lélegzetét lehetett hallani. A polgármester Randbe fojtotta az ajkára toluló aggodalmas megjegyzést; ráparancsolt, rakjon tüzet, ne legyen olyan hűvös a szoba. Mialatt ő a kandalló melletti tüzelős dobozban kotorászott gyújtósért, Bran felrántotta a függönyöket.

Beáradt a reggeli napfény. A testes fogadós gyengéd mozdulatokkal állt neki lemosni Tam

arcát. Mire a mutatványos visszaért, a tűz vígan ropogott; kezdte felmelegíteni a szobát.

– Nem jön – jelentette ki Thom Merrilin, miközben beóvakodott. Szúrósan Randre meredt.

Összevonta bozontos fehér szemöldökét. – Nem mondtad, hogy már megnézte egyszer.

Majdnem leszedte a fejemet.

– Azt gondoltam… nem is tudom… szóval, hogy talán a polgármester majd tudja, mit kell

tenni, talán meg tudja értetni Nynaeve-vel… – Idegességében hol ökölbe szorította a kezét, hol kiengedte. Felállt a kandalló elől, Bran felé fordult. – Al’Vere mester, mit tehetnék? – A pocakos, kövér férfi tanácstalanul ingatta a fejét. Frissen nedvesített ruhát terített Tam homlokára. Kerülte Rand tekintetét. – Nem nézhetem tétlenül, ahogy meghal.

Valamit tennem kell. – A mutatványos megmozdult, mintha mondani akart volna valamit.

Rand nyomban reménykedve fordult felé. – Van valami ötlete? Bármit hajlandó vagyok kipróbálni.

– Csak azon gondolkoztam – mondta Thom, miközben hüvelykujjával hosszú szárú

pipáját tömködte –, vajon tudja-e a polgármester, ki rajzolta a sárkányagyart az ajtajára. –

Egy ideig a lavórba meredt. Aztán Tamra pillantott, és sóhajtva visszadugta a fogai közé a meggyújtatlan pipát. – Úgy tűnik, valaki nem szereti többé. Vagy talán nem is őt, hanem a

vendégeit.

Rand undorodva nézett rá, majd elfordult, a tűzbe bámult. A gondolatai a lángokhoz hasonlóan táncoltak, és ugyanúgy egyetlen dologhoz kötődtek. Nem adja fel. Nem nézheti

csak úgy végig, ahogy Tam meghal. Az apám, gondolta dühösen. Az apám. Amint elmúlt a láza, ezt is letisztázzák majd. De az első a láz. De hogyan?

Bran al’Vere Rand hátát nézve késpenge vékonyságúra szorította össze a száját. A pillantástól, amelyet a mutatványos felé küldött, egy medve is megtorpant volna, de Thom

csak várakozásteljesen figyelt, mintha észre sem vette volna.

– Valószínűleg valamelyik Congar műve, vagy egy Copliné – mondta végül a

polgármester. – A Fény tudja, melyiké a sok közül. Ha valakiről rosszat lehet mondani, mindig ők azok, akik kimondják. De még akkor is, ha nem lehet. Hozzájuk képest Cenn

Buie maga a megtestesült udvariasság.

– Az a szekérderéknyi bagázs, amelyik közvetlenül hajnal előtt érkezett? – kérdezte a mutatványos. – Akik még csak nem is szagoltak trallokot, és egyedül az érdekelte őket, mikor kezdődik a fesztivál? Mintha észre sem vették volna, hogy a fél falu romokban áll.

Al’Vere zordan bólintott.

– A családfájuk egyik ága. De egyikük sem sokkal jobb. Az az idióta Darl Coplin a fél éjszakát azzal töltötte, hogy követelte, tegyem ki Moiraine asszonyt és Lan mestert a fogadóból, meg a faluból. Mit számít, hogy nélkülük egyáltalán nem is maradt volna falu.

Rand csak fél füllel figyelt a beszélgetésükre, de ez az utolsó megjegyzés felkeltette a figyelmét.

– Miért, mit csináltak?

– Hogy mit? Ó, hát épp csak annyit, hogy Moiraine gömbvillámot idézett a derült éjszakai

égből – felelte al’Vere. – A trallokokra küldte. Ide-oda ugrált közöttük. Amelyik fához hozzáért, az szilánkokra robbant. A trallokok sem bírták sokkal jobban.

– Moiraine? – hitetlenkedett Rand.

A polgármester bólintott.

– Moiraine asszony. Lan mester meg olyan volt a kardjával, mint egy forgószél. A kardjával? Az egész ember egy fegyver. Úgy nézett ki, mintha legalább tíz helyen lenne egyszerre. Itt egyen meg a fene, de még mindig nem hinném el, ha nem tudnék bármikor

kilépni, hogy a saját szememmel is lássam… – Végigsimította kopasz fejét. – Épp csak kezdődtek a télesti látogatások, mindenkinek teli volt a keze ajándékokkal, mézes süteménnyel, a feje meg borral, mikor egyszer csak vadul ugatni kezdtek a kutyák. Aztán

hirtelen ezek ketten rontottak ki a fogadóból, és trallokokról kezdtek kiáltozni. Azt hittem, fejükbe szállt a bor. Végül is, mégiscsak… trallokok?! Aztán, mielőtt bárki rádöbbenhetett volna, mi történik, azok… azok a dolgok máris közöttünk voltak az utcán. Mindenkit kaszaboltak, akit értek, felgyújtották a házakat, és közben úgy üvöltöttek, hogy megfagyott az ember ereiben tőle a vér. – Felhorkant. – Mi meg csak szaladgáltunk, mint a

csirkék, ha róka szabadul a baromfiólba. Mígnem Lan mesternek végül sikerült valami kis

lelket vernie belénk.

– Azért nem kell olyan szigorúnak lenni – így Thom. – Maguk is megtették a magukét.

Sok trallok fekszik holtan az utcán, és nem minddel azok ketten végeztek.

– Hm… hát, végül is, igaz. – Al’Vere összerázkódott. – De akkor is nehéz elhinni. Egy aes

sedai Emondmezőn. Lan mester pedig őrző.

– Aes sedai? – suttogta Rand. – Az nem lehet. Hiszen beszéltem vele. Ő nem…

egyszerűen…

– Gondoltad, hogy rájuk van írva? – kérdezte a polgármester savanyú mosollyal. –

Mondjuk a hátukon van egy nagy „aes sedai” felirat meg esetleg egy másik: „veszély, ne

gyere közel”? – Egyszer csak a homlokára csapott. – Aes sedai. Vén bolond vagyok, kezd

begyepesedni az agyam. Van még egy esély, Rand, ha hajlandó vagy kockáztatni. Nincs jogom azt tanácsolni, hogy vállald. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy nekem lenne-e

hozzá merszem a helyedben.

– Esély? Bármilyen kockázatot vállalok, ha segít valamit.

– Az aes sedai-ok gyógyítani is tudnak, Rand. Fenébe is, hiszen te is hallottad a történeteket. Ott is tudnak segíteni, ahol a gyógyszerek csődöt mondanak. Mutatványos, kendnek jobban kellett volna tudnia, mint nekem. A legendák, mind tele vannak aes sedai-okkal. Miért nem szólt, miért hagyta, hogy magam jöjjek rá nagy nehezen?

– Én idegen vagyok itt – mondta Thom. Vágyódó pillantást vetett meggyújtatlan pipájára

–, és nem Coplin gazda az egyetlen, aki nem akar aes sedai-ok ügyeibe keveredni. Jobb,

ha inkább magától származik az ötlet.

– Aes sedai – mormolta Rand. Megpróbálta a történetekbe illeszteni a nőt, aki

rámosolygott. Az aes sedai-októl kapott segítség néha rosszabb, mintha nem segítettek volna, legalábbis a mesék szerint. Mint a mérgezett sütemény. Ha ajándékba adnak valamit, azzal mindig van valami hátsó szándékuk, mint a csaliban rejtőző horog. Hirtelen

valósággal égetni kezdte a combját a zsebében lévő érme, amelyet Moiraine-tól kapott.

Alig bírta megállni, hogy ki ne tépje onnan, ki ne hajítsa az ablakon.

– Senki nem akar aes sedai-ok ügyeibe keveredni, fiam – mondta lassan a polgármester. –

Ez tűnik az egyetlen esélynek, ennek ellenére nem könnyű döntés. Én nem dönthetek helyetted, de a magam részéről eddig csak jót mondhatok Moiraine asszonyról… illetve Moiraine Sedairól; azt hiszem, ez a helyes megszólítás. Vannak helyzetek – nézett sokat mondóan Tamra –, amikor egyszerűen bármilyen kockázatot vállalni kell, még ha kicsi is

az esély, hogy sikerrel jársz.

– Némelyik történet némiképp túloz – tette hozzá Thom, de mintha minden szót úgy kellett volna kipréselnie magából. – Némelyik. Különben is, van más lehetőséged?

– Nincs – sóhajtott Rand. Tam azóta sem mozdult. Még csak meg sem rezzent. Szemei mélyen besüppedtek, mintha legalább egy hete beteg lenne. – Megyek… megyek,

megkeresem.

– A patak túloldalán, a hidaknál – mondta a mutatványos. – Ahol… megszabadulnak a halott trallokoktól. De azért légy óvatos, fiú. Az aes sedai-ok bármit tesznek, meg van rá a maguk jó oka, és ez nem mindig az, amit a többi ember gondol.

Az utolsó mondatot már úgy kiáltotta Rand után. A fiú ugyanis kirobogott az ajtón. A kard

markolatán kellett tartania a kezét, hogy a hüvely ne akadjon a lábába futás közben, de még arra sem akarta vesztegetni az időt, hogy megálljon és lecsatolja. Ledübörgött a lépcsőn, szökellve vágtatott ki az ajtón. Egészen megfeledkezett a fáradtságáról. A tudat, hogy Tamnak van még esélye, bármily kicsi is, legyőzte a kialvatlanságát, legalábbis egy

darabig. Abba, hogy az esélyt egy aes sedai jelenti, és hogy mi lesz az ár, egyszerűen nem volt hajlandó belegondolni. Ami pedig azt illeti, hogy egy varázslónő elé kell állnia…

Mélyet lélegzett, megpróbált még gyorsabban futni.

A máglyák messze, a legutolsó házaktól északra lobogtak, az Őrdomb felé vezető út Nyugati-erdő felőli oldalán. A szél továbbra is a falutól elfelé hajtotta az olajfekete füstoszlopot, de még így is gyomorforgatóan édeskés szag ülte meg a levegőt. Olyan, mint

amikor több órára a nyárson felejtik a húst. Rand fintorogni kezdett, aztán, mikor rájött, mi okozza, nagyot nyelt. Szép kis felhasználása a Bel Tine-i máglyáknak. A tüzet tápláló

férfiak ruhát kötöttek az arcuk elé, de a grimaszaikból látszott, az ecet, amellyel benedvesítették az anyagot, kevés. Még ha a szagot teljesen el is nyomta volna, akkor is

tudták volna, hogy ott van, mint ahogy azt is, mit csinálnak.

Két ember éppen az egyik nagy dhurran hámjának szíjait oldozta le egy trallok bokájáról.

A test mellett guggoló Lan felhajtotta a takarót; láthatóvá vált a trallok válla és kecskepofájú feje. Mialatt Rand odakocogott, az őrző egy zománcozott, vérvörös,

háromágú szigonyt formázó fémjelvényt szedett le a trallok fekete páncélingének tüskés válláról.

– Ko’bal – jelentette ki. Nyitott tenyerén pattogtatni kezdte a jelvényt, majd feldobta.

Morogva csapott le rá a levegőben. Elkapta, majd így szólt: – Ezzel együtt már hét.

Moiraine törökülésben ült a földön, a közelben. Fáradtan csóválta a fejét. Faragott indákkal, virágokkal díszített sétabot feküdt keresztben a térdén. Ruhája gyűrött volt, mintha abban aludt volna. Persze nem is aludt egyáltalán.

– Hét banda. Hét! Ennyi a trallok háborúk óta nem működött együtt. Rossz hír rossz hír

hátán. Félek, Lan. Azt hittem, némi előnyhöz jutottunk, de úgy tűnik, jobban le vagyunk

maradva, mint valaha.

Rand csak bámult rá. Egy aes sedai. Idefelé jövet próbálta meggyőzi magát: attól még, hogy tudja, ki… micsoda a nő, egy cseppet sem fog másképp kinézni. És a legnagyobb meglepetésére tényleg nem. Most nem tűnt annyira mesebeli hölgynek, mint korábban, de

hát nem is csoda: össze-vissza állt a haja, halvány koszcsík húzódott keresztbe az orrán.

De olyan nagyon azért nem lett más. Pedig biztos lennie kell valaminek, amiből egy aes

sedai-on külsőleg is látszik, kicsoda. Másrészt viszont, ha a külső tükrözné a belsőt, és a történetek mind igazak, akkor jobban kéne hasonlítania egy trallokra, mint egy szép nőre,

akinek még az sem csorbítja a méltóságát, hogy a porban ül. És ő talán tud segíteni Tamon. Akármi legyen is az ára, ez mindennél fontosabb.

Nagy levegőt vett.

– Moiraine asszony… Úgy értem, Moiraine Sedai. – Mindketten felé fordultak. A nő

pillantását látva megdermedt. Cseppet sem az a nyugodt, mosolygós tekintet volt, amelyre

a Zöldről emlékezett. Az arca fáradtnak tűnt, de a szemei sasszemek voltak. Aes sedai. A

világtörők egyike. Bábmesterek, akik a háttérből rángatják a zsinórokat. Uralkodók, egész

nemzetek táncolnak úgy, ahogy ők fütyülnek. Az igazi céljaikat csak maguk a Tar Valon-i

nők ismerik.

– Egy kicsit több fény a sötétségben – dünnyögte az aes sedai, majd így szólt, most már

hangosan: – Hogy vannak az álmaid, Rand al’Thor?

Ő csak nézett rá.

– Az álmaim?

– Egy ilyen éjszakától könnyen álmodik rosszakat az ember. Ha rémálmaid vannak, feltétlenül szólj nekem. Én segíteni tudok az ilyesmin, néha.

– Semmi gond az… Az apámmal van a probléma. Megsebesült. Alig több, mint egy

karcolás, de a láz kiégeti. A javasasszony nem segít. Azt mondja, nem tud. De a történetekben… – A nő felvonta a szemöldökét, mire nagyot nyelt. A Fényre, van egyáltalán olyan történet, amelyben aes sedai szerepel, és nem a rossz oldalon áll? Az őrzőre nézett, de azt látszólag jobban érdekelte a halott trallok, mint bármi, amit ő

mondhat. A nő pillantásának súlyától akadozva folytatta. – Úgy… ööö… azt mondják, az

aes sedai-ok tudnak gyógyítani. Ha segíteni tudna rajta… ha tudna érte tenni valamit…

bármibe is kerüljön… Úgy értem… – mélyet lélegzett, majd gyorsan, egy szuszra,

befejezte: – Bármit hajlandó vagyok érte megadni, ami a módomban áll. Bármit.

– Bármit – merengett Moiraine. – Az árról majd később tárgyalunk, Rand, ha egyáltalán.

Nem ígérhetek semmit. A javasasszonyotok tudja, mit csinál. Megteszem, amit tudok, de a

Kerék forgását nem áll hatalmamban megállítani.

– A halál mindenkiért eljön előbb-utóbb – jegyezte meg zordan az őrző. – Kivéve, ha a Sötét Urat szolgálják, de azt az árat csak a bolondok hajlandóak megfizetni.

Moiraine rosszallóan csettintgetett a nyelvével.

– Ne légy ilyen komor, Lan. Hiszen éppenséggel van némi okunk ünnepelni is. Nem sok,

de valami. – A botra támaszkodva felállt. – Vigyél az apádhoz. Segítek rajta, amennyire módomban áll. Így is túl sokan utasították már el a segítségemet. Ők is hallották a történeteket – tette hozzá gúnyosan.

– A fogadóban van. Erre. És köszönöm. Köszönöm!

Követték, de túl gyorsan ment, hamarosan messze maga mögött hagyta őket.

Türelmetlenül lassított le, megvárta, míg utolérik. Aztán megint előrevágtatott, és újra várnia kellett.

– Siessen, kérem – sürgette a nőt. Annyira fellelkesítette a tudat, hogy mégiscsak sikerült segítséget hoznia Tamnak, hogy bele sem gondolt, micsoda vakmerőség egy aes sedai-t noszogatni. – Megöli a láz.

Lan gyilkos pillantást küldött felé.

– Hát nem látod, milyen fáradt? Amit tegnap éjszaka csinált, az angreal ellenére is olyan, mintha egész idő alatt körbe-körbe szaladgált volna a falu körül, kövekkel teli hátizsákkal.

