GYÜLEKEZŐ FELLEGEK Első kötet

Az Idő Kereke

Sorozatszerkesztő: Terenyei Róbert

A sorozat kiadónk gondozásában megjelent köteteinek címét vastaggal szedtük:

A VILÁG SZEME I-II. A NAGY HAJTÓVADÁSZAT I-II. AZ ÚJJÁSZÜLETETT SÁRKÁNY

I-II. HÓDÍT AZ ÁRNYÉK I-II. MENNYEI TŰZ I-II.

A KÁOSZ URA I-II.

A KARDOK KORONÁJA I-II. A TŐRÖK ÚTJA

A TÉL SZÍVE I-II.

AZ ALKONY KERESZTÚTJÁN I-II. AZ ÁLMOK TŐRE I-II. GYÜLEKEZŐ FELLEGEK I-II. AZ

ÉJFÉL TORNYAI I-II. A FÉNY EMLÉKE I-II.

A sorozat előzménye: ÚJ TAVASZ

GYÜLEKEZŐ FELLEGEK

Első kötet

Delta Vision 2012

GYÜLEKEZŐ FELLEGEK I.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Robert Jordan – Brandon Sanderson: The Gathering Storm Copyright © Robert Jordan, Brandon Sanderson, 2009 Hungarian translation © Körmendi Ágnes, 2012 Borítófestmény © Todd Lockwood, 2010 Térképek © Delta Vision Kft, 2011 All right reserved!

© Delta Vision Kft., 2012

Szerkesztés: Járdán Csaba

Borítóterv és nyomdai előkészítés: Ádám Krisztina Korrektúra: Dobos Attila, Tantras

Kiadja a Delta Vision Kft. Minden jog fenntartva

ISBN 978 615 5161 46 9 ISBN 978 615 5161 45 2ö

Delta Vision Kft.

1092 Budapest, Ferenc krt. 40. Telefon: 36 (1) 769-1669 Fax: 36 (1) 216-7054 www.deltavision.hu

ELŐSZÓ

2007 novemberében kaptam egy telefonhívást, ami megváltoztatta az egész életemet. Harriet McDougal, a néhai Robert Jordan felesége és szerkesztője hívott, hogy megkérdezze, befejezném-e Az Idő Kereké nek utolsó kötetét.

Ha valaki még nem hallotta volna, hogy Mr. Jordan elhunyt, sajnálom, hogy tőlem kell megtudnia a

rossz hírt. Emlékszem, milyen érzés volt, amikor 2007. szeptember 16-án ráérősen böngészgettem az interneten, és olvastam, hogy meghalt. Megdöbbentett, megrázott és elkeserített a hír. Ez a csodálatos ember, írói karrierem nagy hőse nem volt többé. Az egész világ megváltozott.

1990-ben, kamasz fantasy-függőként vettem először a kezembe A világ szemé t a helyi könyvesboltban. Azonnal a rajongója lettem, és mohón vártam A Nagy Hajtóvadászat ot. Az évek során többször is elolvastam mindegyik könyvet, sőt az új kötetek megjelenése előtt gyakran újraolvastam az egész sorozatot. Telt-múlt az idő, és úgy döntöttem, én is fantasy-író akarok lenni – és ebben nagyon nagy szerepe volt annak, hogy mennyire szerettem Az Idő Kereké t. De azt sosem hittem volna, hogy egy nap Harriet felhív ezzel a kérdéssel. Tökéletesen megdöbbentett. Nem kértem, nem jelentkeztem, de még csak kívánni sem mertem ezt a lehetőséget – bár amikor nekem szegezték a kérdést, egy pillanatig sem haboztam válaszolni. Egyetlen más sorozatot sem szerettem ennyire, és a szereplők mintha régi jó, gyermekkori barátaim lennének.

Nem pótolhatom Robert Jordant. Senki sem írhatja meg olyan jól ezt a könyvet, ahogy ő írta volna.

Ez tény. Szerencsére számos jegyzetet és vázlatot hagyott hátra, egész jeleneteket megírt, illetve magyarázatokat diktált le a feleségének és az asszisztenseinek. Mielőtt meghalt volna, arra kérte Harrietet, keressen valakit, aki befejezi a sorozatot a rajongóinak. Mindannyiunkat szeretett, és élete utolsó heteit is azzal töltötte, hogy a legvégső kötet eseményeit tollba mondja. A tervek szerint A Memory of Light (A Fény emléke) lett volna a címe.

Eltelt tizennyolc hónap, és a következőképp áll a helyzet: Mr. Jordan is mondta, hogy az utolsó kötet gigászi lesz. De a kézirat olyan elképesztően hatalmasra dagadt, hogy háromszor akkora lenne, mint a sorozat egy átlagos kötete, így Harriet és a Tor Kiadó úgy döntött, hogy három részre bontja a könyvet.

Több helyen is kiválóan el lehetett úgy vágni a kötetet, hogy önmagában is élvezetes, kerek történetet kapjunk. Vehetjük úgy is, hogy a Gyülekező fellegek és a két következő könyv A Fény emléké nek három kötete, és úgy is, hogy Az Idő Kereké nek utolsó három könyve. Mind a kettő helyes megállapítás.

Miközben ezeket a sorokat írom, félig már be is fejeztem a második harmadot. Az ésszerűség határain belül gyorsan dolgozunk, nem akarjuk, hogy bárkinek is túl sokat kelljen várnia a történet húsz évvel ezelőtt beígért végére. (Az utolsó mondatokat Mr. Jordan maga írta meg a halála előtt. Olvastam: fantasztikus.) Nem próbálom Mr. Jordan stílusát utánozni. Inkább a sajátomat formáltam úgy át, hogy beleilljen Az Idő Kereke világába. A fő célom az volt, hogy a szereplők lelkéhez hű maradjak. A történetet javarészt még Robert Jordan írta meg, bár a szavak a sajátjaim. Talán úgy fogalmazhatunk, mintha egy új rendező dolgozna a filmen, de a színészek és a forgatókönyv nem változtak.

Ám ez hatalmas munka, és időbe fog telni, míg befejezem. Türelemért esedezem, mert beletelik néhány évbe, hogy tökéletesítsük a történetet. Korunk legnagyobb fantasy eposzának végét tartjuk a kezünkben, és feltett szándékom, hogy hű maradok Mr. Jordan kívánságaihoz és jegyzeteihez. Az írói önbecsülésem és a könyvek iránti szeretetem be sem érné kevesebbel. Végül úgysem tehetek mást, mint hagyom, hogy a szavak maguk beszéljék el, mire vállalkoztunk.

Ez nem az én könyvem. Ez Robert Jordan könyve, és a maga szerényebb módján az olvasóké is.

Köszönöm, hogy elolvassák!

Brandon Sanderson 2009. június Maria Simonsnak és Alan Romanczuknak, akik nélkül ez a könyv nem

jött volna létre.

Hollók és varjak. Patkányok. Bogarak. Romlás. Különös események, furcsa történések. A megszokott kibicsaklik, idegen lesz. Csodák!

A halottak járni kezdenek, és néhányan látják is őket. Néhányan nem, de mindannyian egyre jobban rettegünk az éjszakától.

Ezek voltak a napjaink. Halott égből záporoznak le ránk, összezúz vad haragjuk, míg egy emberként nem könyörgünk: Kezdődjön el!

Ismeretlen tudós naplója, bejegyzés Freia ünnepéről, ÚK1000.

Prológus MIT JELENT A VIHAR?

Renald Fanwar a tornácon üldögélt, és a vaskos feketetölgy széket melengette, amit két évvel azelőtt faragott neki az unokája. Északra nézett.

A fekete és ezüst felhők felé.

Sosem látott még ehhez foghatót. Messze fenn, északra beborították az egész égboltot. Nem szürkék voltak. Feketék és ezüstök. Komoran morajló viharfellegek, olyan sötétek, mint éjfélkor a pince mélye.

Ezüstös fények cikáztak közöttük, de a villámokat nem követte hang.

Nehéz volt a levegő. Por és sár illata ülte meg. Szikkadt levelek, leszakadni nem hajlandó eső illata.

Tavasz volt. De nem indult meg a termés. Egyetlen árva hajtás sem merte kidugni a fejét a földből.

Lassan felkelt. Felnyikordult a fa, a szék még lágyan hintázott mögötte. A tornác szélére sétált. Bár már rég kialudt a pipája, elgondolkozva rágcsálta a szárát. Nem volt semmi kedve újra meggyújtani. A felhők lekötötték a figyelmét. Olyan feketék voltak! Mint a bozóttűz füstje, bár egy bozóttűz füstje sem szállt volna fel olyan magasra. És az ezüst felhőket mire vélje? Ott pöffeszkedtek a feketék között, és fénylettek, mintha csak fényes acél ragyogott volna elő vastag koromréteg alól.

Megvakarta az állát, és lenézett az udvarra. A kicsi, fehérre meszelt kerítésen innen fű és bokrok nőttek.

A bokrok mostanra mind egy szálig elszáradtak. Nem bírták ki a telet. Nemsokára ki kell ásnia őket. És a fű… hát a fű csak téli szalma maradt. Még a gyomnövények sem keltek ki.

Megriasztotta a hirtelen mennydörgés. Éles volt, tiszta, mintha fém verődött volna fémnek.

Megcsörgette a ház ablakait, megrázta a tornác padlódeszkáit, mintha végigrezgett volna vén csontjain is.

Hátraugrott. Ez aztán közel csapott be – talán a saját birtokán. Viszketett a talpa, hogy menjen, és megnézze, mekkora a kár. A villámcsapás okozta tűz tönkretehette az embert, kiégethette a földjét.

Idefenn a Határvidéken annyi gyúlékony anyag akadt – száraz fű, száraz fa, száraz mag…

De a felhők még mindig messze voltak. A villámcsapás nem érhette a birtokát. Az ezüst és fekete viharfellegek fortyogtak, kavarogtak, egymást emésztették fel.

Lehunyta a szemét, és próbált lehiggadni. Mély levegőt vett. Talán az egész vihart csak képzelte?

Kezdett volna meghibbanni, ahogy azt Gaffin tréfálkozva mondta? Kinyitotta a szemét.

És a felhők már ott is voltak, egyenesen a háza fölött.

Mintha csak hirtelen előgördültek volna, hogy akkor csapjanak le, amikor nem figyel. Teljesen betöltötték az eget, minden irányban messze elterültek, súlyosak voltak, fenyegetőek. Szinte érezte, ahogy ránehezednek. Mélyet lélegzett: a levegő nehéz volt a hirtelen párától, és a homloka is verejtékezni kezdett.

A felhők forrongtak, fekete és ezüst, tajtékos fejükön fehér robbanások remegtek. Hirtelen leörvénylettek. Mintha egy tornádó tölcsére csapott volna le rá: egyenesen felé jöttek. Felkiáltott és felkapta a karját, mintha csak hirtelen, erős fénytől védené magát. Ez a feketeség! Ez a végtelen, fojtó feketeség! Magába fogja szippantani! Tudta…

Aztán a felhők már ott sem voltak.

A pipája a tornác padlójára esett, halkan koppant egyet, és az égett dohány szétszóródott a lépcsőn.

Renald észre sem vette, hogy elengedte. Felnézett az üres, kék égre, és rájött, hogy a semmitől retteg ennyire.

A felhők ismét messze jártak, legalább negyvenmérföldnyire. Halkan robajlott a mennydörgés.

Remegő, kortól májfoltos, a napon töltött évek alatt barnára cserzett kézzel kapta fel a pipát. Csak az eszed játszik veled, Renald, mondta magának. Kezdesz megbolondulni, most már olyan biztos, mint hogy a tojás az tojás!

A termés miatt lehetett ennyire ideges. Mert hát nagyon ideges volt. Bár a fiúk előtt mindig derűlátónak mutatta magát, az egész természetellenes volt. Valaminek mostanra ki kellett volna már hajtania.

Negyven éve művelte már itt a földet. A zab nem várt ilyen sokáig, hogy kihajtson! De a Fény égesse meg, nem hajtott ki még most sem! Mi történt a világgal? Már a terményben sem lehetett bízni, és a felhők sem maradtak, ahol lenniük kellett volna…

Rávette magát, hogy visszaereszkedjen a székébe. Remegett a lába. Megöregedtem, meg ám… –

gondolta.

Egész életében a tanyán dolgozott. A Határvidéken nem volt egyszerű a parasztgazdák élete, de ha valaki keményen dolgozott, jól élhetett, amíg erős volt a termés. „Az ember szerencséjének mércéje, hogy mennyi magot vet el odakinn a földbe”, mondogatta mindig az apja.

Nohát, Renald volt az egyik legsikeresebb gazda a vidéken. Elég sikeres volt ahhoz is, hogy megvegye a szomszédos két tanyát, és harminc szekérrel indult meg a vásárra minden ősszel. Mostanra hat jó ember dolgozott a keze alatt: szántottak, vetettek, körbelovagolták a birtokot. Nem mintha neki nem kellett volna minden áldott nap lemásznia a sárba, hogy megmutassa nekik, milyen is a rendes munka.

Az ember nem engedhette meg magának, hogy egy kis siker elkényelmesítse.

Igen, a földön dolgozott, a földet élte, ahogy az apja mondogatta. Senki sem értette nála jobban az időjárást. Azok a felhők ott nem voltak természetesek. Lágyan dörmögtek, mint az éji sötétben morgó vadállat, ha a közeli erdőben motozva várt.

Összerezzent: egy újabb mennydörgés, ami túl közelinek tűnt hirtelen. Tényleg negyvenmérföldnyire lettek volna azok a felhők? Tényleg azt hitte? Most, hogy jobban megnézte, inkább tíz mérföldnek tűnt.

– Nem tetszik ez nekem – morogta magában. Megnyugtatta a saját hangja. Valódi volt. Jólesett valami mást is hallania, nem csak a mennydörgést, vagy azt, ha meg-megnyikordultak a zsaluk a szélben. Nem kéne hallania, ahogy Auaine odabenn a vacsorát készíti?

– Elfáradtál. Ennyi. Elfáradtál. – Belekotort a mellényzsebébe, és előszedte a dohányzacskóját.

Jobbról halk morajlás kelt. Először azt hitte, ez is csak mennydörgés lesz. De ez a moraj túl érdes volt, túl szabályos. Nem a vihar volt az. Kerekek forogtak.

Valóban egy jókora ökrös szekér kapaszkodott fel a Gácsérdomb gerincén, valamivel keletebbre. Maga Renald nevezte el azt a dombot. Minden dombnak kijárt a rendes név. Az útnak Gácsér-út volt a neve.

Miért ne nevezhették volna el róla a dombot is?

Előredőlt a széken, és látványosan nem törődött a különös felhőkkel sem. Hunyorogva méregette a szekeret, próbálta kivenni a hajtó vonásait. Thulin? A kovács? Mi a fenét keres itt egy az ég derekáig mindenfélével megrakott szekéren? Az ő új ekéjén kéne épp dolgoznia!

A mesterségéhez képest Thulin szikárnak számított, de így is vagy kétszer olyan izmos volt, mint a legtöbb tanyasi. Sötét haja, sötét bőre volt, mint a legtöbb shienarinak, és az arcát is shienari módra borotválta, de nem fogta kontyba a haját a feje búbján. Thulin famíliája lehet, hogy a Határvidék harcosaiig visszavezethette a családfát, de a kovács éppolyan egyszerű vidéki fickó volt, mint az itteniek többsége. Tölgyvízen volt a műhelye, öt mérföldre keletre. Renald sok kellemes kőjátszmát játszott le vele a hosszú téli estéken.

Thulin továbbállt – nem volt még olyan idős, mint Renald, de az elmúlt egynéhány tél elég kemény volt ahhoz, hogy fontolgatni kezdje, leteszi a kalapácsot. A kovácsmesterség nem öregnek való munka.

Persze a földművelés sem. Létezik egyáltalán öregeknek való munka?

Thulin szekere közelebb gördült a keményre döngölt földúton, egyre közelebb Renald fehér kerítéses udvarához. Na ez már furcsa, gondolta Renald, mert a szekér mögött takaros sorban bandukoltak az állatok is: öt kecske, két fejőstehén. A szekér oldalára kötött nagy kosarakban fekete tollú tyúkok káráltak, és a kocsin magán hatalmas toronyban álltak a bútorok, hordók, zsákok. Thulin fiatal lánya, Mirala ott ült az apja mellett a bakon, és ott volt a felesége is, az az aranyhajú, déli asszony. Huszonöt éve volt már Thulin párja, de Renald még mindig „annak a déli lánynak” hívta Gallanhát.

Az egész család fenn ült a szekéren, és magukkal vitték az állataik javát is. Egyértelmű volt, hogy mennek valahová. De hová? Talán rokonlátogatóba? Renald és Thulin nem játszottak követ már vagy…

három hete? Nem volt idő szomszédolni most, hogy végre itt a tavasz, és sebtében el kellett ültetni mindent… valakinek meg kell javítania az ekéket, ki kell fennie a kaszákat… de ki lesz az, ha Thulin kovácsműhelye kihűl?

Renald beletuszkolt egy csipet dohányt a pipájába, Thulin pedig lassan megállította a szekeret az udvara mellett. A nyurga, vasszürke hajú kovács a lánya kezébe nyomta a gyeplőt, aztán lemászott a szekérről.

A lába nyomán porfelhő kavarodott, ahogy ledobbant a földre. A háta mögött még mindig ott kavargott a messzi vihar.

A kovács belökte a kertkaput, és felballagott a tornácig. Mintha valami lekötötte volna a gondolatait.

Renald már nyitotta a száját, hogy köszöntse, de Thulin szólalt meg elsőnek.

– Gallanha régi eperültetvényén ástam el a legjobb üllőmet, Renald – mondta a nagydarab kovács. –

Emlékszel rá, hol van, nem? Odakészítettem mellé a legjobb szerszámkészletemet is. Mindet jól beolajoztam, és a legerősebb ládámba zártam, körbebélelve, hogy száraz maradjon. Nem hinném, hogy

megrozsdásodnának. Egyelőre legalábbis nem.

Renald becsukta a száját, és a kezében megállt a félig teli pipa. Ha Thulin elásta az üllőjét… akkor jó ideig nem tervez visszatérni.

– Thulin, mi a…

– Ha nem jönnék vissza – mondta a kovács, és északra pillantott – , kiásnád a holmimat, és gondoskodnál róla, hogy jó kezekbe kerüljenek? Olyasvalakinek add csak el őket, akik jól bánnak velük, Renald! Nem szeretném, hogy akárki üsse az üllőmet! Tudod, jó húsz év volt összeszednem azokat a szerszámokat…

– De, Thulin! – csattant fel Renald. – Hová mész?

A kovács visszafordult hozzá, nekitámaszkodott a tornác korlátjának, és barna szeme komolyan csillogott.

– Vihar készül – mondta –, és úgy döntöttem, el kell mennem északra.

– Vihar? – kérdezte Renald. – Arra gondolsz, ami ott a láthatáron forrong? Thulin, az bizony nagyon rútnak ígérkezik, a Fény égesse meg a vén csontjaimat, nagyon rútnak, de nem futhatsz el előle!

Túléltünk már néhány kemény vihart!

– Ilyet egyet sem, öreg barátom – mondta Thulin. – Ez nem az a fajta vihar, amit figyelmen kívül hagyhat az ember.

– Thulin? – kérdezte Renald. – Miről beszélsz?

Mielőtt a kovács válaszolhatott volna, Gallanha kiáltott oda a szekérről.

– Mondtad már az üstöket?

