vihar leveleket, homokot ragadott magával. A tűz tiszta hő folyékony, pirosan csíkozott sárga esszenciájává látszott koncentrálódni. Aginor mindennek a közepén álldogált, lába alatt csak levegő és izzó mélység. A kitaszított meglepettnek tűnt, de aztán elmosolyodott, és előrelépett. Lassú lépés volt, mintha a tűz vissza akarná húzni a lábát, de azért megtette, majd még egyet.

– Futás! – adta ki az utasítást Moiraine. Arca fehér volt a megfeszített összpontosítástól. –

Mindannyian, fussatok! – Aginor a levegőben sétált, közeledett a lángba borult terület széléhez.

Rand a szeme sarkából látta, hogy a többiek megindulnak. Mat és Perrin elrohantak mellette, Loial hosszú lábaival pillanatok alatt eltűnt a fák között. De igazából csak Egwene-t figyelte. A lány dermedten állt, arca sápadt, szeme csukva. Nem a félelem tartja

fogva, döbbent rá. Megpróbálta gyengécske, képzetlen erejét, a cseppnyi Hatalmat, amit már irányítani tudott, a Kitaszított ellen fordítani.

Durván megragadta a karját, maga felé pördítette.

– Fuss! – mondta neki. Olyan durván lökte a fák felé, hogy a lány rémülten ugrott meg.

Kinyílt a szeme, rámeredt, dühödten, amiért beavatkozott, tele az Aginor iránti gyűlölettel, a Kitaszítottól való rettegéssel. – Fuss! – mondta még egyszer. Keményen a fák felé taszította, amitől a lány kénytelen volt megtenni néhány lépést. Miután aztán már egyszer

megindult, végül is csak futásnak eredt.

Ám Aginor fonnyadt arca felé fordult, felé, és a mögötte futó Egwene felé. A Kitaszított

nyugodtan sétált a lángok között, mintha Moiraine támadásai cseppet sem zavarnák.

Egyenesen Egwene irányába tartott.

– Őt ne! – kiáltotta Rand. – A Fény égessen el, őt ne! – Felkapott egy követ, az öregember felé dobta, hogy elvonja a figyelmét. A Kitaszított arcától félúton a kődarab porrá omlott.

Csak egy pillanatig habozott még, amíg hátranézve meggyőződött, hogy a lány eltűnt már

a fák között. A lángok még mindig körbevették Aginort, aki, bár a köpenye füstölgött, olyan komótosan sétált, mintha az égvilágon semmiért sem kéne sietnie. Nagyon közel járt

már a tűz széléhez. Rand megfordult és elfutott. Mögötte Moiraine sikítani kezdett.

Huszonkilencedik fejezet

AZ ÁRNYÉK ELLEN

A talaj emelkedni kezdett Rand előtt, de a félelem erőt öntött a lábaiba, hosszú, szökellő léptekkel falta a távolságot. Virágzó bokrokon, sűrű vadrózsán törtetett át, sziromfelhőt hagyva maga után. Nem törődött vele, hány tüske szakítja föl a ruháját, vagy

akár a bőrét. Moiraine időközben elhallgatott. Úgy tűnt, a végtelenségig sikoltozott, egyre fülsértőbben és fülsértőbben, de tudta, hogy legfeljebb fél perc lehetett az egész. Fél perc egérút, mielőtt Aginor utána ered. Tudta, hogy őt fogja követni. Látta a bizonyosságot a Kitaszított mélyen ülő szemeiben, abban az utolsó pillanatban, mielőtt a rettegés úrrá lett a lábain, és menekülni kezdett.

Egyre meredekebb lett az emelkedő, de ő mászott tovább, az aljnövényzetbe markolva húzta előre magát. Kövek, föld és levelek záporoztak le mögötte a lejtőn. Hamarosan már

négykézláb tudott csak továbbkapaszkodni. Előtte, fölötte, valamivel enyhébb emelkedő

kezdődött. Lihegve, megkettőzött erőfeszítéssel küzdötte föl magát az utolsó néhány hosszon, felállt, majd megtorpant. Legszívesebben felüvöltött volna.

Tíz lépéssel előtte a dombtető hirtelen véget ért. Már mielőtt odaért volna, tudta, mit fog látni, de azért mégis odament. Mintha ólomból lettek volna a lábai, és minden lépéssel csak egyre nehezebbek lettek. De azért reménykedett, hátha lesz egy ösvény, egy kecskecsapás, bármi. A peremre érve lenézett a meredek, harminc méteres szakadékba. A

kőfal olyan sima volt, mint a gyalult fa.

Lennie kell kiútnak. Visszamegyek, keresek egy kerülőutat. Visszamegyek, és…

Mikor megfordult, Aginor már ott volt. Éppen felért a dombhátra. Minden nehézség nélkül

tette meg az utolsó métereket, úgy sétált a meredek emelkedőn, mintha vízszintes talaj lett volna. Mélyre süppedt szemek izzottak felé a feszes pergamenarcból. Valahogy most már

nem tűnt olyan aszottnak, mint korábban, több volt rajta a hús, mintha valamin felhízott volna. A szemek rászegeződtek, de Aginor, amikor megszólalt, inkább hangosan

gondolkozott, mintsem hozzá beszélt.

– Ba’alzamon olyan jutalmat ad annak, aki Shayol Ghulba visz téged, amiről halandó álmodni sem mer. Az én álmaim azonban mindig magasabbra törtek, mint másoké, a halandóságot pedig évezredek óta magam mögött hagytam már. Mit számít, hogy élve vagy holtan szolgálod a Sötétség Urát? Semmit, az Árnyék ugyanúgy terjedni fog. Miért

osztanám meg veled a hatalmat? Miért hajtanék térdet előtted? Én, aki magában a Szolgálók Termében álltam ki Lews Therin ellen. Én, aki a Napkelte Ura ellen fordítottam

a hatalmam, és minden támadását hasonlóval viszonoztam! Na nem.

Rand szája papírszáraz lett. Úgy érezte, pont olyan összeaszott a nyelve, mint Aginoré. A

szakadék szélén állt, lába alatt csikorogtak a kövek, kavicsok potyogtak a mélybe. Nem mert hátranézni, de hallotta, ahogy újra és újra a sziklafalnak ütköznek. Ahogy az ő teste is fog, ha még egy hüvelyknyit is hátrébb lép. Ebből vette csak észre, hogy eddig hátrált, minél messzebb az öregembertől. Libabőrözni kezdett, remegett, mint a kocsonya.

Képtelen volt levenni a szemét a Kitaszítottról. Lennie kell valami kiútnak, amerre elmenekülhetek. Kell, hogy legyen menekvés! Lennie KELL! Valaminek!

Hirtelen érzett valamit, sőt látta is, bár tudta, hogy az valójában nem látható, kézzel fogható dolog. Világító kábel indult ki Aginor hátából, fehér, mint a legtisztább felhőn átsütő napfény, vastagabb, mint egy kovács karja, ritkább, mint a levegő. Valami távolihoz kapcsolta a férfit, valami felfoghatatlanul távolihoz, valamihez, ami mégis mintha csak karnyújtásnyira lett volna tőle. A fénykötelék pulzált, és Aginor minden lüktetéssel egyre erősebb lett, egyre jobban kitelt az arca. Lassan erős férfivá változott, magasabbá, mint ő, keményebbé, mint az őrző, halálosabbá, mint a Fertő. Mégis, a zsinórhoz képest a Kitaszított alig tűnt létezőnek. A zsinór volt minden. Dúdolva búgott. Énekelt. Rand lelkét hívogatta. Egy fényes, ujjnyi vastag oldalág nőtt rajta, felé sodródott, megérintette.

Levegőért kapott. Elöntötte a fény, és olyan hő, aminek égetnie kellett volna, de ehelyett csak melegítette, eltüntette a csontjaiból a sír hidegét. A mellékág megerősödött, megvastagodott. El kell tűnnöm innen!

– Nem! – kiáltotta Aginor. – Nem nyúlhatsz hozzá! Az enyém!

Rand nem mozdult, és a Kitaszított sem, mégis harcoltak, semmivel sem hevesebben, mintha a porban fetrengve birkóztak volna. Aginor arcán kiütközött az izzadság. Már cseppet sem volt aszott, sem öreg, ereje teljében lévő férfinak nézett ki. Rand együtt pulzált a zsinór lüktetésével. Mintha a világ szívdobogása lett volna. Betöltötte a lényét.

Fény öntötte el az elméjét, míg annak, ami ő volt, már csak egy kis sarok maradt. E köré a zug köré űrt burkolt, megpihent az ürességben. El innen!

– Az enyém! – kiáltotta Aginor. – Az enyém!

Randben egyre nőtt a forróság, a nap melege, a nap ragyogása, aztán kirobbant.

Félelmetes, vakító fényáradat, a Fény áradata. El innen!

– Az enyém! – Lángok csaptak ki Aginor szájából, tűzlándzsaként döfték át a szemét.

Felsikoltott.

El innen!

És Rand többé nem a dombtetőn volt. Remegett az egész lényét átitató Fénytől. Az agya

nem akart működni, fény és hő vakította el. A Fény. Az űr közepén a Fény vakította el az

elméjét. A döbbent csodálattól gondolkozni sem tudott.

Hegyek között volt, egy széles hágón. Mindenfelé éles, szögletes, fekete csúcsok, mint a

Sötét Úr fogai. Valóság volt, nem látomás; tényleg ott volt. Érezte a csizmája alatt a köveket, a jeges fuvallatot az arcán.

Csata dúlt körülötte, pontosabban egy csata vége. Páncélos lovakon ülő, páncélos férfiak

kaszaboltak, döfködtek vicsorgó trallokok felé. Fényes acélöltözékük most poros volt. A trallokok tüskés fejszéket, kaszaszerű kardokat lengettek. Néhány ember gyalog harcolt, a

lovuk elpusztult, máshol páncélos lovak vágtattak a csata forgatagában, üres nyereggel.

Itt-ott Enyészek erősítették a Sötét Úr seregét, éjfekete köpenyük nem mozdult, bármilyen

gyorsan vágtatott sötét lovuk. Ahányszor meglendítették fényevő kardjukat, egy ember meghalt. Fülsértően csapott le rá a zaj, lecsapott, majd visszapattant a különös érzésről, ami minden porcikáját uralta. Acélnak csapódó acél csendülései, verekedő, küszködő

emberek és trallokok nyögése, lihegése, emberek és trallokok halálsikolya. A zűrzavar fölött zászlók lobogtak a porral teli levegőben. Fal Dara fekete karvalya, Shienar fehér szarvasbikája, és mások. És trallok lobogók. Csak a legszűkebb környezetében hármat is

látott, az Orh’deg szarvas koponyáját, a Ko’bal vérvörös szigonyát, a Dhai’mon acélöklét.

Ámde valóban vége felé járt a csata. Elült a fegyvercsörgés, az emberek és a trallokok egyaránt visszavonultak, hogy újra alakzatba álljanak. Őt, úgy látszik, senki nem vette észre. Váltottak még néhány kardcsapást körülötte, aztán megfordultak, elvágtattak vagy elsántikáltak a hágó két végére.

Azon vette észre magát, hogy abba az irányba néz, ahol az emberek csoportosultak újra. A

fényes kopjahegyek alatt lobogtak a kis zászlócskák. Sebesültek dülöngéltek a nyeregben.

Lovas nélkül maradt lovak ágaskodtak fel, vágtattak el. Világosan látszott, a következő

összecsapást nem élik túl, mégis, szemmel láthatóan, végső rohamra készültek.

Némelyikük most már észrevette; sokan felálltak a kengyelükben, úgy mutogattak felé.

Kiáltásaik vékony, távoli sipítássá alakulva jutottak a fülébe.

Remegő lábakkal fordult meg. A Sötét Úr erői kitöltötték a szoros másik felét. A fekete lándzsák hullámzó tengere kétoldalt a hegyoldalra is felterjeszkedett. Az amúgy is fekete

követ a hatalmas trallok tömeg még jobban elsötétítette. Shienar serege eltörpült a horda

mellett. Enyészek százai lovagoltak a sorok előtt. A trallokok vad, állatpofájú arca félelemmel telve fordult el, amikor elhaladt előttük egy. Hatalmas testek húzódtak lökdösődve hátra, hogy utat adjanak. A magasban draghkarok keringtek bőrszárnyakon, hangosan, kihívóan visítottak a szélbe. Most már a Félemberek is észrevették, rámutattak.

A draghkarok megfordultak, felé zuhantak. Kettő. Három. Hatan közeledtek felé

zuhanórepülésben, fülsértően vijjogva.

Rájuk meredt. Hő töltötte el, a megérintett nap izzó heve. Tisztán látta a draghkarokat.

Lélektelen szemek, sápadt emberi arcokon. Szárnyas testek, amiken viszont semmi emberi

nem volt. Iszonyú hő. Robbanni kész forróság.

A derült, felhőtlen égből, villámok kezdtek csapkodni. Minden fénycsík tisztán és élesen

villant a retinájára. Mindegyik egy szárnyas, fekete alakot talált el. A vadászüvöltések halálsikolyokká váltak, szénné égett maradványok zuhantak a földre. Újra üres lett az ég.

A hő. A Fény iszonyatos heve.

Térdre esett. Szinte hallani vélte, ahogy sisteregni kezdenek az arcára csorduló könnycseppek. – Ne! -Száraz fűcsomókba markolt, hogy valami kapcsolatot találjon a valósággal. A fű lángba borult. – Könyörgöm, neeeeeee!

A kiáltására feltámadt a szél, vele együtt üvöltött, harsogva követte a hangját, végig a szoroson; maga előtt sodorta, tűzfallá erősítette a lángokat. Lecsapott a trallokseregre, gyorsabban, mint egy vágtató ló. A trallokokat elborította a tűz, sikolyaiktól megremegtek a hegyek. A sikolyok kórusa majdnem olyan hangos volt, mint a szél és Rand üvöltése.

– Ez így nem mehet tovább!

A földre sújtott az öklével, mire az gongként zendült meg. Megint lecsapott, a köves talajon felsértette a kezét. Megremegett a föld. Egyre növekvő földrezgések, kilengések távolodtak tőle, végül szikla és kőhullámok magasodtak a trallokok és Enyészek fölé, majd rájuk zúdultak; patás lábaik alatt megrepedezett, megnyílt a hegy. A Sötét Úr serege

forrongó hús és törmelékhalommá változott. Ami végül állva maradt, még mindig igen erős csapat volt, de most már csak kétszeres létszámfölényben voltak az emberekkel szemben, és rettegve, fejvesztve kavarogtak.

A szél elhalt. A sikolyok elhaltak. A föld megnyugodott. Por és füst kavargott visszafelé a szorosban.

– A Fény vakítson meg, Ba’alzamon! Elég volt!

NEM ITT.

Ez nem Rand saját gondolata volt. Vibrálva remegett bele a koponyája.

NEM AVATKOZOM BELE. CSAK A KIVÁLASZTOTT TEHETI MEG, AMIT MEG

KELL TENNI, HA HAJLANDÓ.

– Hát hol? – Nem akarta ezt mondani, de nem bírta megállni. – Hol?

A por- és füstfelhő szétvált körülötte, tíz hossznyi magas tiszta levegőkupola közepén állt.

A kupola falát minden irányban kavargó por alkotta. Lépcsők emelkedtek előtte a magasba. Mindegyik fok különállóan, alátámasztás nélkül lebegett a levegőben. A

legfelsők eltűntek a napot eltakaró homályban.

NEM ITT.

A füstködön keresztül, mintha a világ végéről jönne, kiáltás hallatszott.

– Legyen meg a Fény akarata! – Dübörögni kezdett a föld a patadobogástól, ahogy az emberi sereg utolsó rohamára indult.

Elméjének az űrön belül rejtőző részén egy pillanatra úrrá lett a pánik. A vágtató lovasok nem láthatják a ködben, egyszerűen el fogják taposni. Tudatának nagyobb része azonban

nem törődött a rázkódó földdel, mintha lényegtelen, mellékes apróság lenne. Tompa düh

mozgatta a lábait, fellépdelt az első lépcsőkön. Ennek véget kell vetni!

