Kilencedik fejezet MALDENT ELHAGYVA

A hűvös, tavaszi szellő megcsiklandozta Perrin arcát. Az efféle szellőknek virágpor és friss, hajnali harmat szagát kellett volna hordozniuk, tavaszi hajtások feltúrta föld illatát, új élet, újjászületett föld illatát.

De a szellő csak vér és halál bűzét fújta felé.

Hátat fordított a fuvallatnak, letérdelt, és megvizsgálta a kocsikereket. A szekér zömök, kortól megfeketedett kis faszerkezet volt. Első ránézésre úgy tűnt, jó állapotban van, de Perrin már megtanulta, jobb, ha mindennel óvatos, amit Maldenből hoztak el. A shaidók csak a lovakat vetették meg, a szekereket és az ökröket korántsem, de – akárcsak minden más aiel – kevés holmival utaztak. Nem tartották karban a kordékat és a szekereket sem, és ő nem egy hibás darabot talált már vizsgálódása során.

– A következőt! – bődült el, és megnézte az első kerék küllőit. A megjegyzést a háta mögött sorakozó embereknek vetette oda. Mind vele akart beszélni.

– Uram – szólalt meg egy hang. Mély volt, érdes, mint a fának csikorduló fa zaja. Gerard Arganda, Ghealdan főkapitánya. Gondosan olajozott páncélszaga volt. – Sürgetnem kell a távozást. Engedje meg, hogy előrelovagoljak őfelségével!

Az „őfelsége” Alliandréra, Ghealdan királynőjére vonatkozott. Perrin tovább dolgozott a keréken: az ácsmunkákhoz nem értett annyira, mint a kovácsmesterséghez, de az apja mindegyik fiát megtanította rá, miféle gond lehet egy szekérrel. Jobb még indulás előtt elintézni az ilyet, mint aztán félúton megakadni! Úgy nézte, mind a négy kerék rendben van.

– Uram? – kérdezte Arganda.

– Mindannyiunknak együtt kell elindulnunk – felelte neki. – Ez parancs, Arganda. Nem akarom, hogy a menekültek azt higgyék, cserben akarjuk hagyni őket!

A menekültek. Több mint százezer menekültről kellett gondoskodniuk. Több mint százezerről! A Fényre, ez sokkal több ember volt, mint ahány az egész Folyóközben élhetett! És neki kellett róla gondoskodnia, hogy mindegyiknek jusson elég étel. Szekér. Az emberek nagy része nem értette, milyen fontos egy jó szekér. Hanyatt feküdt, hogy becsúszhasson a kocsi alá, és megnézze a tengelyeket.

Kénytelen volt felnézni a borult égre, bár Malden közeli városfala félig így is kitakarta.

A település egész nagy volt ahhoz képest, hogy Észak-Altarában feküdt. Inkább volt erőd, mint város; falai, tornyai fenyegetően meredtek az égnek. Egészen egy nappal azelőttig a város környékén a shaidó aielek tanyáztak, de mostanra eltűntek. Sokan elestek, mások elmenekültek, a foglyaikat pedig kiszabadította Perrin és a seanchanok szövetsége.

A shaidók két dolgot hagytak rá: a levegőben terjengő vérszagot, és a gondjára maradt százezer menekültet. Bár szívesen visszaadta a szabadságukat, egészen mást akart, amikor felszabadította Maldent. Meg akarta menteni Faile-t.

Egy újabb aiel csapat indult meg a város irányába, de lelassultak, aztán tábort vertek, és már egyáltalán nem siettek úgy Malden felé. Talán a csata után menekülő shaidók figyelmeztették őket, hogy nagyobb sereg van előttük; akkora, hogy még őket is megverte, pedig voltak velük fókuszálni képes asszonyok.

Akárhogy is, úgy tűnt, a Perrin mögött táborozó aielek éppúgy nem akarnak csatába keveredni vele, ahogy ő sem akart megküzdeni velük.

Hagytak neki időt. Legalábbis egy keveset.

Arganda még mindig őt figyelte. A kapitányon ott ragyogott a kifényesített mellvért, és a sisakját a hóna alá csapta. A zömök fickó nemcsak valami felfuvalkodott, ficsúr tisztecske volt, hanem a ranglétra legalsó fokáról emelkedett fel a fővezéri posztra. Jól harcolt, és követte az utasításokat. Többnyire.

– Ebből nem engedek, Arganda – mondta Perrin, és tovább húzta magát a kocsi alatt a nedves talajon.

– És nem lehet, hogy legalább Kapukat használjunk helyette? – kérdezte a kapitány, és letérdelt.

Rövidre nyírt, vasszürke haja szinte a földet súrolta, ahogy lehajtotta a fejét, hogy benézzen a szekér alá.

– Az asha’man ek így is félholtak a tegnapi csata után – csattant fel Perrin. – Te is tudod!

– Egy nagyobb Kapuhoz túl fáradtak – próbálkozott tovább Arganda –, de talán egy kisebb csoportot elküldhetnénk. Az úrnőm teljesen kimerült a rabságban! Csak nem akarhatja, hogy meneteljen!

– A menekültek is kimerültek – mutatott rá Perrin. – És Alliandre kap egy lovat, hogy ne kelljen gyalogolnia, de ő is csak akkor indul, amikor mi, többiek. A Fény adja, hogy mihamarabb mehessünk!

A kapitány sóhajtott, de biccentett. Felállt, miközben Perrin végigfuttatta az ujját a tengelyen. Egy pillantással fel tudta mérni, hogy feszül a fa, de jobban szerette kitapogatni. Az érintés megbízhatóbb volt. Ahol gyengült az anyag, mindig volt egy kis rés, egy kis szálka, és lehetett érezni, hogy kis híján megroppan. A fa ilyen szempontból megbízható volt.

Nem úgy, mint az emberek. Nem úgy, mint saját maga.

A fogát csikorgatta. Nem akart erre gondolni sem. Tovább kellett dolgoznia, tennie kellett valamit, hogy elterelje a figyelmét. Szeretett dolgozni. És mostanában túl ritkán volt rá alkalma.

– A következőt! – ordította a kocsi alól.

– Uram, támadnunk kellene! – jelentette ki egy bősz hang a jármű mellett.

Perrin hátravágta a fejét a letaposott fűre, és lehunyta a szemét. Bertain Gallenne, a Szárnyas Őrség úrkapitánya ugyanazt a szerepet töltötte be Mayene-ben, mint Arganda Ghealdanban. Ezt az egy hasonlóságot leszámítva a két kapitány mindenben eltért, amiben csak két ember eltérhetett. Perrin a szekér alól is látta Bertain pompás, kidolgozott csizmáját, látta a héja formájú csatokat.

– Uram – folytatta Bertain –, a gárda egy rohama szétszórná az aiel csőcseléket, ebben egészen biztos vagyok! Hogy is lehetne másképp, ha itt, a városban is elbántunk az aielekkel?

– Akkor velünk voltak a seanchanok – morogta Perrin, és miután végzett a hátsó tengellyel, lassan letekergőzött az elsőhöz is. A régi, koszos kabátja volt rajta. Faile össze fogja szidni érte. Uraságként kellett volna viselkednie. De igazán nem várhatta el a felesége, hogy rendes kabátot vegyen fel, amikor egy órát készül heverni a sárban, hogy alaposan megnézze a szekerek alját!

Faile eleve nem akarta volna, hogy a sáros fűben heverésszen. Perrin felnyúlt az elülső tengelyre, és habozott: eszébe jutott a felesége hollófekete haja, jellegzetes, saldaeai orra. Csak őt szerette. Ő volt a mindene.

Sikerrel járt – megmentette. Akkor miért is kell úgy éreznie, mintha még mindig minden éppolyan rossz lenne, mint volt? Örülnie kellene, extázist kellene éreznie, megkönnyebbülésnek kellene eltöltenie! De hiába volt biztonságban az asszony, nem volt semmi sem rendben. És nem tudta volna megmagyarázni,

miért nem.

A Fényre! Hát semmi sem hajlandó úgy működni, ahogy az kellene? A zsebébe túrt, és a legszívesebben végigbabrálta volna a csomós kis zsineget, amit egykor ott rejtegetett. De eldobta. Hagyd már abba! –

förmedt magára. Visszaszerezted. Minden úgy lesz, ahogy volt. Vagy nem?

– Igen, persze – folytatta Bertain –, és feltételezem, hogy a seanchanok távozása okozhat is némi fennakadást a támadásban. De az arrébb táborozó aiel csapat kisebb, mint amit legyőztünk. És ha aggódik, csak üzenjen megint annak a seanchan tábornoknak, hogy jöjjenek vissza. Biztos ismét szeretnének az oldalunkon harcolni!

Perrin visszakényszerítette magát a jelenbe. A saját ostoba gondjai nem számítottak: itt és most azt kellett elérnie, hogy a szekerek meginduljanak. Az első tengellyel sem volt semmi gond. Hasra fordult, és kimászott a szekér alól.

Bertain középmagas volt, bár a sisakjára tűzött három toll magasabbnak mutatta. Feltette a vörös szemkötőjét is – Perrin még mindig nem tudta, hogyan veszítette el a szemét –, és a páncélja fénylett.

Izgatottnak tűnt, mintha csak azt hitte volna, hogy az ő hallgatása azt jelenti, támadhatnak.

Perrin felállt, és leporolta egyszerű, barna nadrágját.

– Megyünk – jelentette be, aztán feltartotta a kezét, hogy elejét vegye a további vitának. – Tegnap legyőztük a klánokat, de ahhoz le kellett őket itatnunk vágottgyökérrel, a mi oldalunkon pedig damane k voltak. Fáradtak vagyunk, sebesültek, és visszaszereztük Faile-t. Nincs több okunk a küzdelemre. Most futunk.

Bertain nem tűnt elégedettnek, de biccentett, és elfordult. Áttrappolt a sáron; az emberei lóháton vártak rá. Perrin végigmérte a szekér körül ácsorgó kis csoportot: mind vele akartak beszélni. Nemrég még nagyon nyugtalanította az ilyen. Haszontalannak tartotta – az elé járulók nagy része úgyis tudta, mit fog mondani!

De neki kellett kimondania, neki kellett válaszolnia. Végre megértette ennek a fontosságát is. Ráadásul a kérdéseik segítettek elterelni a gondolatait arról a különös feszültségről, ami Faile megmentését követte.

Odasétált a következő szekérhez. A kísérete követte. Vagy ötven szekér sorakozott egymás után: jókora karavánt alkottak. Az első pár szekéren a Maldenből megmentett holmik tornyosultak, a középsőkre épp ekkor rakodtak fel, és neki már csak kettőt kellett megvizsgálnia. Jócskán maga mögött akarta tudni a várost napnyugtára. Akkor talán elég messze jutnak, hogy biztonságban legyenek.

Kivéve persze, ha ezek az új shaidók üldözőbe akarják venni őket. Ahány embert el kellett innen vinnie, a vak is követhette a nyomukat!

A nap csak világosabb foltocska volt a vaskos felhőtakaró mögött, de lassan a látóhatár felé gördült. A Fényre, mekkora felfordulás, rendbe kellett tennie a menekülteket és a három külön sereget! És elvben az indulás lett volna a legkönnyebb az egészben!

A shaidó tábor katasztrofális állapotban volt. Perrin emberei összeszedték és felrakodták az elhagyatott sátrak egy részét. A város körül végre láthatóvá vált a letaposott gyom, a sár, a szeméttel teleszórt talaj.

A shaidók aielek voltak, szívesebben táboroztak a városfalakon kívül, mint odabenn. Különös egy népség, mi tagadás… ki hagyna ott egy jó puha ágyat, a védhetőbb hadi állásokról nem is beszélve, csak hogy a mezőn sátorozzon?

De az aielek megvetették a városokat. A legtöbb épületet vagy felperzselték az első shaidó támadás során, vagy azután fosztották ki. Az ajtókat betörték, az ablakokat bezúzták, a berendezést szétszórták az utcán, és a vízért szaladó gai’shain ok végül a földbe tapostak mindent.

Az emberek még mindig rovarokként rajzottak át a városkapun és végig az egykori shaidó táboron, és összeszedegették, amit csak valahogy magukkal vihettek. A szekereket kénytelenek lesznek

hátrahagyni, ha majd az Utazás mellett döntenek – Grady nem tudott akkora Kaput nyitni, hogy azon átférjen egy szekér –, de egyelőre nagyon sokat segítettek a kocsik. Jó néhány ökrük is volt, azokat valaki más ellenőrizte, hogy biztosan elég jó állapotban legyenek a szekérhúzáshoz. A shaidók hagyták, hogy a maldeni lovak nagy része elkódorogjon. Kár értük. De az ember azzal dolgozott, amije volt.

Perrin odaért a következő szekérig, és elkezdte a hosszú rudat vizsgálgatni, amihez majd az ökröket befogják.