– Ó – jegyezte meg Thulin –, Gallanha kifényesítette azt a rézfenekű edénykészletet, amit a feleséged mindig is úgy szeretett. Ott vannak a konyhaasztalon, Auainéra várnak, ha kellenek neki. – Ezzel a kovács odabiccentett még egyszer a gazdának, és visszaballagott a szekérhez.

Renald értetlenkedve köpött egyet. Thulin modora mindig is érdes volt: kimondta, ami a szívét nyomta, aztán már ment is. De ő részint ezért is kedvelte. Persze volt, hogy a kovács átgázolt a társalgáson, mint valami elszabadult szikladarab a birkanyájon, és mindenki döbbenten bámult utána.

Renald feltápászkodott, a pipáját a székén hagyta, és átvágott az udvaron. Thulint követve odaballagott a szekérhez. A Fény égesse meg! – gondolta közben, ahogy oldalra villant a tekintete, és ismét csak a barna füvet és a halott bokrokat látta. Annyit dolgozott ezen az udvaron!

A kovács a szekér oldalára kötözött kosarakban méltatlankodó csirkéket vizsgálgatta. Renald kezet nyújtott volna, de Gallanha elterelte a figyelmét.

– Tessék, Renald – szólalt meg a bakról –, ezt nektek hoztuk! – Odanyújtott neki egy tojással teli kosarat. Aranyhaja egy tincse kibomlott a kontyából. A gazda felnyúlt a kosárért. – Add oda Auainénak!

Tudom, hogy híján vagytok a csirkéknek a tavaly őszi rókajárás óta!

Renald elvette a tojással teli kosarat. Volt benne fehér is, barna is.

– Köszönöm, Gallanha, de hová mentek?

– Északra, barátom – mondta Thulin. Odasétált hozzá, és a vállára tette a kezét. – Úgy vélem, oda gyűlnek majd a seregek. Szükségük lesz kovácsokra is.

– Kérlek! – intett Renald, kezében a tojásokkal megrakott kosárral. – Csak egypár percre nézzetek be!

Auaine épp most tette be a kemencébe a kenyeret, azt a vaskos, mézes fajtát, amit úgy szerettek!

Megbeszélhetnénk a dolgot egy kőjátszma mellett…

Thulin habozni tűnt.

– Mennünk kéne – mondta Gallanha halkan. – Az a vihar nem vár!

A férje biccentett, aztán felkapaszkodott a bakra.

– Lehet, hogy neked sem ártana feljönnöd északra, Renald! Ha jössz, hozz magaddal mindent, amit csak tudsz! – Elhallgatott. – Elég ügyesen bánsz a szerszámokkal a kisebb kovácsmunkákhoz is, úgyhogy azt mondom, fogd a legjobb kaszáidat, és egyenesítsd ki őket szálfegyvernek! A két legjobb kaszádat vedd; most ne vacakolj se a második legjobbal, se a harmadikkal! A legjobbat vedd, mert azzal a fegyverrel fogsz küzdeni!

Renald összevonta a szemöldökét.

– Honnan tudod, hogy hadsereg gyűlik északon? Thulin, a Fény égessen meg, én nem vagyok katona!

A kovács úgy folytatta, mintha nem is hallotta volna a közbevetését.

– Egy szálfegyverrel le tudsz valakit rántani a lováról, és le is tudod döfni. De ha jobban átgondolom a helyzetet, talán a harmadik legjobb kaszádat is előszedhetnéd, és csinálhatnál belőle pár kardot!

– Mit értek én a kardkovácssághoz? Vagy a kardforgatáshoz, ha már így szóba hoztad?

– Megtanulhatod – mondta Thulin, és északnak fordult. – Mindenkire szükség lesz, Renald.

Mindenkire. Értünk jönnek. – Visszapillantott a barátjára. – Egyáltalán nem olyan nehéz kardot kovácsolni. Csak fogod a kasza pengéjét, és kiegyenesíted, aztán keresel egy darab fát, amit keresztvas helyett rárakhatsz, nehogy az ellenfél pengéje végigcsússzon rajta, és megvágja a kezedet. De főképp azt kell használnod, ami van.

Renald pislogott. Nem faggatózott tovább, de a fejében egymást érték a kérdések. Úgy tolongtak az agyában, mint a keskeny kapu előtt megakadt csorda, ha mindegyik marha egyszerre akar átfurakodni.

– Hozd magaddal az állataidat is! – ajánlotta Thulin. – Megeszed őket, vagy az embereid megeszik őket, és a tej is jól jön. És ha nem is kell neked, hát lesz, akivel el tudod majd cserélni marha- vagy birkahúsra. Kevés élelem lesz, most, hogy minden megromlik, és a tél leapasztotta a készleteket. Hozz magaddal mindent, amid csak van! Száraz babot, aszalt gyümölcsöt, mindent!

Renald nekitámaszkodott a kapunak. Gyengének, elesettnek érezte magát. Végül csak ennyit sikerült kipréselnie magából.

– Miért?

Thulin habozott, aztán ellökte magát a szekértől, és újra a barátja vállára tette a kezét.

– Ne haragudj, hogy ilyen hirtelen voltam! Tudod… tudod, milyen ügyetlen vagyok a szavakkal, Renald. Nem tudom, mi ez a vihar. De azt tudom, mit jelent. Életemben nem fogtam még kardot a kezembe, de apám harcolt az aiel háborúban, és határvidéki vagyok. És a vihar azt jelenti, hogy a vég közel, Renald. Ott kell lennünk, amikor megérkezik! – Megállt, aztán megfordult, és északra nézett.

Úgy bámulta a tornyosodó felhőket, mint egy tanyasi fiú bámulná a mező közepén lelt mérges kígyót. –

A Fény óvjon minket, barátom! Ott a helyünk!

Ezzel elvette a kezét, és visszakapaszkodott a szekérre. Renald nézte, ahogy megnógatják az ökröket, és újra döcögni kezd a megrakott kocsi. Északnak tartottak. A gazda sokáig nézett még utánuk.

Zsibbadtnak érezte magát.

A távolban felcsattant az ég, mintha ostor csapott volna le a hegyekre.

A tanyaház ajtaja kinyílt és becsukódott. Auaine jött ki hozzá, ősz haját kontyba fogta. Már évek óta szürke volt minden szála; korán megőszült az asszony, de Renald szerette ezt a színt. Inkább ezüst volt, mint szürke. Akár a felhők.

– Thulin volt az? – kérdezte az asszony, és nézte, ahogy a messzeségben nagy port verve távolodik a szekér. Egy magányos fekete tyúktoll libbent le az út közepére.

– Igen.

– És még egy kis beszélgetésre sem maradt?

Renald megrázta a fejét.

– Ó, de Gallanha küldött néhány tojást! – Az asszony elvette a férjétől a kosarat, és elkezdte átszedni a tojásokat a kötényébe, hogy bevigye. – Milyen kedves! Hagyd csak itt a kosarat a földön, biztos küld majd érte valakit!

A férje csak bámult észak felé.

– Renald? – kérdezte Auaine. – Mi a fene ütött beléd, vén csont?

– Kifényesítette neked az edényeit – mondta Renald. – A rézfenekűeket. Ott várnak a konyhaasztalán.

Mind a tiéd, ha szeretnéd őket.

Auaine elhallgatott. A férfi éles csattanást hallott, és hátranézett a válla fölött. Az asszony elengedte a köténye csücskét, és kicsusszantak a tojások; egymás után freccsentek szét a földön.

Auaine nagyon nyugodtan kérdezett vissza.

– Mást is mondott?

Renald megvakarta a fejét, bár nem volt már rajta túl sok haj.

– Azt mondta, közeleg a vihar, és északra kell menniük. Thulin szerint nekünk is mennünk kellene.

Együtt álltak egy hosszú pillanatig. Auaine felkapta a köténye csücskét, és megmentette a tojások nagyját. Nem is nézett le azokra, amiket leejtett. Csak északra meredt.

Renald megfordult. A vihar hirtelen ismét előszökkent. És mintha valahogy még sötétebb lett volna.

– Azt hiszem, jobban tennénk, ha hallgatnánk rájuk, Renald – szólt Auaine. – Én… én majd kiválogatom, mit kell magunkkal vinnünk a házból. Te menj csak ki hátra, és szedd össze az embereket!

Nem mondták, mennyi időre kell elmennünk?

– Nem – válaszolta a férje. – Azt sem igazán mondták, miért. Csak hogy északra kell mennünk a vihar miatt. És, hogy… ez itt a vége.

Auaine hirtelen felszisszent.

– Te csak szedd össze az embereket! Én majd gondoskodom a házról!

Besietett, és Renald nagy nehezen rávette magát, hogy elforduljon a vihartól. Megkerülte a házat, és beért a pajta elé. Összecsődítette az embereit. Kemény legények voltak, mind derék fiúk. A saját fiai másutt kerestek szerencsét, de ez a hat béres már majdnem olyan közel állt hozzá, mint a fiai. Merk, Favidan, Rinnin, Veshir és Adamad köré gyűltek. Ő még mindig szédelgett egy kicsit. Kettőt elküldött, hogy szedje össze az állatokat, kettőt, hogy pakolja össze a gabonát, és ami élelem csak maradt még a télről, az utolsót pedig elszalasztotta, hogy keresse meg Gelenit, aki új vetőmagért ment be a faluba, hátha azért nem sarjadt ki a vetés, mert a maggal volt baj.

Az öt férfi szétrebbent. Renald egy pillanatig még az udvaron állt, aztán bement a pajtába, hogy megkeresse a maga könnyű kis kovácsműhelykéjét, és kivonszolja a napfényre. Nemcsak üllő volt, hanem kész kis mozgatható kovácsműhely. Kerekeken állt; az ember nem kovácsolt egy pajta kellős közepén. Abban a porban bármi lángra kaphatott volna. Renald nekifeküdt a szerkezetnek, és betuszkolta a helyére. Az udvar egyik oldalán jó téglából épített kis alkóv várta, hogy ha kell, a gazda maga is elvégezhessen apróbb javításokat.

Egy óra múlva már égett a tűz. Nem volt olyan ügyes, mint Thulin, de megtanulta az apjától, hogy ha az ember konyít egy keveset a kovácsmesterséghez, azzal jókora előnyre tehet szert. Az ember nem mindig engedhette meg magának, hogy órákat pazaroljon arra, hogy megjárja a várost, ha csak egy törött zsanért akart megjavíttatni.

A felhők még mindig ott voltak. Próbált nem felnézni rájuk, ahogy otthagyta az üllőt, és visszasietett a pajtába. Olyanok voltak a fellegek, mint a válla fölött átkandikáló, kíváncsi szemek.

A pajtát a fal repedésein beáradó fény töltötte meg, bearanyozta a port és a szalmát. Jó huszonöt éve maga építette. Tervezgette már egy ideje, hogy kicserél néhány megvetemedett deszkát a tetőn, de most már nem lesz rá ideje.

A szerszámos falnál a harmadik legjobb kaszájáért nyúlt, de megtorpant. Mély levegőt vett, és a legjobb kaszát vette le helyette. Visszaballagott az üllőhöz, és leverte a kasza nyelét.

Épp félredobta a fanyelet, amikor Veshir, a segédei közül a legöregebb, megjelent két kecskével.

Amikor megpillantotta az üllőn heverő kaszapengét, elsötétedett az arca. Kikötötte a kecskéket egy karóhoz, aztán odaügetett Renaldhoz, de nem szólt egy szót sem.

Hogyan kell szálfegyvert készíteni? Thulin azt mondta, arra jó, hogy le tud majd vele rántani a lováról egy embert. Ahhoz akkor ki kell cserélni a nyelet egy hosszabb, egyenesebb kőrisfa nyélre. A felső vége túlnyúlik majd a penge sarkán, durva lándzsahegyet farag belőle, és bevonja ónnal, hogy erősebb legyen. És aztán fel kell izzítani a pengét is, és úgy a fele hossznál le kell kalapálnia, hogy horgasabb legyen, és le tudja vele halászni az ellenfelet a nyeregből, és talán meg is tudja vágni közben.

Becsúsztatta a pengét a vörösen izzó parázsba, hogy átforrósítsa, aztán nekiállt felvenni a kötényét.

Veshir pár percig csak állt, és nézte. Végül odalépett mellé, és megfogta a karját.

– Renald, mire készülünk?

Az öreg lerázta a kezét.

– Északra megyünk. A vihar közeleg, és északra megyünk.

– Északra megyünk egy vihar miatt? Ez őrültség!

Renald szinte szóról szóra ugyanezt mondta Thulinnak. A távolban felmorajlott a mennydörgés.

A kovácsnak igaza volt. A vetés… az ég… a figyelmeztetés nélkül megromló étel. Mielőtt beszélt volna Thulinnal, már azelőtt is tudta. A szíve mélyén tudta. Ez a vihar nem fog csak úgy elvonulni felettük, nem tűnik el. Ezzel a viharral szembe kellett szállni.

– Veshir – mondta, és visszafordult a munkájához –, itt dolgozol velem a tanyán hány éve is már?

Tizenöt? Te voltál az első ember, akit felbéreltem. Hogyan bántam veled és a tieiddel?

– Jó voltál hozzánk – mondta Veshir –, de a Fény égessen meg, még sosem döntöttél úgy, hogy itt hagyod a tanyát! A vetés mind elszárad, ha most itt hagyjuk! Ez nem valami csapadékos déli tanya!

Hogy vagy képes elmenni?

– Mert ha nem megyünk – válaszolta Renald – akkor nem fog számítani, hogy vetettünk-e, vagy sem!

Veshir összevonta a szemöldökét.

– Fiam – nézett rá Renald –, tedd csak, amit mondok, és nem lesz semmi gond! Menj, és fejezd be az állatok egybe terelését!

A béres elvonult, de követte Renald utasításait. Derék legény volt, még ha néha kicsit forrófejű is.

Az öreg kihúzta a pengét a parázsból. A fém fehéren izzott. Rátette az apró üllőre, és nekiállt kalapálni a penge tövénél, ahol a nyélre lehetett húzni. Elkezdte kilapítani. A fémen csattogó kalapács hangja élesebb volt, mint amilyennek lennie kellett volna. Úgy kongott, mint a távoli mennydörgés.

Egybeolvadt a két hang, mintha csak a kalapács minden egyes ütése a vihar része lett volna.

Miközben dolgozott, a mennydörgés mintha szavakká állt volna össze. Mintha csak valaki motyogott volna a fejében. Egyre csak ugyanazt hajtogatta.

„A vihar közeleg.” „A vihar közeleg.”

Tovább csépelte a vasat: a kasza élét elkerülte, de a pengét magát kiegyenesítette, és a végén horgassá görbítette. Még mindig nem tudta, miért. De nem is számított.

A vihar közelgett, és neki készen kellett várnia.

Falendre nézte, ahogy a görbe lábú katonák odakötözik egy nyeregbe Tanera takaróba csavart holttestét, de leküzdötte a késztetést, hogy újra sírni vagy hányni kezdjen. Ő volt a rangidős, uralkodnia kellett magán, ha azt akarta, hogy a másik négy életben maradt sul’dam is azt tegye. Próbálta megmagyarázni magának, hogy látott már rosszat, járt már olyan csatában, ahol nem csak egy sul’dam esett el, nem csak egy damane halt meg. Így viszont túlságosan is közel járt ahhoz, hogy eszébe jusson, Tanera és az ő Mirije pontosan hogyan is haltak meg, és az elméje visszahőkölt a gondolattól.

Nenci odakuporodott mellé, és halkan vinnyogott. Falendre megsimogatta a damane fejét, és igyekezett megnyugtató gondolatokat küldeni felé az a’dam en át. Ez általában működött, de ezúttal nem volt az igazi. Túl erősek voltak a saját érzelmei. Ha elfeledhetné, hogy a damane t elvágták a Forrástól, és hogy ki vágta el! Hogy mi vágta el… Nenci újra felvinnyogott.

– Átadod az üzenetet az utasításaimnak megfelelően? – kérdezte a háta mögött egy férfi.

Nem, nem csak egy férfi. A hangjától is felkavarodott Falendre gyomrában a sav. Rávette magát, hogy megforduljon, hogy szembenézzen vele, állja a hideg, kemény szempár pillantását. Változott a színe, ahogy más szögből látta a férfit, néha kék volt, néha szürke, de mindig úgy fénylett, akár a csiszolt drágakő. Sok kemény férfival találkozott már életében, de még sosem találkozott olyannal, aki elég kemény lett volna ahhoz, hogy elveszítse a kezét, és pár pillanattal később úgy beszéljen róla, mintha csak egy kesztyűt ejtett volna el! Falendre szertartásosan meghajolt. Rántott egyet az a’dam en is, hogy Nenci is meghajoljon. Egyelőre egész jól bántak velük ahhoz képest, hogy foglyok voltak, és hogyan estek fogságba; még vizet is kaptak, hogy megmosakodhassanak. Ráadásul állítólag nem sokáig maradnak már foglyok sem. De ezzel a férfival kapcsolatban ki jósolhatta volna meg, mi változik? A szabadság ígérete lehetett újabb fondorlat is.

– Illően gondoskodom róla, hogy az üzenetét átadjam – kezdte, aztán megakadt a nyelve. Miféle címet is használtak? – Sárkány nagyuram – fejezte be sietve. Kiszáradt a torka, mire ezt kibökte, de a férfi biccentet, úgyhogy jól mondhatta.

Az egyik marath’damane jelent meg azon a lehetetlen, levegőbe vájt lyukon át. Fiatal nő volt, hosszú fonatban hordta a haját, és annyi ékszert viselt, hogy akár a Vér tagja is lehetett volna, bár érthetetlen módon a homloka közepén egy vörös pötty fénylett.

– Mennyi ideig akarsz még itt maradni, Rand? – csattant fel, mintha a kemény tekintetű fiatalember a szolgája volna, nem pedig az, aki. – Milyen közel is vagyunk Ebou Darhoz? Az egész vidék tele van seanchanokkal, és lehet, hogy mindenütt ott köröznek a raken jeik!

– Cadsuane küldött, hogy ezt megkérdezd? – vágott vissza a férfi, és enyhén elvörösödött. – Nem sokáig, Nynaeve. Már csak pár perc.

A fiatal nő a többi sul’dam re és damane ra emelte a tekintetét. Mindegyikük követte Falendre példáját, és úgy tettek, mintha nem bámulná őket egy marath’damane sem, a fekete kabátos férfiak pedig ott sem lennének. A többiek a lehető legjobban rendbe hozták magukat. Surya lemosta a saját és a kis Tabi arcáról is a vért, Malian pedig jókora borogatást kötött a fejükre, míg végül úgy néztek ki, mintha valami szokatlan kalapot hordanának. Ciarnak sikerült letörölnie a hányás nagyját a ruhája elejéről.

– Még mindig úgy vélem, hogy meg kéne őket Gyógyítanom – jegyezte meg Nynaeve hirtelen. – A fejsérülések okozhatnak olyasmit is, ami nem jön ki azonnal!

Sury arca megkeményedett, és maga mögé intette Tabit, mintha csak meg akarná védeni a damane t.

Mintha csak meg tudná védeni. Tabi világos szeme elkerekedett rettenetében.

Falendre esdeklően emelte fel a kezét a fiatal férfi felé. Az Újjászületett Sárkány felé, ha minden igaz.

– Kérem! Amint Ebou Darba érünk, ellátják a sebeiket!

– Hagyd abba, Nynaeve! – szólt a fiatal fickó. – Ha nem akarják a Gyógyítást, hát nem akarják! – A marath’damane dühösen meredt rá, és olyan erősen markolta a hajfonatát, hogy belefehéredtek az ujjai.

A férfi visszafordult Falendre felé. – Az Ebou Darba vezető út úgy egy órányira keletre fekszik innen.