Sötétség vette körül, az abszolút semmi teljes feketesége. A lépcsők azonban még mindig

ott voltak, a semmiben lebegtek, a lába előtt, és tovább, előre. Mikor hátranézett, látta, hogy a mögötte lévők sorra eltűnnek, lassan elhalványulnak, beleolvadnak a környező

semmibe. A zsinór viszont még most is ott volt, mögötte húzódott, ragyogva zsugorodott,

majd tűnt el a messzeségben. Most már nem volt olyan vastag, mint azelőtt, de még mindig pulzált, erőt pumpált belé, életet, megtöltötte a Fénnyel. Tovább kapaszkodott.

Úgy tűnt, a végtelenségig haladt fölfelé. Végtelennek tűnő ideig, mégis csak percekig. A

semmiben mozdulatlanul állt az idő. Mozdulatlanul állt, de gyorsabban szaladt. Addig lépkedett, míg hirtelen egy ajtó jelent meg előtte, felülete durva, repedezett, öreg. Egy jól ismert ajtó. Megérintette, mire az apró szilánkokra robbant. Még le sem érkeztek, mikor átlépett köztük. Válláról fadarabkák potyogtak.

A terem is olyan volt, ahogy emlékezett rá, az őrült, csíkos ég az erkélyen túl, az olvadt falak, a lakkozott asztal, a szörnyű kandalló harsogó, meleget nem adó lángjaival. A köveken sikoltó, kínban rángatódzó arcok egy része megbirizgált valamit az emlékei mélyén, mintha ismerné őket, de ő szorosan kapaszkodott az űrbe, lebegett a belső

ürességben. Egyedül volt. A falon lévő tükörbe nézett. A tükörképe olyan tiszta volt, mintha az is ő lenne, mintha még egy példányban létezne. Az űrben a nyugalom az úr.

– Igen – mondta Ba’alzamon a kandalló elől. – Sejtettem, hogy Aginoron erőt vesz a kapzsiság. De végül is nem számít. Hosszú kutatás volt, de most véget ért. Itt vagy, és most már tudom, ki vagy.

A Fény közepén lebegett az űr, az űr közepén pedig Rand sodródott. A hazája földjére támaszkodott, érezte a szilárd, kemény követ, a tántoríthatatlan, száraz sziklát, a kegyetlen követ, amin csak az erősek maradnak életben, csak azok, akik maguk is kemények, mint a

hegyek.

– Elegem lett a menekülésből. – Nem tudta elhinni, hogy ennyire nyugodt a hangja. –

Elegem van, hogy a barátaimat fenyegeted. Többé nem futok el.

Ba’alzamonnak is volt zsinórja. Fekete volt, mesze vastagabb, mint az övé, olyan széles,

hogy az emberi testnek el kellett volna törpülnie mellette, mégis az törpült el Ba’alzamon mellett. A fekete véna minden lüktetése fényt nyelt, pusztított el maga körül.

– Gondolod, hogy valamit is számít, elfutsz-e vagy maradsz? – Ba’alzamon szájában nevettek a lángok. A kandalló arcai sírva fakadtak uruk öröme láttán. – Sokszor elfutottál előlem, de én mindig utolértelek, és megetettem veled a büszkeséged, keserű könnyekkel

fűszerezve. Számos alkalommal maradtál, és harcoltál, hogy aztán megverten fetrengj a padlón, úgy könyörögj kegyelemért. Egyetlen választásod van csak, féreg, nem több: térdelj a lábam elé, szolgálj jól, és én trónok fölötti hatalmat adok neked; vagy légy Tar Valon ostoba bábja, és sikoltozva fogsz az idő porába morzsolódni.

Rand áthelyezte a testsúlyát, visszalesett, az ajtón túlra, mintha menekülési utat keresne.

Hadd higgye ezt a Sötét Úr. Az ajtónyílás mögött továbbra is csak a fekete semmi volt, amit csak a testéből kiinduló ragyogó zsinór szakított meg. És ott haladt a közelben Ba’alzamon vaskosabb zsinórja is, olyan fekete, hogy élesen kirajzolódott a sötétség hátterén, mint széndarab a havon. A két zsinór artériaszerűen lüktetett, egymással ellentétes ritmusban. A fény alig bírt ellenállni a sötétség hullámainak.

– Vannak más választások is – szólalt meg. – A Kerék szövi a Mintát, nem te. Akárhány

csapdát állítottál nekem, én mindből megmenekültem. Elmenekültem az Enyészeid és a trallokjaid elől, elmenekültem az árnybarátaid elől. És végül idáig követtem a nyomaid, sőt, útközben még a hadseregedet is elpusztítottam. Nem te szövöd a Mintát.

Ba’alzamon szemei kohókként lángoltak föl. Ajka nem mozdult, Rand mégis mintha egy

Aginorral kapcsolatos, üvöltő káromkodást hallott volna. Aztán kialudtak a tüzek, és egy

közönséges emberi arc mosolygott rá. Ettől a mosolytól még a Fény melegén keresztül is

megfagyott benne a vér.

– Bármikor lehet új sereget gyűjteni, ostoba. Olyan hadseregek épülnek még majd, amilyenekről álmodni sem mernél. És hogy te követtél engem? Hogy te, kő alatt bujkáló

nyálkás csiga, te követted a nyomom? Én már a születésed napján elkezdtem irányítani az

utad, az utat, ami a sírodba vezet, vagy ide. Aieleket hagytam elmenekülni, és egyet életben, hogy elmondja a szavakat, amelyek végigvisszhangoznak majd az éveken. Kósza

Jain, egy hős – ezt fintorogva, gúnyosan ejtette ki –, akit bolondnak festettem le, majd az ogierekhez küldtem, miközben ő azt hitte, nincs rá befolyásom. A Fekete ajah, akik féregként tekeregve, hason csúszva próbáltak megtalálni téged az egész világon. Én mozgatom a zsinórokat, az Amyrlin Trón pedig táncol, és azt hiszi, ő irányítja az eseményeket.

Az űr megremegett. Rand sietve erősítette meg maga körül. Mindent tud. Lehet, hogy így volt. Lehet, hogy igazat mond. A Fény felmelegítette az űrt. A kétség felkiáltott, de elhallgattatták, míg csak a magja maradt. Zavartan habozott, nem tudta, el akarja-e temetni a magot, vagy inkább hagyni akarja kicsírázni. Aztán megszilárdult az űr, ha kisebb is volt, mint korábban, és újra nyugalomban lebegett.

Ba’alzamon mindebből, úgy látszott, semmit sem vett észre.

– Nem sokat számít, hogy élve vagy halva leszel az enyém, legfeljebb neked. Azonkívül a

hatalmad nagyságát is befolyásolja. De szolgálni fogsz, te, vagy a lelked. Azért jobban szeretném, ha élve térdelnél elém, mint holtan. Lám, csak egy ökölnyi trallokot küldtem a

faludba, mikor ezret is küldhettem volna. Egyetlen árnybarát szállt szembe veled, amikor

száz kaphatott volna el, miközben alszol. Te pedig, ostoba bolond, még csak nem is tudod,

kik azok, akár még rád várnak, akár elhagytad már őket, akár most is melletted vannak. Az

enyém vagy, mindig is az enyém voltál, pórázon tartlak, mint egy kutyát. Én hoztalak ide,

hogy letérdelj az urad előtt, vagy halj meg, hogy majd a lelked térdeljen.

– Megtagadlak. Nincs hatalmad fölöttem. Nem térdelek eléd, sem élve, sem halva.

– Nézd – mondta Ba’alzamon. – Nézd.

Rand kelletlenül bár, de arra fordította a fejét.

Egwene állt ott és Nynaeve, sápadtan, rémülten, hajukban virágokkal. És még egy nő, alig

idősebb, mint a javasasszony, sötétbarna szemű és gyönyörű, folyóközi viseletben, ruhája

nyakán hímzett, ragyogó színű virágok.

– Anya? – lehelte, mire az elmosolyodott. Megtört, szomorú mosoly volt. Az anyja mosolya. – Nem! Az anyám halott, ők ketten pedig élnek, és nem itt vannak!

Megtagadlak! – Egwene és Nynaeve elhomályosodott, kavargó köddé váltak,

szétoszlottak. Kari al’Thor azonban még mindig ott állt, tágra nyílt, félelemmel teli szemekkel.

– De legalább ő az enyém, vele azt csinálok, amit akarok.

Rand megrázta a fejét.

– Megtagadlak. – Úgy kellett kipréselnie a száján a szót. – Ő már halott, és biztonságban

van tőled a Fényben.

Az anyjának erre megremegtek az ajkai. Könnyek csorogtak az arcán. Randet minden csepp savként égette.

– A Sír Ura erősebb, mint korábban volt, fiam – mondta. – Messzebb ér a keze. A Hazugságok Atyja mézesmázosan csalogatja az óvatlan lelkeket. Fiam. Egyetlen, drága fiam. Szívesen megkímélnélek, ha tudnálak, de most ő az uram, az ő szeszélyei a létezésem törvényei. Csak engedelmeskedni tudok neki, és megalázkodni előtte, hogy elnyerjem a jóindulatát. Csak te szabadíthatsz meg. Kérlek, fiam. Kérlek, segíts. Segíts rajtam. Segíts! KÖNYÖRGÖM!

Az utóbbit már sikoltotta, mert sápadt, csupasz arcú, szem nélküli Enyészek vették körbe.

Vértelen kezükkel letépték róla a ruhát. Csípő és harapófogókat nyújtottak felé, tárgyakat, amik szúrták, égették és ostorozták meztelen testét. Egyfolytában, torka szakadtából sikoltozott.

Rand sikolya az anyjáéit visszhangozta. Az űr felforrt az agyában. Kardja a kezébe került.

Nem a gémjelű kard, hanem egy fénypenge, pengévé sűrűsödött Fény. Még csak emelte,

hogy lesújtson vele, amikor a hegyéből lövedék csapott ki, mintha maga a penge nyúlt volna meg hirtelen. Megérintette a legközelebbi Enyészt, mire vakító fényáradat töltötte be a szobát, átvilágított az Enyészeken, mint papíron a gyertyaláng, átégette őket. Randet elvakította a ragyogás.

A fényözön közepéről suttogást hallott.

– Köszönöm, fiam. A Fény. Az áldott Fény.

A ragyogás elhalványult, és ketten maradtak a teremben, ő és Ba’alzamon. Ba’alzamon szemei lángoltak, mint a Végzet Verme, de a kardtól visszahőkölt, mintha az tényleg maga

a Fény lenne.

– Bolond! Elpusztítod magad! Nem használhatsz ennyit, még nem! Amíg meg nem

tanítalak, nem!

– Most már vége – mondta Rand, és a férfi fekete zsinórja felé lendítette a kardot.

Ba’alzamon felüvöltött, mikor a penge lecsapott. Ordításába a falak is beleremegtek.

Amikor a Fény egészen keresztülmetszette a zsinórt, folyamatos bömbölése még kétszer hangosabb lett. A két csonk messze pattant egymástól, mintha a zsinór erősen feszült volna. A külső, semmibe vezető fele rögtön fonnyadni kezdett, míg a másik Ba’alzamonba

csapódott, a kandallónak lökte. Az elkínzott arcok hangtalan sikolyába most nevetés vegyült. Megremegtek, megrepedeztek a falak. Meglendült a padló, a plafonról kődarabok

potyogtak.

Miközben minden összeomlóban volt körülötte, Rand Ba’alzamon szívének szegezte a

kardot. – Vége!

Fény döfött ki a pengéből, tüzes szikraesőt szórt, mintha fehéren izzó, olvadt acélcseppek záporoztak volna belőle. Ba’alzamon sikoltva emelte maga elé a kezét, reménytelenül próbálta eltakarni magát. Szemeiben visítottak a lángok, majd hamarosan társakat kaptak,

amikor meggyulladt a kő, a repedező falak kövei, a rángatódzó padló éppúgy, mint a mennyezetből hulló darabok. Rand érezte, ahogy a hozzá kapcsolódó ragyogó zsinór vékonyodik, míg már csak maga a ragyogás maradt, de ő csak még jobban megfeszült, még jobban összpontosított, noha tulajdonképpen azt sem tudta, mit csinál, csak abban volt biztos, hogy ennek véget kell vetni. Véget kell vetni!

A terem tűzzel telt meg, tömör tűzviharral. Látta, ahogy Ba’alzamon elfonnyad, mint egy

levél, hallotta az üvöltését, csontremegtető sikolyait. A lángok tiszta, fehér fénnyé változtak, fényesebbé, mint a nap. Aztán a zsinór utolsó vibrálása is eltűnt, és végtelen feketeségen, Ba’alzamon lassan elhalkuló üvöltésén keresztül, zuhanni kezdett.

Valami borzalmas erővel nekicsapódott, amitől kocsonyává változott. A kocsonya

remegett és üvöltött az őrjöngő tűzben, ami belülről égette, örökre elmerült az éhes, hideg, végtelen, perzselő érzésben.

Harmincadik fejezet

NINCS KEZDET, SEM VÉG

Először a napot vette észre, amint a felhőtlen égen halad, fénnyel tölti meg

mozdulatlan, tágra nyílt szemét. Úgy tűnt, az égitest meg-megrándulva mozog; néha napokig is egy helyben áll, hogy aztán fénycsíkot húzva lóduljon meg, a láthatáron teremjen, átadva a helyét a szürkületnek. Fény. Ennek jelentenie kéne valamit.

Meglepetten ébredt rá, hogy gondolkodik. Ez valami új. Gondolkodom. Én. Én, az én vagyok. Következőként a fájdalom érkezett, az emésztő láz emléke, a zúzódások figyelmeztető jelzése, amiket akkor szerzett, amikor rongybabaként dobálta a testét a hidegrázás. És a bűz. A zsíros, égett szag, ami átjárta az orrát, beleivódott a fejébe, az agyába.

Sajgó izmokkal fordult hasra, négykézlábra emelkedett. Értetlenül meredt az olajos hamura, amiben addig feküdt, a majdnem az egész dombtetőn szétszóródott,

szétmázolódott hamun. Itt-ott sötétzöld rongydarabok hevertek, bekormozódott szélű

cafatok, amelyek megúszták a tüzet.

Aginor.

Megrándult, felfordult a gyomra. Odébb lökte magát, minél messzebb a Kitaszított maradványaitól. Közben próbálta leporolni a ruhájáról a fekete csíkokat. Mereven mozgott

a karja, nemigen haladt a tisztálkodással. Megpróbálta mindkét kezét használni, mire orra

esett. Mikor földet ért, mély szakadékba bámult. A sima, merőleges sziklafal pörögni, ugrálni kezdett, a mélység magába akarta húzni. Forgott körülötte a világ. Elhányta magát, a szirt peremén fekve a mélybe ürítette a gyomra tartalmát.

Remegve, hason csúszva araszolt hátra, amíg végre csak szilárd kő volt a szeme előtt.

Akkor hanyatt gördült, lihegve próbált lecsillapodni. Összeszedte az erejét,

kiügyetlenkedte a kardját a hüvelyéből. A piros vászonból csak némi hamu maradt.

Remegve emelte az arca elé. Mindkét kezére szüksége volt, hogy meg tudja tartani.

Gémjelű penge volt – Gémjelű? Igen. Tam. Az apám. –, de egyszerű acél. Három remegő

próbálkozás után tudta csak a helyére dugni.

– A nevem – mondta egy idő múlva –, Rand al’Thor. – Újabb emlékek zúdultak vissza az

agyába, puffanva zuhantak a helyükre, mint egy ólomgolyó. Felnyögött. – A Sötét Úr –

suttogta magában. – A Sötét Úr meghalt. – Nem kell többet óvatoskodni. Nincs mitől félni. – Shai’tan halott. – Megrándult körülötte a világ. Némán rázkódott a nevetéstől, még a könnye is kicsordult. – Shai’tan halott! – nevetett az égbe. Újabb emlékek jöttek. –

Egwene! – Ez a név valami fontosat jelentett.

