ha valami baja volt. Általában sikerült megakadályoznia, hogy a férfi érzései elragadják, kivéve, ha nagyon szenvedélyesek voltak. De melyik nő nem akarta volna, hogy ilyenkor elragadják? Különösen… felszabadító érzés volt így a kötéssel, hogy egyszerre érezhette a saját vágyát és azt a robajló tűzvihart, amit Rand felé irányuló vágya jelentett.

A gondolattól elvörösödött, és kinyitotta az Elmélkedéseket, hogy elterelje a figyelmét. Randnek aludnia kellett. Neki pedig hagynia, hogy aludhasson. Ráadásul olvasnia is kellett volna, bár egyre inkább olyan következtetésekre jutott, amik nem tetszettek neki.

A könyvek egykor Herid Felé voltak, a kedves, idős tudósé, aki csatlakozott Rand cairhieni iskolájához. Min elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, milyen összeszedetlenül beszélt Fel, és milyen zavaros

– ám zseniális – felfedezéseket tett.

Ám Herid Fel halott volt. Meggyilkolták, egy árnyfattyú tépte darabokra. Felfedezett valamit ezekben a könyvekben; valamit, amit el akart árulni Randnek. Valamit az Utolsó Csatával, a Sötét Úr börtönén lévő pecsétekkel kapcsolatban. Épp azelőtt ölték meg, hogy továbbadhatta volna ezt az információt. Talán csak véletlen egybeesés volt; talán a könyveknek semmi közük nem volt a halálához.

De talán igen. És ő tudni akarta a választ. Rand kedvéért. Herid kedvéért.

Letette az Elmélkedéseket, és felvette a Gondolatok a romok közt című, több mint ezeréves kötetet.

Egy kis papírlappal jelölte, hol tart, ugyanazzal a mostanra már elnyűtt kis levélkével, amit Herid küldött Randnek nem sokkal a halála előtt. Min újra csak az ujjai között forgatta.

„Hit és rend erőt ad. El kell takarítanod a törmelékeket, mielőtt építhetsz. Magyarázat, ha legközelebb találkozunk. Ne hozd a lányt! Túl csinos.”

Min úgy vélte, eleget olvasott már a könyveiből ahhoz, hogy követni tudja a gondolatmenetét. Rand

tudni akarta, hogyan zárhatja le a Sötét Úr börtönét. Vajon Fel valóban arra a felfedezésre jutott volna, amire ő gondolt?

Megrázta a fejét. Mit csinál? Tényleg azt hiszi, megfejthet egy tudományos rejtélyt? De ki más tette volna?

A Barna ajah egyik tagja nyilván alkalmasabb lett volna erre a feladatra, de meg lehetett bennük bízni?

Még akik felesküdtek Randre, azok is bármikor úgy dönthettek, hogy azzal szolgálják a legjobban az érdekeit, ha titkolóznak előtte. Randnek magának túl sok dolga volt, és mostanában amúgy sem lett volna türelme a könyvekhez. Úgyhogy csak ő maradt. Lassan kezdte is összerakni, mit kell majd tennie a férfinak, de sok mindent – rengeteg sok mindent – nem tudott még. Úgy érezte, egyre közelebb jut a megoldáshoz, de aggasztotta, hogy el kell árulnia Randnek, mit gyanít. Vajon hogyan reagál majd rá?

Nagyot sóhajtott, és tovább tanulmányozta a könyvet. Sosem hitte volna, hogy egyszer épp ő bolondul meg egy férfiért. De mégis itt ült, követte, bármerre ment, és a férfi érdekeit a sajátjai elé helyezte. Ez persze még nem jelentette azt, hogy a kis kedvence lett volna, bármit is mondtak a táborban egyesek.

Azért követte Randet, mert szerette, és mert érezte – a szó szoros értelmében –, hogy a férfi viszonozza az érzelmeit. Bár Rand egyre keményebb és durvább lett, bár egyre több düh volt a sivár életében, Mint szerette. Cserébe ő mindent megtett, hogy segítsen rajta.

Ha segíthetett ennek az egy adott rejtvénynek a megfejtésében, ha segített kitalálni, hogyan zárhatják le a Sötét Úr börtönét, akkor nemcsak Randet támogatja, de az egész világot. Mit számított, hogy a táborbeli katonák nem ismerték fel az értékét? Talán jobb is, ha nélkülözhetőnek tartják. Ha egy orgyilkos Rand életére tör, talán azt hiszi, vele nem is kell számolnia. De hamar rájön majd, miféle kések lapulnak a kabátja ujjában! Nem bánt olyan jól velük, mint Thom Merrilin, de ahhoz bőven elég ügyes volt, hogy végezzen egy emberrel.

Rand megfordult álmában, de ismét nyugodtan hevert. Min szerette. Nem akarta szeretni, de a szíve –

vagy a Minta, vagy a Teremtő, vagy aki igazgatta a világban ezeket a dolgokat – döntött helyette. És ő

most már akkor sem változtatta volna meg az érzéseit, ha tehette volna. Ha veszéllyel járt, ha azzal járt, hogy állnia kellett a tábor katonáinak pillantásait, ha azzal járt, hogy… meg kellett osztania másokkal…

Rand újra megmozdult. Ezúttal nyögött egyet, és kinyitotta a szemét, aztán felült. Majd a fejéhez kapta a kezét, és valahogy mintha még kimerültebbnek tűnt volna, mint amikor lefeküdt aludni. Csupán alsóneműt viselt, a felsőteste meztelen volt. Egy hosszú pillanatig csak ült, aztán felállt, és a bezsaluzott ablakhoz lépett.

Min becsukta a könyvét.

– Mi a fenét gondolsz, mit csinálsz, birkapásztor? Alig aludtál pár órát!

A férfi kinyitotta a zsalut és az ablakot, és beengedte a sötét éjszakát. Egy kósza szélfuvallat megrebegtette Min lámpájának lángját.

– Rand? – kérdezte a lány.

Alig hallotta a férfi hangját, amikor válaszolt.

– Itt van benn a fejemben. Álmomban nem volt ott. De most megint itt van.

Min ellenállt a késztetésnek, hogy belesüppedjen a karosszékbe. A Fényre, de utált Rand őrületéről hallani! Remélte, hogy miután a férfi megtisztította a saidin t, a rontás őrületétől is megszabadul.

– Ki? – kérdezte erőltetett higgadtsággal. – Lews Therin… hangja?

A férfi megfordult, a felhős, éjszakai ég előtt kirajzolódott az arca, bár a lámpa egyenetlen fénye a vonásai nagy részét árnyékban hagyta.

– Rand – sóhajtotta Min. Letette a könyvet, és odalépett a férfi mellé az ablakba. – Beszélned kell valakivel! Nem fojthatsz el mindent!

– Erősnek kell lennem!

A lány megrántotta, és maga felé fordította.

– Ha engem is kizársz, attól erős leszel?

– Téged nem…

– De igen. Sok minden történik odabenn, a mögött az aiel szempárod mögött. Rand, azt hiszed, ha tudom, miket hallasz, nem foglak szeretni?

A férfi szóra nyitotta a száját, kereste, mit is mondjon, mint egykor régen. Amikor még csak egyszerű

pásztorgyerek volt egy nagy kalandon.

– Min, tudom, hogy erős vagy. Tudod, hogy tudom!

– Akkor hidd el, hogy elég erős vagyok ahhoz is, hogy elviseljem, ami benned van! – felelte a lány. –

Nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna! – Tovább kényszerítette magát. – A rontás nyomot hagyott rajtad. Tudom. De ha velem nem oszthatod meg a bajod, akkor kivel?

A férfi beletúrt a hajába, aztán elfordult tőle, és elkezdett fel-alá járkálni.

– A Fény égessen meg mindent, Min! Ha az ellenségeim rájönnek a gyengeségeimre, kihasználják őket!

Vaknak érzem magam! A sötétben rohanok egy ismeretlen ösvényen. Nem tudom, hogy

megpihenhetek-e útközben, vagy az egész út egyszerre csak szakadékba torkollik!

A lány a férfi karjára tette a kezét, ahogy elment előtte, és megállította.

– Meséld el!

– Azt fogod hinni, hogy megőrültem!

Min felhorkant.

– Már így is azt hiszem, hogy egy gyapjúagyú bolond vagy. Szerinted bármi is ronthat a helyzeten?

A férfi végigmérte, és a feszültség egy része leolvadt az arcáról. Leült az ágy szélére, és halkan felsóhajtott. Már ez is haladás volt.

– Semirhage-nak igaza volt – kezdte. – Hallok… dolgokat. Egy hangot. Lews Therin, a Sárkány hangját. Beszél velem, és reagál a körülöttem lévő világra. Néha megpróbálja elragadni tőlem a saidin t.

És… és néha sikerül is neki. Vad, Min. Őrült. De amire az Egyetlen Hatalommal képes, az egyszerűen lenyűgöző!

A semmibe nézett. Min megborzongott. A Fényre! Hagyta, hogy a fejében suttogó hang használja az Egyetlen Hatalmat? Ez vajon mit jelentett? Hogy hagyta, hogy az agya őrült része vegye át az irányítást.

Rand megrázta a fejét.

– Semirhage azt állítja, hogy ez csak őrültség, csak az elmém játszik velem, de Lews Therin sok mindent tud… sok olyan dolgot is, amit én nem tudok. A történelemről, az Egyetlen Hatalomról. Láttál arról egy látomást, hogy két ember olvad egybe. Ez azt jelenti, hogy Lews Therin és én két külön lény vagyunk. Két külön ember, Min! Létezik!

A lány odalépett az ágyhoz, és leült mellé.

– Rand, de ő te vagy. Vagy te vagy ő. Újra a Mintába szőve. Azok az emlékek, a dolgok, amikre képes vagy, csak annak a maradványai, aki egykor voltál.

– Nem – rázta meg a fejét Rand. – Min, ő őrült, én viszont nem vagyok az. Ráadásul ő kudarcot vallott.

És én nem fogok. Nem fogok, Min! Nem fogom bántani azokat, akiket szeretek, nem úgy, mint ő! És

amikor legyőzöm a Sötét Urat, nem hagyom, hogy rövid idő múlva visszatérjen, és újra rettegésben tartson minket!

Háromezer év „rövid idő múlva” lenne? Min átölelte a férfit.

– Számít az? – kérdezte. – Akár van ott egy másik ember, akár csak a saját korábbi emlékeid jönnek elő, hasznos, amit tudsz!

– Igen – mondta Rand, és megint távolinak tűnt. – De félek használni az Egyetlen Hatalmat. Ahányszor csak használom, azt kockáztatom, hogy elragadja tőlem. Nem bízom benne. Nem akarta megölni a feleségét sem, de ez mit sem változtat azon, hogy megtette. Ó, a Fényre… Ilyena…

Ezek szerint mindegyikükkel ez történt? Mindegyikük azt hitte, hogy valójában épelméjű, és hogy egy másik valaki volt az, aki a rettenetes dolgokat művelte?

– Már vége, Rand – mondta Min, és átölelte. – Akármi is ez a hang, most már nem lesz rosszabb!

Megtisztítottad a saidin t!

Rand nem válaszolt, de kissé elernyedt. Min lehunyta a szemét, és élvezte a férfi melegét, különösen, mivel nyitva hagyták az ablakot, és áradt be a hideg.

– Ishamael életben van – mondta Rand.

Min szeme felpattant.

– Micsoda? – És épp, amikor kezdte volna jól érezni magát!

– Meglátogattam az Álmok Világában – mondta Rand. – És mielőtt megkérdezed: nem. Nem csak egy

rémálom volt, és nem őrültem meg. Valós volt, és nem tudom megmagyarázni, ezt honnan tudom.

Egyszerűen csak meg kell bíznod bennem.

– Ishamael – suttogta Min. – De hát megölted!

– Igen – biccentett Rand. – Tear Kövében. Visszatért, új arcot kapott, és új nevet, de ő az. Rá kellett volna jönnünk, hogy ez lesz a vége; a Sötét Úr nem ad fel küzdelem nélkül ilyen hasznos eszközöket!

És elér a síron túlra is…

– De akkor hogyan nyerhetünk? Ha mindenki, akit megölünk, újra visszatér…

– Öröktűz – mondta Rand. – Az végleg végez velük!

– Cadsuane azt mondta…

– Nem érdekel, mit mond Cadsuane! – hördült fel a férfi. – A tanácsadóm. Tanácsot ad. Csak tanácsot.

Én vagyok az Újjászületett Sárkány, és én döntöm el, hogyan harcolunk! – Elhallgatott és mély levegőt vett. – Akárhogy is, nem számít, ha visszatérnek a Kitaszítottak, nem számít, kit vagy mit küld ellenünk a Sötét Úr. Végül úgyis elpusztítom, ha lehet. Ha nem, akkor legalább olyan mélyre elzárom, hogy el is feledkezünk majd róla!

Lenézett a lányra.

– Ehhez… szükségem lesz arra a hangra, Min. Lews Therin tud egyet s mást. Vagy… vagy én tudok dolgokat. Akárhogy is, a tudás megvan. Tulajdonképp a saját rontása fogja elpusztítani a Sötét Urat, mert csak emiatt kapcsolódhattam össze Lews Therinnel!

Min a könyveire nézett. Herid kis papírszeletkéje még mindig kiállt a Gondolatok a romok közt mélyéről.

– Rand – kezdte. – El kell pusztítanod a pecséteket a Sötét Úr börtönén.

A férfi a homlokát ráncolva nézett le rá.

– Biztos vagyok benne – folytatta a lány. – Egész idő alatt Herid könyveit bújtam, és azt hiszem, erre célzott azzal, hogy „el kell takarítanod a törmelékeket”. Ahhoz, hogy újra felépíthesd a Sötét Úr börtönét, először ki kell nyitnod. El kell takarítanod az utólagos foltozást a Vájaton.

Min azt hitte, Rand hitetlenkedni fog, de meglepő módon a férfi csak biccentett.

– Igen – sóhajtotta –, igen, ez ésszerűnek hangzik. Bár nem hiszem, hogy sokan hallani akarnák. Ha azokat a pecséteket feltöröm, senki sem tudja, mi lesz. Ha nem sikerül megállítanom…

A próféciák nem állították, hogy Rand győzni fog. Csak azt, hogy harcol. Min ismét megborzongott –

az a fényverte ablak! – de állta Rand tekintetét.

– Nyerni fogsz. Le fogod győzni!

A férfi nagyot sóhajtott.

– Hiszel egy őrültben, Min?

– Hiszek benned, te birkapásztor! – Hirtelen képek villantak fel a feje körül. Min a legtöbbször nem is törődött velük, hacsak nem voltak újak, de most végignézte őket. A sötét felemésztette fénypettyek.

Három nő egy halotti máglya előtt. Fényvillanások, sötétség, árnyék, a halál jelei, koronák, sérülések, kín és remény. Kész vihar dúlt Rand al’Thor körül, erősebb, mint bármiféle valódi ítéletidő.

– Még mindig nem tudjuk, mit kell tennem – mondta a férfi. – A pecsétek elég gyengék ahhoz, hogy

puszta kézzel eltörjem őket, de aztán mitévő legyek? Hogyan állíthatom meg? Erről mit írnak a könyveid?

– Nem is tudom – vallotta be Min. – A célzásaik, már ha egyáltalán azok, meglehetősen homályosak.

De ígérem, hogy tovább kutatok! És megtalálom neked a válaszokat!

Rand biccentett, és Min megdöbbenve érezte a kötésen felé áradó bizalmat. Ez mostanában ijesztően ritkán esett meg vele, de a férfi valahogy lágyabbnak tűnt, mint az elmúlt napokban. Még mindig mintha kőből lett volna, de talán akadt rajta pár repedés, amin át beengedte őt. Valahol el kellett kezdeni.

Átölelte a férfit, és ismét lehunyta a szemét. Valahol el kell kezdeni, de nagyon kevés idejük maradt.

Elégnek kellett lennie.

Aviendha gondosan óvta a széltől gyertyája lángját, és meggyújtotta a póznára felakasztott lámpást.

Lángra lobbant, és megvilágította körülötte a tábort. Katonák horkoltak a csendben sorakozó sátrakban.

Estére lehűlt, harapósan friss volt a levegő, az ágak csapkodtak a távolban. És ő kimerültnek érezte magát.