Nem vagyok meggyőződve róla, hogy megéred a fáradságot, birkapásztor, akármit is mond.

Rand csak pislogott, nem szólt egy szót se.

– Kedvesebben, drága barátom – mondta Moiraine. Lassítás nélkül felemelte a kezét, megveregette az őrző vállát. A férfi védelmezően magasodott fölé, mintha a puszta közelségével erőt adhatna neki. – Mindig csak rám gondolsz, hogy nekem mi a jó. Miért

ne lehetne ő is így az apjával? – Lan összevonta a szemöldökét, de elhallgatott. –

Biztosíthatlak, Rand, jövök, amilyen gyorsan csak tudok.

Rand nem tudta minek higgyen, a nő tüzes pillantásának vagy nyugodt hangjának. Igaz, ez

utóbbi sem igazán kedves volt, inkább parancsoláshoz szokott, határozott. Talán össze is

tartozik a kettő. Aes sedai. És most már elkötelezte magát. Hozzájuk igazította a lépteit, és megpróbált nem gondolni arra, milyen árról beszélnek majd később.

Nyolcadik fejezet

EGY BIZTONSÁGOS HELY

Amint kinyitotta az ajtót, még be sem lépett, már az apját nézte. Igen, az apja, gondolta, akárki akármit mond. Tam egy hüvelyknyit sem mozdult, pontosan ugyanabban

a testhelyzetben feküdt, mint amikor otthagyta. Még mindig csukva volt a szeme, továbbra

is erőtlenül, érdesen, nehezen lélegzett. A fehér hajú mutatványos éppen a polgármesterrel beszélgetett – az utóbbi megint az ágy fölé hajolt, Tamot pátyolgatta –, de amikor meglátta Moiraine-t, kissé riadtan hallgatott el. Az aes sedai nem törődött vele. Igazság szerint senkivel nem törődött, csak Tammal. Őt viszont összehúzott szemöldökkel, elmerülten nézegette.

Thom a fogai közé lökte meggyújtatlan pipáját. Aztán kirántotta, és dühösen meredt rá.

– Már dohányozni sem hagyják nyugodtan az embert – morogta. – Jobb, ha lemegyek, nehogy valamelyik paraszt ellopja a köpenyemet, hogy melegen tartsa vele a tehenét. Kint

legalább nyugodtan rágyújthatok – mondta, azzal sietve távozott.

Lan a szemével követte. Szögletes arca kifejezéstelen volt, mint egy kőszikla.

– Nem tetszik nekem ez az ember. Valami miatt nem bízom benne. Tegnap este például a

színét sem láttam.

– Pedig ott volt – mondta Bran. Bizonytalan tekintettel nézte Moiraine-t. – Ott kellett, hogy legyen. Nem hinném, hogy a kandalló előtt pörkölődött így meg a köpenye.

Randet nem igazán érdekelte a dolog. Tőle akár az istállóban elbújva is tölthette a mutatványos az éjszakát.

– Az apám! – könyörgött Moiraine-nek.

Bran kinyitotta a száját, de mielőtt egy szót is szólhatott volna, az aes sedai felcsattant.

– Hagyjon vele magamra, al’Vere mester. Most már úgysem tudna mit tenni, csak az utamban lenne.

A polgármester pár pillanatig habozott. Nem vette jó néven, hogy utasítgatják a saját fogadójában, de egy aes sedai-nak sem szívesen mondott volna ellent. Végül felállt, és vállon veregette Randet.

– Gyere, fiam. Hagyjuk Moiraine Sedai-t, hadd… ööö… hadd… Bőven van miben

segítened lenn. Aztán mire kettőt nézel, Tam már kiabál is a pipájáért meg egy korsó sörért.

– Nem maradhatnék? – mondta Rand Moiraine-nek, bár úgy tűnt, a nő egyáltalán nincs is

tudatában a körülötte zajló eseményeknek, annyira Tamra koncentrál. Bran megszorította

Rand vállát, de ő nem törődött vele. – Kérem! Vigyázok, hogy ne legyek láb alatt. Észre

sem fogja venni, hogy egyáltalán itt vagyok. Ő az apám! – tette hozzá olyan vadul, kihívóan, hogy maga is megijedt. A polgármester szemei döbbenten kerekedtek el. Rand

remélte, a többiek a fáradtságának tudják be a dolgot, vagy az idegfeszültségének, amiért

egy aes sedai-jal kell tárgyalnia.

– Jól van, jól van – mondta Moiraine türelmetlenül. Köpenyét, botját hanyagul a szoba egyetlen székéré dobta. Feltűrte a karján a ruhát, könyékig. Egy pillanatra sem vette le a szemét Tamról, még beszéd közben sem. – Ülj oda. Te is, Lan. – Nagyjából a fal mellett

álló hosszú lóca felé intett. – Lassan végigjártatta tekintetét a mozdulatlanul fekvő férfin, de Randnek az a hátborzongató érzése támadt, valójában valahogy átnéz rajta, mögé néz. –

Beszélgethettek, ha akartok – jegyezte meg szórakozottan a nő –, csak halkan. Most már

menjen, al’Vere mester. Ez egy betegszoba, nem gyűlésterem. Tegyen róla, hogy senki ne

zavarjon.

A polgármester morgott valamit a bajusza alatt, persze nem túl hangosan, nehogy felkeltse

vele az aes sedai figyelmét, majd még egyszer megszorította Rand vállát, majd

engedelmesen, ha némiképp vonakodva is, becsukta maga mögött az ajtót.

Moiraine magában mormogva az ágy mellé térdelt. Mindkét kezét lágyan Tam mellkasára

fektette. Becsukta a szemét. Hosszú ideig így maradt, mozdulatlanul, szótlanul.

A történetekben az aes sedai-ok csodatetteit mindig fényvillanások, mennydörgés kísérte,

vagy valami más jól látható jele volt, hogy természetfölötti dolgok történnek, mágikus hatalmak munkálkodnak. A Hatalom. Az Egyetlen Hatalom, amely az Igazi Forrásból

táplálkozik, az Idő Kerekét is hajtó erőből. Nem szívesen gondolt erre. Hogy a Hatalmat

Tammal kapcsolatban használják, és közben ráadásul ő is ugyanabban a helyiségben tartózkodik. Az is elég baj, ha ugyanabban a faluban. De amennyit látni lehetett a dologból, az alapján Moiraine egyszerűen el is aludhatott. De mintha kissé

felszabadultabbá vált volna Tam légzése. Valamit ezek szerint mégiscsak csinálhat. Ezen

olyan mélyen elgondolkozott, hogy mikor Lan halkan megszólalt mellette, rémülten ugrott

fel.

– Igazán míves fegyvert viselsz. Nincs véletlenül a pengén is egy gém?

Rand egy darabig csak nézett rá, fel sem fogta, miről beszél. A nagy izgalomban, hogy egy

aes sedai-jal kell tárgyalnia, teljesen megfeledkezett az apja kardjáról. Már egyáltalán nem érezte olyan különösen nehéznek, mint eleinte.

– De van. Ilyenkor mit csinál? – biccentett a nő felé.

– Nem hittem volna, hogy gémjelű kardot találok egy ilyen helyen.

– Az apámé. – Lan kardjára pillantott. A markolata épp csak kilátszott a köpenye alól. A

két fegyver meglehetősen hasonlónak tűnt, kivéve, hogy az őrzőén nem látszottak gémek.

Visszafordult az ágy felé. Tam most már hallhatóan könnyebben vette a levegőt, nem volt

már olyan reszelős a légzése. Ebben egészen biztos volt. – Régen vette.

– Különös dolog, hogy egy juhász ilyesmit vegyen.

Gyors oldalpillantást vetett a férfira. Ha egy idegen kérdezősködne a kardról, már az is illetlen kíváncsiskodás lenne. De hogy egy őrző… Mégis úgy érezte, válaszolnia kell valamit.

– Sosem használta, legalábbis én nem tudok róla. Mondta is, hogy eddig nem volt semmi haszna. Egészen tegnap estig. Azelőtt még csak azt sem tudtam, hogy létezik.

– Azt mondta, semmi haszna? Bizonyára nem mindig gondolta így. – Lan egy ujjal futólag

megérintette a Rand oldalán lógó kardhüvelyt. – Vannak helyek, ahol a gém a kardmester

jele. Hosszú, különös utat járhatott be ez a penge, míg egy folyóközi birkapásztornál kötött ki.

Elengedte a füle mellett a ki nem mondott kérdést. Moiraine azóta sem mozdult. Csinál egyáltalán valamit? Megborzongott. Megdörzsölte a karjait. Talán mégsem akarja annyira tudni, mit csinál. Mégiscsak egy aes sedai…

Ekkor benne is megfogalmazódott egy kérdés, amelyet a legkevésbé sem akart feltenni, de

tudnia kellett rá a választ.

– A polgármester… – megköszörülte a torkát, majd mély levegőt vett. – A polgármester azt mondta, egyedül kendnek és neki köszönhető, hogy a faluból maradt valami. – Nagy

erőfeszítéssel rákényszerítette magát, hogy az őrzőre nézzen. – Ha valaki előzőleg szólt volna egy, a fák között rejtőzködő férfiról… aki pusztán azzal megrémítette az embereket,

ha rájuk nézett… akkor is váratlanul érte volna magukat a támadás? Egy olyan férfi, akinek a lova teljesen hangtalanul jár? És a szél nem fújja a köpenyét? Akkor tudták volna, mi következik? Megakadályozhatták volna Moiraine Sedai-jal, ha tudnak erről a férfiról?

– Nem, ahhoz legalább egy fél tucat nővéremre lett volna szükség – mondta Moiraine.

Rand összerezzent. A nő még mindig az ágy mellett térdelt, de időközben levette a kezét

Tamról, és feléjük fordult. Halkan beszélt, egyszer sem emelte meg a hangját, a pillantása mégis a falhoz szögezte Randet. – Ha tudtam volna, amikor elindultam Tar Valonból, hogy

trallokokat és Myrddraalt találok itt, fél tucattal is hoztam volna, talán még egy tucatnyit is, még ha a gallérjuknál fogva kellett volna is idáig vonszolnom őket. Így, egyedül, az se sokat segített volna, ha egy hónappal előre tudom. Sőt, talán semmit sem. Egyetlen embernek azért mégiscsak korlátozottak a lehetőségei, még ha az Egyetlen Hatalmat használja is, márpedig tegnap éjszaka több mint száz trallok mászkált elszórva a környező

területeken. Egy teljes ököl.

– De azért mégiscsak jó lett volna, ha tudunk róla – mondta Lan élesen. A hangjából kisütő rosszallás Randnek szólt. – Pontosan mikor láttad, és hol?

– Ennek most már nincs jelentősége – jegyezte meg Moiraine. – Nem engedem, hogy a fiú

azt higgye, ő tehet valamiről, amiről nem. Én legalább annyira felelős vagyok. Az az átkozott holló tegnap, amilyen furcsán viselkedett, fel kellett volna, hogy hívja a figyelmemet. És a tiédet is, drága barátom. – Mérgesen csettintett a nyelvével. – Túlzottan magabiztos voltam, az önteltség határáig, hogy a Sötét Úr befolyása idáig nem terjedhet ki. Nem ennyire erősen, nem ilyen hamar. Meg voltam győződve róla.

– A holló? – pislogott Rand. – Nem értem.

– Dögevő – Lan szája undorral rándult meg. – A Sötét Úr szolgái gyakran találnak kémeket maguknak a halálból táplálkozó állatok között. Főleg varjakat, hollókat. Néha patkányokat is, a városokban.

Rand hátán végigszaladt a hideg. A hollók és a varjak, mint a Sötét Úr kémei? Mostanában

tele volt a határ hollókkal és varjakkal. A Sötét Úr befolyása, mondta Moiraine. A Sötét Úr mindenütt ott van, ezt ő is tudja, de ha valaki megpróbál a Fényben járni, igyekszik becsületes életet élni, és nem nevezi a nevén, azt nem bánthatja. Mindenki ebben hitt, ezt szívta magába az anyatejjel. De Moiraine mintha arra akart volna utalni…

Tamra tévedt a pillantása. Rögtön megfeledkezett minden másról. Az apja arca

észrevehetően kevésbé volt lázrózsás, mint eddig, a légzése pedig most már majdnem teljesen normálisnak hangzott. Ha Lan meg nem fogja a karját, felugrott volna.

– Megcsinálta!

A nő felsóhajtott, majd megrázta a fejét.

– Még nem. Remélem, hogy csak még nem. A trallokok fegyverei a Thakan’dar nevű

völgy kovácsműhelyeiben készülnek, magának a Shayol Ghulnak a lejtőin. Némelyikre rontás tapad azon az elátkozott helyen, gonoszság szennyezi be a fémet. Az ilyen átkozott

pengék által okozott sebek külső segítség nélkül nem gyógyulnak, vagy halálos lázat okoznak, esetleg különös betegségeket, amelyeken nem segítenek a gyógyszerek.

Csökkentettem az apád fájdalmát, de a jel, a rontás, még benne van. Ha nem foglalkoznak

vele, újból nőni fog, míg egészen el nem nyeli.

– De maga foglalkozni fog vele. – Rand szavai félig könyörgésnek, félig utasításnak hangzottak. Elhűlten döbbent rá, hogyan beszélt egy aes sedai-jal, de a nőnek, úgy látszik, nem tűnt fel a hangszíne.

– Igen – értett egyet egyszerűen. – Nagyon fáradt vagyok, Rand, és az éjszaka nem volt

alkalmam pihenni. Általában ez sem jelentene gondot, de ez a fajta seb… Ez itt – vett elő

a zsebéből egy fehér selyembe bugyolált tárgyat – egy angreal. Ezek szerint hallottál már róluk – mondta az arckifejezését látva. – Nagyszerű.

Rand öntudatlanul is hátrébb húzódott, minél messzebb a nőtől és a kezében tartott tárgytól. Néhány történetben szó esett az angrealokról, a Legendák Korának e relikviáiról.

Ezek segítségével hajtották végre a legnagyobb csodatetteiket az aes sedai-ok.

Meglepetten látta, hogy Moiraine egy sima, fényes, elefántcsont figurát csomagol elő.

Egészen sötét barnára cserezte az idő. Az arasznyi szobrocska hullámzó köpenyt viselő

nőt ábrázolt, vállára omló hosszú hajjal.

– Rég elvesztettük a készítésükhöz szükséges tudást. Annyi minden elveszett, és talán soha nem is fedezzük fel újra. Olyan kevés maradt belőlük, hogy az Amyrlin Trón alig volt hajlandó engedélyezni, hogy magammal hozzam. Nagy szerencséje Emondmezőnek

és az apádnak, hogy végül mégis belement. De azért ne számíts túl sokra. Most már vele

együtt is alig vagyok többre képes, mint tegnap még nélküle is lettem volna, a rontás pedig erős. Bőven volt ideje elburjánzani.

– Azért még tud rajta segíteni! – tört ki Rand. – Tudom, hogy tud.

Moiraine elmosolyodott. Épp csak a szája sarka görbült felfelé.

– Meglátjuk – felelte és visszafordult Tam felé. Egyik kezét a homlokára tette, a másikban az elefántcsont figurát tartotta. Lecsukta a szemét, arcán látszott, erősen koncentrál. Úgy tűnt, levegőt is alig vesz.

– Az a lovas, akit említettél – mondta halkan Lan –, akitől annyira megijedtél… egészen

biztosan Myrddraal volt.

– Egy Myrddraal! De hát az Enyészek hat méter magasak, és… – az őrző örömtelen vigyora láttán elakadt a szava.

– Néha, birkapásztor, a történetek nagyobbnak mutatják a dolgokat, mint a valóság. Hidd

el nekem, egy Félemberrel kapcsolatban az igazság is épp elég nagy. Félember, Lappangó,

Enyész, Árnyékember; több nevük is van, attól függ, melyik vidéken jár az ember, de mind Myrddraalt jelent. Az Enyészek trallok szülők olyan porontyai, amelyek egészen visszafajzottak az emberhez, amiből a Rémurak annak idején kialakították őket. De azért

nem teljesen emberek. Mert amennyivel az emberi tulajdonságok kifejezettebbek bennük,

annyival erősebb rajtuk a rontás is, ami úgy eltorzítja a trallokokat! A Félembereknek van egyfajta különleges hatalmuk, amely a Sötét Úrtól ered. Csak a leggyengébb aes sedai-ok

nem bírnak el könnyedén egy Enyésszel egy az egy elleni Hatalompárbajban, mégis sok jó, tisztaszívű ember esett már áldozatul nekik. A Legendák Korának véget vető háborúk,

a Kitaszítottak bebörtönzése óta ők az agy, amely megmondja a trallok ökölnek, hová sújtson. A Trallok háborúk idején Félemberek vezették a trallokokat a csatába, a Rémurak

irányítása alatt.