Kínlódva tápászkodott fel. Tántorogva állt lábra, dülöngélt, mint fűz a viharos szélben.

Elbotorkált Aginor maradványai mellett, még csak rájuk sem pillantott. Többé nem fontos.

A lejtő első, meredekebb szakaszán inkább zuhant, mint mászott lefelé, bokorról bokorra

gurult, csúszott. Mire simább talajra ért, a zúzódásai kétszer annyira fájtak, de össze tudott gyűjteni annyi erőt, hogy felálljon. Igaz, épp hogy csak. Egwene. Csoszogó, nehézkes futásba kezdett. Ahogy az aljnövényzetben, a bozótosban gázolt, levelek és virágszirmok

záporoztak körülötte. Meg kell találnom. De kicsoda is ő tulajdonképpen?

Úgy érezte, sokkal inkább csak úgy össze-vissza kapálódznak a végtagjai, szélben imbolygó fűszálhoz hasonlatosan, mintsem arra mennének, amerre ő szeretné.

Nekitámolygott egy fának, olyan erővel csapódott a törzsbe, hogy felnyögött. Lombeső

hullott a fejére. A kéregnek szorította az arcát, átkarolta a törzset, hogy el ne essen.

Egwene. Ellökte magát a fától, továbbsietett. Szinte azonnal megint előredőlt, a föld felé borult, de gyorsabb iramra kényszerítette a lábát, alászaladt előredőlt felsőtestének, futássá változtatta az esést. Végül egészen jó iramban tántorgott előre, mindig csak egy leheletnyire az orrabukástól. A folyamatos mozgástól kezdte egyre jobban visszanyerni az

uralmát a végtagjai fölött. Hamarosan azon vette észre magát, hogy most már

kiegyenesedve fut, kezeivel is rásegít a mozgásra, hosszú lábai nagy ugrásokkal viszik lefelé a lejtőn. Berontott a tisztásra, amit azóta félig betöltött a Zöld Ember sírját jelző

óriási tölgy. Ott volt a fehér kőív, az aes sedai-ok ősi szimbólumával, és a fekete, tátongó verem, ahol a tűz és a szél sikertelenül próbálta csapdába ejteni Aginort.

– Egwene! Egwene, hol vagy?

Csinos lány nézett fel rá tágra nyílt szemmel. A tölgy magasban szétterülő ágai alatt térdelt, a hajában virágok, és elsárgult falevelek. Karcsú volt, fiatal és rémült. Igen, ő az.

Hát persze.

– Egwene, hála a Fénynek, hogy jól vagy.

Két másik nő is volt mellette. Az egyik hosszú hajfonatát még mindig díszítette néhány fehér hajnalcsillag. Zavart, tágra nyílt szemekkel nézett, mint aki kísértetet látott. A másik hanyatt feküdt, fejét összehajtott köpenyekkel párnázták alá. Saját égkék köpenye nem teljesen rejtette el tépett öltözékét. A drága ruhát égett foltok és szakadások csúfították. Az arca sápadt volt, de a szemei nyitva. Moiraine. Igen, az aes sedai. És a javasasszony, Nynaeve. Mindhárom nő szeme rá tapadt, pislogás nélkül meredtek rá.

– Ugye jól vagy, igaz? Egwene? Nem bántott.

Most már botladozás nélkül is tudott járni – a lányt megpillantva úgy érezte, táncolni is tudna, zúzódások ide vagy oda –, de azért igencsak jólesett törökülésbe zöttyenni mellé.

– Miután meglöktél, többet nem is láttam… – Szeme bizonytalanul csillogott. – De veled

mi van, Rand?

– Én jól vagyok – nevetett. Megérintette a lány arcát. Vajon csak képzelte, hogy egy kicsit hátrahúzódott előle? – Egy kis pihenés, és olyan leszek, mint aki újjászületett. Nynaeve?

Moiraine Sedai? – A nevek újnak, szokatlannak tűntek, ahogy kimondta őket.

A javasasszony szeme öreg, ősöreg volt fiatal arcán, de megrázta a fejét.

– Épp csak begyűjtöttem néhány horzsolást és véraláfutást – mondta, de még mindig őt figyelte. – Moiraine az egyetlen… az egyetlen közülünk, aki komolyabban is megsérült.

– Inkább csak a büszkeségem, mint a testem – mondta ingerlékenyen az aes sedai.

Megigazgatta köpenyekből álló párnáját. Úgy nézett ki, mintha régóta betegeskedne, vagy

iszonyúan kimerült lenne, de bár sötét karikák voltak a szemei alatt, most is fürkésző, magabiztos, hatalommal teli volt a tekintete. – Aginor meglepődött és dühös volt, amiért

olyan sokáig vissza tudtam tartani, de szerencsére nem volt vesztegetni való ideje velem

foglalkozni. Én magam is meglepődtem, hogy olyan sokáig ellen tudtam állni. A

Legendák Korában Aginor közel állt hatalomban a Rokonirtóhoz és Ishamaelhez.

– A Sötét Úr és minden Kitaszított Shayol Ghul foglya – idézte Egwene elhaló, remegő

hangon. – Maga a Teremtő béklyózta meg őket… – reszketve vett levegőt.

– Aginor és Balthamel bizonyára a felszín közelében lehettek. – Moiraine olyan hangon beszélt, mint aki ezt már egyszer elmagyarázta, és bosszantja, hogy még egyszer kénytelen. – A Sötét Úr börtönén vágott rést elzáró tömítés meggyengült, így tudtak kiszabadulni. Inkább örüljünk, hogy több Kitaszított nem jutott ki. Ha több is kijutott volna, azok is itt lettek volna.

– Nem számít – mondta Rand. – Aginor és Balthamel meghaltak, akárcsak Shai’…

– A Sötét Úr – szakította félbe az aes sedai. Beteg volt vagy sem, a hangja határozottan csengett, barna szemei parancsolóan néztek rá. – Jobb, ha Sötét Úrnak hívjuk. Vagy legfeljebb Ba’alzamonnak.

Vállat vont.

– Ahogy akarja. De meghalt, az a lényeg. A Sötét Úr halott. Megöltem. Elégettem a… –

ekkor végre az emlékezete még hiányzó része is visszatért. Leesett az álla. Az Egyetlen Hatalommal. Az Egyetlen Hatalmat használtam. A Hatalmat férfi nem… – megnyalta hirtelen kiszáradt ajkait. Fagyos széllökés kavarta fel a lehullott leveleket, és újabbakat szakított le az ágak közül, de a szíve még annál is hidegebb volt. A nők őt nézték, mind a hárman. Figyelték. Még csak nem is pislogtak. Egwene felé nyújtotta a kezét, de most kétség sem fért hozzá, hogy az elhúzódott előle. – Egwene? – A lány elfordította a fejét.

Rand leejtette a kezét.

Egwene hirtelen odaugrott hozzá, átkarolta, a mellkasába temette az arcát.

– Sajnálom, Rand. Ne haragudj. Nem érdekel. De tényleg nem.

A válla rázkódott. Biztosan sír, gondolta Rand. Zavartan, ügyetlen, merev mozdulatokkal

simogatta a lány haját. Közben a feje fölött a másik két nőre nézett.

– A Kerék Sző, a Minta jő – mondta lassan Nynaeve –, de azért még mindig Rand al’Thor

vagy, Emondmezőről. Csakhogy, a Fény segítsen meg, a Fény segítsen meg

mindnyájunkat, túl veszélyes vagy, Rand.

A javasasszony tekintetétől összerezzent. A nő szomorúan, sajnálkozva, az elkerülhetetlen

veszteségbe beletörődve nézett rá.

– Mi történt? – kérdezte Moiraine. – Mondj el mindent!

Rand, az aes sedai sürgető pillantásának kereszttüzében, úgy tett, ahogy kérte. Szeretett volna elfordulni, vagy legalább rövidre fogni, kihagyni részeket, de Moiraine mindent kiszedett belőle. Mikor Kari al’Thorhoz, az anyjához ért, könnyek csorogtak végig az arcán. Az anyja. Ezt külön kiemelte.

– Nála volt az anyám. Az anyám! – Nynaeve arcán együttérzés és fájdalom látszott, de az

aes sedai tovább sürgette, a Fényből való pengéig, a fekete zsinór elmetszéséig, a Ba’alzamont elnyelő lángokig. Egwene egyre szorosabban karolta át, mintha vissza akarná

húzni attól, ami történt. – De nem én voltam – fejezte be. – A Fény… vezette a kezem.

Nem változtat ez valamit a helyzeten?

– A kezdetek kezdetétől gyanítottam – mondta Moiraine. – De a gyanú nem bizonyíték.

Mikor odaadtam a jelzőt, az érmét, és létrehoztam a köteléket, bele kellett volna egyezned bármibe, amit kérek tőled, de te ellenálltál, kérdezősködtél. Ez már elárult valamit, de nem eleget. A manetheren vér mindig is makacs volt, miután pedig Aemon meghalt és Eldrene

szíve megszakadt, csak még inkább az lett. Aztán ott volt Bela.

– Bela? – kérdezte. Ezen semmi nem változtat. Nincs mentség.

Az aes sedai bólintott.

– Őrdombon Belának nem volt szüksége, hogy megtisztítsam a fáradtságtól. Valaki már megtette. Még talán Mandarbot is le tudta volna hagyni azon az éjszakán. Gondolnom kellett volna rá, hogy kit vitt Bela. Trallokok voltak a sarkunkban, fölöttünk egy draghkar körözött, és egy Enyész is volt a közelben, csak a Fény tudja, hol. Érthető, hogy attól féltél, Egwene lemaradhat. Nagyobb szükséged volt valamire, mint addigi életedben bármire, mindennél jobban akartál valamit, ezért kinyúltál az egyetlen dolog felé, ami megadhatta neked. A saidinhoz.

Rand megremegett. Annyira fázott, hogy fájtak az ujjai.

– Ha soha nem teszem többé, ha soha többé nem érintem meg, akkor nem fogok…? –

Nem tudta kimondani. Megőrülni. Káoszt és pusztulást szabadítani maga köré az

emberekre, a tájra. Meghalni, élve elrohadni.

– Talán – mondta Moiraine. – De sokkal könnyebb lenne, ha lenne valaki, aki

megtanítson, de így is lehetséges, csak rendkívüli akaraterő kell hozzá.

– Maga meg tud tanítani. Maga biztosan… – torkán akadt a szó, az aes sedai ugyanis megrázta a fejét.

– Meg tudja tanítani a macska fára mászni a kutyát? Megtudja tanítani a hal úszni a madarat? A saidart ismerem, de a saidinról semmit nem taníthatok neked. Akik tudnának,

háromezer éve halottak. De talán elég makacs vagy. Talán elég erős az akaratod.

Egwene kiegyenesedett, kézfejével megtörölte kivörösödött szemét. Úgy látszott, mondani

szeretne valamit, de amikor kinyitotta a száját, nem jött ki rajta hang. De legalább most már nem húzódik el tőlem. Legalább rám tud nézni, anélkül, hogy sikoltozna.

– A többiek? – kérdezte ő.

– Lan bevitte őket a barlangba – mondta Nynaeve. – A Szem eltűnt, de van valami a medence közepén, egy kristályoszlop. Lépcsők vezetnek hozzá. Mat és Perrin előbb téged

akart megkeresni – és Loial is –, de Moiraine azt mondta… – aggodalmasan pillantott az

aes sedai-ra. Moiraine nyugodtan nézett vissza rá. – Azt mondta, nem szabad megzavarni

téged, miközben…

Rand torka összeszorult, levegőt is alig tudott venni. Vajon ők is úgy elfordítják majd a fejüket, mint Egwene? Vagy üvöltve menekülnek el előlem, mintha Enyész lennék? Közben Moiraine szólalt meg, mintha nem vette volna észre, mennyire elsápadt.

– Óriási mennyiségű Hatalom volt a Szemben. Még a Legendák korában is kevesen

voltak, akik ennyit fókuszálni tudtak volna, minden segítség nélkül, anélkül, hogy elpusztítaná őket. Nagyon kevesen.

– Megmondta nekik? – kérdezte rekedten. – Ha mindenki tudja…

– Csak Lan – mondta lágyan Moiraine. – Neki tudnia kell. És Nynaeve meg Egwene, azért, mert azok, amik, azért, amik lesznek. A többieknek nincs rá szüksége, egyelőre.

– Miért nincs? – Kapart a torka, érdesen, hangosan törtek elő belőle a szavak. – Hiszen bizonyára meg akar majd szelídíteni, nem igaz? Hát nem azt csinálják az aes sedai-ok a férfiakkal, akik fókuszálni tudják a Hatalmat? Megváltoztatják őket, hogy többé ne tudják? Hogy ne jelentsenek többé veszélyt? Thom azt mondta, a megszelídített férfiak meghalnak, mert többé nem akarnak élni. Miért nem arról beszél inkább, hogy Tar Valonba akar vinni, megszelídíteni?

– Ta’veren vagy – felelte Moiraine. – Talán még tervei vannak veled a Mintának.

Rand kihúzta a hátát ültében.

– Az álmokban Ba’alzamon azt mondta, Tar Valon és az Amyrlin Trón meg fognak

próbálni a saját céljaikra használni. Neveket is mondott, és most már emlékszem is rájuk.

Raolin Darksbane és Guaire Amalasan. Kőíj Yurian. Davian. Logain. – Az utolsót volt legnehezebb kimondania. Nynaeve elsápadt, Egwene levegőért kapott, de ő folytatta, mérgesen. – Mindegyik egy hamis Sárkány. Ne is próbálja tagadni. Nos, én nem hagyom,

hogy kihasználjanak. Nem vagyok valami szerszám, amit a trágyadombra dobhatnak, ha elkopott.

– Egy valamilyen célra készült szerszámot nem alacsonyítja le, ha arra a célra használják.

– Moiraine hangja épp olyan kemény volt, mint az övé. – De ha valaki hisz a Hazugságok

Atyjának, azzal viszont már lealacsonyítja magát. Azt mondod, nem hagyod, hogy

használjanak, de közben engeded, hogy a Sötét Úr határozza meg az utadat, mint egy kopóét a gazdája, amikor a nyúl után küldi.

Rand ökölbe szorította a kezét, elfordította a fejét. Ez nagyon is arra emlékeztette, amit Ba’alzamon szokott mondani.

– Senkinek nem vagyok a kopója. Hallja? Senkié!

Ekkor Loial és a többiek jelentek meg a boltív alatt. Rand gyorsan feltápászkodott, Moiraine-re nézett.

– Nem fogják megtudni – mondta az aes sedai –, amíg a Minta úgy nem alakul.

Aztán már oda is értek hozzájuk a barátai. Lan haladt elöl. Keménynek tűnt, mint mindig,

de azért meglátszott rajta, amin az utóbbi időben átment. Homlokát Nynaeve egyik pólyája takarta, és meglehetősen mereven, kihúzott háttal járt. Mögötte Loial cipelt egy jókora, míves, ezüsttel berakott aranyládát. Egy ember föl sem tudta volna emelni. Perrin

valamilyen vastag köteg, összehajtogatott fehér ruhát vagy szövetet hozott a hóna alatt.

Mat egymás mellé tett, begörbített tenyerén cserépdarabkák látszottak.

– Szóval mégiscsak élsz – nevetett Mat. Aztán elsötétült az arca, Moiraine felé intett a fejével. – Nem engedte, hogy megkeressünk. Azt mondta, előbb meg kell tudnunk, mit rejt

a Szem. Én ennek ellenére mentem volna, de Egwene és Nynaeve is melléálltak.

Majdhogynem behajítottak a folyosóra.

– De most itt vagy, az a lényeg – így Perrin. – És úgy tűnik, még csak nincs is komoly bajod. – Most nem világított a szeme, de az írisze időközben teljesen sárga lett. – Ez az, ami egyedül számít. Itt vagy, és elvégeztük, amiért idejöttünk, akármi volt is az. Moiraine Sedai legalábbis azt mondja, végeztünk, most már elmehetünk. Haza, Rand. A Fény égessen meg engem, akkor is haza akarok menni.