Ötvenszer megkerülte a tábort, meggyújtotta a lámpást, aztán eloltotta, aztán visszaszaladt a táboron át az udvarházhoz, ahol meggyújtotta a gyertyát, majd óvatosan, a lángra vigyázva visszasétált a lámpához, hogy megint meggyújtsa.

Még egy hónapnyi hasonló büntetés vár rá, és talán meg is őrül, mint egy vízföldi. A tudós asszonyok felébrednek egy reggel, és látják, hogy úszni ment, vagy egy félig üres kulacsot cipel, vagy… vagy csak a lovaglás öröméért felül egy olyan bestia hátára! Nagyot sóhajtott. Olyan kimerült volt, hogy gondolkozni is alig tudott, és elindult az aiel tábor felé, hogy aludjon egy keveset.

Valaki állt a háta mögött.

Megrezzent, és az övkéséhez kapott, de amikor felismerte Amyst, megnyugodott. Az összes tudós asszony közül csak ő, aki egykor szintén Hajadon volt, tudott mögé kerülni észrevétlenül.

A tudós asszony összefogta maga előtt a kezét, barna kendője és szoknyája enyhén csapkodott a szélben. Aviendha libabőrös lett egy különösen hideg fuvallatra. Amys ezüst haja kísértetiesen csillogott az esti fényben. Megakadt benne az éjjeli szél kavarta egyik tűlevél.

– Igazán… odaadóan végzed a büntetéseidet – mondta Amys.

Aviendha lesütötte a szemét. Csak megszégyenítette, hogy felemlegették a büntetését. Kezdett volna kifutni az időből? A tudós asszonyok végül csak feladták, hogy vele bajlódjanak?

– Kérem, tudós asszony! Csak a kötelességemet teljesítem!

– Igen, tudom – mondta Amys. Felnyúlt, végigfuttatta a kezét a haján, megtalálta a fenyőtűt és kiszedte, aztán leejtette a száraz fűbe.

– És mégsem azt teszed. Aviendha, néha annyira csak arra összpontosítunk, hogy mit tettünk, hogy nem is gondolunk rá, mit nem tettünk!

Aviendha örült, hogy a sötét elfedi szégyenteljes pirulását. A távolban egy katona meghúzta a harangot, hogy jelezze az idő múlását, és tizenegyszer csendült fel a fém lágy, melankolikus hangja. Mit mondhatna Amys megjegyzésére? Egyetlen megfelelő válasz sem jutott az eszébe.

Aviendhát egy fényvillanás mentette meg a tábor peremén túl. Halvány volt, de a sötétben így is észre lehetett venni.

– Mi történt? – kérdezte a tudós asszony. Észrevette Aviendha pillantását, és megfordult, hogy kövesse.

– Fény – felelte ő. – Az Utazótérről.

Amys összevonta a szemöldökét, aztán mind a ketten megindultak arrafelé. Nemsokára találkoztak is Damer Flinnel, Davram Bashereral, és egy saldaeaiakból és aielekből álló csapattal. Lassan ballagtak a tábor felé. Mit gondoljon az ember a Flinnhez hasonló lényekről? A saidin t megtisztították, de ez az alak – és még sokan mások – azelőtt jöttek tanulni, hogy ez megtörtént volna. Aviendha a maga részéről előbb ölelte volna a keblére a Szemégetőt magát, de ezek itt bebizonyították, hogy hasznos fegyverek.

Amys és Aviendha arrébb léptek, ahogy a kis csapat a távolban pislákoló fáklyák és a felhős ég bevilágította udvarház felé sietett. Bár a seanchanokkal való egyeztetésre küldött csapat túlnyomórészt Bashere katonáiból állt, jó néhány Hajadon is a saldaeaiakkal tartott. Amys az egyikük, egy idősebb, Corana nevű nő szemébe nézett. A Hajadon lemaradt, és bármennyire is nehéz volt ezt megítélni a sötétben, mintha aggódott volna. Vagy dühös volt.

– Mi hír? – kérdezte Amys.

– Ezek a hódítók, ezek a seanchanok – Corana szinte köpte a nevüket – beleegyeztek, hogy újra találkozzanak a car’a’carn nal.

Amys biccentett, de Corana hangosan szipákolt egyet, és rövid haját összeborzolta a hideg szél.

– Mondd! – szólt rá Amys.

– A car’a’carn elszántan kéri a békét – válaszolta Corana. – Ezek a seanchanok épp elég okot adtak már neki a vérbosszúra, ő mégis könyörög és enged nekik. Úgy érzem magam, mint egy idomított öleb, akit elzavartak, hogy nyalogassa egy vadidegen talpát!

Amys Aviendhára pillantott.

– Mi erről a véleményed, Aviendha?

– A szívem egyetért a szavaival, tudós asszony. De bár a car’a’carn egyes dolgokban ostoba, ebben épp nem az. Az eszem vele ért egyet, és ezúttal az ész szavára hallgatnék én is!

– Hogyan mondhatod ezt? – csattant fel Corana. Megnyomta a ragot, mintha csak arra akarna utalni, hogy Aviendhának, aki nemrégiben még maga is a Lándzsa Hajadonja volt, vele kellene egyetértenie.

– Mi a fontosabb, Corana? – szegte fel az állát Aviendha. – A vitád egy másik Hajadonnal, vagy a bosszú, amit a törzsed fogadott az ellenségei ellen?

– Természetes, hogy a törzsé az elsőbbség! De mit számít ez?

– A seanchanok megérdemlik, hogy harcoljunk ellenük – mutatott rá Aviendha –, és igazad van abban

is, hogy fájó, hogy mégis békére kell kérnünk őket. De elfeledted, hogy van egy sokkal nagyobb ellenségünk is. A Szemégető bosszút állna minden emberen, és a kötelességünk túlmutat a népek közti viszályokon!

Amys biccentett.

– Épp elég időnk lesz még máskor megmutatni a seanchanoknak a lándzsáink súlyát!

Corana megrázta a fejét.

– Tudós asszony, úgy beszélsz, mint egy vízföldi. Mit számítanak nekünk az ő próféciáik és meséik?

Rand al’Thor kötelessége car’a’carn ként meghaladja a vízföldiek iránti kötelességeit. Dicsőségre kell vezetnie minket!

Amys komoran mérte végig a Hajadont.

– Úgy beszélsz, mint egy shaidó!

Corana egy pillanatig farkasszemet nézett a tudós asszonnyal, aztán lesütötte a tekintetét, és elfordult.

– Bocsáss meg, tudós asszony! – mondta. – Toh hal tartozom. De tudnod kell, hogy a seanchan táborban aielek is vannak.

– Micsoda? – csattant fel Aviendha.

– Pórázon – folytatta Corana –, mint a szelíd aes sedaiaik. Szándékosan mutogatták őket, amikor megérkeztünk, mintha csak megannyi trófea volnának. Sok shaidót felismertem köztük.

Amys halkan felszisszent. Akár shaidók voltak, akár nem, rettentő sértésnek számított, hogy aieleket fognak damane pórázra. És a seanchanok dicsekedtek a foglyaikkal! Aviendha rámarkolt a tőrére.

– Most mit mondasz? – pillantott Amys Aviendhára.

A lány a fogát csikorgatta.

– Ugyanazt, mint az előbb, tudós asszony, bár szinte inkább kitépném a tulajdon nyelvemet, mint hogy ezt beismerjem!

Amys bólintott, és visszanézett Coranára.

– Azt ne hidd, hogy elfelejtjük ezt a sértést, Corana! Eljön még a bosszú ideje! Amikor ezzel a háborúval végeztünk, a seanchanok megérzik a nyilaink záporát, a lándzsáink hegyét! De addig nem.

Menj, mondd el a két törzsfőnek is, amit most nekem meséltél!

Corana biccentett – a toh ot majd később rója le, Amysszal négyszemközt – és távozott. Damer Flinn és a többiek addigra már nyilván felértek az udvarházhoz; vajon felébresztik Randet? Most már aludt, bár valamikor az éjszakai büntetés közepén Aviendhának el kellett tompítania a kötést, hacsak nem akart olyasmit is érezni, amit a legszívesebben elkerült volna. Vagy legalábbis amiket így, másodkézből szívesebben elkerült volna.

– Veszélyes gondolatok keringenek majd a lándzsák között – mormolta Amys elgondolkozva. – Sokan

támadást fognak követelni, ragaszkodnak hozzá, hogy a car’a’carn adja fel a törekvést a békére!

– Vele maradnak, ha nemet mond? – kérdezte Aviendha.

– Persze – felelte Amys. – Aielek! – Aviendhára nézett. – Nincs már sok időnk, gyermek! Talán túl sokáig bántunk veled kesztyűs kézzel! Holnap reggeltől jobb büntetéseket találok ki neked!

Kesztyűs kézzel bántak velem? Aviendha a büszkén elvonuló tudós asszony után nézett. Semmi haszontalanabbal és megalázóbbal nem állhattak volna elő!

De már rég megtanulta, hogy sose becsülje alá Amyst. Nagyot sóhajtott, és kocogni kezdett a sátra felé.

Tizenhatodik fejezet A FEHÉR TORONYBAN

– Kifejezetten érdekelne a novícia véleménye. Mondd csak, Egwene al’Vere, te mihez kezdtél volna

ebben a helyzetben?

Egwene felnézett a dióhéjjal teli tálról. Az egyik kezében egy fém diótörő volt, a másikban egy frissen megpucolt dió. A jelenlévő aes sedaiok most szólították meg először. Már kezdte azt hinni, hogy megint csak az idejét vesztegeti e között a három Fehér nővér között.

Aznap délután egy kis erkélyen ültek a Fehér Torony harmadik emeletén. Az ülnökök nemcsak ablakos

szobákat kérhettek maguknak, de erkélyeset is. Az ilyesmi egyszerű nővéreknél szokatlan lett volna, bár nem hallatlan. Ezúttal kerek kis kiugró volt az erkély, az oldalán vastag, íves kőkorlát, fölötte pedig kerekded kupola. Az erkély jó magas volt, és gyönyörű kilátás nyílt kelet felé az egyre magasabb dombokra, amik végül a Rokonirtó Tőrévé gyűrődtek a messzeségben. Tiszta időben talán magát a Tőrt is látni lehetett.

Hűvös szellő fújt át az erkélyen, és idefenn a levegő is friss volt, nem rontotta el a városból felszálló bűz. Két tekergődző inda – jellegzetes, háromágú levélkével, szívós kacsokkal – nőtt az erkély mindkét oldalán. Egészen befutották már a belső falat, szinte erdőmélyi romot varázsoltak belőle. Egwene még annyi díszítésre sem számított egy Fehér szobájában, mint ez a futónövény, de Ferane a pletykák szerint egy cseppet hiúbb volt a többinél. Talán tetszett neki, hogy ilyen jellegzetes az erkélye, akkor is, ha a szabályok értelmében gondosan vissza kellett nyesnie az indákat, nehogy rontsanak a Torony ragyogó fehérségén.

A három Fehér fonott székekben foglalt helyet egy alacsony asztalka mellett. Egwene egy zsámolyon ült előttük, háttal a szabad levegőnek. Ő nem részesülhetett a kilátásból, neki diót kellett törnie a többieknek. Bármelyik szolga vagy kukta is alkalmas lett volna erre a feladatra. De azok a nővérek, akik szerint a novíciák túl sokat lustálkodtak, általában ilyesmivel töltötték ki az utóbbiak idejét.

Egwene úgy vélte, a diótörés is csak álca. Miután kis híján egy órán át úgy tettek, mintha ott sem lenne, kezdett kételkedni ebben, de most mind a három nővér őt méregette. Bíznia kellett volna az ösztöneiben.

Ferane vörös bőrrel bírt, mint a legtöbb domani, és a temperamentuma sem maradt el a honfitársaié mögött; szokatlan vonás egy Fehérben. Alacsony volt, almaarcú, fényes, fekete hajú. Barnásvörös, áttetsző ruhája ennek ellenére illedelmes benyomást keltett, és a széles öv a derekán tökéletesen illett a vállkendőjéhez, amit ezúttal sem tett le. A ruhát szép hímzéssel díszítették, és a kelme talán szándékosan utalt vissza az aes sedai domani örökségére.

A másik két nővér, Miyasi és Tesan egyaránt fehéret viselt, mintha attól tartanának, hogy bármilyen más szín azt jelenti, elárulták az ajahjukat. Ez az elképzelés láthatóan egyre elterjedtebb volt az aes sedaiok körében. Tesan taraboni volt, sötét haját gyöngyös fonatokra bontotta. A fehér és arany gyöngyök keskeny arcot kereteztek, amit mintha a tetején összecsippentett volna valaki, és rántott volna rajta egyet lefelé. Mintha mindig aggodalmaskodott volna, de lehet, hogy csak a korszellem tette. A Fény volt a megmondhatója, mindannyiuknak épp elég aggódnivalója akadt!

Miyasi nyugodtabbnak tűnt, a fején jókora vasszürke konty kerekedett. Aes sedai arcán nem látszott az a sok-sok év, aminek le kellett peregnie, hogy teljesen megőszüljön. A magas termetű, kövérkés nővér nagyon alaposan megpucolva szerette a diót. Nem fogadta el a törött gerezdet, sőt a gerezdet sem, csak a tökéletes fél diót. Egwene gondosan ki is piszkált neki egyet az épp megroppantott héjból, és a kezébe nyomta. A kis, barna göb gyűrött volt, barázdált, mint valami aprócska állat agya.

– Mit is kérdeztél, Ferane? – kérdezett vissza Egwene. Újabb diót tört meg, és a héjat a lábánál lévő

vödröcskébe ejtette.

A Fehér szinte össze sem vonta a szemöldökét Egwene illetlen válaszára. Láthatóan már kezdték megszokni, hogy ez a „novícia” ritkán viselkedik úgy, ahogy egy novíciának kellene.

– Azt kérdeztem – ismételte meg Ferane hűvösen –, hogy te mit tettél volna az amyrlin helyében. Ezt nyugodtan vedd az oktatásod részének. Tudod, hogy a Sárkány újjászületett, és tudod, hogy a Toronynak kell irányítania, hogy az Utolsó Csata kezdetét vegye. Hogyan kezelted volna?

Érdekes kérdés. Nem hangzott igazán „oktatásnak”. De Ferane hangneme alapján nem arra szólították

fel, hogy panaszkodjon Elaidára… Ahhoz túlságosan is nagy megvetéssel szólította meg őt a nővér.

A két másik Fehér hallgatott. Ferane ülnök volt, és meghajoltak előtte. Alighanem hallotta, milyen gyakran felemlegetem, hogy Elaida kudarcot vallott Randdel, gondolta Egwene, és állta Ferane acélos, fekete pillantását. Ezek szerint próbára tenné? Ezt nagyon óvatosan kellett elintéznie.

Újabb diót szedett ki a tálból.

– Először is küldenék egy csapat nővért a szülőfalujába.

Ferane felvonta a szemöldökét.

– Hogy megfélemlítsd a családját?

– Természetesen nem! – felelte Egwene. – Hanem, hogy kifaggassam őket. Ki ez az Újjászületett Sárkány? Indulatos ember, szenvedélyes? Vagy nyugodt alak, óvatos és megfontolt? Olyasvalaki, aki szívesen járt kinn egymaga a mezőn, vagy hamar barátokra lelt a legények között? Inkább a kocsmában ült, vagy a műhelyben dolgozott?

– De hát te már ismered – jegyezte meg Tesan.

– Igen – válaszolta Egwene, és megtörte a diót. – De most egy elméleti helyzetet vizsgálunk! – De jobban teszitek, ha nem feleditek el, hogy a valóságban személyesen is ismerem az Újjászületett Sárkányt! A Toronyban úgyis mindenki elfeledte!

– Tételezzük fel, hogy te te vagy – mondta Ferane. – Ő pedig Rand al’Thor, a te gyermekkori barátod!

– Jól van.

– Mondd csak – hajolt előre Ferane –, az előbb felsorolt embertípusok közül ez a Rand al’Thor melyikbe tartozna?

Egwene habozott.

– Mindegyikbe – válaszolta végül, és a szétforgácsolódott dióbelet egy kis tálkába ejtette a többi közé.

Miyasi hozzá nem nyúlt volna, de a másik kettő nem volt ilyen finnyás. – Ha én én lennék, a Sárkány pedig Rand, tudnám, hogy ésszerű ember, férfihoz mérten… bár persze néha akaratos. A legtöbbször az.

De ami sokkal fontosabb: tudnám, hogy a szíve mélyén jó ember. Úgyhogy a következő lépésem az lenne, hogy elküldenék hozzá pár nővért, és felajánlanám a segítségemet.

