Paitr azonban komolyan vette a fenyegetést. Elsápadt.

– Hallottam… hallottam mi történt Négykirályban. Legalábbis egy részét. Csiripelték a verebek. Mi értesülünk néha erről-arról. De itt nincs senki, aki csapdába ejtene benneteket.

Egyedül vagyok, és… csak beszélni szeretnék veletek.

– Miről? – Kérdezte Mat, ugyanabban a pillanatban, amikor Rand azt mondta:

– De nekünk nincs kedvünk. – Egymásra néztek. – Nincs kedvünk – vonta meg a vállát Mat.

Rand lenyelte az utolsó korty tejét, majd zsebre vágta a félcipója sarkát. Így, hogy szinte teljesen elfogyott a pénzük, könnyen lehet, hogy az lesz a vacsora.

De hogy hagyják el a fogadót? Ha Paitr rájön, hogy Mat csaknem vak, elmondhatja más…

más árnybarátoknak is. Egyszer látta, hogyan választja el a farkas a megnyomorodott juhot a nyájtól. Minden irányban farkasok szaladgáltak, ezért nem tudta otthagyni a nyájat, és az íját sem tudta használni, mert nem volt rendes rálátása. Amint a rémülten bégető, három lábon ugráló juh egyedül maradt, az egyetlen üldöző farkasból szinte varázslatos módon hirtelen tíz lett. Még így visszaemlékezve is felfordult tőle a gyomra. De maradni

sem maradhatnak. Még ha igaz is lenne, amit Paitr állít, és tényleg egyedül van, nem valószínű, hogy ez sokáig így is maradna.

– Ideje mennünk, Mat – mondta. Visszafojtotta a lélegzetét. Amikor a barátja nekikészült,

hogy fölálljon, előrehajolt, és hogy elvonja Paitr figyelmét, azt mondta: – Hagyj minket békén, árnybarát. Nem mondom még egyszer. Hagyj minket békén!

Paitr nagyot nyelt. Egészen hátrahúzódott a székén. Most már egyáltalán nem maradt vér

az arcában. Randet egy Myrddraalra emlékeztette.

Mire visszanézett Matre, az már felállt, így nem derült ki, milyen bizonytalanul mozog. Ő

is gyorsan felkapta a nyeregtáskáit és a többi csomagját. Közben próbálta a kardját a köpenye takarásában tartani. Igaz, lehet, hogy a fiatal árnybarát amúgy is tud már róla.

Gode éppenséggel elmondhatta Ba’alzamonnak, Ba’alzamon pedig Paitrnek, de szerinte nem így volt. Szerinte Paitrnek a leghalványabb fogalma volt csak a Négykirályban történtekről. Nyilván azért fél annyira.

Mat egyenesen az ajtó aránylag világosabb négyszöge felé indult, és sikeresen ki is jutott, ha lassan is. Szerencsére azért nem feltűnően lassan. Rand végig a sarkában volt.

Imádkozott, hogy nehogy megbotoljon. Még jó, hogy szabad volt az út az ajtó felé, hogy

egyetlen szék vagy asztal sem volt láb alatt.

Paitr hirtelen talpra ugrott mögöttük.

– Várjatok! – kiáltotta kétségbeesetten. – Várnotok kell.

– Hagyj békén – szólt vissza neki Rand, hátra se nézve. Már majdnem az ajtónál voltak, és

Mat még egyszer sem lépett rosszul.

– Csak hallgassatok meg – mondta a fiatal árnybarát, és Rand vállára tette a kezét, hogy

megállítsa.

Képek öntötték el az agyát. A trallok, Narg, amint ráveti magát, a saját otthonában. A Myrddraal, amint Baerlonban, a Szarvas és Oroszlánban fenyegeti. Félemberek mindenütt,

Enyészek, amint Shadar Logothban üldözik őket; ahogy Fehérhídon közeledik feléjük egy.

És mindenhol árnybarátok. Megpördült, ökölbe szorult a keze.

– Azt mondtam, hagyj minket békén! – kiáltotta, azzal Paitr arcába sújtott. Pont orrba találta.

Az árnybarát fenékre ült. A padlóról bámult fel rá. Az orrából csorgott a vér.

– Úgysem tudsz elmenekülni! – csattant fel dühösen. – Bármilyen erős is vagy, a Sötétség

Nagyura erősebb! Úgyis elnyel az Árnyék!

A nagyterem másik felében valaki hangosan kapott levegőért. Koppanva hullt a földre a partvis. A söprögető öregember végre meghallotta. Tágra nyitott szemekkel bámult

Paitrre. Ráncos arcából kiszaladt a vér; hangtalanul tátogott, mint a partra vetett hal. Paitr egy pillanatig mozdulatlanul nézett vissza rá, aztán hatalmasat káromkodott, és kirontott a fogadóból. Úgy elszaladt, mintha éhező farkasok lennének a sarkában. Az öregember most

Rand és Mat felé fordult. Rájuk sem nézett kevésbé rémülten.

Rand sietve kiterelte Matet a fogadóból, aztán a faluból, amilyen gyorsan csak bírta.

Közben egyfolytában visszafelé figyelt, mikor hangzik fel az üldözés lármája, a dühöngő

tömeg ordítása, ami, bár végül elmaradt, attól még az ő fülében cseppet sem zúgott halkabban.

– Vér és hamu – morogta Mat. – Ezek mindenütt ott vannak, állandóan a sarkunkban maradnak. Sosem szabadulunk meg tőlük. Előbb-utóbb elkapnak.

– Ez nem igaz! Ha Ba’alzamon tudná, hol vagyunk, gondolod, erre a fickóra hagyta volna,

hogy elfogjon bennünket? Nem, akkor egy másik Gode várt volna ránk, húsz-harminc verőlegénnyel. Még mindig vadásznak ránk, de amíg Paitr nem szól a többinek, addig nem

fogják tudni, hogy itt voltunk, és lehet, hogy ráadásul tényleg egyedül van. Éppenséggel

az is lehet, hogy egész Négykirályig kell mennie, ha tovább akarja adni a hírt.

– De azt mondta…

– Nem érdekel. – Nem volt benne biztos, kire gondolt Mat, ki mondta „azt”, de ez amúgy

sem változtat semmit a dolgokon. – Akkor sem adjuk fel, nem hagyjuk, hogy ránk tegyék

a kezüket.

A nap folyamán hatszor vették fel őket, rövidebb szakaszokra. Az egyik gazda mesélt a sheranvásári fogadóban dolgozó bolond öregemberről, aki azt állította, éppen ma, hogy árnybarátok vannak a faluban. A paraszt beszélni alig bírt, úgy kacagott, csak úgy törölgette a könnyeket a szeme sarkából. Még hogy árnybarátok Sheranvásárban! Ennél jobbat azóta nem hallott, amikor Ackley Ferran berúgott, és a fogadó tetején töltötte az éjszakát.

Egy másik ember, aki felvette őket, egy kerek arcú kádár, akinek szerszámok lógtak a szekere oldalán, hátul pedig két kerék hevert, már egész másképp adta elő a dolgot. Húsz

árnybarát tartott gyűlést Sheranvásárban. Eltorzult testű férfiak, és még csúnyább nők, mind tetőtől talpig piszkosan, rongyokban. Elég egyetlen pillantásuk, hogy elgyengüljön az ember térde, és felforduljon a gyomra. A nevetésük gonosz, eszelős kacaj, ami órákig

visszhangzik a fülében annak, aki hallja, míg végül már úgy érzi, hogy kettéhasad a feje.

Maga is látta őket, szerencsére csak messziről, biztonságos távolságból. Ha a királynő nem lép végre valamit, akkor valakinek most már muszáj a Fény Gyermekeihez fordulni. Ez így nem mehet tovább.

Egészen fellélegeztek, amikor végül letette őket.

A hátuk mögött a nappal gyalogoltak be egy kis falucskába, Sheranvásár valóságos ikertestvérébe. A Caemlyni út pontosan kettébe szelte. Mindkét oldalon zsúptetős kis téglaházak álltak. A falakat repkény borította, igaz, most csak egy-két levél árválkodott a szövevényen. A településnek egyetlen kis fogadója volt, nem nagyobb, mint a Borforrás-fogadó. Homlokzatán cégér himbálózott nyikorogva a szélben. A Királynő Híve.

Különös a Borforrásra, mint kis fogadóra, gondolni. Emlékezett, nem is olyan rég olyan nagynak hitte, hogy meg volt győződve, nemigen létezhet annál nagyobb épület. Ami mégis nagyobb, az már palota. De azóta látott már egyet s mást. Hirtelen rádöbbent, hogy

soha semmire nem fog tudni már ugyanazzal a szemmel nézni, amikor hazatér. Ha hazatérek még egyáltalán.

A fogadó előtt habozott egy darabig, de még ha a Királynő Hívében nem is olyan magasak

az árak, mint Sheranvásárban, akkor sincs pénzük sem szobára, sem ételre.

Mat észrevette, merre néz. Megveregette a zsebét, amiben Thom színes labdáit tartotta.

– Most már elég jól látok hozzá. Csak túl bonyolult formákba nem szabad belemennem. –

Valóban javult a szeme állapota, bár még mindig a homlokán viselte a sálat, és mindig hunyorgott, ha nappal az égre nézett. Mikor Rand csak hallgatott, így folytatta: – Kizárt, hogy minden fogadóban árnybarátok legyenek Fehérhídtól Caemlynig. Különben sem

akarok bokorban aludni, ha ágyban is lehet. – Mindamellett egy lépést sem tett a fogadó

felé, csak állt, és várta, mit reagál Rand.

Rand pillanatnyi gondolkodás után bólintott. Egyszer sem volt még ennél fáradtabb, amióta eljött otthonról. A puszta gondolattól, hogy a szabadban kell aludnia, sajogni kezdtek a csontjai. Kezd felgyülemleni az egész. Az állandó menekülés, az állandó résenállás.

– Nem lehetnek mindenütt – értett egyet.

Amint a nagyterembe léptek, kétségei támadtak, vajon tényleg okos dolog-e, amit tesznek.

Tisztán tartott helyiség volt, de zsúfolt. Minden asztalnál ültek, sőt, néhányan a falnak támaszkodva álltak, mert nem találtak helyet maguknak. A fel-alá szaladgáló

felszolgálónők – és a tulajdonos – zaklatott arckifejezéséből ítélve nem szoktak itt ekkora forgalomhoz. Túl nagy a tömeg egy ekkora faluhoz. Könnyű volt észrevenni, kik azok, akik nem idevalósiak. Nem öltözködtek másképp, mint a többiek, de az ételükön, italukon

tartották a pillantásukat. A helybéliek legalább annyira az idegeneket figyelték, mint bármi mást.

Beszélgetés moraja töltötte meg a helyiséget, olyannyira, hogy a fogadós a konyhába vitte

őket, amikor Rand jelezte neki, hogy beszélni akarnak vele. De ott sem volt sokkal kisebb

a zaj; sürgött-forgott az egész személyzet, csörögtek-zörögtek a lábosokkal.

A fogadós megtörölte az arcát egy nagy zsebkendővel.

– Gondolom ti is Caemlynbe tartotok, hogy megnézzétek a hamis Sárkányt, mint az ország

összes többi bolondja. Nos, szobánként hat ember, ágyanként kettő vagy három. Ha nem

tetszik, nem tudok segíteni.

Rand előadta jól begyakorolt szövegét, némiképp bizonytalanul. Remegett a gyomra, rossz

sejtelmei voltak. Ha ilyen sokan vannak úton, akár a felük is árnybarát lehet, és képtelenség megkülönböztetni őket a többitől. Mat bemutatót tartott a zsonglőrtudásából –

biztos, ami biztos, három labdánál maradt, és még így is nagyon vigyázott. Ő közben elővette Thom furulyáját. Alig tucatnyi hangot játszott le az „Öreg fekete medvé”-ből, amikor a fogadós türelmetlenül bólintott.

– Jól van, tűrhető. Szükségem van valamire, ami eltereli ennek a sok hülyének a gondolatait erről a Logainről. Már eddig is háromszor tört ki verekedés azon, hogy tényleg ő-e a Sárkány, vagy sem. A holmitokat rakjátok ide le a sarokba, én meg megyek, kiürítek

nektek egy kis helyet, ahol játszhattok. Már ha nincs még ahhoz is túl nagy tömeg.

Bolondok. Tele a világ bolondokkal, akiknek még annyi eszük sincs, hogy ott maradjanak,

ahová valók. Mindig ebből van a baj. Olyan emberekből, akik nem maradnak ott, ahol a

helyük lenne. – Megint megtörölte az arcát, majd kisietett a konyhából. Közben

dünnyögött tovább.

A szakács és segítői mintha észre sem vették volna, hogy a két fiú a konyhában van. Mat

folyton a sálat igazgatta a fején. Időnként felnyomta, de akkor hunyorogni kezdett a fényben, ezért újra lejjebb húzta. Rand nem volt meggyőződve róla, hogy elég jól látna egyszerre háromnál több labda dobálásához. Ami pedig őt magát illeti…

Egyre jobban remegett a gyomra. Egy alacsony zsámolyra roskadt, kezébe temette az arcát. Olyan hidegnek tűnt a konyha. Megborzongott. Remegni kezdett. Pedig tiszta gőz volt az egész helyiség, a tűzhelyekből, a sütőkből csak úgy dőlt a forróság. Egyre erősebben reszketett. Vacogott a foga. Átkarolta magát, de az se segített. Úgy érezte, jéggé fagynak a csontjai.