– Megrémített – mondta Rand elhaló hangon. – Egyszerűen csak rámnézett, és… –

megrázkódott.

– Nincs miért szégyenkezned, birkapásztor. Engem is megrémítenek. Láttam embereket, akik egész életüket katonáskodással töltötték, mégis megdermedtek, amikor Félemberrel kerültek szembe, mint a nyúl a kígyó pillantásától. Északon, a Nagy Fertő mentén húzódó

Határvidéken van egy mondás. A Szemnélküli tekintete maga a félelem.

– A Szemnélküli?

– A Myrddraalok jobban látnak, mint a sas, legyen bár nappal vagy éjszaka, de szemük nincsen. Kevés veszélyesebb dolgot tudok kitalálni, mint egy Myrddraallal szembeszállni.

Azt, amelyik tegnap éjszaka itt járt, Moiraine Sedai is, én is többször megpróbáltuk megölni, de minden alkalommal kudarcot vallottunk. A Félembereket a Sötét Úr

szerencséje védi.

Rand nagyot nyelt.

– Az egyik trallok azt mondta, a Myrddraal beszélni akar velem. Nem tudom, miért.

Lan felkapta a fejét. Szemei, mint kék kövek szegeződtek rá.

– Te beszéltél egy trallokkal?

– Nem egészen – hebegte. Az őrző pillantása fogva tartotta, mint egy medvecsapda. –

Csak az beszélt hozzám. Azt mondta, nem bánt, meg hogy a Myrddraal beszélni akar velem. Aztán megpróbált megölni. – Megnedvesítette az ajkát, ujjaival a kardmarkolat elegáns bőrborítását babrálta. Rövid, tömör mondatokkal elmagyarázta, hogyan ment

vissza a házba a tanyán. – Ehelyett én öltem meg – mondta végül. – Igazság szerint véletlenül. Rámvetette magát, nekem meg már a kezemben volt a kard.

Lan arca kissé megenyhült, már ha a kőszikla meg tud enyhülni.

– Ettől függetlenül, ez bizony említésre méltó dolog, birkapásztor. A Határvidéktől délre

kevesen mondhatják el magukról, hogy egyáltalán láttak trallokot, nemhogy meg is öltek

volna egyet.

– És még kevesebben végeztek trallokkal egyedül, segítség nélkül – mondta Moiraine fáradtan. – Készen van, Rand. Lan, segíts felállnom.

Az őrző azonnal odaugrott hozzá, de Randnél nem mozdult gyorsabban. A fiú egy

szempillantás alatt az ágynál termett. Tam bőre végre hűvös volt, bár az arca sápadt, fakó lett, mintha nagyon régen ment volna utoljára napra. Továbbra is csukott szemmel feküdt;

de most már a normális alvás mély, egyenletes légzésével vette a levegőt.

– Most már rendbe jön? – kérdezte aggodalmasan.

– Némi pihenéssel igen. Pár hetet ágyban tölt, és olyan lesz, mint régen. – Moiraine bizonytalan léptekkel járt annak ellenére, hogy Lan karjába kapaszkodott. A férfi lesöpörte a köpenyét és a pálcáját a székről, hogy legyen hová leülnie. Nagy sóhajjal ereszkedett le.

Lassú, gondos mozdulatokkal visszacsomagolta az angrealt, és a zsebébe süllyesztette.

Rand vállai rázkódtak, az ajkába kellett harapnia, hogy fel ne kacagjon. Közben a szemét

törölgette, mert már nem látott a könnyektől.

– Köszönöm.

– A Legendák Korában – folytatta a nő – némelyik aes sedai a legkisebb szikrából is lángra tudta lobbantani az életet, az egészséget. De ezek az idők már elmúltak, talán örökre. Oly sok minden elveszett. Nem csak az angrealok készítésének titka. Annyi minden válna lehetségessé, amiről ma álmodni sem merünk, ha mindenre emlékeznénk.

Amellett sokkal kevesebben is vagyunk. Némelyik művészetnek szinte teljesen nyoma veszett, de amelyiknek nem, azok is nagyrészt gyengébbeknek tűnnek ma már. Most már a

beteg testben is lennie kell erőnek, akaratnak, amire támaszkodhatunk, különben a legerősebbikünk Gyógyítása is sikertelen lesz. Szerencséd, hogy az apád erős ember, mind

testben, mind lélekben. Szinte az utolsó csepp erejét is felhasználta az életéért vívott harcban. De most már csak pihennie kell. Időbe telik, míg teljesen felépül, de a rontásnak nyoma sem maradt.

– Ezt sosem tudom megfizetni – mondta Rand még mindig Tamot nézve. – De ha bármit

tehetek önért, megteszem. – Ekkor eszébe jutott, amit korábban a fizetségről mondott Moiraine, és amit ő ígért. Most, Tam mellett térdelve, még komolyabban gondolta, mint akkor, de ennek ellenére nem volt könnyű a nő szemébe néznie. – Bármit. Amennyiben ezzel nem ártok a falunak vagy a barátaimnak.

Moiraine legyintett.

– Ha ez neked fontos. Amúgy is szeretnék beszélni veled. De bizonyára te is akkor indulsz

majd útnak, mint mi, úgyhogy bőven lesz rá időnk.

– Útnak indulni?! – kászálódott talpra. – Hová? Ennyire rossz lenne a helyzet? Nekem úgy

tűnt, hogy mindenki készen áll újjáépíteni a házát. Mi, folyóköziek, meglehetősen helyhez

kötődő népek vagyunk. Senki nem vándorol ki, soha.

– Rand…

– És különben is, hová mennénk? Padan Fain azt mondta, máshol is ugyanilyen rossz az

időjárás. Ő… ő volt… a házaló. A trallokok… – nagyot nyelt. Bár ne beszélt volna Thom

Merrilin a trallokok étkezési szokásairól. – Szerintem az a legjobb, ha itt maradunk, a Folyóközben, ahová valók vagyunk, és szépen rendbe teszünk mindent. A földünkben már

ott a vetés, és hamarosan elég melegnek kell lennie a birkanyíráshoz is. Nem tudom, ki kezdte ezt az útnak indulás dolgot, biztos valamelyik Coplin, de akárki is volt…

– Birkapásztor – vágott a szavába Lan –, csak beszélsz és beszélsz, amikor inkább figyelned kéne.

Csodálkozva nézett rájuk. Most jött csak rá, hogy össze-vissza hebeg-habog, és annak ellenére sem állt be a szája, hogy a nő beszélni akar. Egy aes sedai-ba fojtotta bele a szót.

Fogalma sem volt, mit mondjon, hogyan kérjen bocsánatot, de még mielőtt kigondolhatott

volna valamit, Moiraine rámosolygott.

– Megértem, mit érzel – mondta. Randnek az a kényelmetlen érzése támadt, hogy tényleg

így van. – Semmi baj. – Összeszorította a száját, megrázta a fejét. – Nem voltam elég körültekintő, úgy látom. Először pihennem kellett volna, gondolom. Te vagy az, aki útnak

indul, Rand. Neked kell elmenned, a falvad érdekében.

– Nekem? – Megköszörülte a torkát, majd újra próbálkozott. – Nekem? – Ezúttal

valamivel jobban hangzott. – Miért kéne nekem elmennem? Egy szót sem értek az

egészből. Nem akarok sehova elmenni.

Moiraine Lanra nézett, aki eddig karba tett kézzel állt. Most leengedte a kezét, és Randre meredt bőr hajpántja alól. Rand megint úgy érezte, mintha láthatatlan mérlegre tették volna.

– Tisztában vagy vele – szólalt meg váratlanul Lan –, hogy némelyik házat nem támadták

meg?

– A fél falu romokban áll – tiltakozott, de az őrző csak legyintett.

– Sok házat csak azért gyújtottak fel, hogy növeljék a zűrzavart. Azután többet nem is foglalkoztak velük. Aki elmenekült előlük, azokkal sem törődtek, csak ha véletlenül a valódi támadás útjába kerültek. A külső tanyákról a fesztiválra érkezett emberek nagy része még egy szál trallokszőrt sem látott, de azt is csak távolról. Legtöbbjük nem is tudott róla, hogy valami baj volt, míg meg nem látták a falut.

– Darl Coplinról már hallottam – mondta Rand lassan, elgondolkodva. – De, azt hiszem,

valahogy nem gondoltam bele jobban a dologba.

– Összesen két tanyát támadtak meg. A tiédet és még egyet. Bel Tine miatt a másikon lakók mind a faluban voltak éppen. Sokan maradtak életben, csak mert a Myrddraal nem

ismerte a folyóközi szokásokat. A Fesztivál és a Téleste miatt a küldetése kudarcra volt ítélve, de ő ezt nem tudta.

Rand Moiraine-re nézett. A nő hátradőlve ült a székben. Egy szót sem szólt, csak őt figyelte. Kezét elgondolkodva emelte a szája elé.

– A mi tanyánk, és még kié? – kérdezte végül a fiú.

– Az Aybara családé – felelte Lan. – Itt, Emondmezőn, először a kovácsműhelynél csaptak

le, aztán a kovács, majd Cauthon mester házánál.

Rand szája hirtelen kiszáradt.

– Ez őrület – nyögte ki nagy nehezen.

Moiraine kiegyenesedett, mire rémülten ugrott hátra.

– Nem őrület – mondta a nő. – Nagyon is céltudatos dolog. A trallokok nem véletlenül tévedtek Emondmezőre, és amit tettek, nem a gyilkolás és gyújtogatás puszta öröméért tették, bár bizonyára tetszett nekik a dolog. Nagyon is tudták, mit, pontosabban kit akarnak. Azért jöttek, hogy megöljenek vagy elfogjanak minden, egy bizonyos korú fiatalembert, aki Emondmező közelében él.

– Akik annyi idősek, mint én? – mondta Rand reszkető hangon, de már nem is zavartatta

magát miatta. – Fény! Mat. Mi van Perrinnel?

– Él és virul – biztosította Moiraine. – Ha kissé kormosan is.

– Ban Crawe és Lem Thane?

– Nem is voltak veszélyben – így Lan. – Legalábbis nagyobban, mint bárki más.

– De hát ők is látták a lovast, az Enyészt is, és ugyanannyi idősek, mint én.

– Crawe mester háza még csak kormos sem lett – mondta a nő. – A molnár pedig a fél támadást átaludta a családjával együtt, mire a zaj felébresztette őket. Ban tíz hónappal idősebb nálad, Lem pedig nyolccal fiatalabb. – A fiú meglepett pillantása láttán fanyarul

elmosolyodott. – Mondtam, hogy körbekérdezősködtem. Mint ahogy azt is mondtam,

hogy egy bizonyos korú fiatalembereket keresnek. Te és a két barátod között egy hétnél is kevesebb a korkülönbség. Hármótokat akart a Myrddraal, senki mást.

Rand kényelmetlenül feszengett. Nagyon örült volna, ha az aes sedai nem nézne úgy rá, mintha az agyába tudna hatolni a pillantása, és mindent ki tudna olvasni onnan.

– Ugyan mit akarnának tőlünk? Egyszerű földművesek vagyunk, meg juhászok.

– Olyan kérdés ez, amire a Folyóközben nincs válasz. Pedig fontos megtudnunk, mi az.

Ha trallokok bukkannak fel, ahol közel kétezer éve nem láttak egyet sem, amellett már bizony nem mehetünk el szó nélkül.

– Rengeteg történet szól trallok portyákról. Annyi az egész, hogy nálunk még egy sem volt. Az őrzők viszont állandóan a trallokokkal harcolnak.

Lan felhorkant.

– Ugyan, fiú, a Nagy Fertő környékén számítanék trallok támadásra, de itt, közel két és félezer mérföldre délre, azért mégiscsak furcsa. Márpedig ez a tegnap esti olyan nagy erejű rajtaütés volt, amilyen csak Shienarban és a Határvidék többi részén fordul elő.

– Egyikőtökben – mondta Moiraine – vagy mindhármatokban, van valami, amitől a Sötét

Úr fél.

– Hát ez aztán… ez kizárt. – Rand az ablakhoz botladozott. Kinézett a falura, a romok között dolgozó emberekre. – Nem érdekel, mi történt, ez aztán már végképp lehetetlen. –

A Zöldre nézve megakadt valamin a pillantása. Egy darabig csak értetlenül bámult, aztán

rájött, mi az. A Tavaszpózna megfeketedett csonkja. Csodálatos Bel Tine, házalóval, mutatványossal, idegenekkel. Megremegett, vadul megrázta a fejét.

– Nem, nem. Én csak egy juhász vagyok. Képtelenség, hogy a Sötét Urat érdekelhetném.

– Komoly erőfeszítésébe kerülhetett ennyi trallokot ilyen messzire juttatni – felelte zordan Lan –, át a Határvidéken és az összes közbeeső területen anélkül, hogy a legkisebb feltűnést is keltették volna. Teljesen észrevétlenül. Kíváncsi lennék, hogy sikerülhetett.

Tényleg azt hiszed, hogy mindezt azért csinálták végig, hogy felgyújtsanak néhány házat?

– Vissza fognak jönni – tette hozzá Moiraine. Rand már éppen nyitotta volna a száját, hogy vitába szálljon Lannal, de ettől a megjegyzéstől torkára forrt a szó. A nő felé pördült.

– Visszajönnek? Nem tudja megállítani őket? Hiszen tegnap meg tudta, pedig akkor meglepetésként érte a dolog. Most viszont tudja, hogy itt vannak.

– Talán. Tar Valonba küldhetnék néhány nővéremért, és esetleg ide is érnének időben. A

Myrddraal is tudja, hogy itt vagyok, ezért valószínűleg nem támadna – legalábbis nem nyíltan –, utánpótlás, további Enyészek és trallokok hiányában. Elég aes sedai és őrző

segítségével el is űzhetjük őket, bár azt nem tudnám megmondani, hány csatára lenne ehhez szükség.

Rand lelki szemei előtt megjelent egy számos csatát megélt Emondmező képe. Minden ház helyén hamukupac. Minden tanya felégetve. És Őrdomb, Lovasd meg még Tarenrév

is. Hamu és vér mindenütt.

– Nem! – tört ki. Úgy érezte, mintha eltört volna benne valami, végtelen veszteségérzet töltötte el. – Ezért kell hát elmennem, igaz? Ha nem vagyok itt, a trallokok nem jönnek vissza. – De azért még makacskodott egy kicsit. – Már ha tényleg engem akarnak.

Moiraine megemelte a szemöldökét, mintha csodálkozna, hogy még mindig nem hisz

neki.

– Feltennéd erre a falvadat? Az egész Folyóközt? – így Lan.

Erre nyomban elpárolgott a makacssága.

– Nem – mondta ismét. Megint az a veszteségérzés. – Perrinnek és Matnek is jönnie kell,

nem? – El kell hagynia a Folyóközt. Az otthonát, az apját. De Tam legalább rendbe jön majd. Legalább hallhatja még, amikor azt mondja: amit a Kőfejtő úton motyogott, értelmetlen zagyvaság volt csupán – Elmehetnénk Baerlonba, gondolom, vagy akár

egészen Caemlynbe. Úgy hallottam, Caemlynben több ember van, mint az egész

Folyóközben. Ott biztonságban lennénk. – Nevetni próbált, de meglehetősen erőltetettre sikerült. – Úgy is sokat álmodoztam, milyen lenne megnézni Caemlynt. Nem hittem volna, hogy így válik valóra.

Hosszú hallgatás után Lan törte meg a csendet.

– Én Caemlynben sem bíznék annyira. Ha a Myrddraal nagyon el akar kapni, előbb-utóbb

ott is megtalálja a módját. A falak nemigen jelentenek akadályt a Félembereknek.

Márpedig ostobaság lenne abba a tévhitbe ringatnod magad, hogy talán mégsem akarnak

annyira.

Rand biztos volt benne, hogy ennél kutyábbul már nem is érezheti magát, de ezt hallván

minden eddiginél sötétebbnek látta a jövőt.

– Van azért egy biztonságos hely – jegyezte meg lágyan Moiraine. Rand rögtön hegyezni

kezdte a fülét. – Tar Valonban aes sedai-ok és őrzők között lennél. A Sötét Úr erői még a

Trallok háborúk alatt is féltek megtámadni a Ragyogó Falakat. Amikor egyszer mégis megpróbálták, az lett a legnagyobb vereségük egészen a háború legvégéig. Ráadásul Tar

Valon őrzi mindazt a tudást, amelyet az aes sedai-ok az Őrület Ideje óta összegyűjtöttek.

Egy kis része egyenesen a Legendák Korából származik. Ha valahol, hát ott kiderítheted,

miért akarnak a Myrddraalok. Meg a Hazugságok Atyja. Ennyit megígérhetek.