Napnyugtára beérhettek a városba, ha kiléptek. A damane król úgy fél óra múlva leolvad a pajzs. Ez így van a saidar szőtte pajzsokkal, ugye, Nynaeve? – A nő mogorván bámult vissza rá. – Ugye, Nynaeve?

– Fél óra – válaszolta végül a nő. – De ez nagyon nincs rendben, Rand al’Thor! Hogy visszaküldőd a damane kat! Nagyon nincs rendben, és ezt te is pontosan tudod!

A férfi szeme egy pillanatra még hidegebben fénylett. Nem keményebben. Az lehetetlen lett volna. De ez alatt a hosszú pillanat alatt mintha jégbarlanggá változott volna.

– Hogy mi van rendben és mi nincs, azt könnyű volt kitalálnom, amikor még csak pár birkával kellett törődnöm – mormolta halkan. – Mostanában már nem mindig olyan egyszerű. – Elfordult, és felemelte

a hangját. – Logain, vigyél vissza mindenkit a Kapun! Igen, igen, Merise. Nem próbálok parancsolgatni nektek. De ha méltóztatnál csatlakozni hozzánk? Nemsokára bezárul!

A marath’damane k, akik aes sedainak hívták magukat, libasorban átvonultak azon az őrült lyukon a levegőben. Így tettek a fekete kabátos férfiak, az asha’man ek is, és közéjük vegyülve a horgas orrú katonák. Egy csapat végzett azzal, hogy a ló nyergébe kötözze Tanerát. A hátasokat az Újjászületett Sárkány adta nekik. Milyen különös, hogy még ajándékot ad nekik azok után, ami történt.

A kemény tekintetű fiatalember visszafordult hozzá.

– Ismételd el az utasításaidat!

– Visszatérek Ebou Darba, a vezéreinknek címzett üzenettel.

– A Kilenc Hold Leányának címzett üzenettel – jelentette ki az Újjászületett Sárkány komoran. – Neki adod át az üzenetet.

Falendre nyelve megakadt. Semmilyen szempontból nem volt rá méltó, hogy a Vérről beszéljen, különösképp nem az úrnőről, a császárnő leányáról, bárcsak örökké élne! De a férfi arckifejezése nem hagyott neki más kiutat. Próbált megbirkózni a helyzettel.

– Átadom neki az üzenetet – folytatta. – Elmondom neki, hogy… hogy nem hibáztatja őt ezért a támadásért, és hogy találkozni kíván vele.

– Még mindig találkozni kívánok vele – helyesbített az Újjászületett Sárkány.

Amennyire Falendre tudta, a Kilenc Hold Leánya soha nem is hallott az eredeti találkozóról. Anath rendezte el az egészet nagy titokban. És ezért volt Falendre olyan biztos benne, hogy a férfi valóban az Újjászületett Sárkány. Csak az Újjászületett Sárkány maga lehetett az, aki nemcsak túlélte egy Kitaszított támadását, de győztesként távozott.

De valóban az lett volna Anath? A Kitaszítottak egyike? Falendre képtelen volt felfogni a dolgot.

Lehetetlen. De itt volt az Újjászületett Sárkány. Ha ő élt, ha a földet tapodta, a Kitaszítottak is kiszabadultak. Az asszony zavarodott volt, a gondolatai egymásba gabalyodtak, és ezt ő is tudta.

Elfojtotta a rettegését – majd később szembenéz vele. Most uralkodnia kellett az érzelmein.

Rákényszerítette magát, hogy belenézzen a férfi szeme helyén csillogó jeges ékkövekbe. Meg kellett őriznie a méltóságának legalább a maradványait, ha másért nem is, hát hogy megnyugtassa a másik négy életben maradt sul’dam et. És a damane kat, természetesen. Ha a sul’dam ek újra elvesztik a fejüket, a damane k számára nincs remény.

– Megmondom neki – ígérte, és próbált erősnek hangzani –, hogy még mindig találkozni kíván vele.

Hogy hisz benne, hogy békében kell élnie a népeinknek. És meg kell mondanom neki, hogy Anath úrnő… egy Kitaszított volt.

Oldalt pillantva látta, ahogy néhány marath’damane épp áttolja Anathot a levegőben tátongó lyukon. A nő királyi tartással tűrte a fogságot. Mindig is a rangjánál magasabbra törő módon viselkedett. Vajon valóban az lett volna, akinek ez a férfi mondja?

Hogyan nézhet majd ő a der’sul’dam szemébe, hogyan magyarázhatja el ezt a tragédiát, ezt az iszonyatos katasztrófát? Bármit megadott volna érte, hogy ne kelljen itt lennie, hogy elbújhasson valahol…

– Békének kell lennie – mondta az Újjászületett Sárkány. – Gondoskodom róla. Mondd meg az úrnődnek, hogy Arad Domanban talál! Lecsillapítom az ott ellenetek vívott háborút. Tudasd vele, hogy ezt a jóakaratom jeléül szánom, épp, ahogy titeket is jóakaratból engedlek el. Nem szégyen, ha valakit egy Kitaszított manipulált, különösen nem, ha erről a… teremtményről van szó. Valamiféleképp még meg is könnyebbültem. Aggasztott, hogy valamelyikük beszivároghatott a seanchan nemesek közé is.

Kitalálhattam volna, hogy Semirhage volt az. Mindig is szerette a kihívásokat.

A férfi hihetetlen könnyedséggel beszélt a Kitaszítottakról, mintha csak ismerte volna őket. Falendre megborzongott.

A férfi rápillantott.

– Mehettek – mondta, aztán elsétált, és átlépett a levegő szakadásán.

Falendre sokért nem adta volna, ha megszerezheti ezt az utazótrükköt Nencinek. Az utolsó marath’damane is átvonult a lyukon, ami bezárult, és ő egyedül maradt a társaival. Szánalmas kis csapat voltak. Talha még mindig zokogott, és Malian úgy nézett maga elé, mint aki mindjárt hányni fog.

Sokuknak véres volt az arca, mielőtt megmosakodtak volna, és a bőrükön még mindig halvány, vörös

maszat és száradt, sötét vérpettyek sötétlettek. Falendre örült, hogy megúszták, és nem kényszerítették rájuk a Gyógyítást. Látta, hogy azok közül a fickók közül az egyik Gyógyította a Sárkány egy emberét.

Ki tudja, miféle mocskot hagyott volna az emberen, ha ilyen romlott kéz alá kerül?

– Legyetek erősek! – parancsolt rá a többiekre, de jóval bizonytalanabbnak érezte magát, mint amilyennek hangzott. Az Újjászületett Sárkány tényleg hagyta őket elvonulni! Ezt alig remélte. Nem árt minél hamarabb eltűnni innen. Amilyen hamar csak lehet! Felparancsolta a többieket a kapott lovakra, és pár perc múlva már dél, Ebou Dar felé ügettek. Mindegyik sul’dam mellett ott lovagolt a saját damane ja.

Könnyen megeshet, hogy a történtek miatt elveszik tőle a damane ját, hogy megtiltják, hogy még egyszer megérintse az a’dam et. Most, hogy Anath már nem volt velük, kellett találni valakit, akit megbüntethetnek helyette. Mit mond majd Suroth nagyúrnő? Halott damane k és egy vérig sértett Újjászületett Sárkány…

De csak nem történhet vele rosszabb, mint hogy nem férhet többé az a’dam hez… A hozzá hasonlókból nem lehetett da’colave, ugye? A puszta gondolattól újra felkavarodott a torkában az epe.

Nagyon óvatosan kell megmagyaráznia, mi történt itt ma. Valahogy úgy kell előadnia az egészet, hogy ne haljon bele.

Szavát adta az Újjászületett Sárkánynak, hogy egyenesen a Kilenc Hold Leányával beszél. És meg is teszi. De nem biztos, hogy azonnal. Először alaposan át kell gondolnia a helyzetet. Nagyon alaposan.

Ráhajolt a lova nyakára, és megsarkantyúzta az állatot. Megelőzte a többieket. Így nem kellett látniuk a szemében a tehetetlenség, a fájdalom és a rettegés könnyeit.

Tylee Khirgan, az Örökkön Győzelmes Hadsereg altábornoknője a lován ült egy erdős hegytetőn, és

észak felé nézett. Annyira más volt ez a vidék. Hazája, Maram Kashor száraz sziget volt Seanchan legdélebbi csücskén. Az ottani lummafák egyenes törzsű, toronymagas szörnyek voltak, a tetejükről nagy csomóban omlottak le az indák, akár az előkelőbb Vér kiváltságos hajsörénye.

Az errefelé fának csúfolt növények göcsörtös, kacska, ágas-bogas bokrok voltak hozzájuk képest.

Az ágaik akár a vén katonák sok évtizedes kardforgatásban megköszvényesedett, göbös ujjai. Minek is hívták a helyiek ezeket a cserjéket? Ecsetfának? De furcsa… És ha belegondol, hogy valamelyik őse talán épp innen származott, és Luthair Paendraggal ment Seanchanba…

A hadserege odalenn vonult az úton, a levegőben kavargó porfelhő jelezte, merre mennek. Több ezer ember. Kevesebb, mint amennyi volt, de nem olyan sokkal. Két hete már, hogy megvívott az aielekkel: Perrin Aybara terve lenyűgözően bevált a csatában. Mindig keserédes élmény volt a hozzá hasonlók mellett harcolnia. Édes, mert olyan zseniális volt a terv. Keserű, mert félő volt, hogy egy nap szembetalálkoznak még a csatamezőn. Tylee nem tartozott azok közé, akik szerették, ha az ellenfél kihívást jelent. Mindig is jobban kedvelte a könnyű győzelmet.

Néhány hadvezér szerint ha valaki sosem küzdött, nem kényszerült rá a fejlődésre. Tylee úgy volt

vele, hogy ő is, az emberei is épp eleget fejlődnek a gyakorlótéren, küzdeni pedig küzdjenek az ellenfelei.

Nem szívesen szállt volna szembe Perrinnel. Nem bizony. És nem csak azért, mert kedvelte a fickót.

Lassú patadobogás döndült a földön. A nő oldalra nézett, és látta, ahogy Mishima odaléptet mellé halványszürke heréltjén. A férfi a nyeregkápára kötötte a sisakját, és sebhelyes arcát gond felhőzte. Szép pár voltak így ketten. Tylee saját arcán is épp elég régi heg virított.

Mishima tisztelgett neki; most, hogy őt a Vér soraiba emelték, jóval tisztelettudóbban, mint régen. Az a raken hozta üzenet igazi meglepetés volt. Nagy megtiszteltetés: a nő még mindig nem szokta meg.

– Még mindig a csatán merengsz? – kérdezte Mishima.

– Igen – válaszolta Tylee. Két hét telt el, de még mindig ez uralta a gondolatait. – Neked mi a véleményed?

– Úgy érted, Aybaráról? – kérdezte Mishima. Még mindig úgy beszélt az altábornoknővel, mintha barátok lennének, bár már nem nézett a szemébe. – Jó katona. Talán túl elszánt, túl elvakult. De alapos.

– Igen – bólintott Tylee, aztán megrázta a fejét. – Változik a világ, Mishima. Kiszámíthatatlanul.

Először Aybara, aztán a többi furcsaság…

Mishima elgondolkozva biccentett.

– Az emberek nem akarnak róluk beszélni.

– Túl gyakran történnek meg ahhoz, hogy az egész csak képzelgés legyen – mondta Tylee. – A felderítőink igenis látnak valamit!

– Az emberek nem tűnnek el csak úgy – mondta Mishima. – Szerinted ez az Egyetlen Hatalom lenne?

– Nem tudom, mi ez – mormolta a nő. Körbenézett a fákon. Korábban elhaladtak pár cserje mellett, amelyek mintha már elkezdtek volna rügyezni így tavasszal, de ezek közül egyik sem zöldült még ki.

Csontvázaknak tűntek, bár a levegő elég meleg volt már ahhoz, hogy el lehessen kezdeni a tavaszi munkálatokat. – Vannak ilyen fák Halamakban?

– Nem pont ilyenek – nézett végig rajtuk Mishima is –, de láttam már hasonlót.

– Nem kellett volna mostanra már kirügyezniük?

A férfi megvonta a vállát.

– Katona vagyok, Tylee tábornok!

– Ez fel sem tűnt – válaszolta a nő szárazon.

A férfi nyögött egyet.

– Úgy értem, nem igazán szoktam figyelni a fákat. A fák nem véreznek. Talán ki kellett volna már rügyezniük, talán nem. Sok mindent nem értek az óceán innenső oldalán. Hogy tavasszal nem rügyeznek a fák, az csak egy újabb furcsaság. Inkább ez, mint azok a Vérként viselkedő

marath’damane k, akik előtt mindenki hajlong és meghunyászkodik! – Láthatóan megborzongott.

Tylee biccentett, de nem osztotta a férfi undorát. Nem teljesen. Nem volt biztos benne, mit is gondoljon Perrin Aybaráról és az aes sedaiairól, hát még az asha’man ekről. És nem tudott sokkal többet a fákról sem, mint Mishima. De volt egy olyan érzése, hogy mostanra már ki kellett volna rügyezniük. És azok az emberek, akiket a felderítői látnak a mezőkön, hogy tűnhetnének el olyan hirtelen, akár még az Egyetlen Hatalom segítségével is?

A számvevő tiszt aznap, amikor kinyitotta az egyik élelmiszercsomagot, csak port talált benne. Tylee alighanem elkezdte volna kerestetni a tolvajt vagy tréfamestert, ha a számvevő nem erősítgeti, hogy alig pár perccel korábban maga ellenőrizte a csomagot. Karm megbízható ember volt; évek óta szolgált ezen a poszton. Nem hibázott.

Errefelé olyan gyakran megromlott az étel. Karm azt mondta, az idegen vidéken uralkodó hőség tehet róla. De az úti ellátmány nem tudott megromlani, megrohadni, legalábbis nem ilyen megjósolhatatlanul.

És minden ómen rossz volt mostanság. Aznap valamivel korábban Tylee két hanyatt fekvő, döglött patkányt látott, az egyik szájában a másik farkával. Életében nem látott még ilyen rossz előjelet, és kirázta a hideg, ha csak eszébe jutott.

Valami történt. Perrin nem nagyon volt hajlandó beszélni róla, de Tylee látta rajta a terhet. Sokkal több mindent tudott, mint amit elárult.

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy harcoljunk ezekkel az emberekkel, gondolta a nő. Lázongó gondolat volt, Mishimának nem is említhette. Magában sem merte végigvinni. A császárnő, bárcsak örökké élne, azt parancsolta, hogy foglalják vissza ezt a földet. Suroth és Galgan volt az uralkodó két választott vezére, míg csak a Kilenc Hold Leánya fel nem fedte kilétét. És bár Tylee nem ismerhette Tuon nagyúrnő gondolatait, Suroth és Galgan osztoztak abban a vágyban, hogy igába hajtsák ezt a földet. Gyakorlatilag ez volt az egyetlen közös az elképzeléseikben.

Egyikük sem hallgatta volna meg, ha valaki azt javasolja, inkább szövetségeseket keressenek az itteniek között, mint ellenségeket. Már a puszta gondolat is a felségárulás határát súrolta. De legalábbis a függelemsértését. Tylee sóhajtott egyet, és Mishimához fordult; épp szólt volna neki, hogy kezdjenek el megfelelő táborhelyet keresni éjszakára.

Megdermedt. A tiszt nyakából nyílvessző állt ki; gonosz, horgas fegyver. Nem is hallotta, ahogy becsapódott. A férfi döbbenten nézett a szemébe, megpróbált beszélni, de csak vér bugyogott elő a szájából. Lecsúszott a nyeregből, és ernyedt halomba csuklott össze, miközben valami hatalmas rohant el mellette, és nagy ágrecsegés közben Tylee-ra vetette magát. A nőnek alig volt ideje kardot rántani, és felkiáltani, mielőtt Poros – a kiváló, megbízható harci mén, aki még sosem hagyta cserben csatában –

rettegve felágaskodott, és levetette a nyeregből.

Alighanem ez mentette meg az életét, mert a támadója meglengette gonoszul görbülő kardját, és a nyeregre sújtott, ahol előbb még ő ült. A nő talpra kecmergett. A páncélja összecsörrent. Tylee felordított.

– Fegyverbe! Támadás!

A hangja sok száz másikba fonódott, akik mintha mind egyszere kiáltottak volna fel. Emberek ordítottak. Lovak nyerítettek.

Rajtaütés, gondolta a tábornoknő, és felemelte a kardját. És egyenesen belesétáltunk! Hol vannak a felderítőink? Mi történt? Nekivetette magát a támadójának. Az alak felhorkant és megfordult.

És Tylee most először látta, mivel áll szemben. Nem ember volt, hanem valamiféle torz részekből összetákolt szörnyeteg, a fejét durva, barna sörte borította, túl széles homlokán vaskos bőr redőződött. A szeme meglepően emberinek tűnt, de az orra alatta ellapult, mint egy vaddisznó ormánya, és a szájából két jókora agyar villant elő. A lény elbődült, és szinte már emberi ajkáról nyál záporzott a nőre.

Az Elfeledett Atyák vérére! – gondolta Tylee. Mibe botlottunk bele? A szörnyeteg mintha egy rémálomból szabadult volna el, hogy testet öltve pusztítson. A tábornoknő mindig is babonaságnak tartotta a létezését.

Rárontott a szörnyetegre, félrelökte a vaskos kardot, miközben az újra megtámadta volna. Tylee belepördült a „bokorhajtás” vívótartásba, és vállból lecsapta a bestia karját. Aztán újra lesújtott, és a kar mellé odahullott a rémséges fej is. A lény megtántorodott, de valahogy még megtett három lépést, mielőtt összeroskadt volna.

Felsusogtak a fák, újabb ágak törtek le recsegve-ropogva. Tylee látta, hogy a hegyoldalon több száz efféle lény ugrik elő az aljnövényzetből, és nekivetik magukat a serege derekának. Káosz tört ki. Újabb és újabb szörnyetegek özönlöttek elő a fák közül.

Ez meg hogyan történhetett? Hogyan juthattak ezek a dögök ilyen közel Ebou Darhoz? Jócskán belül voltak a seanchan védelmi vonalakon, a fővárostól épp csak egy napi lovaglásra!

Tylee lerohant a hegyoldalon, ordítva hívta maga köré a testőreit, miközben a háta mögött újabb bestiák csörtettek elő bömbölve a fák közül.

Graendal az imádattal teli nők és férfiak szegélyezte kőszobában pihent. Mindegyikük tökéletes példány volt, és egyikük sem viselt többet egy áttetsző fehér köntösnél. A kandallóban meghitten lobogott a tűz, a lángok megvilágították a vérvörös szőnyeget. A szőnyeg mintázatán fiatal férfiak és nők fonódtak egymásba olyan kombinációkban, hogy még a legtapasztaltabb kurtizán is elvörösödött volna a láttán. A nyitott ablakokon beáradt a késő délutáni napsütés, és a palota magasából látni lehetett az alant csillogó tavat és a sötét fenyőerdőket.

A nő belekortyolt az édestüskelébe. Domani stílusú, halványkék ruhát viselt – kezdte megkedvelni a helyi divatot, bár a kelme természetesen sokkal áttetszőbb volt, mint amit az itteniek hordtak. A domaniak túlságosan is szerettek suttogni, holott Graendal maga a szép, éles sikolyokat kedvelte. Még egy kortyot ivott. Érdekes, savanykás íze volt. Ebben a korban ez az ital roppant egzotikusnak számított: a fák már csak néhány távoli szigeten éltek meg.