Csak tompán, távolról érzékelte, hogy Mat kérdez tőle valamit, megrázza a vállát, aztán valaki káromkodva szalad ki a helyiségből. Egyszer csak a fogadós is ott volt; oldalán a

komor arcot vágó szakácsnővel. Mat hangosan vitatkozott velük valamin. Nem értette, mit

mondanak, valahogy értelmetlen zúgássá olvadt össze a hangjuk. Amúgy is olyan nehezen

tudott bármire is koncentrálni, egyszerűen szétestek a gondolatai.

Aztán Mat egyszer csak megragadta a karját, és talpra rángatta. Az összes holmijuk –

nyeregtáskák, a pokróctekercsek, a Thom köpenyébe bugyolált hangszerek – mind Mat vállán lógott, az íja mellett. A fogadós le nem vette róluk a szemét. Idegesen törölgette az arcát. Ő közben imbolyogva, több mint felerészben Matre támaszkodva hagyta, hogy a barátja a hátsó ajtó felé vezesse.

– S-s-sajná-nálom, M-m-mat – nyögte ki nagy nehezen. Egyszerűen képtelen volt erőt venni a vacogásán. – B-b-biztos a… biztos az eső miatt. De azér-r-rt… még egy éjszaka…

a sza-szabadban nem árt sze-szerinte-tem. – Időközben besötétedett. Egy-két fényesebb csillag látszott csak az égen.

– Arról szó se lehet – jelentette ki Mat. Próbált vidám hangot megütni, de ő érezte rajta a rejtett aggodalmat. – Attól félt, megtudja a többi vendég, hogy egy beteg van a fogadóban.

Erre azt mondtam neki, ha kidob minket, a nagyteremig viszlek. Attól aztán tíz perc alatt

kiürülne a fogadó. Akármennyit ostobázta, meg hülyézte is őket, azért úgy tűnik, nem szeretné, ha mind itt hagynák.

– Akkor h-hová?

– Ide – felelte Mat, azzal kinyitotta az istálló ajtaját. Az hangos nyikorgás kíséretében tárult ki.

Bent sötétebb volt, mint kinn. Széna-, zab-, és ló szagú volt a levegő. Mindez az erősebb

trágyaszagon át érződött. Amint Mat a szalmával borított padlóra fektette,

összegömbölyödött, átkarolta a térdét. Még mindig tetőtől talpig reszketett. Úgy tűnt, mintha minden energiáját ez emésztené föl. Hallotta a barátját megbotlani, káromkodni, majd nagy fémzörgés közepette megint megbotlani. Egyszer csak felgyulladt a fény. Mat

viharvert, ősrégi lámpást tartott a magasba.

Ha a fogadó tele volt, az istálló sem kevésbé. Minden állásban volt ló. Némelyik állat felemelte a fejét. A váratlan fényben hunyorogtak, pislogtak. Mat a szénapadlásra vezető

létrát nézegette egy darabig, de aztán az összekuporodott Randre tévedt a pillantása, mire megrázta a fejét.

– Oda sose tudnálak fölvinni – morogta. A lámpást szögre akasztotta, majd felmászott a szénapadlásra, és nekiállt nagy köteg szénákat dobálni lefelé. Amennyire csak tudott, sietett. Hamarosan lejött ő is, hogy szénaágyat alakítson ki Randnek az istálló hátsó végében. Amint elkészült, belefektette.

– Forró – mormolta ő. Tompán emlékezett, hogy pár perccel korábban még majd’

megfagyott, de most mintha sütőbe került volna. A gallérját feszegette, ide-oda dobálta a

fejét. – Ez a hőség. – Mat kezét érezte a homlokán.

– Mindjárt jövök – mondta Mat, azzal eltűnt.

Fetrengett a szénán, lázasan dobálta magát; hogy meddig, nem tudta volna megmondani.

Egy idő után visszatért Mat, egyik kezében megrakott tálcával, a másikban kancsóval. Két

fehér bögre lógott az ujjairól a fülénél fogva.

– Nincs a faluban javasasszony – térdelt le mellé. Megtöltötte az egyik bögrét, majd a szájához emelte. Rand úgy kortyolta a vizet, mintha napok óta nem ivott volna. Úgy is érezte. – Azt sem tudják, mi az a javasasszony. Amijük helyette van, az valami Brune anya, de az sincs most otthon, elment valahova egy szülő anyához bábáskodni, és senki nem tudja, mikor jön vissza. Sikerült viszont szereznem egy kis kenyeret, sajtot és kolbászt. Igazán rendes ez az Inlow mester, bármit megad nekünk, csak ne kerüljünk a vendégei szeme elé. Tessék, kóstold meg.

Rand elfordította a fejét az étel elől. A látványától, de már csak a puszta gondolatától is felfordult a gyomra. A barátja végül nagyot sóhajtott, és inkább leült enni. Ő pedig vigyázott, nehogy véletlenül is ránézzen, de még a hangokra is igyekezett nem

odafigyelni.

Megint rátört a hidegrázás, aztán a láz, majd megint a hidegrázás, megint a forróságérzet.

Amikor remegett, Mat mindig betakarta, amikor szomjúságra panaszkodott, megitatta.

Besötétedett, eljött az éjszaka. Az istálló táncolni látszott a hunyorgó lámpafényben. Testet öltöttek az árnyak, és önálló mozgásba kezdtek. Aztán Ba’alzamont pillantotta meg felé közeledni az állások közti folyosón. Lángoltak a szemei. Kétoldalt egy-egy Myrddraal kísérte fekete csuklya mélyére rejtett arccal.

Vadul matatott a derekánál a kardja markolata után, miközben próbált talpra tápászkodni.

– Mat! – kiabált. – Mat, itt vannak! Ó, Fény, itt vannak!

A barátja egy rándulással felébredt. A fal mellett, törökülésben ülve aludt.

– Mi? Árnybarátok? Hol?

Rand bizonytalanul tántorogva izgatottan mutogatott az istálló másik vége felé… majd leesett az álla. Vibráló árnyak; valamelyik ló toppantott egyet álmában. Semmi más.

Visszarogyott a szalmára.

– Nincs itt senki, csak mi ketten – mondta Mat. – Na gyere, azt most levesszük szépen. –

Rand kardszíjáért nyúlt, de ő elszántan szorította meg a markolatot.

– Nem. Nem. Meg kell tartanom. Akkor is az apám. Érted? A-az a-apám! – Megint erőt

vett rajta a reszketés, de a kardot el nem engedte volna. Úgy kapaszkodott bele, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba. – A-az a-apám! – Mat nem próbálkozott tovább, inkább

újra betakargatta a köpenyekkel.

Többen is meglátogatták az éjszaka során, mialatt a barátja szundikált. Képtelen lett volna megmondani, valóban ott voltak-e vagy sem. Néha rá is nézett a mellére kókadt fejjel alvó

fiúra, és eltűnődött, vajon ha felébredne, látná-e őket ő is.

Egyszer például Egwene lépett ki az árnyékból. Sötétbarna haját befonva, hosszú copfban

viselte, mint Emondmezőn. Arcán fájdalmas, gyászos kifejezés.

– Miért hagytál el minket? – kérdezte. – Mind meghaltunk, mert sorsunkra hagytál minket.

Rand elgyengülten rázta a fejét a szénán.

– Nem, Egwene. Én nem akartalak otthagyni titeket. Kérlek, bocsáss meg.

– Mind meghaltunk – mondta a lány szomorúan. – És a halál a Sötét Úr birodalma. Most

mind a Sötét Úr kezébe kerültünk, mert te cserbenhagytál minket.

– Nem. Nem volt választásom. Egwene. Kérlek, Egwene, ne menj el. Gyere vissza!

A lány azonban visszalépett az árnyékba, és egy pillanat múlva maga is csak egy árnyék

volt.

Moiraine arca nyugodt volt, de sápadt, vértelen. A köpenye akár halotti lepel is lehetett volna, hangja pedig ostor.

– Így igaz, Rand al’Thor. Nincs választásod. Tar Valonba kell menned, vagy a Sötét Úr hátalmába kerülsz. Egy örökkévalóság az Árnyékba láncolva. Már csak az aes sedai-ok menthetnek meg. Csak az aes sedai-ok.

Thom cinikusan mosolygott. Ruhái égetten, rongyokban lógtak róla. Erről eszébe jutottak

a nagy villanások, amiket akkor látott, mikor a mutatványos az Enyésszel birkózott, hogy

időt adjon nekik elmenekülni. A rongyok alól kormos, égett hús kandikált elő.

– Bízz csak meg az aes sedai-okban, fiú, és hamarosan bánni fogod, hogy még élsz. Ne felejtsd el, az aes sedai-ok segítségének ára mindig kisebb, mint hinnéd, de nagyobb, mint képzelnéd. Na és mit gondolsz, melyik ajah talál rád először, he? A Piros? Vagy inkább a

Fekete? Jobb, ha menekülsz. Menekülj, amilyen gyorsan csak tudsz.

Lan tekintete kemény volt, mint a gránit. Arcát vér borította.

– Különös, gémes kardot birkapásztor kezében látni. Ki is tudod érdemelni? Jobb, ha igen.

Most már csak magadra számíthatsz. Nincs, aki melléd álljon, nincs kihez fordulnod. És

bárki árnybarát lehet. – Farkasmosolyt villantott rá. Vér csorgott a szájából. – Bárki.

Aztán Perrin jött. Vádolta, a segítségéért könyörgött. Al’Vere asszony a lányát siratta, Bayle Domon átkozta, amiért a hajójára szabadította az Enyészeket. Fitch mester kezét tördelve sétált a fogadója leégett maradványai között, Min sikoltozva próbálta kitépni magát egy trallok karjai közül. Emberek, akiket ismert, és olyanok, akikkel csak találkozott. De a legrosszabb Tam látogatása volt. Megállt fölötte, összehúzott

szemöldökkel ingatta a fejét. Egy szót sem szólt.

– Muszáj megmondanod – könyörgött ő. – Ki vagyok? Mondd meg, légy szíves. Ki

vagyok? KI VAGYOK?!

– Nyugodj meg, Rand.

Egy pillanatra azt hitte, Tam felelt, de aztán észrevette, hogy ő időközben eltűnt. Mat hajolt fölé; a szája elé emelte a vizesbögrét.

– Nyugodj meg, nincs semmi baj. Rand al’Thor vagy, nem más, és neked van a

legrondább képed meg a legkeményebb fejed a Folyóközben. Hé, de hiszen te izzadsz!

Megtört a láz.

– Rand al’Thor? – suttogta ő. A barátja bólintott, és ez valahogy olyan megnyugtató volt,

hogy nyomban álomba merült. Még az ivásról is megfeledkezett.

Nyugodt, álomtalan alvás volt – legalábbis ő egyre sem emlékezett – de felszínes, olyannyira, hogy ahányszor Mat ellenőrizte, hogy jól van-e, mindig fölnyílt a szeme.

Egyszer eltűnődött, hogy a barátja aludt-e már valamit egyáltalán, de mielőtt jobban belegondolhatott volna, elnyomta az álom.

Ajtónyikorgásra ébredt. Ezúttal teljesen magához tért. Egy pillanatig még fekve maradt a

szénában, és sajnálta, hogy már nem alszik. Akkor ugyanis nem lenne tudatában a testének. Sajgó izmai mintha kinyúlt rongyok lettek volna, annyi erő volt bennük.

Megpróbálta felemelni a fejét; másodszorra sikerült is, de igencsak nehézkesen.

Mat ott ült, szokott helyén, a fal mellett, karnyújtásnyira. Álla a mellére bukott, lassan, nyugodtan szuszogva, mélyen aludt. A sál egészen a szeme elé csúszott.

A bejárat felé fordult.

Egy nő állt ott. Egyik kezével nyitva tartotta az ajtót. Egy ideig csak egy sötét alakot látott belőle, és a ruháját. A mögüle beszűrődő halvány, kora reggeli fény világos körvonallal rajzolta körül. Aztán belépett; hagyta becsukódni maga mögött az ajtót. A lámpafényben

már jobban látta. Nagyjából annyi idős lehetett, mint Nynaeve, csakhogy a

javasasszonnyal ellentétben, ő nem volt falusi nő. Halványzöld selyemruhája minden mozdulatára megcsillant. Köpenye elegáns halványszürke, haját szinte habosnak tűnő

csipkeköltemény tartotta a helyén. Súlyos arany nyakláncot babrálva, elgondolkodva nézegette kettőjüket.

– Mat – mondta ő, majd hangosabban: – Mat!

A barátja felhorkant, majd csaknem orra bukott, amikor felébredt. Álmosan dörgölte a szemét, úgy nézett fel a nőre.

– A lovamat jöttem megnézni – mondta az, az állások felé intve, csak úgy általában.