– Örülök, hogy életben látlak, birkapásztor – mondta mogorván Lan. – Látom, még mindig kitartasz a kardod mellett. Talán most már majd meg is tanulod használni. –

Randet hirtelen szeretethullám öntötte el az őrző iránt. Lan tudja, de, legalábbis a felszínen, nem változott semmi. Talán, gondolta, Lan esetében belül sem.

– Azt kell, hogy mondjam – jelentette ki Loial, miután letette a ládát –, hogy a ta’verenekkel való utazás még érdekesebbnek bizonyult, mint számítottam. – Vadul

megremegtek a fülei. – Ha ennél egy kicsit is érdekesebb lesz, azonnal visszamegyek Stedding Shangtaiba, mindent bevallok Vén Hamannak, és soha többé nem hagyom ott a

könyveimet. – Hirtelen elvigyorodott, széles szája szinte kettészelte az arcát. – Örülök, hogy látlak, Rand al’Thor. Ezek közül itt – intett Lan és a két fiú felé –, az őrző az egyetlen, akit érdekelnek egyáltalán a könyvek, ő pedig nem hajlandó beszélgetni. Mi történt veled? Mi mind elszaladtunk, és elbújtunk az erdőben, amíg Moiraine Sedai a keresésünkre nem küldte Lant. Azt viszont nem engedte, hogy téged is megkeressünk.

Miért tűntél el olyan sokáig, Rand?

– Csak futottam és futottam – mondta lassan –, aztán leestem egy dombról, és egy kőbe

ütöttem a fejem. Azt hiszem, minden kőbe beütöttem magam, amíg le nem értem. – Ez elégséges magyarázatnak tűnt a zúzódásaira. Igyekezett az aes sedai-ra, Egwene-re és Nynaeve-re is figyelni, de a nők arckifejezése nem változott. – Amikor magamhoz tértem,

akkor meg eltévedtem. Végül aztán csak sikerült valahogy visszatalálnom. Azt hiszem, Aginor meghalt, elégett. Találtam némi hamut, meg darabokat a köpenyéből.

Neki igencsak sekélyesnek tűntek a hazugságai. Nem is értette, miért nem nevetnek fel gúnyosan, miért nem kezdik követelni, hogy mondja el az igazat. A barátai azonban csak

bólintottak, elfogadták, amit mondott, sőt, együttérzően hümmögtek. Aztán az aes sedai köré gyűltek, hogy megmutassák neki, mit találtak.

– Segítsetek föl – kérte Moiraine.

Nynaeve és Egwene ülő helyzetbe emelték. Azután is folyamatosan támogatniuk kellett.

– Hogy lehettek ezek a Szemben? – kérdezte Mat. – Ezeket miért nem semmisítette meg,

mint a követ?

– Mert ezeket nem azért tették oda, hogy elpusztítsa – mondta az aes sedai kurtán, majd

minden további kérdést összehúzott szemöldökkel, szigorú pillantással hárított el. Elvette a fekete-fehér, fényes cserépdarabokat Mattől.

Randnek csak egy maroknyi törmeléknek tűnt, de a nő fürgén összeillesztette maga mellett

a földön. Tökéletesen kerek, emberfejnyi átmérőjű korong lett belőle. Az aes sedai-ok ősi

jele, Tar Valon lángja és a Sárkányagyar együtt, fekete és fehér cseppalak egymás mellett.

Moiraine egy darabig csak nézte, rezzenetlen, kifürkészhetetlen arccal, majd kihúzta az övéből a kését, és Lan kezébe nyomta. A korong felé biccentett.

Az őrző kiválasztotta a legnagyobb darabkát, majd magasba emelte a kést, és teljes erővel

lecsapott rá vele. Szikra pattant, a darabka megugrott az ütés erejétől, a penge hangos reccsenéssel tört ketté. A férfi a markolatból kiálló csonkra bámult, majd elhajította.

– A legjobb minőségű Tear-i acél – mondta fanyarul.

Mat felkapta a darabkát. Fölmordult, körbemutatta. A legkisebb karcolás sem volt rajta.

– Cuendillar – mondta Moiraine. – Szívkő. A Legendák Kora óta senkinek sem sikerült előállítania, de még akkor is csak a legritkább esetben készítettek ilyet; ha nagyon nagy szükség volt rá. Ha egyszer elkészült, semmi nem tudja eltörni. Még az Egyetlen Hatalom

sem, fókuszálja bár a valaha is élt legnagyobb aes sedai minden idők legerősebb sa’angrealja segítségével. Bármennyi energiát fordítanak is a Szívkő ellen, az csak erősebb lesz tőle.

– De akkor hogyan…? – Intett Mat a kezében lévő darabkával a földön heverő többire.

– Ez a Sötét Úr börtönét lezáró hét pecsét egyike volt – mondta Moiraine. Mat úgy dobta

le a darabkát, mintha hirtelen fehéren izzóvá forrósodott volna. Perrin szemei egy pillanatra újra világítani látszottak. Az aes sedai nyugodtan nekiállt begyűjteni a darabokat.

– Most már úgysem számít – mondta Rand. A barátai furcsán néztek rá. Rögtön megbánta,

hogy kinyitotta a száját.

– Hát persze – felelte Moiraine. De azért gondosan az erszényébe rakott minden szilánkot.

– Hozzátok ide a ládát. – Loial közelebb emelte.

A lapított arany és ezüst kocka tömörnek látszott, de az aes sedai végigtapogatta a bonyolult díszítést, megnyomott valamit, mire kattanás hallatszott, és a láda teteje felcsapódott, mintha rugóra járna. A belső térben spirális aranykürt feküdt. Bármennyire fényes is volt, a ládához képest közönségesnek nézett ki. Sima felületét semmilyen díszítés nem szakította meg, a szája peremén körbefutó ezüsttel berakott felirattól eltekintve. Moiraine olyan óvatosan emelte ki, mint egy csecsemőt.

– Ezt Illianba kell vinni – mondta halkan.

– Illianba! – morogta Perrin. – Az a Viharok Tengerénél van, majdnem olyan messze délre

otthontól, mint amennyire most északra vagyunk.

– Ez a…? – Loial elhallgatott, nem kapott levegőt. – Lehetséges lenne…?

– Tudsz ősi nyelven olvasni? – kérdezte Moiraine.

Loial bólintott, mire átadta neki a kürtöt.

Az ogier épp olyan óvatosan fogta meg, mint a nő, majd finoman végighúzta egyik széles

ujját a feliraton. Egyre jobban elkerekedett a szeme, fülei mereven álltak.

– Tia mi aven Moridin isainde vadin – suttogta. – A sír sem gátja hívásomnak.

– Valere kürtje. – Az őrző ez egyszer igazán döbbentnek tűnt; a hangjából leheletnyi csodálat hallatszott ki.

Ugyanabban a pillanatban Nynaeve is megszólalt; remegő hangon.

– Ami visszahívja majd a Korok hőseit a halálból, hogy a Sötét Úr ellen harcoljanak.

– Az anyját! – lehelte Mat.

Loial tiszteletteljesen fektette vissza a kürtöt arany fészkébe.

– Hmm, ez elgondolkodtató – mondta Moiraine. – A Világ Szemét a legnagyobb szükség

esetére tervezték, amivel a világnak valaha is szembe kell néznie, de vajon arra a felhasználásra gondoltak ezzel, amire… mi… fordítottuk, vagy hogy ezeket védelmezze,

amit találtunk benne? Gyorsan, az utolsót is. Mutassátok meg.

Az első kettő ismeretében meg tudta érteni Perrin vonakodását. Habozását látva Lan és az

ogier elvették tőle a fehér anyagot, kifeszítették egymás között. Hosszú, fehér lobogó volt.

A légmozgás rögtön kipúposította. Rand csak bámulni tudott. Az egész egyetlen darabból

lévőnek tűnt, szövésnek, festésnek, semmi nyoma. Kígyószerű, skarlátvörös és arany pikkelyekkel borított alak húzódott végig az egész hosszán, csakhogy pikkelyes lábai is voltak, mindegyik végén öt aranykarommal. Feje lényegesen nagyobb volt, mint egy kígyófej, és nem is hasonlított ahhoz. Arany sörény lobogott rajta, szemei ragyogtak, mint a nap. Ahogy a zászlóba bele-belekapott a szél, a figura mozogni látszott. Pikkelyei nemesfémként és drágakövekként csillogtak. Szinte élőnek tűnt, majdhogynem hallani vélte kihívó bömbölését.

– Mi ez? – kérdezte.

Moiraine lassan, elgondolkodva felelt.

– A Napkelte Urának lobogója volt, amikor a Fény erőit az Árnyék ellen vezette. Lews Therin Thelamon zászlója. A Sárkány zászlaja. – Loial majdnem elejtette az anyag felé eső végét.

– Az anyját! – mondta Mat elhaló hangon.

– Ezeket magunkkal visszük – így Moiraine. – Nem véletlenül tették ide őket. Többet meg

kell tudnom róluk. – Az erszényt babrálta, amibe a széttört pecsét darabjait tette. – Túl késő van már, hogy még ma útnak induljunk. Pihenünk, eszünk, de holnap korán

nekivágunk. A Fertő minden irányból körbevesz minket, és nem úgy, mint a Határvidék határán, hanem az igazi mélye. A Zöld Ember nélkül ez a hely nem állhat ellen soká.

Fektessetek vissza – fordult Nynaeve-hez és Egwene-hez. – Pihennem kell.

Rand csak most ébredt rá arra, mit addig is látott, de nem vett észre. Halott, barna levelek potyogtak a hatalmas tölgyről. A szellő vastag avarréteget zörgetett a talajon. A barna tengerbe ezernyi virág lehullott szirmai vegyültek. A Zöld Ember eddig visszatartotta a Fertőt, de az most máris nekiállt elpusztítani a művét.

– Vége, nem? – kérdezte Moiraine-től. – Befejeződött.

Az aes sedai felé fordította a fejét köpenyekből álló párnáján. Szemei olyan mélynek tűntek, mint a Világ Szeme.

– Elvégeztük, amiért idejöttünk. Innentől kezdve élheted az életed, ahogy a Minta szövi.

Egyél, aztán aludj, Rand al’Thor. Aludj, és álmodj az otthonodról.

Harmincegyedik fejezet

FORDUL A KERÉK

A hajnal rettenetes pusztulás képére virradt a Zöld Ember kertjében. Vastagon állt a földön az avar, néhol térdig is ért. Minden virág eltűnt, csak a tisztás szélén hervadozott kétségbeesetten még néhány. Egy tölgy alatt nem sok növény tud megélni, de a Zöld Ember sírja fölött álló óriási fatörzs körül vékony, zöld fűvel és virágokkal borított sáv futott körbe. Magának a tölgynek már csak a fele lombja maradt meg, ami viszont még mindig sokkal több volt, mint a többi fán árválkodó egy-két levél. Mintha a Zöld Ember

lényének egy része itt még mindig küzdött volna. A hűvös szellő elhalt, egyre erősödő, párás hőségnek adta át a helyét. A pillangók sehol, a madarak elhallgattak. A társaság hallgatagon készült az indulásra.

Rand szomorúan mászott a pej nyergébe. Úgy érezte, mintha örökre elvesztett volna valamit. Nem szabadna így végződnie. Vér és hamu, hiszen győztünk!

– Bárcsak megtalálta volna az új helyet magának – mondta Egwene, miután Bela hátára ült. A borzas kanca és Aldieb közé Lan által eszkábált hordágyat kötöztek, Moiraine szállítására. Nynaeve lovagol majd a fehér kanca mellett, a gyeplőjénél fogva vezeti. A javasasszony, ahányszor csak észrevette, hogy Lan ránéz, lesütötte a szemét, kerülte a tekintetét. Az őrző viszont, ha látta, hogy a nő másfelé figyel, rajta legeltette a szemét, de nem szólt hozzá. Senkinek nem kellett megkérdeznie, kire gondolt Egwene.

– Ez így nem igazságos – mondta Loial a tölgyre nézve. Egyedül az ogier nem szállt még

lóra. – Nem igazságos, hogy Fafivér a Fertő áldozatául essen. – Nagy lova gyeplőjét Rand

kezébe adta. – Ez így nem helyes.

Lan már nyitotta volna a száját, mikor az ogier a tölgyhöz sétált. Moiraine erőtlenül felemelte a kezét, mire az őrző inkább nem mondott semmit.

Loial a fa elé térdelt, becsukta a szemét, és kinyújtotta a kezét. Fülein egyenesen felálltak a bojtok, arcát az égnek emelte. És énekelni kezdett.

Rand nem tudta volna megmondani, voltak-e szavak a dalban, vagy puszta dallam volt csupán. Ebben a morajló hangban mintha maga a föld énekelt volna, mégis, biztos volt benne, hogy újra madárcsicsergést hall, újra meg-megérinti a tavaszi fuvallat, újra pillangószárnyak verdesnek. Úgy elmerült a dalban, hogy azt hitte, pár percig tartott csupán, de amikor Loial leengedte a kezét és kinyitotta a szemét, ő is felnézett, és meglepetten vette észre, hogy a nap jócskán a láthatár fölött jár már. Mikor belekezdett, még a fák koronáját érintette. A még a tölgyön maradt levelek most zöldebbnek tűntek, és

mintha stabilabban ültek volna a helyükön, mint korábban. A kör alakú sávban nyíló virágok egyenesebben álltak, kivirultak, a hajnalcsillagok frissen, fehéren, a mátkacsomók mélypirosan.

Loial letörölte széles arcáról az izzadságot, felállt, majd elvette Randtől a lova gyeplőjét.

Hosszú szemöldökszőrei lekonyultak, bűntudatosan, mintha úgy érezné, hencegésnek,

mellveregetésnek vehetik, amit csinált.

– Soha életemben nem énekeltem ilyen erősen. Nem is lettem volna rá képes, ha Fafivérből nem maradt volna még itt valami. Az én Fadalaimnak nincs ekkora hatalma. –

Elhelyezkedett a nyeregben, elégedetten nézett a tölgyre és a virágokra. – Legalább ez a

kis terület nem fog a Fertőbe süllyedni. A Fertő nem nyeli el Fafivért.

– Jó ember vagy, ogier – mondta Lan.

Loial elvigyorodott.

– Ezt dicséretnek veszem, de nem tudom, Vén Haman mit mondana erre.

Libasorban haladtak, Mat az őrző mögött, ahol jól hasznát veheti az íjának, ha úgy hozza a szükség. A hátvédet Perrin adta, nyeregkápáján keresztbefektetett fejszével. Dombtetőre értek, és a következő pillanatban már a Fertőben jártak. Mindenütt torz, rothadt, betegesen elszíneződött formák. Rand hátranézett, de a Zöld Ember kertjének nyoma sem volt.

Minden irányban csak a Fertő látszott. Mégis, mintha egy pillanatra még meglátta volna a

tölgy magasba tornyosuló csúcsát, de aztán az is vibrálni kezdett, és eltűnt. Azután csak a rémálomba illő táj maradt.

Félig-meddig arra számított, kifelé is harcolniuk kell majd, úgy kell utat vágniuk maguknak, mint befelé menet, de a Fertőn most halotti csend és mozdulatlanság

uralkodott. Egyetlen ág sem remegett meg, mintha le akarna csapni rájuk, semmi nem visított vagy üvöltött, se közel, se távol. A romlott táj valósággal összehúzta magát, de nem úgy, mintha ugrásra készülne, hanem mint ami hatalmas ütést kapott, és arra vár, mikor jön a következő. Még a nap is kevésbé volt vörös.

Valamivel dél után értek a tóláncolathoz. Lan messze a tavak mellett vezette el őket, ő

maga még csak arra sem nézett. Rand úgy látta, mintha a hét torony most magasabbnak látszana, mint odafelé menet. Egy idő után már biztos volt benne, hogy csonka, romos tetejük messzebb van a földtől, sőt, valami majdnem láthatóban folytatódtak, érintetlen tornyokká egészültek ki, csillogó falaik fölött aranydarvas zászlók szálltak a szélben.

Pislogott, majd erőltetni kezdte a szemét, de a tornyok nem voltak hajlandóak teljesen eltűnni. Egészen addig ott magasodtak a szeme sarkában, amíg a Fertő újra el nem takarta

előlük a tavakat.