– És ha nem fogadná el? – kérdezte Ferane.

– Akkor kémeket küldenék helyettük – válaszolta Egwene –, hogy figyeljék meg, és derítsék ki, hogy megváltozott-e, mióta nem láttam!

– És miközben te vársz és kémkedsz, rettegésben tartaná a vidéket, pusztítana és hadsereget gyűjtene a zászlaja alá.

– És mi nem azt szeretnénk? – kérdezte Egwene. – Nem hiszem, hogy megakadályozhattuk volna, hogy

megszerezze a Callandor t, és nem is állt volna érdekünkben. Visszaállította a rendet Cairhienben, egyetlen uralkodó alatt egyesítette Teart és Illiant, és feltehetően megnyerte magának Andor támogatását is.

– Arról nem is beszélve, hogy igába hajtotta azokat az aieleket! – szúrta közbe Miyasi, és egy marék dióért nyúlt.

Egwene élesen végigmérte.

– Az aieleket senki sem hajtja igába! Rand elnyerte a tiszteletüket. Akkoriban mellette voltam.

Miyasi megdermedt. A keze félúton volt a dióstálkához. Megrázta magát, elkapta a tekintetét Egwene-é elől, megragadta a tálat, és visszahúzódott a székére. Hűvös szellő simított végig az erkélyen, megrázta az indákat. Ferane korábban már panaszolta, hogy idén tavasszal nem nőnek úgy, ahogy kellene.

Egwene tovább pucolta a diót.

– Úgy látom – jegyezte meg Ferane –, te csak hagynád, hogy kénye-kedve szerint kavarjon fel mindent!

– Rand al’Thor olyan, akár egy folyó – magyarázta Egwene. – Ha semmi sem zavarja, békés és nyugodt, de ha túl szoros a part, megdühödik, és halálos örvényeket kavar. Amit Elaida tett vele, az nagyjából olyan, mintha a Manetherendrellt egy két láb széles kanyonba próbálnánk vezetni. Nem bolondság kivárni, milyen valakinek a természete, és nem is a gyengeség jele. Tájékozódás nélkül lépni őrültség, és a Fehér Torony megérdemelte azt a vihart, amit felkavart!

– Talán – válaszolta Ferane –, de még mindig nem árultad el, te mit kezdenél ezzel a helyzettel, ha már begyűjtötted az információt, és elmúlt a várakozás ideje! – Az aes sedai heves vérmérsékletéről mindenki hallott már, de most a Fehérekre jellemző hidegség csendült a hangjában. Azok beszéltek így, akik nem tűrték meg az érzelmeket, és csak a külső befolyás nélküli logikában hittek.

A legtöbb problémának nem ez volt a legjobb megközelítése. Az emberek sokkal bonyolultabbak voltak, semhogy pár szám leírhatta volna őket. A logikának megvolt a maga helye és ideje, de az érzelmeknek is.

Rand probléma volt, de Egwene nem hagyta, hogy túl sokat foglalkozzon vele – egyelőre más gondokkal kellett megbirkóznia. De azért az előre tervezésnek is megvoltak az előnyei. Ha nem gondolja át most, mihez kezdene az Újjászületett Sárkánnyal, végül ő is éppolyan rossz helyzetbe kerül, mint Elaida.

Rand megváltozott; már nem az a kölyök volt, akit ismert. De a személyisége magvai nem lehettek mások. Látta a dühét, amikor hónapokon át együtt utaztak az Aiel-pusztában. Az nagyon ritkán bukkant elő gyerekkorukban, de utólag Egwene is látta, hogy mindig ott kellett lapulnia. Szó sem volt arról, hogy Rand hirtelen vált indulatossá; egészen egyszerűen a Folyóközben semmi sem bosszantotta fel kellően.

Az együtt végigutazott hónapok alatt mintha minden egyes lépéssel egyre keményebb lett volna.

Elképesztő nyomás alatt állt. Mihez kezdhet bárki is egy ilyen emberrel? Őszintén szólva, halvány fogalma sem volt róla.

De ez a társalgás nem is arról szólt, hogy Randdel mitévők legyenek. Hanem arról, hogy Ferane próbálta kitalálni, ő miféle nőszemély lehet.

– Rand al’Thor császárnak tartja magát – felelte –, és feltételezem, most már az is. Nagyon rosszul reagál, ha úgy érzi, taszigálják vagy rángatják valamerre. Ha nekem kellene vele boldogulnom, alighanem egy küldöttséget indítanék a tiszteletére.

– Díszes küldöttséget? – kérdezte Ferane.

– Nem – válaszolta Egwene. – De nem is valami kopottasat. Egy három aes sedaiból álló küldöttséget.

Egy Szürke vezetné, és egy Kék meg egy Zöld menne vele. A Kékekre kedvezően tekint a múltbeli tapasztalatok miatt, és a Zöldeket gyakran a Pirosak ellentétének tekintik, amivel utalnánk arra is, hogy jobban szeretnénk együttműködni vele, mint megszelídíteni. A Szürke nővér az elvárások miatt menne, és azért is, mert ha egy Szürkét küldünk hozzá, az azt jelenti, tárgyalás és nem hadsereg követi őket!

– Helyes logika – bólogatott Tesan.

Ferane-t nem lehetett ilyen könnyen meggyőzni.

– Egy hasonló küldöttség már kudarcot vallott a múltban. Elaida tulajdon küldöttségét is egy Szürke vezette!

– Igen, de Elaida küldöttsége alapvetően hibás volt – mutatott rá Egwene.

– És miért is?

– Hogyhogy miért is? Természetesen azért, mert egy Piros küldte!

– felelte Egwene, és megtört egy diót. – Kissé nehezemre esik logikusnak találni a lépést, hogy épp az Újjászületett Sárkány uralma alatt emelkedett amyrlinné a Piros ajah egy tagja. Ez tulajdonképp nem előlegezte meg a viszályt közte és a Torony között?

– Azt is lehetne mondani – vetette ellen Ferane –, hogy ilyen vészterhes időkben épp egy Pirosra van szükségünk, minthogy a Pirosaknak van a legnagyobb tapasztalatuk abban, hogy a fókuszálni képes férfiakkal bánjanak.

– A fókuszálni képes férfiakkal „bánni” nem ugyanaz, mint „együttműködni” velük – mondta Egwene.

– Az Újjászületett Sárkányt nem lett volna szabad irányítás nélkül hagyni garázdálkodni, de a Fehér Torony mióta alacsonyodik le az emberrabláshoz és ahhoz, hogy erővel kényszerítse rá másokra az akaratát? Nem arról vagyunk híresek, hogy senki sem lehet ravaszabb és óvatosabb nálunk? Nem azzal büszkélkedünk minduntalan, hogy nem csak rávesszük az embereket a helyes cselekvésre, de még el is hitetjük velük, hogy az egész az ő ötletük volt? Régebben mikor zártunk ládába királyokat, mikor vertük meg őket, ha nem engedelmeskedtek? A Fény szent nevére, miért épp most fordítottunk hátat ennek a

nemes hagyománynak, és döntöttünk úgy, hogy közönséges útonállók leszünk?

Ferane vett magának egy diót. A másik két Fehér csak ült, és zavartan összenézett.

– Van abban valami, amit mondasz – ismerte be végül az ülnök.

Egwene félretette a diótörőt.

– Rand al’Thor a szíve mélyén jó ember, de szüksége van tanácsokra. Ez volt az az idő, amikor a legravaszabbnak, legóvatosabbnak kellett volna lennünk. Rá kellett volna vennünk, hogy mindenki másnál jobban bízzon az aes sedaiokban, hogy a mi tanácsunkra hallgasson. Rá kellett volna vezetnünk a hallgatásban rejlő bölcsességre. Ehelyett azt mutattuk neki, hogy ha minket választ, úgy bánunk majd vele, mint egy rosszalkodó kölyökkel. Még ha az is volna, nem hagyhatnánk, hogy elhiggye, annak tartjuk. A hibáink miatt fogságba ejtett aes sedaiokat, és hagyta, hogy más nővéreket megkössenek ezek az asha’man jei!

Ferane mereven kihúzta magát.

– Jobb, ha erről az atrocitásról nem is beszélünk!

– Mi történt? – kérdezte Tesan megdöbbenve, és a szívéhez kapta a kezét. Néhány Fehér mintha sosem törődött volna vele, mi folyik körülötte a világban. – Ferane? Te tudtál erről?

Az ülnök nem válaszolt.

– Én… én hallottam már ezt a híresztelést – motyogta a kövérkés Miyasi. – De ha igaz, tennünk kell valamit!

– Igen – mondta Egwene –, de sajnos pillanatnyilag nem törődhetünk al’Thorral!

– Ő most a világ legnagyobb gondja – hajolt előre az összecsippentett képű Tesan. – Először vele kell törődnünk!

– Nem – vetette ellen Egwene. – Van más gondunk!

Miyasi összevonta a szemöldökét.

– A nyakunkon az Utolsó Csata. Nem nagyon hinném, hogy akad más fontosabb!

Egwene megrázta a fejét.

– Ha most Randdel foglalkoznánk, olyanok lennénk, mint a parasztgazda, aki a szekerét méregetve azon panaszkodik, hogy nincs mit piacra vinnie, ahelyett hogy azzal törődne, hogy megrepedt a tengely. Ha most megrakodná a szekeret, csak eltörne a tengely, és még rosszabb helyzetbe kerülne!

– És pontosan mire is célzol ezzel? – nézett rá Tesan. Egwene visszanézett Ferane-re.

– Értem – szólt az ülnök. – A Fehér Torony megosztottságára utalsz.

– Vajon lehet-e egy repedt kőre alapozni egy házat? – kérdezte Egwene. – Megfoghatunk egy foszlott kötéllel egy ideges lovat? És hogyan is remélhetnénk, hogy jelen állapotunkban elbírhatunk magával az Újjászületett Sárkánnyal?

– Akkor miért is folytatod a megosztást azzal, hogy ragaszkodsz hozzá, te vagy az Amyrlin-trón?

Ellentmondasz a saját logikádnak! – nézett rá Ferane.

– És ha visszavonnám ezt a követelésemet, a Torony újra egységes lenne? – kérdezte Egwene.

– Segítene…

Egwene felvonta a szemöldökét.

– Tételezzük fel egy pillanatra, hogy ha visszavonom ezt az igényemet. Azzal meg tudnám győzni a lázadó frakciót is, hogy újra csatlakozzanak a Fehér Toronyhoz, és fogadják el Elaida vezetését. – Még magasabbra emelte a szemöldökét, hogy ezzel is mutassa, erre mekkora esélyt lát. – Akkor véget érne a megosztottság?

– Épp most mondtad, hogy véget érne – ráncolta a homlokát Tesan.

– Igen? – kérdezte Egwene. – Akkor onnantól kezdve a nővérek nem osonnának riadtan a folyosón, nem félnének egyedül elhagyni a szobájukat? A különböző ajahokba tartozó nők nem méregetnék egymást ellenségesen, ahányszor csak találkoznak? És mélységes tisztelettel, de a nővérek nem éreznék úgy, hogy egyfolytában viselniük kell a vállkendőjüket, hogy megerősítsék, kik, és mutassák, hová tartoznak?

Ferane kurtán lepillantott saját fehér rojtos kendőjére.

Egwene előrehajolt és folytatta:

– Ti nyilván a Fehér Torony többi lakójánál is jobban értitek, miért fontos, hogy az ajahok együtt dolgozzanak. Szükségünk van rá, hogy az eltérő képességű és érdeklődésű nők ajahokba tömörüljenek.

De annak mi értelme, hogy nem vagyunk hajlandóak együttműködni?

– Nem a Fehér ajah okozta ezt a… sajnálatos feszültséget! – horkant fel Miyasi halkan. – A többiek tehetnek róla, mert csak az érzelmeikre hagyatkoznak!

– A jelenlegi vezetés tehet róla – mutatott rá Egwene –, az a vezetőség, ami azt tanítja, helyes titokban elcsendesíteni nővértársainkat, helyes kivégezni őrzőket, mielőtt az aes sedaiaikat egyáltalán bíróság elé állítanánk. Ami szerint el lehet venni egy nővér vállkendőjét, és vissza lehet minősíteni beavatottnak, ami szerint semmi kivetnivaló nincs egy teljes ajah feloszlatásában! És ami szerint egyáltalán nem kell kikérni a Csarnok jóváhagyását egy olyan veszedelmes döntésben, mint az Újjászületett Sárkány elrablása és börtönbe vetése! Vajon meglepő, hogy a nővérek félnek és aggódnak? Nem teljesen logikus, ami velünk történt?

A három Fehér hallgatott.

– Nem adom meg magam – folytatta Egwene –, úgy semmiképp sem, hogy ez ugyanilyen megosztottan

hagyna minket. Továbbra is kitartok amellett, hogy Elaida nem az amyrlin. A cselekedetei ezt bizonyítják. Segíteni akartok a Sötét Úr elleni harcban? Ahhoz először nem az Újjászületett Sárkánnyal kell foglalkoznotok. Először a többi ajahhoz tartozó nővéreitekkel kell összefognotok!

– Miért épp nekünk? – kérdezte Tesan. – A cselekvés nem a mi dolgunk!

– Titeket egyáltalán nem terhel felelősség? – kérdezte Egwene, és hagyta, hogy a haragjából egy kicsi hallatsszon is. Tényleg egy nővére sem lesz hajlandó felvállalni a cselekedeteit? – Nektek, Fehéreknek látnotok kellett volna, mindez hová vezet. Igen, Siuan és a Kékek nem voltak hibátlanok… de nektek látnotok kellett volna, mi lesz belőle, ha letaszítják, és ha hagyjátok, hogy Elaida feloszlassa az egész Kék ajahot! Ráadásul ha jól tudom, a tulajdon ajahotok jó néhány tagja fontos szerepet játszott Elaida amyrlinné emelésében!

Miyasi kicsit hátrahúzódott. A Fehérek nem szerették, ha Alviarinra emlékeztették őket, és hogy micsoda kudarcot vallott Elaida krónikaőreként. Ahelyett, hogy Elaida ellen fordultak volna, amiért letaszított egy Fehéret, inkább a saját ajahjuk tagjának estek neki, hogy ilyen szégyent hozott a fejükre.

– Még mindig úgy vélem, hogy ez a Szürkék dolga lenne – ellenkezett Tesan, de kevésbé hangzott határozottnak, mint pár pillanattal korábban. – Velük kellene beszélned!

– Beszéltem velük is – válaszolta Egwene. Fogytán volt a türelme.

– Néhányan szóba sem állnak velem, és továbbra is csak büntetésre küldenek. Mások azzal védekeznek, hogy a megosztottság nem az ő hibájuk, de némi biztatásra hajlandóak megtenni, ami telik tőlük. A Sárgák roppant ésszerűek voltak, és azt hiszem, kezdik úgy nézni a Torony gondjait, mint egy begyógyítandó sebet. Még mindig jó néhány Barna nővérrel dolgozom, őket mintha sokkal jobban érdekelnék a problémák, mint a megoldások. Sokukat rávettem, hogy kezdjenek el kutatni a történelmi munkákban más megosztottságok után, hátha rábukkannak Renala Merlon történetére. Elég könnyen le

lehet belőle vonni a következtetéseket, és akkor talán belátják, hogy igenis meg lehet oldani a gondjainkat.

Meglepő módon a Zöldek a legmakacsabbak. Nagyon sok szempontból olyanok, mint a Pirosak, ami csak azért dühítő, mert igazán el kellene fogadniuk, hiszen közéjük tartoztam volna. Rajtuk kívül már csak a Kékek maradnak, akiket feloszlattak. És a Pirosak. Kételkedem benne, hogy az az ajah bármiben is támogatná a javaslataimat.

Ferane elgondolkozva dőlt hátra, és Tesan mintha megfeledkezett volna a kezében tartott három dióról, csak Egwene-t nézte. Miyasi vasszürke haját vakargatta, de döbbenetében elkerekedett a szeme.

Vajon túl sok mindent felfedtem? – töprengett Egwene. Az aes sedaiok tulajdonképp pont olyanok voltak, mint Rand al’Thor: nem szerették, ha tudják, hogy irányítják őket.