– A következőt!

– Uram – hallott egy rekedtes hangot –, azt hiszem, én vagyok a következő!

Perrin hátrapillantott a beszélőre: Sebban Balwer, a titkára. Az emberkének száraz, összecsippentett képe volt, és mindig görnyedten állt – úgy nézett ki, mint egy várakozó dögkeselyű. Bár tiszta volt a kabátja, nadrágja is, Perrin mindig úgy érezte, porfelhőnek kellene felszállnia, ahányszor csak a fickó mozdul egyet. A szaga is poros volt, akár egy régi könyvnek.

– Balwer – mondta neki, és végigfuttatta az ujját a szekérrúdon, aztán leellenőrizte a hámokat. – Azt hittem, te a foglyokkal beszélsz!

– Valóban sok elfoglaltságot okozott ez a kötelesség – felelte a férfi –, de aztán győzött a kíváncsiság.

Tényleg hagynia kellett, hogy a seanchanok magukkal vigyék a fókuszálni képes shaidó foglyokat?

Perrin felnézett a poros kis titkárra. A fókuszálni képes tudós asszonyokat leterítette a vágottgyökér, és még mindig nem tértek eszméletükre, amikor átadták őket a seanchanoknak, hogy tegyék velük, amit csak jónak látnak. Ez a döntés nem tette valami népszerűvé Perrint saját aiel szövetségesei körében, de nem hagyhatta, hogy az a sok fókuszálni képes nő szabadon tervezze ellene a bosszúhadjáratot!

– Nem tudom, én mi hasznukat vehettem volna – válaszolta Balwernek.

– Nos, uram, elég sok érdekes dolgot megtudtam. Itt van példának okáért az, hogy a shaidók nagy része szégyellte a törzsük viselkedését. Maguk a tudós asszonyok is megosztottak voltak e kérdésben.

Ráadásul kapcsolatba kerültek pár igen különös alakkal is, akik a legendák korából származó tárgyakat ajánlottak nekik. Akárkik voltak is, tudtak Kaput nyitni.

– Kitaszítottak – vonta meg a vállát Perrin, és leguggolt, hogy rendesen megnézhesse a jobb első

kereket. – Nem hinném, hogy ki tudjuk deríteni, melyikek lehettek. Talán álcázták magukat.

A szeme sarkából látta, hogy Balwer lebiggyeszti a száját erre a megjegyzésre.

– Nem értesz egyet velem? – kérdezte tőle.

– De, uram – válaszolt a másik. – Azok a „tárgyak”, amiket a shaidók kaptak, szerény becslésem szerint igen gyanúsak. Az aieleket becsapták, bár még nem értem, miért. De ha lenne még egy kis időnk átkutatni a várost…

A Fényre! A tábor minden egyes lakója idejön, és valami olyat kér majd tőle, amiről tudja, hogy nem kaphatja meg? Perrin lekuporodott a földre, hogy megnézze a kerék belső oldalát is. Valami nem tetszett neki.

– Eddig is tudtuk, hogy a Kitaszítottak ellenünk vannak, Balwer! Nem számítottunk rá, hogy tárt karokkal fogadnák Randet, zárja csak vissza őket, vagy mit tervez most épp velük…

Azok a nyamvadt színek, amik ilyenkor felvillantották a lelki szemei előtt Randet! Újra kizárta őket a tudatából. Mindig megjelentek, ahányszor csak Randre vagy Matre gondolt, látomásokat mutattak róluk.

– Akárhogy is – folytatta –, nem értem, mit akarsz tőlem. Azokat a shaidó gai’shain okat úgyis magunkkal visszük. A Hajadonok épp eleget fogtak el. Kikérdezheted mindet. De innen mennünk kell!

– Igen, uram – biccentett a titkár –, csak kár, hogy azokat a tudós asszonyokat elveszítettük.

Tapasztalatom szerint az aielek közül ők a… legmegértőbbek.

– A seanchanoknak ők kellettek – magyarázta Perrin. – Hát megkapták őket. Nem hátráltam meg Edarra előtt sem ez ügyben, és amúgy is, már elvitték őket. Mit vársz tőlem, Balwer?

– Talán küldhetnénk egy üzenetet – kockáztatta meg a titkár –, hogy tegyenek fel pár kérdést a tudós asszonyoknak, amikor felébrednek. Én… – elhallgatott, aztán leguggolt, hogy lenézzen Perrinre. –

Uram, ez igencsak zavaró. Nem kereshetnénk valaki mást, aki átnézi a kocsikat?

– Mindenki más túl fáradt vagy egyéb dolga van – vetette oda Perrin. – Azt akarom, hogy a táborban lévő menekültek zöme menetkész legyen, amikor a seregek elindulnak. És a katonák többsége a várost fésüli át élelem után; minden maréknyi gabonára nagy szükségünk lesz! A fele amúgy is megrothadt…

Ebben nem segíthetek nekik, mivel olyan helyen kell lennem, ahol az emberek könnyen megtalálnak. –

Ezt kénytelen-kelletlen elfogadta, bár még mindig bőszítette a dolog.

– Igen, uram – folytatta Balwer –, de gondolom, akkor is megtalálnák, ha nem mászna be a szekerek alá!

– Ezt a munkát el tudom végezni úgy is, ha beszélnek hozzám – mordult fel Perrin. – A kezemre nincs szükségük, csak a számra. És a szám most azt mondja, felejtsd már el az aieleket!

– De…

– Többet nem tehetek, Balwer – szögezte le határozottan, és felnézett a titkárra a kerék küllői között. –

Északra megyünk. Végeztem a shaidókkal; felőlem megdögölhet az összes!

Balwer ismét lebiggyesztette vékony ajkát, és a szagába enyhe ingerültség vegyült.

– Természetesen, uram – mormolta, és kurtán meghajolt. Aztán elment.

Perrin kimászott a szekér alól és felállt. Odabiccentett egy koszos ruhában, elnyűtt cipőben ácsorgó fiatal nőnek a szekérsor mellett.

– Menj, hívd ide Lyncont! – parancsolta. – Mondd meg neki, hogy nézze meg ezt a kereket! Szerintem elvásott a közepe, és úgy nézem, bármelyik pillanatban kieshet!

A fiatal nő biccentett, és elszaladt. Lyncon ácsmester volt: nagy balszerencséjére épp akkor látogatta meg cairhieni rokonait, amikor a shaidók megtámadták a várost. Szinte teljesen kiverték belőle az akaratot. Talán neki kellett volna megvizsgálnia a szekereket, de amilyen elkínzottan bámult maga elé, Perrin nem volt benne biztos, hogy rábízhat egy alapos vizsgálatot. Ahhoz viszont még mindig értett, hogy ha felhívták a figyelmét egy hibára, azt megjavítsa.

És az is hozzátartozott, hogy amíg Perrin csinált valamit, úgy érezhette, dolgozik, halad valamerre. Nem kellett másra gondolnia. A szekereket könnyen meg lehetett javítani. Egyáltalán nem olyanok voltak, mint az emberek.

Megfordult, és végignézett a tűzrakó helyekkel, elszórt rongyokkal teli üres táboron. Faile épp a városból sietett vissza: utasította néhány követőjét, hogy derítsék fel a környéket. Lenyűgöző volt.

Csodaszép. És nemcsak az arca vagy nyurga termete volt gyönyörű, de az is, hogy milyen könnyedén

parancsolt az embereknek; egy pillanat alatt tudta, mit kell tennie. Okos volt, olyan módon, amire Perrin sosem lett volna képes.

Nem mintha ostoba lett volna: csak szerette átgondolni a dolgokat. De sosem tudott bánni az emberekkel, nem úgy, mint Mat vagy Rand. Faile megértette vele, hogy neki nem is kell tudnia bánni az emberekkel, különösen a nőkkel nem, ha van mellette valaki, aki megérti őt. Nem kellett értenie ahhoz, hogy másokkal beszéljen, ha vele beszélhetett.

De most nem tudta, mit is mondhatna. Aggasztotta, hogy mi történhetett a feleségével a rabsága alatt, bár nem zavarták az eshetőségek. Dühítették, persze, de bármi történt is, arról nem Faile tehetett. Az ember tette, amit a túléléshez tennie kellett. Tisztelte az asszony erejét.

A Fényre!– gondolta magában. Már megint gondolkozom! Dolgoznom kéne!

– A következőt! – kiáltotta el magát, és lehajolt, hogy tovább vizsgálgassa a szekeret.

– Ha csak az arcodat látnám, fiam, és semmi mást – jegyezte meg egy vidám hang –, azt hinném, elveszítettük a csatát!

Perrin döbbenten fordult meg. Nem is vette észre, hogy a vele beszélni kívánók közt ott áll Tam al’Thor is. A tömeg igencsak megritkult, de azért akadt még pár küldönc és kísérő. A hátuk mögött a botjára támaszkodva várt a zömök, szilárd pásztor. A haja teljesen megezüstösödött. Perrin még emlékezett rá, amikor mélyfekete volt. Akkoriban ő maga is kölyök volt még, nem ismert sem kalapácsot, sem üllőt.

Az ujja lecsúszott, és megérintette az övén lógó pörölyt. Ezt választotta, nem a bárdot. Helyesen döntött, de ennek ellenére elveszítette az önuralmát a Malden alatt vívott csatában. Vajon ez zavarta ennyire?

Vagy, hogy annyira élvezte az ölést?

– Mire van szükséged, Tam? – kérdezte.

– Csak azért jöttem, hogy jelentsek, uram – mondta Tam. – A folyóköziek menetkészen állnak, minden ember két sátorral a hátán, a biztonság kedvéért. A városból nem vehettünk vizet a vágottgyökér miatt, úgyhogy felküldtem pár fiút a vízvezetékhez, hogy töltsenek meg néhány hordót. Elkelne egy szekér, hogy le tudjuk hozni.

– Rendben – mosolyodott el Perrin. Végre valaki csinált is valamit anélkül, hogy előtte meg kellett volna kérdeznie! – Mondd meg a folyóközieknek, hogy hazaküldöm őket, amint csak lehet! Abban a pillanatban, hogy Grady és Neald elég erős ahhoz, hogy Kaput nyisson. De lehet, hogy az még beletelik egy kis időbe.

– Az nagyon jó lesz, uram – mondta Tam. Különös volt, hogy ő is így szólította. – De beszélhetnék veled négyszemközt egy percet?

Perrin biccentett. Látta, hogy Lyncon már közeleg, hogy megnézze a szekeret. Jellegzetesen sántított.

Perrin arrébb vonult Tammel a kísérői és az őrei mellől, és besétált a városfal árnyékába. Moha zöldellt az erődítmény hatalmas, zömök köveinek tövén; különös volt, hogy ennyivel zöldebben ragyog, mint a lábuk alatt a széttiport, véres sárba gyalázott gyomok. Idén tavasszal mintha semmi más nem lett volna zöld, csak a moha.

– Mi az, Tam? – kérdezte Perrin, amint elég messzire értek.

A pásztor megdörzsölte az arcát; az állán őszes borosta serkent. Perrin keményen hajtotta az embereit az elmúlt napokban, és nem volt ideje borotválkozni sem. Tam egyszerű, kék gyapjúkabátot viselt, és a vastag anyag kellemesen védte a csípős, hegyi szellőben.

– A fiúk pusmognak, Perrin! – Tam valamivel kevésbé volt hivatalos most, hogy kettesben maradtak. –

Komolyan gondoltad, amikor azt mondtad, hogy feladod Manetherent?

– Bizony – biccentett Perrin. – Az a zászló csak bajt kevert, mióta először felvonták! A seanchanok meg az összes többi is megtudhatja az igazat! Nem vagyok király!

– De van egy királynő, aki hűséget esküdött neked!

Perrin átgondolta Tam válaszát, és próbált minél jobban megfelelni neki. Egykor az ilyesmiért azt mondták rá, lassú eszű, gyenge a feje. Most már azzal jöttek, hogy azért gondolkozik el ilyen alaposan, mert ravasz és éles az esze. Mekkora különbséget jelentett, ha az ember neve elé odakerült néhány hangzatos cím!

– Szerintem jól döntöttél. – Tam válasza meglepte. – Ha Manetherennek nyilvánítod a Folyóközt, azzal nemcsak a seanchanokat haragítod magadra, de Andor királynőjét is. Azt sugallná, hogy nemcsak a Folyóközt akarod megtartani, de talán vissza akarod hódítani azokat a vidékeket, amik fölött egykor Manetheren uralkodott!

Perrin megrázta a fejét.

– Nem akarok semmit sem visszahódítani, Tam! A Fényre! Még azt sem akarom megtartani, ami az emberek szerint az enyém! Minél hamarabb megszerzi a trónját Elayne, minél hamarabb küld egy tisztességes uraságot a Folyóközbe, annál jobb! Akkor végre elfelejthetem ezt az egész Perrin uraság dolgot, és minden visszatérhet a rendes kerékvágásba!