Minden figyelmeztetés nélkül egy Kapu kezdett formálódni a terem kellős közepén. Graendal magában szitkozódva látta, hogy a fénycsík kis híján leszeli az egyik legdrágább kis kedvence, egy Thurasa nevű, gömbölyded fiatalasszony – a domani Kereskedőtanács egy tagjának – karját. Izzó forróság áradt át a Kapun, és tönkretette a hideg hegyi levegő és a kandallóból áradó meleg tökéletes egyensúlyát, amit Graendal úgy kedvelt.

De ő megőrizte az önuralmát, és kényszerítette magát, hogy lustán hátradőljön a jócskán kipárnázott bársony karosszékben. Fekete ruhás hírnök vonult át a Kapun, és a nő tisztában volt vele, mit akar, mielőtt egyáltalán megszólalt volna. Csak Moridin tudta, hol találja, most, hogy Sammael már halott volt.

– Úrnőm, a megjelenését kéri a…

– Igen, igen – mondta Graendal. – Állj meg egy pillanatra, hadd nézzelek meg!

A fiú megállt. Vagy kétlépésnyire jöhetett be a szobába. És hogy milyen vonzó fiúcska volt!

Halványszőke haj, ami a világ nagy részén ritkaságnak számított, mohos hegyi tavakként csillogó zöld szemek, nyurga test, de épp tökéletes, feszes izomzat. Graendal csettintett egyet. Vajon Moridin meg akarja kísérteni, azért a legcsinosabb emberét küldte? Vagy csak véletlen egybeesés lenne? Nem. A Kiválasztottak között sosem voltak véletlen egybeesések. Kis híján kinyúlt a Kényszer egy szálával, hogy megszerezze magának a fiút. De legyőzte a késztetést. Ha valakit egyszer ilyen szintű Kényszer ért, már nem lehetett ép embert faragni belőle, és lehet, hogy Moridin megsértődne. Igenis aggódnia kellett a férfi szeszélyei miatt. Már a kezdetek kezdetén sem volt beszámítható. És ha Graendal maga akart lenni a nae’blis egy szép napon, fontos volt, hogy ne haragítsa magára, amíg nem kész a végső

csapásra is.

A hírnök innentől kezdve már nem érdekelte – ha nem szerezhette meg, akkor nem volt benne semmi izgalmas –, így átnézett a nyitott Kapun. Utálta, ha a másik szabályai szerint kellett találkoznia a többi Kiválasztottal. Utálta hátrahagyni a kedvenceit és a palotáját. És mindennél jobban utálta, hogy olyanok előtt kell meghunyászkodnia, akiknek őt kellene szolgálniuk!

De nem tehetett semmit sem ellene. Moridin volt a nae’blis. Egyelőre. És ez azzal járt, hogy akár utálta, akár nem, ha a férfi hívta, ő nem mondhatott nemet. Letette az italát, felkelt, és a Kapuhoz sétált.

Áttetsző kék ruháján fel-felragyogott az arany hímzés.

A Kapu túloldalán kábító hőség fogadta. Graendal azonnal Levegőt és Vizet font egybe, hogy lehűtse maga körül a teret. Egy fekete kőépületben volt, az ablakon vöröses fény áradt be. A keretben nem volt üveg. A vöröses fény mintha napnyugta lett volna, de Arad Domanban még épp csak kora délután lehetett. Ennyire csak nem utazhatott messzire?

A szobában csak a lehető legfeketébb székek álltak. Moridin mostanában igazán fantáziátlan volt!

Minden csak fekete és vörös, és minden csak arra kell, hogy megölje azokat a bolond kölyköket Rand al’Thor falujából. Valóban csak ő, Graendal látta volna be, hogy al’Thor maga a legkomolyabb fenyegetés? Miért nem ölik meg, és végeznek egyszer s mindenkorra ezzel az egésszel?

A legegyszerűbb válasz – hogy egyelőre egyikük sem bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy legyőzze

al’Thort – nem töltötte el örömmel.

Az ablakhoz sétált, és hamar kitalálta, mitől olyan rozsda színű a fény. Odakinn az agyagos talajt vörösre festette a föld vastartalma. Egy koromfekete torony második szintjén állt, és a kövek magukba szívták az égető napfényt. Odakinn alig nőtt bármi is, és ami mégis megmaradt, azt fekete foltok pettyezték. Nocsak!

Mélyen a Fertő északkeleti részén lehetett. Jó ideje nem járt már erre. Moridinnek ezek szerint sikerült egy egész erődöt találnia idebenn!

Az erőd árnyékában egy sor roskatag kunyhó húzódott meg, és a távoli mezőkön pár holdnyi fertőfajta gabona nőtt. Talán újabb fajtát nemesítettek, és épp azt próbálják, megél-e a vidéken. Talán többféle növényt is vetettek; az megmagyarázná, miért olyan tarka az összkép. Őrök vigyázták a környéket. Fekete egyenruhát viseltek a hőség dacára is. Szükség volt a katonákra, hogy visszaverjék a Fertő belső vidékein tanyázó különféle árnyfattyak támadásait. Azok a dögök nem engedelmeskedtek senkinek, csak a Sötétség Nagyurának. Mi a fenét keres Moridin itt, a világ végén?

A találgatásban léptek zaja szakította félre. Újabb érkezők. Demandred lépett be a délre nyíló ajtón, és vele volt Mesaana is. Ezek szerint együtt érkeztek volna? Pedig azt hitték, ő nem tud a kis szövetségükről, amiben Semirhage volt a harmadik. De őszintén szólva, ha ennyire titokban akarták tartani, hogy nem jutott az eszükbe, hogy nem kellene egyszerre jönniük, ha hívják őket?

Graendal elfojtotta a mosolyát, és biccentett a két érkező felé, majd kiválasztotta a szoba legnagyobb, legkényelmesebbnek tűnő székét, és leült. Végigfuttatta az ujját a sima, sötét fán, érezte az erezetét a lakk alatt. Demandred és Mesaana hűvösen mérték végig, és Graendal elég jól ismerte már őket ahhoz, hogy lássa rajtuk, meglepte őket, hogy őt is itt találják. Nocsak! Ezek szerint számítottak erre a kis gyűlésre? De arra nem, hogy ő is jelen lesz? Jobb lesz úgy tennie, mintha ő mindenben tisztán látna. Sokat sejtetően reá mosolygott a párosra, és látta, hogy Demandred szeme mérgesen villan fel.

Bosszantotta a fickó, bár persze hangosan sosem ismerte volna be. Mesaana a Fehér Toronyban lakott, és annak adta ki magát, amit ebben a korban aes sedainak hívtak. Átlátszó volt, könnyen lehetett benne olvasni, és az ügynökei a Fehér Toronyban mindig tájékoztatták róla, a másik Kiválasztott épp mit csinál. Graendal saját, friss szövetsége Aran’garral is igen hasznosnak bizonyult. Aran’gar a lázadó aes sedaiokkal játszadozott, azokkal, akik épp ostromolták a Fehér Tornyot.

Nem, Mesaana egy pillanatig sem zavarta össze, és a többieket is ugyanilyen könnyen nyomon lehetett követni. Moridin a Sötétség Nagyura seregeit gyűjtötte egybe az Utolsó Csatára, és a hadi előkészületek mellett nem maradt sok ideje, hogy délre figyeljen, bár két szolgája, Cyndane és Moghedien néha felbukkantak odalenn. Árnybarátok összeszedegetésével múlatták az idejüket, és néha megpróbálták követni Moridin utasításait a két ta’veren, Perrin Aybara és Matrim Cauthon meggyilkolására.

Biztos volt benne, hogy Sammaelt megölte Rand al’Thor, amikor Illian fölött huzakodtak. Ami azt

illeti, most, hogy Graendal már sejtette, hogy Semirhage rángatja a seanchanok drótjait, egész magabiztosan kijelenthette, hogy tudja, a hét megmaradt Kiválasztott közül ki mit tervez.

Kivéve Demandredet.

Mi a fenére készül az a nyomorult? Graendal szívesen elcserélte volna a Mesaana és Aran’gar terveiről begyűjtött összes információt, ha cserébe legalább egy kis morzsát elcsíp Demandred szándékaiból. Most is ott állt… Jóképű lett volna azzal a karvalyorrával, ha nem biggyeszti le mindig dühösen a száját. Demandred sosem mosolygott, mintha sosem lelte volna örömét semmiben. Bár a Kiválasztottak egyik legpompásabb hadvezérének számított, még a háború sem hozott neki örömet.

Graendal egyszer hallotta, amint azt mondta, hogy majd nevet, amikor kitörte Lews Therin nyakát. De csak akkor.

Ostoba volt, hogy ragaszkodott ehhez a viszályhoz. Hogy azt gondolta, maradhatott volna a másik

oldalon is – hogy ő lehetett volna a Sárkány, ha a dolgok máshogy alakulnak. De akár ostoba volt, akár nem, végtelenül veszélyes is, és Graendal nem örült, hogy nem tudja, mit tervez. Hol állapodhatott meg? Demandred szeretett hadseregeknek parancsolni, de az egész világon nem maradt már szabad sereg.

Talán azokat a határvidékieket kivéve. Vajon sikerült volna közéjük beférkőznie? Az aztán valóban

nagy fegyvertény lenne! De ő csak hallott volna róla, ha így esik; ott is akadt épp elég kéme.

Megrázta a fejét, és örült volna, ha megnedvesítheti az ajkát egy korty itallal. Ez az északi levegő túl száraz volt; jobb szerette a párás domani éghajlatot. Demandred összefonta a karját, és állva maradt.

Mesaana leült. Állig érő, sötét haja volt, és vizenyős kék szeme. Földig érő, hófehér ruháját még hímzés sem díszítette, és nem viselt ékszert sem. Ízig-vérig tudós. Graendal néha úgy vélte, Mesaana azért állt az Árnyék oldalára, mert az érdekesebb kutatási területeket kínált.

Mesaana most már teljességgel elkötelezte magát a Nagyúr mellett, de valahogy mégis

másodrendűnek tűnt a Kiválasztottak között. Mindig olyasmit ígért, amit aztán nem tudott teljesíteni, erősebb emberekkel szövetkezett, de ahhoz már nem volt elég ügyes, hogy manipulálja őket. Sok gonoszat tett a nagyúr nevében, de sosem sikerült olyan eredményeket elérnie, mint a Semirhage-hoz vagy a Demandredhez hasonló Kiválasztottaknak. Moridinről nem is beszélve.

És amint Graendal Moridinre gondolt, a férfi be is lépett. Ő aztán jóképű teremtmény volt!

Demandred krumpliképű parasztnak tűnt mellette. Igen, ez a test sokkal jobb volt, mint az előző. Szinte már ahhoz is elég jól nézett ki, hogy beférjen Graendal kis kedvencei közé, bár az az áll sokat rontott az arcán. Túl markáns volt. Túl erős. De az a komor, fekete haj, és az a magas, széles vállú test… Graendal elmosolyodott, és elképzelte, ahogy a férfi áttetsző, fehér ruhában térdel előtte, és imádattal néz fel rá, az agyát teljesen elborítja a Kényszer, míg csak nem lát már senkit és semmi mást, csak őt…

Mesaana azonnal felkelt, amint Moridin belépett, és Graendal vonakodva követte a példáját. A férfi nem volt a játékszere. Még nem. Nae’blis volt, és ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább megkövetelte tőlük az engedelmességet. A Sötétség Nagyura felhatalmazta rá. A három másik Kiválasztott vonakodva fejet hajtott előtte; ő volt az egyetlen emberfia, aki előtt meghajoltak. Moridin szigorú tekintettel fogadta a megalázkodásukat, majd a szoba túlsó végébe vonult, ahol egy párkány díszítette a szénfekete követ. Hogy jutott valakinek az az őrült ötlet az eszébe, hogy épp fekete sziklából emeljen erődöt a Fertő szívében?

Graendal visszaült. Vajon a többi Kiválasztott is eljön? És ha nem, az mit jelenthet?

Mesaana megszólalt, mielőtt Moridin bármit mondhatott volna.

– Moridin – mondta, és előrelépett. – Ki kell szabadítanunk!

– Akkor beszélsz, ha engedélyt kaptál rá, Mesaana – válaszolta a férfi hidegen. – Még nem nyertél bocsánatot!

Mesaana megrettent, és láthatóan haragudott is Moridinre miatta. De ő nem törődött vele; Graendalt méregette összeszűkült szemmel. Ez meg mit jelenthetett?

– Folytathatod – vetette végül oda Mesaanának –, de ne feledd, hol a helyed!

A nő összepréselte a száját, de nem vitázott.

– Moridin – kezdte újra, jóval kevésbé követelőzően –, te is kellően bölcsnek vélted, hogy találkozzunk, azért egyeztél bele. Nyilván, mert téged is ugyanúgy megrázott ez a fordulat, mint minket. Mi magunk nem tudunk rajta segíteni; nyilván túlságosan is jól őrzik az aes sedaiok és azok az asha’man ek.

Segítened kell, hogy kiszabadíthassuk!

– Semirhage megérdemli a fogságot – válaszolta Moridin, és rákönyökölt a párkányra. Még mindig hátat fordított Mesaanának.

Semirhage-ot elfogták? Graendal még csak nemrégiben tudta meg, hogy a nő magas rangú seanchannak

adja ki magát! Vajon mit tehetett, hogy elfogták? És ha asha’man ek is voltak a környéken, akkor ezek szerint sikerült egyenesen al’Thor fogságába esnie!

Graendal megdöbbent, de az ajkán játszadozó, sokat tudó mosoly egy pillanatig sem remegett meg.

Demandred ránézett. Ha a férfi és Mesaana kérték a találkozót, akkor Moridin miért hívatta ide őt is?

– De gondolj bele, mi mindent elárulhat Semirhage! – folytatta Mesaana, Graendallal mit sem törődve.

– Ráadásul ő is Kiválasztott. Kötelességünk segíteni rajta!

Ráadásul, gondolta Graendal, ő is tagja a kettőtök kis szövetségének. Talán a legerősebb tagja. Ha elveszítitek, az súlyos csapás lesz a Kiválasztottak irányítására való törekvésetekre!

– Engedetlen volt – mondta Moridin. – Tilos volt megpróbálnia megölni al’Thort!

– Nem is akarta – magyarázkodott Mesaana sietve –, az ottani lányom azt mondja, szerinte önkéntelenül vetette oda azt a tűzlabdát, meglepetésében, és nem akart ölni vele!

– És neked mi erről a véleményed, Demandred? – kérdezte Moridin, és az alacsonyabb férfira pillantott.

– Lews Therint én akarom! – Demandred hangja mély volt, és az arckifejezése szokás szerint sötét. –

Ezt Semirhage is tudja. Azt is tudja, hogy ha megölte volna, megkeresem, és az életével fizet érte! Senki sem ölheti meg al’Thort. Senki más, csak én!

– Te, vagy a Sötétség Nagyura, Demandred! – Moridin hangja veszedelmesen csengett. – Az ő akarata

úr mindannyiunk felett!

– Igen, igen, természetesen – szakította félbe Mesaana, és előrelépett. Egyszerű ruhája végigsöpört a fekete márványpadló tükrén. – Moridin, ettől még tény, hogy Semirhage nem akarta megölni, csak elfogni. Én…

– Még szép, hogy el akarta fogni! – bődült el Moridin, és a nő arca megrándult. – Azt kapta parancsba!

És kudarcot vallott, Mesaana. Látványos, csúfos kudarcot, ráadásul megsebesítette, holott határozottan azt az utasítást kapta tőlem, hogy nem eshet baja! És ha már ilyen alkalmatlan volt, hát szenvedjen.

Nem segítek nektek megmenteni. Sőt, megtiltom, hogy segítséget küldjetek neki! Megértettétek?

Mesaana arca ismét megrándult. Demandredé nem; állta Moridin tekintetét, és biccentett. Igen, ha valaki, hát ő hideg volt és kemény. Graendal talán mégis alábecsülte. Könnyen megeshet, hogy hármuk közül ő volt a leghatalmasabb, hogy veszedelmesebb volt Semirhagenál is. Igaz, hogy a nő

érzelemmentes volt, és mindig uralkodott magán, de néha még volt a szívében helye az érzelmeknek. A Demandredhez hasonlókat könnyen olyan cselekedetekre sarkalhatták, amik egy nyugodtabb embernek

eszébe sem jutottak volna.

Moridin lenézett, és megmozgatta a bal karját, mintha elgémberedett volna. Graendal látta, hogy az arcán fájdalom villan át.

– Hadd rohadjon börtönben Semirhage! – mordult fel a férfi. – Hadd tapasztalja meg, milyen, ha őt vallatják! Talán a Nagyúr még hasznát látja az elkövetkezendő hetekben, de ezt csak ő tudhatja. Most pedig számoljatok be az előkészületeitekről!

Mesaana épp csak elsápadt, és Graendalra nézett. Demandred elvörösödött, mintha nem akarná elhinni, hogy egy másik Kiválasztott jelenlétében faggatják ki őket. Graendal rájuk mosolygott.

– Tökéletes helyzetben vagyok – kezdte Mesaana, és a fejét felszegve visszafordult Moridinhez. – A Fehér Torony és a benne uralkodó bolondok nemsokára az enyémek lesznek. Nemcsak egy

kettészakított Fehér Tornyot vetek a Sötétség Nagyurának lába elé, de egy egész sereg fókuszálni képes asszonyt, akik vagy így, vagy úgy, de a mi ügyünket szolgálják majd az Utolsó Csatában. Az aes sedaiok ezúttal a mi oldalunkon harcolnak majd!

– Merész ígéret – jegyezte meg Moridin.

– Gondoskodom róla, hogy így legyen – válaszolta Mesaana hidegen. – A követőim úgy mételyezték meg a Tornyot, mint a pestis, ami láthatatlanul terjeng az egészségesnek tűnők testében a piactéren.

Egyre többen állnak át az oldalunkra. Néhányan szándékosan, mások nem is tudnak róla. Egyre megy.

Graendal elgondolkozva hallgatta. Aran’gar azt állította, hogy a lázadó aes sedaiok előbb vagy utóbb elfoglalják a Tornyot, bár Graendal nem volt biztos a dologban. Ki győz, a gyermek vagy a bolond? És számított egyáltalán?

– És te? – kérdezte Moridin Demandredet.

– Az uralmam biztos – válaszolta a férfi egyszerűen. – Háborúra gyűlünk. Készen leszek.

Graendal sokért nem adta volna, ha mond még valamit, de Moridin nem erőltette. De ez is több volt, mint amit eddig sikerült kiderítenie. Demandred ezek szerint valahol uralkodott, és volt hadserege. És össze is gyűjtötte. A keleten felvonuló határvidékiek egyre valószínűbb eshetőségnek tűntek.

– Ti ketten elmehettek – vetette oda Moridin.

Mesaana tiltakozva fogadta az elbocsátást, ám Demandred egyszerűen csak megfordult, és kiment.

Graendal biccentett magában; oda kell figyelnie a férfira. A Sötétség Nagyura szerette a cselekvőképes embereket, és mindig azokat jutalmazta meg a leginkább, akik sereget gyűjtöttek a nevében. Könnyen lehet, hogy Demandred lesz a legfontosabb vetélytársa – természetesen Moridin után.

Aki őt nem bocsátotta el, úgyhogy ülve maradt, míg a másik kettő kiment. Moridin maradt, ahol volt.

Fél kézzel a párkányra támaszkodott. Csend ülte meg a túlságosan is fekete szobát, aztán egy ropogós vörös egyenruhás szolga lépett be két kupával. Rusnya jószág volt, lapos képű, bozontos szemöldökű

alak, egy kurta pillantásnál többet nem érdemelt.