– Megdöbbentetek – nézett vissza rájuk. – De miért? Azt hittétek, mint a legtöbb nővérnek, hogy nekem sem kell semmit sem tennem, miközben a Fehér Torony összedől? A fehér ruhát rám kényszerítették, és nem fogadom el, amit jelent, de ez nem jelenti azt, hogy nem használom ki az előnyeit. Egy novíciafehérbe öltözött nő azon kevesek egyike, akik még manapság is szabadon járkálhatnak az ajahok között. Valakinek össze kell forrasztania a Tornyot, és én vagyok erre a legalkalmasabb. És ez a kötelességem is.

– Milyen… ésszerű tőled – mondta Ferane, és összeráncolta kortalan homlokát.

– Köszönöm – válaszolta Egwene. Vajon amiatt aggódtak, hogy túllépte a számára kijelölt korlátokat?

Feldühítette őket, hogy manipulálja az aes sedaiokat? Hideg elszántsággal meg akarják büntetni újfent?

Ferane előrehajolt.

– Tételezzük fel, hogy mi is a Torony gyógyulásán dolgoznánk. Mit javasolnál?

Egwene érezte, ahogy eltölti az izgalom. Az elmúlt néhány napban semmi sem sikerült. Azok az idióta Zöldek! Milyen ostobán érzik majd magukat, amikor végül mindenki elfogadja amyrlinnek!

– Suana, a Sárga ajah tagja nemsokára meghív majd titeket hármatokat, hogy ebédeljetek vele – közölte.

Legalábbis majd megteszi ezt az ajánlatot, ha ő azt javasolja neki. – Fogadjátok el, és egyetek valahol nyilvános helyen, talán a Torony egyik kertjében! Lássa mindenki, hogy jól érzitek magatokat egymás társaságában! Aztán ráveszek egy Barna nővért, hogy következőnek ő hívjon meg. Hadd lássák a nővérek, hogy keveredtek más ajahok tagjaival is!

– Ez elég egyszerű – értett egyet Miyasi –, nem megerőltető, és mégis roppant hatékony lehet!

– Meglátjuk – szólt Ferane. – Most elmehetsz, Egwene!

Az amyrlin nem szerette, ha csak így elbocsátják, de nem volt mit tennie. És a nő legalább megtisztelte azzal, hogy a nevén szólította. Felállt, aztán roppant óvatosan biccentett Ferane felé. Bár sem Tesan, sem Miyasi nem reagáltak látványosan, észrevette, hogy a szemük kissé elkerekedett. Mostanra már mindenki tudta a Toronyban, hogy ő sosem pukedlizett. És megdöbbentő módon Ferane is meghajtotta

egy egészen kicsit a fejét. Viszonozta a gesztust.

– Ha a Fehéret választanád, Egwene al’Vere – mondta aztán –, tudd, hogy szívesen fogadnánk! A mai

napon fiatal korodra rácáfolóan éles logikáról tettél tanúbizonyságot!

Egwene elrejtette a mosolyát. Alig négy nappal korábban Bennae Nalsad is szinte helyet ajánlott neki a Barna ajahban, és még mindig meglepte, Suana milyen odaadással ajánlgatta neki a Sárgát. Kis híján meg is változtatta addigi elképzelését – de leginkább csak azért, mert olyan dühös volt épp a Zöldre.

– Köszönöm szépen! – felelte. – Ám nem szabad elfelednetek, hogy az amyrlinnek az összes ajahot képviselnie kell! De nagyon élvezetes volt a társalgásunk. Remélem, hogy a jövőben is megengeditek, hogy csatlakozzak hozzátok!

Ezzel visszavonult, és amikor az erkély ajtajában odabiccentett Ferane zömök, karikalábú őrzőjének, már hagyta, hogy kiüljön az arcára a széles mosoly. A mosolya egészen addig bírta, amíg ki nem ért a Torony Fehér részéből, és ott nem találta a folyosón a rá várakozó Katerine-t. A Piros nem tartozott a közé a két nővér közé, akit aznap reggel mellé jelöltek ki, és a Toronyban kerengő pletykák szerint Elaida egyre inkább Katerine-re támaszkodott most, hogy a krónikaőre eltűnt egy titokzatos küldetés során.

Katerine éles vonásain is mosoly ült. Ez nem jelentett sok jót.

– Nesze – mondta a nő, és odatartott Egwene elé egy átlátszó folyadékkal teli fakupát. Itt volt az ideje a délutáni vágottgyökérteájának.

Egwene elfintorodott, de elvette a kupát, és kiitta a teát. Megtörölte a száját a zsebkendőjével, aztán elindult a folyosón.

– Hát te meg hová mész? – szólt utána Katerine.

A hangjában csengő önelégültségtől Egwene kissé elbizonytalanodott. A homlokát ráncolva fordult meg.

– A következő órám…

– Nem lesz következő órád – mosolygott rá Katerine –, vagy legalábbis olyan nem, amilyeneket eddig kaptál. Mindenki egyetért benne, hogy novícia létedre lenyűgözően bánsz a fonatokkal!

Egwene összevonta a szemöldökét. Megint beavatottá emelik? Nem gondolta volna, hogy Elaida több

szabadságot akarna neki adni, és már így is alig volt a saját szobájában, úgyhogy a kényelmesebb szoba sem jelentene sokat.

– Nem – folytatta Katerine a kendője szélét babrálgatva –, az a döntés született, hogy alázatosságot kell tanulnod. Az amyrlin hallotta, hogy ostoba módon nem vagy hajlandó pukedlizni a nővérek előtt.

Véleménye szerint ez makacs természeted utolsó jelképe, úgyhogy újfajta nevelést kapsz!

Egwene-t egy pillanatra félelem töltötte el.

– Miféle nevelést? – kérdezte hűvösen.

– Feladatok és munka – válaszolta Katerine.

– Már így is épp elég feladatom van, akár a novíciáknak!

– Félreértettél – mondta Katerine –, mostantól csak dolgozol. Azonnal mész is a konyhába, és mostantól minden délután ott dolgozol. Esténként padlót súrolsz. Reggel jelentkezel a főkertésznél, és a kertekben kapsz munkát. Ez lesz az egész életed, ez a három tevékenység. Minden nap mindegyikkel öt órát töltesz, amíg csak meg nem törik az az ostoba büszkeséged, és meg nem tanulsz pukedlizni a fölötted állók előtt!

Ezzel vége volt Egwene kicsinyke szabadságának is. Katerine szemében őszinte öröm csillogott.

– Ó, látom, érted – mondta az aes sedai. – Nem látogathatsz meg több nővért a szobájában, nem vesztegetheted az idejüket azzal, hogy olyan fonatokat gyakorolgatsz, amiket már rég tudsz! Nem lustálkodhatsz: mostantól dolgozni fogsz! Ez hogy tetszik?

Nem a munka nehézsége aggasztotta Egwene-t; egyáltalán nem bánta, hogy így is nap mint nap dolgoznia kellett. Az tette tönkre, hogy megszűnik a kapcsolata a többi nővérrel. Hogyan fogja összeforrasztani a Fehér Tornyot? A Fényre! Micsoda katasztrófa!

A fogát csikorgatva küzdötte le az érzéseit. Katerine szemébe nézett, és csak biccentett.

– Rendben. Menjünk!

A nő pislogott. Láthatóan biztos volt benne, hogy Egwene jelenetet rendez, de legalábbis küzd a döntés ellen. De nem most volt itt a harc ideje. Egwene a konyhák felé indult, és a háta mögött hagyta a Fehérek lakrészét. Nem engedhette, hogy megértsék, milyen hatékony büntetést eszeltek ki.

Menet közben meg kellett küzdenie a rettegésével. A belső Torony barlangszerű folyosóin a hosszú, tekergőző lámpák sokasága mintha megannyi tűzokádó kígyófej lett volna, kicsiny lángokat köptek a sötétbe. Meg tud birkózni vele. Meg fog birkózni vele. Nem törik meg!

Talán elég, ha pár napot dolgozik, aztán úgy tesz, mintha megalázkodna. Megadhatja Elaidának a pukedlit, amit akar? Olyan kis apróság volt, de tényleg… egyetlen pukedli, és mehet vissza a fontosabb teendőkhöz.

Nem, gondolta. Nem, ott vége is lenne az egésznek. Amint azt az első pukedlit megadtam, vesztettem is.

Ha ebben enged, csak azt bizonyítja be Elaidának, hogy őt is meg lehet törni. Ha elkezd pukedlizni, nincs többé megállás. Elaida nemsokára kitalálja, hogy el kell kezdenie a tiszteletteljes megszólítást használni az aes sedaiokkal szemben. A hamis amyrlin visszazavarná dolgozni, mert tudná, hogy az már egyszer bevált. Vajon ebben is enged? És akkor mennyi időbe telne, hogy az a kevés hitele, ami volt, elfeledve, megtiporva heverjen a Torony folyosóin?

Nem hajolhatott meg. A verés nem változtatott a viselkedésén; a kényszermunka sem fog!

A három óra konyhai robot sem használt sokat a kedvének. Laras, a konyha vaskezű úrnője elzavarta, hogy takarítsa ki az egyik hatalmas, kemenceszerű tűzhelyet. Koszos, mocskos munka volt, nem valami gondolatébresztő. Nem mintha túl sok kiút lett volna jelen helyzetéből.

A sarkára ült, felemelte a karját, és megtörölte vele a homlokát. A karja csupa korom lett. Ő halkan felsóhajtott. Az orrát és a száját nedves kendő fedte, nehogy túl sok hamut lélegezzen be. Minden egyes lélegzetvétel forrón és fülledten égette az arcát, és csak úgy csörgött róla a verejték. Az arcáról lehulló cseppeket feketére festette a korom és a pernye; a kendőn át is érezte az egymás után ezerszer is keményre égett hamu száraz szagát.

A tűzhely égetett, vörös téglákból rakott, jókora, szögletes építmény volt. Két oldalon nyitottan állt, és bőven volt akkora, hogy valaki belemásszon – és neki pontosan ezt is kellett tennie. A falán és a kéményben vastag, fekete kéreg rakódott le, és Egwene-nek ezt a réteget kellett valahogy lesikálnia, nehogy elzárja a kéményt, vagy nagy, fekete darabokban az ételbe hulljon. Hallotta, hogy odakinn, az ebédlőben Katerine és Lirene egymással csevegnek és nevetgélnek. A Pirosak időnként bedugták a fejüket a konyhába, hogy megnézzék, rendben dolgozik-e, de a valódi felügyelője Laras volt, aki a konyha túloldalán súrolta az edényeket.

Egwene erre a feladatra munkaruhát vett. Bár egykor ez a holmi is fehér lehetett, már jó ideje a tűzhelyet pucoló novíciák hordták, úgyhogy a korom belepréselődött az anyag szálai közé. A ruhát szürke foltok tarkították, mint megannyi árnyék.

Meggyömöszölte a derekát, aztán újra négykézlábra állt, és még mélyebbre mászott a tűzhelyben.

Egy kis fakaparóval kivakarta az összetapadt hamut a téglák közül, aztán összeszedte és sárgaréz vödrökbe gyűjtötte. Azok karimáján fehér és szürke nyomot hagyott a hamu. A legelső feladata az volt, hogy ássa ki a még meg nem szilárdult kormot, és lapátolja a vödrökbe. A keze olyan fekete volt a munkától, hogy attól tartott, a legvadabb súrolás után is ilyen marad. A térde sajgott, és különös ellenpontot képezett a fenekével, ami még mindig lángolt a szokásos reggeli verés miatt.

Folytatta. Tovább vakarta a kaparóval a megfeketedett téglákat. Gyenge volt a fény, és ő csak egy

aprócska lámpát hozott magával, amit a tűzhely egy távolabbi részébe tett. Szinte viszketett a vágytól, hogy az Egyetlen Hatalmat használhassa, de a Pirosak odakinn éreznék, hogy fókuszál, és azt is felfedezte, hogy a délutáni vágottgyökérteája szokatlanul erős volt, és egy cseppnyit sem tudna fókuszálni. Igazság szerint olyan erős volt, hogy szédelgett is tőle, és ez sem segített sokat a munkában.

Ez lesz innentől az élete? Csapdába esett egy tűzhely mélyén, a világtól elzárva súrolja a téglákat, amiket senki nem lát? Nem állhat ki Elaida ellen, ha mindenki elfelejtette, hogy létezik! Halkan felköhögött. A hang visszaverődött a tűzhely szűk faláról.

Ki kellett tervelnie valamit. Az egyetlenegy eszköznek most az tűnt, ha valahogy felhasználhatja a Fekete ajah kiirtására szövetkező nővéreket. De hogyan látogathatná meg őket? Ha nem tanítják a nővérek, semmiképp sem menekülhet meg Piros őrkutyái elől azzal, hogy más ajah területére lép! Vajon elszökhetne valahogy munka közben? De ha felfedezik a távollétét, talán még rosszabb helyzetbe kerülhet!

Nem hagyhatta azt, hogy ez a kétkezi munka zabálja fel az életét! Az Utolsó Csata közeleg, az Újjászületett Sárkány szabadon garázdálkodik, és az Amyrlin-trón négykézláb sikálja egy tűzhely belsejét! A fogát csikorgatta, és vadul súrolta a téglákat. A korom olyan sokáig égett rá a kőre, hogy fényes, fekete patinává tömörült. Sohasem tudja leszedni! Csak arról kellett gondoskodnia, hogy elég tiszta legyen ahhoz, hogy nem törnek le belőle darabok.

A fényes patina felületén látta, hogy egy árnyék villan át a tűzhely távolabbi bejárata előtt. Azonnal a Forrás után kapott – de természetesen semmit sem talált. Így, hogy a vágottgyökér elködösítette az elméjét, semmit sem. De egyértelműen volt valaki a tűzhely előtt, lekuporodott, és hangtalanul megmozdult…

Egwene az egyik kezével a kaparót markolta, a másikkal pedig lassan lenyúlt, és megkereste azt a

kis kefét, amivel a hamut söpörte össze. Aztán megpördült.

A tűzhelybe kukucskáló Laras megdermedt. A konyha úrnőjén jókora, fehér kötény volt, amin szintén éktelenkedett pár koromfolt. Kövér, kerek képén jó néhány tél otthagyta már a nyomát, a haja is őszülni kezdett, és a szeme sarkában szarkalábak futottak. Most, hogy így lehajolt, a tokái második, harmadik és negyedik állat gyűrtek az első alá, és a tűzhely nyílásába kapaszkodó ujjai vaskosaknak tűntek.

Egwene elernyedt. Miért is volt benne ilyen biztos, hogy valaki utána oson? Csak Laras jött, hogy

ellenőrizze a munkáját!

De miért mozgott ilyen hangtalanul az asszony? Laras oldalra nézett, és összehúzta a szemét. Aztán az ajkához emelte az ujját. Egwene ismét megdermedt. Mi folyik itt?

Laras kihátrált a tűzhelyből, és intett neki, hogy kövesse. A konyha úrnője könnyedén lépdelt, sokkal halkabban, mint azt Egwene lehetségesnek hitte. A konyha távolabbi részein segédszakácsok és kukták csörömpöltek, de látni nem látták egyiküket sem. Kikászálódott a tűzhelyből, az övébe tűzte a kaparót, és a ruhájába törölte a kezét. Letekerte az arca elől a kendőt, és belélegezte az édes, hamutól mentes levegőt. Mély lélegzetet vett, de ekkor Laras nagyon szigorúan rámeredt, és még egyszer az ajka elé kapta az ujját.

Egwene biccentett, és követte Larast a konyhán át. Pár pillanat múlva ők ketten egy kamrában álltak.

Száraz gabona és érlelt sajt illata ült meg mindent. A padlócsempe helyett itt jóval szívósabb téglák voltak. Laras félrehúzott pár zsákot, aztán felnyitotta a padló egy részét. Fa csapóajtó volt, a tetején félbevágott téglákkal, hogy úgy nézzen ki, mintha a padló része lenne. Aprócska, kővel bélelt kis szobácska tárult fel a kamra alatt, épp csak akkora, hogy egy ember elférjen benne, bár egy termetesebb férfinak össze kellett volna húznia magát.

– Itt vársz majd estig – magyarázta Laras halkan. – Most nem tudlak kijuttatni, a Torony még olyan, mint egy ideges tyúkokkal teli ól, amikor a róka köröz mellette. De a szemetet késő éjjel viszik ki, és elrejtelek a rakodólányok között. Egy dokkmunkás felvesz egy kis csónakra, és átevez veled a folyón.