Alig mert belegondolni. Utazás Tar Valonba! Egy olyan helyre, ahol aes sedai-ok veszik majd körül. Igaz, Moiraine meggyógyította Tamot – legalábbis úgy néz ki –, de azért mégiscsak ott az a rengeteg történet. Már az is épp elég kényelmetlen, hogy egy szobában

kell tartózkodnia egy aes sedai-jal. De hogy egy egész városnyi közé menjen… És még mindig nem nevezte meg a fizetséget. Márpedig a mesék szerint a varázslók semmit nem

adnak ingyen.

– Meddig fog még aludni az apám? – kérdezte végül. – Ezt… ezt el kell mondanom neki.

Azt mégsem engedhetem meg, hogy amikor felébred, egyszerűen ne találjon itt. – Úgy hallotta, mintha Lan megkönnyebbült kis sóhajt hallatott volna. Csodálkozva nézett az őrzőre, de annak ugyanolyan kifejezéstelen volt az arca, mint máskor.

– Valószínűtlen, hogy felébredne, mielőtt elmegyünk – jelentette ki Moiraine. – Még ma

este, a teljes sötétség beállta után nem sokkal indulni szándékozom. Egyetlen nap késlekedés is végzetes lehet. Legjobb, ha hagysz neki egy levelet.

– Ma éjszaka? – kételkedett Rand.

Lan bólintott.

– A Félember így is hamar észreveszi majd, hogy elmentünk. Semmi értelme

megkönnyítenünk a dolgát.

Az apja takaróját kezdte babrálni. Olyan messze van Tar Valon.

– Hát, akkor… akkor jobb, ha megyek, megkeresem Matet és Perrint.

– Azt majd én elintézem – pattant föl Moiraine. Meglepően frissen, energikusan

kanyarította maga köré a köpenyét. Rand vállára tette a kezét. A fiúnak minden akaraterejére szükség volt, hogy össze ne rezzenjen a nő érintésétől. Nem szorította túlságosan a vállát, mégis acélos erő volt a fogásában; olyan biztosan fogva tartotta, mint kígyót a villás ág. – Legjobb, ha ez az egész ügy köztünk marad. Ugye megérted? Akik a

sárkányagyart a fogadó ajtajára rajzolták, bajt keverhetnének, ha megtudnák.

– Értem. – Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor a nő végre elengedte.

– Szólok al’Vere asszonynak, hozzon neked valamit enni – folytatta az aes sedai, mintha

észre sem vette volna a reakcióját. – Aztán aludnod is kéne. Fárasztó utazás vár ránk este, még kipihenten sem lesz könnyű.

Mikor becsukódott mögöttük az ajtó, csak állt és Tamot nézte. De csak nézett, nem látott.

Eddig a pillanatig nem is gondolta volna, mennyire a részévé vált Emondmező. Legalább

annyira, mint amennyire ő meg a falu része. Most már tudta, ez az, ami elszakadt benne,

ez az, amit máris elveszített. Mostantól nem tartozik a faluhoz. Az Éjszaka Pásztora őt akarja. Teljességgel lehetetlen – hisz ő csak egy egyszerű földműves –, de a trallokok mégiscsak idejöttek. Egy dologban igaza volt Lannak. Moiraine talán téved, de nem kockáztathatja a falut, hogy kipróbálja. Még csak nem is szólhat a dologról senkinek. A Coplinok tényleg bajt kevernének, ha megtudnák. Kénytelen lesz egy aes sedai-ban bízni.

– Fel ne keltsd, egyelőre – mondta Al’Vere asszony, aki ebben a pillanatban lépett be a férje oldalán. A kezében ruhával letakart tálcát tartott, ínycsiklandozó illatok terjengtek. A fal mellett álló ládára tette, majd határozott mozdulattal eltolta Randet az ágytól.

– Moiraine asszony tudatta velem, mire van szüksége az apádnak – mondta lágyan –, és az

nem volt közte, hogy rá kell zuhannod a fáradtságtól. Hoztam neked pár falat ennivalót.

Ne hagyd kihűlni.

– Szeretném, ha nem hívnád így – bosszankodott Bran. – Moiraine Sedai az illő

megnevezés. Még a végén felbosszantod.

Al’Vere asszony megpaskolta az arcát.

– Ezt csak bízd ide nyugodtan, majd én aggódok helyetted is, ha kell. Alkalmam adódott

hosszasan elbeszélgetni vele. És beszélj halkabban. Ha felébreszted Tamot, nem csak Moiraine Sedai-jal gyűlik meg a bajod, de velem is. – Alaposan kihangsúlyozta a varázslónő címét, amitől Bran erősködése rögtön ostoba szőrszálhasogatásnak tűnt. – Na

de most aztán mindketten táguljatok az utamból. – Gyengéden a férjére mosolygott, azzal

nekiállt az ággyal és a rajta fekvő Tammal foglalkozni.

A fogadós bosszúsan tárta szét a karját.

– Egy aes sedai – mondta Randnek. – A nők fele úgy tesz, mintha a Nőkörben ülne, a másik fele meg mintha trallok lenne. Úgy látszik, egyikük sincs vele tisztában, hogy egy

aes sedai-jal óvatosan kell bánni. A férfiak is ferde szemmel néznek rá, de legalább nem

tesznek semmi olyat, amivel provokálhatnák.

Nem árt egy kis óvatosság, gondolta Rand. Sosem késő elkezdeni körültekintőnek lenni.

– Al’Vere mester – mondta lassan. Igyekezett óvatosan fogalmazni. – Hány tanyát támadtak meg?

– Eddig csak kettőről hallottam, beleértve a tiéteket is. – A polgármester elhallgatott, elhúzta a száját, majd megvonta a vállát. – Túl kevésnek tűnik ahhoz képest, ami itt történt. Örülnöm kéne neki, de… Hát, valószínűleg estére már kiderül majd, hogy több is

volt azért.

Rand sóhajtott. Fölösleges is rákérdeznie, melyik volt a másik tanya.

– Itt a faluban mit… úgy értem, van valami jele, hogy mit kereshettek itt?

– Hogy mit kerestek? Hát, én nem tudok róla, hogy bármit is kerestek volna, hacsak nem

néhány áldozatot, akit legyilkolhatnak. Ha nem éppen mindannyiunkat. Úgy történt, ahogy

mondtam. Ugatni kezdtek a kutyák, Moiraine Sedai és Lan kiszaladtak az utcára, aztán valaki kiabálni kezdett, hogy tűz van Luhhan mester házánál és a kovácsműhelynél.

Abban a pillanatban lángolt föl Abell Cauthon háza, – elég furcsa, mert az egészen a falu

közepén van. Mindenesetre mire kettőt néztünk, már a nyakunkban is voltak a trallokok.

Nem, nem hinném, hogy kerestek volna valamit. – Hirtelen rövid, vakkantásszerű nevetést hallatott, de a feleségére pillantva gyorsan magába is fojtotta. Az nem nézett hátra. – Ami azt illeti – folytatta halkabban –, legalább olyan meglepettnek és zavarodottnak tűntek, mint mi magunk. Nem hinném, hogy számítottak volna rá, hogy egy aes sedai-t meg egy

őrzőt találnak errefelé.

– Szerintem sem – fintorgott Rand.

Ha Moiraine ebben igazat mondott, akkor valószínűleg minden másban is. Pár pillanatig

arra gondolt, kikéri a polgármester tanácsát, de hát al’Vere mester nyilvánvalóan nem sokkal tud többet az aes sedai-okról, mint bárki más a faluban. Amellett még neki sem szívesen mondta volna el, mi a helyzet – illetve Moiraine szerint mi a helyzet. Nem tudta

eldönteni, mitől fél jobban, hogy kineveti a fogadós, vagy hogy hisz neki. Hüvelykujjával

Tam kardjának markolatát dörzsölgette. Az apja járt a kinti világban, többet kell tudnia az aes sedai-okról, mint a polgármesternek. De ha tényleg volt a Folyóközön kívül, akkor talán amit a Nyugati-erdőben mondott… Mindkét kezével a hajába túrt, elűzte magától a

gondolatot.

– Aludnod kéne, kölyök – mondta a fogadós.

– Bizony ám – támogatta a felesége. – Alig állsz már a lábadon.

Rand meglepetten nézett rá. Észre sem vette, mikor hagyta ott az apját. Tényleg alvásra lenne szüksége. Már a gondolattól is nagyot ásított.

– Használhatod a szomszéd szobában lévő ágyat – jelentette ki a fogadós. – Időközben már be is gyújtottunk.

Rand az apjára nézett. Tam még mindig mélyen aludt. A látványtól megint hatalmasat ásított.

– Inkább itt maradnék, ha nem lenne nagy baj. Hogy mellette legyek, ha felébred.

A betegszobai ügyek al’Vere asszony hatáskörébe tartoztak, a polgármester most is ráhagyta a döntést. A felesége épp csak egy pillanatig habozott, mielőtt rábólintott.

– De hagyd, hogy magától ébredjen fel. Ha megzavarod az álmát… – Rand biztosítani akarta róla, hogy úgy tesz, ahogy kívánja, de újabb állkapocsrepesztő ásításba fulladtak a szavai. A nő mosolyogva rázta a fejét. – Pillanatokon belül aludni fogsz te is. Ha mindenáron maradni akarsz, feküdj a kandalló mellé. De igyál egy kicsit abból a marhahúslevesből, mielőtt elszundítanál.

– Jó – felelte Rand. Bármibe beleegyezett volna, csak a szobában maradhasson. – És ígérem, nem keltem föl.

– Jobban is teszed, ha nem – mondta al’Vere asszony határozottan, de nem

barátságtalanul. – Mindjárt hozok egy párnát meg néhány pokrócot.

Amint végre becsukódott mögöttük az ajtó, az ágy mellé húzta a szobában álló egyetlen széket, és leült. Úgy helyezkedett, hogy szemmel tarthassa Tamot. Igaza van a

fogadósnénak, alvásra van szüksége – most is alig tudott elnyomni egy ásítást –, de mégsem alhat egyelőre. Tam bármikor felébredhet, és talán csak rövid ideig marad ébren.

Ezért várnia kell.

Elfintorodott, fészkelődni kezdett a széken. Oda sem figyelve igazgatta el a kardot, a markolata ugyanis a bordái közé nyomódott. Nem szívesen mondja el bárkinek is, amit Moiraine mondott, de hát Tam azért mégiscsak más. Ő az… Észre sem vette, de elszántan

összeszorította a fogait. Ő az apám. Az apámnak bármit elmondhatok.

Kissé hátrébb csúszott a széken, a háttámlára támasztotta a fejét. Tam az apja, és senkinek semmi beleszólása, hogy mit mond el neki, és mit nem. Csak ébren tudjon maradni, amíg

felkel. Csak ébren…

Kilencedik fejezet

TÖRTÉNETEK A KERÉKRŐL

Rand vadul dobogó szívvel futott. Aggodalmas arccal nézte a körülötte elterülő kopár

dombokat. Nem olyan hely volt ez, ahol egyszerűen késett a tavasz. Itt sosem volt kikelet, és nem is lesz. Semmi nem nőtt a lába alatt ropogó hideg talajban. Még csak egy szál gaz

sem. Sziklák között haladt, némelyik kétszer olyan magas volt, mint ő. Por borította a kövek felületét, mintha errefelé soha nem esne eső. A nap duzzadt, vérvörös gömbként lebegett az égen. Forróbb volt, mint nyáron, a legfüllesztőbb kánikulában, és elég fényes, hogy könnybe lábadjon tőle a szeme. Mégis éles határral rajzolódott ki az ólomszínű égen.

A horizonton minden irányban határozott körvonalú fekete és ezüst felhők gomolyogtak.

Bármennyire kavarogtak is azonban a felhők, a földön egy szellő sem rezdült. A kegyetlenül tűző nap ellenére csípős hideg volt a levegő, mint a tél közepén.

Futás közben hátrapillantott, de nem látta az üldözőit. Csak kopár dombok és sziklás hegyek. Némelyik tetejéről sötét füstoszlop emelkedett a vágtató felhők felé. Ha nem is látta a rá vadászókat, hallani viszont hallotta. Vadul vonyítottak valahol mögötte. Mély torokhangok kiáltották a világnak az üldözés örömét, előre élvezték a vér ízét. Trallokok.

Egyre közelebb érnek hozzá, és már jártányi ereje is alig maradt.

Kétségbeesetten szaporázta meg a lépteit. Végre fölért a késpenge élességű dombhátra.

Nyögve esett térdre. Mély szakadék tátongott a lába előtt, meredek kőfal zuhant a mélybe.

Háromszáz méter magas sziklafal tetején állt. A mélyben köd gomolygott, tömör szürke felülete tengerként hullámzott. Zord felhőhullámok zúdultak a lába alatt a sziklafalnak, de álomszerű lassúsággal. Néhány ködsáv egy pillanatra vörösen izzott fel, mintha hatalmas

tüzek lobbantak volna fel alattuk, de gyorsan elhalványult a fényük. Mennydörgés hallatszott a völgyből, villám cikázott a szürkeségben, néha az égbe is felcsapott.

De nem a szakadék látványa miatt szaladt ki a lábából még a maradék erő is. A dühöngő

pára közepéből magányos hegy emelkedett az ég felé, magasabb, mint a Ködhegység legmagasabb csúcsa, és olyan fekete, mint a legsötétebb kétségbeesés. Ez a kopár kőtorony, ez a mennyekbe döfő tőr szívta ki belőle az utolsó csepp reményt. Sosem látta,

mégis ismerte. Az emlék higanycseppként tért ki előle, ahányszor csak meg akarta ragadni, de ott volt. Tudta, hogy ott van.

Láthatatlan ujjak érintették meg, húzták kezét-lábát a hegy felé. Megrezzent a teste, engedelmeskedésre készen. Megfeszítette az izmait. Legszívesebben a kőbe vájta volna az

ujjait. Szellemzsinórok tekeredtek a szívére, rángatták, hívták az oszlopszerű csúcs felé.

Könnyek futottak végig az arcán. Földre rogyott. Érezte, ahogy elhagyja az akaratereje, mintha lyukas vödör lenne a teste, az akarata pedig víz. Ha ez így megy tovább, hamarosan engedelmeskedni fog a hívásnak. Teljesíteni fog minden parancsot. Egyszer csak újabb érzelmet fedezett fel magában: a dühöt. Húzzák, vonják, pedig ő nem valami

birka, amelyet csak úgy a karámba lehet terelni. Egyetlen szilárd pontba gyűjtötte a haragját, és teljes erejével belekapaszkodott, mint fuldokló az úszó fatörzsbe.

Szolgálj! – suttogta egy hang az elméje mélyén. Ismerős hang volt. Ha eléggé odafigyel, biztos rájön, kié. Szolgálj. Megrázta a fejét, hátha akkor megszabadul tőle. Szolgálj! A fekete hegy felé rázta az öklét.

– A Fény nyeljen el, Shai’tan!

Egyszer csak a halál szaga lengte körül, sűrűn, orrfacsaróan. Egy alak magasodott fölé, köpenye színe, mint az alvadt vér. Az arca… Nem akarta látni azt az arcot. Ott állt fölötte, és őt nézte… Rágondolni is fájt, izzó parázzsá változott tőle az agya. Egy kéz nyúlt felé.

Odébbvetődött, azzal sem törődött, hogy a mélybe zuhanhat.

Muszáj elmenekülnie. Minél messzebb. Lezuhant, pörögve kapálózott a levegőben.

Sikoltani akart, de nem kapott levegőt.

Aztán egyszer csak nem volt már a kopár vidéken. Nem is zuhant többé. Télmarta, halottbarna füvön taposott. De most szinte virágos mezőnek tűnt. Mikor meglátta, hogy elszórt facsoportok, bozótosok veszik körül, még ha lombtalanok is, majdnem felkacagott.

Lágyan hullámzó síkságon állt. A messzeségben magányos hegy emelkedett, csúcsa törött,

kettéhasadt, de ebből nem sugárzott félelem vagy kétségbeesés. Egyszerűen csak egy hegy

volt, bár némiképp különösnek, oda nem illőnek látszott a síkságon. Egyetlen domb vagy

hegy sem volt rajta kívül, ameddig a szem ellátott.

Széles folyó hömpölygött a tövében. És a folyó közepén, egy szigeten csodálatos város terült el, mutatványos meséjébe illő. Magas falak vették körül, fehéren és ezüstszínben csillogtak a meleg napfényben. Szívében megkönnyebbülés keveredett a gyönyörű látvány

puszta örömével. Elindult a falak felé. Valahogy tudta, hogy ott biztonságot, nyugalmat talál. Ahogy közelebb ért, égbenyúló tornyok váltak láthatóvá. Átjárók kötötték össze őket, amelyek látszólag a puszta levegőre támaszkodtak. Mindkét folyópartról magas híd

ívelt a szigeten álló város felé. Ilyen messziről is látta a pillérek csipkéhez hasonlatos, bonyolult ívhálózatból álló, karcsú, törékeny oszlopait. Túl gyengének látszottak, hogy kiállják az alattuk futó gyors folyású víz nyomását. A hídon túl biztonság várt rá.