Graendal belekortyolt az italába. Újbor volt, kicsit még karcos, de egész finom. Egyre nehezebb volt jó borra bukkanni, a Nagyúr érintése mindent megrontott, tönkretette az ételt, megrothasztotta azt is, ami magától képtelen lett volna megromlani.

Moridin egy intéssel elküldte a szolgát. Nem vette el a saját poharát. Graendal természetesen azonnal mérget gyanított, mint mindig, ha valaki más poharából kellett innia. De a férfinak nem lett volna rá oka, hogy megmérgezze. Ő volt a nae’blis. Bár a többségük tiltakozott, hogy meg kell előtte hajolniuk, egyre inkább kiterjesztette rájuk az akaratát, és az alárendeltjeivé tette őket. Graendal gyanította, hogy ha Moridin azt akarná, kérhetné a kivégeztetését, és a Nagyúr teljesítené a kérését. Úgyhogy ivott és várt.

– Sokat megtudtál abból, amit hallottál, Graendal? – kérdezte Moridin.

– Amennyit csak lehetett – válaszolta a nő óvatosan.

– Tudom, mennyire szomjazod a híreket. Mindig is Moghedient hívták a póknak, aki a távolból mozgatja a szálakat, de te sok szempontból ügyesebb vagy nála. Ő annyi hálót sző, hogy végül beléjük gabalyodik. Te sokkal óvatosabb vagy. Csak akkor csapsz le, ha ésszerű, de nem félsz a harctól. A Nagyúrnak tetszik a módszered.

– Drága Moridinem – mondta a nő, és elmosolyodott –, te hízelegsz!

– Ne játszadozz velem, Graendal! – mordult rá a férfi kemény hangon. – Fogd az elismerésed és hallgass!

A nő hátrahőkölt, mintha pofon vágták volna, de nem szólt egy szót sem.

– Jutalmul hagytam, hogy halld a többieket – mondta Moridin. – A nae’blis kiválasztatott, de még akadnak egyéb megbecsülendő rangok is a Nagyúr uralkodása alatt. Némelyik előkelőbb a többinél. A

mai napot vedd ízelítőnek, hogy miféle előjogokat élvezhetsz!

– Azért élek, hogy a Sötétség Nagyurát szolgáljam!

– Akkor szolgáld ebben is! – nézett rá egyenesen Moridin. – Al’Thor Arad Domanba indul. Sértetlenül kell életben maradnia, míg csak azon az utolsó napon szembe nem néz velem. De nem szabad, hogy békét hozzon az országodba. Megpróbálja majd helyreállítani a rendet. Meg kell benne akadályoznod!

– Úgy lesz.

– Akkor menj! – parancsolta a férfi, és kurtán intett egyet.

A nő felkelt, és elgondolkozva az ajtó felé indult.

– És, Graendal! – szólt utána Moridin.

Ő habozva nézett vissza rá. A férfi a párkánynak támaszkodva állt, majdnem teljesen hátat fordított neki. Úgy nézte a túlsó fal fekete köveit, mintha a semmibe meredt volna. Most, hogy így állt, meglepőmód kifejezetten úgy nézett ki, mint al’Thor, akiről Graendal kémei épp elég vázlatot küldtek.

– Közel a vég – mondta Moridin. – A Kerék nyikorogva megtette a végső fordulót, az óra rugója lejárt, a kígyó az utolsókat lélegzi. Át kell élnie a szívfájdalmat. A tehetetlen dühöt. A kínt. Szabadítsd rá mindezt! Tedd meg, és a jutalmad nem marad el!

Graendal biccentett, aztán áthaladt a számára nyitott Kapun, vissza az Arad Doman-i hegyek közt lapuló erődítménybe. Terveket kellett szőnie.

Rodel Ituralde édesanyját már jó harminc éve eltemették domani hazája agyagos földjébe, de amikor még élt, volt egy kedvenc mondása: „Először minden rosszabbra fordul, mielőtt javulni kezdene.”

Akkor is ezt mondta, amikor kirántotta a fia begyulladt fogát, ami abba csorbult bele, hogy a falusi gyerekekkel vívtak. Akkor is ezt mondta, amikor Rodel első szerelmét elhalászta egy előkelő ficsúr, akinek tollas kalapján, ékköves kardján és puha kezén is látszott, hogy sosem volt valódi csatában. És most is ezt mondta volna, ha ott lett volna a fiával a domboldalon, és együtt nézték volna, ahogy a seanchanok a lapos völgyben megbúvó város felé menetelnek.

Távcsővel tanulmányozta a várost, Darlunát. A bal kezével ernyőzte el a távcsövet, heréltje nyugodtan állt az esti fényben. Ituralde és domanijai egy része egy kis facsoportban állt; a seanchanoknak a Sötét Úr szerencséjére lett volna szüksége, hogy észrevegyék, még akkor is, ha ők is távcsővel figyelik.

A dolgoknak mindig rosszabbra kellett fordulniuk, mielőtt javulni kezdtek volna. Tüzet rakott a seanchanok alatt, amikor az Almothalföld teljes hosszában elpusztította a raktáraikat, és átcsapott még Tarabonba is. Nem kellett volna úgy meglepődnie, hogy egy ekkora sereggel találja szemközt magát.

Legalább százötvenezer katonát küldhettek, hogy elfojtsák a tüzet. Tulajdonképp megtisztelő volt. Ezek a seanchan hódítók aztán nem becsülték alá. Bár ezúttal nem bánta volna.

Ituralde lejjebb engedte a látcsövet, és a seanchan sereggel lovagoló egyik csapatot vette szemügyre.

Párosával haladtak, mindegyik párból az egyik nőn szürke ruha volt, a másikon vörös és kék. Túl messze voltak ahhoz, hogy akár a távcsővel lássa a vöröskék ruhások mellrészén a hímzett villámokat, vagy a párosokat egymáshoz kötő láncokat. Damane k és sul’dame k.

Ezzel a sereggel legalább száz pár jött, ha nem több. És ha ez még nem lett volna elég, odafenn meglátott egy repülő dögöt is: épp most húzódott le, hogy a lovasa ledobjon egy üzenetet a tábornoknak. Amíg a felderítőiknek ott voltak ezek a repülő hátasok, a seanchan hadsereg sosem látott előnyt élvezett. Ituralde tízezer katonát adott volna egyetlen repülő dögért. Más hadvezérek talán a damane kat akarták volna, azt, hogy csak úgy szórják a villámokat, és felgyűrjék maguk előtt a földet, de a csatákat – akár a háborúkat – legalább olyan gyakran meg lehetett nyerni értesülésekkel, mint fegyverekkel.

De persze a seanchanok fegyverzete éppolyan kiváló volt, mint a felderítőik. És a seregeik is kiválóak voltak. Bár Ituralde büszkén tekintett a saját domani embereire, a katonái nagy része nem kapott rendes kiképzést, vagy egyszerűen túl öreg volt már a harchoz. Kis híján saját magát is ebbe a csoportba számolta, mert az évek úgy halmozódtak a vállán, mint téglák a taligán. De eszébe sem jutott, hogy visszavonulhatna. Gyerekkorában gyakran érezte, hogy sietnie kell, hogy mire felnőtt lesz, minden nagy háború véget ér, minden dicsőséget elnyernek mások.

Néha irigyelte a gyermeki ostobaságot.

– Erősen menetelnek, Rodel – jegyezte meg Lidrin. Az arca bal fele fiatal kora dacára már sebhelyes volt, és divatos, tömött bajsza feketén fénylett. – Nagyon el akarják foglalni azt a várost! – Lidrin már ez előtt a hadjárat előtt is tiszt volt, de csak itt esett át a tűzkeresztségen. Most már veteránnak számított.

Bár Ituralde és a csapatai szinte minden összecsapást megnyertek, amibe csak keveredtek, Lidrin három tiszttársát is látta elesni, köztük szegény Jaalam Nishurt is. A haláluk megtanította a háború egyik legkeservesebb leckéjére: a győztesek sem mindig maradtak életben. És hiába követte valaki a parancsokat, attól még elveszíthette a harcot és az életét is.

Lidrin nem viselte a szokásos egyenruháját. Nem az volt Ituraldén és a többi katonán sem. Az egyenruhákra most másutt volt szükség, és nekik nem maradt más, csak pár egyszerű, kopott kabát, barna nadrág – jó részüket a helyiektől kölcsönözték vagy vették meg.

– Igen, hajtják magukat – felelte a parancsnok –, de te mit tennél a helyükben, Lidrin? Egy kétszázezres ellenséges hadsereg van a hátad mögött, egy másik százötvenezres pedig előtted. Mindenfelé ellenség vesz körül… nem kockáztatnád meg, hogy a szükségesnél keményebben hajtod az embereidet, ha tudod, hogy az út végén talán menedékre lelsz?

Lidrin nem válaszolt. Ituralde tovább pásztázott a távcsövével, és a tavaszi mezőkön sürgölődő

földművesek csoportjait nézte. Darluna meglehetősen nagy városnak számított ezen a vidéken. Erre, nyugaton persze semmi nem ért a nagy déli és keleti városok nyomába, akármit mondtak is a tanchicóiak és a falmeiek. De Darluna vaskos gránitfala így is jó húsz láb magas lehetett. Semmi szép nem akadt az erődítményen, de a fal erős volt, és a mögötte lapuló város elég nagy ahhoz, hogy egy vidéki kölyök szájtátva nézze. Ituralde fiatalkorában nagynak látta volna. De ez persze azelőtt volt, hogy Tar Valon alatt harcolt az aielek ellen.

Akárhogy is, ez volt a legjobb erődítmény a vidéken, és ezt kétségkívül a seanchan hadvezérek is tudták. Dönthettek volna úgy is, hogy megvetik a lábukat egy hegytetőn: ha bekerítve harcolnak, még jobban ki tudták volna használni azt a sok damane t. De akkor nem csak visszavonulni nem tudnának, hanem az ellátásra sem lenne szinte semmi esélyük. Egy városban vannak kutak, és talán a falak mögött még ott lapul a télre felhalmozott tartalékok egy része… És Darluna helyőrségét máshová rendelték, így a város nem tanúsíthatott komoly ellenállást sem…

Ituralde leengedte a távcsövét. Nem volt rá szüksége, anélkül is tudta, mi történik, amint a seanchan felderítők elérik a várost, és követelik, hogy a darlunaiak nyissák meg kapuikat a hódító sereg előtt.

Lehunyta a szemét. Várt.

Lidrin halkan sóhajtott fel mellette.

– Nem vették észre – suttogta. – Odavezénylik a sereg javát a fal alá, és várják, hogy beengedjék őket!

– Add ki a parancsot! – mondta Ituralde, és kinyitotta a szemét. Egyetlen komoly baj volt a raken hez hasonló, kiváló felderítőkkel. Ha ilyen hasznos eszköz került az ember kezébe, meg volt a veszélye, hogy túlságosan is megbízik benne. És ezt a bizalmat kihasználhatta az ellenfél.

A távolban a „földművesek” eldobták a szerszámaikat, és felkapták a talaj rejtett zugaiban váró íjakat. A városkapu feltárult, és előbukkantak az odabenn rejtőző katonák – a katonák, akik a seanchan raken felderítők jelentése szerint már vagy négynapi járóföldre kellett volna, hogy legyenek.

Ituralde felemelte a távcsövét. Kezdetét vette a csata.

A próféta ujjai a porba martak, mély árkokat vájtak a talajba, miközben felkapaszkodott az erdős domboldalon. A követői mögötte tántorogtak. Kevesen voltak. Milyen kevesen! De majd újraépíti a seregét. Az Újjászületett Sárkány dicsősége követte, és bárhová is ment, mindig talált készséges lelkeket. Akiknek tiszta volt a szíve, akiknek égett a tenyere, hogy elpusztítsák az Árnyékot.

Igen! Nem a múlton kell rágódnia, hanem a jövőt kell látnia maga előtt, amikor a Sárkány nagyúr uralja majd a földet! Amikor az emberek csak az ő alattvalói lesznek, az ő alattvalói, és helytartójáé, a prófétáé. Az aztán dicső idő lesz, akkor senki sem meri majd semmibe venni őt, senki nem szegül az akarata ellen! Akkor majd nem kell elszenvednie olyan megaláztatást, mint hogy a közelében verjen tábort egy olyan árnyfatty, mint az a förtelmes Aybara! Dicső idők! Dicső idők várnak még rá.

Nehéz volt az eljövendő dicsőségre terelni a gondolatait így, hogy az egész világ mocska övezte. Az emberek megtagadták a Sárkányt, és az Árnyékot keresték.

Még a tulajdon követői is. Igen! Csak ezért bukhattak el. Csak ezért lehet, hogy ilyen sokan elpusztultak Malden városának és az ott meghúzódó, árnyfattyú aielek ostrománál.

A próféta olyan biztos volt a hitében! Úgy vélte, a Sárkány megóvja az övéit, győzelemre vezeti őket!

És akkor az ő legfőbb vágya is teljesülhetett volna végre. A saját kezével ölhette volna meg Perrin Aybarát! Ráfonhatta volna ujjait arra a túlságosan is vaskos bikanyakra, megcsavarhatta volna, fojthatta volna, érezhette volna, ahogy csontok roppannak el a keze között, ahogy megroggyan a hús, elhal a lélegzet…

A próféta felért a dombgerincre, és leporolta a kezét. Mélyeket lélegzett. Körbenézett. Az aljnövényzet susogott: kevés megmaradt követője most is utána sietett. A fák összezárultak fölöttük, és a sűrű

lombozaton alig tört át a napfény. Fény. Ragyogó fény.

A Sárkány megjelent neki a támadás előtti éjszaka. Dicsőségben! Fényes alak volt, szikrázó köntösben ragyogott a levegőben. Öld meg Perrin Aybarát! – parancsolta. Öld meg! És szavára a próféta elküldte a legjobb fegyverét, Aybara tulajdon jó barátját.

Az a fiú, az az eszköz kudarcot vallott. Aram halott volt. A próféta emberei is megerősítették. Tragédia!

Vajon ezért nem diadalmaskodtak? Vajon ezért volt, hogy több ezer követőjéből mostanra alig pár tucatnyi maradt? Nem. Nem! Nyilván ellene fordultak, és titokban az Árnyékot imádták. Aram!

Árnybarát! Csak ezért vallhatott kudarcot.

Az első követői – elkínzott, koszos, véres, kimerült alakok – most értek fel a dombgerincre. Kopott ruhát viseltek. Kopott ruhát, ami nem mutatta őket többnek bárki másnál. Egyszerű, jó ruhát.

A próféta megszámolta őket. Százan sem lehettek. Milyen kevés! Ez az átkozott erdő még most, nappal is olyan sötét volt. A fák törzsei szinte összeértek, és odafenn felhőfátyol fakította meg a nap fényét. Az aljnövényzet, a csontgyomcserjék vézna ágai összetapadtak, szinte már természetellenes akadállyá tömörültek, és vékony hegyük karomként szántott végig a bőrén.

Az aljnövényzet és a háta mögött a meredek emelkedő gondoskodott róla, hogy a sereg ne követhesse.

Bár a próféta alig egy órával korábban szökött meg Aybara táborából, biztonságban érezte magát.

Északra mennek, ahol Aybara és az árnybarátai nem találnak rájuk. Ott újraépít mindent. Eddig is csak azért maradt Aybara mellett, mert a követői elég erősek voltak hozzá, hogy távol tartsák Aybara árnybarátait.

Az ő drága jó követői. Mind egy szálig igaz, bátor férfiak. Árnybarátok ölték meg mindet. Gyászolta őket, fejet hajtva imádkozott értük. A követői csatlakoztak hozzá. Fáradtak voltak, de a hit fénye ott lobogott mindegyikük szemében. Aki gyenge volt, aki nem volt elég elszánt, az már rég elszökött vagy elesett. Ezek itt a legjobbak voltak, a legerősebbek, a leghívebbek. Mindegyikük számtalan árnybaráttal végzett az Újjászületett Sárkány nevében.

Velük mindent újrakezdhet. De először el kell szöknie Aybarától. Most túl gyenge volt ahhoz, hogy szembeszállhasson vele. De egyszer majd megöli. Igen… Az ujja ráfeszül a nyakára… Igen…

A próféta még emlékezett azokra az időkre, amikor máshogy hívták. Masema volt a neve. Kezdtek elmosódni az emlékei, mintha csak egy korábbi életből maradtak volna rá. Igen, igen, ahogy minden ember újjászületett a Mintában, Masema is úgy született újjá

– levedlette régi, világi életét, és próféta lett belőle!

Az utolsó követője is felért a dombgerincre. A lábuk elé köpött. Kudarcot vallottak. Gyávák! Jobban kellett volna harcolniuk! Meg kellett volna tudnia hódítani azt a várost.

Északra fordult, és utat tört magának. A táj kezdett egyre ismerősebb lenni, bár egyáltalán nem olyan volt, mint odafenn, a Határvidéken. Felkapaszkodnak a felföldre, átvágnak rajta, és leereszkednek az Almoth-alföldre. Ott is voltak Sárkány-hívek, a próféta követői, még ha sokan nem is tudtak róla. Ott hamar új erőre kaphat.

Átverekedte magát a sötét bozótoson, és kicsiny tisztásra ért. Az emberei hamar beérték. Nemsokára élelemre lesz szükségük, és valakit el kell küldenie vadászni is. Tüzet még nem gyújtanak. Nem kockáztathatja, hogy felfigyeljenek rájuk…

– Jó napot, Masema! – csendült egy halk hang.

Felszisszent és megpördült. A követői szorosan köré gyűltek, és fegyvert rántottak. Némelyiknél kard volt, másoknál kés, bot, vagy itt-ott egy szálfegyver. A próféta tekintete végigszaladt a félhomályos délutáni tisztáson: kereste, ki szólt. Hamar megtalálta. A nő egy közeli szikla mellett állt. Merész, jellegzetes saldaeai orra volt, enyhén ferde vágású szeme, vállig érő, fekete haja. Zöld ruháját lovagláshoz szabták, a karját keresztbe fonta a melle előtt.

Faile Aybara, annak az árnyfattynak, Perrin Aybarának a felesége.

– Elkapni! – rikoltott fel a próféta, és felé bökött.

A követői egy része előrelódult, de a többség habozva állt. Látták, amit ő még nem. Aybara felesége mögött árnyékok félköre állt az erdőben. Emberalakok voltak, az íjaik a tisztásra meredtek.

Faile kurtán intett egyet, és felszisszentek a nyílvesszők. A próféta azon követői estek el elsőnek, akik a szavának engedelmeskedve rohamra mentek; kiáltásuk megtörte az erdő csöndjét, testük az avarba hullt.

A próféta felbődült. Mintha minden egyes nyílvessző az ő szívébe fúródott volna. Szeretett követői!

Barátai! Drága testvérei!

Olyan erővel csapódott belé egy nyíl, hogy hátrazuhant, a földre esett. Körülötte éppúgy haltak meg az emberek, mint pár órával korábban. Miért, miért nem védte meg őket a Sárkány? Miért? Hirtelen megint rászakadt a rettenet, az émelyítő iszonyat: látta, ahogy az emberei hullámokban esnek el, látta, ahogy elpusztulnak az árnybarát aielek kezétől.

Perrin Aybara tehetett róla. Ó, bárcsak hamarabb értette volna, még akkor régen, még mielőtt egyáltalán a Sárkány nagyúrról felismerte volna, kicsoda!

– Én tehetek róla – suttogta a próféta, miközben meghalt az utolsó követője is. Némelyiket tucatnyi nyílvessző tudta csak megállítani. Rájuk büszke volt.