Közben egy pillanatra sem vette le róluk a szemét. – Beteg vagy?

– Semmi baja – vágta rá gyorsan Mat. – Épp csak megfázott az esőben, ennyi az egész.

– Akkor talán az lenne a legjobb, ha megnézném. Értek hozzá valamelyest.

Rand azon merengett, hogy vajon aes sedai-e. Még csak nem is annyira a ruhái, mint inkább a magabiztossága, a parancsoláshoz szokott fejtartása miatt. Na és ha tényleg aes sedai, akkor vajon melyik ajahhoz tartozhat?

– Már jól vagyok – mondta fennhangon. – De igazán, nincs rá szükség.

A nő ennek ellenére odament hozzájuk, amihez végig kellett gyalogolnia az istállón.

Megemelte a szoknyája szélét, óvatosan rakosgatta előre szürke topánkáit. A szalmára nézve elfintorodott, majd Rand mellé térdelt, és a homlokára tette a tenyerét.

– Nem vagy lázas – mondta. Elmélyülten vizsgálgatta. Csinos volt, markáns arcvonásai ellenére, de egy csepp melegség sem volt a tekintetében. Nem mintha fagyos lett volna a

pillantása; egyszerűen nem volt benne semmi érzelem. – De nemrég még beteg voltál.

Igen. Igen. És még mindig gyenge vagy, mint egy ma született kismacska. Azt hiszem… –

a köpenye alá nyúlt. Hirtelen felgyorsultak az események, olyannyira, hogy Randtől csak

egy fojtott kiáltásra futotta, és már vége is volt.

A nő keze elővillant a köpenye alól – valami megcsillant a fényben –, és máris átvetette

magát fölötte, Mat felé. Mat olyan gyorsan vetődött oldalt, hogy egészen elmosódni látszottak a tagjai, majd hangos, tompa reccsenéssel kísért puffanás hallatszott, fába álló fém zaja. Egy pillanatig tartott az egész. Utána semmi nem mozdult.

Mat félig hanyatt feküdt, egyik kezével a nő csuklóját fogta, közvetlenül a tőr fölött, amit az a falba döfött, ott, ahol az előbb még a mellkasa volt. Másik kezével a Shadar Logoth-i pengét dugta a torka alá.

A nő csak a szemét mozgatta, úgy próbált lenézni a tőrre. Elkerekedtek a szemei, hörögve

kapott levegőért, és magpróbált elhúzódni előle, de a fiú utána nyomta, hogy egyfolytában

az álla alatt maradt a hegye, még hozzá is ért a bőréhez. Ezek után inkább nem is próbált

mozdulni többet, úgy maradt, mintha kővé vált volna.

Rand a fölé dermedt élőképre nézve idegesen megnyalta az ajkát. Valószínűleg akkor sem

tudott volna megmozdulni, ha nem lett volna olyan gyenge. Aztán meglátta a nő tőrét.

Attól aztán egészen kiszáradt a szája. A penge körül kezdett megfeketedni a fa. Vékony füstcsíkok szálltak föl a kormos részből.

– Mat! Mat, a tőre!

Mat villámgyorsan odakapta a szemét, majd rögtön vissza a nőre, de az nem mozdult. Sőt,

ő is idegesen nyaldosta az ajkát. Mat durván lefejtette a kezét a markolatról, majd meglökte. A nő hanyatt dőlt; elterült a szénán. Mindkét kezét hátratette, úgy fékezte le az esését. Közben egy pillanatra nem vette te a szemét a fiú fegyveréről.

– Ne mozduljon – mondta Mat. – Ha megmoccan, használni fogom. Higgye el, komolyan

beszélek. – A nő lassan bólintott. Közben végig a tőrre meredt. – Vigyázz rá, Rand.

Rand nem tudta, mit kéne tennie, ha a támadójuk bármivel próbálkozik – talán kiabálni; utána futni biztos nem tudna, ha menekülőre fogná a dolgot –, de az csak ült, és egy porcikáját sem mozdította, mialatt Mat kirántotta a tőrét a falból. A fekete folt nem nőtt tovább, bár füstölögni továbbra is füstölgött egy kissé.

Mat körbenézett, hová tehetné a kést, majd odalökte neki. Olyan óvatosan vette át, mintha

mérges kígyó lenne. Közönséges, bár díszes tőrnek látszott. Világos elefántcsont markolat, vékony, csillogó penge, nem hosszabb, mint a tenyere. Egyszerűen csak egy tőr. Csak hát

látta, mire képes. A markolat még csak langyos sem volt, mégis izzadni kezdett a tenyere.

Remélte, nem ejti a szénába.

A nő továbbra is elterülve, mozdulatlanul feküdt, és Matet nézte, amint lassan felé fordul.

Úgy méregette, mintha azon tűnődne, mire készül. Rand észrevette, hogy a barátja szeme

hirtelen összeszűkül, és szorosabban megmarkolja a fegyverét.

– Mat, ne!

– Meg akart ölni, Rand. Aztán veled is végzett volna. Ez egy árnybarát. – Az utolsó szót

valósággal köpte.

– Mi viszont nem vagyunk azok – mondta ő. A nő levegőért kapott. Ezek szerint csak most értette meg, mit szándékozott tenni Mat. – Mi nem vagyunk azok.

A barátja egy darabig mozdulatlan maradt, a markába szorított tőr csillogott a

lámpafényben. Majd bólintott.

– Menjen oda – intett a nyergesszoba felé a fegyverrel.

A nő lassan fölállt, majd megállt leporolni a ruhájáról a szénát. Amikor végül elindult arra, amerre a fiú mutatott, akkor is lassan, komótosan lépkedett, mintha semmi oka nem lenne

a sietségre. De Rand látta, milyen aggodalmasan figyeli a rubinos tőrt Mat kezében.

– Jobban járnátok, ha feladnátok a küzdelmet – mondta a nő. – Az a legokosabb, előbb-

utóbb ti is rájöttök.

– A legokosabb? – kérdezte Mat fanyarul, a mellkasát dörzsölgetve, ahol a tőr beleszúrt volna, ha nem mozdul el időben. – Gyerünk, oda.

Apró vállrándítással engedelmeskedett.

– Félreértés volt. Meglehetősen nagy a… zűrzavar, azzal az önző bolond Gode-dal történtek óta. Nem is beszélve a pánikról, amit valamelyik bolond Sheranvásárban keltett.

Senki nem tudja, mi történt ott, és hogyan. Ettől csak még nagyobb veszélyben vagytok,

hát nem értitek? Ha önként a Sötétség Nagyurához szegődtök, magas pozícióba kerültök,

de amíg menekültök, üldözni fognak benneteket, és ki tudja, mi meg nem történhet üldözés közben?

Rand megborzongott. A vérebeim féltékenyek, nem biztos, hogy finoman bánnak majd veled.

– Szóval két tanyasi fiúval sem bírnak – nevetett zordan Mat. – Talán maguk árnybarátok

nem is olyan veszélyesek, mint mondják. – Egy lökéssel kitárta a nyergesszoba ajtaját, majd hátralépett.

A nő az ajtónyílásban megállt, a válla fölött visszanézett rá. Jeges volt a pillantása, de a hangja még annál is hidegebb.

– Majd megtudjátok, milyen veszélyesek vagyunk. Amikor a Myrddraal ideér…

Bármit is akart még mondani, többet nem halottak belőle, mert Mat bevágta az ajtót, majd

helyére eresztette a keresztrudat. Aggodalmas pillantással fordult meg.

– Enyész – mondta elszoruló torokkal. A tőrt visszadugta a köpenye alá. – Azt mondja, ide

jön. A lábaid hogy állnak?

– Táncolni nem próbálnék meg – mormolta ő –, de ha segítesz felállni, menni tudok. – A

kezében lévő kés pengéjére meredt. Megrázkódott.

– Vér és hamu, azt hiszem, még futni is.

Mat sietősen magára halmozta mindkettőjük csomagjait, majd őt is talpra húzta. Remegtek

a lábai, és a barátjára kellett támaszkodni, hogy össze ne essen, de amennyire lehetett, igyekezett nem lelassítani a másik legényt. A nő fegyverét messzire eltartotta magától. Az istálló előtt, az ajtó mellett vödör víz állt. Amikor elhaladtak mellette, beledobta a tőrt.

A penge hangos sistergés kíséretében ért a vízbe; gőz terjengett a felszín fölött. Fintorogva próbálta felgyorsítani a lépteit.

Világos volt már, ezért bőven voltak emberek az utcán, a korai óra ellenére. Szerencsére

azonban mind a maga dolgával törődött. Senkit nem érdekelt különösebben a két

fiatalember, akik kifelé haladtak a faluból, főleg nem most, amikor olyan sűrűn mászkálnak az idegenek. Rand ennek ellenére minden izmát megfeszítve próbált talpon maradni, és nem tántorogni. Minden lépésnél azon merengett, vajon melyik, a közelükben

elhaladó járókelő árnybarát. Vajon van köztük, aki a tőrös nő visszatérésére vár? Vagy az Enyész érkezésére?

A falutól egy mérföldre az utolsó csepp ereje is elfogyott. Az egyik pillanatban még elszántan menetelt, lihegve, félig Maten lógva; a következőben már mindketten a földön

voltak. A barátja lehúzta az út szélére.

– Tovább kell mennünk – mondta a fiú. Végigfuttatta a haján az ujjait, majd lejjebb húzta

a sálat a szeme elé. – Előbb vagy utóbb kiengedi valaki, és akkor üldözni fognak.

– Tudom – lihegte ő. – Tudom. Segíts föl.

Mat megint talpra állította, de ő már tudta, hogy ez így nem fog menni. Az első lépésnél

arcra fog borulni.

A barátja tartotta, hogy vissza ne roskadjon, és türelmetlenül várta, hogy a falu felől közeledő lovaskocsi elhaladjon mellettük. Döbbent nyögéssel konstatálta, hogy melléjük érve lelassít, majd megáll. Cserzett arcú férfi nézett le rájuk a bakról.

– Valami baja van? – kérdezte a pipája mellett.

– Csak fáradt – felelte Mat.

Rand persze tudta, hogy ez kevés lesz, főleg, hogy így teljesen Matre támaszkodik. Ezért

elengedte, egy lépéssel még el is távolodott tőle. Remegtek a lábai, de puszta akaraterővel állva tartotta magát.

– Két napja nem aludtam – mondta. – Csúnyán elrontottam valamivel a gyomrom. Most

már jobban vagyok, de nem aludtam.

A férfi füstcsíkot eregetett a szája sarkán.

– Caemlynbe mentek, mi? Ha olyan fiatal lennék, mint ti, talán magam is elmennék megnézni ezt a hamis Sárkányt.

– Igen – bólintott Mat. – Így van. A hamis Sárkányt akarjuk látni.

– No, akkor másszatok föl. A barátod hátra. Ha megint fölfordul a gyomra, jobb, ha a szalmán, mint itt elöl. A nevem Hyam Kinch.

Tizenkettedik fejezet

AZ UTOLSÓ FALU

Sötétedés után értek Carygázlóba. Tovább tartott az út, mint az alapján gondolták volna, amit Kinch mester mondott, amikor letette őket. Rand fejében még az is

megfordult, hogy egyszerűen teljesen elvesztette az időérzékét. Hiszen alig három éjszakával ezelőtt találkoztak Howal Gode-dal Négykirályban. Két napja, hogy Paitr meglepte őket Sheranvásárban. A névtelen árnybarát nő aznap reggel próbálta megölni őket a Királynő Híve istállójában, de már az is mintha egy éve lett volna, vagy még régebben.

Akármi történt is az idővel, maga Carygázló teljesen normális település benyomását keltette, legalábbis a felszínen. Takaros, repkényfedte téglaházak, keskeny dűlőutak –

persze a Caemlyni út kivételével –, minden csendes; látszólag békés idill. De mit rejthet a szép külső? Ránézésre Sheranvásár is békésnek tűnt, mint ahogy az a falu is, ahol a nő…

Sosem tudta meg a nevét. De legszívesebben az egész incidenst elfelejtette volna.

Fény ömlött a házak ablakaiból a már csaknem teljesen elnéptelenedett utcákra. Nos, ő a

maga részéről egyáltalán nem bánta, hogy így alakult: hogy nyugodni tért már a település,

mire ideértek. Sarokról sarokra osonva azt a kevés embert is elkerülte, akik még kint tartózkodtak. Mat szorosan a sarkában maradt. Együtt dermedtek mozdulatlanná, ha

közeledő léptek alatt csikordult meg a kavics, együtt suhantak árnyékról árnyékra, amint a távolodó alak a homályba veszett.

A Cary, folyó ezen a szakaszán alig harminc lépés széles volt. A fekete víz lassan hömpölygött, a gázló fölé azonban régen hidat építettek. A pilléreket évszázadok szele és

esője marta; mostanra majdhogynem természetes kőalakzatoknak tetszettek. A vastag

deszkákat is hosszú évek óta koptatták a társzekerek, a kereskedők karavánjai. Nem egy meg is lazult már, dobként zörgött a lábuk alatt. Rég túljutottak a falun, jó ideje szántóföldek között haladtak már, amikor Rand még mindig attól rettegett, hogy bármikor

felharsanhat egy hang; követelheti, mondják meg, kicsodák, és mit settenkednek a sötétben. Vagy, ami még rosszabb, nem is kérdeznek semmit, mert nagyon is jól tudják, kik ők.