Menedék.

Váratlanul megborzongott. Nyirkosan hideg lett a bőre. Párás, bűzös lett körülötte a levegő. Azonnal futásnak eredt, hátra sem pillantott. Menekült üldözője elől, akinek jeges ujjai végigsimítottak a hátán, megrántották a köpenyét; rohant a fényzabáló figura elől, akinek az arca… Nem emlékezett az arcára, csak a rémületre. Nem akart emlékezni rá.

Futott. Vágtatott a lába alatt a táj, hullámzó dombok, lapos síkság… legszívesebben vonyított volna, mint egy veszett kutya. A város távolodott. Minél gyorsabban futott, annál jobban zsugorodtak a fehér, csillogó falak, a menedék. Egyre kisebb és kisebb lett, míg végül egy fénylő pont maradt belőle csupán a láthatáron. Üldözője hideg keze megragadta

a gallérját. Ha ezek az ujjak megérintik, tudta, megőrül. Vagy még annál is rosszabb sors

vár rá. Sokkal rosszabb. És mikor éppen teljes bizonyossággal ráébredt, mennyire így van,

elbotlott, és zuhanni kezdett. – Neeeeeeem! – üvöltötte.

…Aztán felnyögött, mikor a kemény utcakőre esett. Egy pillanatra a lélegzete is elállt.

Csodálkozva tápászkodott fel. Az egyik mesébe illő híd feljáróján állt, amit a távolból látott. Mindkét oldalt mosolygós emberek haladtak el mellette. Olyan sokszínű ruházatot

viseltek, hogy úgy érezte, vadvirágos mező közepére csöppent. Néhányan szóltak is hozzá,

de nem értette, mit mondanak, noha a szavak ismerősnek hangzottak: úgy érezte, értenie

kéne a nyelvüket. De az arcuk mindenesetre barátságos volt; intettek neki, menjen csak tovább, át a bonyolult ívekből álló hídon, a csillogó, ezüstös falak, a tornyok felé, a biztonságba. Tudta, ott menedékre talál.

Csatlakozott a város felé áramló tömeghez. Áthaladtak az ősrégi, magas falakon nyíló vaskos, erős kapukon. A városban valóságos mesevilág fogadta. A legszerényebb épület is

palotának tűnt. Olyan volt, mintha az építőinek azt mondták volna, fogjanak követ, téglát, cserepet, és alkossanak belőle csodát, amelytől a halandó embernek elakad a lélegzete.

Nem volt olyan ház, olyan emlékmű, amelytől ne kerekedett volna el a szeme. Muzsika lengte be az utcákat, száz különböző dal egyszerre, de mind egybeolvadt a tömeg zajával,

és együttesen nagyszerű, örömteli harmóniát alkottak. Édes illatszerek, fűszerek,

csodálatos ételek, miriádnyi virág illata hömpölygött a levegőben, mintha a világ minden

jó illata itt tartott volna gyülekezőt.

A széles, sima szürke kőlapokkal borított út, amelyen a városba érkezett, egyenesen vezetett tovább a központba. Egy torony lábánál ért véget. Ez magasabb és egyben szélesebb is volt minden más toronynál amelyet a városban látott. És fehér volt, mint a frissen esett hó. Ott, annak a belsejében várt rá a biztonság és a tudás, amit keres. De a város olyan szép volt, soha nem is álmodott ilyen szépségről. Biztos nem baj, ha egy kicsit még elhalasztja a toronyhoz érkezést. Csak egy egész kicsit… Oldalt fordult, egy keskenyebb utcára, ahol zsonglőrök sétáltak különös gyümölcsökkel megrakott pultok között.

Előtte, az utca végén, hófehér torony magasodott. Ugyanaz a torony. Mindjárt, gondolta,

azzal a következő saroknál megint elkanyarodott. Ez az utca is a fehér toronyhoz vezetett.

Makacsul befordult a következő mellékutcán, aztán a következőn, a következőn… Minden

alkalommal, az alabástrom toronnyal találta magát szembe. Megpördült, futásba kezdett…

majd megtorpant. A fehér torony előtt állt. Nem mert hátranézni, félt, hogy ott is az lesz.

Még mindig barátságos arcok vették körül, de most az elveszett remény fájdalma is látszott rajtuk. Csalódtak benne. De továbbra is integettek neki, menjen tovább, előre.

Egyre könyörgőbbé váltak a mozdulataik. A torony felé mutogattak. Kétségbeesés

csillogott a szemükben, és tudta, egyedül ő segíthet rajtuk. Csak ő mentheti meg őket.

Hát jó, gondolta. Elvégre magától is oda igyekezett.

Amint megtette az első lépést, a körülötte lévők arcáról nyomban eltűnt a szomorúság, mosolyra görbült minden száj. Együtt haladtak vele. Apró gyerekek szórtak virágokat a lába elé. Zavarodottan nézett hátra, kinek szánhatták vajon őket, de csak még több mosolygó embert látott, akik mind mutogattak, menjen tovább. Ezek szerint nekem, gondolta. Maga sem tudta miért, de egyszer csak már nem is tűnt olyan különösnek a dolog. De nem töprengett sokáig. Minden a legnagyobb rendben volt.

Előbb egyvalaki, majd egyre többen fakadtak dalra, míg végül minden hang egyetlen szívgyönyörködtető himnuszba olvadt össze. A szöveget még mindig nem értette, de a tucatnyi egymásba fonódó harmóniából csak úgy áradt az életöröm, a felszabadult

boldogság. Zenészek vegyültek szökellő tánclépésben az áramló tömegbe, furulyák,

hárfák, tucatnyi különböző méretű dob csatlakozott a kórushoz. Minden ének, amelyet korábban hallott, zökkenőmentesen olvadt bele a közös dallamba. Lányok táncolták körül,

virágfüzéreket dobtak a vállára, akasztottak a nyakába. Rámosolyogtak; minden, a torony

felé megtett lépéssel nőtt az örömük. Nem bírta megállni, hogy ne nevessen rájuk.

Bizsergett a lába, táncra akart perdülni, és miközben ezen gondolkozott, már táncolt is, tökéletesen követte a ritmust, a mozdulatokat, mintha születésétől kezdve ismerte volna a

lépéseket. Hátravetett fejjel kacagott fel. Olyan könnyűek voltak a léptei, sokkal könnyebbek, mint azelőtt, amikor… Már nem emlékezett annak a nevére, akivel azelőtt táncolt, de nem is tűnt annyira fontosnak.

Ez az, ami eljövend, suttogta a fejében egy hang, amely valamiképpen maga is a diadalének része volt, ez a végzeted.

Gallyként sodorta magával a tömeg áradata a város közepén nyíló hatalmas térre. Most először vette észre, hogy a fehér torony pompázatos, világos márványpalotából emelkedik

a magasba. A palotát mintha nem is építették, hanem inkább szobrászok faragták volna ki

egy hatalmas kőből: hullámos, kanyargózó falai, burjánzó kupolái, égbe nyúló karcsú tornyai egyetlen lélegzetelállító egységet alkottak. Ősrégi, patinás kövekből épült széles lépcsők vezettek fel hozzá a térről. A tömeg a lépcső tövében megállt, de a himnuszuk még magasabbra szárnyalt. A hullámzó dallam körbefolyta, lábai alig érintette a kövezetet.

Ez a végzeted, suttogta a hang, most már határozottabban, mohón.

Már nem táncolt, de azért nem állt meg. Habozás nélkül indult fölfelé a lépcsőkön. Hiszen

is ide tartozott.

A lépcső tetején óriási, masszív, díszes kapuszárnyak zárták el az utat. Az ősöreg fát olyan bonyolult, finom domborművek borították, el sem tudta képzelni, milyen aprónak kellett lennie a késnek, amellyel faragták őket. A kapu kinyílt. Belépett. Mennydörgésszerű, visszhangzó döndüléssel csapódott be mögötte.

– Már vártunk rád – sziszegte a Myrddraal.

Összerezzent, kiegyenesedett ültében. Vadul zihált. Remegve nézett körbe. Tam még mindig az ágyon aludt.

Fokozatosan megnyugodott, lelassult a légzése. Félig elégett farönkök lángoltak a kandallóban, jó adag parázs gyűlt már össze benne. Valaki rendszeresen rakhatta, mialatt

aludt. A lábánál egy pokróc hevert; akkor csúszott le, amikor felébredt. A hevenyészve összeeszkábált hordágy eltűnt. A kabátja, akárcsak az apjáé, az ajtó mellett lógott a fogason.

Letörölte a hideg verítéket az arcáról. Remegett a keze. Azon rágódott, vajon ha álmában

nevezi néven valaki a Sötét Urat, ugyanúgy felhívja-e vele magára a figyelmét, mintha fennhangon tenné.

Az ablakon tompa, halvány fény áradt a szobába; alkonyodott. A kerek, majdnem telihold

jó ideje felkelt, a Ködhegység felé már láthatóak voltak a kora esti csillagok. Végigaludta a napot. A dereka egy helyütt egészen elzsibbadt. Fintorogva masszírozta meg. Ezek szerint úgy aludt, hogy a kardmarkolat végig nyomta az oldalát. A hasa is üres, aztán ott a tegnapi rémes éjszaka: nem csoda, hogy rosszakat álmodott.

Hangosan korgott a gyomra. Nehézkesen, merev tagokkal állt fel. Az asztalhoz sétált, ahol

al’Vere asszony a tálcát hagyta. Felhajtotta a fehér konyharuhát. Bármilyen sokáig aludt is, a marhahúsleves még mindig meleg volt, akárcsak a ropogós kenyér. A fogadósné megint

előrelátó volt: kicserélte a tálcát. Ha ő egyszer elhatározza, hogy valakibe meleg ételt diktál, addig nem nyugszik, míg tele nincs az illető hasa.

Felhajtott némi levest. Olyan éhes volt, alig bírta kivárni, hogy némi húst és sajtot tegyen a két szelet kenyér közé, mielőtt befalja. Nagyokat harapott a szendvicsbe. Lassan visszasétált az ágyhoz.

Al’Vere asszony szemmel láthatóan Tamot is gondjaiba vette. A férfi ruhái kimosva, szépen összehajtogatva feküdtek az ágy mellett álló asztalkán. Maga Tam gondosan, nyakig be volt takargatva. Mikor megérintette a homlokát, az apja kinyitotta a szemét.

– Hát itt vagy, fiam. Marin mondta, hogy a szobában vagy, de arra sem volt erőm, hogy

fölüljek és odanézzek. Kijelentette, túl fáradt vagy, nem fog csak azért fölkelteni, hogy láthassalak. Márpedig ha egyszer valamit a fejébe vett, még Bran sem tudja jobb belátásra

bírni.

Tam erőtlen, halk hangon beszélt, de a tekintete tiszta volt és józan. Igaza volt az aes sedai-nak, gondolta Rand. Elegendő pihenéssel olyan lesz, mint régen.

– Hozhatok neked valami ennivalót? Al’Vere asszony hagyott itt egy tálcányit.

– Már megetetett… Már ha evésnek lehet nevezni egy kis üres húslevest. Nem csoda, ha

rosszakat álmodik az ember, ha csak leves kotyog a… – Kissé nehézkesen elődugta a kezét a takaró alól, megérintette a fiú derekán lógó kardot. – Ezek szerint nem álom volt.

Mikor Marin azt mondta, beteg vagyok, azt hittem… De te jól vagy. Egyedül ez számít. A

tanyával mi lett?

Rand nagy levegőt vett.

– A trallokok megölték a juhokat. Azt hiszem, a tehenet is elvitték. A házra pedig ráfér egy alapos takarítás. – Halvány mosolyra húzódott a szája. – De sokaknál még

szerencsésebbek is voltunk. A fél falut felégették.

Mindent elmesélt Tamnak, ami történt. Vagy legalábbis a nagy részét. Az apja figyelmesen

végighallgatta, néha lényegre törő kérdéseket tett föl. Hamarosan azon kapta magát, hogy

kénytelen elmondani, hogyan tért vissza a tanyára az erdőből. Így már muszáj volt megemlítenie a trallokot is, amelyet megölt. El kellett mondania, hogy Nynaeve azt mondta, Tam a halálán van, menthetetlen, különben nem tudta volna megmagyarázni, miért az aes sedai gyógyította meg, miért nem a javasasszony. Az apja szemei ennek hallatán döbbenten kerekedtek el: egy aes sedai Emondmezőn. A tanyától a faluig tartó út

részleteibe viszont már nem látta fontosnak belemenni. Nem szívesen beszélt volna a félelméről vagy akár az úton látott Myrddraalról. A rémálmáról még kevésbé. De

legfőképpen nem látta értelmét, hogy megemlítse, amit Tam lázálmában hordott össze.

Nem, még nem. Amit Moiraine mondott, azt viszont semmiképp nem hallgathatta el.

– Na, erre a mesére aztán még egy mutatványos is büszke lehetne – dünnyögte Tam, mikor

elhallgatott. – Ugyan mit akarnának veletek a trallokok? Vagy a Sötét Úr, a Fény szerelmére?

– Gondolod, hogy hazudik? Al’Vere mester azt mondta, tényleg csak két tanyát támadtak

meg. És Luhhan mester meg Cauthon mester házával kapcsolatban is igazat mondott.

Tam egy darabig csendben feküdt, majd így szólt:

– Mondd el, mit mondott. Pontosan, szóról szóra, ha lehet.

Vadul törte a fejét. Ugyan ki emlékezik szóról szóra arra, amit hallott. A szája szélét rágcsálta. Megvakarta a fejét. Lassan, meg-megállva felidézte, amit a nő mondott, amennyire emlékezett.

– Más nem jut eszembe – fejezte be végül. – Van, amire nem mernék megesküdni, hogy

nem egy kicsit másképp mondta-e, de a lényege ez volt.

– Így is megteszi. Ennél jobbra hiába számítok, nem igaz? Meg kell értened, kölyök, az aes sedai-ok csalafinta népség. Nem hazudnak, illetve nem állítanak olyat, ami

egyértelműen nem igaz. De amit mondanak, az nem mindig azt jelenti, amit hinnél. Légy

óvatos, ha Moiraine-nek van dolgod.

– Hallottam a történeteket – háborodott fel Rand. – Nem vagyok már gyerek.

– Szóval nem vagy. Nem bizony. – Tam nagyot sóhajtott, majd bosszúsan rázkódott össze.

– Attól még veled kellene mennem. A Folyóközön kívüli világ egész más, mint

Emondmező.

Most alkalma lett volna rákérdeznie, mikor ment Tam ki a nagyvilágba, és miért, de nem

használta ki. Ehelyett leesett az álla.

– Csak így? Ennyi az egész? Azt hittem, megpróbálsz majd lebeszélni róla. Azt hittem, száz okot mondasz majd, miért ne menjek. – Ekkor ráébredt, tulajdonképpen erősen reménykedett benne, hogy száz okot mondjon, éspedig minél jobbakat.

– Százat talán nem – horkant fel az apja –, de néhány azért tényleg eszembe jutott. Csak

hát igazából nem sokat számítanak. Ha trallokok törnek az életedre, Tar Valonban sokkal

nagyobb biztonságban leszel. Csak sose feledkezz meg az óvatosságról. Az aes sedai-ok bármit tesznek, megvan rá a maguk jó oka, és ez nem mindig az, amit gondolnál.

– A mutatványos is valami ilyesmit mondott…

– Ezek szerint tudja, mit beszél. Tartsd nyitva a szemed, használd az agyad, és fogd vissza a nyelved. Ha ezt betartod, az lényegében mindenütt a hasznodra lesz a Folyóközön kívül,

de az aes sedai-okkal kapcsolatban különösen. Meg az őrzőkkel. Mondj valamit Lannak,

és akár úgy is veheted, hogy Moiraine-nek is elmondtad. Ha őrző, akkor hozzá van kötve.

Ez olyan biztos, mint hogy a nap felkelt ma reggel. Nemigen fog titokban tartani előtte bármit is. Lehet, hogy egyáltalán semmit.