Akad néhány barátom az őrségben; majd félrenéznek. Ha átértél a túloldalra, azt teszed, amit jónak látsz. De én nem tanácsolnám, hogy visszamenj azokhoz a bolondokhoz, akik bábut csináltak belőled!

Keress egy helyet, ahol meglapulhatsz, amíg nem rendeződnek a dolgok, aztán gyere vissza, és nézd meg, hogy az akkori vezetők visszafogadnak-e! A jelen helyzetben nem tűnik valószínűnek, hogy Elaida lesz az…

Egwene döbbenten pislogott.

– No – mondta a nagydarab asszonyság –, menj csak le! Nincs idő fecsegni! – förmedt rá ismét, mintha nem csak ő beszélt volna. Láthatóan ideges volt, egyfolytában ide-oda pislogott, és dobolt a lábával. De láthatóan csinált már ilyet. Miért is volt a Fehér Torony egyszerű szakácsa ilyen jártas abban, hogy embereket csempésszen ki a városból, és miért volt máris kész terve arra, hogyan juttatja ki őt egy megerődített, ostromlott városból? És eleve, miért volt rejtekkamrája a konyha kellős közepén? A Fényre! Hogyan építtette meg?

– Miattam ne aggódj! – méregette Laras Egwene-t. – Én megoldom. Távol tartottam a konyhán dolgozókat attól a résztől, ahol te robotoltál. Azok az aes sedaiok csak úgy félóránként néznek be rád, és mivel épp csak egy perce dugták be a fejüket, egy ideig most nem néznek körbe. Amikor meg ellenőriznének, majd úgy teszek, mintha fogalmam sem lenne semmiről. Mindenki azt hiszi majd, valahogy kiosontál a konyhán át. Nemsokára kinn leszel már a városból, és senki sem tudja, hogyan jutottál ki!

– Igen – mondta Egwene, aki végre visszanyerte a hangját –, de miért? – Feltételezte, hogy miután Laras megszöktette Mint és Siuant, nem akar újabb szökevényekkel bajlódni.

A nő visszanézett rá, és a szemében csillogó elszántság egy aes sedainak is a becsületére vált volna.

Egwene érezte: határozottan alulbecsülte ezt az asszonyt! Ki lehetett valójában?

– Nem veszek részt abban, hogy megtörjék egy lány szellemét – mondta Laras komoran. – Az a sok verés szégyenletes! Ostoba aes sedaiok! Éveken át hűségesen szolgáltam, de most azt mondták nekem, hogy olyan keményen dolgoztassalak, amilyen keményen csak lehet, és ki tudja, meddig… Én is látom

ám, ha valakit tanítás helyett meg akarnak törni! Ezt pedig nem hagyom, az én konyhámban senki sem tesz ilyet! A Fény égesse meg Elaidát, hogy azt hiszi, ezt is megteheti velem! Végezzenek ki, csináljanak belőled novíciát, nem érdekel! De hogy megtörjenek, az elfogadhatatlan!

A nő csípőre tett kézzel állt, a kötényéből lisztfelhő emelkedett fel. Egwene hirtelen azon kapta magát, hogy fontolóra veszi az ajánlatot. Megtagadta Siuan kérését, hogy hadd mentsék meg, de ha most elszökik, úgy térhet vissza a lázadók táborába, hogy saját magát mentette meg! Az sokkal jobb, mintha mások mentik meg. Elszökhetne ebből a katasztrófából, a veréstől, a munkától…

És utána mit csinálna? Ülne odakinn, és nézné, ahogy összedől a Torony?

– Nem – válaszolta Larasnak. – Nagyon megtisztelő az ajánlat, de nem fogadhatom el. Sajnálom!

A konyha úrnője összevonta a szemöldökét.

– No, most aztán hallgass ide…

– Laras – szakította félbe Egwene –, az ember nem beszél így egy aes sedaijal, akkor sem, ha ő a konyha úrnője!

Laras habozott.

– Te bolond lány, nem is vagy aes sedai!

– Akár elfogadod, akár nem, maradnom kell. Hacsak nem akarsz te személyesen letuszkolni abba a lyukba, előtte persze betömni a számat, hogy ne kiabáljak, és nem akarsz személyesen átkísérni a folyón, akkor jobban járunk, ha tovább dolgozom!

– De miért?

– Mert – pillantott vissza Egwene a tűzhely felé – valakinek szembe kell szállnia vele!

– De így nem küzdhetsz! – tiltakozott Laras.

– Minden egyes nap újabb csata – mondta Egwene. – Minden egyes nap, amikor nem hajlok meg, jelent

valamit. Még ha csak Elaida és a Pirosak tudják, akkor is. Nem nagy valami, de így is több, mint amit odakinn tehetnék. Gyere! Még mindig kétórányi munka vár rám!

Elfordult, és visszaindult a tűzhely felé. Laras vonakodva zárta vissza a rejtekkamra csapóajtaját, aztán követte. Az asszony most már sokkal nagyobb zajt csapott menet közben, nekiment a pultoknak, a lába hangosan dobogott a kövön. Különös, hogy milyen halkan tudott osonni, ha akarta!

Vörös ruha villant át a konyhán, mint nyúl vére a havon. Egwene megdermedt. Katerine sárga szegélyű, kárminpiros szoknyás ruhában járkált fel-alá. Észrevette őket. A Piros szája elkeskenyedett, a szeme összeszűkült. Vajon látta, ahogy ők ketten félrevonultak?

Laras megdermedt.

– Most már tudom, mit csináltam eddig rosszul – mondta Egwene sietve a konyha úrnőjének, és egy másik tűzhely felé nézett, ami a kamrától nem messze állt. – Köszönöm szépen, hogy megmutattad!

Mostantól sokkal óvatosabb leszek!

– Legyél is! – válaszolta Laras, és lerázta magáról a döbbenetet. – Máskülönben meglátod, milyen az igazi büntetés! Nem olyan, mint az a lanyha kis paskolás, amit a novíciák főnökasszonya ad! Most pedig vissza, dologra!

Egwene biccentett, és visszasietett a tűzhelyhez. Katerine felemelte az egyik kezét, és megállította. A lány szíve a torkában dobogott.

– Nem szükséges – mondta Katerine. – Az amyrlin úgy rendelkezett, hogy a novícia ma este felszolgál neki a vacsoránál. Mondtam az amyrlinnek, hogy egynapi munka aligha tör meg egy ilyen ostobán makacs alakot, mint ez a gyermek, de ragaszkodott hozzá. Úgy látom, eljött az első alkalom, hogy alázatosnak mutatkozz, gyermek! Javaslom, hogy élj is vele!

Egwene végignézett fekete kezén és mocskos ruháján.

– Futás! – förmedt rá Katerine. – Mosakodj meg, hozd rendbe magad! Az amyrlint nem várathatod meg!

A mosakodás majdnem olyan nehéznek bizonyult, mint a tűzhely kisikálása. A korom ugyanúgy bemocskolta a kezét, mint a ruhát. Egwene kis híján egy órán át súrolta magát egy kád langyos vízben, hátha sikerül elfogadható külsőt öltenie. A körme töredezett volt attól, hogy a téglákat kaparta, és úgy tűnt, hogy akárhányszor öblíti is ki a haját, csak újabb vödörnyi kormot mos ki belőle.

De azért örült a lehetőségnek. Ritkán volt rá ideje, hogy fürödjön, általában be kellett érnie azzal, hogy egy gyors mosakodásra szakítson időt. Most, ahogy a szürke csempés, aprócska fürdőszobában mosakodott és öblített, végiggondolta a következő lépését.

Visszautasította azt a lehetőséget, hogy elmenekülhessen. Ez azt jelentette, hogy Elaidával és a Pirosakkal kellett valamit kezdenie, hiszen rajtuk kívül nem látott egy nővért sem. De vajon ők belátják a tévedésüket? Bárcsak az egész társaságra vezeklést szabhatott volna ki, és elzavarhatta volna őket!

De nem. Amyrlin volt: minden ajahot képviselt, a Pirosat is. Nem bánhatott úgy velük, ahogy Elaida bánt a Kékekkel! Lehet, hogy ők voltak vele szemben a legellenségesebbek, de ez csak nagyobb kihívást jelentett. Mintha haladt volna valamerre Silvianával, és Lirene Doirellin nem ismerte be, hogy Elaida súlyos hibákat ejtett?

Talán nem csak a Pirosakat befolyásolhatta. Mindig összefutott véletlenül nővérekkel a folyosón. Ha valamelyikük odament hozzá, hogy beszéljenek, a Pirosak nem igazán rángathatták el! Azért még nekik is illendően kellett viselkedniük, és így neki alkalma nyílhatott beszélni egy keveset más nővérekkel.

De hogyan viselkedjen magával Elaidával? Vajon bölcs dolog volt továbbra is abban a hitben hagyni

a hamis amyrlint, hogy megfélemlítette őt? Vagy itt az ideje, hogy kiálljon magáért?

A fürdőzés végére lényegesen tisztábbnak és lényegesen magabiztosabbnak érezte magát. A háború

igen rossz fordulatot vett, de attól még harcolhatott. Sietve végighúzta a fésűt még vizes haján, magára kapott egy újabb novíciaruhát – ó, de elképesztően jó érzés volt a bőrén a tiszta, lágy anyag! – és ment, hogy csatlakozzon a kíséretéhez.

Fekísérték az amyrlin lakosztályához. Sok kis aes sedai csoportba is belefutottak, és a kedvükért szálegyenesen tartotta magát. Az őrei a Torony Piros részén vitték át, a padlón a minta vörösre és szénfeketére váltott. Itt is sokan járkáltak, vállkendős nővérek, szolgák, az egyenruhájuk mellrészén Tar Valon lángjával. De erre nem akadt egyetlen őrző sem; Egwene-nek ez mindig roppant furcsa érzés volt, mivel az őrzők a Torony többi részének szerves részét képezték.

Hosszas kapaszkodó és pár kanyar után megérkeztek Elaida lakosztályához. Egwene önkéntelenül is

leellenőrizte a ruháját. Gyaloglás közben arra a következtetésre jutott, hogy csenddel kell fogadnia Elaidát, épp úgy, ahogy azt a legutóbb tette. Ha tovább bőszíti, csak újabb megkötéseket nyer vele. Nem alázhatja meg magát, de nem is keresi rá az alkalmat, hogy sértegesse Elaidát. Gondoljon az a némber, amit csak akar!

Egy szolga kinyitotta az ajtót, majd bevezette őt az ebédlőbe. Ott döbbenten szembesült azzal, mi vár rá. Azt hitte, egyedül marad Elaidával, vagy talán még Meidani lesz ott velük. Egy pillanatig sem hitte volna, hogy az egész ebédlő tele lesz nővérekkel. Öten voltak, a Kéket és a Pirosat kivéve minden ajahból egy-egy. És mindegyikük ülnök volt. Itt volt Yukiri és Doesine, akik mindketten a Fekete ajah titkos vadászai közé tartoztak. Ferane is jelen volt, bár mintha meglepődött volna Egwene érkezésén: vajon a Fehér nem tudott korábban a vacsoráról, vagy egyszerűen csak nem említette?

Rubinde, a Zöld ajah ülnöke ott ült Shevan, a Barna mellett. Egwene mindig is találkozni akart az

utóbbi nővérrel. Shevan azon kevesek közé tartozott, akik támogatták a lázadó aes sedaiokkal való tárgyalást, és ő remélte, hogy talán közelebb tudja taszigálni ahhoz is, hogy segítsen belülről összeforrasztani a Fehér Tornyot.

Az asztalnál Elaidán kívül nem volt egy Piros nővér sem. Vajon azért nem, mert mindegyik Piros ülnök a Tornyon kívül tartózkodott? Vagy talán Elaida úgy gondolta, az egyensúly megvan, hisz ő is az asztalnál ül, és még mindig Pirosként gondolt magára, holott nem lett volna szabad.

Hosszú asztal volt, a kristályserlegek csillogva szórták szét a rozsdás vörösessárgára festett fal mentén sorakozó, díszes bronz állólámpák fényét. Minden egyes nő a saját ajahja színében varrott, díszes ruhát viselt. A szobát szaftos húsok és párolt sárgarépa illata töltötte be. A nővérek csevegtek.

Barátságosan, de kényszeredetten. Feszülten. Nem akartak itt lenni.

A szoba túloldaláról Doesine odabiccentett Egwene-nek, szinte tiszteletteljesen. Ez már jelentett valamit! Mintha csak azt mondta volna, „azért vagyok itt, mert azt mondtad, az efféle találkozók fontosak”. Elaida az asztalfőn ült bő ujjú, vörös ruhában. Az öltözék szegélyén és a derekán csiszolatlan gránátok villogtak, a nő arcán elégedett mosoly ragyogott. Szolgák sürögtek-forogtak, bort töltöttek, ételt szolgáltak fel. Miért hívta össze Elaida vacsorára az ülnököket? Talán megpróbálja áthidalni a Fehér Torony szakadékait? Ennyire félreismerte volna?

– Ó, pompás! – szólt Elaida, amikor észrevette Egwene-t. – Végre megérkeztél! Gyere ide, gyermek!

Ő engedelmeskedett. Ahogy átvágott a szobán, az utolsó ülnökök is észrevették. Néhányan zavarodottan néztek rá, mások kíváncsian. Nem tudták, mit keres itt. És Egwene félúton ráébredt valamire.

Ez az egyetlenegy este tönkretehet mindent, amin eddig dolgozott.

Ha az itt ülő aes sedaiok azt látják, hogy engedelmesen kiszolgálja Elaidát, elveszíti szemükben a hitelét. Elaida kijelentette, hogy megtörte őt – de ő bebizonyította, hogy nem. Ha itt akár csak egy kicsit is enged Elaida akaratának, azt bizonyítéknak veszik.

A Fény égesse meg ezt a némbert! Miért hívott el ennyi nőt, akikkel mostanában együtt dolgozott?

Véletlen egybeesés lett volna? Odalépett a hamis amyrlin mellé az asztalfőn, mire az egyik szolga a kezébe nyomott egy csillogó vörösborral teli kristálykancsót.

– Gondoskodj róla, hogy mindig tele legyen a serlegem! – parancsolta Elaida. – Itt várj, de ne gyere túl közel! Nem akarom a délutáni büntetésed után maradt korombűzt szagolni!

Egwene megfeszítette az állát. A korombűzt szagolni? Miután egy órán át súrolta magát? Ugyan már!

Oldalról látta Elaida szemében az elégedettséget, ahogy belekortyolt a borába. A hamis amyrlin ekkor a jobbján ülő Shevanhoz fordult. A Barna göcsörtös karú, szögletes arcú, nyurga nő volt, akit mintha bogas ágakból rakott volna össze valaki. Gondterhelten méregette a házigazdájukat.

– Mondd csak, Shevan – szólt Elaida –, még mindig ragaszkodsz ahhoz a bolond tárgyalósdihoz a lázadókkal?

– A nővéreknek meg kell adni az esélyt arra, hogy kibéküljenek – válaszolta Shevan.

– Azt már megkapták – mondta Elaida. – Őszintén szólva többet vártam volna egy Barnától!

Megátalkodottan viselkedsz, és semmit sem értesz abból, hogyan működik a való világ! Pedig nézd, még Meidani is egyetért velem, noha ő Szürke! És tudod, azok milyenek…

Shevan elfordult, és még űzöttebbnek tűnt, mint előtte. Miért hívta meg őket Elaida vacsorára, ha csak sértegeti őket és az ajahjaikat is? Egwene nézte, ahogy a Piros Ferane-hez fordul, és arról panaszkodik neki, hogy Rubinde, a Zöld ajah ülnöke szintén ellenáll a próbálkozásainak a tárgyalások beszüntetésére. Beszéd közben megemelte a poharát Egwene felé, és megpaskolta az ujjával. Alig ihatott pár kortyot.

Egwene a fogát csikorgatva töltötte újra a poharat. A többiek már látták dolgozni – hiszen Ferane-nél is diót tört! Ez még önmagában nem teszi tönkre a megítélését, hacsak Elaida nem kényszeríti rá valamiféleképp, hogy megalázza magát.

De mi értelme volt ennek az egész vacsorának? Elaida mintha meg sem próbálta volna közelebb hozni

egymáshoz az ajahokat. Sőt, épp hogy még jobban elmélyítette az árkokat azzal, ahogy lekicsinyelte a vele egyet nem értőket. Néha újratöltette Egwene-nel a kupáját, bár sosem volt benne hely pár kortynál többnek.