Minél messzebb értek, annál lakottabbá vált a táj. Most már mindig voltak látótávolságon

belül világító ablakok. Élősövény vagy rácskerítés szegélyezte az utat és a mögötte elterülő szántóföldeket is. Mindenütt megművelt földek, sehol egy erdő az út közelében.

Mintha állandóan egy falu határában jártak volna, még ha valójában órákra voltak is a legközelebbi településtől. Gondozott, békés vidék. Sehol semmi jele, hogy árnybarátok vagy még rosszabbak ólálkodhatnak a közelben.

Mat egyszer csak leült az útra. A feje tetejére tolta a sálat. Úgyis a hold volt éppen a legerősebb fényforrás.

– Két lépés egy hossz – mormolta –, ezer hossz egy mérföld… De én még tízet sem vagyok hajlandó lépni, ha a tizediknél nem vár hálóhely. És, ha már itt tartunk, valami ennivaló sem jönne rosszul. Nem dugdosol valamit a zsebeidben? Mondjuk egy almát, vagy ilyesmit? Nem haragszom meg, ha bevallod. Legalább megnézhetnéd.

Rand mindkét irányban a távolba meredt. Senki és semmi nem járt rajtuk kívül az éjszakában. Matre nézett, aki közben lehúzta az egyik csizmáját, nekiállt a lábát masszírozni. Ezek szerint most már ők sem járnak. Az ő lába is fájt. Remegés futott végig

a testén. Úgy látszik, mégsem nyerte vissza még teljesen az erejét.

Sötét halmok álltak a közelben az út mellett fekvő szántóföldön. Szénaboglyák. A hosszú

tél miatt igencsak összementek, nagy részüket feletették már, de mégiscsak szénaboglyák

voltak.

Megbökte a lábával a barátját.

– Ott alszunk.

– Megint szénaboglya – sóhajtott Mat, de fölhúzta a csizmáját, és felkelt.

Felerősödött a szél, egyre csípősebb lett az idő. Átmásztak a kerítés sima rudain, majd gyorsan befúrták magukat a szénába. A kátrányos vászon, ami az esőtől védte a boglyát, a

szelet is lefogta.

Rand ide-oda fészkelődött a maga ásta üregben, amíg végre sikerült kényelmesen

elhelyezkednie. Így is szurkálta a széna, a ruháján keresztül, de ezt már megtanulta elviselni. Megpróbálta összeszámolni, hány boglyában aludt Fehérhíd óta. A történetek hősei sohasem alszanak szénaboglyában, sem sövény alatt. De már régen nem volt könnyű

úgy tennie, mintha legendabéli hős lenne, még rövid időre sem. Sóhajtva hajtotta föl a gallérját, abban a reményben, hogy így nem jut be széna a nyakán a ruhája alá.

– Rand? – szólalt meg halkan Mat. – Rand, gondolod, hogy sikerülni fog?

– Eljutnunk Tar Valonba? Az még messze van, de…

– Caemlynbe. Gondolod, hogy eljutunk Caemlynig?

Megemelte a fejét, de sötét volt a járatukban, csak a hangjából tudta, hogy merre van a barátja.

– Kinch mester azt mondta, két nap. Holnapután vagy azután ott leszünk.

– Ha nem vár ránk száz árnybarát a következő kanyarban. Vagy egy-két Enyész. – Rövid

hallgatás következett. – Szerintem már csak mi maradtunk, Rand. – Mat hangja rémültnek

tűnt. – Akármi miatt van is az egész, most már csak mi ketten vagyunk. Csak mi ketten.

Rand megrázta a fejét. Igaz, a barátja ezt nem láthatta, de amúgy is inkább saját magának

szólt a mozdulat.

– Aludjál inkább – mondta fáradtan. De ő is sokáig ébren hevert, mire sikerült végre elaludnia. Csak mi.

Kakaskukorékolásra ébredt. Kimászott a napkelte előtti szürkeségbe. Leporolta magáról a

szénát. Minden elővigyázatossága ellenére is sikerült néhány szálnak a háta közepéig jutnia; most aztán szurkálta a száruk a két lapockája között. Ellenállhatatlanul viszketett.

Levette a kabátját, kihúzta az ingét a nadrágjából, hogy ki tudja rázni őket a ruhája alól.

Egyik kezét a nyaka felől dugta hátra, a másikat oldalról nyújtogatta fölfelé, amikor észrevette az embereket.

Még fel sem kelt a nap, de máris folyamatos sorban haladtak az utazók. Általában egyesével, kettesével rúgták a port Caemlyn felé. Némelyik teherhordó állatot vezetett kötőféken, mások a hátukon cipelték a holmijukat. De volt olyan is, akinél csak vándorbot

volt, vagy még annyi se. Legtöbbjük fiatal férfi volt, de itt-ott egy lány vagy idősebb ember is haladt a sorban. Egyvalamiben azonban mind egyformák voltak: mindegyikükön

ott volt a hosszú, gyalog megtett út pora. Néhányan csak a lábuk elé néztek: fáradt tartásban, megereszkedett vállal bandukoltak, noha nemrég kelhettek; mások mintha

valami szabad szemmel láthatatlant bámultak volna a távolban, valahol a kelő nap irányában.

Mat gurult elő a szénaboglyából, majd vadul vakarózni kezdett. Csak annyi időre hagyta

abba, amíg a homloka köré tekerte a sálat. De kevésbé húzta már a szemébe, mint azelőtt

szokta.

– Szerinted sikerül ma valami ennivalót szereznünk?

Rand gyomra korogva mutatta ki együttérzését.

– Majd útközben kitalálunk valamit. – Gyorsan megigazgatta a ruháit, majd kiásta a csomagjait a szénaboglyából.

Mire a kerítéshez értek, Mat is észrevette az úton haladókat. Elkomorodott, megtorpant a

szántóföldön. Rand közben átmászott. Egy fiatalember, nem sokkal idősebb, mint ők, rájuk pillantott, miközben elhaladt. Tiszta por volt a ruhája, akárcsak a hátára csatolt pokróchenger.

– Merre tartasz? – kiáltotta oda neki Mat.

– Hát merre tartanék? Természetesen Caemlynbe, megnézni a Sárkányt – kiáltotta vissza a

fickó, le sem lassítva. A vállukról lógó nyeregtáskákra és pokróchengerekre pillantva felvonta a szemöldökét, és hozzátette: – Ahogy ti is. – Nevetve ment tovább, újra várakozásteljesen szegezte előre a szemét, a messzeségbe.

Mat még több alkalommal feltette ugyanezt a kérdést a nap folyamán, és egyedül a helybéliek nem válaszoltak nagyjából ugyanígy. Azok viszont, ha hajlandóak voltak észrevenni őket egyáltalán, csak köptek egyet, majd undorodva fordultak el. Elfordultak,

de azért szemmel tartották őket. Az összes utazóra így néztek, a szemük sarkából. Lerítt az arcukról: úgy gondolják, az idegenek bármire képesek, ha nem figyel oda rájuk az ember.

A környéken élők nemcsak bizalmatlanok voltak az utazókkal, de láthatóan igencsak ki is

zökkentette őket a nyugalmukból ez a tömeg. Pont annyi ember haladt az úton, pont olyan

távközzel, hogy amikor a felkelő nappal megjelentek a helybéli gazdák szekerei, még az ő

szokásos lassú iramuk is kénytelen-kelletlen lefeleződött. Egyikük sem volt olyan hangulatban, hogy bárkinek is felajánlja, hogy elviszi. Általában inkább savanyúan fintorogtak, vagy a késlekedés miatt káromkodtak. A kereskedők kocsijai viszont néhány

dühödten rázott ököltől eltekintve különösebb akadályoztatás nélkül gördültek el, akár Caemlyn felé, akár az ellenkező irányba tartottak. Amikor kora reggel megjelent az első

kereskedőkaraván, feszes ügetésben közeledve a kelő nap felől, Rand oldalt sétált, elhagyta az utat. Nem adták jelét, hogy bármiért le szándékoznának lassítani, és látta, hogy az előtte haladók is sietősen lehúzódnak előle. Ő is lement hát az út szélén túlra, de ott azért haladt tovább. Amikor az első kocsi elrobogott a közelben, villámgyors mozgást pillantott meg a szeme sarkából. Ennél több figyelmeztetést nem kapott. A földre vetette

magát. A kocsis ostora a levegőben csattant, ott, ahol egy pillanattal korábban még a feje volt. Fektéből elkapta a hajtó tekintetét, ahogy a kocsi elhaladt. Kemény pillantás, szorosan összeszorított száj. Láthatóan nem is érdekelte, hogy vért fakaszthatott volna, vagy kiüthette volna a szemét.

– A Fény vakítson meg! – ordította Mat a lovaskocsi után. – Mit képzelsz… – egy lovas

testőr vállon lökte a lándzsája markolatával, amitől ő is elterült, keresztülesett Randen.

– Tágulj az útból, piszkos árnybarát! – morogta a testőr, de lassítás nélkül haladt tovább.

Attól kezdve tisztes távolságba húzódtak a lovaskocsik elől. Pedig volt belőlük elég. Alig halt el a távolban a kerékzörgés, a patacsattogás, máris jött a következő. Őrök és kocsisok egyformán úgy néztek a Caemlynbe tartó utazókra, mintha két lábon járó mocsokhalmokat

látnának.

Rand egyszer rosszul becsülte fel az egyik kocsis ostorának hosszúságát, épp csak egy arasznyival. A szemöldöke fölötti sekély vágáshoz kapta a kezét, és nagyot nyelt, hogy el

ne hányja magát, amiért olyan kicsivel kerülte el a szemét az ütés. A hajtó önelégült vigyort küldött felé. Gyorsan megragadta Mat karját, aki már nyílvesszőért nyúlt volna.

– Hagyjad, hadd menjen – mondta. A szekerek mellett lovagoló őrök felé intett a fejével.

Némelyikük nevetett, mások szúrós pillantással néztek Mat íjára. – Ha szerencsések vagyunk, csak összevernek a lándzsájukkal. És az még a jobbik eset.

A barátja savanyúan felmordult, de hagyta, hogy továbbvonja az úton, kelet felé.

Két alkalommal haladt el mellettük a Királynő Gárdája egy szakasza. A kopjáik végén lobogtak a szélben a színes szalagok, ahogy elügettek. Némelyik farmer hangosan

üdvözölte őket, majd kérte, csináljanak valamit ezzel a rengeteg idegennel. A gárdisták ilyenkor mindig megálltak, és türelmesen meghallgatták a panaszkodót. Dél körül Rand is

megállt, hogy meghallgasson egy ilyen beszélgetést.

A gárdakapitány szája vékony vonallá szorult össze a sisakrostélya mögött.

– Ha valamelyik lopni próbál, vagy hívatlanul a birtokára lép – morogta a kengyele mellett álló, komor arcú, nyurga parasztnak –, azonnal bíró elé állítom, de azzal, hogy a királynő

országútján utaznak, még nem sértik meg a királynő törvényeit.

– De hát mindenütt ezek vannak – tiltakozott a paraszt. – Ki tudja, kicsodák, micsodák. És mindenütt csak erről a Sárkányról hall az ember…

– A Fény szerelmére, ember! Itt még alig van néhány. Caemlynt már csordulásig

megtöltötték, és minden nap még több jön. – A közelben álldogáló Matet és Randet megpillantva a tiszt arca még jobban elsötétült. Kelet felé intett acélkesztyűs kezével. –

Menjetek tovább, de rögtön, mert beviszlek benneteket a forgalom akadályozásáért.

Velük sem beszélt ingerültebben, mint a földművessel, de azért továbbindultak. A kapitány

egy ideig követte őket a szemével; Rand érezte a hátára szegeződő pillantását. Úgy sejtette, a gárdának sem sok türelme maradt már az utazókkal szemben, egy éhes tolvaj felé pedig semmi jelét nem adnák a jóindulatnak. Úgy döntött, ha Mat megint tojást akar

lopni, nem engedi.

De volt egy jó oldala is az úton torlódó ember- és szekértömegnek. Különösen annak, hogy annyi fiatal ment Caemlyn felé. A rájuk vadászó árnybarátok számára emiatt ők ketten tűk lettek a szénakazalban. Ha még a Myrddraal sem tudta pontosan téleste, hogy

kit keres, valószínűleg az emberi cimboráinak sem lesz könnyebb dolga ebben a

népvándorlásban.

Egyre gyakrabban kordult meg a gyomra, amiről eszébe jutott, hogy szinte semmi pénzük

nem maradt már. Annyi biztos nem, amennyibe egy étkezés kerül Caemlyn közelében.