Rand nem sokat tudott az aes sedai-okat az őrzőjükkel összekötő kötelékről, bár annak fontos szerepe volt minden őrzőkről szóló történetben, amit valaha is hallott. Valami a Hatalommal kapcsolatos dolog volt mögötte, valami ajándék, amit az őrző kapott, de az sem kizárt, hogy egyfajta csere. Az őrzőknek mindenesetre a legkülönfélébb előnyük származott a dologból a történetek szerint. Gyorsabban gyógyulnak, mint az átlagos ember, tovább kibírják élelem, víz, alvás nélkül. Állítólag megérzik a trallokok közelségét, bizonyos távolságból. Mint ahogy a Sötét Úr más teremtményeiét is. Ez mindenesetre megmagyarázza, miért tudták még a támadás előtt figyelmeztetni a falut. A történetek arról nem beszéltek, az aes sedai-ok mit nyernek a köteléken, de biztos volt benne, hogy

valamit igen.

– Óvatos leszek – ígérte. – Csak azt tudnám, miért. Teljesen hihetetlen az egész. Miért én?

Miért mi?

– Én is örülnék, ha tudnám. Vér és hamu, bár tudnám – Tam szomorúan sóhajtott. – Hát, a

törött tojásnak hiába próbálnánk visszatenni a héjába a levét, azt hiszem. Mikor kell indulnotok? Én egy-két napon belül talpra állok, és neki is állhatunk új nyájat összeszedni.

Oren Dautrynak sok jószága van, jófajták is, és valószínűleg hajlandó megválni egy részüktől így, hogy a legelő még mindig nem zöldült ki. Meg Jon Thane is.

– Moiraine… az aes sedai azt mondta, ágyban kell maradnod. Azt mondta, hetekig. – Tam

már nyitotta volna a száját, de ő folytatta. – És beszélt al’Vere asszonnyal.

– Ó. Hát, talán azért jobb belátásra tudom majd téríteni Marint egy idő után. – A hangjából úgy tűnt, ebben maga sem hisz igazán. Élesen Randre pillantott. – Hamarosan indultok, különben nem kerülted volna így ki a választ. Holnap? Vagy talán már ma este?

– Ma este – mondta halkan Rand.

Tam szomorúan bólintott.

– Jó. Ha meg kell lennie, jobb nem halogatni. De azért ehhez a „hetekig” dologhoz még

lesz egy-két szavam. – Megrántotta a takaróját, de a mozdulatban több volt a sértett önérzet, mint az erő. – Lehet, hogy néhány nap múlva mégiscsak utánatok megyek. Még

útközben utolérlek titeket. Meglátjuk, hogy tart ágyban Marin, ha igazán fel akarok kelni.

Kopogtak. Lan dugta a fejét a szobába.

– Gyorsan búcsúzz el, birkapásztor, aztán gyere. Lehet, hogy baj lesz.

– Baj? – kérdezte Rand, mire az őrző türelmetlenül rámordult.

– Te csak igyekezz!

Gyorsan felkapta a köpenyét. Kezdte volna lekapcsolni a kardövet, de Tam rászólt.

– Tartsd meg. Több szükséged lesz rá, mint nekem. Bár, ha a Fény is úgy akarja, egyikünknek sem kell. Vigyázz magadra, kölyök. Hallod?

Rand Lan folyamatos hangos nemtetszése ellenére lehajolt; szorosan megölelte Tamot.

– Visszajövök. Ígérem.

– Hát persze, hogy visszajössz – nevetett az apja. Viszonozta az ölelést, ha gyengén is.

Szeretetteljesen háton paskolta a fiút. – Tudom. És mire visszaérsz, kétszer annyi birka vár majd rád, mint eddig volt. Lesz dolgod bőven. De most már menj, mielőtt ez a jóember kárt tesz magában.

Rand megpróbált maradni még egy kicsit, keresgélte a szavakat a kérdéshez, amelyet nem

akart feltenni, de Lan odament hozzá, megfogta a karját, és kihúzta a folyosóra. Az őrző

most szürkészöld, zsindelyszerűen egymásra boruló fémpikkelyekből álló páncélzubbonyt

viselt. Csak úgy sütött a hangjából a bosszúság.

– Sietnünk kell. Nem ismered azt a szót, hogy baj?

Az ajtó előtt már ott várta Mat, köpenyben, kabátban. Az íja is nála volt, derekán tegez himbálózott. Idegességében előre-hátra hintázott a sarkán. Állandóan a lépcső felé pillantgatott, legalább annyira türelmetlenül, mint aggodalmasan.

– Nem olyan, mint a történetekben, mi, Rand? – kérdezte harsányan.

– Miféle baj van? – kérdezte, de az őrző válasz helyett előresietett. Kettesével vette lefelé a lépcsőket. Mat is utánairamodott, közben integetett neki, hogy kövesse.

A köpenyébe bújt, és utánuk indult. Lent érte őket utol. A nagyteremben most egészen halvány volt a fény; a gyertyák fele kiégett, de a maradék is mind tövig égett már, alig pislákolt. Csak ők hárman tartózkodtak a helyiségben. Mat az egyik elülső ablak mellett állt; úgy kukucskált kifelé, mint aki nem akarja, hogy észrevegyék. Lan résnyire nyitotta

az ajtót, úgy kémlelte a fogadó előtti térséget.

El nem tudta képzelni, mit nézhetnek, így hát csatlakozott a férfihoz. Az őrző rámordult,

hogy legyen óvatos, de azért kissé szélesebbre nyitotta a rést, hogy ő is lásson.

Először nem is volt teljesen biztos benne, mit lát tulajdonképpen. Egy csapat falubeli férfi, olyan három tucat körül, verődött össze a házaló kocsijának kiégett maradványainál.

Fáklyák világították meg az arcukat. Moiraine feléjük fordulva állt, háttal a fogadónak.

Látszólag nyugodtan, kényelmesen támaszkodott a botjára. Egy lépéssel a csoport előtt Hari Coplin állt a bátyjával, Darllal és Billi Congarral. Cenn Buie is ott volt. Láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Rand döbbenten vette észre, hogy Hari az öklét rázza Moiraine felé.

– Tűnjenek el Emondmezőről! – kiáltotta a savanyú képű gazda.

A csoportból néhányan egyetértően visszhangozták utána, amit mondott, bár némiképp habozva, és közelebb jönni sem mertek. Tömegesen talán hajlandóak szembeszállni egy aes sedai-jal, de egyikőjük sem akarta magára vonni a figyelmet. Főleg nem egy aes sedai-

ét, akinek minden oka megvan rá, hogy megsértődjön.

– Maguk hozták ide azokat a szörnyeket! – harsogta Darl. Meglengette a fáklyáját a feje

fölött, mire „Maguk hozták őket” és „A maguk hibája” kiáltások hallatszottak,

unokatestvére, Billi vezényletével.

Hari a könyökével oldalba bökte Cenn Buie-t. Az öreg tetőfedő összeszorította a száját, és ferde pillantást vetett rá.

– Azok a dolgok… azok a trallokok soha nem jöttek ide eddig, csak most, amikor maguk

– motyogta alig hallhatóan. Savanyú képpel kapkodta ide-oda a fejét, mintha

legszívesebben valahol máshol lenne, és éppen azt nézné, hogy juthatna oda. – Maga egy

aes sedai. Mi pedig nem kérünk a maga fajtájából itt, a Folyóközben. Az aes sedai-okkal

együtt jár a vész. Ha itt marad, csak még több sorscsapás ér minket.

A többi falusi nem reagált a beszédére, mire Hari bosszúsan ráncolta össze a szemöldökét.

Egyszer csak kikapta Darl kezéből a fáklyát, és mérgesen a nő felé rázta.

– Tűnj el! – kiáltotta. – Vagy kifüstölünk!

Halotti csönd támadt. Csak a lépések zaja hallatszott, ahogy a falusiak hátráltak. A folyóköziek megvédték magukat, ha kellett, de az erőszak messze nem volt hétköznapi dolog errefelé, az ilyen fenyegetőzés pedig végképp idegen volt tőlük. Legfeljebb az öklüket rázták néha, ha haragudtak valakire. Cenn Buie, Billi Congar és a két Coplin magára maradt, elkülönülten a többiektől. Billi, az arcáról ítélve, maga is szívesebben elhátrált volna.

Hari megdöbbent a támogatás ilyen fokú hiányától, de gyorsan összeszedte magát.

– Tűnj el! – kiáltotta újra. Darl egyetértően visszhangozta, akárcsak Billi, bár utóbbi kissé halkabban. Hari mérgesen jártatta végig a pillantását a többieken. A legtöbben kerülték a

tekintetét.

Ekkor Bran al’Vere és Haral Luhhan lépett elő az árnyékból, közelebb jöttek, majd megálltak, távol mind az aes sedai-tól, mind a tömegtől. A polgármester egyik kezében mintegy mellékesen a nagy fapörölyét tartotta, amellyel a csapot szokta a hordókba verni.

– Jól hallottam? Fel akarja gyújtani valaki a fogadómat? – kérdezte barátságosan.

A két Coplin hátrált egy lépést, Cenn Buie pedig oldalt húzódott tőlük. Billi Congar a tömeg közé iszkolt.

– Nem, azt nem – biztosította gyorsan Darl. – Azt nem mondtuk, Bran… ööö,

polgármester.

Bran bólintott.

– Akkor talán azt hallottam, hogy a vendégeket akartátok bántani a fogadómban?

– De hát ez egy aes sedai – kezdte mérgesen Hari, de a torkán akadt a szó, mert Haral Luhhan megmozdult.

A kovács egyszerűen csak nyújtózkodott. Feje fölé nyújtotta vaskos karjait, összeszorította súlyos ökleit. Csak úgy recsegtek-ropogtak az ujjai. Hari azonban úgy nézett rá, mintha azok az öklök épp csak egy hajszálnyival kerülték volna el az orrát. Haral karba tette a kezét.

– Bocsáss meg, Hari. Nem akartalak félbeszakítani. Mit is akartál mondani?

Ám Hari válla megroggyant, mintha legszívesebben fejest ugrana önmagába és eltűnne.

Úgy nézett ki, nincs több mondanivalója.

– Meg vagyok döbbenve rajtatok, emberek – harsogta Bran. – Kezdjük például veled, Paet

al’Caar. Tegnap este eltört a fiad lába, én meg már ma járni láttam vele, csakis Moiraine

Sedai-nak köszönhetően. Eward Canwin, te meg úgy feküdtél a hasadon, a hátadon végig

egy vágással, mint a pucolásra váró hal. Egészen, míg meg nem gyógyított. Most meg már

mintha egy hónapos lenne a sebhely, és ha jól sejtem, hamarosan alig marad nyoma. Na és

te, Cenn. – A tetőfedő már éppen araszolt vissza, a tömeg felé, de most megtorpant, kényelmetlenül feszengett Bran pillantásának súlya alatt. – A Falutanács bármely tagjának

jelenléte megdöbbentene, de a tiéd még jobban, mint bárki másé. A karod most is hasznavehetetlenül lógna, alaktalan, égett, összezúzott, élettelen rongydarab lenne, ha ő

nem segít. Látom, a hálát nem ismered, de hogy még a szégyent se…?

Cenn megemelte a jobb karját, majd dühösen kapta el róla a pillantását.

– Nem tagadhatom, segített – dünnyögte, és úgy tűnt, igenis szégyelli azért magát. – És másoknak is. – Könyörgő hangon folytatta – De hát akkor is aes sedai, Bran. Ha nem miatta jöttek ide a trallokok, akkor ugyan miért? Minekünk itt a Folyóközben semmi szükségünk az aes sedai-okra. Nem kérünk belőlük. Tartsák meg maguknak a

problémáikat, tőlünk minél távolabb.

Néhányan, a leghátul, megnyugtató takarásban állók közül kiáltozni kezdtek.

– Nem kérünk az aes sedai-ok problémáiból!

– Küldjük el innen!

– Zavarjuk el!

– Miért jöttek ide, ha nem miatta?

Bran egyre komorabban nézett, összehúzta a szemöldökét, de mielőtt megszólalhatott volna, Moiraine egyszer csak pörgetni kezdte indafaragású botját a feje fölött. Rand hangosan kapott levegőért, akárcsak a falusiak csoportja, ugyanis a bot mindkét vége fölött fehér lángnyelv jelent meg. Rezzenéstelenül, egyenesen irányultak felfelé, mint két ragyogóan világító lándzsahegy, annak ellenére, hogy a bottal együtt pörögtek. Még Bran

és Haral is hátrébb húzódtak. Pár pillanat múlva a nő előre, lefelé lendítette mindkét kezét.

Előrenyújtott kezeiben a bot vízszintesen állt. A két fehér láng még mindig égett.

Fényesebbek voltak, mint a fáklyák. Mindenki hátrált, a kezével takarta el a szemét a fájdalmas ragyogás elől.

– Idáig jutott hát Aemon vére? – Az aes sedai nem beszélt hangosan, mégis elnyomtak minden más zajt a szavai. – Kisemberek, akik azért vinnyognak, hogy joguk van

elrejtőzni, mint a nyulaknak? Elfelejtettétek, kik voltatok, elfelejtettétek, mik voltatok. Én mégis remélem, hogy valami kevés megmaradt bennetek, valami vérben, csontban

megbújó emlék. Legalább egy szikra, hogy megacélozzon benneteket a közelgő hosszú éjszakára.

Senki nem szólt. A két Coplin úgy nézett ki, mint aki soha többé nem akarja kinyitni a száját.

– Elfelejtettük, kik voltunk? – kérdezte Bran. – Azok vagyunk, akik mindig is voltunk.

Becsületes földművesek, pásztorok, mesteremberek. Folyóköziek.

– Innen délre folyik egy folyó, amit ti Fehér-folyónak hívtok, de messze keletre élnek még olyan népek, amelyek az igazi nevén nevezik. Manetherendrellnek. A Régi nyelven ez annyit tesz, „a hegyi otthon vizei”. Kristálytiszta víz, ami valaha a bátorság és szépség földjén folyt. Kétezer évvel ezelőtt a Manetherendrell olyan csodálatosan szép város falait mosta, hogy rendszeresen látogattak ide ogier kőművesek, csak hogy láthassák,

gyönyörködhessenek benne. Tanyákkal, falvakkal volt tele ez az egész vidék, még az is, amit az Árnyak Erdejének hívtok, de még messze azon túl is. És ezeknek a lakói mind úgy

gondoltak magukra, mint a Hegyi Otthon népe, Manetheren népe.

– Királyukat Aemon al Caar al Thorinnak hívták, Thorinfia Caarfia Aemonnak. Ledrene

ay Ellan ay Carlan volt a királynéja. Aemon nem ismerte a félelmet, olyannyira, hogy a legnagyobb dicséret, amelyet valaki bátorságára mondhattak, az volt, hogy az illetőnek aemonszíve van. Még az ellenségei is használták a kifejezést. Eldrene olyan szép volt, hogy azt mondták, egyedül azért nyílnak a virágok, hogy őt mosolyra fakasszák. Bátorság,

szépség, bölcsesség és oly mélységes szerelem, amit még a halál sem tud kioltani.

Sírjatok, ha van szívetek, amiért odavesztek, amiért elveszett az emlékük. Sírjatok, amiért elveszett a vérük.

Ekkor elhallgatott. Senki sem szólt. Rand épp olyan lenyűgözve figyelt, mint a többiek, elbűvölte a nő varázslata. Mikor újra megszólalt, valósággal itta magába a szavait, akárcsak a többi jelenlévő.

– Közel két évszázadon át pusztított a Trallok háború szerte a világon, és bárhol dúlt is a csata, Manetheren vörös sasos zászlaja mindig az elsők között vonult a harcba.

Manetheren katonái tüske voltak a Sötét Úr lábában. Énekeljetek Manetheren népéről, akik soha nem hajtottak térdet az Árnyéknak. Énekeljetek Manetherenről, a törhetetlen kardról.

– Éppen messze jártak a katonáik, Bekkar mezején, más néven, a Vér mezején, mikor megérkezett a hír, hogy egy trallok hadsereg az otthonuk ellen vonul. Túl messze voltak,

csak várhattak az országuk pusztulásának hírére, mert a Sötét Úr erői egyszer és mindenkorra végezni akartak a népükkel. Hisz a legerősebb tölgyfát is elpusztíthatjuk, ha

elvágjuk a gyökereit. Túl messze voltak, nem maradt nekik más, csak a gyász. Csakhogy

ők a Hegyi Otthon fiai voltak.

– Habozás nélkül, nem is gondolva a távolságra, amelyet meg kell tenniük, hazaindultak,

véresen, porosan, egyenesen a csatamezőről, ahol épp csak megnyerték a küzdelmet.

Erőltetett menetben haladtak, éjjel-nappal, mert látták, micsoda borzalmakat hagy maga mögött egy trallok hadsereg, és egyikük sem tudott volna aludni, amíg Manetherent is ilyen veszély fenyegeti. Úgy robogtak, mintha szárnya nőtt volna a lábuknak, messzebbre

és gyorsabban vonultak, mint barátaik legszebb álmaikban, ellenségeik legsötétebb

rémálmaikban gondolták volna. Bármikor máskor önmagában erről a menetelésről is

dalokat írtak volna. Amikor végül a Sötét Úr hadserege Manetheren földjéhez érkezett, a

Hegyi Otthon fiai ott álltak a határán, háttal a Tarendrell felé.