Lassan talpra kényszerítette magát, bár fél kézzel a vállából kiálló nyílvesszőt markolta. Túl sok vért veszített. Megszédült, és térdre roskadt.

Faile lelépett a kőről, és besétált a tisztásra. Két, nadrágos nő követte. Aggódva néztek utána, de hiába erősködtek, hogy maradjon, ahol van, Faile mintha meg sem hallotta volna őket. Odavonult a prófétához, és leemelte az övéről a tőrét. Remek penge volt, a markolat farkasfejet formázott. Illett is hozzá. A tőr láttára a prófétának eszébe jutott a nap, amikor kiérdemelte a saját fegyverét. A nap, amikor odaadta neki az apja.

– Köszönöm, hogy segítettél a Malden elleni támadásban, Masema! -– mondta Faile, és megállt közvetlenül előtte. Aztán felnyúlt, és egyenesen a férfi szívébe döfte a tőrt. A próféta hanyatt zuhant, a vére forrón áradt szét a mellkasán.

– Néha a feleségnek kell megtennie, amit a férje nem tehet! – Még hallotta, Faile mit mond a híveinek.

A szempillája megrebbent, lecsukódott volna. – Sötét dolog volt, amit itt tettünk, de elkerülhetetlen.

Senki se szóljon róla a férjemnek! Sosem tudhatja meg!

Egyre távolibb volt a hangja. A próféta zuhant.

Masema. Így hívták. A tizenötödik születésnapján érdemelte ki a kardot. Az apja olyan büszke volt rá.

Ezek szerint vége, gondolta. Már nem bírta nyitva tartani a szemét. Lehunyta, és mintha a végtelen űrbe zuhant volna. Jól cselekedtem, apám, vagy kudarcot vallottam?

Nem volt válasz. Az űrbe olvadt, és belezuhant a végtelen feketeség tengerébe.

Első fejezet ACÉLKÖNNYEK

Az Idő Kereke forog, jönnek-mennek a korok. Emlékeket hagynak maguk után, melyek lassan legendává halványulnak, majd mítosszá. Végül a mítoszt is rég elfelejtik, mielőtt a kor, amelyből ered, visszatérne. Az egyik korban, melyet egyesek a harmadik kornak is neveztek, egy korszakban, amelyik nem jött még el, amelyik rég elmúlt már, feltámadt a szél a Fehér Toronyként ismert alabástrom erősség körül. A szél nem a kezdet volt. Az Idő Kerekének forgásában nincsenek kezdetek és végek. Mégis, a szél egyfajta kezdetet jelentett.

Fordult egyet a pompázatos Torony körül, végigsimított a tökéletesen illeszkedő köveken, meglibbentette a fenséges lobogókat. Az épület egyszerre volt kecses és hatalmas, talán mintha a több mint háromezer éve benne lakókra akart volna hasonlítani. Kevesen néztek fel úgy a Toronyra, hogy sejtették volna: a szíve mélyen kettéhasadt és megromlott. Külön-külön történt meg mindkettő.

A szél átfújt az inkább műremeknek, mint dolgos fővárosnak tűnő településen. Minden egyes épület

csodálatos volt: még az egyszerű gránit kapuboltokat is úgy faragták ki az odaadó, figyelmes ogier mesterek, hogy örömöt okozzanak szépségükkel. Emitt egy kupola idézte kerekded formájával a kelő

napot. Amott egy szökőkút zubogott egyenesen egy ház tetején, és mintha két összecsapó hullámon ágaskodott volna maga is. Az egyik macskaköves utcán két háromemeletes ház állt egymással szemben: mind a kettő fiatal lány alakját viselte. A félig szobor, félig ház márványremekek egymás felé nyújtották a kezüket, mintha csak üdvözölnék a párjukat, a hajuk lobogott – mozdulatlanul, de mégis olyan tökéletesen, szálanként megfaragva, hogy úgy tűnt, együtt hullámzik a széllel.

Maguk az utcák jóval kevésbé voltak pompásak. Ó, gondosan megtervezték őket, napsugarakként futottak szét a Fehér Torony tövéből, de a fényüket eltompította a szemét és zsúfoltság, az ostrom okozta tömeg jelei. De talán nem csak a tömeg tehetett az áldatlan állapotokról. A boltok cégéreit és vászon napellenzőit jó ideje nem fényesítette, mosta ki senki sem. A szemét ott rothadt meg az utcán, ahová borították, ellepték a patkányok és a legyek, de mindenki más menekült előle. Veszélyes, erőszakos gazemberek támasztották a sarkokon a falakat. Nemrég még nem vették volna maguknak a bátorságot, de most gőgösen méregették a járókelőket.

Hol volt a Fehér Torony, a törvény? A bolond fiatalok csak felnevettek, és azt mondták, az ostrom

hibája az egész, és minden rendben lesz, ha leverik a lázadókat. Az idősebbek megrázták őszbe csavarodott fejüket, és azt motyogták, hogy sosem volt még ilyen rossz a helyzet, akkor sem, amikor a vad aielek ostromolták Tar Valont jó húsz éve.

A kereskedők nem hallgattak sem az öregekre, sem a fiatalokra. Megvoltak a saját gondjaik, főleg a déli kikötőben, ahol a város folyami kereskedelme szinte teljesen leállt. Széles mellkasú munkásemberek robotoltak egy vörös vállkendőjű aes sedai szigorú tekintete alatt: az asszony az Egyetlen Hatalommal oldotta fel a védővarázslatokat és gyengítette a követ, a munkások pedig csákánnyal verték szét a kikötő falát, és hordták el, amit kifejtettek.

A munkások felgyűrték az ingujjukat, vaskos karjukon sötéten göndörödött a szőr, ahogy

meglódították a pörölyt, a csákányt, és bontották az ősi falat. Az izzadságuk a kőre csöpögött, vagy alant a vízbe: ki kellett szabadítaniuk a lánc végét, ami elzárta a városba vezető utat a folyón. A lánc fele most már elpusztíthatatlan cuendillar volt, más néven szívkő. Kimerítő munka volt kiszabadítani, mert a kikötő pompás, erős köveit Egyetlen Hatalommal formálták, de nem volt más választásuk, ha újra meg akarták nyitni a kikötőt. A fal csak a látványosabb áldozatok közé tartozott a lázadó aes sedaiok és a Toronyban uralkodók között vívott háborúban.

A szél átsüvített a kikötőn, ahol unatkozó hordárok nézték, amint a munkások lassan, egyesével őrlik fel a falat, és a szürkésfehér kőpor megül a víz felszínén. Akik túl sokat sejtettek – vagy épp sült bolondok voltak –, azt suttogták, az összes előjel ugyanarra vall: a Tarmon Gai’don, az Utolsó Csata vészesen közeleg.

A víz kitáncolt a dokkokból, és átrohant a Ragyogó Falakként ismert magas, fehér erődítményen. Itt legalább végre rendre és tisztaságra lelt: a Torony őrsége íjjal a kezében állt a vártán. A borotvált arcú, kosztól és kopástól mentes, hófehér tabardot viselő íjászok a lecsapni kész kígyó feszességével sorakoztak a mellvéden. Egyikük sem hagyta volna, hogy Tar Valon elessen, amikor épp ő őrködik. A

város minden ellenséget visszavert. A trallokok áttörték a falakat, de legyőzték őket a városban.

Sasszárny Artur sem tudta elfoglalni Tar Valont. Még a feketekendős aielek, akik mindent felprédáltak az aiel háború alatt, sem rohanták le a várost. Ezt sokan nagy győzelemnek vették. Mások azon morfondíroztak, vajon mi lett volna a vége, ha az aielek tényleg megpróbálnak bejutni Tar Valonba.

A szél végigfutott az Erinin-folyó nyugati ágán, maga mögött hagyta Tar Valont, nem állt meg az Alindaer-hídnál sem, ami úgy magasodott jobbra, mintha csak gúnyolná a város ellenségeit, hogy próbáljanak meg átkelni rajta a halálba. A hídon túl a szél Alindaerbe ért, a Tar Valon környéki számos kis falu egyikébe. Az szinte teljesen elnéptelenedett, a lakói bemenekültek a városba. Az ellenséges hadsereg hirtelen, figyelmeztetés nélkül jelent meg, mintha a hóvihar sodorta volna ide őket. Többen nem értették, ez hogyan lehetséges. A lázadók seregét aes sedaiok vezették, és a Fehér Torony árnyékában élők ritkán fogadtak volna nagyobb tétben arra, hogy egy nővér egészen pontosan mire képes, és mire nem.

A lázadó sereg erős volt, de bizonytalan. Több mint ötvenezer katonája a kisebb aes sedai tábor köré vont hatalmas sátorgyűrűben élt. A belső és a külső tábor közt szigorú védelmi vonal húzódott, és mostanában leginkább a férfiakat próbálták kívül tartani a nővérek táborán; különösen azokat a férfiakat, akik saidin t fókuszáltak.

A felületes szemlélődő akár azt is hihette volna, hogy a lázadók örökre ott akartak megtelepedni. A tábort a hétköznapi munka jellemezte. Fehér ruhás alakok sürgölődtek mindenütt: némelyikük a hivatalos novíciaruhát viselte, mások ahhoz hasonló holmikat. Közelebbről nézve látszott, hogy jó néhányuk nem fiatal, sőt: akadt köztük nem egy, aki már őszülni kezdett. De továbbra is „gyermek” volt a megszólításuk, és engedelmesen mosták a ruhákat, porolták a szőnyegeket, sikálták a sátrakat a mindig nyugodt arcú aes sedaiok felügyelete mellett. És bár a mindig nyugodt arcú aes sedaiok szokatlanul gyakran néztek fel a Fehér Torony tűmagas formájára, tévedés lett volna azt hinni, hogy a nővérek feszengenek vagy idegesek. Az aes sedaiok uralták a helyzetet. Mindig. Még most is, hogy lemoshatatlan vereséget szenvedtek. Egwene al’Vere, a lázadó Amyrlin-trón fogságba esett, és a Toronyban raboskodott.

A szél meglibbentett pár szoknyát, lerántott pár frissen mosott ruhát a kötélről, aztán tovább száguldott nyugatra. Nyugatra, el a törött ormú, örökké füstölgő, égmagas Sárkánybérc mellett. Át a Fekete-dombokon, végig a messze nyúló Caralain-sztyeppén. Itt kisebb foltokban megmaradt még a hó

a kiszögellő sziklák, vagy a ritka hegyi feketefa csoportjai alatt. Itt volt már az ideje, hogy kitavaszodjon, hogy új hajtások bukkanjanak ki a téli kopárság alól, hogy kirügyezzenek a keskeny vesszejű fűzfák. De egyikből sem volt sok. A föld még mindig szunnyadt, mintha csak visszafojtott lélegzettel várt volna valamire. Az előző ősz természetellenes hősége jócskán a télbe nyúlt, és olyan szárazsággal sújtotta a vidéket, hogy a legszívósabb növényeken kívül mindent felperzselt. Aztán amikor végre megérkezett a tél, jég- és hóviharral jött, és hosszú, gyilkos fagyot hozott. Most lassan már múlóban volt a hideg, de a szétszórt tanyák lakói hiába reménykedtek.

A szél végigsöpört a száraz, téli füvön, megrázta a fák még mindig kopár ágait. Nyugatra vágtázva

lassan elérte az Arad Domanként ismert vidéket – csupa domb és alacsony hegyorom –, ám hirtelen valami nekiütközött. Valami láthatatlan, a távoli, északi sötétség szülötte. Valami, ami a levegő

természetes sodra ellen áradt. Felemésztette a szelet, hirtelen megpördítette és délnek lökte, át az alacsony csúcsokon, a barna dombokon, míg csak egy farönkökből épített, magányos udvarházig nem

ért Arad Doman keleti részének fenyves borította hegyei között. A szél átsiklott az udvarház és az előtte ásító széles, üres mezőre felvert sátrak fölött. Megzörgette a fenyőtűket és megrázta a sátrakat.

Rand al’Thor, az Újjászületett Sárkány az ablakban állt, és két kezét a háta mögé téve nézett ki az ablakon. Még mindig úgy gondolta, hogy két kezét teszi hátra, bár most már csak egy keze volt. A bal karja csonkban ért véget. Jobb kezével kitapintotta a sima, saidar gyógyította bőrt. De olyan érzés volt, mintha meg kellene tudnia érintenie a másik kezét is.

Acél, gondolta. Acélból vagyok. Ezen már nem segíthetek; akkor hát továbblépek.

A gazdag domanik által kedvelt stílusban, vaskos fenyő- és cédrusrönkökből emelt épület felsírt és megrázkódott a szélben. A hirtelen fuvallat rothadt hús bűzét sodorta be. Manapság nem számított valami ritka szagnak. A hús bármikor figyelmeztetés nélkül megrothadhatott; volt, hogy alig pár perccel azután, hogy levágták az állatot. Hiába sózták, hiába szárították. A Sötét Úr érintése napról napra erősebbé vált. Mennyi idő lehetett még hátra, mielőtt olyan letaglózó, olajos és émelyítő lesz, mint az a rontás, ami egykor a saidin t, az Egyetlen Hatalom férfi felét ülte meg?

A Sárkány széles és hosszú szobában állt, a külső falat vastag rönkök alkották. A belső falak még mindig kissé gyantaillatú fenyődeszkákból készültek. A helyiségben alig volt bútorzat: egy prémszőnyeg a padlón, két, keresztbe tett vén kard a kandalló fölött, és fabútorok, amiken imitt-amott még a kérget is rajta hagyták. Az egész házat úgy rendezték be, hogy idilli erdei pihenőhelynek tűnjön, menedéknek a városi forgatag után. Persze nem lehetett egyszerű faháznak nevezni – ahhoz túl nagy volt, túl pompázatos. Inkább úri menedék.

– Rand? – kérdezte egy lágy hang. A férfi nem fordult meg, de érezte, ahogy Min ujja hozzáér. Pár pillanattal később a lány átkarolta a derekát, és a férfi karjának támasztotta fejét. Rand érezte a kettejük közt feszülő kötésen át Min aggodalmát.

Acél, gondolta.

– Tudom, hogy nem szívesen… – kezdte Min.

– Az ágak – mondta ő, és biccentett az ablak felé. – Látod azokat a fenyőket odakinn, Bashere tábora mellett?

– Igen, Rand. De…

– Rossz irányba fújja őket a szél – tette hozzá a férfi.

Min habozott, és bár látszólag meg sem rezzent, a köteléken át felvillant az aggodalom. Az ablak az udvarház emeletén volt, és odakinn vadul csapkodtak a tábori lobogók a szélben: a Fény lobogója, a Sárkány zászlaja, és jóval kisebben a Bashere-ház jelenlétét mutató kék zászló a három vörös virággal.

Büszkén szárnyalt mind a három… de nem sokkal arrébb a fenyőfák ágai az ellenkező irányba kaszáltak a szélben.

– A Sötét Úr ébredezik, Min – mondta Rand.

Akár azt is hihette volna, hogy a szelet az ő ta’veren természete bolondította meg ennyire, de az csak olyasmit idézett elő, ami amúgy lehetséges volt. Az pedig, hogy a szél egyszerre kétfelé is fújjon…

Érezte, hogy a fenyők mozgásában van valami természetellenes, akkor is, ha nem tudta kivenni az egyes tűleveleket. A látása valahogy nem volt az igazi az óta a támadás óta, amiben a kezét is elveszítette.

Mintha csak… a víz alól nézett volna, minden torz volt. Javult, javult a helyzet, de csak lassan.

Az udvarház csupán egy volt a számos kastély, birtok és egyéb félreeső rejtekhely közül, ahol az elmúlt pár hétben megfordult. Nem akart egy helyben maradni, egyik menedékből a másikba költözött a Semirhage-gal esett balvégzetű találkozás óta. Időre volt szüksége, hogy gondolkozzon, elemezzen; időre, hogy reményei szerint megzavarja a rá vadászó ellenséget. Algarin nagyúr teari udvarházát felfedték; kár. Szeretett ott lenni. De nem maradhatott egy helyben.

Odalenn Bashere saldaeai tábort vertek az udvarház gyepén. A tágas, üres mezőt luc- és fenyőerdő

övezte. Manapság persze legfeljebb gúnyolódva lehetett volna azt mondani, hogy „gyep” borítja. A hadsereg érkezte előtt sem zöldellt a fűszőnyeg, kopott barna volt, szikkadt, téli fű, csak pár félénk hajtás vegyült bele. Azok is sárgásak voltak, betegesek, és mostanra már a lovak és az emberek sárba taposták mindet.

Sátrak nőttek ki a gyepen. Rand emeleti ablakából úgy rajzolódott ki az apró, csúcsos sátrak rendje, mint a kőjáték tábláján sorakozó négyzetek. A katonák is észrevették a szelet. Néhányan mutogattak, mások lehajtott fejjel fényesítették a páncéljukat, vitték vödörszám a vizet a lovaknak, élesítették a kardjukat vagy a lándzsájuk hegyét. Ezúttal legalább nem a halottak keltek életre. Még a legerősebb szívű férfi is megremegett, ha kikeltek sírjukból a szellemek, és Randnek erős seregre volt szüksége.

Szükség. Ez az egész már rég nem arról szólt, ő mit akart vagy mit szeretett volna. Minden célja, tette leszűkült a szükségre, és most legjobban a követői életére volt szüksége. Katonákra, akik harcolnak, akik meghalnak, hogy a világ felkészülhessen az Utolsó Csatára. A Tarmon Gai’don közelgett.

Szüksége volt rá, hogy mind elég erősek legyenek, hogy győzzenek.

A gyep bal oldalán, a szerény dombra épült udvarház alatt kanyargós patakocska szelte ketté a földet.

Sárga, lankadt sások, göcsörtös tölgyek szegélyezték. Nem rügyeztek ki még a fák sem. Cseppnyi kis patak volt, de legalább tiszta vizet kínált a hadseregnek.

Az ablak előtt kavargó szél hirtelen magához tért, és a zászlók csattogva megfordultak, majd az ellenkező irányban feküdtek rá a levegőre. Ezek szerint mégsem a fenyők közt fújt rossz irányba a szél, hanem a tábor fölött. Min halkan sóhajtott egyet, és Rand érezte a lányon végigfutó megkönnyebbülést, bár persze érte még mindig aggódott. Ez az aggodalom mostanában nem lanyhult egy pillanatra sem.

Mindegyikük felől ezt érezte, mind a négy kis érzelemcsomag ezt sugározta a fejében. A négy nő közül háromnak megengedte, hogy oda férkőzzenek, a negyedik az akarata ellenére költözött be a fejébe. Az egyik közeledett. Aviendha. Rhuarckal érkezett, hogy beszéljenek vele az udvarházban.

Mind a négy nő meg fogja bánni, hogy megkötötték. Rand azt kívánta, bár ő is bánná, hogy hagyta, hogy megkössék – vagy legalábbis, hogy hagyta, hogy az a három megkösse, akit szeretett. De igazság szerint szüksége volt Minre, az erejére, a szerelmére. Használni fogja, éppúgy, ahogy annyi mindenki mást használt. Nem, megbánásnak nem volt helye a szívében. De örült volna, ha a bűntudatot is ilyen könnyen száműzheti.

Ilyena! – zokogott fel egy távoli hang a fejében. Szerelmem… Lews Therin Telamon, a Rokonirtó mostanában viszonylag csendes volt. Rand próbált minél kevesebbet gondolni arra, mit mondott Semirhage aznap, amikor ő elveszítette a kezét. A nő Kitaszított volt, bármit mondott volna, ha azt hiszi, azzal fájdalmat okoz a célpontjának!