Aztán a lány lassan kezdte megérteni. Ez a vacsora nem arról szólt, hogy a hamis amyrlin kibékítse az ajahokat. Arról volt itt szó, hogy erővel és fenyegetéssel rávegye az ülnököket, hogy azt tegyék, ami szerinte helyes. És ő csak azért volt jelen, hogy Elaida eldicsekedjen vele! Csak azért, hogy a hamis amyrlin megmutassa, mekkora hatalma van – elfoghat valakit, akit mások amyrlinnek tartanak, novíciaruhát húzhat rá, és minden áldott nap megbüntetheti!

Egwene érezte, hogy ismét elönti a harag. Miért sikerült Elaidának mindig felbosszantania? Kivitték a levesestálakat, és gőzölgő, vajas párolt sárgarépával megrakott tányérokat hoztak be. Fahéj illata töltötte meg a levegőt. Egwene nem kapott vacsorát, de túl zaklatott volt ahhoz, hogy ételre gondoljon.

Nem, gondolta, és megacélozta magát. Most nem adom fel korábban, mint a legutóbb! Kibírom.

Erősebb vagyok Elaidánál! Erősebb vagyok az őrületénél!

A társalgás folytatódott, és Elaida sértő megjegyzéseket tett a többiekre. Néha szándékosan, máskor viszont láthatóan fel sem tűnt neki, mit tesz. A többiek elterelték a témát a lázadókról, és az utóbbi időben mindig borult égboltról kezdtek beszélni. Shevan végül felvetette azt a híresztelést, hogy a seanchanok együttműködnének az aielekkel messze délen.

– Már megint a seanchanok? – sóhajtott fel Elaida. – Miattuk igazán nem kellene aggódnotok!

– A forrásaim mást mondanak, anyám – jegyezte meg Shevan mereven. – Azt hiszem, nem ártana odafigyelnünk arra, mit tesznek. Pár nővérrel kikérdeztettem itt ezt a gyermeket, hogy milyen tapasztalatai voltak velük. Meg kellene hallgatnia, mit tesznek az aes sedaiokkal!

Elaida csengően, dallamosan felkacagott.

– Nyilván tudod, hogy ez a gyermek szeret túlzásokba esni! – Egwene-re nézett. – A barátod, a bolond al’Thor kedvéért terjesztesz hazugságokat? Mit mondott, mit hazudjál ezekről a hódítókról? Ők is neki dolgoznak, nem?

Egwene nem válaszolt.

– Beszélj! – intett Elaida a serlegével. – Mondd meg ezeknek a nőknek, hogy hazudtál nekik! Valld be a bűneidet, te lány, vagy megint megbüntettetlek!

A hallgatásért kapott büntetés eltörpül amellett, ami akkor vár rá, ha Elaida az ellentmondás miatt dührohamot kap. A csend volt a győzelemhez vezető út.

És mégis, ahogy Egwene végignézett a tengeri nép ragyogó fehér porcelánjával megrakott hosszú mahagóniasztalon, a vörös gyertyák fényében öt pár figyelmes, érdeklődő tekintetet látott. Látta a kérdéseiket. Amikor egyedül voltak, merészen beszélt velük, de most is kitart az állításai mellett, hogy a világ egyik leghatalmasabb asszonyának a szemébe kellene őket vágnia? Az asszonynak, aki a kezében tartja az életét?

Valóban ő volt az amyrlin? Vagy csak egy kislány, aki szeretett szerepeket játszani?

A Fény égessen meg, Elaida! – gondolta a fogát csikorgatva. Belátta, hogy tévedett. A hallgatás ezúttal nem vezethette győzelemre… ezek előtt a nők előtt semmiképp sem. Nem fog neked tetszeni, amerre ez halad…

– A seanchanok nem dolgoznak Randnek – válaszolta. – És komoly veszélyt jelentenek a Fehér Toronyra nézve. Nem terjesztettem hazugságokat. Ha bármi mást mondanék, megszegném a Három Esküt!

– Le sem tetted a Három Esküt! – förmedt rá Elaida komoran, és elfordult tőle.

– De letettem – mondta ő. – Az Esküpálca ugyan nem volt a kezemben, de nem a Pálca teszi igazzá a

szavaimat. A szívem mélyén mondtam el mind a Három Esküt, és ettől csak még drágábbak lettek, mert semmi sem kényszerít rá, hogy megtartsam őket. És az eskü alatt, ami fogva tart, megismétlem. Álmodó vagyok, és azt Álmodtam, hogy a seanchanok meg fogják támadni a Fehér Tornyot!

Elaida szeme felvillant egy pillanatra, és úgy markolta a villáját, hogy belefehéredett a keze. Egwene állta a tekintetét, és a hamis amyrlin végül újra felnevetett.

– Ó, épp olyan makacs vagy, mint voltál! Meg kell mondanom Katerine-nek, hogy igaza volt! Büntetést kapsz a túlzásaidért, gyermek!

– Ezek a nők mind tudják, hogy nem hazudok – jegyezte meg Egwene nyugodtan. – És ahányszor ragaszkodsz hozzá, hogy nem mondok igazat, megalázod magad a szemükben. Még ha az Álmomban

nem is hiszel, be kell ismerned, hogy a seanchanok veszélyt jelentenek ránk. Pórázra fogják a fókuszálni képes nőket, és egy beteg ter’angreal segítségével fegyverként használják őket. Én éreztem már a nyakamon azt a pórázt. Néha még most is érzem. Álmomban. A rémálmaimban.

Csend borult a szobára.

– Ostoba gyermek vagy – mondta Elaida, aki láthatóan próbált úgy tenni, mintha Egwene nem jelentene rá nézve fenyegetést. Meg kellett volna fordulnia, hogy lássa a többiek tekintetét. Ha ezt tette volna, talán meglátja az igazat. – Jól van, te kényszerítettél! Térdet fogsz hajtani előttem, gyermek, és a bocsánatomért esedezel! Most rögtön! Máskülönben bezáratlak egyedül! Ezt akarod? De azt ne hidd, hogy ezzel megúszod a veréseket! Ezután is megkapod majd a napi büntetésed, épp csak utána visszadobnak a celládba. Most pedig térdre, és esedezz a bocsánatomért!

Az ülnökök összenéztek. Most már nem lehetett meghátrálni. Egwene jobb szerette volna, ha nem fajulnak idáig a dolgok. De idáig fajultak, és Elaida harcolni akart.

Itt volt az ideje megküzdeni vele.

– És ha nem hajlok meg előtted? – kérdezte, és a nő szemébe nézett. – Akkor mi lesz?

– Térdelni fogsz, vagy így, vagy úgy! – mordult fel Elaida, és magához ölelte a Forrást.

– Az Egyetlen Hatalmat használod ellenem? – kérdezte Egwene nyugodtan. – Tényleg idáig kell lealacsonyodnod? Fókuszálás nélkül nincs tekintélyed?

Elaida egy pillanatig hallgatott.

– Jogomban áll megfegyelmezni azt, aki nem mutat nekem kellő tiszteletet!

– Úgyhogy rám kényszeríted az akaratodat – mondta Egwene. – Az egész Toronyban mindenkivel ezt

teszed majd, Elaida? Egy ajah ellenszegül neked, feloszlatod. Valaki nem tetszik neked, és megpróbálod elpusztítani a jogát, hogy aes sedai legyen. Minden nővér hajlongani fog előtted, mielőtt végzel!

– Képtelenség!

– Ó, valóban? – kérdezte Egwene. – És szóltál már nekik arról az ötletedről, hogy kellene egy új eskü is? Amit minden nővérnek az Esküpálcára kell letennie; egy eskü, hogy mindenben engedelmeskednek

az amyrlinnek és mindig támogatják? Tagadd le!

– csattant fel aztán. – Tagadd le, hogy valaha is mondtál ilyet! Engedik az esküid?

Elaida megdermedt. Ha a Fekete ajah tagja volt, Esküpálca ide, Esküpálca oda, letagadhatta a dolgot, de Meidani akkor is megerősítette volna Egwene állítását.

– Csak üres fecsegés volt – válaszolta végül a hamis amyrlin. – Csak spekuláció. Hangosan gondolkoztam.

– A spekulációban gyakran ott az igazság – mutatott rá Egwene. – Magát az Újjászületett Sárkányt is egy ládába zártad, és épp most fenyegettél meg azzal, hogy nekem is ez lesz a sorsom. Ennyi tanú előtt!

Az emberek őt tartják zsarnoknak, de te pusztítod el a törvényeinket, te uralkodsz mások megfélemlítésével!

Elaida szeme elkerekedett. Láthatóan dühös volt. Mintha… megdöbbent volna. Mintha nem értené, hogyan juthatott egy engedetlen novícia megrendszabályozásától oda, hogy egy egyenlővel vitatkozzon.

Egwene látta, hogy a nő egy Levegő-fonatot kezd fonni. Ennek véget kellett vetnie. Egy Levegőből font szájpecek lezárhatta volna a vitát.

– Folytasd csak! – jegyezte meg nyugodtan. – Használd a Hatalmat, hogy elhallgattass! Amyrlinként nem az érveiddel kellene engedelmességre bírnod az ellenfeledet ahelyett, hogy a nyers erőhöz folyamodnál?

A szeme sarkából látta, hogy a parányi Yukiri, a Szürke ajah ülnöke biccent erre a megjegyzésre.

Elaida szeme felvillant dühében, de elejtette a Levegő-fonatot.

– Nem kell válaszolnom egy egyszerű novíciának! – csattant fel. – Az amyrlin nem magyarázkodik a

hozzád hasonlók előtt!

– „Az amyrlin megérti a legbonyolultabb tételeket és vitákat – idézte Egwene fejből –, de végül csak mindenki szolgája, még a legalacsonyabb munkásé is.”

Ezt Balladere Arandaille mondta, az első amyrlin, akit a Barna ajahból emeltek. A halála előtti utolsó írásokból volt az idézet; ezek az írások az uralmát magyarázták, és a Kavarthen-háborúk alatti cselekedeteit. Arandaille úgy érezte, a válság elvonultával az amyrlinnek erkölcsi kötelessége megmagyarázni a cselekedeteit a köznépnek. Az Elaida mellett ülő Shevan elismerően biccentett. Az idézet nem volt valami híres; Egwene ismét áldotta Siuan csendes, kitartó oktatását a korábbi amyrlinek bölcsességéről. Siuan sok mindent a titkos históriákból tanított meg neki, de akadt pár gyöngyszem a Balladare-hez hasonló asszonyoktól is.

– Miféle ostobaságokat hordasz te itt össze? – köpte a szavakat Elaida.

– Mit terveztél Rand al’Thorral, miután elfogtad? – kérdezte Egwene, a megjegyzéssel mit sem törődve.

– Nem…

– Nem nekem felelsz – magyarázta ő, és az asztal mellett ülők felé biccentett. – Nekik.

Megmagyaráztad már a tetteidet, Elaida? Mit terveztél? Vagy ezt a kérdést is kikerülöd, mint az összes többit, amit eddig feltettem?

A hamis amyrlin arca kezdett kivörösödni, de nagy nehezen nyugalmat erőltetett magára.

– Biztonságban tartottam volna, elzárva, idebenn a Toronyban, míg csak el nem jön az Utolsó Csata ideje. Ez megakadályozta volna, hogy ekkora felfordulást és szenvedést okozzon a világ népeinek.

Megérte azt a kockázatot, hogy felbőszítsem.

– „Ahogy az ekevas feltöri a földet, úgy töri ő meg az emberek életét, és mindazt, mi volt, elemészti tekintete vad tüze – idézte Egwene. – Lépteit harci trombiták harsogása kíséri, hangjától jóllaknak a varjak, és a Kardok Koronája nyugszik homlokán.”

Elaida zavartan ráncolta a homlokát.

– A Karaethon-ciklus, Elaida – szólt Egwene. – Amikor bezártad Randet, hogy „biztonságban” legyen, megszerezte már Illiant? Viselte már azt, amit ő maga nevezett el a Kardok Koronájának?

– Nos, nem.

– És mit terveztél, hogyan teljesíti majd ezt a próféciát, ha a Fehér Toronyban rejtegeted? – kérdezte Egwene. – Hogyan okozhat háborút, ahogy azt a próféciák szerint tennie kell? Hogyan törheti meg a nemzeteket, hogy aztán magához kösse őket? Hogyan „öli meg embereit a béke kardjával”, vagy „köti

meg a kilenc holdat szolgálóul”, ha elzárod? Nem azt állítják a próféciák, hogy „béklyótlan” lesz? Nem említik „a nyomában uralkodó káoszt”? Hogyan lehetne bármi is egy leláncolt rab nyomában?

– Én…

– Lenyűgöz a logikád, Elaida – jegyezte meg Egwene hidegen. Ferane erre ravaszkásan elmosolyodott; talán megint csak arra gondolt, hogy a lánynak jó helye lenne a Fehér ajahban.

– Ugyan – mondta Elaida –, értelmetlenségeket kérdezel! A próféciák teljesültek volna. Nem lehetett másképp!

– Ezek szerint te is belátod, hogy az a kísérlet, hogy megkösd, eleve kudarcra volt ítélve?

– Nem, nem, szó sincs róla – tiltakozott a hamis amyrlin, és ismét kivörösödött a képe. – Nem kellene ezzel vesződnünk… nem a te dolgod, hogy ilyenekben dönts! Nem, inkább a lázadóidról kellene beszélnünk, és arról, hogy mit tettek a Fehér Toronnyal!

Ügyes témaváltás volt; megpróbálta Egwene-t védekező helyzetbe szorítani. Elaida nem volt teljességgel alkalmatlan a feladatra. Csak túl gőgös.

– Én úgy nézem, ők mindent megtesznek, hogy begyógyítsák a szakadást – válaszolta Egwene. – Nem

változtathatjuk meg a múltat. Nem változtathatunk azon sem, hogy mit tettél Siuannal, akkor sem, ha a velem lévők módot találtak az elcsendesítés Gyógyítására. Csak előre haladhatunk, és megpróbálhatjuk behegeszteni a sebeket. De te mit csinálsz, Elaida? Nem vagy hajlandó tárgyalni, és még az ülnököket is próbálod rákényszeríteni, hogy adják fel az egyeztetéseket? A saját ajahodon kívül az összes többit csak sértegeted?

Doesine, a Sárga ülnök erre halkan, egyetértően mormolt. Elaida oda is kapta a tekintetét, aztán egy pillanatig csendben ült, mintha csak ekkor jött volna rá, hogy elveszítette a vita irányítását.

– Ebből elég!

– Gyáva vagy – vádolta meg Egwene.

Elaida szeme lobot vetett.

– Hogy merészeled!

– Az igazsághoz merésznek kell lenni, Elaida – felelte Egwene halkan. – Gyáva vagy, és zsarnok.

Árnybarátnak is mondanálak, de gyanítom, hogy talán még a Sötét Úr is szégyellné, ha veled kellene dolgoznia!

Elaida felvisított, hirtelen Hatalmat szőtt, és a falhoz vágta őt. A lány kezéből kiesett a kancsó, és szétrobbant a szőnyeg mellett a kopár fapadlón. A vérvörös ital végigloccsant az asztalon és a mellette ülők felén, és pirosra festette a hófehér terítőt.

– Te nevezel engem árnybarátnak? – sikította Elaida. – Te vagy az árnybarát! Te és azok a lázadók odakinn, akik próbálják elterelni a figyelmemet arról, hogy a kötelességem teljesítsem!

A Levegő fonatai újra a falnak vágták Egwene-t, aki lecsúszott a földre. A törött kancsó szilánkjai felhasították a karját. Tucatnyi ostor verte: felhasították a ruháját is. Vér csöpögött a karjából, és kezdett a levegőbe fröccsenni és szétkenődni a falon, Elaida olyan hevesen ütötte.

– Elaida, hagyd abba! – pattant fel Rubinde susogó, zöld ruhájában. – Megőrültél?

A hamis amyrlin zihálva fordult felé.

– Ne kísérts, te Zöld!

Az ostorok továbbra is csépelték Egwene-t. Ő csendben tűrte. Nagy nehezen talpra kecmergett. Érezte, hogy a karja és az arca máris feldagadt. De továbbra is nyugodtan nézett Elaidára.

– Elaida! – kiáltott fel Ferane, és felállt. – Megsérted a Torony törvényeit! Nem büntetheted a Torony egy tagját az Egyetlen Hatalommal!