– És Alliandre királynő? – kérdezte Tam.

– Ő felesküdhet helyettem Elayne-re – makacskodott Perrin. – Vagy akár egyenesen Randre is! Ahogy

elnézem, Rand úgyis szereti begyűjteni a királyságokat. Mint egy kisgyerek játék közben!

– Csak azt hittem, hogy ezen már túltetted magad – mondta a pásztor.

– Semmi sem változott a Faile foglyul esése előtti időkhöz képest

– felelte Perrin. – Még mindig nem tetszik nekem az a farkasfejes zászló sem. Azt hiszem, ideje lenne azt is leszedetni!

– Az emberek hisznek abban a zászlóban, Perrin – jegyezte meg Tam halkan. Volt benne valami szerénység, de az ember épp ezért figyelt oda arra, mit beszél. Meg persze azért, mert általában okosakat mondott. – Azért hívtalak félre, hogy figyelmeztesselek. Ha felajánlod a fiúknak a lehetőséget, hogy visszatérjenek a Folyóközbe, néhányan hazamennek. De nem lesznek sokan. A többség

megesküdött, hogy a Shayol Ghulba is követ téged! Tudják, hogy közeleg az Utolsó Csata; ki ne tudná, amikor ennyi jel mutatja? Nem akarnak hátramaradni. – Habozott. – És azt hiszem, én sem akarok. – A szagában határozottság égett.

– Majd meglátjuk – ráncolta a homlokát Perrin. – Meglátjuk!

Elküldte Tamet a paranccsal, hogy szerezzen egy szekeret, és vigye fel azokért a vizeshordókért. A katonák hallgatni fognak rá: a néhai pásztor volt a főkapitánya, bár Perrin ezt eléggé visszásnak érezte.

Nem tudott sokat a férfi múltjáról, de Tam harcolt az aiel háborúban, és kardforgató volt, mielőtt még ő

egyáltalán megszületett volna. És most mégis követte az ő parancsait.

Akárcsak a többiek. És most azt akarták, hogy ez így is maradjon! Semmit sem tanultak? Nekivetette a hátát a falnak. Nem sétált vissza a kíséretéhez, az árnyékban állt.

Most, hogy így előkerült a dolog, rá is jött, hogy ez zavarja annyira. Nemcsak ez, de ez is, ez is igencsak benne volt abban a nagy nyomottságban. Még most is, hogy visszakapta Faile-t.

Mostanában nem volt jó vezető. Sosem volt tökéletes, persze, hogy nem, még akkor sem, amikor ott volt vele Faile, hogy irányítsa. De a távollétében rosszabb lett. Sokkal rosszabb. Nem törődött a Randtől kapott parancsokkal, nem törődött semmivel, csak hogy a nőt visszaszerezze.

De hát mi mást kellett volna tennie egy férfinak? Elrabolták az asszonyát!

Viszont megmentette. És cserébe mindenki mást cserbenhagyott. És őmiatta haltak meg az emberek. Jó emberek. Akik bíztak benne.

Az árnyékban állva felidézte azt a pillanatot – még csak egy napja volt! –, amikor egy bajtársával végeztek az aiel nyilak, bár a szívét addigra már megmérgezte Masema. Aram a barátja volt, de ő

eldobta, hogy Faile megmentésére összpontosítson. Aram többet érdemelt volna.

Sosem lett volna szabad hagynom, hogy az a kolompár fegyvert ragadjon, gondolta, de nem akart itt és most szembenézni ezzel a problémával. Nem tudta volna elviselni. Olyan sok teendője volt. Ellökte magát a faltól, és tervezte, hogy megvizsgálja az utolsó szekeret is.

– A következőt! – vakkant fel, és nekilátott a munkának.

Aravine Carnel lépett elő. Az amadiciai nő már levetette egykori gai’shain köntösét, és egyszerű, világoszöld ruhát viselt helyette. A zsákmányból kirángatott holmi nem tűnt valami tisztának. Aravine kövérkés volt, de az arcán még mindig ott sötétlett az elkínzottság, a fogság nyoma. De határozott volt.

Meglepően jónak bizonyult a szervezésben, és Perrin úgy gyanította, nemesi származék lehet. Csak úgy áradt a szagából a magabiztosság, a parancsoláshoz szokott könnyedség. Kész csoda, hogy mindez túlélte a hosszú fogságot!

Perrin letérdelt, hogy megnézze az elülső kerekeket, és azon gondolkozott, hogy furcsa, hogy Faile épp Aravine-re bízta a menekültek felügyeletét. Miért nem valamelyik kölyökre a Cha Faile ból? Idegesítő

kis ficsúrok voltak, de meglepően hozzáértőknek bizonyultak.

– Uram – szólt a nő, és gyakorlott pukedlije is előkelő származást sejdített –, végeztem a szervezéssel, az emberek indulásra készek!

– Máris? – nézett fel Perrin döbbenten a kerék mellől.

– Könnyebbnek bizonyult, mint vártam, uram. Rájuk parancsoltam, hogy gyűljenek csoportokba előbb

országok, aztán szülőváros szerint. Nem meglepő, hogy a legtöbben cairhieniek, aztán altaraiak, majd amadiciaiak, pár egyéb néppel fűszerezve. Néhány domani, pár taraboni, és egy-egy véletlenszerűen idekeveredett határvidéki vagy teari.

– Hányan bírnának ki egy pár napos menetelést anélkül, hogy szekérre kéne kéredzkedniük?

– A legtöbben – válaszolta a nő. – A betegeket és az öregeket elzavarták a városból, amikor a shaidók elfoglalták Maldent. Akik itt maradtak, mind hozzászoktak a kemény munkához. Kimerültek, uram, de

egyikük sem akar itt várakozni, miközben az a másik shaidó sereg nem egész félnapi járóföldre táborozik!

– Rendben – mondta Perrin. – Akkor indítsd el őket azonnal!

– Azonnal? – kérdezett vissza Aravine döbbenten.

A férfi biccentett.

– Azt akarom, hogy amint lehet, induljanak is el északra. Előreküldöm Alliandrét és a csapatait! – Ezzel végre Arganda panaszáradatát is elfojtja, és a menekültek sem lesznek már útban. A Hajadonok egyedül sokkal gyorsabban, sokkal hatékonyabban végeznek az ellátmány összeszedésével. A nagy

gyűjtögetésnek lassan már úgyis vége. Az embereknek csak pár hetet kell kibírniuk az úton. Utána a Kapukon átugorhatnak biztonságosabb vidékekre. Andorba talán. Vagy Cairhienbe.

Azok a shaidók a hátában idegesítették. Bármikor úgy dönthetnek, hogy rátámadnak. Ha útnak erednek, talán nem lesz olyan csábító a lehetőség.

Aravine pukedlizett és elsietett, hogy előkészítse az indulást. Perrin hálát adott a Fénynek, hogy talált még egy embert, aki nem kérdezget vissza, és nem tesz úgy, mintha jobban tudná, mit akar. Elküldött egy kölyköt Argandához a hírrel, hogy nemsokára indulhat, aztán befejezte a szekér vizsgálatát. Felállt, és a nadrágjába törölte a kezét.

– A következőt! – kiáltott fel.

Senki sem lépett előre. Nem volt már más mellette, csak az őrök, a küldöncfiúk és pár kocsis, akik épp az ökröket fogták volna be a szekerek elé, hogy aztán elguruljanak, és felrakodják a szállítandókat. A Hajadonok már jókora halom élelmet és egyéb zsákmányt tornyoztak az egykori tábor közepére, és Perrin látta, hogy Faile is ott szorgoskodik, hogy minden rendben menjen.

Odaküldte hozzá a saját kíséretét is, hogy segítsenek, és egyedül találta magát. Teendők nélkül.

Épp, amit el akart kerülni.

A szél felerősödött, és ismét az orrába vágta a halál rettenetes bűzét. És az emlékeket. A csata dühét, a minden egyes csapásban ott lüktető szenvedélyt és izgalmat. Az aielek kiváló harcosok voltak, a világ legjobbjai. Minden ütésváltás életveszélyes volt, és ő is épp elég vágást és zúzódást szenvedett, bár azóta már Gyógyítottak rajta.

Az aielekkel harcolva úgy érezte, él. Mindegyik ellenfele a lándzsa mestere volt; bármelyikük megölhette volna. De ő nyert. Harc közben emésztő szenvedély töltötte el. A szenvedély, hogy végre tehet is valamit. Két hónapnyi várakozás után minden egyes ütés egy lépés volt, ami közelebb vitte Faile-hoz.

Nem kellett többet beszélnie. Nem kellett többet terveznie. Megtalálta a célját. És most az eltűnt.

Üresnek érezte magát. Mint amikor… mint amikor az apja valami különleges ajándékot ígért neki télközép ünnepére. Ő hónapokon át mohón várakozott, és tette a dolgát, hogy kiérdemelje a titkos ajándékot. Amikor megkapta a kis falovacskát, egy pillanatig izgatott volt, boldog. De másnap meglepően letörtnek érezte magát. Nem az ajándék miatt, hanem mert nem volt már miért küzdenie.

Elszállt az izgalom, és csak ekkor értette meg, hogy mennyivel drágábbnak tartotta a várakozást magát, mint az ajándékot.

Nem sokkal ezután kezdett be-benézni Luhhan mester kovácsműhelyébe, hogy aztán beálljon hozzá inasnak is.

Örült, hogy visszaszerezte Faile-t. Boldog volt. És mégis, most mi várt még rá? Ez a sok marha őt nézte ki vezérnek. Néhányan még azt is állították, ő a királyuk! Ezt aztán sosem akarta. Mindig eltetette velük a zászlókat, ahányszor csak felvonták, egészen, amíg Faile meg nem győzte arról, hogy hasznos lehet, ha használja őket. De ő még mindig nem érezte úgy, hogy a farkasfejes lobogónak itt lenne a helye, arcátlanul csattogva a tábor fölött.

De leszedetheti? Az emberek tényleg hittek benne. Ahányszor átvágott köztük, csak úgy áradt belőlük a büszkeség illata. Nem zavarhatta el őket! Randnek segítségre lesz szüksége – és mindenki segítségére szüksége lesz – az Utolsó Csatában.

Az Utolsó Csata. Lehet, hogy egy hozzá hasonló ember, aki egyáltalán nem akart vezérkedni, ekkora sereget vezessen életük legfontosabb pillanatában?

Felörvénylettek a színek, és látta Randet. Mintha egy kőből épült, teari házban ült volna. Régi jó barátjának sötétség honolt az arcán, mint akinek súlyos gondok nehezednek a vállára. Még ültében is királyinak tűnt. Abban a drága, vörös kabátban, azzal a nemes tartással király is volt, nem csak annak hitték. Ő viszont csak egy kovács maradt.

Nagyot sóhajtott, megrázta a fejét, és szélnek engedte a képet. Meg kellett keresnie Randet. Érezte, hogy valami húzza, hívogatja.

Randnek szüksége volt rá. Mostantól erre kell összpontosítania.

Tizedik fejezet A DOHÁNY UTOLJA

Rodel Ituralde halkan pöfékelt a pipájából, a füst ráérősen, lágyan kígyózott felfelé. A füst szálai összetekeredtek és egymásba folytak a mennyezeten, aztán kiszivárogtak a rozoga fészer tetejének repedésein. A falak is megvetemedtek a kortól, keskeny kis sávokban ki lehetett látni rajtuk, és a szürke fa meg-megrepedezett, szálkásan széthasadt. A sarokban egy kis parázstartó égett, és a szél átsüvített a falakon. Rodel egy kicsit aggódott is, hogy egy széllöket esetleg az egész kunyhót felborítja.

Egy zsámolyon üldögélt, az asztalon jó néhány térkép hevert előtte szétnyitva. Az asztal sarkán a dohányzacskója fogott le egy gyűrött kis papírt. Az aprócska lap viharvert volt, és látszott, hogy hosszú ideje hordozza már összehajtogatva a kabátja belső zsebében.

– Nos? – kérdezte Rajabi. A vaskos nyakú, határozott férfinak barna szeme volt, széles orra és gumós álla. Mostanra tökéletesen megkopaszodott, és leginkább egy jókora sziklára emlékeztetett.

Próbált úgy is viselkedni, mint egy szikla. Nehéz volt megmozdítani, de ha egyszer elkezdett gurulni, szinte lehetetlen volt megállítani. A legelsők közé tartozott, akik csatlakoztak Ituralde ügyéhez, annak ellenére, hogy nem sokkal korábban még a király ellen akart fellázadni.

Kis híján két hét telt el Ituralde darlunai győzelme óta. Messzire nyújtózkodott azzal a győzelemmel. Talán túl messzire. Ó, Alsalam!