Valamelyik falusi ekkor halkan felujjongott, de Moiraine folytatta, mintha nem is hallotta volna.

– A Manetheren katonáival szemben felvonult horda oly hatalmas volt, hogy látványuk a

legbátrabb szívet is elcsüggesztette volna. Hollók feketítették el az eget, trallokok a földet.

Trallokok és emberi szövetségeseik. Trallokok és árnybarátok százezrei, Rémurak

parancsnoksága alatt. Éjszaka több tábortüzük lobogott, mint égen a csillag, hajnalban pedig kibontották Ba’alzamon zászlaját. Ba’alzamonét, a Sötétség Szívéét. Ez a Hazugság

Atyjának egy ősrégi neve. A Sötét Úr persze akkor is Shayol Ghul-i börtönében

raboskodott, hiszen ha szabadon van, az egész emberiség összes hadserege is kevés, hogy

megállítsa. De azért jelen volt a hatalma. A Rémurak és valami tömény gonoszság formájában, amitől a fénypusztító lobogó nagyon is odaillőnek tűnt; ami megdermesztette

a vele szembenálló emberek lelkét.

– Ennek ellenére nem feledkeztek meg a kötelességükről. Hiszen a folyó túlpartján a szülőföldjük feküdt. Távol kellett tartaniuk az ellenséges hordát és az azt kísérő gonosz hatalmat a Hegyi Otthontól. Aemon hírvivőket küldött ki a szélrózsa minden irányába.

Ígéretet kaptak, felmentik őket, ha három napig kitartanak. Három napig egy olyan túlerővel szemben, amely már az első órában könnyedén elsöpörheti őket. Ám

valahogyan, véres támadásokkal, kétségbeesett védekezéssel, végigküzdötték az első órát,

majd a másodikat, a harmadikat. Három napon át harcoltak, és bár a föld vágóhíddá változott körülöttük, senkit nem engedtek át a Tarendrellen. De a harmadik napon leszállt

az éjszaka, és még mindig nem érkezett segítség, de még csak hírnökök sem. Így hát egyedül küzdöttek tovább. Hat napon át. Kilencen. A tizedik napon aztán Aemonban bizonyossággá erősödött az árulás keserű tudata. Senki nem küldött felmentő sereget, ők

pedig képtelenek tovább tartani a gázlót.

– Akkor mit csináltak? – kérdezte izgatottan Hari. A fáklyák lángja meg-meglibbent a hideg éjszakai fuvallatban, de senki sem mozdult, senki nem húzta szorosabbra a köpenyét.

– Aemon átkelt a Tarendrellen – mondta Moiraine –, és lerombolta maga mögött a hidakat.

Azután mindenhová eljuttatta az országában az üzenetet, hogy meneküljön, ki merre lát, mert tudta, a trallok hordát kísérő erők előbb-utóbb megtalálják a módját, hogyan juttassák át a sereget a folyón. Alig indította útnak a futárokat, a trallokok már meg is kezdték az átkelést. Manetheren katonái folytatták a harcot, hogy az életük feláldozásával néhány órát nyerjenek a népüknek a menekülésre. Manetheren városában Eldrene időközben

megszervezte az ország kiürítését, a lakosságnak a legmélyebb erdőkbe, a hegycsúcsok közé rejtését.

– De nem mindenki menekült el. Először apró csermelyként, majd hömpölygő folyamként

indultak meg, mígnem valóságos emberáradat vonult, nem a biztonságba, hanem

csatlakozni az országukat védő hadsereghez. Juhászok íjakkal, parasztok vasvillával, favágók fejszével. Nők is voltak közöttük, vállukra vetve vitték fegyverüket, ki mit talált.

Férjük, jegyesük oldalán mentek a harcba. Mindannyian tudták, hogy soha nem térnek vissza. De a szülőföldjükről volt szó. Az apáiké volt, és egyszer a gyermekeiké lesz; azért mentek, hogy az ellenségnek meg kelljen fizetnie érte. Minden egyes talpalatnyi földet elborított a vér, mielőtt a Sötét Úr seregéé lehetett volna, de végül mégis visszaszorították Manetheren hadseregét, ide, erre a helyre, amelyet ma Emondmezőnek hívtok. Itt zárták körül őket a trallok hordák.

Szomorúan folytatta, szavai a hideg könnyek hangján szóltak.

– Halmokban álltak már a trallok hullák és a renegát emberek holttestei, de mindig újabbak másztak át az iszonyat eme dombjain, újabb és újabb hullámban érkezett a halál,

végeérhetetlenül. Itt csak egyféle végkifejlet volt lehetséges. Mire leszállt az éjszaka, egyetlen ember, férfi vagy nő sem élt azok közül, akik napkeltekor a vörös sasos zászló alatt álltak. A törhetetlen kardot szilánkokra zúzták.

– A Ködhegységben Eldrene egyedül maradt Manetheren kiürült városában. Mikor

megérezte, hogy Aemon meghalt, a szíve is kedvesével pusztult. Nem maradt más a helyén, mint végtelen bosszúszomj. Bosszút akart a szerelméért, a népéért, a

szülőföldjéért. A keserűség, az őrjöngő gyász erejétől hajtva kinyúlt az Igazi Forráshoz; a trallok seregre zúdította az Egyetlen Hatalmat. És a Rémurak mind elpusztultak, ahol éppen voltak. Titkos haditanácson, a csapataik között, bárhol. Egy lélegzetvételnyi idő

alatt az összes Rémúr és a Sötét Úr hadseregének összes tábornoka lángra lobbant és elhamvadt. Ahogy a testük a tűz, úgy frissen győzedelmeskedett hadseregük a rettegés martaléka lett.

– Hamarosan mind menekültek, mint vadállatok az erdőtűz elől. Nem gondoltak semmi másra, csak a túlélésre. Ezrek fulladtak a Tarendrellbe, mikor a Rémurak segítsége nélkül

akartak átkelni rajta. A Manetherendrell hídjait maguk rombolták le, annyira rettegtek, hogy követheti őket valami megnevezhetetlen iszonyat. Ha embereket találtak, gyilkoltak,

ha egy falura bukkantak, felégették, de a menekülés volt az egyetlen igazi céljuk. Míg végül egyetlenegy sem maradt Manetheren földjén. Szétszóródtak, mint homok a

forgószélben. A végső bosszú lassabban jött, de nem maradt el. Előbb-utóbb

mindannyiukkal végeztek, más népek, más hadseregek, távoli földeken. Vadásztak rájuk,

míg végül egy sem maradt életben azok közül, akik Aemon mezején embert öltek.

– De Manetheren népe is nagy árat fizetett. Eldrene többet szívott magába az Egyetlen Hatalomból, mint amit egyetlen ember segítség nélkül valaha is irányíthatna. Ahogy az ellenséges tábornokok meghaltak, vele is végzett a maga idézte erő. A testét elnyelő

lángok az üres várost is elborították, még a köveket is elolvasztották. Manetheren helyén

csak a hegység csupasz sziklája maradt. A nép viszont megmenekült.

– Tanyáikból, falvaikból, csodálatos városukból semmi sem maradt. Néhányan talán azt mondták volna a helyükben, hogy nincs már itt a számukra semmi, nincs más választásuk,

mint más vidékre menekülni, ahol új életet kezdhetnek. Ám ők nem mondtak ilyet.

Akkora árat fizettek a szülőföldjükért, vérben és reményben, mint előttük még senki, ezért úgy érezték, most már acélnál is erősebb kötelékek fűzik őket ehhez a földhöz. Ahogy teltek az évek, újabb és újabb háborúk tizedelték meg őket, míg végül teljesen feledésbe

merült a világnak ez a sarka, ők maguk pedig a háborút felejtették el. Egy idő után már semmire nem emlékeztek elődjeik haditudásából, harci ismereteiből. Manetherent soha nem építették újra. Égbe nyúló tornyai, csörgedező szökőkútjai álommá váltak, amely lassan elhalványult, eltűnt az emberek tudatából. De a gyermekeik és gyermekeik

gyermekei továbbra is megtartották a földjüket. Akkor is, amikor a hosszú évszázadok a

miértet rég elmosták már az emlékezetükből. De itt maradtak, és most is itt vannak. Ti vagytok azok. Sirassátok Manetherent! Sirassátok, ami örökre elveszett!

Moiraine botján kialudtak a lángnyelvek. Úgy eresztette maga mellé, mintha legalább ötven kilót nyomna. Egy hosszú pillanatig a szél süvöltése volt az egyetlen zaj. Aztán egyszer csak Paet al’Caar furakodott elő a csoportból, félretolva a két Coplint.

– Én nem ismerem ezt a történetet – mondta a hosszú állú gazda. – Én aztán nem vagyok

tüske a Sötét Úr talpában. Valószínűleg soha nem is leszek. De az én Wilem csak maga miatt tud még járni, és emiatt szégyellem magam, hogy itt vagyok. Nem tudom, meg tud-e

nekem bocsátani, de akár igen, akár nem, én most megyek. És éntőlem addig maradhat Emondmezőn, ameddig akar.

Gyorsan biccentés, majdnem meghajlás után megfordult, és még egyszer

keresztülfurakodott a csoportosuláson. A túloldalra érve elindult haza. Ekkor a többiek is mormogni kezdtek, szégyenkező arccal motyogtak kurta bocsánatkéréseket, aztán

szétszéledtek. A Coplinok savanyú képet vágtak, mérgesen forgatták a fejüket, de amikor

meglátták a körülöttük állók arcát, szó nélkül eltűntek az éjszakában. Billi Congar még előbb elhúzta a csíkot, az elsők között távozott.

Lan hátrahúzta Randet és becsukta az ajtót.

– Menjünk, fiú. – Az őrző a fogadó hátsó része felé indult. – Gyertek velem, mindketten!

Gyorsan!

Rand habozott. Felhúzott szemöldökkel néztek össze Mattel. Moiraine meséje alatt al’Vere

mester dhurranjai sem tudták volna elhúzni onnan, de valami még most is fogva tartotta.

Valami más. Hiszen ez az igazi kezdet, mikor elhagyja a fogadót, és követi az őrzőt az éjszakába… Megrázkódott. Megpróbálta összeszedni magát. Nincs választása, mennie

kell. De még visszajön Emondmezőre, bármilyen messze vezesse is ez az utazás,

bármilyen sokáig tartson is.

– Mire vártok? – kérdezte Lan a nagyterem túloldalán nyíló ajtóból.

Mat összerezzent, sietve felé indult.

Rand követte őket a sötét konyhába, majd hátsó ajtón keresztül az istállóudvarra, miközben bőszen igyekezett meggyőzni magát, hogy tulajdonképpen egy csodálatos

kaland kezdetén áll éppen.

Tizedik fejezet

INDULÁS

Az istállót egyetlen lámpa világította meg. Az egyik állás ajtajának oszlopán lógott, félig lehúzott ellenzővel. Halvány fénykört festett maga köré. A legtöbb állás mély árnytengerbe merült. Mikor Rand belépett az istállóudvar felőli kapun, Mat és az őrző

sarkában, szalmazizegés hallatszott, majd Perrin ugrott fel az egyik állás elől. Eddig a földön ült, hátát a boksz ajtajának vetve. Vastag, nehéz köpenybe bugyolálta magát.

Lan épp csak egy pillanatra állt meg, míg megkérdezte:

– Körbenéztél, kovács? Mégpedig úgy, ahogy mondtam?

– Körbenéztem – felelte Perrin. – Nincs itt senki, csak mi. Miért akarna bárki is elbújni pont…

– A gondosság és a hosszú élet együtt járnak, kovács. – Az őrző gyorsan körbejártatta a

pillantását az árnyékba borult istállón és a fölül nyíló szénapadlás még mélyebb sötétségén, aztán megrázta a fejét. – Erre már nincs idő – morogta félig önmagának. –

Moiraine azt üzeni, igyekezzetek.

Azzal, mintha példát akart volna mutatni, gyorsan az öt kikötött lóhoz sietett. Ez utóbbiak felnyergelve, felszerszámozva álltak a fénykör mögött. Köztük volt a fekete csődör és a fehér kanca, amit Rand korábban már látott. A többi ugyan nem volt olyan magas és kecses, mint ezek, de folyóközi mércével azért kétségkívül mind jó lovaknak látszottak.

Lan sietősen, de gondosan ellenőrizte előbb a hevedereket, a zablákat, majd a bőrszíjakat, amelyek a nyeregzsákokat, a vizestömlőket és a hengerbe csavart pokrócokat tartották a nyereg mögött.

Rand bizonytalan, ideges mosolyt váltott a barátaival. Igyekezett úgy tenni, mintha valóban alig várná, hogy elinduljanak.

Mat most vette észre az oldalán lógó kardot. Rámutatott.

– Na mi az, belőled is őrző lesz? – nevetett, de rögtön torkán akadt a jókedv. Gyors oldalpillantást vetett Lanra. Az, úgy tűnt, nem vette észre. – Vagy legalábbis

kereskedőtestőr – folytatta széles vigyorral, ami alig látszott erőltetettnek. Megemelte az íját. – Tisztességes embernek való fegyver már meg sem teszi neki.

Randnek kedve lett volna előhúzni a kardot, és megsuhogtatni egy kicsit, de Lan jelenléte

elbátortalanította. Az őrző még csak felé se nézett, de biztos volt benne, hogy minden körülötte zajló eseménynek tökéletesen a tudatában van. Ehelyett azt mondta megjátszott,

eltúlzottan hányaveti hangon:

– Még szükség lehet rá – mintha kardot viselni teljesen hétköznapi dolog lett volna.

Perrin megmozdult, valamit a köpenye alá próbált rejteni. Rand széles övet pillantott meg

a kovácslegény dereka körül. Oldalt bőrhurok lógott rajta, amin egy fejszenyél volt áttűzve.

– Hát neked meg mid van? – kérdezte.

– Kereskedőtestőr, az ám – csúfolódott Mat.

A borzas hajú fiú szúrós pillantást küldött felé, jelezve, hogy most már kezdi egy kicsit túlzásba vinni a tréfát, aztán nagyot sóhajtott, és hátrébb húzta a köpenye szélét, megmutatta a fejszéjét. Nem közönséges favágószerszám volt. Egyik felén széles félhold

alakú penge, a másikon görbe acéltüske tette legalább olyan szokatlan jelenséggé a Folyóközben, mint Rand kardja. Ennek ellenére úgy nyugtatta rajta a kezét, mintha az ő

számára egyáltalán nem lenne már annyira ismeretlen.

– Luhhan mester csinálta olyan két éve, egy gyapjúfelvásárló testőrének. De aztán a fickó

nem volt hajlandó annyit fizetni érte, amennyiben megegyeztek, a mester meg kevesebbért

nem adta. Akkor ajándékozta nekem – megköszörülte a torkát, és most Rand felé küldött

ugyanolyan figyelmeztető pillantást, mint az előbb Matnek –, mikor észrevette, hogy gyakorolok vele. Azt mondta, akár az enyém is lehet, mert ő úgysem tudja használni semmire.

– Gyakorolt vele – pukkadozott Mat. Perrin felkapta a fejét, mire nyugtatólag emelte meg

a kezét. – Ha te mondod… Legalább valamelyikünk tudja, hogyan kell használni egy igazi

fegyvert.

– Az az íj is igazi fegyver – szólalt meg váratlanul Lan. Egyik kezét magas fekete lova hátán nyugtatta. Komoly arckifejezéssel nézett rájuk. – Akárcsak a parittyák, amelyeket többször is láttam nálatok, falusi fiúknál. Csak mert még soha nem használtátok másra, mint nyúlvadászatra vagy a farkasok elűzésére a juhaitok közeléből, az még nem jelenti,

hogy nem azok. Bármi lehet fegyver, ha a férfiban vagy nőben, akinek a kezében van, megvan hozzá az akarat és az elszántság, hogy annak használja. A trallokoktól függetlenül

sem árt, ha ezzel tisztában vagytok, mielőtt elhagyjuk a Folyóközt vagy akár csak Emondmezőt, ha élve akartok Tar Valonba jutni.

Jéghideg hangja hallatán, sírkőmerev arca láttán lefagyott a szájukról a mosoly, elakadt a szavuk. Perrin összeszorította a száját; újra eltakarta a fejszét a köpenyével. Mat a lábát bámulta, nagylábujjával az istálló padlóján heverő szalmaszálakkal játszadozott. Az őrző

mordult egyet, majd tovább folytatta a felszerelés ellenőrzését. Hosszúra nyúlt a csend.