– Én vagyok a Torony törvénye! – őrjöngött a nő. A nővérekre bökött. – Kigúnyoltok! Tudom, hogy kigúnyoltok! A hátam mögött! Szemtől szemben engedelmesnek tűntök, de tudom, mit beszéltek, mit suttogtok! Hálátlan ostobák! Mindazok után, amit értetek tettem! Azt hiszitek, örökké eltűröm ezt?

Ezzel itt majd jó példát mutatok!

Megpördült, és Egwene-re bökött, aztán döbbenten hátralépett, ahogy látta, hogy a lány nyugodtan néz rá. Elaida halkan levegő után kapkodott, és a szívéhez rántotta a kezét, miközben az ostorcsapások tovább zuhogtak Egwene-re. Mindannyian látták a fonatokat, látták, hogy Egwene nem sikít, bár nincsen betömve a szája Levegővel. A karján csöpögött a vér, a testét előttük törték meg, de nem érezte, hogy sikítania kellene. Inkább magában áldotta az aiel tudós asszonyokat a bölcsességükért.

– És egészen pontosan – kérdezte hűvösen –, mire is leszek én a bemutatandó példa, Elaida?

A verés folytatódott. Ó, hogy fájt! Könnyek gyűltek Egwene szemének a sarkába, de érzett már nagyobb kínt. Sokkal nagyobbat is. Ahányszor csak arra gondolt, hogy ez a nő mit tett az általa szeretett intézménnyel. Az igazi kín nem a sebekben volt, hanem abban, hogy Elaida így viselkedett az ülnökök előtt.

– A Fényre! – suttogta Rubinde.

– Úgy kívánom, bárcsak ne lenne rám szükség, Elaida! – folytatta Egwene lágyan. – Kívánom, bárcsak a Toronynak pompás amyrlinje lennél! Kívánom, bárcsak lemondhatnék és elfogadhatnám az

irányításodat! Kívánom, bár megérdemelnéd! Nyugodtan fogadnám a kivégzést is, ha azzal egy rátermett amyrlin kezébe adnám a dolgokat. A Fehér Torony fontosabb, mint saját magam. Te is el tudod ezt mondani magadról?

– Kivégzést akarsz?! – rikoltotta Elaida, aki eddig nem találta a szavakat. – De nem kapod meg! A halál túl jó volna neked, árnybarát! Gondoskodom róla, hogy megverjenek, hogy mindenki lássa, ahogy megvernek, amíg csak nem végeztem veled! Csak azután halhatsz meg! – A szoba falánál álló, döbbenten tátogó szolgákhoz fordult. – Küldessetek katonákért! Azt akarom, hogy ezt itt a Torony legeslegmélyebb cellájába dobják! Menjen híre az egész városban, hogy Egwene al’Vere árnybarát, és visszautasította az amyrlin irgalmát!

A szolgák elrohantak, hogy teljesítsék a parancsait. Az ostorok továbbra sem nyugodtak, de Egwene kezdett eltompulni. Lehunyta a szemét, gyenge volt; túl sok vért veszített a bal karján tátongó sebekből, ott voltak a legmélyebbek a vágásai.

Összecsapás lett a vége, épp, amitől tartott. Döntött. Kiállt az igazáért.

De nem félt tőle, hogy meghal. A Fehér Tornyot féltette. Ahogy hátradőlt, a falnak támaszkodott, és kezdtek elfakulni a gondolatai, mérhetetlen szomorúság ülte meg.

A Toronyban vívott csatája vagy így, vagy úgy, de véget ért.

Tizenhetedik fejezet IRÁNYÍTÁS KÉRDÉSE

– Megfontoltabbnak kellene lenned – mondta Sarene a szobában.

– Az Amyrlin-trónra nagy befolyásunk van. Ha segítesz, talán rábeszélhetjük, hogy enyhítsen a büntetéseden.

Cadsuane jól hallotta Semirhage megvető horkantását, pedig a folyosóról hallgatott be a vallatószobába. Kényelmes rönkszéken ült. Belekortyolt a langyos édeslevélteába, és végignézett az egyszerű faborítású folyosón. Hosszú fehér-bordó futószőnyeg fedte a padlót, és a falakon prizmaszerű

lámpák reszkető fénye táncolt.

Jó néhányan voltak még rajta kívül a folyosón – Daigian, Erian, Elza. Aznap az ő feladatuk volt a

pajzs fenntartása. Cadsuane-en kívül a tábor minden egyes aes sedaia sorra került. Túl veszedelmes lett volna csak az alacsonyabb rangú aes sedaiokra bízni ezt a feladatot. A pajzsnak erősnek kellett maradnia. Csak a Fény tudta, mi történt volna, ha Semirhage kiszabadul!

Cadsuane belekortyolt a teába, és a falnak vetette a hátát. Al’Thor ragaszkodott hozzá, hogy a

„saját” aes sedaiai is lehetőséget kapjanak Semirhage kivallatására, ne csak azok, akiket Cadsuane kiválasztott. Az idős nővér nem tudta, a kölyök ezzel csak a saját fennhatóságát akarja megerősíteni, vagy komolyan azt hiszi, hogy azok majd sikerre jutnak, ahol ők – egyelőre – kudarcot vallottak.

Akárhogy is, Sarene most ezért hallgatta ki Semirhage-ot. A taraboni Fehér alapos, átgondolt nővérnek számított, és láthatóan egyáltalán nem volt vele tisztában, hogy az egyik leggyönyörűbb nő

volt, aki hosszú idő óta megszerezte a vállkendőt. A figyelmetlensége nem volt váratlan, végtére is a Fehér ajahot választotta, és a Fehérek néha már majdnem olyan gyakorlatiatlanok voltak, mint a Barnák.

Sarene azzal sem volt tisztában, hogy Cadsuane odakinn ül és hallgatózik a Szellem egy parányi szálának a segítségével. Egyszerű kis trükk volt, a novíciák gyakran megtanulták. Ha összegyúrta a fonatok kifordításának újonnan felfedezett módszerével, Cadsuane könnyedén hallgatózhatott anélkül, hogy bárki sejtette volna, mit tesz.

A kinti aes sedaiok természetesen látták, hogy mit művel, de egyikük sem szólt egy szót sem. Pedig közülük ketten is – Elza és Erian – abba a csapat bolondba tartoztak, akik hűségesküt tettek az al’Thor kölyöknek, és Cadsuane körül nagyon óvatosak voltak. Mind a ketten tudták, mi róluk a véleménye.

Barmok. Néha úgy tűnt, mintha a szövetségeseinek a fele azon dolgozna, hogy még jobban megnehezítse a munkáját.

Sarene folytatta odabenn a kihallgatást. Eddigre már az udvarházban lakó aes sedaiok többsége megpróbálta kivallatni Semirhage-ot. Barna, Zöld, Fehér és Sárga – kudarcot vallott mind. Cadsuane még nem próbálta meg személyesen is kikérdezni a Kitaszítottat. A többi aes sedai szinte mitikus alakként nézett fel rá, és sokat tett, hogy megőrizze bennük ezt a képet. Néha hosszú évtizedekig távol maradt a Fehér Toronytól, csak hogy minél többen halottnak higgyék. Amikor visszatért, mindig felzúdultak a kedélyek. Amikor nekiállt levadászni a hamis Sárkányokat, részint azért tette, mert szükséges volt – részint pedig azért, mert ez javította a megítélését a nővérek között.

Minden munkája a végnapokra volt kihegyezve. A Fény vakítsa meg, ha hagyja, hogy az az al’Thor

kölyök most elrontson mindent!

Belekortyolt a teába, hogy ne látsszon, fintorog. Lassan, szálanként kezdett kicsúszni a kezéből az irányítás. Egykor valami olyan durva esemény, mint az a viszálykodás a Toronyban, az osztatlan figyelmét élvezte volna. De egyelőre nem tudott azzal a problémával foglalkozni. Maga a Teremtés kezdett szétfoszlani, és ez ellen csak úgy küzdhetett, ha minden figyelmét al’Thorra összpontosította.

És a kölyök minden segítő kísérletét hárította. Lépésről lépésre kővé dermedt odabenn, míg csak képtelenné nem vált a cselekvésre, az alkalmazkodásra is. Egy érzéketlen szobor nem állhatott ki a Sötét Úrral szemben.

Fényverte kölyök! És most itt volt Semirhage is, aki egyre dacolt vele. Cadsuane tenyere viszketett, hogy bemenjen, és szembeálljon a némberrel, de Merise épp azokat a kérdéseket tette fel, amiket ő is feltett volna, és kudarcot vallott. Meddig maradna a legendája érintetlen, ha éppolyan alkalmatlannak bizonyulna, mint a többiek? Sarene ismét beszélni kezdett.

– Nem lenne szabad így bánnod az aes sedaiokkal – mondta nyugodtan.

– Aes sedaiokkal? – válaszolta Semirhage kuncogva. – Nem szégyelled magad, hogy ezzel a kifejezéssel írod le magad? Mint egy korcs kölyök, aki farkasnak mondja magát!

– Lehet, hogy nem tudunk mindent, ezt beismerem, de…

– Semmit sem tudtok! – válaszolta Semirhage. – Csak gyerekek vagytok, akik a szüleik holmijával játszadoznak!

Cadsuane megkocogtatta a teáscsésze oldalát a mutatóujjával. Megint meglepte, hogy mennyi a hasonlóság közte és Semirhage között – és megint viszketni kezdett mindene, ha csak erre a hasonlóságra gondolt.

A szeme sarkából látta, hogy egy karcsú szolgálólány felkapaszkodik a lépcsőn. Egy tányér bab és párolt karórépa volt nála, Semirhage ebédje. Máris itt lenne az ideje? Sarene már három órája vallatta a Kitaszítottat, és Semirhage egész idő alatt szépen, pontosan körbe-körbe vezette a társalgást. A szolgálólány közelebb ért, és Cadsuane intett neki, hogy bemehet.

Egy pillanattal később a tálca nagy robajjal borult a földre. Cadsuane felpattant a hangra, és magához ölelte a saidar t. Kis híján berontott a szobába. Semirhage hangjára aztán habozni kezdett.

– Ezt nem eszem meg – jelentette ki a Kitaszított, szokás szerint uralva a helyzetet. – Ráuntam a moslékotokra. Hozattok nekem valami illő eledelt!

– És ha hozatunk – kérdezte Sarene, aki láthatóan minden előnyt próbált megragadni –, akkor megválaszolod a kérdéseinket?

– Talán – felelte Semirhage. – Majd meglátjuk, hogy lesz-e hozzá kedvem!

Csend támadt. Cadsuane a folyosón álló többi nőre nézett, akik szintén talpra ugrottak a csörömpölésre, bár az ezt követő párbeszédet nem hallhatták. Intett nekik, hogy üljenek le.

– Menj, hozz valami mást! – szólt Sarene, aki odabenn beszélt a szolgálólánnyal. – És küldj fel valakit, hogy ezt itt takarítsa fel! – Kinyílt az ajtó, aztán sietve bezárult. A szolgáló elsietett. Sarene folytatta: –

A következő kérdésen múlik, hogy egyáltalán kapsz-e enni bármit is…

A határozott hangnem dacára Cadsuane hallotta, hogy az aes sedai kicsit jobban hadar, mint eddig. Őt is megijesztette, hogy a Kitaszított ledobta azt a tálcát. Mind olyan ijedősek voltak Semirhage közelében.

Nem hunyászkodtak meg előtte, de egy csepp tisztelettel kezelték. Hogy ne tették volna? Élő legenda volt! Az ember lánya nem lépett oda egy ilyen lény elé – a valaha élt leggonoszabb teremtmények egyike elé – úgy, hogy ne pislákolt volna fel benne legalább egy szikrányi ámulat. Szikrányi ámulat…

– Ezt rontottuk el! – suttogta Cadsuane. Pislogott, aztán megfordult, és kinyitotta a szoba ajtaját.

Semirhage az aprócska kamra közepén állt. Visszakötözték a Levegő fonataiba, alighanem abban a pillanatban, hogy ledobta a tálcát. A sárgaréz holmi a földön hevert, a bab leve az ódon padlódeszkákat áztatta. Ennek a szobának nem volt ablaka; alighanem eredetileg raktárhelyiségként szolgált, amit most

„cellává” alakítottak, hogy legyen hol tartaniuk a Kitaszítottat. Sarene – sötét haja gyöngyös fonatocskákban, csodaszép arcán döbbenet, hogy így megzavarták – egy karosszékben ült Semirhage előtt. Az őrzője, a széles vállú Vitalien hamuszürke arccal állt az egyik sarokban.

Semirhage fejét nem kötözték meg, és a szeme azonnal Cadsuane felé vágott.

Aki most már nem vonulhatott vissza, szembe kellett néznie a némberrel. Szerencsére ahhoz nem kellett sok finomság, amit tervezett. Egyetlenegy kérdésről volt itt szó. Hogyan törné meg saját magát? A megoldás meglepően egyszerűnek látszott, most, hogy már eszébe jutott.

– Ó – mondta olyan hangon, mint aki nem tűri, hogy szórakozzanak vele –, látom, a gyermek visszautasította az ebédjét. Sarene, engedd el a fonataidat!

Semirhage felvonta a szemöldökét, és kinyitotta a száját, hogy tegyen valami maró megjegyzést, de amint Sarene elengedte a Levegő fonatait, Cadsuane belemarkolt Semirhage hajába, és egy kurta, seprő

mozdulattal kirúgta a Kitaszított alól a lábát. Semirhage a földre zuhant.

Cadsuane talán használhatta volna az Egyetlen Hatalmat is, de jólesett ezt most puszta kézzel elintéznie.

Előkészített pár fonatot is, bár nem volt benne biztos, hogy használni is fogja őket. Semirhage magas volt, de vékonyka, és Cadsuane mindig is inkább erősnek számított, mint karcsúnak. Ráadásul a Kitaszítottat teljesen lebénította, hogy miként bánnak vele.

Cadsuane letérdelt. Az egyik lába a nő hátába vájt, és a kiömlött ételbe nyomta Semirhage arcát.

– Egyél! – mordult rá. – Nem szeretem, ha pazarolják az ételt, gyermek, különösen nem most, hogy ilyen időket élünk!

Semirhage köpködött, és elszórt pár olyan kifejezést, amikről Cadsuane csak sejtette, hogy káromkodások lehetnek, de nem értette őket. A jelentésüket alighanem elmosta az idő. De a szitkozódás nemsokára abbamaradt, és Semirhage csendben hevert. Nem küzdött. Cadsuane sem tette volna; az csak rontott volna a megítélésén. Semirhage hatalma fogolyként abból fakadt, hogy a nővérek féltek tőle. És tisztelték. Cadsuane-nek ezen kellett változtatnia.

– A székedet, kérlek! – mondta Sarene-nek.

A Fehér felállt. Döbbentnek tűnt. Mindenféle kínzást kipróbáltak már, amit csak al’Thor megkötései mellett ki lehetett, de azok mindegyike tiszteletről árulkodott. Úgy bántak Semirhage-gal, mint egy veszedelmes hatalommal, méltó ellenféllel. Ez csak tovább növelte az önbecsülését.

– Eszel? – kérdezte Cadsuane.

– Meg foglak ölni – jelentette ki Semirhage nyugodtan. – Elsőnek, a többiek előtt. Végighallgattatom velük a sikolyaidat!

– Értem – válaszolta Cadsuane. – Sarene, kérlek, hívd be kintről a másik három nővért is! – Majd elhallgatott, és gondolkozott. – És láttam pár szobalányt, akik a folyosó túlsó végén takarítottak. Hozd ide őket is!

Sarene biccentett, és kisietett a szobából. Cadsuane leült a székbe, aztán font pár kötelet Levegőből, és felkapta Semirhage-ot. Elza és Erian bekukucskáltak a szobába. Nagyon kíváncsinak tűntek. Aztán beléptek. Sarene a nyomukban volt. Pár pillanat múlva Daigian is bejött öt szolgával: három kötényes domani nővel, egy soványkás fickóval, akinek barnák voltak az ujjai a fapáctól, és egy magányos szolgafiúval. Kiváló!

Amikor beléptek, Cadsuane fogta a Levegő fonatait, és a térdére fektette velük Semirhage-ot. Aztán nekiállt elfenekelni a Kitaszítottat.

Semirhage egy ideig tartotta magát. Aztán szitkozódni kezdett. Aztán fenyegetéseket kezdett szórni.