– gondolta. Remélem, ez mind megérte, öreg barátom! Remélem, nem őrültél meg csak úgy! Rajabi talán szikla, de a seanchanok maguk a lavina, és én rázúdítottam őket a fejünkre!

– Most mi lesz? – próbálkozott Rajabi.

– Várunk – felelte Ituralde. A Fényre, de gyűlölt várakozni! – Aztán harcolunk. Vagy talán megint futunk. Még nem döntöttem el.

– A taraboniak…

– Nem jönnek – vágott közbe Ituralde.

– De hát megígérték!

– Meg bizony. – Ő maga ment el hozzájuk, fellelkesítette őket, és kérte, hogy még egyszer utoljára harcoljanak az oldalán a seanchanok ellen. Ujjongtak, kurjongattak, de nem siettek a segítségére.

Késlekedtek. Már így is vagy féltucatszor vette rá őket, hogy „még egyszer utoljára” harcoljanak mellette. Ők is látták, mi lesz ennek a háborúnak a vége, és nem számíthatott rájuk a továbbiakban. Már ha egyáltalán valaha számíthatott rájuk.

– Gyáva férgek! – mormolta Rajabi. – A Fény égesse meg mindet! Akkor majd megcsináljuk egyedül.

Volt már rá példa!

Ituralde lassan, elgondolkozva szívott bele a pipájába. Végre úgy döntött, megkezdi a folyóközi dohányt. Ez a pipára való volt az utolsó a készletében; hónapok óta tartogatta. Jó íze volt. Jobbat nem is termesztettek.

Újra ránézett a térképekre. A kisebbiket fel is emelte, hogy jobban lássa. Az már biztos, hogy jobb térképekre lett volna szüksége!

– Ez az új seanchan tábornok – mondta –, több mint háromszázezer katonával bír, és jó kétszáz damane t is kapott!

– Már máskor is győztünk le nagy seregeket. Nézd csak meg, Darlunánál mit vittünk véghez!

Szétzúztad őket, Rodel!

És ehhez minden csepp ravaszságra, taktikára és szerencsére szüksége volt, amije csak akadt. És így is elveszítette az emberei nagyobbik felét. Most szaladt, sántikálva menekült ez elől az újabb, még nagyobb seanchan sereg elől.

Akik ezúttal nem követnek el hibákat. A seanchanok már nem csak a raken ek jelentéseire építettek. Az emberei jó néhány gyalogos felderítőt is elfogtak, és ez azt jelentette, hogy többtucatnyit nem sikerült elkapniuk. Immár a seanchanok tökéletesen tisztában voltak az ő valódi erejével és helyzetével.

Az ellenség már nem hagyta, hogy ő terelgesse, ő csalogassa őket; vadászni kezdtek rá, fáradhatatlanul kerülgették a csapdáit. Ituralde úgy tervezte, egyre mélyebbre vonul vissza Arad Domanba; az az ő

seregének kedvezett volna, és megnyújtotta volna a seanchanok utánpótlási vonalát is. Úgy vélte, talán még négy-öt hónapig kitarthat. De a tervei mostanra használhatatlanokká váltak. Még azelőtt készültek, hogy megtudta: egy egész fényverte aiel hadsereg garázdálkodik Arad Domanban. Ha hihetett a jelentéseknek, bár az aielekkel kapcsolatban általában erősen túloztak, és nem tudta, ezúttal mennyit hihet el, vagy százezren lehettek, és az ország északi részét jobbára el is foglalták. Bandar Ebant beleértve.

Százezer aiel. Ez felért kétszázezer domani katonával. Talán többel is. Még mindig tisztán emlékezett a Véres hó idejére húsz évvel korábbról, amikor úgy tűnt, minden elesett aiellel tíz embert veszített.

Csapdába esett, dió volt két jókora kő között. A legjobb választása még az volt, hogy visszavonul ide, erre az elhagyatott stedding re. Ez legalább egy kis előnyt jelent számára a seanchanok ellen. De csak egy kicsit. A seanchan sereg legalább hatszor akkora volt, mint a sajátja, és a legzöldfülűbb parancsnok is tudta, hogy öngyilkosság csatába szállni ilyen túlerő ellen.

– Láttál már zsonglőrmestert, Rajabi? – kérdezte a térképet nézegetve.

A szeme sarkából Ituralde látta, ahogy a bikanyakú fickó zavartan ráncolja a homlokát.

– Láttam mutatványosokat, akik…

– Nem, nem mutatványost. Egy mestert.

Rajabi megrázta a fejét.

Ituralde elgondolkozva pöfékelt, aztán megszólalt.

– Én egyszer láttam. A caemlyni udvari bárd volt az. Ruganyos fickó, bár a humora inkább otthon lett volna egy ivóban, akármennyire ki is dekorálták. A bárdok ritkán zsonglőrködnek; de ez a fickó nem bánta, hogy ilyesmire kérték. Úgy hallottam, szeretett zsonglőrködni, hogy a fiatal leányörökös kedvében járjon.

Kivette a pipát a szájából, és letömködte a dohányt.

– Rodel – kezdte Rajabi. – A seanchanok…

A tábornok feltartotta az ujját, és visszatette a pipát a szájába, mielőtt folytatta volna.

– A bárd először csak három labdát hajigáit. Aztán megkérdezett minket, hogy szerintünk elbánna-e egy negyedikkel is. Lelkesen kiabáltuk, hogy mutassa, mit tud. Felment négyre, aztán ötre, végül hatra.

Minden újabb labdánál egyre hangosabban ujjongtunk, és mindig megkérdezte, hogy szerintünk elbánna-e még eggyel. Mi persze azt mondtuk, igen.

– Hét, nyolc, kilenc. Nemsokára már tíz labda volt a levegőben. Olyan bonyolult mintában szálltak, hogy követni sem tudtam. Nagy erőfeszítésébe telt, hogy a levegőben tartsa mindet, és ki kellett nyúlnia, hogy el-elkapjon egyet, amit már majdnem leejtett. Túlságosan is összpontosított ahhoz, hogy megkérdezze, szerintünk el tudna-e bánni még eggyel, de a közönség követelőzni kezdett. Tizenegy!

Úgyhogy a segédje bedobott még egy labdát a többi közé.

Ituralde pöfékelt.

– Elejtette őket? – kérdezte Rajabi.

A tábornok megrázta a fejét.

– Az utolsó labda valójában nem is labda volt. Valamiféle illuminátor trükk lehetett, mert amint félúton volt a bárd felé, nagyot pukkant, és hirtelen nagy fénnyel, füsttel villant egyet. Mire kitisztult a látásunk, a bárd már nem volt a helyén, és tíz labda sorakozott a padlón. Amikor körbenéztem, láttam, hogy a többi lakomázó mellett ül az egyik asztalnál, és vadul flörtöl Finndal nagyúr feleségével.

Szegény Rajabi teljesen értetlenül nézett rá. Szerette a tiszta és egyértelmű válaszokat. Ezzel általában Ituralde maga is így volt, de mostanában – ezzel a természetellenesen borult éggel, a folyamatos, nyomasztó sötéttel – előkerült a filozofikusabb énje.

Előrenyúlt, és kirántotta a megviselt, összehajtogatott lapocskát a dohányzacskó alól. Rajabi kezébe nyomta.

– „Csapj le keményen a seanchanokra! – olvasta Rajabi. – Szorítsd vissza őket, kényszerítsd vissza mindet a hajójára, és vissza a nyomorult óceán túlfelére! Számítok rád, öreg barátom! Alsalam király.” –

Rajabi leengedte a levelet. – Tudom, mit parancsolt, Rodel. Nem miatta csatlakoztam. Miattad jöttem.

– Igen, de én miatta harcolok – mondta Ituralde. A király embere volt, mindig is az lesz. Felállt, kiverte a dohányt a pipából, és széttaposta a parazsat. Félretette a pipát, és elvette a levelet Rajabitól, aztán az ajtóhoz lépett.

Döntenie kellett. Maradjon és küzdjön, vagy meneküljön el egy rosszabb helyre, csak hogy nyerjen cserébe egy kis időt?

A kunyhó fala felsírt, és a szél megrázta a fákat. Ituralde kilépett a borult reggelbe. A fészert persze nem az ogierek építették. Ahhoz túl rozoga volt. Ezt a steddinget már réges-rég elhagyták. Az emberei a fák között táboroztak. Aligha a legjobb helyszín egy táborozó sereg számára, de az ember abból főzött, amije volt, és a stedding túlságosan is hasznos volt ahhoz, hogy csak úgy elsétáljanak mellette. Mások talán egy városba menekültek volna, hogy elbújjanak a falak mögött, de itt, a fák rejtekében haszontalan volt az Egyetlen Hatalom. Ha valamivel kiiktathatta a seanchan damane kat, az a legmagasabb falnál is többet jelentett.

Maradnunk kell, gondolta az embereit nézegetve. Keményen dolgoztak, beásták magukat, és mellvédet emeltek. Fájt a gondolat, hogy fákat kell kivágnia egy stedding en. Találkozott már pár ogierrel életében, és tisztelte őket. A hatalmas tölgyfákban talán volt még valami tűnő erő azokból az időkből, amikor ogierek éltek alattuk. Bűn volt kivágni őket. De az ember tette, amit tennie kellett. Talán ha elfut, nyer egy kis időt, ám legalább olyan könnyen veszíthetett volna időt. Még volt pár napja, mielőtt rájuk rontanak a seanchanok. Ha jól beássa magát, talán ostromra kényszerítheti őket. A stedding hez érve esetleg habozni fognak, és az erdő Ituralde kisebb seregének kedvezett.

Ki nem állhatta, hogy sarokba szorították. Talán azért is gondolkozott rajta ilyen sokáig, bár a szíve mélyén már tudta, hogy itt az ideje megállni. Nem futhat tovább. A seanchanok végül csak elkapták.

Tovább sétált az emberei között, odabiccentett a dolgozóknak, hagyta, hogy minél többen lássák. Vagy negyvenezer embere maradhatott: ha figyelembe vette, milyen eséllyel indultak, ez is kész csoda.

Ezeknek az embereknek mind meg kellett volna szökniük. De látták, ahogy egyik lehetetlen csatát megnyeri a másik után, ahogy egyik labdát a levegőbe dobta a másik után, és egyre jobban tapsoltak.

Azt hitték, megállíthatatlan. Nem értették, hogy amikor valaki még több labdával zsonglőrködik, nem csak a mutatványa lesz látványosabb.

A végén a bukás is látványosabb lesz.

Magában tartotta a sötét gondolatokat, ahogy Rajabival az oldalán végigvonult az erdős táboron, és megnézte a mellvédet. Szépen haladtak, az emberek egymás után eresztették be a vaskos fatörzseket a frissen ásott árkokba. Miután körbejárta az egész tábort, biccentett.

– Maradunk, Rajabi! Szólj mindenkinek!

– A többiek közül néhányan azt mondogatják, ha itt maradunk, biztos meghalunk – válaszolta Rajabi.

– Tévednek – mordult rá Ituralde.

– De…

– Semmi sem biztos, Rajabi! – nézett rá a tábornok. – Tömjétek meg a mellvéden belüli fákat íjászokkal: majdnem olyan lesz, mintha tornyaink lennének. Ki kell alakítanunk odakinn egy halálzónát.

A mellvéd körül vágjatok ki minél több fát, aztán a halmozzátok fel őket idebenn, második vonalnak, ahová visszavonulhatunk. Talán tévedtem a taraboniak kapcsán, és a segítségünkre vágtatnak. Vagy talán a királynak van még valahol egy eldugott hadserege, amelyik megvédhet minket. Vér és hamu, még az is lehet, hogy mi magunk visszaverjük őket! Majd meglátjuk, hogy szeretnek a damane jaik nélkül küzdeni!

Rajabi láthatóan kiegyenesedett, és egyre magabiztosabb lett. Ituralde tudta, valami efféle beszédet várt.

Akárcsak a többiek, ő is bízott a Kis Farkasban. Nem hitték volna, hogy kudarcot vallhat.

Ő azonban tisztában volt a helyzettel. De ha az embernek meg kellett halnia, hát becsülettel tette.

Fiatalon gyakran álmodozott háborúkról, a csata dicsőségéről. Megöregedve már tudta, hogy a csatában nincs semmiféle dicsőség. De becsület igen.

– Ituralde nagyúr! – kiáltott egy küldönc, és beszaladt a befejezetlen mellvéd mögé. Kölyök volt még, elég fiatal ahhoz, hogy a seanchanok esetleg életben hagyják. Máskülönben Ituralde hazaküldte volna a fiút és a hozzá hasonlókat.

– Igen? – kérdezte a tábornok, és megfordult. Rajabi kisebb hegyként állt az oldalán.