Naplemente előtt az őrző tábort választott, Moiraine pedig Nynaeve és Egwene

segítségével körbejárt, őrrúnákat állított fel. Az aes sedai, mielőtt belekezdett volna, súgott valamit a javasasszony fülébe. Nynaeve habozni látszott, de amikor Moiraine becsukta a

szemét, követte a példáját, és a három nő együtt koncentrált.

Rand látta, hogyan bámul Mat és Perrin. Nem értette, miért lepődnek meg egyáltalán.

Minden nő aes sedai, gondolta, cseppet sem tréfásan. A Fény segítsen meg, én is az vagyok. Zord hallgatásba merült.

– Miért olyan más minden? – kérdezte Perrin, mikor Egwene és a javasasszony

visszafektették Moiraine-t a fekhelyére. – Olyan érzés, mintha… – Megvonta masszív vállait, jelezve, nem talál megfelelő szót.

– Hatalmas csapást mértünk a Sötét Úrra – felelte Moiraine, miután nagy sóhajtás kíséretében elhelyezkedett. – Sokáig el fog tartani, amíg kiheveri.

– De hogyan? – értetlenkedett Mat. – Mit csináltunk?

– Aludj – felelte a nő. – Még nem értünk ki a Fertőből.

De másnap reggelre továbbra sem változott semmi. Rand legalábbis nem látta jelét. Ahogy

dél felé haladtak, persze egyre kevésbé romlott tájra értek. A torz, kanyargós törzsű fákat egyenesebben állók váltották fel. A fullasztó hőség megenyhült. A rothadó növényzet helyett most élő, mindössze beteges között haladtak. Egy idő után aztán egyszer csak észrevette, hogy már nem is beteges. Friss, vöröses rügyek lepték a környező fákat, sűrűn

borították el az ágakat. Az aljnövényzetben bimbók jelentek meg, a köveken kizöldellt az

iszalag. A füvet frissen nyílt vadvirágok tarkították. A füvet, ami olyan sűrű és élénk színű

volt, mint a Zöld Ember kertjében. Mintha a tavasz, amit oly sokáig visszatartott a tél, most rohanvást próbálná behozni a lemaradást.

Nem ő volt az egyetlen, aki döbbenten bámult.

– Súlyos csapást – mormogta Moiraine, de többet nem mondott.

A határt jelző kőoszlopot futórózsa nőtte be. Az őrtornyokból emberek jöttek eléjük az üdvözlésükre. Kissé hitetlenkedve, döbbenten nevettek, szemük lenyűgözve csillogott, mintha nem tudnák elhinni, hogy acélcipős lábaik alatt valódi fű nő.

– A Fény legyőzte az Árnyékot!

– Tarwyn-résben óriási győzelem! Tegnap kaptuk az üzenetet! Győzelem!

– Újra rajtunk a Fény áldása!

– Easar király a Fény kegyében áll – felelte Lan a kiáltozásukra.

Az őrök el akarták látni Moiraine-t, vagy legalább kíséretet küldeni vélük, de az aes sedai mindent elhárított. Még így, a hordágyon, hanyatt fekve is olyan parancsoló volt a fellépése, hogy a páncélos férfiak elhátráltak, meghajoltak, majd a kívánságainak megfelelően jártak el. Továbbindultak. A katonák örömteli nevetése sokáig követte őket.

Késő délután értek Fal Darába. A zord falú város csak úgy zengett az ünnepléstől. A szó

szoros értelmében. Rand biztos volt benne, hogy a város összes harangja egyszerre kong,

minden csengője egyszerre csilingel, a legkisebb hámcsengőtől a tornyok tetején lévő

nagy bronz gongokig. A kapuk szélesre tárva álltak, nevető, éneklő férfiak szaladgáltak az utcán, varkocsukban, páncéljuk réseiben virágokkal. A város lakossága még nem tért vissza Fal Moranból, de a katonák nemrég érkeztek meg a Tarwyn-résből, és az ő örömük

is elég volt, hogy megtöltse az utcákat.

– Győzelem a Résben! Győztünk!

– Csoda történt a Résben! Visszatért a Legendák Kora!

– Megjött a tavasz! – nevetett egy deres hajú öreg katona, majd Rand nyakába akasztott

egy hajnalcsillagokból font virágfüzért. A saját varkocsa is virágoktól fehérlett. – A Fény újra tavasszal áld meg minket!

Megtudván, hogy a várba tartanak, acélba és virágokba öltözött emberek gyűrűje vette körbe őket, futva tisztítottak utat nekik az ünneplő forgatagban.

Ingtaré volt az első arc, amin nyoma sem volt mosolynak.

– Elkéstem – mondta a férfi Lannak, zord, keserű hangon. – Még arról is vagy egy órával

lekéstem, hogy akár távolról láthassam. Béke! – Hallhatóan csikorgatta a fogát, de aztán

bűnbánó lett az arckifejezése. – Bocsássanak meg. Keserűségemben megfeledkeztem a kötelességemről. Üdvözöljük Fal Darában, Építő. Mindannyian legyenek üdvözölve.

Örülök, hogy újra láthatom önöket, hogy biztonságban visszaértek a Fertőből. Azonnal Moiraine Sedai szobájába kísérem a gyógyítót, és értesítem Agelmar nagyurat…

– Vezessen Agelmar nagyúr elé – parancsolta Moiraine. – Mindannyiunkat. – Ingtar már

nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de a pillantását látva, inkább meghajolt.

Agelmar a dolgozószobájában volt. Kardjai, páncélja újra a helyükre kerültek, az állványokra. Övé volt a második arc, amelyik nem mosolygott. Aggodalmasan ráncolta a

homlokát. Amikor meglátta, hogy Moiraine-t hordágyon hozzák be a libériás inasok, a ráncok még jobban elmélyültek. Fekete-aranyba öltözött nők szörnyülködtek, hogy

anélkül kellett elé engedniük az aes sedai-t, hogy az felfrissíthette volna magát, vagy legalább a gyógyító megnézte volna. Loial az aranyládát cipelte. A pecsét darabjai még mindig Moiraine erszényében voltak. Rokonirtó Lews Therin zászlaja a nő

pokróctekercsében rejtőzött, Aldieb nyerge mögé szíjazva maradt. A lovász, aki elvezette

a fehér kancát, szigorú parancsot kapott, hogy a pokróchengert háborítatlanul vigye az aes sedai-nak kijelölt termekbe.

– Béke! – dünnyögte Fal Dara ura. – Megsebesült, Moiraine Sedai? Ingtar, miért nem gondoskodtál róla, hogy az aes sedai azonnal ágyba kerüljön, és ellássa a gyógyító?

– Nyugodjon meg, Agelmar nagyúr – mondta Moiraine. – Ingtar az én parancsaim szerint

járt el. Nem vagyok olyan törékeny, mint, úgy látszik, itt mindenki hiszi. – Intett két nőnek, hogy segítsék egy székbe. Azok először összecsapták a kezüket, hangosan

tiltakoztak, mondván, túl gyenge, meleg ágyban a helye, a gyógyítóra és forró fürdőre van

szüksége. Moiraine felvonta a szemöldökét, mire rögtön torkukon akadt a szó, és sietve egy székbe segítették. Amint elhelyezkedett, ingerlékenyen elhessegette őket. –

Beszélnem kell magával, Agelmar nagyúr.

Fal Dara ura bólintott, mire Ingtar egy intéssel kiküldte a szolgákat a szobából. Agelmar

várakozóan figyelte a bennmaradókat, különösen, gondolta Rand, Loialt és az aranyládát.

– Úgy halljuk – mondta Moiraine, amint becsukódott az ajtó Ingtar mögött –, hogy nagyszerű győzelmet értek el a Tarwyn-résben.

– Igen – mondta lassan Agelmar. Megint aggodalmasan ráncolta a homlokát. – Igen, aes

sedai, és nem. A Félemberek és a trallokok az utolsó szálig elpusztultak, de valójában alig harcoltunk. Csoda történt, legalábbis az embereim azt mondják. A trallok sereget elnyelte

a föld, rájuk omlottak a hegyek. Néhány draghkar maradt csak, de azok is úgy

megrémültek, hogy nyomban elmenekültek észak felé, amilyen gyorsan csak tudtak.

– Ez tényleg csoda. És újra itt a tavasz.

– Az, csoda – ingatta a fejét Agelmar – de… Moiraine Sedai, az emberek mindenfélét beszélnek a Résben történtekről. Hogy a Fény testet öltött, és az oldalunkon harcolt. Hogy a Teremtő jelent meg a Résben, hogy lesújtson az Árnyékra. De én csak egy férfit láttam,

aes sedai. Egy férfit, és amit tett, azt nem lehet, az megengedhetetlen.

– A Kerék sző, a Minta jő, Fal Dara ura.

– Ahogy mondja, Moiraine Sedai.

– És Padan Fain? Őrizetben van? Beszélnem kell vele, amint kipihentem magam.

– Fogságban tartottuk, ahogy parancsolta, aes sedai. Hol panaszkodott, könyörgött az őröknek, hol parancsokat próbált osztogatni nekik, de… Béke, Moiraine Sedai, önökkel mi történt, mármint a Fertőben? Megtalálták a Zöld Embert? Gondolom, az ő keze van abban, hogy minden kizöldült és nő.

– Megtaláltuk. A Zöld Ember halott, Agelmar nagyúr, a Világ Szeme pedig

megsemmisült. Nem indul több dicsőségre vágyó fiatalember a felkutatására.

Fal Dara ura összevonta a szemöldökét, értetlenül rázta a fejét.

– Halott? A Zöld Ember? Nem halhatott… Ezek szerint vereséget szenvedtek? Na de a virágok, a kizöldült határ?

– Győztünk, Agelmar nagyúr. Győztünk, a tél szorításából kiszabadult föld a bizonyíték,

de attól félek, az utolsó csatát még nem vívtuk meg. – Rand mocorogni kezdett, de az aes

sedai szúrósan nézett rá, mire abbahagyta, mozdulatlanul állt tovább. – A Fertő még létezik, Thakan’dar kovácsműhelyei még működnek Shayol Ghul alatt. Számos Félember

van még, és számolhatatlan trallok. Véletlenül se higgye, hogy már nincs miért résen lenni a Határvidéken.

– Eszembe sem jutott ilyesmi, aes sedai – felelte a férfi mereven. Moiraine intett Loialnak, hogy tegye az aranyládát a lába elé. Az ogier engedelmeskedett. Az aes sedai kinyitotta,

elővette a kürtöt.

– Valere kürtje – mondta. Agelmar levegőért kapkodott. Rand egy pillanatra azt hitte, a nagyúr mindjárt letérdel.

– Ezzel, Moiraine Sedai, nem számít, mennyi Félember és trallok maradt. A sírból visszatért hősökkel egyenesen az Átokföldre vonulunk, és a földdel tesszük egyenlővé Shayol Ghult.

– NEM! – Agelmar döbbenten tátotta el a száját, de Moiraine újra nyugodt hangon folytatta. – Nem azért mutattam meg, hogy bosszantsam vele, csak azért, hogy tudja: bármilyen csaták várnak még ránk, a haderőnk lesz akkora, mint az Árnyéké. De nem itt a

helye. A Kürtöt Illianba kell vinni. Ha új harcokra kell készülnünk, ott kell összegyűjteni a Fény erőit. Szeretném megkérni, hogy adjon mellé a legjobb embereiből álló kíséretet, akik biztonságban Illianba tudják juttatni. Árnybarátok is vannak még, ugyanúgy, mint Félemberek és trallokok, márpedig a kürt hívására érkező hősök azt követik, aki megszólaltatta azt, függetlenül attól, kicsoda. Illianba kell jutnia.

– Legyen, ahogy mondja, aes sedai. – De amikor a láda fedele lezárult, Fal Dara ura úgy

nézett ki, mint akitől megtagadták, hogy még egyszer, utoljára, megpillantsa a Fényt.

Hét nappal később Fal Darában még mindig zúgtak a harangok. Visszatért a nép Fal Moranból, és most már ők is csatlakoztak a katonák ünnepléséhez. Kiáltások, éneklés hangja keveredett a kongásba a hosszú erkélyen, ahol Rand éppen tartózkodott. Az erkély,

Agelmar csupa zöld és virág privát kertjére nézett, de ő nemigen törődött a látvánnyal. Bár magasan járt a nap az égen, a shienari tavasz hűvösebb volt, mint amihez szokott, mégis

izzadság csillogott meztelen mellkasán, miközben a gémjelű kardot suhogtatta. Minden mozdulat precíz volt, de távolinak tűnt, ugyanis közben az űrben lebegett. Ennek ellenére

eltűnődött, akkor is ennyire boldogan vigadnának-e a városban, ha tudomást szereznének a

zászlóról, amit Moiraine továbbra is elrejtve tartott.

– Egész jó, birkapásztor. – Az őrző karba font kézzel támaszkodott a korlátnak, kritikus szemmel figyelte minden mozdulatát. – Jól haladsz, de ne hajtsd magad ennyire. Néhány

hét alatt nem lesz belőled kardmester.

Az űr eltűnt, mint a kiszúrt buborék.

– Nem vágyom rá különösebben, hogy kardmester legyek.

– Ez egy kardmesteri kard, birkapásztor.

– Egyszerűen csak azt szeretném, ha büszke lenne rám az apám. – Keményen

megszorította a markolat durva bőrét. Egyszerűen csak azt szeretném, ha Tam lenne az apám. A hüvelybe lökte a pengét. – Különben sincs néhány hetem.

– Ezek szerint nem gondoltad meg magad?

– Maga meggondolta volna? – Lan arckifejezése nem változott, arca kemény síkjai úgy néztek ki, mintha nem is tudnának megmozdulni. – Nem próbál majd visszatartani? És Moiraine Sedai?

– Azt teszel, amit akarsz, birkapásztor, vagy amit a Minta sző neked. -Az őrző ellökte magát a korláttól. – Most magadra hagylak.

Rand a távozó Lan után fordult, és Egwene-t látta meg az ajtóban állni.

– Mivel kapcsolatban nem gondoltad meg magad, Rand?

Felkapta az ingét és a zekéjét. Hirtelen érezni kezdte, milyen hűvös van valójában.

– Elmegyek, Egwene.

– Hová?

– Valahová. Nem tudom. – Nem akart a lány szemébe nézni, de azt nem bírta megállni, hogy legeltesse rajta a pillantását. Egwene piros vadrózsát viselt a hajába fonva, ami egyébként szabadon omlott a vállára. Sötétkék köpenyét szorosan maga köré tekerte. A köpeny szélét hímzett fehér virágok vékony sávja díszítette, a shienari divat szerint. A virágok egyenes vonalban haladtak föl, az arca felé. Semmivel sem voltak világosabbak,

mint az arca. A szemei oly nagynak és sötétnek tűntek… – El.

– Biztos vagyok benne, hogy Moiraine Sedai nem fog örülni neki, hogy csak úgy el akarsz

menni. Azután, hogy… az után, amit tettél, legalább valami jutalmat érdemelsz.

– Moiraine azt sem tudja, élek-e, halok-e. Megtettem, amire kért, és ezzel le van zárva a

dolog. Ha odamegyek hozzá, még csak hozzám sem szól. No nem mintha olyan nagyon a

közelében akartam volna maradni, de kifejezetten kerül. Cseppet sem fogja érdekelni, hogy elmegyek, de nem számít, mert engem meg az nem érdekel, hogy őt mi érdekli, és

mi nem.

– Moiraine még nincs teljesen jól, Rand. – Egwene habozni kezdett. – Tar Valonba kell mennem tanulni. Nynaeve is jön. Matet még mindig meg kell gyógyítani, meg kell szüntetni közte és a tőr között a kapcsolatot. Perrin pedig látni szeretné Tar Valont, mielőtt tovább megy, ahová akar. Velünk jöhetnél.

– És várjam meg, amíg még valamelyik aes sedai rájön, hogy mi vagyok, és megszelídít?