Cadsuane folytatta, bár lassan már fájt a keze. A Kitaszított fenyegetései dühös fájdalomkiáltásokba fulladtak. A szobalány az ebéddel úgy a felénél érhetett vissza, és tovább mélyítette Semirhage szégyenét. Az aes sedaiok tátott szájjal bámulták.

– Nohát – dörmögte Cadsuane pár perc múlva, félbeszakítva Semirhage egyik fájdalomüvöltését –, akkor eszel?

– Megkeresek mindenkit, akit valaha szerettél – mondta a Kitaszított könnyes szemmel –, és felzabáltatom őket egymással, miközben te nézed. Majd…

Cadsuane ciccegett egyet, és újrakezdte. A szobában összeverődött kis tömeg ámult csendben figyelte.

Semirhage sírni kezdett – nem a fájdalomtól, hanem a megaláztatástól. Ez volt a kulcs. Semirhage-ot nem győzhették le fájdalommal vagy meggyőzéssel, de ha elpusztították a róla kialakult képet, az számára minden másnál iszonyatosabbnak tűnt. Épp úgy, ahogy Cadsuanenek is az lett volna.

Az aes sedai újabb pár perc múlva leengedte a kezét, és elengedte a Semirhage-ot mozdulatlanul tartó fonatokat.

– Eszel? – kérdezte.

– Én…

Cadsuane felemelte a kezét, mire Semirhage szinte leugrott az öléből, és a földre csúszott. Elkezdte felenni a babot.

– Ő is csak ember – mondta Cadsuane a többiekre nézve. – Csak ember, mint mi mindannyian. Vannak

titkai, de titkai még egy kisfiúnak is lehetnek, aki nem akar megmondani valamit! Ezt ne feledjétek!

Majd felállt, és az ajtóhoz lépett. Habozva megállt Sarene mellett, aki lenyűgözve nézte, ahogy a Kitaszított a földről szedegeti fel a babot, és zabál.

– És nem árt az sem, ha ezentúl hordotok magatoknál hajkefét – tette hozzá. – Az ilyesmi eléggé igénybe veszi az ember kezét!

Sarene elmosolyodott.

– Igenis, Cadsuane sedai!

Most pedig, gondolta Cadsuane, ahogy kiment a szobából, mitévők legyünk al’Thorral?

– Uram – dörzsölte meg Grady viharvert képét –, azt hiszem, nem érti!

– Akkor magyarázd el nekem! – mordult rá Perrin. Egy domboldalon állt, és lenézett a menekültek meg katonák hatalmas gyülekezetére. Százféle különböző, egymáshoz nem illő sátor: barnás, egycsúcsos aiel alkalmatosságok, színes, hatalmas cairhieniek, kétcsúcsos alapsátrak nőttek ki a földből, ahogy az emberek felkészültek az éjszakára.

Ahogy remélte is, a shaidó aielek nem üldözték őket. Hagyták, hadd vonuljon el a hadserege, bár a felderítők jelentése alapján eddigre már bevonultak a városba, hogy körülnézzenek. Akárhogy is, ez azzal járt, hogy neki végre volt ideje. Ideje pihenni egyet, ideje elsántikálni, ideje – remélte –, hogy Kapukon át eltüntesse innen a menekültek többségét.

A Fényre, ez aztán nagy csapat volt! Több ezer ember, kész rémálom irányítani és kiszolgálni az igényeiket. Az elmúlt pár nap alatt végtelen áradatban jöttek panaszok, viták, ítéletek és papirosok.

Honnan szerzett Balwer ilyen sok papírt? De láthatóan a Perrinhez fordulók nagy része ezzel meg is elégedett. Az ítélet, a viták lezárása sokkal hivatalosabbnak tűnt számukra, ha volt egy darab papiros is, hogy összefoglalja a lényeget. Balwer azt mondta, Perrinnek szüksége lesz egy pecsétre is.

A munka lefoglalta a gondolatait, és ez jó volt. De tudta, hogy most már nem odázhatja el sokáig, hogy szembenézzen a problémáival. Rand húzta északra. Neki el kellett vonulnia az Utolsó Csatába. Semmi más nem számított.

És mégis, ez a fókuszáltság, hogy a célján kívül képes volt minden mást kizárni a gondolataiból, sok gondot okozott, amikor Faile nyomába eredt. Valahogy meg kellett találnia az egyensúlyt. Neki magának kellett eldöntenie, hogy akarja-e vezetni ezeket az embereket. Meg kellett békélnie a benne élő

farkassal, a vadállattal, ami elszabadult és tombolt, ahányszor csak csatában járt.

De mielőtt ezt megtehette volna, haza kellett juttatnia a menekülteket. És ez problémának bizonyult.

– Mostanra már kipihenhetted magad, Grady – mondta.

– A kimerültség csak az egyik fele, uram – felelte Grady. – Bár, hogy őszinte legyek, úgy érzem, át tudnék aludni még egy egész hetet!

Valóban fáradtnak tűnt. Grady pompás ember volt, arcra, mint egy parasztgazda, és olyan volt a vérmérséklete is. Perrin jobban bízott abban, hogy elvégzi a kötelességét, mint a legtöbb nemesben, akihez eddig szerencséje volt. De Gradyt is csak egy határig lehetett hajszolni. Vajon mit tett egy emberrel, ha ilyen sokat kellett fókuszálnia? Grady szeme alatt táskák lógtak, és sápadtnak tűnt a napbarnítottsága dacára is. Bár még fiatal volt, lassan kezdett már őszülni.

A Fényre, túl keményen használtam ezt a fickót! – gondolta Perrin. Őt is és Nealdet is! Ez is Perrin céltudatosságának egyik hátránya volt, de csak mostanában kezdett ráébredni. Hogy mit is tett Arammal, hogy hagyta a körülötte lévőket vezetés nélkül tévelyegni… Ezt nekem kell rendbe hoznom!

Nekem kell megbirkóznom vele!

Ha nem teszi, talán az Utolsó Csatába sem jut el.

– A következő a helyzet, uram – Grady újra megdörzsölte az állát, és végignézett a táboron. A különböző csapatok, a mayene-iek, Alliandre őrsége, a folyóköziek, az aielek, és a menekültek városokra osztott telepei, mind külön táboroztak, a saját helyükön.

– Úgy százezer embert kellene hazajuttatnunk. Mármint úgy ennyien mennének haza. Sokan azt mondják, itt nagyobb biztonságban érzik magukat, ön mellett.

– Ezt akár abba is hagyhatnák – morogta Perrin. – A családjuk mellett a helyük!

– És azok, akiknek a családja a seanchan vidékeken van? – vonta meg a vállát Grady. – A hódítók érkezése előtt ezek közül az emberek közül sokan szívesen hazatértek volna. De most… Nos, egyre arról beszélnek, hogy maradnak, ahol élelem és védelem vár rájuk!

– De azokat még mindig elküldhetnénk, akik menni akarnak – makacskodott Perrin. – Könnyebben haladnánk nélkülük! Grady megrázta a fejét.

– Ez itt a gond, uram. Az embere, Balwer, készített nekünk egy számítást. Akkora Kaput tudok nyitni, hogy két ember sétálhat át rajta egyszerre. Ha úgy számolja, hogy egy másodperc alatt át is érnek…

akkor is hosszú, hosszú órákba telne, hogy mind átmenjenek. Nem tudok pontos számokat, de Balwer

szerint többnapi munka volna. És azt is hozzátette, hogy a becslései túlzottan derűlátóak. Uram, amilyen fáradt vagyok, egy óráig sem tudnék fenntartani egy Kaput!

Perrin a fogát csikorgatta. Meg kell szereznie Balwertől ezeket a számokat neki magának is, de volt egy olyan rossz érzése, hogy a titkár jól számolt.

– Akkor tovább menetelünk – mondta Perrin. – Észak felé. Minden nap te és Neald Kaput nyittok, és

visszaküldtök pár embert haza. De ne fárasszátok ki magatokat!

Grady biccentett. A szeme beesett a kimerültségtől. Talán jobb lenne várni pár napot, mielőtt nekilátnak ennek a folyamatnak… Perrin bólintott az avatott felé, hogy elmehet, és Grady visszakocogott a táborba. Perrin a domboldalon maradt, és a tábor különböző részeit ellenőrizte, miközben az emberek nekikészültek a vacsorának. A szekerek a tábor közepén álltak, tele étellel, ami – a félelmei szerint –

kifogy, mielőtt Andorba érnének. Vagy érdemesebb lesz kerülnie egyet Cairhien felé? Legutoljára ott látta Randet, bár az örvénylő látomások alapján meglehetősen biztos volt benne, hogy nem tartózkodott egyik országban sem. Kételkedett benne, hogy Andor királynője tárt karokkal várná, azok után a híresztelések után róla meg a fényverte Vörös Sas zászlóról.

Egy kis ideig nem törődött ezzel a problémával. A tábor kezdett elrendeződni. Mindegyik sátorkör elküldte a megbízottjait a központi élelmiszerraktárba, hogy megkapják az esti ételadagot. Mindegyik csapat saját maga felügyelte az étkezéseit; Perrin csak az alapanyagok szétosztását figyelte. Látta, hogy az ellátmányos, egy Sziklavágó Bavin nevű cairhieni ott áll a szekér hátulján, és egymás után fogadja a megbízottakat.

Perrin elégedett volt az ellenőrzés eredményével. Leballagott a táborba, és a saját sátraik felé menet átvágott a cairhieni sátrak között. Ő maga a folyóköziekkel táborozott.

Most már teljesen természetesnek vette kiélesedett érzékeit. Együtt jártak azzal, hogy besárgult a szeme.

A körülötte lévők mintha már észre sem vették volna, de ahányszor csak új emberekkel találkozott, azok mindig élesen emlékeztették őt a tényre. A cairhieni menekültek nagy része például megállt sátorverés közben, ahogy átvágott köztük. Utána néztek, és összesúgtak, hogy „Aranyszemű”.

Perrin nem szerette ezt a nevet. A családja neve Aybara volt, és büszkén viselte. Azon kevesek közé tartozott, akik még tovább örökíthették. A trallokok gondoskodtak róla, hogy ne maradjanak sokan.

Ránézett egy közeli menekültcsapatra, akik erre sietve visszatértek a sátorcölöpök bekalapálásához.

Miközben ezzel voltak elfoglalva, Perrin elhaladt két folyóközi – Tod al’Caar és Jori Congar

– mellett. Azok észrevették, és a szívükhöz emelt ököllel tisztelegtek. Ők nem találták félelmetes alaknak Aranyszemű Perrint sem, de tisztelték, bár még össze-összesúgtak arról az éjszakáról, amit Perrin Berelain sátrában töltött. Ő sokért nem adta volna, ha megszabadulhat attól az árnyfolttól. Az emberei még mindig lelkesek voltak, a shaidók fölött aratott győzelem új erővel töltötte el őket, de nem sokkal korábban Perrin még úgy érezte, nem látják szívesen maguk között.

De most mintha ez a kettő már félretette volna a nemtetszését. Tisztelegtek. Talán elfelejtették, hogy velük nőtt fel? Volt idő, amikor Jori gyakran kigúnyolta őt lassú beszédéért, és volt, amikor meg-megállt a kovácsműhely mellett, hogy eldicsekedjen vele, melyik lánytól sikerült csókot lopnia…

Csak visszabiccentett nekik. Semmi értelme nem lett volna előrángatnia a múltat, hiszen az

„Aranyszemű Perrin” iránti hűségük segített kiszabadítani Faile-t. Bár ahogy elment, érzékeny füle még elcsípte, hogy a két legény a pár nappal korábbi csatáról fecseg, és hogy melyikük mit tett benne. Az egyik még mindig vértől bűzlött: nem pucolta ki rendesen a csizmáját. Talán észre sem vette a vérrel kevert sarat.

Perrin néha azon gondolkozott, mi van, ha az érzékei nem is élesebbek a többiekénél. Egyszerűen csak hagyott magának elég időt ahhoz, hogy olyasmit is észrevegyen, amit mások nem. Hogy lehet, hogy nem vették észre a vérszagot? És a hegyek frissességét északra? Otthonos illatuk volt, bár többnapi járóföldre lehettek a Folyóköztől. Ha mások is lehunynák a szemüket és figyelnének, éreznék mindazt, amit ő? Ha kinyitnák a szemüket, és alaposabban megnéznék a világot maguk körül, „élesnek” vélnék a saját szemüket is, ha már az övére annyiszor mondták ezt?

Nem. Ez csak képzelődés volt. Az érzékei tényleg jobbak voltak, a farkasokkal való rokonsága megváltoztatta. Jó ideje nem gondolt már erre a rokonságra, csak Faile-ra összpontosított. De már nem zavarta annyira a szeme. Hozzá tartozott. Semmi értelme nem volt ezen morognia.

És mégis, az a vadság, ami harc közben eltöltötte… az önuralom teljes hiánya. Egyre jobban aggasztotta. Első alkalommal akkor érezte, azon a réges-régi éjszakán, amikor a fehérköpenyekkel harcoltak. Egy ideig nem is tudta, farkas-e vagy ember.

És most, amikor nemrégiben egyszer a farkasálomban járt, megpróbálta megölni Ugrót! A

farkasálomban végleges volt a halál. Aznap kis híján el is veszítette saját magát. Ahányszor csak erre gondolt, régi félelmek ébredtek újra benne, félelmek, amiket egyszer már félresöpört. Félelmek, amiket először egy farkasként viselkedő, ketrecbe zárt férfi láttán érzett.

Továbbsétált az ösvényen a sátra felé, és közben meghozott néhány döntést. Elszántan űzte Faile-t, közben kerülte a farkasálmot is, ahogy kerülte minden más felelősségét. Azt mondogatta, semmi más nem számít. De most már tudta, hogy az igazság ennél bonyolultabb. Faile-ra összpontosított, mert annyira szerette, de – ráadásul – azért is, mert olyan kényelmes volt ez így. A felesége megmentése csak kifogás volt, hogy ne kelljen szembenéznie az olyan dolgokkal, mint hogy vonakodna emberek élére állni, és hogy igen nyugtalan fegyverszünet élt benne az ember és a farkas között.

Megmentette Faile-t; de sok minden még most sem volt rendben. A válaszok talán az álmaiban rejlenek.

Ideje volt visszatérni.

Tizennyolcadik fejezet SIETŐS ÜZENET

Amint az aes sedai táborba ért, Siuan megdermedt. A szennyeskosarat a csípőjének támasztva állt.

Ezúttal a saját szennyesét hozta. Végre rájött, hogy nem kell a saját holmiját és Bryne-ét is mosnia.

Miért is ne segíthetnének neki a novíciák? Épp elegen voltak hozzá manapság…

És most mindegyikük mintha ott tolongott volna a tábor közepén emelt pavilon körüli járdán.

Egymás mellett sorakoztak, eleven, fehér fal, tetején a világ összes természetes hajszínével. A Csarnok szokásos ülése nem vonzott volna ekkora tömeget. Valaminek történnie kellett.

Siuan letette a szennyeskosarat egy farönkre, és ráterített egy törülközőt. Nem bízott ebben az égboltban, bár az elmúlt héten csak párszor csepergett az eső néhány percet. Ne bízz a dokkmester égben! Erre a tanácsra egy életet lehetett felépíteni. Még ha a legrosszabb esetben is csak egy kosár vizes – és ráadásul koszos – ruhával kellene megbirkóznia.

Sietve átvágott a földúton, és fellépett az egyik fajárdára. A durva falapok egy kicsit mozogtak a lába alatt, és fel-felnyikordultak, ahogy elsietett a pavilon felé. Volt róla szó, hogy lecserélik a fapallókat valami tartósabbra, akár olyan drága holmira is, mint a rendes kockakő.

Elért az összegyűlt nők hátához. Amikor a legutóbb ekkora érdeklődést váltott ki a Csarnok egy ülése, kiderült, hogy asha’man ek nővéreket kötöttek meg, és hogy megtisztították magát a saidin t. A Fény adja, hogy ma ne várjanak rájuk ekkora meglepetések! Az idegei így is épp elég feszültek voltak, elég volt neki azzal a fényverte Gareth Bryne-nel boldogulnia! A férfi felvetette, hogy megtanítja a kardforgatás alapjaira, a biztonság kedvéért! Siuan sosem gondolta valami hasznosnak a kardokat.

Ráadásul ki hallott már fegyveres aes sedaiokról, akik úgy harcolnak, mint egy megveszekedett aiel?