– Egy ember! – zihálta a fiú. – A felderítők kapták el. Besétált a stedding re.

– Azért jött, hogy az oldalunkon küzdjön? – kérdezte Ituralde. Nem volt ritkaság, hogy egy seregbe beálljanak emberek. Mindig volt, akit vonzott a dicsőség, vagy legalábbis a rendszeres étkezés.

– Nem, uram – lihegett még mindig a kölyök. – Azt mondta, önnel akar beszélni!

– Seanchan? – vakkant fel Rajabi.

A fiú megrázta a fejét.

– Nem. De szép ruhája van!

Akkor valami uraság hírnöke lehet. Domani, vagy talán egy renegát taraboni. Akárki volt, aligha ronthatott a helyzeten…

– És egyedül jött?

– Igen, uram!

– Bátor ember! Akkor kísérd elém! – parancsolta a tábornok.

– Hol fogadja, uram?

– Micsoda? – csattant fel Ituralde. – Azt hiszed, valami puccos kereskedő vagyok, palotával meg minden? Itt, a mezőn tökéletes lesz. Hozd ide, de ne siesd el a dolgot! És gondoskodj róla, hogy rendesen őrizzék!

A fiú biccentett, és elfutott. Ituralde magához intett pár katonát, és elszalasztotta őket Wakedáért meg a többi tisztért. Shimron halott volt, szénné égette egy damane tűzlabdája. Kár érte. Inkább őt tartotta volna meg, mint a másikat.

A legtöbb tisztje még az idegen előtt odaért. A nyurga Angaer. A félszemű Wakeda, aki különben egész jóképű fickó lett volna. A zömök Melarned. A fiatalos Lidrin, aki az apja halála után is követte őt.

– Mit hallok? – kérdezte Wakeda, és összefont karral vonult oda elé. – Itt maradunk ebben a halálos csapdában? Rodel, nincs annyi emberünk, hogy ellenálljunk! Ha utánunk jönnek, csapdába estünk!

– Igazad van. – A tábornok csak ennyit mondott.

Wakeda a többiekhez fordult, aztán vissza Ituraldéhoz. Az ingerültsége mintha kicsit megkopott volna a vezér őszinte válasza hallatán.

– De hát… akkor miért nem futunk? – Mostanában sokkal kevesebbet hőzöngött, mint pár hónapja, amikor Ituralde nekivágott ennek a hadjáratnak.

– Nem akarlak cukros hazugságokkal etetni benneteket – szólt a tábornok, és egyesével végigmérte a tiszteket. – Rossz formában vagyunk. De ha futunk, még rosszabb formában leszünk. A fák az előnyünkre lesznek, és megerődíthetjük az állásainkat. A stedding kioltja a damane kat, és már ez önmagában is megérné a maradást. Itt küzdünk meg velük!

Ankaer biccentett; láthatóan megértette a helyzet súlyosságát.

– Bíznunk kell benne, Wakeda! Eddig jól vezetett minket! Wakeda biccentett.

– Azt hiszem.

A barmok! Négy hónapja még a felük azonnal levágta volna, amint meglátja, pusztán mert hűséges maradt a királyhoz. Most meg azt hiszik, képes véghezvinni a lehetetlent! Ituralde sajnálta a dolgot; kezdte azt hinni, hogy akár vissza is vezethette volna őket Alsalamhoz a király hű embereként.

– Rendben – mondta, és az erődítések különböző pontjai felé kezdett mutogatni. – A következőt tesszük a gyenge pontok megerősítésére…

Meglátta a tisztáshoz közelgő csoportot, és elhallgatott. A küldöncgyerek, mögötte egy csapat katona, meg egy vörösbe és aranyba öltözött férfi.

A jövevényen valami vonzotta Ituralde tekintetét. Talán a magassága volt az; a fiatalember elég magas lett volna aielnek is, és olyan világos volt a haja is. De egyetlen aiel sem vett volna fel arannyal hímzett, elegáns, vörös kabátot. Az oldalán kard lógott, és a fickó mozgásából Ituralde úgy gondolta, bánni is tud vele. Határozott, elszánt lépésekkel közelgett, mintha csak díszkíséretnek tartaná a körülötte lévő

katonákat. Ezek szerint egy uraság, ráadásul abból is a parancsoláshoz szokott fajta. Miért jött személyesen, ahelyett hogy futárt küldött volna?

A fiatal uraság valamivel Ituralde és a vezérei előtt állt meg, és mindegyiküket alaposan végigmérte, aztán a tábornokra nézett.

– Rodel Ituralde? – kérdezte.

Miféle akcentus volt ez? Andori?

– Igen – válaszolta ő óvatosan.

A fiatal fickó biccentett.

– Bashere leírása igen pontos volt. Úgy látom, itt akarod beásni magad. Komolyan azt hiszed, hogy visszaverheted a seanchan sereget? Sokszoros túlerőben vannak, és a taraboni szövetségeseid nem tűnnek túl… lelkesnek, hogy csatlakozzanak a védelemhez.

Jó értesülésekkel bírt, bárki is volt.

– Nem szokásom idegenekkel megvitatni a stratégiámat. – Ituralde alaposabban megnézte a fiatal uraságot. Jó erőben volt, nyurga, kemény legény, már amennyire azt így kabátban meg lehetett állapítani. A jobb kezét részesítette előnyben, és ha jobban megnézte, azt is látta, hogy a bal keze hiányzik. Mindkét alkarján valamiféle vörös és arany tetoválás fénylett.

Azok a szemek. Azok a szemek sok halált láttak már. Nem pusztán egy fiatal uraság. Egy fiatal hadvezér. Ituralde hunyorogva végigmérte.

– Ki vagy?

Az idegen állta a tekintetét.

– Rand al’Thor vagyok, az Újjászületett Sárkány. És szükségem van rád. Rád és a seregedre.

A tábornok körül többen is szitkozódni kezdtek, és ő végigmérte őket. Wakeda hitetlenkedett, Rajabi megdöbbent, a fiatal Lidrin nyíltan lekezelően nézte a jövevényt.

Ituralde visszanézett az idegenre. Az Újjászületett Sárkány? Ez a kölyök? Persze feltételezhető, hogy ez még akár igaz is lehet. A legtöbb híresztelés egyetértett abban, hogy az Újjászületett Sárkány egy vörös hajú fiatalember. De a legtöbb híresztelés abban is egyetértett, hogy tíz láb magas, és mások szerint meg halványan fénylett a szeme. És aztán ott voltak azok a hírek, hogy megjelent az égen Falme fölött. Vér és hamu, már eleve abban sem volt biztos, hogy elhiszi: a Sárkány egyáltalán újraszületett!

– Nincs időm vitatkozni – mondta az idegen rezdületlen arccal.

Valahogy öregebbnek tűnt, mint amilyennek kinézett. Láthatóan nem érdekelte, hogy felfegyverzett katonák között áll. Igazság szerint már a megjelenése is ostobaságnak tűnhetett. De Ituralde inkább elgondolkozott rajta. Csak az Újjászületett Sárkányhoz hasonló ember sétál be egy szál maga, ilyen egyszerűen egy hadsereg táborába, csak ő várhatja el, hogy mégis engedelmeskednek neki.

A Fény égesse meg, már pusztán ezért nem akart hinni benne! A fickó vagy az volt, akinek mondta magát, vagy egy kötöznivaló bolond.

– Ha kimegyünk a stedding en kívülre, bebizonyíthatom, hogy tudok fókuszálni – mondta az idegen. –

Az csak számít valamit! Ha megengeditek, idehozhatok tízezer aielt és akárhány aes sedait, akik kivétel nélkül megesküsznek rá, hogy az vagyok, akinek mondom magam!

A híresztelések azt is mondták, az aielek az Újjászületett Sárkányt követik. A tábornok körül állók köhécselni kezdtek, és feszengve néztek körül. Jó néhányuk a Sárkány-hívek közé tartozott, mielőtt Ituralde mellé állt volna. A megfelelő szavakkal ez a Rand al’Thor – vagy bárki volt is – könnyen ellene fordíthatta volna a saját táborát.

– Még ha feltételezzük is, hogy hiszünk neked – kezdte Ituralde óvatosan –, nem értem, mit számít az.

Ezt a háborút meg kell vívnunk. Feltételezem, neked is megvan a magad gondja.

– Ti vagytok a gondom – mondta Rand al’Thor, és olyan kemény volt a tekintete, hogy azzal mintha Ituralde koponyájába mélyedt volna, hogy kihúzzon belőle minden hasznosat. – Békét kell kötnötök a seanchanokkal. Ezzel a háborúval semmit sem nyerünk. Azt akarom, hogy menjetek fel a Határvidékre; nekem nincs arra emberem, hogy a Fertőt őrizze, a határvidékiek pedig elvonultak a kötelességük elől!

– Parancsaim vannak – felelte Ituralde, és megrázta a fejét. Várjunk csak! Akkor sem tenné azt, amit ez a kölyök kér, ha nem lennének parancsai. De… azok a szemek. Alsalamnak is ilyen volt a szeme, amikor még mind a ketten fiatalok voltak. Engedelmességet követelő szemek.

– A parancsaid – nézett rá al’Thor. – A királytól kaptad? Ezért veted magad úgy neki a seanchanoknak?

Ituralde biccentett.

– Hallottam már rólad, Rodel Ituralde – mondta az ifjú. – Olyan emberek, akikben bízom, akiket tisztelek, megbíznak benned és tisztelnek téged. Ahelyett, hogy tovább futnál és rejtőznél, beásod magad, és felkészülsz egy csatára, amiről tudod, hogy végez veletek. És mindezt azért, hogy hű maradj a királyodhoz. De most itt az ideje hátat fordítani ennek az egésznek, és olyan háborúba kezdeni, ami jelent is valamit. Ami mindent jelent. Gyere velem, és megkapod Arad Doman trónját!

Ituralde hirtelen kihúzta magát.

– Azután, hogy a hűségemet dicséred, azt várod, hogy taszítsam le a trónjáról a királyomat?

– A királyod halott – mondta al’Thor. – Vagy halott, vagy megolvasztották az elméjét, mint a viaszt.

Egyre inkább úgy hiszem, Graendal kezére jutott. Az országban uralkodó káoszban mindenütt az ő

nyomait látom. Akármi volt is a parancsod, valószínű, hogy tőle kaptad. Arra még nem sikerült rájönnöm, miért akarta, hogy a seanchanok ellen harcolj!

Ituralde felhorkant.

– Úgy beszélsz a Kitaszítottakról, mintha rendszeresen együtt ebédelnétek!

Al’Thor állta a tekintetét.

– Mindegyikükre emlékszem… az arcukra, a modorukra, arra, hogyan beszélnek, cselekszenek, mintha

csak ezer éve ismerném őket. Néha jobban is emlékszem rájuk, mint a tulajdon gyermekkoromra. Én vagyok az Újjászületett Sárkány.

Ituralde pislogott egyet. A Fény égessen meg! – gondolta. Én hiszek neki… Vér és hamu!

– Hadd… hadd lássuk ezt a bizonyítékodat!

Erre persze többen is tiltakozni kezdtek, leginkább Lidrin, aki túl veszedelmesnek vélte a dolgot. A többieket megrázta a párbeszéd. Itt volt az az ember, akire felesküdtek anélkül, hogy valaha is látták volna. Volt valami… hatalom al’Thor körül, ami vonzotta Ituraldét, ami kikövetelte, hogy azt tegye, amit kér tőle. De először látnia kellett a bizonyítékot.

Elszalasztottak pár küldöncöt lovakért, hogy kilovagolhassanak a stedding ről, de al’Thor úgy beszélt tovább, mintha a tábornok már az ő embere lett volna.

– Talán Alsalam még életben van – morfondírozott várakozás közben. – Ez esetben értem, hogy miért

nem akarnád elfoglalni a trónját. Hogy tetszene Amadicia? Szükségem lesz valakire, aki ott uralkodik, és szemmel tartja a seanchanokat. A fehérköpenyek most ott harcolnak, és nem vagyok benne biztos, hogy meg tudom állítani azt a csatározást az Utolsó Csata előtt.

Az Utolsó Csata! A Fényre!

– Nem fogadom el, ha megölöd az ottani királyt – mondta Ituralde. – De ha a fehérköpenyek már megölték, vagy ha a seanchanok végeztek vele, akkor esetleg.

Király! Mi a fenéről beszélek? A Fény égessen meg! – gondolta magában a tábornok. Legalább addig várj, amíg megmutatja azt a bizonyítékot, mielőtt nekiállsz trónokat elfogadni tőle! Volt valami ebben a fickóban, abban, ahogy az Utolsó Csatához hasonló, több ezer éve rettegett eseményekről beszélt –

mintha csak a napi tábori jelentést vitatta volna meg.