– Nem igazán olyan, mint a történetekben – szólalt meg végül Mat.

– Ó, dehogynem – mondta savanyúan Perrin. – Trallokok, egy őrző, egy aes sedai. Mi kell

ennél több?

– Aes sedai – suttogta Mat olyan hangon, mintha hirtelen nagyon fázni kezdett volna.

– Te hiszel neki, Rand? – kérdezte Perrin. – Úgy értem, mit akarhatnának a trallokok pont

tőlünk?

Egy emberként néztek az őrzőre. Lant látszólag teljesen lekötötte a fehér kanca nyereghevederének beállítása, de azért, biztos, ami biztos, távolabb sétáltak tőle, az istálló ajtaja irányába. Mikor kellőképpen messze kerültek, még közelebb is húzódtak

egymáshoz, és halkan, majdhogynem suttogva beszéltek.

Rand megrázta a fejét.

– Nem tudom, de abban igaza volt, hogy csak a mi tanyánkat támadták meg. Aztán itt a

faluban Luhhan mester házát és a kovácsműhelyt rohanták meg először. Megkérdeztem a

polgármestertől. Éppenséggel nem nehezebb elhinni, hogy minket keresnek, mint bármi mást, ami eddig az eszembe jutott. – Ekkor észrevette, hogy mindketten döbbenten nézik.

– Te megkérdezted a polgármestert? – hitetlenkedett Mat. – De hát Moiraine azt mondta,

ne szóljunk róla senkinek.

– Nem mondtam meg, miért kérdezem – védekezett Rand. – Mert ti biztos nem mondtátok

el senkinek, mi? Senkinek nem árultátok el, hová mentek, he?

Perrin megvonta a vállát.

– Moiraine Sedai ragaszkodott hozzá, hogy ne.

– Üzenetet hagytunk – így Mat. – A családunknak. Reggel majd megtalálják. Ne felejtsd

el, az anyám szerint Tar Valon alig egy fokkal jobb Shayol Ghulnál. – Apró kis nevetéssel

jelezte, ő aztán nem osztja ezt a nézetet. Nem volt túl meggyőző. – Ha csak gyanítani kezdte volna, hogy azt forgatom a fejemben, odamegyek, megpróbált volna a pincébe zárni.

– Luhhan mester makacs, mint a kő – tette hozzá Perrin. – Luhhan asszonyság meg még

rosszabb. Ha láttad volna, ahogy a ház maradványai között kotorászott… Azt mondta, reméli, hogy a trallokok igenis visszajönnek, mert akkor legalább lesz alkalma kezelésbe

vennie őket…

– Nézd, Rand – így Mat –, tudom, hogy aes sedai, meg minden, de a trallokok tényleg itt

voltak. Azt mondta, ne beszéljünk róla senkinek. Ha egy aes sedai sem tudja, mit kell csinálni ilyen helyzetben, akkor ugyan kicsoda?

– Hát… – vakarta Rand a homlokát. Fájt a feje, nem tudta kiverni belőle az álmát. – Az

apám hisz neki. Legalábbis egyetértett, hogy mennünk kell.

Ekkor Moiraine jelent meg az istállóajtóban.

– Te beszéltél az apádnak az utazásunkról? – Tetőtől talpig sötétszürkét viselt, nadrágszoknyát a lovagláshoz. Ezúttal egyetlen ékszert hordott csupán, a kígyós gyűrűt.

Rand a sétabotját vizsgálgatta. Nyoma sem volt rajta koromnak, égésnyomnak, noha nem

is olyan rég fényes lángnyelv égett mindkét végén.

– Nem indulhattam el a tudta nélkül.

A nő egy darabig összeszorított szájjal méregette. Végül a többiek felé fordult.

– Esetleg ti is úgy döntöttetek, hogy egy levél nem elég? – Mat és Perrin egymás szavába

vágva biztosították, ők csak üzenetet hagytak, ahogy kívánta. Bólintott, intett nekik, maradjanak csöndben, majd szúrósan Randre pillantott. – Ami történt, már a Minta része.

Lan?

– A lovak útra készek – mondta az őrző. – A készleteink egészen Baerlonig ki fognak tartani, még marad is valamennyi. Bármikor indulhatunk. Javaslom, hogy most rögtön.

– Nélkülem ugyan nem – surrant Egwene az istállóba, karjai közt nagykendőbe bugyolált

csomaggal. Rand majdnem orra bukott a saját lábában.

Lan automatikusan félig kihúzta a kardját, de mikor meglátta, ki az, visszalökte a helyére.

Perrin és Mat hadarva győzködték Moiraine-t, hogy nem ők szóltak Egwene-nek. Az aes

sedai oda sem figyelt rájuk. Egwene-t nézte, szótlanul. Ujjaival elgondolkozva dobolt az

ajkain.

Egwene sötétbarna köpenyének csuklyáját a fejére húzva viselte, de így is jól látszott, milyen kihívóan állja Moiraine tekintetét.

– Mindent magammal hoztam, amire szükségem lehet. Beleértve az ennivalót is. És nem

hagyom magam itt hagyni. Valószínűleg soha többé nem lesz alkalmam, hogy lássam a Folyóközön kívüli világot.

– Ez nem pikniktúra a Vízi-erdőbe, Egwene – morogta Mat. A lány összehúzott szemel nézett, mire gyorsan hátrébb lépett.

– Köszönöm, Mat. Ha nem mondod, rá se jövök. Azt hiszitek, csak ti hárman akarjátok látni a nagyvilágot? Éppolyan régen álmodom róla, mint ti, és nem áll szándékomban kihagyni ezt a lehetőséget.

– Hogy tudtad meg, hogy elmegyünk? – kérdezte mérgesen Rand. – De mindegy is, mert

semmiképpen nem jöhetsz velünk. Nem szórakozásból megyünk el. A trallokok minket keresnek. – Egwene türelmes pillantást vetett rá, mint aki egy ostoba kisgyerek fecsegését hallgatja. Rand elpirult, sértett önérzetében minden izma megfeszült.

– Először is – közölte vele a lány –, Matet láttam föl-alá lopakodni. Annyira látványosan

akart észrevétlen maradni, hogy az már feltűnő volt. Aztán megláttam Perrint, amint azt az idétlen nagy fejszét próbálja elrejteni a köpenye alá. Tudtam, hogy Lan vett egy lovat, és egyszer csak elgondolkoztam, miért kellhet neki még egy. És ha egyet vett, többet is vehetett. Ezt már csak össze kellett adnom azzal, hogy Mat és Perrin úgy lopakodik fel-alá, mint két nagy borjú, ami rókának akarja tettetni magát… Szóval csak egy választ tudtam elképzelni. Nem is tudom, meglepődjek-e vagy sem, hogy téged is itt talállak, Rand, miután annyit áradoztál az álmodozásaidról. Ha Mat és Perrin benne van, sejthettem

volna, hogy te sem maradhatsz ki.

– Muszáj mennem, Egwene. És nem csak nekem, mindhármunknak. Különben

visszajönnek a trallokok.

– A trallokok! – nevetett hitetlenkedve Egwene. – Ha úgy döntöttél, szeretnél egy kicsit világot látni, hát jól van, de légy szíves kímélj meg az értelmetlen meséidtől.

– Pedig igaz – mondta Perrin.

– A trallokok… – szólalt meg ugyanabban a pillanatban Mat.

– Elég – mondta Moiraine halkan. Mégis mindenki rögtön elhallgatott. – Rájött még valaki más is? – kérdezte lágyan.

Egwene ennek ellenére nagyot nyelt és kihúzta magát, mielőtt válaszolt.

– A tegnapi éjszaka után mindenkinek csak az újjáépítésen jár az esze, meg hogy mi a teendő, ha újra megtörténik. Semmi mást nem vesznek észre, ha nem dugják szándékosan

az orruk alá. Én pedig nem mondtam el senkinek, amit gyanítottam. Senkinek.

– Nagyszerű – felelte az aes sedai pillanatnyi gondolkodás után. – Velünk jöhetsz.

Lan arcán egy pillanatra megdöbbenés szaladt át. Rögtön erőt vett a vonásain, és újra nyugodtnak, érdektelennek látszott, de dühödten csattant fel.

– Szó sem lehet róla!

– Most már a Minta része, Lan.

– Nevetséges! Semmi értelme, hogy velünk jöjjön, viszont számtalan oka van, hogy ne.

– Van valami értelme – jelentette ki Moiraine nyugodtan. – A Minta része, Lan. – Az őrző

kőarcán semmi nem látszott, de lassan bólintott.

– De Egwene – szólalt meg Rand –, a trallokok üldözni fognak minket. Nem leszünk biztonságban, amíg Tar Valonba nem érünk.

– Ne is próbálj elijeszteni. Megyek, és kész.

Rand jól ismerte ezt a hanghordozást. Akkor hallotta utoljára, mikor a lány annak idején

kijelentette, hogy a legmagasabb fákra mászni gyerekeknek való dolog. De azért nagyon

jól emlékezett rá.

– Ha szerinted a trallokok elől való menekülés jó szórakozás – kezdte, de Moiraine közbevágott.

– Erre most nincs időnk. Napkeltére olyan messze kell járnunk, amennyire csak

lehetséges. Ha itt hagyjuk, még fellármázza a falut, mielőtt egy mérföldet megtehetnénk,

márpedig az biztosan felkeltené a Myrddraal figyelmét is.

– Én nem tennék ilyet – tiltakozott Egwene.

– Lovagolhat a mutatványos lován – mondta az őrző. – Majd itt hagyok neki annyi pénzt,

amennyiből újat vehet.

– Az nem fog menni – hangzott föl Thom Merrilin zengő hangja a szénapadlásról. Lan kardja ezúttal teljesen előkerült a hüvelyéből, és nem is tette vissza, úgy nézett fölfelé a mutatványosra.

Thom ledobott egy pokróchengert, majd hátára vetette a hangszertokját, vállára pedig tömött nyeregtáskáit.

– Ennek a falunak úgysincs rám szüksége. Tar Valonban viszont még soha nem léptem fel.

És bár általában egyedül utazom, a tegnapi éjszaka után semmi kifogásom egy kis társaság

ellen.

Az őrző szigorú pillantást vetett Perrinre, aki kényelmetlenül feszengeni kezdett.

– A szénapadláson elfelejtettem körülnézni – dünnyögte.

Mialatt a hosszú lábú mutatványos lemászott a létrán, Lan beszélt, merev udvariassággal.

– Na, ez is a Minta része, Moiraine Sedai?

– Minden a Minta része, öreg barátom – felelte a nő kedvesen. – Nem választhatunk. De

majd meglátjuk.

Thom leérkezett az istálló padlójára, megfordult, majd leporolta foltokkal borított köpenyéről a szénát.

– Sőt – mondta most már hétköznapibb hangon, úgy is mondhatnánk, ragaszkodom hozzá,

hogy társaságban utazhassak. Számtalan órát töltöttem el, számos korsó sört ittam meg azon tűnődve, vajon hogy érnek majd véget a napjaim. A trallokok kondérja nem szerepelt

az elképzeléseim között. – Kérdően nézett az őrző kardjára. – Arra nincs szükség. Nem vagyok szeletelni való sajt.

– Merrilin mester – mondta Moiraine. – Gyorsan kell haladnunk, és szinte bizonyosan végig nagy veszélyben leszünk. A trallokok még mindig a közelben vannak, mi pedig éjszaka fogunk utazni. Biztos, hogy velünk akar tartani?

Thom arcán különös mosollyal nézett végig rajtuk.

– Ha a lánynak nem túl veszélyes, nekem sem lehet az. Különben is, melyik mutatványos

nem vállalna egy kis veszélyt, ha Tar Valonban léphet fel cserébe?

Az aes sedai bólintott, mire Lan eltette a kardját. Rand hirtelen eltűnődött, mi történt volna, ha Thom meggondolja magát, vagy Moiraine nem bólint. A mutatványos nekiállt felnyergelni a lovát, mintha neki ilyen gondolatok eszébe sem jutottak volna, de Randnek

feltűnt, hogy többször is odapillant Lan kardjára.

– Akkor most már csak az a kérdés – mondta a nő –, hogy honnan szerzünk lovat Egwene-

nek?

– A házaló lovai ugyanolyan rosszak, mint a dhurranok – felelte savanyúan az őrző. –

Erősek, de lassúak és nehézkesek.

– Bela – mondta Rand, mire olyan pillantást kapott Lantol, hogy már bánta, amiért nem maradt csöndben. De tisztában volt vele, úgysem tudja már lebeszélni a lányt, akkor viszont legalább segít neki. – Bela talán nem olyan gyors, mint a többi, de erős. Néha lovagolom is. Tartani tudja majd a lépést.

Lan a kanca állásába nézett. Közben valamit morgott a bajsza alatt.

– Egy kicsivel talán jobb, mint a többi – jelentette ki végül. – Nem hinném, hogy lenne más választásunk.

– Akkor be kell érnünk vele – mondta Moiraine. – Rand, keress neki nyerget. Gyorsan, gyorsan! Már így is túl sokat késlekedtünk.

Rand sietősen kiválasztott egy nyerget és egy pokrócot a lószerszámos szobából, majd kivezette Belát az állásból. A kanca álmosan, meglepetten nézett hátra, mikor rátette a nyerget. Mindig szőrén lovagolta, nem szokott hozzá a nyereghez. Nyugtatgatóan

sugdosott neki, míg meghúzta a hevedert. Az állat türelmesen elviselte a furcsaságot, épp

csak a farkával csapkodott egy kicsit.

Rand elvette Egwene-től a csomagját és a nyereg mögé erősítette. Közben a lány felült a

lóra, és megigazgatta a szoknyáját. Nem volt kettéosztva lovagláshoz, így a térdéig kilátszott a gyapjúharisnyája. Ugyanolyan puha bőrcipőt viselt, mint a falu többi lánya.

Arra sem volt alkalmas, hogy Őrdombig utazzanak benne, nemhogy Tar Valonba.

– Nekem akkor is az a véleményem, hogy nem kéne jönnöd – mondta. – Nem csak kitaláltam, amit a trallokokról mondtam. De megígérem, hogy gondoskodni fogok rólad.

– Lehet, hogy én fogok gondoskodni rólad – mondta könnyed hangon a lány. Bosszús tekintetét látva aztán lehajolt, megsimogatta a fejét. – Tudom, hogy vigyázni fogsz rám, Rand. Majd egymásra vigyázunk. De most jobb, ha inkább azzal foglalkozol, hogy

mielőbb a lovad nyergében legyél.

Csak ekkor vette észre, hogy mindenki más a lován ül már, és őrá vár. Egyedül Felhőnek

nem volt még lovasa, a magas, fekete farkú szürkének, Jon Thane lovának. Legalábbis eddig Jon Thane-é volt. Gyorsan a nyeregbe mászott, bár nem minden nehézség nélkül, a

szürke ugyanis folyton fölkapta a fejét és oldalt táncolt, amikor a kengyelbe tette a lábát.

Ráadásul a kardhüvely is a lába közé akadt. Nem véletlenül nem választották a barátai Felhőt. Thane mester gyakran versenyzett a tüzes szürkével a kereskedők lovai ellen, és nem tudott róla, hogy valaha is veszített volna. Igaz, olyat se hallott még, hogy bárkinek is könnyű dolga lett volna, ha Felhőn kellett lovagolnia. Lan hatalmas összeget ajánlhatott,

ha rá tudta venni a molnárt az üzletre. Mialatt elhelyezkedett a nyeregben, az állat még hevesebben kezdett táncolni, nyilván alig várta már, hogy vágtázhasson. Határozottan ragadta meg a kantárt. Próbálta meggyőzni magát, hogy nem lesz baj. Talán ha eléggé biztos benne, a lóval is el tudja hitetni.

Egy bagoly huhogott kint az éjszakában. A falusiak mind összerezzentek, mielőtt rájöttek,

mi az. Akkor idegesen nevetgélni kezdtek, szégyenkezve néztek össze.

– Legközelebb majd még egy mezei egér elől is felszaladunk a fára – mondta Egwene.

Kissé erőltetetten nevetett.

Lan megrázta a fejét.

– Jobb lenne, ha farkasüvöltés lett volna.

– Jobb lenne, ha…?! – kiáltott fel Perrin, de az őrző ráemelte rezzenéstelen tekintetét.

– A farkasok nem szeretik a trallokokat, kovács. A trallokok sem szeretik a farkasokat, de még a kutyákat sem. Ha farkasüvöltést hallottam volna, biztos lennék benne, hogy nem várnak kint ránk trallokok – mondta, azzal kiléptetett a holdfényes éjszakába.

Moiraine habozás nélkül utána indult. Egwene épp csak egy lépéssel lemaradva haladt az