– Nyersen beszélt, majdhogynem acsarkodva, de nem tudta visszatartani magát. – Ezt akarod?

– Nem.

Rand tudta, sohasem lesz képes megmondani neki, mennyire örül, hogy nem habozott a válasszal.

– Rand, nem félsz, hogy… – Egyedül voltak, de azért körbenézett, és suttogásra fogta a hangját. – Moiraine Sedai azt mondja, nem muszáj érintened a forrást. Ha nem érinted a

saidint, ha nem próbálod használni a Hatalmat, biztonságban leszel.

– Ó, eszem ágában sincs megérinteni. Soha többé. Előbb vágom le a kezem. – De mi van,

ha nem tudom megállni? Hiszen soha nem próbáltam használni, még a Szemnél sem. Mi lesz, ha nem tudom megakadályozni?

– Hazamész, Rand? Az apád biztos alig várja már, hogy láthasson. Mostanra már Mat apja

is biztos majd’ meghal, hogy élve láthassa a fiát. Jövőre én is visszamegyek

Emondmezőre, legalábbis egy kis időre.

Rand a kardmarkolatba dörgölte a tenyerét. Kitapogatta a bronz gémet. Az apám. Az otthonom. Fény, mennyire szeretném látni… – Nem haza. – Valami olyan helyre, ahol nincs senki, akinek árthatnék, ha nem tudom megállni. Valahová, ahol egyedül lehetek.

Hirtelen mintha fagyos hideg kerekedett volna az erkélyen. – Elmegyek, de nem haza. –

Egwene, Egwene, miért kellett neked is ezek közé a… ezek közé állnod? Átkarolta a lányt, és a hajába suttogta: – Haza soha többé.

Agelmar privát kertjében, egy sűrű, fehér virágokkal tarkított lugas alatt, Moiraine kényelmesebb helyzetbe fészkelte magát fotelágyán. A pecsét darabkái az ölében

hevertek. A kis drágakő, amit néha a hajában szokott viselni, pörögve hintázott a kezében

tartott aranyláncon. A halványkék ragyogás lassan elhalványult benne. Halvány mosoly jelent meg az ajkán. A kőnek nincs hatalma, önmagában, de az Egyetlen Hatalom első

felhasználása, amit még lány korában megtanult, Cairhien királyi palotájában, az volt, hogy a kő segítségével kihallgassa az emberek beszélgetését, amikor azt hitték, túl messze vannak tőle, hogy érthesse, amit mondanak.

– A próféciák beteljesülnek – suttogta az aes sedai. – A Sárkány újjászületett.

Vége az Idő Kereke első könyvének

SZÓMAGYARÁZAT

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z

MEGJEGYZÉS A SZÓMAGYARÁZATBAN ELŐFORDULÓ DÁTUMOKKAL

KAPCSOLATBAN.

A Toma-naptár (melyet Toma dur Ahmid dolgozott ki), hozzávetőlegesen két

évszázaddal az utolsó férfi aes sedai halála után vált elterjedtté, és a dátumokat a Világtörés után (vu) számította. A Trallok háborúkban olyan sok feljegyzés semmisült meg, hogy az utolsó háború végére már azt is vitatták, pontosan milyen évben járnak a régi rendszer szerint. Gazari Tiam új naptár bevezetését javasolta, a világnak a trallok fenyegetéstől való feltételezetten végleges megszabadulását ünnepelendő. Azt ajánlotta, attól kezdve minden évet szabad évként (szé) tartsanak számon. A Gazari kalendárium az

utolsó trallok háború vége után húsz évvel már széleskörű elfogadottságot mondhatott a magáénak. Sasszárny Artur megkísérelt új időszámítást bevezetni, a birodalma alapításától

számítva (a.u., az alapítás után), de ezt ma már csak történészek ismerik és hivatkoznak rá nagy ritkán. Az egész földrészre kiterjedő pusztulással, tömeges halállal, az egységes birodalom szétdarabolódásával járó Százéves háború után Uren din Jubai Szárnyaló Sirály,

a Tengeri Nép tudósa egy negyedik naptárat dolgozott ki, melyet a taraboni Farede pánarcha életbe is léptetett. A Farede időszámítás, amely a Százéves háború önkényesen megválasztott végpontjától számítja az éveket, és az azóta eltelt időt Újkornak nevezi (úk), jelenleg is használatban van.

Adan, Heran (éj’den, heren): Baerlon kormányzója.

aes sedai (Ájz sze’dáj): az Egyetlen Hatalmat használó személy. Az Őrület Ideje óta minden aes sedai nő. Széles körű bizalmatlanság és félelem övezi őket. Sokan őket teszik

felelőssé a Világtörésért. A közhiedelem szerint rendszeresen beleavatkoznak a nemzetek

ügyeibe. Ugyanakkor ritkaság, ha egy uralkodónak nincs aes sedai tanácsadója, még azokon a vidékeken is, ahol az ilyen kapcsolatot titokban kell tartani. Címként is használják, mint pl. Sheriam Sedai, illetve különleges tisztelet jeleként a következőképpen is: Sheriam Aes Sedai. Lásd még: ajah; Amyrlin Trón.

Agelmar; Agelmar nagyúr a Jagad-házból (agelmar, jaged): Fal Dara ura. Címere három futó vörös róka.

Aieliek (áj’íl-iek): az Aiel-puszta népe. Vadak és szívósak. Más néven aieli nomádok.

Mielőtt ölnének, elkendőzik az arcukat. Innen származik az „úgy viselkedik, mint egy feketekendős aieli” szólás. Olyan emberre használják, aki erőszakosan viselkedik.

Halálosan veszélyes harcosok, akár fegyverrel, akár a puszta kezükkel küzdenek. Kardot

viszont soha nem vesznek a kezükbe, még csak megérinteni sem hajlandóak. Dudásaik zenéjére vonulnak csatába. A harcot csak úgy nevezik: „a Tánc”.

Aiel-puszta: a zord, barátságtalan, és csaknem teljesen víztelen földterület a Világ Gerincétől keletre. A hegységtől nyugatra lakók ritkán merészkednek ide, nemcsak, mert a

nem itt születettek számára szinte megoldhatatlan feladat vizet találni, hanem mert az aieliek úgy vélik, hogy minden más néppel háborúban állnak, és nem fogadják szívesen az

idegeneket.

ajah (adzsah): az aes sedai-ok szervezete. Minden aes sedai tartozik valamilyen ajahhoz. Színekkel különböztetik meg magukat egymástól: Kék ajah, Piros ajah, Fehér ajah, Zöld ajah, Barna ajah, Sárga ajah és Szürke ajah. Mindegyik saját filozófiát követ az Egyetlen Hatalom használatában, és másképp fogalmazza meg az aes sedai-ok céljait. A Piros ajah például minden energiáját a Hatalmat használni próbáló férfiak felkutatására és megszelídítésére fordítja. A Barna ajah viszont lemond a világ dolgaival való

foglalkozásról, kizárólag a tudás keresésének szenteli magát. A szóbeszéd szerint (amit az aes sedai-ok vadul tagadnak, szóba hozni sem veszélytelen a jelenlétükben a témát) Fekete

ajah is létezik, amely a Sötét Úr szolgálatára esküszik.

Al Ellisande! (alelli’szande): az Ősi Nyelven „A Nap Rózsájáért!”

al’Meara, Nynaeve (al’míra, nájnív): Emondmező javasasszonya.

al’Thor, Rand (al’thor, rend): fiatal folyóközi földművelő és juhász.

al’Vere, Egwene (al’vir, e’gvén) Emondmező fogadósának legkisebb lánya.

Aldieb (al’díb): az Ősi Nyelven „Nyugati Szél”, a szél, mely a tavaszi esőket hozza.

Amyrlin Trón (amerlin): 1. Az aes sedai-ok legfőbb vezetőjének címe. A Torony Csarnoka, az aes sedai-ok legmagasabb szintű tanácsa választja, amely ajahonként három,

azaz összesen huszonegy képviselőből áll. Az Amyrlin Trón, legalábbis elméletben, teljhatalommal bír az aes sedai-ok fölött. Megbízatása egy életre szól. Királyi vagy királynői ranggal egyenértékű. 2. A trón, amelyen az aes sedai-ok vezetője ül.

Andor (endór): az ország, amelyhez a Folyóköz is tartozik. Andor címere piros alapon ágaskodó fehér oroszlán.

angreal (angri’al): igen ritka tárgy, mely az Egyetlen Hatalom használója számára nagyobb mennyiségű Hatalom kezelését teszi lehetővé, mint amire segítség nélkül

biztonságosan képes lenne. A Legendák Korának relikviái, készítésük módja ma már ismeretlen. Lásd még: sa’angreal.

Arafel (arafel): az egyik Határvidék. Négy részre osztott címere két átlósan átellenes mezején vörös alapon három fehér rózsa, a másik kettőn fehér alapon három vörös rózsa

látható.

Aram (é-rem): tuatha’an fiatalember.

Árnybarátok: emberek, akik a Sötét Urat követik. Abban hisznek, hogy komoly hatalmat kapnak, mikor Shai’tan kiszabadul a börtönéből.

Árnyék háborúja, az: más néven a Hatalom háborúja. Véget vetett a Legendák Korának. Nem sokkal a Sötét Úr kiszabadítására irányuló kísérlet után kezdődött, és hamarosan az egész világra kiterjedt. Egy olyan világra, ahol a háborúnak már az emlékét

is elfelejtették, most minden aspektusát újra felfedezték, gyakran a Sötét Úr érintése által eltorzítva. Az Egyetlen Hatalmat fegyvernek használták alatta. A Sötét Úr börtönébe való

visszazárásával ért véget.

Árnyékember: Lásd Myrddraal.

Átokföld: a Shayol Ghul körüli kopár terület, a Nagy Fertőn túl.

Avendesora (avende’szóra): az Ősi Nyelven „az Élet Fája”. Számos történetben és legendában említik.

Aybara, Perrin (é‘bara, Perrin): fiatal emondmezei kovácslegény.

Ba’alzamon (ba’alzamon): a trallokok nyelvén „a Sötétség Szíve”. A közhiedelem szerint ez a Sötét Úr trallok neve.

Baerlon (bérlon): andori város a Caemlynből a Ködhegység bányáiba tartó út mentén.

Barran, Doral (barran, dóral): Emondmező javasasszonya Nynaeve al’Meara előtt.

Bel Tine (bel tájn): tavasz-ünnep a Folyóközben.

Bornhald, Dain (bornhald, déin): a Fény Gyermekei egy tisztje, Geofram Bornhald úrkapitány fia.

Bornhald, Geofram (bornhald, dzsefram): a Fény Gyermekei egyik úrkapitánya.

Bryne, Gareth (brin, garet): az andori Királynő Gárdája kapitány-tábornoka. Egyben Morgase kardfőhercege. Címere három ötágú aranycsillag.

Byar, Jaret (bájar, jarit): a Fény Gyermekei egy tisztje.

Caemlyn (kémlin): Andor fővárosa.

Cairhien (‘kájri’en): ország a Világ Gerince mellett. Ugyanez a fővárosa neve is. A várost az Aiel háborúban (ú.k. 976-978) kifosztották és felgyújtották. Címere égkék mező

alján felkelő sokágú aranynap.

Carai an Caldazar! (karai an kaldaz’ár): az Ősi Nyelven „A Vörös Sas dicsőségére!”

A manethereniek ősi csatakiáltása.

Carai an Ellisande! : az Ősi Nyelven: „A Nap Rózsája dicsőségére!” Manetheren utolsó királyának csatakiáltása.

Cauthon, Matrim (Mat) (kauton, metrim, met): fiatat folyóközi földműves.

Charin, Jain (karin, dzséin): Lásd Kósza Jain.

cuendillar (kuéndejar): Lásd szívkő.

csíp: apró, szemmel alig kivehető vérszívó rovar.

Damodred, Galadedrid nagyúr (damodred, ga’ladedrid): Taringail Damodred és Tigraine egyetlen fia. Elayne és Gawyn féltestvére. Címere szárnyas ezüstkard,

markolattal fölfelé.

Damodred, Taringail herceg (damodred, taringél): Cairhien királyi hercege.

Összeházasodott Tigraine-nel, ő nemzette Galadedridet. Amikor Tigraine eltűnt, és holttá

nyilvánították, feleségül vette Morgase-t, akinek Elayne-t és Gawynt nemzette. Rejtélyes

körülmények között eltűnt. Sok éve halottnak nyilvánították már. Címere duplafejű

csatabárd.

Djevik K’Shar (dzsevik ‘ke’sar): a trallokok nyelvén „a Halál Földje”. Így nevezik a trallokok az aiel-pusztát.

Domon, Bayle (domon, béjl): a Permet kapitánya.

Easar; Easar király a Togita-házból (ízár; togíta): Shienar királya. Címere fehér szarvasbika, amit a shienari szokás szerit egyben Shienar címerének is tartanak, a Fekete

Sassal együtt.

Egwene: Lásd a’Vere.

Egyetlen Hatalom, a: az Igazi Forrásból nyerhető erő. Az emberek túlnyomó többsége képtelen elsajátítani az Egyetlen Hatalom fókuszálását. Mindössze egy töredék százalékot lehet megtanítani erre. Egy még ennél is elenyészőbb létszámú csoport veleszületetten rendelkezik ezzel a képességgel. Ez utóbbiakat nem kell tanítani; mindenképpen érintik az Igazi Forrást és fókuszálják az Egyetlen Hatalmat, akár akarják,

akár nem. Gyakran nincsenek is tisztában vele, hogy mit tesznek valójában. Ez a veleszületett képesség általában a késői pubertásban vagy a felnőttkor elején jelentkezik először. Ha az Igazi Forrást érintő személyt nem tanítják meg a Hatalom irányítására, ellenőrzésére, illetve nem sajátítja el azt magától (ami rendkívül nehéz feladat, átlagosan négyből egynek sikerül), az hamarosan elkerülhetetlenül a halálához vezet. Az Őrület Ideje óta egyetlen férfi sem volt képes a Hatalom fókuszálására anélkül, hogy előbb-utóbb

teljesen meg ne bomlott volna az elméje és dühöngő őrültté ne vált volna, majd, még ha

bizonyos fokig ellenőrzése alá is tudta vonni a Hatalmat, lassan el ne sorvadt volna. Ez a betegség, akárcsak az őrület, a Sötét Úr által a saidinra bocsátott rontás következménye; áldozata gyakorlatilag élve elrohad. Ha egy nő nem tanulja meg ellenőrizni az Igazi Forrásból lecsapolt erőket, az ő halála kevésbé borzalmas, de szintén elkerülhetetlen. Az

aes sedai-ok folyamatosan kutatnak a veleszületett képességgel bíró lányok után, legalább

annyira az életük megmentése, mint a saját szervezetük létszámának növelése céljából. Az

ilyen férfiakat is folyamatosan próbálják kiszűrni, hogy megelőzzék a szörnyűségeket, amelyeket a Hatalom segítségével őrületükben elkerülhetetlenül elkövetnének. Lásd még: fókuszálni, fókuszálás, az Őrület Ideje, Igazi Forrás.

Éjszaka Pásztora, az: Lásd Sötét Úr.

Elaida (e’lájda): egy aes sedai, Morgase-nek, Andor királynőjének tanácsadója.

Else; Else Grinwell (Elz grinuel): egy, a Caemlyni út mellett lakó parasztgazda lánya.

Enyész: Lásd Myrddraal.

Fain, Padan (féjn, padan): házaló, aki közvetlenül Téleste előtt érkezik Emondmezőre.

Falutanács: a falvak nagy részében férfiak egy csoportja, akiket a falu lakói választanak. Elnöke a polgármester. Az ő feladatuk döntést hozni az egész települést érintő kérdésekben, továbbá más helységek falutanácsaival tárgyalni olyan ügyekben, amelyek több falut is érintenek. Annyi településen állnak konfliktusban a Nőkörrel, hogy

ez az ellentét már-már hagyományosnak számít. Lásd még: Nőkör.