Katonák érkeztek meg a lovaikkal, és Ituralde nyeregbe szállt, akárcsak al’Thor, Wakeda, Rajabi, Ankaer, Melarned, Lidrin és még vagy fél tucat alacsonyabb rangú tiszt.

– Számos aielt hoztam az országodba – mondta al’Thor, ahogy lovagolni kezdtek. – Azt reméltem, segíthetnek helyreállítani a rendet, de sokkal tovább tart az egész, mint gondoltam volna. Azt tervezem, biztonságba helyezem a Kereskedőtanács egy részét; talán ha már a kezemben lesznek, sikerül megszilárdítani a rendet azokon a vidékeken. Neked mi a véleményed erről?

Ituralde nem tudta mire vélni a dolgot. Biztonságba helyezni a Kereskedőtanács egy részét? Ez nagyon úgy hangzott, mintha el akarná rabolni őket! Mibe keveredett?

– Működhet… – Azon kapta magát, hogy éppen egyetért. – A Fényre, mindent figyelembe véve talán ez

a legjobb terv!

Al’Thor biccentett, és előrenézett, ahogy kilovagoltak a mellvéd mögül, és megindultak az ösvényen a stedding széle felé.

– Mindenképp biztosítanom kell a Határvidéket. Gondoskodom az országodról. A Fény égesse meg azokat a határvidékieket! Mi a fenére készülnek? Nem, nem, még nincs itt az ideje. Még várhatnak.

Nem, megteszi. Kitart. Egy asha’man nel odaküldöm. – Al’Thor hirtelen odafordult Ituraldéhoz. – Mit szólnál hozzá, ha adnék neked száz fókuszálni képes férfit?

– Őrülteket?

– Nem, a többségük stabil – felelte al’Thor, és láthatóan nem sértődött meg. – Amennyiben és amennyire megbolondultak a saidin megtisztítása előtt, az sajnos megmaradt, mert a saidin megtisztítása nem gyógyította meg őket, de a többségüknél még nem volt vészes a helyzet. És most már nem is lesz, hiszen a saidin tiszta.

A saidin! Tiszta? Ha lennének emberei, akik tudnak fókuszálni… A saját damane jai, a maga módján…

Ituralde megvakarta az állát. Hamar átlátta a lehetőségeket, de hát egy hadvezérnek tudnia kellett hamar reagálnia.

– Jó hasznukat venném – biccentett. – Ám legyen!

– Helyes – mondta al’Thor. Kiértek a stedding ről; a levegő is mintha más lett volna. – Igen nagy területet kell majd felügyelned, de a melléd adott fókuszálók nagy része képes Kaput fonni.

– Kaput? – kérdezett vissza Ituralde.

Al’Thor rápillantott, aztán mintha a fogát csikorgatta volna, lehunyta a szemét, és úgy remegett, mint aki rosszul van. A tábornok kiegyenesedett. Minden idegszálával figyelt, a keze a kardmarkolatán nyugodott. Méreg? Vagy megsérült?

De nem, al’Thor kinyitotta a szemét, és a mélyén mintha extázis fénylett volna. Megfordult, intett egyet a kezével, és előtte éles fénycsík szelte ketté a levegőt. Ituralde körül káromkodva hátráltak meg az emberek. Az egy dolog volt, hogy egy férfi azt állította, tud fókuszálni; az egy másik, amikor az ember szeme előtt tette!

– Ez egy Kapu – magyarázta az ifjú, miközben a csík megfordult, és egy jókora, fekete lyuk tátongott a levegőben. – Az asha’man erejétől függően egy Kapu akár akkora is lehet, hogy szekérrel áthajthatnak rajta. Szinte bárhová gyorsan el lehet jutni; néha azonnal, ez már a körülményektől is függ. Pár kiképzett asha’man segítségével a sereged Caemlynben reggelizhet, hogy aztán pár órával később Tanchicóban ebédeljenek!

Ituralde megvakarta az állát.

– Nohát, ez már érdekes látnivaló. Igazán érdekes látnivaló…

– Ha ez a fickó igazat mond, ha a Kapuk tényleg működnek…

– Ezekkel ki tudnám takarítani a seanchanokat Tarabonból, és talán az egész kontinensről!

– Nem! – csattant fel al’Thor. – Békét kötünk velük! Azok alapján, amit a felderítőimtől hallott, már így is épp elég nehéz lesz megegyeznem velük anélkül, hogy felajánlanám nekik a fejedet! Nem akarom tovább bőszíteni őket! Nincs időnk a viszálykodásra! Fontosabb dolgunk is van!

– A hazámnál semmi sem lehet fontosabb – válaszolta Ituralde. – Még ha a parancs hamisítvány volt is, ismerem Alsalamot. Egyetértene velem. Nem hagyhatjuk, hogy idegen csapatok állomásozzanak Arad

Doman területén!

– Akkor megígérem – mondta al’Thor –, hogy a seanchanokat eltávolítom Arad Doman területéről. Ezt

megígérem. De a határig harcolunk, tovább nem. Cserébe te felmész a Határvidékre, és ott tartod vissza az inváziót. Visszavered a trallokokat, ha megindulnak, és itt hagysz nekem pár tisztet, hogy segítsenek megerősíteni Arad Domant. Könnyebb lesz helyreállítanom a rendet, ha az emberek azt látják, hogy a saját uraik is együttműködnek velem!

Ituralde átgondolta a helyzetet, bár már tudta, mi lesz a válasza. Az a Kapu kimenekítheti az embereit ebből a halálcsapdából. Az aielekkel az oldalán – az Újjászületett Sárkány szövetségeseként – tényleg lesz rá esélye, hogy megmentse Arad Domant. A becsületes halál szép dolog volt. De ha becsülettel tovább harcolhat… az még értékesebb díjnak számított.

– Úgy legyen! – mondta, és kinyújtotta a kezét.

Al’Thor elfogadta.

– Menj, bontsatok tábort! Napszálltára Saldaeában a helyed!

Tizenegyedik fejezet ADRIN HALÁLA

Szerintem megint meg kéne verni a fiút, mondta Lerian az ujjait a Hajadonok bonyolult kézjel-beszédében villogtatva. Olyan, mint egy kisgyerek, és ha a kisgyerek veszélyes holmihoz nyúl, megverik a szülei. Ha a kisgyerek megsérti magát, mert nem tanulta meg, hogy ne nyúlkáljon a késhez, az a szülei szégyene.

Az előző verés láthatóan nem használt, válaszolta Surial. Úgy állta, mint egy férfi, nem mint egy gyerek, de mégsem változtatta meg a cselekedeteit.

Akkor újra meg kell próbálkoznunk vele, jelezte Lerian. Aviendha leejtette a kis követ az őrök melletti halomra, és megfordult. Nem köszönt a táborba vezető utat figyelő Hajadonoknak, és ők sem köszöntek neki. Ha megszólítják, miközben épp a büntetését tölti, azzal csak tovább mélyítették volna a szégyenét, és a lándzsanővérei ezt sosem tették volna vele.

Arra sem kellett utalnia, hogy értette a beszélgetést. Bár senki sem várta el egy egykori Hajadontól, hogy felejtse el a kézjeleket, jobb volt feltűnés nélkül figyelnie. A kézjelek a Hajadonoké voltak.

Aviendha kiválasztott egy jókora követ a másik halomból, és elkezdett visszafelé gyalogolni a táborba.

Nem tudta volna megmondani, hogy a Hajadonok vajon folytatták-e ezt a beszélgetést, mert már nem

látta a kezüket. De a téma azért vele maradt. Nagyon feldühítette őket, hogy Rand al’Thor őrök nélkül ment el, hogy találkozzon ezzel a hadvezérrel, Rodel Ituraldéval. Nem ez volt az első eset, hogy ilyen ostobaságot csinált, és mégis, mintha nem akarta – vagy nem tudta – volna felfogni, hogyan kellene viselkednie. Minden egyes alkalommal, amikor védelem nélkül sodorta magát veszélybe, éppúgy megsértette a Hajadonokat, mintha egyesével végigpofozta volna őket.

Aviendha talán tartozott egy kis toh hal a lándzsanővéreinek. Az ő feladata lett volna, hogy megtanítsa Rand al’Thort az aiel szokásokra, és elég látványos kudarcot szenvedett. Sajnos sokkal nagyobb toh hal tartozott a tudós asszonyoknak, még akkor is, ha nem tudta, miért. Az a kisebb tartozás a lándzsanővérei felé kénytelen volt várni, amíg lesz rá ideje.

A karja már fájt a kőcipeléstől. Sima, nehéz kövek voltak; neki magának kellett őket kiásnia az udvarház mellett zúgó folyó medréből. Csak az Elayne-nel töltött idő, amikor rá volt kényszerítve, hogy vízben fürödjön, acélozta meg annyira, hogy legyen elég ereje bemenni a folyóba. És legalább ez a folyó nem volt olyan nagy – a vízföldiek talán igen pontatlanul csak pataknak nevezték volna, de a patak aprócska hegyi vízér volt, amibe az ember belemártotta a kezét, vagy ahol megtöltötte a kulacsát.

Minden olyan víz, amin nem lépett át csak úgy az ember, határozottan folyónak minősült.

Szokás szerint borult napjuk volt, és a táborban nyomott volt a hangulat. A pár napja, az aielek érkezésekor még sürgő-forgó emberek sokkal lehangoltabbak voltak. A tábor egyáltalán nem tűnt rendezetlennek; Davram Bashere túlságosan is gondos vezér volt ahhoz, hogy azt megengedje, hiába született vízföldinek. De az emberek igenis lassabban mozogtak. Aviendha hallotta, hogy néhányan arra panaszkodnak: a sötét égbolt elsötétíti a kedvüket is. Milyen különösek voltak ezek a vízföldiek! Mi köze volt az időjárásnak az ember hangulatához? Azt megértette, ha valaki azért elégedetlenkedett, mert nem mentek rajtaütésekre, vagy mert nem volt sikeres a vadászat. De azért, mert felhős volt az ég?

Ennyire nem becsülték errefelé az árnyékot?

Megrázta a fejét, és továbbment. Olyan köveket választott, amelyek megerőltették az izmait. Ha másképp tett volna, nem veszi komolyan a büntetését, és azt semmiképp sem tehette – bár minden egyes lépés sértette a becsületét. Át kellett vágnia az egész táboron, mindenki szeme láttára, haszontalan munkát végezve! Inkább lett volna anyaszült meztelen mindannyiuk előtt az izzasztó sátron kívül!

Inkább futott volna ezer kört, vagy tűrte volna, hogy úgy megverjék, hogy lábra sem bír állni!

Elérte az udvarház oldalát, és jól titkolt, megkönnyebbült sóhajjal letette a követ. Bashere hadseregének két vízföldi katonája őrizte a ház bejáratát, épp úgy, ahogy Aviendha útvonalának a másik végén a két Hajadon őrködött. Amint lehajolt, és felvett a fal melletti, másik kőrakásból egy jókora követ, hallotta, hogy az egyik fickó megszólal.

– A Fény égessen meg, de meleg van! – panaszkodott.

– Meleg? – csodálkozott a társa, és felnézett a borult égre. – Te viccelsz!

Az első őr a kezével legyezte magát, zihált, és csörgött róla a víz.

– Neked hogyhogy nincs meleged?

– Biztos lázad van, vagy valami!

Az első őr megrázta a fejét.

– Csak egyszerűen ki nem állhatom ezt a hőséget.

Aviendha felkapta a követ, és elkezdett visszafelé ballagni a gyepen. Rövid gondolkozás után arra jutott, hogy a vízföldi létnek mindenképp van egy alapkövetelménye: mind szerettek panaszkodni. A vízföldeken töltött első hónapjai alatt ezt szégyenletesnek tartotta. Azt az őrt komolyan nem érdekelte, hogy arcot veszít a bajtársa előtt azzal, hogy így felfedi a gyengeségét?

Mind ilyenek voltak, még Elayne is. Ha az ember elhallgatta, mit összehord az állapotossággal járó fájdalmakról, rosszullétekről, a tehetetlenségről, azt hihette, hogy a halálán van! De ha a panaszkodás olyan hiba volt, amibe Elayne is beleesett, akkor ő azt nem volt hajlandó a gyengeség jelének látni. Az anyavére sosem viselkedett volna szégyenteljesen.

Ebből az következett, hogy lehetett benne valamiféle rejtett becsület. Talán a vízföldiek a barátságuk, a bizalmuk felajánlásaképp fedték fel a társaik előtt a gyengeségüket. Ha a barátaid ismerték a gyengéidet, az előnyt jelentett, ha valaha el kellett velük járnod a lándzsák táncát. De az is lehet, hogy a vízföldiek a panaszkodással mutatták ki az alázatosságukat, valahogy úgy, ahogy a gai’shain ok az engedelmességükkel bizonyították a becsületüket.