Egyszer azon kapta magát, hogy a furulyatokon tartja a kezét. Határozott mozdulattal visszalendítette a hátára a hangszert. Gode már úgy talált rájuk, hogy tudott a furulyáról és a zsonglőrködésről. Ki tudná megmondani, mennyit tudott meg Ba’alzamon, mielőtt a kereskedőnek vége lett – már ha volt valami igazság abban, amit álmában látott –, vagy hogy mennyi információ jutott el a többi árnybaráthoz. Szomorúan nézett a tanyára, ami

mellett éppen elhaladtak. Egy ember őrjáratozott a kerítés mellett, két kutyával. Mindkettő

hörögve rángatta a pórázát. A férfi láthatólag alig várta, hogy valami ürügyet találjon elengedni őket. Nem mindegyik tanyán engedték ki a kutyákat, de egyiken sem adtak munkát utazóknak. Mire leszállt a nap, még két falun haladtak át. A falusiak mindkettőben

csoportokban álldogáltak, beszélgettek és a folyamatos sorban elhaladó vándorokat

nézegették. Az ő arcuk sem volt barátságosabb, mint a parasztgazdáké, vagy a kocsisoké,

vagy a gárdistáké. Ez a rengeteg idegen, és mind a hamis Sárkányt megy megnézni.

Ostoba bolondok, annyi eszük sincs, hogy ott maradjanak, ahová tartoznak. Az is lehet, hogy a hamis Sárkány követői. Sőt, nem kizárt, hogy még árnybarátok is. Már ha van valami különbség a kettő között egyáltalán. Az est közeledtével, a második falunál, ritkulni kezdett a vándorok áramlata. Azon kevesek, akiknek volt pénzük, a fogadóban tűntek el, bár volt némi vita, hogy beengedjék-e őket. Mások közeli sövények vagy kutyamentes szántóföldek után néztek. Szürkületkor már kettejüké volt a Caemlyni út.

Mat már kezdte pedzegetni, hogy megint keresniük kellene egy szénakazlat, de ő kitartott

amellett, hogy egyelőre menjenek tovább.

– Amíg még látjuk az utat – mondta. – Minél többet megyünk, mielőtt megállunk, annál

nagyobb az előnyünk. – Már ha üldöznek. De miért is üldöznének, amikor eddig mindig egyszerűen megvárták, amíg odaérünk hozzájuk?

Matet azonban sikerült meggyőznie. Meggyorsította a lépteit, sőt, rendszeresen

hátrapillantgatott. Igencsak szednie kellett a lábát, hogy lépést tudjon tartani vele.

Lassan egészen besötétedett. Épp csak egy kis halvány holdfény adott valami

világosságot. Mat föllángolása hamar elmúlt, újból erőt vett rajta a fáradtság. Nemsokára

megint panaszkodni kezdett. Rand combjában fájdalmas csomókba húzódtak az izmok.

Mondogatta ugyan magában, hogy egy-egy keményebb napon, a tanyán Tammal többet

gyalogoltak munka közben, de hiába ismételgette folyton, csak nem tudta elhinni.

Fogcsikorgatva próbált tudomást sem venni a fájdalomról, a sajgásról; azért sem állt meg.

Mindketten annyira magukba merültek (Mat panaszkodott, ő meg mindig a következő

lépésre koncentrált), hogy majdnem beértek a faluba, mielőtt a fényeiből észrevették volna, hogy ott van. Inogva állt meg. Hirtelen teljes mértékig tudatára ébredt az égő

fájdalomnak, ami a lábfejéből sugárzott fölfelé, az egész lábára. Úgy érezte, a jobb lábán vízhólyag nőtt.

A falu fényei láttán Mat nyögve térdre rogyott.

– Most már megállhatnánk végre? – lihegte. – Vagy inkább keresni szeretnél egy fogadót,

aztán kiakasztani egy táblát az árnybarátoknak? Vagy az Enyészeknek?

– Csak a falun túlig – felelte ő a fényeket nézve. Ebből a távolságból, így a sötétben, akár Emondmező is lehetett volna. Vajon mi várhat ránk ott a házak között? – Még egy mérföld, és kész.

– Én még egy hosszot sem megyek!

Rand úgy érezte, tűzből vannak a lábai, de rávette magát, hogy megtegyen egy lépést, majd még egyet. Azután sem lett könnyebb, de azért folytatta, lépésről lépésre. Tíz métert sem tett meg, amikor meghallotta, hogy Mat is utána botladozik, félhangosan morogva.

Valószínűleg jobb is, ha nem hallja, amit mond.

Elég késő volt már, hogy üresek legyenek az utcák, de azért a legtöbb háznak még legalább egy ablaka világos volt. A település közepén álló fogadó fényesen ki volt világítva. Arany fénytócsa vette körül, szorította hátrébb a sötétséget. Zene és nevetés szűrődött ki az épület vastag falai mögül. Az ajtó fölött nyikorogva lengedezett a szélben a cégér. A fogadó hozzájuk közelebb eső végénél egylovas, kétkerekű kocsi állt a Caemlyni

úton. Egy ember állt mellette, a lószerszámot ellenőrizte. A ház távolabbi végénél ketten is álldogáltak, pont a fényudvar peremén.

Egy kivilágítatlan ház árnyékában megállt. Túl fáradt volt, hogy a dűlőkön próbáljon kerülőutat keresni. Egy perc pihenés amúgy sem árt. Tényleg csak egy perc. Csak amíg ez

a három ember elmegy. Mat hálás sóhajjal rogyott a fal mellé. Hátradőlt, és

elhelyezkedett, mintha ott helyben akarná átaludni az éjszakát. Valami rossz érzése támadt a sötétség szélén álló két emberrel kapcsolatban. Először nem tudta volna okát adni, hogy

pontosan miért, de aztán rájött, hogy a kocsi mellett foglalatoskodó férfi is ugyanígy van vele. Elérte a szíj végét, amit éppen ellenőrzött, megigazította a ló szájában a zablát, majd hátrament és kezdte az egészet elölről. Ezalatt végig lehajtva tartotta a fejét, gondosan arra szegezte a szemét, amivel éppen foglalatoskodott, egyszer sem nézett a másik kettőre.

Éppenséggel az sem kizárt, hogy egyszerűen nem is vette még észre, hogy ott vannak, bár

alig tizenöt méterre voltak tőle. Csakhogy ahhoz túl feszesek voltak a mozdulatai, és néha esetlenül elfordult munka közben, hogy még csak véletlenül se láthassa őket. Az árnyékban álló pár egyik tagjából fekete alak látszott csupán, a másik azonban közelebb állt a fényhez, Randnek háttal. Ennek ellenére világosan látszott, hogy nem túl nagy örömmel társalog. A kezét tördelte, a tekintetét a földre szegezte. Időnként vadul bólogatott. Nem hallotta, mit mondanak, de az a benyomása támadt, hogy csak a sötétben

álló férfi beszél. Ideges társa csak hallgatta, bólogatott, és aggodalmasan tördelte a kezét.

Az árnyékba merült alak egy idő után elfordult és elment. A bólogató fickó visszajött a fénybe. A hideg ellenére hosszú kötényével törölgette az arcát, mintha úszna a verítékben.

Rand borzongva nézett utána a sötétben távolodó alaknak. Nem tudta volna megmondani,

miért, de a kellemetlen érzése valahogy azt követte. Bizsergett tőle a tarkója, a karján pedig felállt a szőr, mintha éppen rádöbbent volna, hogy valami lopakodik a háta mögött.

Gyorsan megrázta a fejét, erősen végigdörzsölte a karját. Kezdek én is olyan ostobán viselkedni, mint Mat. Az ismeretlen ebben a pillanatban egy ablakból kivetülő fénysáv szélén suhant el – egészen a peremén –, és Rand libabőrözni kezdett a látványtól. A fogadó cégére csikorogva himbálódzott a szélben, de a távolodó alak sötét köpenye meg

sem rezdült.

– Enyész – suttogta. Mat fölpattant, mintha ordította volna.

– Mi?

Gyorsan a szájára tapasztotta a kezét.

– Halkan! – A sötét alak eltűnt az éjszakában. De hová? – Most már elment, azt hiszem.

Remélem. – Elvette a kezét. Mat egy szót sem szólt, csak mély levegőt vett.

Az ideges ember már majdnem a fogadó ajtajához ért. Ott megállt, lesimította a kötényét.

Szemmel láthatóan próbálta összeszedni magát, mielőtt belép.

– Furcsa egy barátaid vannak neked, Raimun Holdwin – szólalt meg hirtelen a kocsinál foglalatoskodó férfi. A hangja idős ember hangja volt, de határozottan csengett. Beszéd közben ki is egyenesedett, a fejét ingatta. – Furcsa, hogy egy fogadósnak ilyen sötétben ólálkodó barátai vannak.

Az ideges fickó nagyot ugrott, amikor a másik megszólalt. Ahogy a fejét forgatta, arra utalt, eddig észre sem vette a lovaskocsit és a mellette álló embert. Mély lélegzetet vett, összeszedte magát, majd élesen felcsattant:

– És ezzel ugyan mit akarsz mondani, Almen Bunt?

– Csak amit hallottál, Holdwin. Furcsa egy barát. Nem a környékről való, igaz? Rengeteg

furcsa népség jár errefelé az utóbbi hetekben. Iszonyú sok furcsa népség.

– Te könnyen beszélsz – villantotta Holdwin a kocsi mellett álló férfira a szemét. – Én rengeteg embert ismerek, még caemlynieket is. Nem úgy, mint te, aki egyfolytában ott ülsz egyedül, a tanyádra bezárkózva. – Elhallgatott, majd rövid szünet után mégis folytatta. Úgy gondolhatta, ennyi magyarázat kevés. – Négykirályból jött. Két tolvajt keres. Mindkettő fiatalember. Elloptak tőle egy gémes kardot.

Négykirály említése hallatán Randnek elállt a lélegzete. Amikor a kard is szóba került, Matre pillantott. A barátja erősen a falnak feszítette a hátát, és olyan tágra nyílt szemekkel meredt a sötétbe, hogy úgy tűnt, mintha csak fehérje lenne a szemének. Ő maga is szívesen pásztázta volna a tekintetével az éjszakát – ki tudja, hol ólálkodik az Enyész –, de ehelyett visszafordult a fogadó előtt álló két ember felé.

– Egy gémjeles kard! – hűlt el Bunt. – Nem csoda, hogy vissza akarja szerezni.

Holdwin bólintott.

– Igen. És a két legény is kell neki. A barátom gazdag ember, egy… kereskedő, és ezek

bajt kevertek az emberei között. Mindenféle vad históriákat meséltek, mindenkit zaklattak.

Árnybarátok, és Logain követői is.

– Árnybarátok és a hamis Sárkány követői? Meg még vad dolgokat is mondanak? Hát nem aprózzák el, ahhoz képest, hogy fiatalok. Ugye jól hallottam, azt mondtad, fiatalok? –

Hirtelen kihallott Bunt hangjából, hogy magában mulat, de a fogadós úgy látszik, nem vette észre.

– Igen, egyikük sincs még húsz sem. Díjat is kitűztek – száz aranykoronát – a kettőre. –

Holdwin némi habozás után hozzátette: – És kígyónyelvük van. A Fény tudja, miféle meséket próbálnak beadni az embernek. Mindig igyekeznek egymás ellen fordítani

mindenkit. És veszélyesek is, még ha nem is látszanak annak. Kegyetlen gyilkosok. Jobb,

ha nem is mész a közelükbe, ha meglátnád esetleg őket valahol. Két fiatalember, egyikük

kardot visel. Mindkettő folyton azt figyeli, nem követi-e őket valaki. Ha tényleg ők azok, a… a barátom majd begyűjti őket, amint megtudja, merre vannak.

– Úgy hangzik, mintha látásból fel tudnád ismerni őket.

– Ha meglátom őket, tudni fogom, hogy ők azok – mondta Holdwin magabiztosan. – Csak

ne próbáld egyedül elfogni őket. Semmi szükség, hogy bárkinek is baja essen. Ha látod őket, nekem szóljál. A… barátom majd elbánik velük. Száz korona a kettőért, de csak együtt.

– Száz korona a kettőért – tűnődött Bunt. – Na és azért a kardért, amit annyira akar, mennyit ad?

Holdwin úgy látszik, hirtelen rájött, hogy a másik a bolondját járatja vele.

– Nem is tudom, minek mondtam el neked egyáltalán – csattant fel. – Látom, még mindig

nem tettél le az ostoba tervedről.

– Nem olyan ostoba az – felelte Bunt rendíthetetlen nyugalommal –, könnyen lehet, hogy

életem végéig nem lesz másik hamis Sárkány, amit megnézhetnék – a Fény adja, hogy úgy

legyen! –, ahhoz viszont túl öreg vagyok már, hogy Caemlynig nyeljem a kereskedők kocsijainak a porát. Így egyedül az enyém az út, és holnap korán, fényes nappal Caemlynben leszek.

– Egyedül a tiéd? – A fogadós hangja remegett a rosszindulattól. – Sosem tudhatod, mi járhat az éjszakában, Almen Bunt. Teljesen egyedül az úton, a sötétben. Még ha meg is hallja valaki az ordításodat, senki nem fogja kinyitni az ajtaját, hogy segítsen. Nem bizony, manapság főleg nem. Még a közvetlen szomszédod sem.