Far Dareis Mai (far daráz máj): szó szerint „A Lándzsa Hajadonjai”. Az aieliek számos harcosszervezetének egyike. A többitől eltérően azonban ebbe kizárólag nők léphetnek be. Egy Hajadon nem házasodhat meg, ha a szervezet tagja akar maradni, továbbá nem harcolhat, amíg terhes. Ha gyermeke születik, azt más nőnek adják, oly módon, hogy senki ne tudja, ki volt az anyja. („Nem lehetsz férfié, sem férfi nem lehet tiéd, sem gyermek. A lándzsa a te szeretőd, gyermeked, életed.”) Az ilyen gyermeket nagyra értékelik, mert egy jóslat szerint egy Hajadon gyermeke egyesíti majd a törzseket

és újra olyan nagy nemzetté teszi az aieli-eket, mint a Legendák korában voltak.

Fehér ajah: Lásd ajah.

Fehér Torony: az Amyrlin Trón palotája Tar Valonban.

fehérköpenyek: Lásd Fény Gyermekei.

Fekete ajah: Lásd ajah.

Félember: Lásd Myrddraal.

Fény Gyermekei, a: szigorú aszkéta életmódot követő szervezet. Céljuk legyőzni a Sötét Urat és elpusztítani minden árnybarátot. A Százéves háború alatt alapította Lothair Mantelar (lotér ‘mantil’ar), hogy az egyre növekvő számú árnybarát ellen prédikáljanak az embereknek. A háború során aztán lassan teljesen katonai szervezetté alakultak át.

Fanatikusan hisznek rendjük tanításaiban, teljességgel bizonyosak benne, hogy egyedül ők

tudják, mi a helyes, csak ők ismerik a világ igazságait. Gyűlölik az aes sedai-okat, árnybarátoknak tekintik őket, és mindenkit, aki támogatja őket vagy barátkozik velük.

Gúnynevük „fehérköpenyek”. Címerük fehér alapon arany napkorong.

Fertő, a: Lásd Nagy Fertő, a.

fókuszálás: az Egyetlen Hatalom irányítása.

fókuszálni: az Egyetlen Hatalom folyását irányítani.

Galad (galad): Lásd Damodred, Galadedrid nagyúr.

Gawyn (gavin): Morgase királynő fia, Elayne bátyja. Elayne trónra lépésekor ő lesz a kardfőherceg. Címere fehér vaddisznó.

Határvidék, a: a Nagy Fertőt határoló országok: Saldaea, Arafel, Kandor és Shienar, együttesen és külön-külön is.

Hazugságok Atyja: Lásd Sötét Úr.

hossz: hosszmérték, két lépésnyi távolságot jelent. Ezer hossz egy mérföld.

Idő Kereke, az: az idő hétküllőjű kerék, minden küllője egy Kor. Ahogy a Kerék forog, jönnek-mennek a korok. Emlékeket hagynak maguk után, amelyek lassan

legendává halványulnak, majd mítosszá. Végül teljesen megfeledkeznek róla, mielőtt újra

elérkezne. Az adott Korhoz tartozó Korminta a Kerék minden egyes fordulatánál változik

kissé, esetenként akár nagy mértékben is, de ettől függetlenül ugyanaz a Kor marad.

Igazi Forrás: az univerzumot hajtó erő, amely az Idő Kerekét is forgatja. Egy hímnemű (saidin) és egy nőnemű (saidar) félre oszlik, amelyek egyszerre dolgoznak egymás ellen és egymás mellett. A saidint csak férfiak, a saidart csak nők tudják használni. Az Őrület Idejének kezdete óta a saidin szennyezett, a Sötét Úr rontása ül rajta.

Lásd még: Egyetlen Hatalom.

Illian (illian): nagy kikötőváros a Viharok tengerének partján; az azonos nevű ország fővárosa. Címere sötétzöld alapon kilenc aranyméh.

Ingtar; Ingtar nagyúr a Shinowa-házból (ingtar, sinova): shineari harcos Fal Darában.

Inkvizítorok: a Fény Gyermekei egy szerzetesrendje. Arra esküsznek fel, hogy vitás kérdésekben mindig megtalálják az igazságot, és felkutassák az árnybarátokat. Az igazság

és a Fény (ahogy ők értelmezik) keresésében még a többi Gyermeknél is fanatikusabbak.

Rutinszerűen kínzással próbálják szóra bírni a gyanúsnak tartott személyeket. Ilyenkor úgy tesznek, mintha már eleve mindent tudnának, és csak azt szeretnék elérni, hogy az áldozatuk is elismerje a bűneit. Az inkvizítorok a Fény kezének nevezik magukat és időnként úgy viselkednek, mintha teljesen függetlenek lennének a Gyermekektől és a Felkentek Tanácsától, a Fény Gyermekei vezető testületétől. Vezetőjük a főinkvizítor, aki

a Felkentek Tanácsának is tagja.

javasasszony: egyes vidékek falvaiban a Nőkör által választott nő, aki a gyógyítói, időjósi tudása, illetve józan, gyakorlatias esze miatt ül a Körben. Nagy felelősséggel és mind nyílt, mind burkolt hatalommal járó pozíció. Általában a polgármesterrel tartják egyenrangúnak, sőt, néhány faluban még övénél is nagyobb a befolyása. A

polgármesterrel ellentétben a javasasszonyt egész életére választják. Nagyon ritkán fordul elő, hogy a halála előtt eltávolítanák a pozíciójából. Szinte hagyományosan konfliktusban

áll a polgármesterrel. Lásd még: Nőkör.

Kandor (kandor): az egyik Határvidék. Címere halványzöld alapon ágaskodó piros ló.

Kardfőherceg: Andor mindenkori királynője legidősebb fivérének címe, akit gyermekkorától kezdve úgy képeznek, hogy majd vezethesse a királynő hadseregét a háborúban, illetve a tanácsadója legyen békében. Ha a királynőnek nem éri meg fivére a

felnőttkort, vagy az utolsó is meghal, kijelöl valakit a pozícióra.

Kék ajah: Lásd ajah.

Kinch, Hyam (kincs, hájam): egy gazda, akivel a Caemlyni úton találkoztak.

Kitaszítottak, a: a tizenhárom, minden idők leghatalmasabb aes sedai-jai közé tartozó Hatalomhasználó, akik az Árnyék háborúja alatt átálltak a Sötét Úrhoz, aki cserébe halhatatlanságot ígért nekik. Mind a legendák, mind a töredékes korabeli feljegyzések szerint a Sötét Úr mellé zárták őket, amikor sikerült a börtönét újra lepecsételni. Még ma is ismerik a nevüket; kisgyermekek ijesztgetésére használják őket.

Ko’bal (kobal): Lásd trallokok.

kolompárok: Lásd tuatha’anok.

Korcsipke: Lásd Korminta.

Korminta: az Idő Kereke az emberi életek fonalait a Kormintába szövi, ami az adott kor valóságának szubsztanciáját alakítja végső formájába. Más néven Korcsipke. Lásd még: ta’veren.

Korok Csipkéje: Lásd Nagy Minta, a.

Kósza Jain (Dzséin): az északi földek hőse, aki számos vidéket bejárt, messze földekre utazott, és rengeteg kalandban volt része. Több könyvet is írt, de még többnek és számtalan történetnek volt az alanya. Ú.k. 994-ben tűnt el, miután éppen visszatért egy a

Nagy Fertőbe tett utazásról, melynek során egyesek szerint egészen Shayol Ghulig eljutott.

Lan, al’Lan Mandragoran (‘al’lan men’dregoren): északi harcos, Moiraine társa.

Lappangó: Lásd Myrddraal.

Leányörökös: Andor trónörökösének megnevezése. A királynőt legidősebb lánya követi a trónon. Ha egy lány sem marad életben, a legközelebbi nőrokon lesz az uralkodó.

Legendák Kora: az Árnyék háborújával és a Világtöréssel véget ért kor. Egy kor, amelyben az aes sedai-ok csodákra voltak képesek, amelyről ma már legfeljebb álmodnak

az emberek. Lásd még: az Idő Kereke.

Levélrothasztó: Lásd Sötét Úr.

Luc; Luc nagyura Mantear-házból (lúk, mentiar): Tigraine bátyja. Tigraine trónra lépésekor eredetileg ő lett volna a kardherceg. Nyoma veszett a Nagy Fertőben. Ez és Tigraine későbbi eltűnése sokak szerint összefügg egymással. Címere egy makk volt.

Machera, Elyas (ma’csíra i’lájasz): egy férfi, akivel Perrin és Egwene az erdőben találkoznak.

Mahdi (mahdi): az Ősi Nyelven „Kereső”. A tuatha’an karaván vezetőjének címe.

Malkier (mal’kír): valaha egy ország volt, az egyik Határvidék, mára elnyelte a Fertő.

Címere szárnyaló aranydaru volt.

Mandarb (mandarb): az Ősi Nyelven „Penge”.

Manetheren (manetheren): a Tíz Nemzet egyike, vagyis a Második Szövetség egy tagja. Fővárosa ugyancsak Manetheren. Mind a város, mind az ország teljesen

megsemmisült a Trallok háborúk alatt.

Maradon (maradon): Saldaea fővárosa.

Második Szövetség: Lásd Tíz Nemzet Szövetsége.

Mat: Lásd Cauthon.

mérföld: hosszmérték. Ezer hossz egy mérföld. Lásd még: hossz.

Merrilin, Thom (merrilin, tom): mutatványos, aki Bel Tine-ra jön Emondmezőre, fellépni.

Min (min): fiatal nő, akivel a Szarvas és Oroszlánban találkoznak.

Moiraine (mua’rén): látogató, aki közvetlenül Téleste előtt érkezik Emondmezőre.

Morgase (mur’géz): a Fény kegyelméből Andor királynője, a Trakand-ház (trakand) kegyelmes asszonya. Címere három aranykulcs. A Trakand-ház címere ezüstszín zárókő.

mutatványos: utazó történetmondó, zenész, zsonglőr, akrobata és általában, szórakoztató. Mesterségük címere sokszínű rajtokkal, foltokkal telivarrt köpenyük.

Elsősorban a falvakban és kisvárosokban lépnek fel, minthogy a nagyobb városokban más

szórakozási lehetőségek is állnak a közönség rendelkezésére.

Myrddraal (murdraal): a Sötét Úr teremtményei, a trallokok parancsnokai. Elfajzott trallokszülöttek, akikben az emberi külső vonások, testfelépítés – a trallokok teremtésére ugyanis embereket használt alapanyagnak Shai’tan – újra felbukkantak, illetve

felerősödtek, ámde a trallokokat eltorzító gonosz rontás is erősebb bennük. Külsőleg teljesen embernek tűnnek, eltekintve attól, hogy nincs szemük. Ennek ellenére jobban látnak, mint a sas, és ebben még a sötétség sem akadályozza őket. Egyfajta

természetfölötti hatalommal is bírnak, mely a Sötét Úrtól ered. Többek között dermesztő

félelmet tudnak okozni a pillantásukkal, és bárhol képesek eltűnni, ahol sűrű árnyékok vannak. Kevés ismert gyengeségük egyike, hogy nem szívesen kelnek át folyóvízen. A különböző országokban számos néven ismerik őket: Félemberek, Szemnélküliek,

Árnyékemberek, Lappangók és Enyészek.

Nagy Fertő, a: régió messze északon, melyet teljesen áthatott a Sötét Úr rontása.

Trallokok, Myrddraalok és más gonosz teremtmények járta terület.

Nagy Hajtóvadászat a Kürtért, a: mondaciklus Valere Kürtjének legendás kereséséről, amely a Trallok háborúk vége és a Százéves háború kezdete között folyt.

Egyhuzamban elmesélve sok napig tartana, amíg a történetmondó a ciklus végére ér.

Nagy Kígyó, a: az idő és az örökkévalóság szimbóluma. Már a Legendák Kora előtt is ősrégi volt. Egy saját farkát evő kígyóval ábrázolják.

Nagy Minta, a: az Idő Kereke a Kormintákat a Nagy Mintába szövi, amely maga a létezés, a valóság egésze, múlt, jelen és jövő együttesen. Más néven a Korok Csipkéje.

Lásd még: Korminta, Idő Kereke.

Nap napja, a: lakomával és fesztivállal egybekötött ünnep a nyár közepén.

Általánosan elterjedt.

Nőkör: a falu női által választott asszonyok, nők, akik olyan ügyekben hivatottak dönteni, amelyek kifejezetten az ő hatáskörükbe tartozónak számítanak (mint például, hogy mikor kezdjék meg a vetést vagy az aratást). A Falutanáccsal egyenjogú testület. A

település ügyeit a két szervezet között előre meghatározott szabályok alapján világosan felosztják. Ennek ellenére gyakran viszálykodnak egymással. Lásd még: Falutanács.

Nynaeve: Lásd al’Meara.

Ohr’deg, Dhai’mon (ordeg, dájmon): Lásd trallokok.

Őrület Ideje, az: Lásd Világtörés, a.

Őrző: egy aes sedai-hoz kötött harcos. A kettőjük közti kötelék az Egyetlen Hatalommal kapcsolatos jelenség. Az őrző számos előnyhöz jut ezáltal. Gyorsabban

regenerálódik, gyógyul, hosszú ideig kibírja étel, ital, alvás nélkül, továbbá egy bizonyos távolságon belül megérzi a Sötét Úr rontását. Amíg életben van az aes sedai, akihez kötődött, tudja, hogy nem halt meg, bármilyen messze legyenek is egymástól. Ha pedig mégis meghal, az aes sedai erről és a halála körülményeiről azonnal tudomást szerez. Azt

már azonban nem árulja el a kötelék, milyen messze van vagy milyen irányban. Bár a legtöbb ajah úgy tartja, egy aes sedai egyszerre egy őrzőt köthet magához, a Piros ajah egyáltalán nem hajlandó ilyesmire, a Zöld viszont úgy véli, mindenkinek annyi őrzője lehet, amennyit jónak lát tartani. Etikai okokból a harcos beleegyezésére is szükség van, mielőtt a kapcsolat létrejöhetne, de ismeretesek esetek, amikor az alany akarata ellenére történt a dolog. Hogy az aes sedai-ok mit kapnak a kötelékből, az szigorúan őrzött titok.

ököl: a trallokok katonai szervezetének alapegysége. A létszáma változó, száz és kétszáz közötti. Az öklöt általában, de nem mindig, egy Myrddraal vezeti.

Öt Hatalom, az: az Egyetlen Hatalom ágakra osztható. Szinte minden a Hatalom fókuszálására képes személy jobban tud irányítani bizonyos ágakat, mint a többit. Ezen Hatalomtípusokat a használatukkal elérhető eredmények alapján nevezték el – Föld, Levegő, Tűz, Víz és Szellem –, és együttesen az Öt Hatalomnak hívják őket. Az Egyetlen

Hatalom használója egy, esetleg két típusban is hatékonyabb lehet, míg a többihez kevésbé

ért. Néhány, nagyon kevés aes sedai háromban is kitűnhet, de a Legendák Kora óta nem

akadt olyan, aki mind az ötben rendkívüli tehetséggel bírt volna. De még akkor is rendkívül ritka volt az ilyesmi. A fókuszálási képesség személyenként erősen változó lehet, egyesek sokkal többre képesek az Egyetlen Hatalommal, mint mások. Bizonyos, a

Hatalommal végzett tevékenységekhez egy vagy több megfelelő ág használata szükséges.

Például tűz létrehozásához és irányításához Tűzre van szükség, az időjárás

befolyásolásához Levegőre és Vízre, míg a Gyógyításhoz Vízre és Szellemre. A Szellem

egyformán előfordul nőkben és férfiakban, de a Tűz és a Föld fókuszálásában sokkal gyakrabban bírnak kiemelkedő tehetséggel a férfiak, a Vízében és a Levegőében a nők.