Megkérdezte Elayne-t is az elméleteiről, de csak kedves nevetést kapott válaszul. Ez talán a vízföldi társadalom valami olyan titka volt, amit nem vitathattak meg a kívülállókkal? Vajon Elayne azért nevetett, mert ő rájött valamire, amire nem kellett volna rájönnie?

Akárhogy is, nyilván valamiféleképp a becsületüket mutatták ki vele, és neki ez elég is volt. Bárcsak a saját gondjai a tudós asszonyokkal is ilyen egyszerűek lettek volna! Azt mindenki tudta, hogy a vízföldiek megjósolhatatlanul, természetellenesen viselkednek. De mitévő legyen most, hogy a tudós asszonyok is ilyen furcsák lettek?

Kezdett türelmetlen és dühös lenni – nem a tudós asszonyokkal, hanem saját magával szemben. Erős volt és bátor. Persze nem olyan bátor, mint néhányan mások; azt csak kívánhatta, hogy egyszer olyan merész legyen, mint Elayne. De ő maga csak kevés olyan gondot tudott elképzelni, amit ne lett volna képes megoldani egy lándzsa, az Egyetlen Hatalom és az esze segítségével. De jelen helyzetét mégsem tudta megfejteni.

Elért a tábor túlsó végére, és letette a követ, aztán leporolta a kezét. A Hajadonok mozdulatlanul, elgondolkozva néztek előre. Aviendha odalépett a másik kőkupachoz, és kiválasztott egy szaggatott élű, tojásdad követ. Jó három tenyér széles volt, és olyan sima, hogy kis híján kicsúszott a kezéből. Jó néhányszor új fogást kellett rajta keresnie, mielőtt sikerült jól megszorítania. Megindult vissza a letiport, száraz téli fűben, el a saldaeai sátrak között, egyenesen az udvarház felé.

Elayne azt mondaná, hogy ő nem gondolta végig a dolgokat. Elayne nyugodt volt és átgondolt akkor is, amikor mások feszültek. Aviendha néha már toporzékolt volna tehetetlenségében, hogy az anyavére mit beszél annyit, mielőtt cselekedne. Jobban kellene rá hasonlítanom! Nem volna szabad elfelejtenem, hogy már nem a Lándzsa Hajadonja vagyok. Már nem rohanhatok neki az akadályoknak magasba emelt lándzsával!

Úgy kellett megközelítenie a problémákat, ahogy Elayne tette. Csak így nyerhette vissza a becsületét, és csak akkor kaphatta meg Rand al’Thort; csak akkor lehetett az övé a férfi úgy, ahogy Elayne-é és Miné volt. Érezte a kötésen át; a szobájában tartózkodott, de nem aludt. Túl keményen hajszolta magát, és túl keveset aludt.

A kő megcsusszant a kezében, és ő kis híján megbotlott, ahogy próbálta kiegyensúlyozni, és felemelni fáradt karjával. Bashere néhány katonája sétált el mellette; értetlenkedve nézték, és Aviendha érezte, hogy elvörösödik. Bár talán nem tudták, hogy épp a büntetését tölti ki, szégyellte magát előttük.

Vajon Elayne hogyan érvelne egy ilyen helyzetben? A tudós asszonyok haragudtak rá, mert „nem tanult elég gyorsan”. De mégsem tanították! Csak kérdezősködtek. Kérdezgették, hogy mit gondol a helyzetükről, kérdezgették Rand al’Thorról, vagy arról, hogy Rhuarc miként kezelte a car’a’carn nal való találkozót.

Nem tehetett róla, úgy érezte, a kérdések mindegyike újabb próba. Talán rosszul válaszolt? De akkor miért nem árulták el neki a helyes válaszokat?

A tudós asszonyok nem hitték, hogy elpuhult. Akkor mi volt még hátra? Elayne mit mondana? Nagyon

hiányoztak neki a lándzsái: szívesen leszúrt volna most valakit. Támadni akart, kipróbálni magát a másik ellen, kiengedni a haragját…

Nem! – gondolta elszántan. Megtanulom, hogyan kell tudós asszonyként élnem. Újra megtalálom a becsületem!

Elért az udvarházhoz, és leejtette a követ. Megtörölte a homlokát; Elayne ugyan megtanította neki, hogyan hagyja figyelmen kívül a hőséget és a hideget, de attól még leizzadt, ha dolgozott.

– Adrin? – kérdezte az egyik ajtónálló a másikat. – A Fényre, nem nézel ki valami jól! Komolyan…

Aviendha bepillantott az ajtón át az udvarházba. Az az őr, aki az előbb a hőségre panaszkodott, most az ajtókeretnek rogyva állt, a kezét a homlokára tapasztotta. Tényleg nem nézett ki valami jól. Aviendha magához ölelte a saidar t. A Gyógyítás nem tartozott az erősségei közé, de talán…

A fickó hirtelen felkapta a kezét, és kaparni kezdte a bőrt a homlokán. Kifordult a szeme, és a körme mély sebeket vájt a húsába. Épp csak vér helyett valami fekete, szénszerű anyag fröccsent ki belőle.

Aviendha még messziről is érezte a belőle áradó forróságot.

A másik katona rettegve nézte, ahogy a barátja fekete tűzcsíkokat hántott a tulajdon fejébe. Sötét szurok folyt elő fortyogva, sziszegve. A fickó ruhája lángra kapott, és a húsa egy pillanat alatt összeaszott a csontján.

Meg sem nyikkant. Aviendha lerázta magáról a döbbenetet, és azonnal egyszerű mintába fonta a Levegőt, hogy a másik, nem fertőzött őrt biztonságos távolságba rántsa. Az őr barátja addigra már csak lüktető, fekete szurokhalom volt. Néhol megfeketedett csontok álltak ki belőle. Koponyája nem maradt.

Olyan iszonyatos volt a hőség, hogy Aviendha kénytelen volt elhátrálni. Magával húzta az őrt is.

– Meg… megtámadtak minket! – suttogta a férfi. – Fókuszálók!

– Nem – rázta meg a fejét Aviendha –, ez annál sokkal gonoszabb. Fuss segítségért!

A fickó mintha mozdulni sem tudott volna döbbenetében, de ő meglökte, és erre már futni kezdett. A szurok maga mintha nem terjedt volna, ami kész áldás volt, de így is lángra lobbantotta az udvarház ajtaját. Az egész épület felgyulladhatott volna, mielőtt odabenn bárki is rájön, hogy veszélyben vannak!

Aviendha Levegőt és Vizet font egybe, hogy kioltsa a lángokat. De a szálak kirojtosodtak és megremegtek, amint a tűz közelébe értek. Nem bomlottak fel, de ez a tűz valahogy ellenállt nekik.

Még egy lépést hátrált az iszonyatos, égető forróság elől. A homlokán verejték gyöngyözött, és fel kellett kapnia a karját, hogy az arcát árnyékolja. Alig látta a középen sötétlő, fekete szurokhalmot, ami először vörösen, majd fehéren kezdett izzani, akár a forró szén. Nemsokára már csak emlék volt a fekete. A tűz szétterjedt az épület elülső falán. Aviendha kiáltásokat hallott bentről.

Megrázta magát, aztán felmordult, Földet és Levegőt font egybe, rögöket mart ki maga körül a talajból.

A tűzre vetette őket, hátha sikerül elfojtania. A fonata nem tudta elűzni a forróságot, de ez nem akadályozta meg abban, hogy egyre több földet szórjon a tűzbe. A fű borította rögök sziszegtek, gőzölögtek, a sápatag fűszálak hamuvá omlottak az elképesztő hőben. Aviendha tovább dolgozott, a hőség és az erőfeszítés egyformán megizzasztotta. A távolban hallotta, ahogy az emberek – talán az őr is, akit segítségért küldött – vödrök után kiáltanak.

Vödrök? Hát persze! A Háromszoros Földön a víz túl értékesnek számított ahhoz, hogy tűzoltásra pazarolják. Földet vagy homokot használtak helyette. De itt vízzel harcoltak a tűz ellen. Aviendha jó néhány lépésnyit hátrált, és az udvarház mellett futó folyót kereste a tekintetével. Épp csak látta a felszínét, a táncoló sásokat, a vízen tükröződő, narancsszín lángokat. Már az udvarház egész homlokzata lángolt! Érezte, hogy odabenn fókuszálnak – aes sedaiok vagy tudós asszonyok.

Remélhetőleg kijutnak valahogy a ház hátsó oldalán! A tűz már bekebelezte a belső folyosót, és a szobáknak nem nyílt másfelé ajtaja.

Aviendha tömör Levegő és Víz oszlopot font, és jókora, kristályos vízörvényt emelt ki a folyóból. Maga felé repítette. A vízoszlop úgy tekergőzött a levegőben, mint a Rand zászlóján fénylő teremtmény: üveges, kígyószerű sárkány, ami egyenesen a lángokra zúdul. A gőz szinte kirobbant, és végigcsapott rajta is.

Rettenetes hőség volt, és a gőz megégette a bőrét, de ő nem hátrált meg. Még több vizet emelt ki a folyómederből, és vaskos oszlopokban hajította a sűrű gőzben épp csak kivehető sötét halomra.

Olyan iszonyatos volt a hőség! Hátratántorodott pár lépést, de a fogát csikorgatva tovább küzdött. Aztán hirtelen egy másik vízoszlop is kirobbant a folyóból, és becsapódott a tűzbe. Ez és Aviendha saját vízfolyama szinte teljesen eltérítette a folyó vizét. A lány pislogott. A másik vízoszlopot irányító fonatokat nem is látta, de észrevette, hogy odafenn, a második emeleten egy alak áll az egyik ablakban, a kezét előretartja, az arcán összpontosítás ül. Naeff, Rand egyik asha’man je. Állítólag kifejezetten erős volt a Levegővel.

A tűz meghátrált, csak a szurokhalom maradt, de még mindig rettenetes forróság áradt belőle. A közelében a fal és a bejárat egyetlen, feketén tátongó lyukká égett. Aviendha tovább húzta a vizet, és zúdította az égett, fekete masszára, bár iszonyatos kimerültség kezdte megszállni. Ahhoz, hogy ilyen sok vízzel is elbánjon, szinte a teljes képességét fókuszálásra kellett használnia.

Nemsokára már nem sziszegett a víz sem. Kevesebb vizet mert, aztán hagyta, hogy pár csepp után teljesen abbamaradjon az áradat. Nedves, fekete romhalmaz közepén állt, minden ázott hamutól bűzlött.

Fadarabok, elszenesedett deszkák lebegtek a sáros vízen, és ahol kitépte a földet, hogy azzal próbálja elfojtani a lángokat, vízzel teli gödrök sötétlettek. Habozva lépett előre, hogy megvizsgálja a szerencsétlen katonából maradt kupacot. Üvegesen csillogott, fekete volt, és nedves. Aviendha felkapott egy kissé megégett fadarabot – alighanem a vízoszlop ereje tépte ki a falból –, és megbökdöste vele a halmot. Kemény volt.

– A Fény égessen meg! – bődült el egy hang. Aviendha felnézett. Rand al’Thor vágott át az udvarház elején tátongó, fekete lyukon. Felnézett az égre, és az öklét rázta. – Engem akarsz! Nemsokára úgyis megkapod a háborúdat!

– Rand – kezdte Aviendha habozva. Katonák tébláboltak a gyepen, idegesen nézelődtek, mintha csak arra várnának, hogy mindjárt kitör a csata. Zavarodott szolgálók kukucskáltak ki a ház szobáiból. Az egész tűzeset nem tartott öt percig sem.

– Megállítalak! – ordította Rand, és mind a szolgák, mind a katonák riadtan kiáltozni kezdtek. – Hallod?

Eljövök hozzád! Ne pazarold az erődet! Szükséged lesz rá ellenem!

– Rand! – kiáltott rá Aviendha.

A férfi megdermedt, és kábán nézett le rá. Ő állta a tekintetét, és érezte Rand dühét; kis híján, mint pár pillanattal azelőtt a lángok vadsága. A férfi elfordult, és peckesen elvonult; visszament az épületbe, és feldübörgött a megfeketedett falépcsőn.

– A Fényre! – szólalt meg egy ideges hang. – Gyakran történik ilyesmi a közelében?

Aviendha megfordult, és egy idegen egyenruhában lévő fiatal férfit látott bámészkodni. Nyurga volt, világosbarna hajjal, vöröses bőrrel – a lány nem emlékezett a nevére, de szinte teljesen biztosra vette, hogy azok közé a tisztek közé tartozik, akiket Rand akkor hozott magával, amikor találkozott Rodel Ituraldéval.