Egy egész várost megkínzott, hogy ezt bebizonyítsa, suttogta Lews Therin. Ezer embert ezer különböző módon ölt meg, mert kíváncsi volt rá, miben különböznek egymástól a sikolyaik. De ritkán hazudik. Ritkán.

A Sárkány ellökte magától a hangot.

– Rand – szólalt meg Min, lágyabban, mint az előbb.

A férfi megfordult, és lenézett rá. Karcsú volt, törékeny, és Rand

gyakran úgy érezte, fölé tornyosul. A lány rövid, gyűrűs fürtökben hordta sötét haját; de aggodalommal teli, mély szeme sötétebb volt a tincseinél is. Szokás szerint nadrágot viselt és kabátot.

Ma sötétzöldet vett fel, majdnem, mint odakinn a fenyőtűlevelek. De mintha csak rá akarna cáfolni arra, hogy férfiruhát hord, átszabatta, hogy az öltözet kövesse a teste ívét. Virágmintás ezüsthímzés futott végig a kabátka ujján, és csipkekézelő kukucskált ki alóla. Enyhe levendulaillata volt, alighanem az új szappantól, amire a lány nemrégiben szokott rá.

Miért hord nadrágot, ha aztán kicsipkézi magát? Rand már rég nem is próbálta megérteni a nőket.

Azzal nem jut el könnyebben Shayol Ghulba, ha érti őket. Ráadásul nem is kellett értenie ahhoz, hogy hasznukat vegye. Különösen, ha tudtak olyasmit, amire szüksége volt.

A fogát csikorgatta. Nem, gondolta. Nem, vannak határok, amiket még én sem lépek át. Vannak dolgok, amiket még most sem teszek meg.

– Már megint rá gondolsz – mondta Min szinte vádlón. A férfi néha elgondolkozott rajta, hogy létezik-e egyirányú kötés.

Sokat adott volna érte.

– Rand, az a némber egy Kitaszított – folytatta Min. –

Gondolkodás nélkül végzett volna mindannyiunkkal!

– Engem nem akart megölni – felelte a férfi halkan. Elfordult

Mintől, és újra kinézett az ablakon. – Engem foglyul ejtett volna. Min megremegett. Fájdalom, aggodalom. Arra a förtelmes férfi

a’dam re gondolt, amit Semirhage hozott elrejtve, amikor magát a

Kilenc Hold Leányának álcázva találkozni akart a Sárkánnyal. A

Kitaszított álcáját Cadsuane ter’angreal ja törte meg, Rand csak ezért

ismerhette fel Semirhage-ot. Jobban mondva Lews Therin csak ezért

ismerhette fel a némbert.

A találkozás Rand egyik kezébe került, de cserébe fogságba ejtett

egy Kitaszítottat. Amikor legutóbb hasonló helyzetbe került, nem lett

jó vége. Még mindig nem tudta, Asmodean hová mehetett, vagy

hogy egyáltalán miért menekült el az a sunyi gazember, de Rand

gyanította, hogy sok mindent elárult a terveiről és a ténykedéseiről. Mindet meg kellett volna ölnöm.

Mindet meg kellett volna ölnöm! Biccentett, aztán megdermedt. Ez vajon Lews Therin gondolata

volt, vagy a sajátja? Lews Therin, gondolta Rand. Ott vagy? Mintha nevetést hallott volna. Vagy sírást.

A Fény égessen meg! – gondolta. Szólj hozzám! Közel az idő!

Tudnom kell, amit te tudsz! Hogyan zártad le a Sötét Úr börtönét?

Mi sikerült félre, miért nem lett tökéletes a börtön? Szólj hozzám! Igen, határozottan sírás volt, nem nevetés. Lews Therinnél ezt

néha nehéz volt eldönteni. Rand még mindig úgy gondolt a halott

hősre, mintha valaki más lenne, nem ő maga, bármit mondott is

Semirhage. Megtisztította a saidin t! A romlás eltűnt, többé már nem

érinthette meg az elméjét! Nem kell megőrülnie!

„A végső őrületbe való aláhullás, ha jól tudom, meglehetősen…

hirtelen.” Semirhage úgy mondta, hogy mások is hallják. A titka

végül napvilágra került. De Min egyik látomása épp arról szólt, hogy

ő és egy másik férfi egybeolvad. Ez vajon nem azt jelentette, hogy ő

és Lews Therin két külön ember voltak, két külön személy, egy

testbe kényszerítve?

„Semmi különbséget nem jelent, ha a másik hang valós – mondta

Semirhage. – Sőt, az csak ront a helyzeten.”

Rand elnézte, ahogy katonák egy hatfős csoportja megvizsgálja a

mező szélén, az utolsó sátorsor és az első fák közt kipányvázott

lovakat. Egyesével megszemlélték az állatok patáját.

Nem gondolkozhatott az őrültségen. Azon sem tűnődhetett, hogy

Cadsuane vajon mit csinál Semirhage-gal. Nem maradt más, a

tervein kellett morfondíroznia. „Északnak és keletnek egynek kell

lennie. Nyugatnak és délnek egynek kell lennie. A kettőnek egynek

kell lennie.” Ezt a választ kapta a vörös kőajtó mögött lakó különös

lényektől. Ebből kellett építkeznie.

Észak és kelet. Békét kellett kényszeríteni a vidékre, akár akarták,

akár nem. Keleten törékeny békét alakított ki: Illian, Mayene,

Cairhien és Tear vagy így, vagy úgy, de a fennhatósága alá tartozott. Délen a seanchanok uralkodtak, amióta meghódították Altarát, Amadiciát és Tarabont. Nemsokára Murandy is az övék lehet, ha arra

mennek tovább. Csak Andor és Elayne maradt.

Elayne. Távol volt, messze keleten, de még így is érezte a kis

érzelemköteget a fejében. Ilyen távolságból nem lehetett sok mindent

kivenni, de úgy érezte, a lány… megkönnyebbült. Vajon ez azt

jelentette, hogy az Andor uralmáért vívott küzdelem jó irányba tart?

Mi lehet a lányt ostromló seregekkel? És mire készülhettek azok a

határvidékiek? Elhagyták az őrhelyüket, és egyesített sereggel

meneteltek dél felé, hogy megkeressék őt, de nem árulták el, mit

akarnak tőle. A Világ Gerince nyugati oldalának legjobb harcosai

közé tartoztak. Felbecsülhetetlenül sokat számított volna a segítségük

az Utolsó Csatában. De elhagyták Északot. Miért?

Mégsem akart beszélni velük; attól félt, az is csak újabb

háborúhoz vezetne. És nem engedhetett meg magának még egy

háborút. A Fényre! Azt hitte volna, ha másra nem is, arra

mindenképp számíthat, hogy a határvidékiek mellé állnak a Sötét

Úrral szemben!

Nem számított, egyelőre nem. A világ nagyobb részében béke

volt, vagy legalábbis közel béke. Próbált nem gondolni a Tearben

nemrégiben ellene kitört, levert lázadásra, vagy a seanchan határon

uralkodó nyugtalan helyzetre, vagy a Cairhienben cselt szövögető

nemességre. Ahányszor azt hitte, egy nemzet végre biztosan mögötte

áll, egy tucatnyi másik szétesett. Hogyan hozhatna békét, ha az

emberek nem akarják?

Min megszorította a karját, és ő mély levegőt vett. Megtette, ami

tőle tellett, és most két célja volt. Béke Arad Domanban, és

fegyvernyugvás a seanchanokkal. Az ajtó túloldalán kapott válasz

most már világos volt. Nem harcolhat egyszerre a seanchanok és a

Sötét Úr ellen is. Meg kell akadályoznia, hogy a seanchanok tovább

terjeszkedjenek, amíg az Utolsó Csatának vége nem lesz. Utána a

Fény égetheti meg az összest.

Miért nem válaszoltak a seanchanok a kérésre, hogy

találkozzanak vele? Ennyire feldühítette volna őket, hogy elfogta

Semirhage-ot? Hiszen a sul’dam eket szabadon engedte. Nem adta

ezzel elég világosan jelét a jóindulatának? Arad Doman majd

bebizonyítja a szándékait. Ha véget tudna vetni az Almoth-alföldön folyó harcoknak, megmutathatná a seanchanoknak, hogy komolyan

gondolja a békeajánlatot. Meg fogja mutatni nekik!

Mély levegőt vett, és az ablakon túli tájat figyelte. Bashere

nyolcezer katonája csúcsos sátrakat vert, és árkot ásott, majd

földhányást halmozott a gyep köré. A sötétbarna halom éles

ellentétben állt a sátrak fehérével. Rand ráparancsolt az

asha’man ekre, hogy segítsenek az ásásnál, és bár nem hitte volna,

hogy élvezik ezt a lealacsonyító munkát, a részvételük igencsak

meggyorsította a dolgokat. Ráadásul a férfi sejtette, hogy akárcsak ő

maga, titokban a fekete kabátosok is örömmel fogadnak minden

alkalmat, hogy megragadhassák a saidin t. Látta a merev, fekete

uniformisba bújt kis csapatot, ahogy a körülöttük örvénylő

fonatokkal újabb földdarabot ásnak fel. Tízen voltak a táborban, bár

csak Flinn, Naeff és Narishma voltak teljes jogú asha’man ek

közülük.

A saldaeaiak gyorsan dolgoztak; rövid kabátjukban sürgölődve

látták el a lovakat és verték fel nekik az állásokat. Mások lapátszám

hordták el az asha’man ek kiásta földet, hogy tovább magasítsák a

földhányást. Rand látta, hogy a karvalyorrú saldaeaiak közül sokak

arcára kiül a nemtetszés. Nem örültek, hogy erdős terepen kell tábort

verniük, hiába volt ritkás a domboldalon felkúszó fenyőerdő. A fák

megnehezítették a lovasrohamot és elrejthették a közelgő ellenséget

is.

Davram Bashere maga lassan lovagolt át a táboron, és tömött

bajsza alól ide is, oda is vakkantott pár parancsot. Tellaen nagyúr ott

ballagott mellette: a vékony domani bajszot viselő hosszú kabátos,

pocakos férfi Bashere régi ismerőse volt.

Tellaen sokat kockáztatott azzal, hogy befogadta Randet: az

Újjászületett Sárkány csapatainak állomásoztatását akár

hazaárulásként is fel lehetett fogni. De ki büntette volna meg? Arad

Domanban káosz uralkodott, a trónt jó néhány lázadó frakció

fenyegette. És aztán ott volt a nagy domani hadvezér, Rodel Ituralde

is, és az ő meglepően hatékony kis háborúja a délen fenyegető

seanchanok ellen.

Bashere az embereihez hasonlóan páncél nélkül, rövid, kék

kabátban volt. Az általa olyannyira kedvelt buggyos nadrágot viselte,

a szárát betűrte térdig érő lovaglócsizmájába. Vajon mi volt Bashere véleménye arról, hogy így belekeveredett a Sárkány ta’veren hálójába? Hogy talán ha a döntése nem is ütközik teljességgel a királynője akaratával, mindenképp kényelmetlenül távol esik tőle? Mennyi ideje nem jelentkezett már a jogos uralkodójánál? És nem azt ígérte neki, hogy a királynője hamarosan támogatni fogja? Ennek

hány hónapja már?

Én vagyok az Újjászületett Sárkány, gondolta Rand. Széttépek

minden esküt, minden köteléket. A régi szövetségek érvényüket

vesztik. Csak a Tarmon Gai’don számít. A Tarmon Gai’don, és az

Árnyék szolgái.

– Kíváncsi vagyok rá, hogy itt találjuk-e Graendalt – jegyezte

meg elgondolkozva.

– Graendalt? – kérdezte Min. – Miből gondolod, hogy itt lehet? Rand megrázta a fejét. Asmodean azt mondta, Graendal Arad

Domanban tartózkodik, bár annak már jó néhány hónapja. Vajon

még mindig itt volt? Elképzelhetőnek tűnt: ez a közé a pár nagyobb

birodalom közé tartozott, ahol még lehetett. Graendal jobb szerette a

többi Kitaszítottól távol, rejtve kiépíteni a főhadiszállását. Nem

állapodott volna meg Andorban, Tearben, vagy Illianben. És nem

maradt volna délnyugaton sem, a seanchan invázió óta biztosan nem. Valahol kell lennie egy rejtett menedékének. Mindig így csinálta.

Talán fenn a hegyekben, a világtól messze… valahol erre, északon.

Rand nem tudhatta biztosan, hogy Arad Domanban van, de azok

alapján, amit tudott a Kitaszítottról – amit Lews Therin tudott róla –,

jónak tűnt ez a megérzés.

De ez csupán egy eshetőség volt. Óvatosnak kell lennie, figyelnie

kell a nőre. Minden egyes Kitaszított, akit levesz a tábláról,

megkönnyíti számára az Utolsó Csatát. Könnyebb…

Halk léptek közeledtek zárt ajtajához.

Elengedte Mint, és mindketten megpördültek. Rand a kardja után

kapott – most már mihaszna gesztus volt ez is. Bár nem az elsődleges

kardforgató kezét veszítette el, esélye sem lett volna egy képzett

ellenféllel szemben. Még úgy is, hogy a saidin nal sokkal halálosabb

fegyvereket teremthetett volna, ösztönösen a kardja után kapott. Ezen

változtatnia kell: egy nap még ez lehet a veszte.

Kinyílt az ajtó, és Cadsuane vonult be királynői

magabiztossággal. Vonzó, sötét szemű, határozott arcú asszony volt. Sötétszürke, kontyba tornyozott hajából tucatnyi kis aranyfityegő lógott. Mindegyik ter’angreal volt, vagy angreal. Egyszerű, vastag gyapjúruhát viselt, a derekén sárga övvel, a gallérján némi sárga hímzéssel. A ruha maga zöld volt: ez nem számított nála szokatlannak, ha egyszer már abba az ajahba tartozott. Rand néha úgy érezte, hogy a nő szigorú, és az Egyetlen Hatalommal már eleget dolgozó aes sedaiokhoz illően kortalan arca jobban illett volna a

Piros ajahba.

Meglazította a fogást a kardján, bár nem vette le róla a kezét.

Babrálta a kelmével bevont markolatot. A fegyver hosszú volt,

enyhén ívelt, és a lakkozott hüvelyen tekergő vörös-arany sárkány

kúszott fel. Külön neki készítették – de mégis több száz éves volt, és

csak nemrégiben ásták elő. Milyen különös, hogy épp most találták

meg, gondolta, és felajánlották nekem ajándékul, anélkül hogy tudták

volna, mit tartanak a kezükben…

Azonnal elkezdte hordani a kardot. Jólesett a kezének. Senkinek

sem árulta el, még Minnek sem, hogy felismerte a fegyvert. És

meglepő módon nem Lews Therin emlékeiből – hanem a sajátjaiból. Többen is érkeztek Cadsuane-nel.

Rand Nynaeve-re számított,

mostanában gyakran volt Cadsuane nyomában, mintha csak rivális

macskát engedtek volna be a felségterületére. Alighanem az ő

kedvéért tette. A sötét hajú aes sedai – bármit is mondott – sosem

adta fel teljesen azt az elképzelést, hogy még mindig ő Emondmező

javasasszonya, és nem irgalmazott azoknak, akik bántották

valamelyik védencét. Kivéve, ha ő maga bántotta őket.

Nynaeve most szürke ruhát viselt, a derekán sárga kendőövvel –

Rand úgy hallotta, ez valami új domani divat –, és a homlokán ott

virított a szokásos vörös pötty. Egy hosszú arany nyakláncot és egy

keskeny aranyövet is viselt, hozzá illő karkötőkkel és gyűrűkkel.

Mindet jókora vörös, kék és zöld ékkövek díszítették. Az ékszer

ter’angreal volt, jobban mondva egy sor különféle ter’angreal és

angreal, a Cadsuane hajában csilingelő kis ékekhez hasonló holmik.

Rand néha hallotta, ahogy Nynaeve amiatt morgolódik: képtelenség

ezeket az ízléstelen nagy köveket a ruhájához igazítani.

Bár Nynaeve jelenléte nem lepte meg, Aliviáé igen. Tisztában

volt vele, hogy az egykori damane részt vett az…

információgyűjtésben. De azt is tudta, hogy állítólag még Nynaevenél is erősebb az Egyetlen Hatalomban, úgyhogy nem zárhatta ki,

hogy támogatásképp vitték magukkal. Az ember sosem lehetett elég

óvatos a Kitaszítottakkal.

Alivia hajában már széles, fehér sávok virítottak, és saját

bevallása szerint jó négyszáz éves volt. Ma megdöbbentően vörös

ruhát viselt az egykori damane, mintha csak szándékosan akart volna

kihívó lenni. A legtöbb damane kiszabadítása után is félénk maradt.

Alivia aztán nem – volt benne valami olyan elszántság, hogy az egy

fehérköpenyesnek is a becsületére vált volna.

Rand érezte, ahogy Min megdermed, érezte a lány nemtetszését.

A végén Alivia segít majd neki meghalni. Ez is Min egyik látomása

volt – és a lány látomásai sosem tévedtek. Kivéve, hogy azt mondta,

Moiraine kapcsán tévedett. Talán ez azt jelenti, hogy neki sem kell… Nem. Bármi, amitől azt hihette volna, hogy túlélheti az Utolsó

Csatát, amitől remény támadhatott volna benne, veszedelmes volt.

Elég keménynek kellett ahhoz lennie, hogy elfogadja a sorsát. Elég

keménynek, hogy meghaljon, ha itt az ideje.

Azt mondtad, meghalhatunk, motyogta Lews Therin az elméje

mélyén. Megígérted!

Cadsuane nem szólt egy szót sem, csak átvágott a szobán, és

töltött magának egy pohár fűszeres bort az ágy melletti kis asztalkán

álló kancsóból. Aztán leült az egyik vöröscédrus székbe. Legalább

nem követelte meg, hogy ő töltsön neki. Ez a nő képes lett volna arra

is.

– És mit sikerült megtudnotok? – kérdezte Rand, miközben

ellépett az ablaktól. Ő is töltött magának egy kis bort.

Min a cédrusrönkökből összerótt, épp csak lecsiszolt, vöröses

támlájú ágyhoz lépett, leült, és az ölébe ejtette a kezét. Egyre csak

Aliviát figyelte.

Cadsuane felvonta a szemöldökét a Rand hangjában csengő él

hallatán. A férfi sóhajtott egyet, és igyekezett elfojtani az

ingerültségét. Ő kérte meg a nőt, hogy legyen a tanácsadója, ő

egyezett bele a feltételeibe… Min azt mondta, Cadsuane valami

nagyon fontosat tanít majd meg neki – ez is egy újabb látomás volt –,

de igazság szerint már így is nem egy tanácsát találta hasznosnak.

Megérte az árát, még ha cserébe udvariasan is kellett vele viselkedni.

– Hogyan haladtak a vallatással, Cadsuane sedai? – kérdezte jóval

visszafogottabban.

A nő mosolygott magában.

– Elég jól.

– Elég jól? – csattant fel Nynaeve. Ő nem ígérte meg Cadsuanenek, hogy udvarias lesz. – Az a némber őrjítő!

Cadsuane belekortyolt a borba.

– Nem is tudom, mi mást várhat az ember a Kitaszítottak

egyikétől, gyermek. Meglehetősen hosszú ideje volt, hogy

begyakorolja, hogyan legyen… őrjítő.

– Rand, az a… lény kőből van – fordult Nynaeve a férfihoz. –

Talán ha egyetlen használható mondatot sikerült kiszednünk belőle,

pedig napok óta faggatjuk! Mást sem tesz, csak azt magyarázza,

milyen alsóbbrendűek vagyunk, milyen elmaradottak, és néha

odaszúrja mellé, hogy végül úgyis mindannyiunkat megöl. –

Nynaeve felnyúlt, megfogta egy ágba font, hosszú haját, de nem

rántotta meg.