Vannak ugyan kivételek, de egyébként ez a szabályszerűség olyannyira általános érvényű,

hogy a Földre és Tűzre gyakorlatilag mint hímnemű Hatalmakra, a Levegőre és Vízre mint nőneműekre tekintenek. Összességében egyik ágat sem tartják erősebbnek a többinél,

bár van egy aes sedai mondás, miszerint: „nincs olyan kemény kő, amelyet a szél és a víz

el ne tudna koptatni, nincs olyan tomboló tűz, amelyet a víz ki ne tudna oltani, a szél el ne tudna fújni.” Megjegyzendő, hogy mikor ez a szólás elterjedt, már régen nem voltak férfi

aes sedai-ok. Ha volt valaha hasonló, de ellentétes értelmű mondás a férfi

Hatalomhasználók között is, az mára rég feledésbe merült.

Perrin: Lásd Aybara.

Piros ajah: Lásd ajah.

Rand: Lásd al’Thor.

Rémurak: azok az Egyetlen Hatalmat fókuszálni tudó férfiak és nők, akik az Árnyék oldalára álltak a Trallok háborúk alatt. Ők voltak a trallok erők főparancsnokai.

sa’angreal (‘szaan’grial): rendkívül ritka tárgy, amely messze több Hatalom fókuszálását teszi lehetővé a használója számára, mint amire egyébként biztonságosan, vagy egyáltalán, képes lenne. A sa’angreal hasonló elven működik, de sokkal-sokkal erősebb, mint az angreal. A Legendák Korának relikviái, készítésük titka nem ismert többé.

saidar; saidin (szai’dar; szai’dín): Lásd Igazi Forrás.

Saldaea (szal’déja): a Határvidékek egyike. Címere sötétkék alapon három ezüst hal.

Sárkány, a: ezen a néven volt közismert Lews Therin Telamon az Árnyék háborúja alatt. A többi férfi aes sedai-hoz hasonlóan az ő elméje is megbomlott. Őrületében mindenkit megölt, akiben egy csepp is volt a véréből, azonkívül mindenkit, akit szeretett.

Így kapta a Rokonirtó melléknevet. Manapság, ha valaki veszélyezteti vagy fenyegeti a hozzá közel állókat, különösen, ha ok nélkül, azt mondják, „belebújt a Sárkány” vagy

„Sárkány lett belőle”. Lásd még: Újjászületett Sárkány.

Sárkány, hamis: időnként egy férfi azt állítja, hogy ő az Újjászületett Sárkány.

Némelyikük elegendő követőt gyűjt, hogy egy hadseregre legyen szükség a leverésükhöz.

Olyan is volt, amelyik szabályos, több országot is érintő háborút robbantott ki. A századok során legnagyobbrészt az Egyetlen Hatalom fókuszálására képtelen állítólagos Sárkányok

jelentek meg, de volt egy-kettő, aki még ezzel a képességgel is bírt. Ettől függetlenül mindegyik eltűnt, elfogták vagy megölték, anélkül hogy egyetlen, a Sárkány

újjászületésével kapcsolatos próféciát is beteljesítettek volna. Ezeket a szélhámosokat hívják hamis Sárkányoknak. Lásd még: Újjászületett Sárkány.

Sárkányagyar: stilizált jel, általában fekete. Hegyén álló könnycsepphez hasonlít.

Ajtóra vagy házfalra firkálva azt jelzi, hogy az ott lakókat gonoszsággal vádolják.

Sasszárny Arthur: legendás király, aki minden, a Világ Gerincétől nyugatra fekvő

földet egyesített, de még néhány az Aiel-pusztán túl fekvő terület is a birodalmához tartozott. Sőt, az Aryth-óceán túlpartjára is küldött erőket, de halálakor, mely a Százéves háború kitöréséhez vezetett, ezekkel végleg megszakadt a kapcsolat. Címere szárnyaló aranysas volt. Lásd még: Százéves háború.

Shadar Logoth (sadar logoth): az Ősi Nyelven „A hely, ahol az árnyak lesben állnak”. Egy város, melyet a Trallok háborúk óta mindenki elkerül. Más néven

„Árnyékles”.

Shai’tan (‘séji’tan): Lásd Sötét Úr.

Shayol Ghul (séjol gúl): az Átokföldön álló hegy, itt található a Sötét Úr börtöne.

Sheriam (siriam): egy a Kék ajahhoz tartozó aes sedai.

Shienar (sájnar): az egyik Határvidék. Címere lecsapó fekete sas.

shoufa (súfa): az aieliek ruházatának része. Általában homokszínű. A fej és a nyak köré tekerik. Csak az arcot hagyja szabadon.

Sorsháló: nagy változás egy Kor Mintájában. Középpontjában egy vagy több ta’verenné vált ember áll.

Sötét Úr, néven nevezése: aki kimondja a Sötét Úr valódi nevét (Shai’tan), az fölhívja magára a figyelmét, ami a legjobb esetben is elkerülhetetlen balszerencsét hoz az illetőre, de akár katasztrofális következményekkel is járhat. Ezért számos eufémizmust használnak

helyette, többek között nevezik Sötét Úrnak, Hazugságok Atyjának, Szemfényvesztőnek, a

Sír Urának, az Éjszaka Pásztorának, Szívrontónak, Szívagyarnak, Fűégetőnek,

Levélrothasztónak. Aki keresi a bajt, arra is mondják, hogy „néven nevezi a Sötét Urat”.

Sötét Úr: Shai’tan leggyakoribb, minden országban használatos neve. A gonoszság forrása, a Teremtő antitézise. A Teremtő a teremtés pillanatában egy Shayol Ghul-i börtönbe zárta. Egy, a kiszabadítására irányuló kísérlet miatt tört ki az Árnyék háborúja, szennyeződött be a saidin, kezdődött meg a Világtörés, és ért véget a Legendák Kora.

Sötétség Nagyura, a: ezen a néven említik az árnybarátok a Sötét Urat, azt állítván, igazi nevének használata szentségtörés lenne.

stedding (sztedding): ogierek (ogír) lakta terület. A Világtörés óta számos stedding elnéptelenedett. A történetekben, a legendákban menedékként írják le őket, és nem ok nélkül. Valamilyen ma már ismeretlen okból vagy módon védelem alatt állnak, vagy le vannak árnyékolva, ugyanis a határaikon belül az aes sedai-ok nem képesek fókuszálni az

Egyetlen Hatalmat, még az Igazi Forrás létezését sem érzik. A steddingen kívül az Egyetlen Hatalommal létrehozott jelenségek a stedding területét nem befolyásolják.

Határukat egy trallok sem lépi át, hacsak nem hajtják be erőszakkal, de még a Myrddraalok is csak akkor teszik ezt, ha igen komoly szükség van rá, és akkor is csak a

legnagyobb undorral, igen kelletlenül. Még az árnybarátok is kellemetlenül érzik magukat

a steddingen belül, ha igazán elkötelezett hívei uruknak.

Százak Társasága: száz aes sedai férfi a Legendák Kora leghatalmasabbjai közül, akik Lews Therin Telamon vezetésével a végső csapást mérték a Sötét Úrra, amely visszakényszerítette azt a börtönébe, és ezzel véget vetett az Árnyék háborújának. Shai’tan ellencsapása beszennyezte a saidint; a Százak Társasága megőrült, és megkezdte a Világtörést.

Százéves háború: egy sor egymást követő, részben egyszerre is zajló háború állandóan változó összetételű szövetségek között. Kirobbanásának oka Sasszárny Artur halála és az azt követő örökösödési viszály volt. Sz.é. 994-től sz.é. 1117-ig tartott. A folyamatos öldöklés következtében hatalmas földterületek néptelenedtek el az Aryth-

óceántól az Aiel-pusztáig, a Viharok tengerétől a Nagy Fertőig. Olyan általános és heves

volt a pusztítás, hogy csak töredékes feljegyzések maradtak az időszakról.

Eredményképpen Sasszárny Artur birodalma darabokra szakadt, és kialakultak a jelenlegi

időszak országai.

szelídítés: a fókuszálni képes férfiak Egyetlen Hatalommal való kapcsolatának megszüntetése egy aes sedai által. Erre szükség van, mert ha egy férfi megtanul fókuszálni, a saidint beszennyező rontástól hamarosan megőrül, és szinte biztos, hogy rettenetes dolgokat művel az Egyetlen Hatalom segítségével. Akit megszelídítettek, továbbra is érzi az Igazi Forrást, de már nem tudja érinteni. A szelídítés az elme már megindult megbomlását is megállítja, de nem gyógyítja meg. Ha elég hamar sor kerül rá,

legalább a halál elkerülhető.

Szemfényvesztő: Lásd Sötét Úr.

Szemnélküli, a: Lásd Myrddraal.

Szívagyar; Szívrontó: Lásd Sötét Úr.

szívkő: elpusztíthatatlan anyag. A Legendák Korában hozták létre. Bármilyen ismert erőt vagy energiát próbálnak az eltörésére használni, azt elnyeli, és csak még erősebb lesz tőle.

ta’maral’ailen (ta’maral’ájlen): az Ősi Nyelven „A Sors Hálója”.

ta’veren (ta’víren): olyan személy, aki köré az Idő Kereke minden szomszédos életfonalat, esetleg akár minden életfonalat magában foglaló Sorshálót sző. Lásd még: Korminta.

Tallanvor, Martyn (talanvor, martín): gárdista hadnagy a Királynő Gárdájában, Caemlynban.

Tanreall, Artur Paendrag (tan’ríal, artur ‘péen’drag): Lásd Sasszárny Artur.

Tar Valon (tar valon): az Erinin folyó egyik szigetén fekvő város. Az aes sedai-ok politikai központja és az Amyrlin Trón székhelye.

Tar Valon lángja: Tar Valon és az aes sedai-ok szimbóluma. Stilizált lángjel: fehér, hegyével fölfelé mutató cseppalak.

Tear (tír): fontos tengeri kikötő a Viharok tengerének partján. Címere bíbor-arany alapon három fehér félhold.

Tear Köve: a Tear városát védő erődítmény. Állítólag az Őrület ideje után elsőként épült erősség. Néhányan egyenesen azt állítják, hogy az Őrület Ideje alatt épült. Lásd még: Tear.

Telamon, Lews Therin (telamon,lúz terin): Lásd Sárkány, a.

Tengeri Nép: Az Aryth-óceán (arith) és a Viharok Tengere egyes szigeteinek lakói.

Nem sok időt töltenek a hazájukban, életük nagy részét a hajóikon élik le. Ők bonyolítják

le a tengeri kereskedelem nagy részét.

Thakan’dar (thakan’dar): örökösen ködborította völgy Shayol Ghul lejtőin túl.

Tigraine (ti’gréjn): mint Andor leányörököse összeházasodott Taringail Damodreddel és fiút szült neki, Galadedridet. Ú.k. 972-es eltűnése, nem sokkal azután, hogy bátyjának, Lucnak nyoma veszett a Fertőben, az azóta csak Utódlásként emlegetett örökösödési küzdelemhez vezetett Andorban, továbbá a cairhieni események okozója is volt, mely utóbbiak végül kirobbantották az Aiel háborút. Címere tüskés, fehér szirmú rózsát tartó női kéz volt.

Tíz Nemzet Szövetsége, a: a Világtörés utáni századokban (v.u. 200 körül) létrejött unió. Célja a Sötét Úr legyőzése. ATrallok háborúk vegére teljesen szétzilálódott.

Trallok háborúk: több különálló háború sorozata. Az első körülbelül v.u. 1000-ben kezdődött. Több mint háromszáz éven át tartó időszak volt. A trallokok hadseregei e három évszázad alatt szinte folyamatosan dúlták a világot. Végül mindet

megsemmisítették vagy visszaszorították a Nagy Fertőbe, de időközben teljes országok szűntek meg létezni, de ezeken kívül is sok birodalom területe néptelenedett el majdnem

teljesen. Minden ebből az időből származó feljegyzés töredékes. Lásd még: Tíz Nemzet Szövetsége.

Trallokok (trallok): a Sötét Úr teremtményei. Az Árnyék háborúja alatt hívta életre őket. Hatalmas termetűek, végtelenül vadak; félig ember, félig állat torzszülöttek. A gyilkolás puszta öröméért ölnek. Ravaszak, furfangosak, a szavuk fabatkát sem ér. Csak az

bízhat meg bennük, akitől félnek. Mindenevők; bármilyen húst elfogyasztanak, beleértve

az emberek és más trallokok húsát. Nagyrészt emberi eredetűek, ezért keveredésre is képesek az emberi fajjal, de az ilyen nászból származó utódok legtöbbször halva születnek, vagy ha nem, akkor is ritkán élik meg a felnőttkort. Törzsszerű bandákba tömörülnek, ezek közül a legfontosabbak az Ahf’frait, az Al’ghol, a Bhan’sheen, a Dhai’mon, a Djin’nen, a Ghar’ghael, a Ghob’hlin, a Gho’hlem, a Ghraem’lan, a Ko’bal, a

Kno’mon és az Orh’deg.

tuatha’anok (tu’atha’an): vándornép. Kolompároknak vagy utazónépnek is hívják őket. Rikító színűre festett kocsikban élnek. Teljesen pacifista életfilozófiát követnek, a Levél Útját. A kolompárok által megjavított holmik gyakran jobbak, mint újkorukban, mégis számos falu lakói kerülik őket, mert a szóbeszéd szerint gyermekeket lopnak és a fiatalokat áttéritik a világnézetükre.

Újjászületett Sárkány: egyes jóslatok és legendák szerint az emberiség legnagyobb szükségének óráján a Sárkány újjászületik, hogy megmentse a világot. Erre nemigen vár

senki, egyrészt, mert a próféciák szerint az Újjászületett Sárkány új Világtörést okoz, másrészt mert Rokonirtó Lews Therin, a Sárkány olyan név, melytől megborzonganak az

emberek, még több mint háromezer évvel a halála után is. Lásd még: Sárkány, a; Sárkány, hamis.

utazónép: Lásd tuatha’anok.

Valere Kürtje (valír): a Nagy Hajtóvadászat a Kürtért legendás tárgya és célpontja.

Állítólag vissza tudja hívni a halott hősöket a sírjukból, hogy az Árnyék ellen harcoljanak.

Világ Gerince, a: az Aiel-pusztát a nyugattól elválasztó égbenyúló magashegység, csak néhány hágón lehetséges átjutni rajta.

Világtörés, a: mikor Lews Therin Thelamon és a Százak Társasága visszazárta a Sötét Úr börtönét, az ellencsapás beszennyezte a saidint. Előbb-utóbb minden férfi aes sedai agya megbomlott tőle, és dühöngő őrült lett belőle. Őrületükben ezek a férfiak, akik ma már elképzelhetetlen mennyiségű Hatalom irányítására voltak képesek, megváltoztatták a

föld arculatát. Vad földrengéseket okoztak, egész hegységeket töröltek el, új hegyláncokat emeltek, szárazföldet emeltek ki a tengerből, egész országokat süllyesztettek az óceán alá.

A világ nagy része elnéptelenedett, a túlélők szétszóródtak, mint homok a szélben. Erre a

pusztításra a történetekben, legendákban, és a történelemben Világtöreskent utalnak. Lásd még: Százak Társasága, a.

TÉRKÉPEK

A nyugati területek

Folyóköz

Caemlyni-út

A Fertő

Tartalom

I. KÖTET

Előszó

Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Hatodik fejezet

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet

Kilencedik fejezet

Tizedik fejezet

Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Tizennegyedik fejezet

Tizenötödik fejezet

Tizenhatodik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Tizennyolcadik fejezet

Tizenkilencedik fejezet

Huszadik fejezet

Huszonegyedik fejezet

Huszonkettedik fejezet

II. KÖTET

Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Hatodik fejezet

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet

Kilencedik fejezet

Tizedik fejezet

Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Tizennegyedik fejezet

Tizenötödik fejezet

Tizenhatodik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Tizennyolcadik fejezet

Tizenkilencedik fejezet

Huszadik fejezet

Huszonegyedik fejezet

Huszonkettedik fejezet

Huszonharmadik fejezet

Huszonnegyedik fejezet

Huszonötödik fejezet

Huszonhatodik fejezet

Huszonhetedik fejezet

Huszonnyolcadik fejezet

Huszonkilencedik fejezet

Harmincadik fejezet

Harmincegyedik fejezet

SZÓMAGYARÁZAT

TÉRKÉPEK

A nyugati területek

Folyóköz

Caemlyni-út

A Fertő