Visszafordult a romokhoz, és hallotta, ahogy a távolban a katonák parancsokat kiabálnak. Bashere is megérkezett, és átvette az irányítást; ráförmedt az embereire, hogy figyeljék a tábor szélét, bár valószínűleg csak le akarta őket kötni valamivel. Ez nem egy támadás kezdete volt. Csak a Sötét Úr érintette meg ismét a világot; olyan volt, mint a hirtelen megrothadó hús, a semmiből előtűnő

patkányok, a bogarak, a különös kórságokban holtan összeeső emberek.

– Igen – felelte Aviendha a férfi kérdésére –, gyakran történik ilyesmi. Vagy legalábbis a car’a’carn körül gyakrabban, mint másutt. A ti embereitek között nem történt egyetlen hasonló eset sem?

– Hallottam már ilyesmiről – sóhajtott a férfi –, de nem hittem el!

– Nem minden hír túloz – mondta a lány, és a katona megfeketedett maradványaira nézett. – A Sötét Úr börtöne gyenge.

– Vér és hamu! – morgott a fiatal férfi, ahogy elfordult. – Mibe kevertél minket, Rodel?

Aztán megrázta a fejét, és elvonult. Bashere tisztjei parancsokat kezdtek osztogatni, megszervezték, hogy a katonák feltakarítsanak. Ezek után Rand kiköltözik az udvarházból? Ahol a gonosz buborékjai megjelentek, onnan gyakran el akartak menni az emberek. De mégis, a Randhez fűződő kötésen át Aviendha nem érzett sürgetést. Sőt… mintha a férfi visszament volna pihenni! Ennek az alaknak már legalább olyan változékony volt a hangulata, mint Elayne-é a terhessége alatt!

Megrázta a fejét, és elkezdte összeszedni az elszenesedett fadarabokat, hogy segítsen megtisztítani a környéket. Miközben ezzel volt elfoglalva, jó néhány aes sedai jött ki az épületből, hogy felmérjék a károkat. A ház homlokzatát mindenütt fekete nyomok éktelenítették, és az ajtó helyén tátongó lyuk legalább tizenöt láb széles lehetett. Az egyik nő, Merise, alaposan végigmérte őt.

– Micsoda kár! – mondta.

Aviendha felegyenesedett, és felemelt pár elszenesedett deszkát. Még mindig csuromvizes volt a ruhája.

Amilyen vastag felhőtakaró fedte a napot, sokáig nem is szárad meg.

– Kár? – kérdezte. – Az udvarházért?

A pocakos Tellaen nagyúr, a ház tulajdonosa magában nyöszörögve ült le az ajtó belső oldalán egy zsámolyra, a homlokát törölgette, és a fejét rázta egyre.

– Nem – nézett rá Merise. – Érted kár, gyermek! Igazán lenyűgöző, ahogy a fonatokkal bánsz! Ha a Fehér Toronyban tudhatnánk, mostanra már rég aes sedai lennél! A fonásod egy kicsit ugyan érdes, de ezt hamar elfelejtenéd, ha a nővérektől tanulhatnál!

Hangos szipákolás hallatszott, és Aviendha megpördült. Melaine állt mögötte. Az aranyhajú tudós asszony keresztbe font karral méregette. A hasa már kezdett kikerekedni a benne növekvő gyermektől.

Láthatóan nem szórakozott jól a megjegyzésen. Hogyan lehetett, hogy nem hallotta, ahogy mögé lépett?

A kimerültség gondatlanná tette!

Melaine és Merise hosszan farkasszemet néztek, aztán a magas aes sedai sarkon fordult. Zöld szoknyái úsztak mögötte a levegőben. Elsietett, hogy beszéljen a lángok fogságába esett szolgákkal, és megkérdezze, nem kell-e Gyógyítani valakit. Melaine utána nézett, aztán megrázta a fejét.

– Elviselhetetlen némber – motyogta. – És ha belegondolok, hogy egykor hogyan tekintettünk rájuk!

– Tudós asszony? – kérdezte Aviendha.

– A legtöbb aes sedainál erősebb vagyok, és te sokkal erősebb vagy nálam. Ahogy te érted és irányítod a fonatokat, az szinte megszégyeníti a legtöbbünket. Másoknak meg kell szenvedni mindazért, amit te ösztönből teszel. „A fonásod egy kicsit ugyan érdes”, van képe ezt mondani! Nem hinném, hogy bármelyik aes sedai, talán az egy Cadsuane sedai kivételével, képes lett volna arra, amit te tettél azzal a vízoszloppal! Ahhoz, hogy idáig mozgasd a vizet, használnod kellett a folyó saját folyását és nyomását is!

– Ezt tettem volna? – pislogott zavartan Aviendha.

Melaine alaposan végigmérte, aztán horkant még egyet, halkan, csak úgy magának.

– Igen, ezt tetted. Olyan tehetséges vagy, gyermekem…

A lányt büszkeség öntötte el: a tudós asszonyok ritkán dicsértek meg bárkit is, de mindig komolyan gondolták.

– De nem vagy hajlandó tanulni – folytatta Melaine. – És nincs sok időnk! Van számodra még egy kérdésem. Mi a véleményed Rand al’Thor tervéről, hogy elrabolja ezeket a domani

kereskedőfőnököket?

Aviendha ismét csak pislogott egyet. Olyan fáradt volt, hogy gondolkozni is alig tudott. Teljesen értelmetlen volt, hogy a domaniakat kereskedők vezették. Hogyan is vezethetne egy kereskedő

embereket? A kereskedők nem csak a saját árujukkal törődnek? Eljön-e valaha az a pillanat, hogy a vízföldiek különös szokásai már nem lepik meg?

És Melaine miért épp most akarja erről kifaggatni?

– Jónak tűnik a terve, tudós asszony – felelte. – De a lándzsák nem szeretik, ha emberrablásra használják őket. Azt hiszem, a car’a’carn jobban tette volna, ha inkább úgy fogalmaz, hogy védelmet nyújt… vagy akár kényszerít a kereskedőkre. A törzsfőnökök sokkal jobban elviselték volna, ha azt mondják nekik, meg kell védeniük valakit, nem el kell rabolniuk.

– De ugyanazt tennék, bárhogy fogalmazol is!

– De fontos, hogy az ember hogyan fogalmaz – mutatott rá a lány.

– Az nem hazugság, ha mindkét megfogalmazás igaz!

Melaine szeme felcsillant, és Aviendha halvány mosolyt pillantott meg az arcán.

– És még mit gondolsz a találkozóról?

– Rand al’Thor láthatóan még mindig azt hiszi, hogy a car’a’carn éppúgy parancsolgathat, mint egy vízföldi király. Ez az én szégyenem. Nem tudtam elmagyarázni neki a helyes viselkedést.

Melaine csak legyintett egyet.

– Emiatt ne szégyelld magad! Mindannyian tudjuk, milyen makacs a car’a’carn! A tudós asszonyok is megpróbálták elmagyarázni neki a különbséget, de még senkinek sem sikerült rendre tanítania…

Nocsak! Akkor hát nem ezért nem volt becsülete a tudós asszonyok előtt. De akkor miért? Aviendha a fogát csikorgatta tehetetlen dühében, aztán rákényszerítette magát, hogy folytassa.

– Akárhogy is, emlékeztetni kell rá. Újra és újra. Rhuarc bölcs és türelmes férfi, de ez nem mindegyik törzsfőnökről mondható el. Tudom, hogy a többiek közt akad, aki már nem olyan biztos benne, hogy nem volt hiba Rand al’Thort követnie!

– Igaz – biccentett Melaine –, de nézd meg, mi lett a shaidók sorsa!

– Nem mondtam, hogy igazuk van, tudós asszony – pontosított Aviendha. Egy csapat katona habozva

épp a megüvegesedett, fekete halmot próbálta felkaparni. Az mintha összeolvadt volna a talajjal.

Aviendha halkabban folytatta. – Hibát követnek el, hogy megkérdőjelezik a car’a’carn t, de akkor is beszélnek egymással. Rand al’Thornak fel kellene ismernie, hogy nem fogják a végtelenségig tűrni, hogy egyfolytában csak sértegeti őket! Lehet, hogy nem fordulnak ellene, mint a shaidók, de Timolanból, például, kinézem, hogy egyszerűen fogja magát, és visszatér a Háromszoros Földre, és a háta mögött hagyja a car’a’carn t az arroganciájával egyetemben.

Melaine biccentett.

– Ne félj! Mi is tisztában vagyunk ezzel az… eshetőséggel.

Ez azt jelentette, hogy elküldtek maguk közül párat, hogy engeszteljék ki Timolant, a miagoma aielek főnökét. Vajon Rand al’Thor sejtette, hogy a tudós asszonyok milyen keményen dolgoznak azon, hogy

hűek maradjanak hozzá az aielek? Nagy, egységes masszának látta őket, akik felesküdtek rá, akiket használhat. Ez volt Rand egyik nagy gyengesége. Nem látta be, hogy az aielek, akárcsak minden más

nép, utálták, ha eszközként használják őket. És a törzsek sokkal kevésbé álltak szoros szövetségben, mint a férfi hitte. Vérbosszúkat tettek félre a kedvéért!

Képtelen volt megérteni, hogy mindez milyen hihetetlen? Képtelen volt megérteni, hogy továbbra is milyen törékeny volt ez a szövetség?

De nemcsak hogy vízföldinek született, nem volt tudós asszony sem. Kevés aiel tudta, mekkora munkát végeznek a tudós asszonyok tucatnyi különböző területen. Milyen egyszerűnek tűnt az élet, amikor Aviendha is a Hajadonok közé tartozott! Bele is szédült volna, ha tudja, mi minden folyik számára láthatatlanul.

Melaine vakon meredt a meggyötört épületre.

– A maradvány maradványa – mondta szinte csak magának. – És ha úgy hagy itt minket, mint azokat a

deszkákat, megtörve, megégve? Akkor mi lesz az aielekből? Visszasántikálunk a Háromszoros Földre,

és élünk tovább, ahogy eddig is? Sokan nem akarnak majd velünk tartani. Túl sokat ígérnek ezek a vidékek.

Aviendha pislogott a szavak súlyát hallva. Nem sokat gondolkozott azon, hogy mi lesz majd, ha a car’a’carn végzett velük. Csak a jelenre összpontosított, arra, hogy visszaszerezze a becsületét, hogy ott legyen az Utolsó Csatában, és megvédhesse Rand al’Thort. De egy tudós asszony nem gondolhatott csak a mára vagy a holnapra. Évekkel előre kellett gondolkoznia, és néha a jövő a szelek szárnyán érkezett.

A maradvány maradványa. Már így is megtörte az aiel népet. Mi lesz velük?

Melaine visszanézett rá, és meglágyult az arca.

– Menj a sátrakhoz, gyermek, és pihenj! Úgy nézel ki, mint egy sharadan, ami három napig kúszott hason a homokban!

Aviendha lenézett a kezére, és látta, hogy pernye sötétlik rajta az égett épületből. A ruhája csuromvizes volt, és mocskos, és sejtette, hogy az arca sem lehet sokkal tisztább. A karja sajgott: egész nap köveket cipelt. Most, hogy tudomásul vette a kimerültségét, az úgy csapott le rá, mint egy szélvihar. A fogát csikorgatva igyekezett talpon maradni. Nem szégyeníti meg magát azzal, hogy összeesik! De megfordult, hogy menjen; engedelmeskedett a parancsnak.

– Ó, és Aviendha! – szólt utána Melaine. – A büntetésedet majd megbeszéljük holnap!

Döbbenten fordult meg.

– Amiért nem végeztél a kövekkel – magyarázta a tudós asszony, és újfent a romokat nézegette. – És amiért nem tanulsz elég gyorsan. Most menj!

A lány felsóhajtott. Újabb kérdések, és újabb kiérdemeletlen büntetés. Volt köztük valamiféle összefüggés. De mi?

Túlságosan is kimerült volt ahhoz, hogy ezt most végiggondolja. Csak az ágyát akarta, és azon kapta magát, hogy árulóként a caemlyni palota puha, fényűző matracairól álmodozik. Nagy nehezen száműzte a fejéből ezeket a gondolatokat. Ha valaki olyan mélyen alszik, a párnákba és a pehelypaplanokba temetkezve, az fel sem ébred, amikor éjszaka megpróbálják meggyilkolni az ellenségei! Hogyan is hagyhatta, hogy Elayne rábeszélje, aludjon ő is azokban a pihe-puha halálcsapdákban?

Újabb gondolat jutott az eszébe, ahogy épp ezt próbálta kiverni a fejéből. Áruló gondolat. Rand al’Thor képe, ahogy a szobájában alszik. Hozzá is mehetne…

Nem! Addig semmiképp sem, amíg nem szerezte vissza a becsületét! Nem mehet hozzá koldusként!

Megbecsült asszonyként lép majd oda a férfihoz! Feltéve, hogy valaha is rájön, mit csinál rosszul.

Megrázta a fejét, és elügetett a gyep szélén felállított aiel tábor felé.

Tizenkettedik