Az öreg földművest ez láthatólag a legkevésbé sem hozta ki a sodrából. Épp olyan nyugodt hangon válaszolt, mint addig.

– Ha a Királynő Gárdája Caemlynhez ilyen közel sem tudja biztonságosan tartani az utat,

akkor a saját ágyunkban sem vagyunk biztonságban. Ha engem kérdezel, ha a gárdisták biztonságosabbá akarják tenni az utakat, rögtön kezdhetik azzal, hogy vasra verik a te barátodat. Nem véletlenül lopakodik az annyit a sötétben. Biztos fél, nehogy valaki meglássa. Ne is próbáld megmagyarázni, hogy nem rosszban sántikál.

– Még hogy fél! – tört ki Holdwin. – Te vén bolond, ha tudnád… – Olyan hirtelen csukta

be a száját, hogy összecsattantak a fogai. Megrázkódott. – Nem is tudom, miért vesztegetem veled az időm. Tűnj innen! Ne álld el az utat a fogadóm előtt. – Azzal bevágta maga mögött az ajtót.

Bunt magában morogva megfogta a kocsi ülésének a szélét, és a kerékagyra tette a lábát.

Rand épp csak egy szemvillanásnyit habozott. Amikor azonban elindult, Mat elkapta a karját.

– Megőrültél, Rand? Biztosan fel fog minket ismerni!

– Maradnál inkább itt? Amikor egy Enyész van a környéken? Mit gondolsz, gyalog milyen messzire jutunk, mielőtt ránk talál? – Arra nem is próbált gondolni, hogy lovaskocsival milyen messze jutnak, ha rájuk talál. Lerázta magáról Mat kezét, és odakocogott a kocsihoz. Gondosan összehúzva tartotta a köpenyét, hogy a kard rejtve maradjon. Ebben a szélben és hidegben nincs is ezen semmi különös.

– Akaratlanul is meghallottam, hogy Caemlynbe megy – mondta.

Bunt összerezzent, majd kirántott a kocsiból egy harci botot. Cserzett arcát elborították a ráncok, a fogai fele hiányzott már, de bütykös kezeiben biztosan állt a bot. Egy pillanat múlva a földre eresztette a bot végét, és rátámaszkodott.

– Szóval ti ketten is Caemlynbe mentek. A Sárkányt akarjátok megnézni, mi?

Rand nem is vette észre, hogy Mat követte. A barátja mindamellett több lépéssel mögötte

állt, a fényen kívül. Az öreg földművest és a fogadót épp olyan gyanakvóan figyelte, mint

a környező sötétséget.

– A hamis Sárkányt – hangsúlyozta Rand.

Bunt bólintott.

– Hát persze. Természetesen. – Gyors oldalpillantást vetett a fogadó felé, majd hirtelen visszalökte a botját a kocsi bakja alá. – Na, akkor, ha azt akarjátok, hogy elvigyelek, jobb, ha felszálltok. Már így is épp elég időt elvesztegettem. – Ő közben már mászott is föl az

ülésre.

Rand hátulra kapaszkodott föl. A gazda közben már meg is csattintotta a gyeplőt. Mat úgy

szaladt utánuk. Rand a karjánál fogva húzta föl.

Amilyen iramot Bunt a lovának diktált, a falu nagyon gyorsan eltűnt mögöttük az éjszakában. Rand hanyatt feküdt a puszta deszkákon. A kerekek álmosító nyikorgásával küzdve próbált ébren maradni. Mat az öklével nyomott el egy ásítást, de azért éberen, bizalmatlan arckifejezéssel figyelte a környező tájat. A házakra és a szántóföldekre súlyosan nehezedett a sötétség. A fények távolinak tűntek, mintha hiábavalóan

küzdenének az éjszaka ellen. Bagoly huhogott gyászos hangon. A szél jajgatott, mint az Árnyékba veszett lelkek. Bárhol lehet, gondolta Rand.

Úgy tűnt, Bunt is érezte, milyen nyomasztó az éjszaka, mert hirtelen megszólalt.

– Voltatok már valaha Caemlynben? – Elnevette magát. – Gondolom, nem. Nos, csak várjátok ki, amíg meglátjátok. A legcsodálatosabb város a világon. Ó, persze hallottam eleget Illianról, Ebou Darról, Tearről meg a többiről – mindig vannak bolondok, akik azt

hiszik, hogy ha valami a láthatáron túl van, akkor már biztos nagyobb meg jobb is –, de

higgyétek el nekem, hogy Caemlyn a legnagyszerűbb, ami létezik. Nagyszerűbb már nem

is lehetne. Nem, az kizárt. Kivéve esetleg, ha Morgase királynő, a Fény világítsa be, megszabadulna attól a Tar Valon-i boszorkánytól.

Rand hanyatt feküdt, a Thom csomagjára tett pokróchengerét használta párnának. Nézte,

ahogy elhalad mellette az éjszakai táj, hagyta, hogy körbefolyja a parasztgazda beszéde.

Így, hogy emberi hangot hallott, nem volt olyan nyomasztó a sötétség, ráadásul elnyomta a

szél gyászos jajgatását. Most azonban kitekerte a nyakát, hogy Buntra nézzen. Csak a hátát látta, az is elmosódó sötét folt volt csupán.

– Úgy érti, egy aes sedai?

– Hogy máshogy érteném már? Ott ül a palotában, mint egy pók. Én igaz híve vagyok a

királynőnek – senki nem mondhatja, hogy nem vagyok az –, de ez akkor sem helyes. Nem

mintha én is azt mondanám, mint egyesek, hogy Elaidának túl nagy befolyása van a királynőre. Én ugyan nem. Ami pedig azokat a bolondokat illeti, akik azt állítják, valójában lényegében Elaida a királynő… – Kiköpött az éjszakába. – Ezt nekik. Morgase

nem báb, nem táncol úgy, ahogy a Tar Valon-i boszorkányok fütyülnek.

Egy másik aes sedai. Ha… amikor Moiraine Caemlynbe ér, könnyen lehet, hogy az aes sedai nővérénél száll meg. Legrosszabb esetben ez az Elaida is segíthet nekik Tar Valonba

jutni. Matre nézett, és, mintha hangosan is kimondta volna, amit gondolt, a barátja megrázta a fejét. Az arcát nem látta, de biztos volt benne, hogy ridegen elutasító.

Bunt megállás nélkül folytatta a mondókáját. Néha megcsattintotta a gyeplőt, ha lassulni

kezdett a lova, de egyébként a térdén nyugtatta a kezét. – Én a királynő igaz híve vagyok, mint már mondtam, de néha még a bolondok is mondanak okosat. Vak tyúk is talál szemet. Elkelne már egy-két változás. Itt ez az időjárás. Minden vetemény elpusztul, a szántóföldeken nem nő semmi. A tehenek elapasztanak, rengeteg a halva született bárány

és borjú. Olyan is van, ami két fejjel jön a világra. Az átkozott hollók már meg sem várják, amíg elpusztul, amire lesben állnak. Az emberek meg vannak rémülve. Kell nekik valaki,

akit hibáztathatnak. Mindenfelé sárkányagyar jelenik meg az emberek ajtaján. Mindenféle

furcsa alakok lopakodnak az éjszakában. Istállók égnek le. Aztán ott vannak az olyanok,

mint Holdwin drágalátos barátja. Rémítgetik a népet. Muszáj tennie valamit a királynőnek,

amíg nem késő. Ti nem így gondoljátok? – Rand bárhogy értelmezhető hangot adott. Úgy

látszik, szerencsésebbek voltak, mint gondolta, amikor összetalálkoztak ezzel az emberrel

meg a lovaskocsijával. Ha kivárják a nappalt, valószínűleg nem jutnak tovább az utolsó falunál. Furcsa alakok lopakodnak az éjszakában. Felült, kinézett a szekér oldala fölött a sötétségbe. A feketeségben mozogni látszottak az árnyékok, a formák. Gyorsan

visszafeküdt, még mielőtt elhitetné vele a képzelete, hogy van ott valami. Bunt egyetértésnek vette a válaszát.

– Helyes. A királynő igaz híve vagyok, és bármikor a védelmére kelnék, ha valaki az életére törne, de akkor is igazam van. Vegyük csak például Elayne úrhölgyet és Gawyn nagyurat. Egy kis változásból semmi baj nem lehet, viszont haszon nagyon is könnyen. Na

persze tudom, hogy Andorban mindig ez volt a szokás. A leányörököst Tar Valonba küldik, hogy az aes sedai-oknál tanuljon, a legidősebb fiú pedig az őrzőknél. Én hiszek a

hagyományokban, tényleg, de gondoljatok csak bele, legutoljára is mi lett ennek az eredménye. Luc a Fertőben halt meg, mielőtt akár kijelölhették volna kardnagyhercegnek,

Tigraine meg eltűnt – elszökött, vagy meghalt – mire eljött volna az ideje, hogy elfoglalja a trónt. Ez még mindig bántja az embereket. Van, aki azt mondja, ma is életben van még.

Hogy nem is Morgase a törvényes királynő. Ostoba bolondok. Én emlékszem, mi történt.

Mintha tegnap lett volna. Nem volt leányörökös, mikor az öreg királynő meghalt. Andor

összes nemesi háza összeesküvést szőtt, vagy harcolt a trónért. Na és Taringail Damodred.

Hát nem is gondolta volna az ember, hogy épp csak elvesztette a feleségét, olyan elszántan próbálta előre kitalálni, melyik Ház fog győzni, hogy újra házasodhasson, és végül mégis

hitvesherceg lehessen. Nos, hát sikerült neki, bár hogy Morgase miért választotta… á, nincs az a férfi, aki tudhatná, mi jár egy nő fejében, márpedig a királynő kétszer is nő, a férje asszonya, és az ország asszonya. Szóval Damodred végül megkapta, amit akart, ha nem is úgy, ahogy szerette volna. Ugyanis Cairhient is belekeverte a dologba, mielőtt célt ért volna, és tudjátok, annak mi lett a vége. A Fát kivágták, feketekendős aielek jöttek át a Sárkányfalon. Nos, végül is, miután Elayne-t és Gawynt nemzette, szépen megölette magát, úgyhogy ezzel most már, azt hiszem, kár foglalkozni. De minek küldenénk őket Tar Valonba? Ideje lenne, ha az emberek nem gondolnának többet Andor trónjára és az aes

sedai-okra ugyanazzal a gondolattal. Ha valahová mindenképpen el kell menniük, hogy megtanulják, amire szükségük van, nos, az illiani könyvtárak vannak olyan jók, mint a Tar

Valon-i, és az uralkodásról meg a cselszövésről is bőven tudnak annyit tanítani Elayne úrnőnek, mint a boszorkányok. Senki sem tud többet a cselszövésről, mint egy illiani. És

ha a gárdisták nem tudnának eleget tanítani Gawyn nagyúrnak a katonáskodásról, hát vannak Illianban katonák is elegen. Mint ahogy Shienarban, és Tearban is, ha már itt tartunk. Én a királynő igaz híve vagyok, de én azt mondom, vessünk véget a Tar Valonnal

való bratyizásnak. Háromezer év épp elég volt. Sok is. Morgase királynő a Fehér Torony

segítsége nélkül is nagyszerűen tudna vezetni minket. Én mondom, a királynő aztán olyan

asszony, hogy az ember büszke, ha elé térdelhet, az áldását kérni. Sőt, ha…

Rand küzdött az alvás ellen, amiért a teste viszont már valósággal ordított, de a szekér ütemes hullámzása, nyikorgása lassan elkábította, aztán Bunt hangjának monoton

zengésére végül csak elaludt. Tamról álmodott. Először a nagy tölgyfaasztalnál ültek a tanyaházban, és teát ittak, miközben Tam a hitveshercegekről, leányörökösökről, a Sárkányfalról, meg a feketekendős aielekről mesélt. A gémes kard kettejük között feküdt

az asztalon, de egyikük sem nézett rá. Aztán egyszerre csak már a Nyugati-erdőben volt,

és a holdfényben húzta a hevenyészett hordágyat. Amikor hátranézett, kiderült, hogy Thom van a hordágyon, nem az apja. Törökülésben ült, úgy zsonglőrködött a halvány fényben.

– A királynő az ország hitvese – mondta Thom. A rikító színű labdák körben táncoltak. –

De a Sárkány… a Sárkány egy az országgal, a földdel. És az ország is egy a Sárkánnyal.

A távolban egy Enyészt látott közeledni. Fekete köpenye meg sem rezzent a szélben. Lova

kísértetiesen hangtalanul suhant a fák között. Két levágott fej lógott a nyeregkápáról. A nyakukból csöpögő vér még a ló szénfekete szőrénél is sötétebb patakokban folyt végig az

állat oldalán. Lan és Moiraine, fájdalomtól eltorzult arccal. A Myrddraal egyik kezében maroknyi pányvavéget tartott. Minden egyes pányva egy ember csuklójához vezetett. Egy

csoportban, meg-megbotolva rohantak a hangtalan paták mögött. Arcukon a végső

kétségbeesés rezignáltsága. Mat és Perrin. És Egwene.

– Legalább őt ne! – kiabálta az Enyésznek. – A Fény égessen el, hiszen engem akarsz, nem őt!