Rand nem is értette, miért erőlködik, hiszen úgyis látszott rajta,

milyen dühös.

– Bármilyen drámaian adja is elő a lány – szólalt meg Cadsuane,

és Nynaeve felé biccentett – meglehetősen ésszerűen látja a

helyzetet! Piha! Amikor azt mondtam, „egész jól”, úgy kellett volna

értened, hogy „sajátos megszorításainkat is figyelembe véve egész

jól”. Nem várhatod el, hogy alkosson a művész, ha egyszer

bekötötted a szemét!

– Ez nem művészet, Cadsuane – válaszolta Rand szárazon. – Ez

kínzás. – Összenézett Minnel, és érezte a kötésen át az aggodalmat.

Érte aggódna? Nem őt akarják megkínozni…

A láda, suttogta Lews Therin. Meg kellett volna halnunk a

ládában. Akkor… akkor már rég vége lenne!

Cadsuane belekortyolt a borba. Rand még meg sem kóstolta a

sajátját – így is tudta, hogy szinte az ihatatlanságig fűszerezték.

Inkább, mint a másik lehetőség.

– Eredményeket követelsz tőlünk, fiam – mondta Cadsuane –, de

megtagadod tőlünk az eszközt, amivel elérhetnénk. Akár kínzásnak

hívod, akár vallatásnak vagy megpuhításnak, egyet jelent: ostobaság.

Viszont ha megengednéd, hogy…

– Nem! – mordult fel Rand a kezét… a csonkját… rázva. – Nem

fenyegethetitek és nem bánthatjátok!

A sötét ládában töltött idő, amikor néha előszedték és újra meg

újra megverték. Nem engedhette, hogy egy nővel, aki a hatalmában

van, így bánjanak. Még a Kitaszítottak egyikével sem.

– Kikérdezhetitek, de van, amit nem engedek!

Nynaeve szipákolt egyet.

– Rand, de hát egy Kitaszított, felfoghatatlanul veszedelmes!

– Tisztában vagyok a fenyegetéssel – válaszolta a férfi szárazon,

és feltartotta a bal keze helyén maradt csonkot. A fémes arany-vörös

tetoválás, a sárkány teste felcsillant a lámpafényben. A feje

megsemmisült a Tűzben, ami kis híján Randet is elemésztette. Nynaeve mély levegőt vett.

– Akkor hát neked is be kellene látnod, hogy itt nem

ragaszkodhatunk a szokott szabályokhoz!

– Azt mondtam, hogy nem! – csattant fel Rand. –

Kikérdezhetitek, de nem bánthatjátok! – Egy nőt nem. Ezt az egyetlen

fényszilánkot még megőrzöm magamban. Már így is túl sok nő halt

meg, túl sok nő sírt miattam.

– Ha ezt követeled, fiam – mondta Cadsuane feszülten –, akkor ez

lesz. De aztán ne nyivákolj, ha azt sem tudjuk kiszedni belőle, hogy

tegnap mit reggelizett, nemhogy azt, hogy a többi Kitaszított hol

lapul! Lassan már azt sem értem, miért ragaszkodsz hozzá, hogy

fenntartsuk ezt a komédiát. Talán egyszerűen csak át kellene adnunk

a Fehér Toronynak!

Rand elfordult. Odakinn a katonák kikötötték az összes lovat.

Derék, rendes munkának tűnt idefentről. A lovak egyenes sorban,

egyenletes közönként álltak, épp elég hely volt köztük.

Átadni a Fehér Toronynak? Az sosem történne meg. Cadsuane

nem engedné ki a keze közül Semirhage-ot, amíg ki nem facsarta

belőle a választ az összes kérdésére. Odakinn még mindig tombolt a

szél, a saját lobogói csapkodtak a szeme előtt.

– Adjuk át a Fehér Toronynak, azt mondtad? – kérdezte, és

visszanézett a szobába. – Melyik Fehér Toronynak? Rábíznád

Elaidára? Vagy a többiekre gondoltál? Nem vagyok benne biztos,

hogy Egwene örömmel venné, ha az ölébe vetnénk egy Kitaszítottat!

Lehet, hogy egyszerűen elengedné Semirhage-ot, és engem fogna el helyette! Kényszerítene, hogy térdet hajtsak előtte, és megszelídítene,

csak hogy ezzel is jobb legyen a megítélése!

Nynaeve összevonta a szemöldökét.

– Rand! Egwene sosem tenne…

– Ő az amyrlin – válaszolta a férfi, és egyetlen korttyal kiürítette a

poharát. A bor éppolyan förtelmes volt, mint amire emlékezett. –

Ízig-vérig aes sedai. A szemében én csak egy bábu vagyok! Igen, motyogta Lews Therin. Távol kell tartanunk tőlük

magunkat. Tudod, nem akartak segíteni. Nem akartak! Azt mondták,

őrültség a tervem. Ezért volt, hogy csak a Százak Társasága maradt,

és nem volt velünk egy nő sem, hogy körbe kapcsolódhassunk.

Árulók! Ez az egész az ő hibájuk. De… de én öltem meg Ilyenát.

Miért?

Nynaeve mondott valamit, de Rand meg sem hallotta. Lews

Therin? – mondta a hangnak. Mit is csináltál? A nők nem segítettek?

Miért?

De Lews Therin ismét csak zokogni kezdett, és a hangja egyre

távolibb lett.

– Áruld el! – ordított fel a férfi, és a földhöz vágta a poharát. – A

Fény égessen meg, Rokonirtó! Beszélj!

A szoba elcsendesedett.

Rand pislogott. Még soha… soha nem próbált hangosan beszélni

Lews Therinnel, amikor mások is hallhatták. És tudták. Semirhage

beszélt már arról, hogy hangokat hall a fejében, és semmibe vette őt,

mintha csak egyszerű őrült lett volna.

Felemelte a kezét, és a hajába túrt. Vagy csak túrt volna… mert

azt a kezét használta, ami csonkig égett, és semmit sem ért vele. A Fényre! – gondolta. Minden kicsúszik a kezemből. Azt sem

tudom, melyik hang az enyém, melyik az övé. Azt hittem, miután

megtisztítom a saidin t, jobb lesz. Azt hittem, biztonságban leszek… Nincs biztonság, mormolta Lews Therin. Már rég őrültek

vagyunk. Innen nincs visszaút! Kacagni kezdett, de a nevetés hamar

sírásba fúlt.

Rand körülnézett a szobán. Min sötét szemében annyi aggodalom

fénylett, hogy el kellett fordulnia. Alivia, aki azzal a veséig ható

tekintetével végignézte a Semirhage-ról szóló vitát, mindent tudó

arckifejezéssel állt. Nynaeve végre feladta a küzdelmet, és rántott egyet a hajfonatán. És most az egyszer Cadsuane sem szidta le a kirohanásáért. Csak kortyolgatta a borát. Hogy bírta elviselni azt a förtelmet?

Olyan egyértelmű volt a gondolat. Nevetséges. A legszívesebben

felkacagott volna. De nem jött ki hang a torkán. Már a száraz

öniróniát sem sikerült felélesztenie. A Fényre! Nem bírom már

tovább. A szemem mintha ködön át látna, a kezem szénné égett, és

azok a régi sebek az oldalamon felszakadnak, ha a lélegzetvételnél

megerőltetőbb dolgokkal foglalkozom. Kiszáradtam, mint egy

agyonhasznált kút. Be kell fejeznem a dolgom, és el kell jutnom

Shayol Ghulba.

Máskülönben nem marad belőlem semmi, amit a Sötét Úr

megölhetne.

Ezen a gondolaton nem lehetett nevetni, csak elkeseredni. De ő

nem sírt, mert az acél nem hullatott könnyeket.

Egy pillanatra Lews Therin zokogása mintha mindkettőjüknek

elég lett volna.

Második fejezet A FÁJDALOM TERMÉSZETE

Egwene szálegyenesen állt, a feneke szinte lángolt a már túlságosan is jól ismert kíntól. Újabb alapos verést kapott a novíciák főnökasszonyától. Úgy érezte magát, mint egy alaposan kiporolt szőnyeg. Ennek ellenére nyugodtan lesimította fehér szoknyáját, odafordult a szoba tükréhez, és higgadtan felitatta a könnyeket a szeme sarkából. Ezúttal mindkét szemében csak egy-egy csepp ragyogott. Rámosolygott a tükörképére, és a két ikerkép szinte elégedetten összebiccentett.

A tükör ezüstös felszínén apró, sötét lambériás szoba tükröződött. Roppant szigorú hely volt, az egyik sarokban egy tömör kis zsámoly, a tetejét hosszú évek igénybevétele csiszolta simára és sötétre.

Egy szögletes asztal, rajta a novíciák főnökasszonyának vaskos könyvével. A közvetlenül Egwene mögött álló, keskeny asztalon akadt néhány faragás, de a bőrpárnázat sokkal érdekesebb volt rajta. Jó néhány novícia – és nem kevés beavatott – hajolt már keresztül azon az asztalon, hogy elnyerje engedetlensége gyümölcsét. Egwene akár azt is elhitte volna, hogy az asztal a rengeteg könnytől ilyen sötét. Ő is épp eleget hullatott már rá.

De aznap egyet sem. Csak két könnycsepp, és egyik sem folyt le az arcáról. Nem mintha nem fájt

volna neki a verés: az egész teste szinte lángolt kínjában. Valójában a verések egyre komolyabbak lettek, minél hosszabb ideje dacolt a Fehér Toronyban uralkodó hatalommal. De minél gyakrabban és fájdalmasabban verték el, az elszántsága annál erősebb lett. Még nem sikerült úgy magába ölelni és elfogadni a fájdalmat, mint az aieleknek, de úgy érezte, közel járhat már ahhoz is. Az aielek a legborzalmasabb kínzások közt is képesek voltak nevetni. Ő pedig mosolygott, mire felállt.

Minden egyes ütés, amit kibírt, minden apró fájdalom újabb diadal volt. És a diadal mindig okot adott az örömre, akárhogy tiltakozott is az ember bőre és a büszkesége.

Mögötte, az asztal mellett, a tükörben is jól láthatóan ott állt maga a novíciák főnökasszonya is.

Silviana a homlokát ráncolva nézett le a kezében tartott bőrszíjra. Kortalan, szögletes arca kicsit zavartnak tűnt; úgy méregette a szíjat, mintha a kése megtagadta volna, hogy vágjon, vagy a lámpája, hogy világítson.

Az asszony a Piros ajah tagja volt, ez visszaköszönt egyszerű, szürke ruhája szegélyén is, és a vállára vetett, rojtos kendőn is. Magas volt, mégis zömök, és fekete haját szoros kontyba csavarta.

Egwene a legtöbb szempontból kiváló főnökasszonynak tartotta. Még akkor is, ha nevetségesen sok büntetést szabott ki rá. Vagy talán épp azért. Silviana teljesítette a kötelességét. A Fény volt a megmondója, hogy mostanában ezt kevés nővérről lehetett elmondani a Toronyban!

Silviana felnézett, és a tekintete összetalálkozott Egwene-ével a tükörben. Sietve letette a bőrszíjat, és minden érzelem leolvadt a vonásairól. Egwene nyugodtan fordult meg.

A főnökasszony szokatlan módon sóhajtott egyet.

– Mikor adod már fel, gyermek? – kérdezte. – Meg kell vallanom, meglehetősen lenyűgözően előadtad

a véleményedet, de neked is tudnod kell, hogy addig kapod a büntetéseket, amíg be nem adod a derekad. Fenn kell tartanunk a rendet.

Egwene elfojtotta a döbbenetét. A novíciák főnökasszonya ritkán szólította meg, hacsak nem utasítást adott neki, vagy épp összeszidta. De eddig is voltak repedések…

– A rendet, Silviana? – kérdezte. – Úgy, ahogy a Torony többi részében tartják fenn?

A főnökasszony ajka megfeszült. Megfordult, és újabb bejegyzést írt a könyvébe.

– Reggel találkozunk. Most eredj vacsorázni!

A reggeli büntetés azért járt, mert Egwene a nevén szólította a novíciák főnökasszonyát, és nem tette hozzá a „sedai” címet sem. És valószínűleg azért is, mert mind a ketten tudták, hogy a lány nem fog pukedlizni, mielőtt kimegy.

– Reggel visszatérek – mondta Egwene –, de a vacsorával még várnom kell. Azt az utasítást kaptam, hogy ma este nekem kell felszolgálnom Elaida vacsoráján. – Ezúttal igen sokáig tartott a Silvianánál tett látogatás, mert meglehetősen hosszú listát hozott a kihágásairól: nem lesz ideje enni. A gyomra panaszosan kordult a gondolatra.

A főnökasszony egy pillanatra kimutatta az érzelmeit. Talán meglepődött?

– És erről nem szóltál korábban?

– Változtatott volna bármin is, ha szólok?

Silviana nem válaszolt a kérdésre.

– Akkor majd eszel, miután felszolgáltál az amyrlinnek. Majd üzenek a konyha úrnőjének, hogy hagyjanak neked egy kis ételt. Ha figyelembe vesszük, hogy mennyiszer kell manapság Gyógyítani, gyermek, nem hagyhatod ki az étkezésedet! Nem engedem, hogy egyszer csak összeess

alultápláltságodban!

Szigorú, de igazságos. Kár, hogy ez a nő is a Pirosat választotta.

– Rendben – mondta Egwene.

– És étkezés után – emelte fel az ujját Silviana –, visszajössz ide, mert tiszteletlenül beszéltél az Amyrlin-trónról! Te, gyermek, sosem emlegetheted egyszerűen csak Elaidaként! – lenézett a bejegyzéseire, és hozzátette. – Ráadásul csak a Fény tudja, mekkora bajba keveredsz még ma este!

Egwene kilépett az apró szobából a vörös-zöld padlójú széles, szürke kőfolyosóra, és elgondolkozott ezen az utolsó megjegyzésen. Talán nem is meglepődés tükröződött Silviana arcán, amikor hallotta, hogy neki Elaidához kell mennie. Talán együttérzés.

Elaida nyilván nem fogja jó néven venni, amikor majd éppolyan határozottan kiáll vele szemben, mint ahogy a Toronyban mindenki mással szemben tette.

Vajon a novíciák főnökasszonya ezért akarta visszahozatni őt még egy utolsó verésre a vacsora után? Silviana utasítására kénytelen lesz enni, mielőtt megbüntetik, akárhogy halmozza is rá Elaida a verést.

Miközben ezen gondolkozott, két Piros nővér – Katerine és Barasine – lépett elé. Katerine elé tartott egy rézkupát. Újabb adag vágottgyökértea. Elaida láthatóan biztosra akarta venni, hogy ő egy szikrányit sem tud fókuszálni a vacsora alatt. Nem tiltakozott, elvette a poharat, és egyetlen, hosszú korttyal kiürítette. Érezte a menta halvány, jellegzetes ízét. Mintegy mellékesen visszanyomta Katerine kezébe a kupát, és a nő nem tehetett mást, elvette tőle. Szinte mintha udvari pohárnok lenne.

Egwene nem sietett azonnal Elaida lakosztályába. A hosszúra nyúlt büntetés ugyan elvette a vacsoraidejét, de a sors fintora, hogy ezzel hagyott neki pár üres percet – és nem akart korán odaérni, mert akkor úgy tűnt volna, az amyrlin kedvében akar járni. Ehelyett a novíciák főnökasszonya szobája előtt ácsorgott még egy kicsit Katerine-nel és Barasine-nel. Vajon megjelenik-e egy bizonyos valaki, hogy megbüntessék?

A távolban nővérek kis csoportjai siettek át a folyosó zöld és vörös padlóján. A pillantásuk aggodalmasan rebbent ide-oda, mintha a nyílt mezőre kimerészkedő nyulak lennének, akik ahhoz talán elég bátrak, hogy megrágják a leveleket, de rettegnek az árnyékban rejlő ragadozóktól. A nővérek manapság mindig hordták a vállkendőjüket a Toronyban, és sosem mentek ki a folyosóra egyedül.

Néhányan az Egyetlen Hatalmat is tartották, mintha csak attól félnének, hogy itt, a Fehér Torony kellős közepén rabolják ki őket.

– Elégedettek vagytok ezzel? – Egwene azon kapta magát, hogy hangosan is felteszi a kérdést.

Katerine-re és Barasine-re nézett, akik véletlenül mind a ketten tagjai voltak az őt elfogó csapatnak.

– Mivel, gyermek? – kérdezte Katerine hidegen. – És egy nővérhez intézed a szavaid, mielőtt az megkérdezett volna téged? Ennyire vágysz a további büntetésre? – A nő most is meglehetősen sok pirosat viselt, kárminvörös ruháját fekete csíkok komorították. Fekete haja hullámosan omlott végig a vállán.

Egwene nem törődött a fenyegetéssel. Mi egyebet tehetnének még ellene?

– Egy pillanatra tedd félre a kicsinyes vitákat, Katerine! – mondta, és nézte, ahogy elsiet egy csoport Sárga. Meggyorsították a lépteiket a két Piros láttára. – Felejtsd el, hogy ki kell mutatnod a fennhatóságodat, felejtsd el a fenyegetéseket! Nézz körbe! Büszke vagy arra, amit látsz? Több száz éve nem emeltek a Piros ajahból amyrlint, és most, hogy végre megnyílt előttetek ez a lehetőség, mit tett a választott vezetőtök a Toronnyal? A nővérek már a szemébe sem mernek nézni annak, akit nem ismernek régről, és csoportban járnak! Az ajahok mintha háborúban állnának egymással!

Katerine megmerevedett a megjegyzés hallatán, bár a nyurga Barasine mintha elbizonytalanodott volna, és a válla fölött átpillantott a sietve távozó Sárgákra, akik közül többen is ellenségesen néztek vissza a két Pirosra.

– Erről nem az amyrlin tehet – vetette oda Katerine. – Ez a te ostoba lázadóid hibája, az ő árulásuk tehet róla!

A lázadóim? – gondolta Egwene magában mosolyogva. Ezek szerint most már az én lázadóim, és nem azt vallod, hogy csak egy szegény, félrevezetett kis beavatott vagyok? Ez haladás…

– Vajon mi taszítottunk le egy regnáló amyrlint? – kérdezte Egwene. – Mi fordítottunk őrzőt őrző ellen, nekünk nem sikerült kézben tartanunk az Újjászületett Sárkányt? Mi választottunk olyan amyrlint, aki hataloméhségében elrendelte a saját palotája építését? A nőt, aki miatt minden nővér attól retteg, talán ő

lesz a következő, akit megfosztanak a kendőjétől?

Katerine nem válaszolt, bár talán csak azért nem, mert rájött, hogy akkor egy novíciával vitatkozna.

Barasine még mindig a távolodó Sárgákat nézte elkerekedett szemmel. Aggódva.

– Azt hiszem – folytatta Egwene –, hogy a Pirosaknak nem volna szabad megvédenie Elaidát, hanem

épp nekik kellene a legszigorúbb kritikusainak lenniük. Mert Elaida öröksége a tiétek lesz. Ezt ne feledd!

Katerine lángoló szemmel nézett rá, és Egwene elfojtotta a remegését. Talán ez a végén túl erősre sikerült…

– Ma este jelentkezel a novíciák főnökasszonyánál, gyermek – tájékoztatta Katerine. – És elmagyarázod neki, hogy tiszteletlen voltál nővérekkel és magával az amyrlinnel is!