A Félember intésére lángok nyelték el Egwene-t. Elhamvadt a húsa, megfeketedett, elporlott a csontja.

– A Sárkány egy az országgal – mondta Thom. A legkevésbé sem zavartatta magát a történtektől, még mindig nyugodtan zsonglőrködött. – És az ország egy a Sárkánnyal.

Rand felsikoltott… és kinyitotta a szemét.

A szekér nyikorogva haladt a Caemlyni úton. Az üres rakteret megtöltötte a rég eltűnt széna illata, és némi enyhe lószag. Egy alak ült a mellkasán, az éjszakánál is feketébb, és a halálnál is feketébb szemek néztek az övébe.

– Az enyém vagy – mondta holló, majd éles csőrével a szemébe döfött. Üvöltve fetrengett

a fájdalomtól, miközben a madár kirántotta a szemgolyóját a fejéből.

Fültépő sikollyal ült föl. Mindkét kezét az arcához kapta.

Kora reggeli fény fürdette a lovaskocsit. Kábultan nézett a tenyerébe. Vérnek semmi nyoma. Nem érzett fájdalmat. Az álom többi része már halványulni kezdett, de ez…

Óvatosan megérintette az arcát. Megremegett.

– Legalább… – Mat akkorát ásított, hogy recsegett az állkapcsa. – Legalább te tudtál valamennyit aludni. – Véreres szemei nem tűntek túl együttérzőnek. Összegörnyedve ült,

a köpenyébe takarózva. Pokróchengerét kettéhajtotta, úgy tette a feje alá. – Ez az egész francos éjszakát végigbeszélte.

– Teljesen felébredtél végre? – szólt hátra Bunt a bakról. – Jól megijesztettél, de tényleg, amikor úgy felordítottál. Hát, itt vagyunk. – Színpadias mozdulattal mutatott körbe. –

Caemlyn, a világ legnagyszerűbb városa.

Tizenharmadik fejezet

CAEMLYN

Rand hasra fordult, majd föltérdelt. Így közvetlenül a bak mögé került. Nem tudta megállni, hogy el ne nevesse magát megkönnyebbülésében.

– Sikerült, Mat! Mondtam, hogy…

Ekkor megpillantotta Caemlynt, és elakadt a szava. Baerlon, de még inkább Shadar Logoth romjai után azt hitte, tudja, milyen egy igazi nagyváros, de ez… Ezt azért nem hitte volna.

A hatalmas városfalon kívül sűrűn álltak az épületek, annyi, mintha minden falu és városka, amin eddig átutazott, összes házát összegyűjtötték és idezsúfolták volna, szorosan egymás mellé. Fogadók felső szintjei magasodtak a lakóházak cseréptetői fölé, tömzsi, széles, ablaktalan raktárépületek terpeszkedtek közöttük. Piros tégla, szürke kő, fehér vakolat kavalkádja, ameddig a szem ellát. Egész Baerlon feltűnés nélkül eltűnhetett volna

ebben a házóceánban. Fehérhidat húszszor el tudta volna nyelni, egyetlen csobbanás nélkül.

És aztán maga a városfal. A halványszürke, ezüst és fehér erekkel beszőtt kőfal húsz méteres magasságával lenyűgöző látványt nyújtott, ahogy hatalmas ívet leírva északnak és

délnek kígyózott. Döbbenten próbálta megbecsülni, mekkora lehet a teljes kör, amit bezár.

Egész hosszában, egyenletes távolságokra, kerek tornyok emelkedtek, egytől egyig sokkal

magasabbak, mint a fal. Mindegyik tetején piros-fehér lobogót tépett a szél. A falon belülről további tornyok kandikáltak ki, karcsúak, és még az előbbieknél is magasabbak.

Fehér és arany kupolák csillogtak a reggeli napfényben. Elméjébe ezernyi történet festett

mesés képet városokról, királynők és királyok, trónok, hatalmak és legendák nagyszerű és

lenyűgöző nagyvárosairól, és Caemlyn úgy illett ezek közé a színes ábrándok közé, mint

korsóba a víz.

A lovaskocsi nyikorogva közeledett a széles úton a város tornyokkal védett kapujához. A

kapun éppen egy kereskedőkaraván társzekerei gördültek elő. A kőfalon átvezető boltíves

átjárón egy óriás is átfért volna, vagy inkább tíz óriás egymás mellett. Az utat mindkét oldalt körülkerítetlen piacok szegélyezték. Csillogó piros és lila tetők, a közbeeső

területeken istállók, karámok. Borjak, marhák bőgtek, ludak gágogtak, tyúkok

kotkodácsoltak, kecskék mekegtek, az emberek pedig teli tüdőből ordítva alkudoztak.

Szökőárként tört rájuk a zaj, valósággal lökdöste őket előre, Caemlyn kapuja irányába.

– Na mit mondtam? – Bunt kénytelen volt megemelni a hangját, majdhogynem kiabálni,

hogy hallani lehessen, amit mond. – A legcsodálatosabb város a világon. Ogierek építették, úgy biza. Legalábbis a belvárost és a palotát. Bizony, olyan régi város ez már.

Caemlyn, ahol a jó Morgase királynő, a Fény ragyogja be, törvénykezik, és Andor békéjét

védi. A legnagyszerűbb város a világon.

Rand a legteljesebb mértékig egyetértett. Tátott szájjal bámult, legszívesebben a fülére tapasztotta volna a kezét, hogy kizárja a hangzavart. Tömeg lepte el az utat, olyan sűrűn, mint Emondmezőn Bel Tine-kor az ünneplők a Zöldet. Eszébe jutott, hogy úgy érezte, Baerlonban egyszerűen hihetetlenül sok ember van. Majdnem elnevette magát, amiért ilyen naiv volt. Matre nézett, majd elvigyorodott. Mat be is fogta a fülét, de még a vállát is fölhúzta, mintha legszívesebben azokkal is eltakarná.

– Hogy tudnánk már itt elbújni? – tört ki hangosan, amikor észrevette, hogy figyeli. –

Hogy tudnánk eldönteni, kiben bízhatunk meg, ha ilyen sokan vannak? Ilyen francosan sokan. Fény, ez a zaj!

Rand Buntra nézett, mielőtt válaszolt volna. A parasztot szerencsére teljesen lekötötte a bámészkodás. Ebben a zajban valószínűleg amúgy sem hallhatott semmit. De azért biztos,

ami biztos, Mat füléhez hajolt.

– Hogy találnának meg ilyen rengeteg ember között? Hát nem érted, te gyapjúagyú hülye?

Itt biztonságban vagyunk, már ha valaha megtanulsz vigyázni arra a feneette nyelvedre! –

Végigjártatta a karját a környező látványon, a piacokon, az előttük húzódó városfalon. –

Nézz már körül, Mat! Itt bármi megtörténhet. Bármi! Még akár Moiraine-t is

megtalálhatjuk. Lehet, hogy már itt vár ránk, Egwene-nel meg a többiekkel együtt.

– Már ha még életben vannak. Ha engem kérdezel, mind meghaltak, ahogy a mutatványos

is.

Rand arcáról lefagyott a vigyor. Elfordult, a kaput figyelte, ahogy egyre nagyobbra nő

előttük. Egy ilyen városban, mint ez, bármi megtörténhet. Ehhez a gondolathoz makacsul

ragaszkodott.

A ló nem tudott gyorsabban haladni, akárhogy csattogtatta Bunt a gyeplőt; minél közelebb

értek a kapuhoz, annál sűrűbb lett a tömeg. Végül már egészen egymás mellé szorulva lökdösődtek az emberek. A befelé haladó lovaskocsiknak, szekereknek is nekinyomódtak.

Örömmel látta, hogy sok a poros ruházatú fiatalember, akinek alig van csomagja. De bármilyen korúak voltak is, a befelé áramló tömeg jelentős részén az utazás

viszontagságainak nyomai látszottak. Rozoga szekerek, fáradt lovak, a sok szabadban töltött éjszakától összegyűrődött ruhák, nehézkes léptek, karikás szemek. De karikásak vagy sem, ezek a szemek mind a kapura szegeződtek, mintha arra számítanának, amint azon beérnek, egy csapásra elmúlik a fáradtságuk.

A kapu előtt fél tucat gárdista állt, tiszta piros-fehér tabardjuk, csillogó mellvértjük és láncingük éles kontrasztot alkotott a kőív alatt elhaladó emberek többségének ruházatával.

Feszes háttal, felszegett fejjel álltak; gyanakvóan, de egyben megvetően néztek az érkezőkre. Világosan látszott, legtöbbjüket legszívesebben visszafordítanák. Azonban, eltekintve attól, hogy az út egy részét szabadon tartották a kifelé haladó forgalomnak, illetve keményen ráförmedtek azokra, akik túl gyorsan próbáltak előrefurakodni, senkit nem tartottak vissza.

– Csak szép sorban. Ne tolakodjanak. Nem hallja, hogy ne tolakodjon, a Fény vakítsa meg? Jut hely mindenkinek, a Fény segítsen meg minket. Csak sorban.

Bunt kocsija a tömeg sodrását követve lassan begördült a kapun. Beértek Caemlynbe.

A város alacsony, egymást követő dombsorokra épült. Úgy néztek ki, mint befelé

emelkedő, koncentrikus lépcsősorok. A legmagasabban fekvő területet újabb fal vette körül. Ez csillogó, tiszta fehér kőből épült. Hullámozva futott körbe a dombokon. Azon belül még a kintinél is több torony és kupola látszott, fehér, arany és bíbor színekben. A dombok tetején állva mintha lenézték volna Caemlyn többi részét. Bizonyára az a belváros, amiről Bunt beszélt, gondolta Rand.

A városba érve a Caemlyni út is megváltozott. Széles sugárút lett belőle, középen füves,

fás sávval kettéválasztva. A fű ugyan barna volt, a fák pedig lombtalanok, de az emberek

úgy siettek a dolguk után, mintha semmi szokatlant nem látnának. Nevettek, beszélgettek,

vitatkoztak; tették, amit az emberek általában tesznek. Mintha fogalmuk sem lenne arról,

hogy idén egyelőre elmaradt a tavasz, és lehet, hogy végleg el is fog. Egyszerűen nem is

veszik észre, döbbent rá. Nem tudják, vagy nem akarják észrevenni. Átsiklott a szemük a

levéltelen ágakon, a barna, halott füvön pedig úgy sétáltak át, hogy nem is néztek a lábuk elé. Amit nem látnak, azzal nem kell törődniük. Amit nem látnak, az igazából nincs is ott.

Annyira elmerülten bámulta a várost és lakóit, hogy egészen meglepődött, amikor a kocsi

befordult egy mellékutcára. Ez keskenyebb volt, mint a sugárút, de azért még mindig kétszer olyan széles, mint a legnagyobb utca Emondmezőn. Bunt megállította a lovát, majd vívódva nézett rájuk. Arrafelé valamivel kisebb volt a forgalom, a tömeg könnyedén

ketté tudott válni a szekér mögött, anélkül, hogy torlódás keletkezett volna.

– Amit a köpenyed alatt rejtegetsz, az tényleg az, amit Holdwin mondott?

Rand éppen a vállára vetette a nyeregtáskáit. Még csak össze sem rezzent.

– Ezt meg hogy érti? – A hangja is magabiztos maradt. A gyomra izzó csomóvá ugrott össze, de a hangja nem remegett.

Mat egyik kezével ásítást nyomott el, de a másikat közben a köpenye alá dugta – megint a

Shadar Logoth-i tőrt markolja, gondolta Rand –, és a fején körbetekert sál alatt sötét, űzött kifejezés jelent meg a szemében. Bunt gondosan nem nézett rá, mintha tudta volna, hogy

abban a rejtett kézben fegyver lapul.

– Sehogy, asszem. Nézd. Ha hallottad, hogy Caemlynbe tartok, akkor ott voltál már egy ideje, és a többit is hallottad. Ha a vérdíjra pályáznék, kitaláltam volna valami ürügyet, hogy egy pillanatra bemehessek a Lúd és Koronába, és beszélhessek Holdwinnal.

Csakhogy én nemigen kedvelem Holdwint, sem az ő drágalátos barátját. De még

mennyire, hogy nem. Ráadásul nagyon is úgy tűnik, hogy ti ketten jobban kelletek neki,

mint… bármi más.

– Fogalmam sincs, hogy mit akarhat – mondta Rand. – Tegnap estig még csak nem is láttuk soha. – Ez akár még igaz is lehet, úgysem tudja megkülönböztetni egymástól az Enyészeket.

– Aha. Hát, mindenesetre fogalmam sincs, miről van szó, és azt hiszem, nem is akarom megtudni. Akad manapság elég baj mindenkinek, nem lenne okos dolog még külön

keresnem is magamnak.

Mat lassan szedte össze a holmiját, így Rand már egy ideje az utcán volt, mire nekiállt lemászni. Türelmetlenül topogott. Mat leérkezvén kihúzta magát, azzal hátra sem nézve elsétált a lovaskocsitól. Az íját, a tegezét és a pokróctekercsét a mellkasához szorította.

Halkan dünnyögött. A szeme alatt vastag karikák ültek.

Randnek megkordult a gyomra. Elfintorodott. Hirtelen úgy megcsavarodott a hasa, olyan

savanyú lett a szája, hogy attól félt, így, hogy ez még az éhséggel is kombinálódik, még a végén elhányja magát. Mat közben őt nézte, várakozásteljesen. Merre menjünk? Mit csináljunk?

Bunt felé hajolt a bakon, intett neki, hogy menjen közelebb. Odalépett, abban a reményben, hogy esetleg némi tanácsot kaphat Caemlynnel kapcsolatban.

– Azt én elrejteném… – Az idős parasztgazda elhallgatott, óvatosan körbenézett. A szekér

mindkét oldalán folyamatosan emberek haladtak el, de néhány futó káromkodástól

eltekintve, amiért elállják az utat, senki nem törődött velük. – Ne hordd – mondta. – Rejtsd el, add el. Én ezt tudom tanácsolni. Az ilyesmi csak felhívja magára meg a viselőjére a figyelmet, márpedig szerintem arra ti nem vágytok.

Azzal kiegyenesedett, a nyelvével csettintett a lovának, és minden további megjegyzés nélkül lassan elhajtott a forgalmas utcán. Vissza sem nézett. Hordókkal megrakott szekér

közeledett feléjük hangosan zörögve. Rand félreugrott előle, megtántorodott, és mire újra

felnézett, Bunt és a kocsija már nem látszott sehol.

– Na és most mi legyen? – kérdezte Mat. Megnyalta az ajkát, szélesre tárt szemekkel bámulta a mellettük elhaladó embertömeget, az utca fölé tornyosuló épületeket. Nem egy

közülük hatemeletes is megvolt. – Itt vagyunk Caemlynben. És most? – Már nem tartotta

befogva a fülét, de időnként meg-megrezzent a keze, mintha legszívesebben visszatenné.

Az egész várost betöltötte a zsongás, a boltok, műhelyek százainak zaja, a sok ezer ember

beszéde. Rand úgy érezte, mintha óriási méhkasba került volna, ahol egyfolytában döngenek a méhek. – Még ha itt is vannak, hogy találjuk meg őket ebben a zűrzavarban?

– Moiraine fog megtalálni minket – mondta elgondolkodva Rand. A város

végeláthatatlansága ránehezedett. El akart menekülni, elbújni a rengeteg ember, és a szörnyű hangzavar elől. Még az űr is elhagyta, Tam minden tanítása ellenére. Egyszerűen

a szemén keresztül abba is beleömlött a város. Megpróbált inkább a közvetlen

környezetükre koncentrálni; a távolabbi dolgokról egyszerűen nem vett tudomást. Ha csak

ezt az egy utcát nézi, majdnem olyan, mintha Baerlonban lenne. Baerlonban, az utolsó olyan helyen, ahol mind úgy érezték, biztonságban vannak. Most már senki sincs biztonságban. Az is lehet, hogy tényleg mind meghaltak. Akkor mit fogok csinálni?

– Élnek! Egwene él! – mondta dühödten. Több járókelő is furcsán nézett rá.

– Lehet – felelte Mat. – Lehet. De mi van, ha Moiraine nem talál meg minket? Mi van, senki nem talál ránk, csak a… a… – megrázkódott, nem volt képes kimondani.

– Arról majd akkor törjük a fejünket, ha megtörténik – jelentette ki határozottan. – Majd

ha már muszáj. – Legrosszabb esetben megkeresik Elaidát, az aes sedai-t a palotában. De

akkor már inkább jobb, ha egyszerűen továbbmennek Tar Valonba. Nem volt benne biztos,

hogy Mat emlékezik-e arra, amit Thom a Piros ajahról mondott – és a Feketéről –, de ő

még cseppet sem felejtette el. Megint összerándult a gyomra. – Thom azt mondta, keressünk meg egy fogadót, aminek az a neve, hogy a Királynő Áldása. Először oda megyünk.

– De hogyan? Kettőnknek együtt sincs annyi pénze, amiből egyetlen adag ebédet

vehetnénk.

– Kezdetnek akkor is jó lesz. Thom úgy gondolta, ott segítséget találunk.

– Én nem… Rand, ezek mindenütt ott vannak. – Mat lesütötte a szemét, a lába előtti kövezetet bámulta. Teljesen magába roskadt. Próbált volna távolabb húzódni az

emberektől, de minden irányból körbevették őket. – Akárhová megyünk, a sarkunkban vannak, vagy már ott várnak ránk. A Királynő Áldásában is ott lesznek. Én nem bírom…

Én… Egy Enyészt úgysem lehet megállítani.

Rand megragadta a barátja gallérját. Közben vigyáznia kellett, hogy ne látsszon, mennyire

remeg a keze. Szüksége van Matre. Talán a többiek is életben vannak – Fény, könyörgöm, legyenek! –, de itt és most csak magukra és egymásra számíthatnak. Ha csak belegondolt, hogy esetleg egyedül kell folytatnia… Nagyot nyelt. Keserű epeíze lett a szájának.

Gyorsan körbenézett. Úgy tűnt, senki nem hallotta meg, hogy a barátja Enyészekről beszélt. Mindenki a saját gondjain rágódva sietett el mellettük. Egészen közel dugta a fejét Matéhez.

– Idáig is eljutottunk, vagy nem? – kérdezte hangosan suttogva. – Még nem kaptak el.

Talán egészen végig tudjuk csinálni, ha legalább nem adjuk fel. Márpedig én nem fogom

föladni, nem fogom megvárni, hogy elkapjanak, mint a levágásra váró birkát. Nem és nem! Na? Most itt akarsz állni, amíg éhen nem halsz? Vagy amíg azok el nem kapnak, és

be nem raknak egy zsákba?

Elengedte a másik legényt; elfordult. A tenyerébe vájta a körmét, de úgy is remegett a keze. Egyszer csak észrevette, hogy Mat felzárkózott mellé, továbbra is lesütött szemmel.

Rand hosszú sóhajt hallatott:

– Sajnálom – motyogta Mat.

– Felejtsd el.

Mat épp csak annyi időre nézett fel néha-néha, hogy bele ne ütközzön valakibe. Közben

pedig csak úgy ömlött belőle a szó, színtelen, élettelen hangon.

– Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből, hogy sosem jutok már többé haza. Haza akarok menni. Nevess ki, ha akarsz, nem érdekel. Mit meg nem adnék, ha az anyám még

egyszer jól lehordhatna valamiért. Mintha súly nehezedne az agyamra. Forró súly.

Mindenütt idegenek, és képtelenség megmondani, kiben lehet megbízni, már ha

megbízhatok valakiben egyáltalán. Fény, hiszen a Folyóköz olyan messze van már, hogy

akár a világ másik oldalán is lehetne. Egyedül vagyunk, és sosem jutunk haza. Meg fogunk halni, Rand.

– Nem, egyelőre nem. Mindenki meghal. A Kerék forog. De azért nem fogok

összegömbölyödni, és megvárni, amíg megtörténik.

– Tisztára úgy beszélsz, mint al’Vere mester – morogta Mat, de visszatért némi életkedv a

hangjába.

– Az jó – mondta ő. – Jól van. – Fény! Remélem, a többiek is épek és egészségesek.

Könyörgöm, nem maradhattunk magunkra!

Nekiállt útbaigazításért kérdezősködni a Királynő Áldásához. Meglehetősen változatos válaszokat kapott. Volt, aki káromkodott, amiért egyesek nem maradnak ott, ahol a helyük

lenne. Volt, aki csak megrántotta a vállát, érdektelen tekintettel, majd ment is tovább. Ez volt a két leggyakoribb reakció. Mások egyszerűen elmentek mellette, épp csak átfutott rajta a pillantásuk.

Egy széles képű férfi, majdnem olyan nagydarab, mint Perrin, félredöntötte a fejét, és így szólt:

– A Királynő Áldása, he? Ti vidéki fiúk a királynő hívei vagytok? – Széles karimájú kalapján fehér kokárdát viselt, hosszú kabátja ujján pedig fehér karszalagot. – No, hát most már elkéstetek.

Harsányan kacagva ment tovább. A két legény értetlenül nézett össze. Rand megvonta a vállát. Rengeteg furcsa ember van itt Caemlynben, olyan fajták, amilyennel azelőtt még csak nem is találkozott.

Némelyikük feltűnően elütött a tömegtől, túl sötét, vagy túl világos bőrével, különös szabású vagy színű ruhájával, csúcsos vagy tollas kalapjával. Voltak nők, akik fátyolt viseltek az arcuk előtt, nők merev ruhában, ami kétszer olyan széles volt, mint amilyen magas a viselője, nők olyan öltözékben, ami több bőrt hagyott fedetlenül, mint bármelyik

kocsmai lányé, akit életében látott. Időnként ragyogó színekben pompázó, aranyozott hintó gázolt a tömegben a zsúfolt utcákon; a négyes vagy hatos fogat lovai színes tollforgót viseltek. Gyaloghintókkal rendszeresen találkoztak; a hordárok határozottan csörtettek előre, nem törődtek vele, kit löknek odébb.

Egy alkalommal még verekedést is láttak emiatt kitörni. A végeredmény az lett, hogy nagy

kupacban birkóztak, öklöztek az emberek, miközben az oldalára dőlt gyaloghintóból egy

piros csíkos kabátot viselő, sápadt bőrű férfi mászott elő. Két, egyszerű ruhát viselő ember vetette rögtön rá magát, akik pedig addig, úgy tűnt, egyszerűen csak el akartak haladni a

verekedők mellett. A bámészkodók tömege kezdett egyre agresszívabban viselkedni.

Morogtak, az öklüket rázták. Rand meghúzta Mat kabátujját, majd sietve továbbindult. A

barátjának nem kellett kétszer szólni. Kisebb zendülés lármája hallatszott mögülük, ahogy

távolodtak.

Többször is előfordult, hogy őhozzájuk lépett oda valaki, nem fordítva. Poros ruhájúkból

tudni lehetett, hogy most érkeztek, és ez, úgy látszik, mágnesként vonzott néhány embertípust. Óvatos, cikázó szemű fickók, akik Logainnel kapcsolatos relikviákat

ajánlottak eladásra, miközben készen álltak, hogy bármelyik pillanatban futásnak

eredjenek. Rand kiszámolta, hogy annyi darabkát próbáltak rátukmálni a hamis Sárkány köpenyéből, annyi szilánkot a kardjából, amiből vagy két kard és egy tucat köpeny kijönne. Mat arca felragyogott az érdeklődéstől, legalábbis az első alkalommal, de ő

mindig azonnal, határozottan nemet mondott, amire az árusok mindig gyors főhajtással feleltek, majd egy futó „a Fény világítsa meg a királynőt, jó mester” kíséretében eltűntek.

Majdnem minden boltban lehetett kapni festett tányérokat és bögréket, amelyek

látványosan, rikító színekben a hamis Sárkányt próbálták ábrázolni, amint láncra verve bemutatják a királynő előtt. Fehérköpenyek is járták az utcákat. Mindegyik körül üres tér

nyílt, ami vele együtt mozgott, éppúgy, mint Baerlonban.

Rand sokat töprengett, hogy hogyan tudnának leginkább beleolvadni a tömegbe.

Gondosan vigyázott, hogy a köpenye eltakarja a kardját, de ez hosszú távon nem megoldás. Előbb utóbb valaki kíváncsiskodni fog, hogy mit rejteget. Bunt tanácsát, hogy

ne viselje, nem állt szándékában – nem tudta – megfogadni. Hiszen ez az egyetlen kapcsolata Tammal. Az apjával.

Más járókelőknél is volt kard, nem is kevésnél, de egyiken sem volt gémjel, ami feltűnést

keltett volna. Ám az összes caemlyni, és néhány idegen is szövetdarabba bugyolálta a kardját, egész pontosan a hüvelyét és a markolatát. Vagy pirosba, amit fehér zsinórral kötött meg, vagy fehérbe, amit pirossal. A szövet alatt száz gémjel is rejtőzhetett volna akár, anélkül, hogy bárki is észrevehetné. Ráadásul ha követik a helyi szokásokat, jobban

bele tudnak olvadni a tömegbe.

Számos bolt előtt álltak asztalok, amin ilyen szövetet és zsinórt kínáltak eladásra. Megállt az egyiknél. A piros anyag olcsóbb volt, mint a fehér, bár látszólag semmi különbség nem

volt a kettő között, a színtől eltekintve, így hát vett egy olyat, a hozzávaló fehér zsinórral együtt. Mat panaszait, miszerint úgyis alig van már pénzük, miért kell ilyesmire elvernie, egyszerűen elengedte a füle mellett. A feszes szájú boltos apró mosollyal nézett végig rajtuk, mialatt elvette a rezeit, aztán káromkodni kezdett, amikor megkérdezte, hogy bemehetne-e, hogy föltegye a kardjára.

– Nem Logaint jöttünk megnézni – mondta türelmesen. – Egyszerűen csak Caemlynt

akartuk látni. – Eszébe jutott Bunt, mire hozzátette: – A legnagyszerűbb város a világon. –

A boltos arcáról nem tűnt el a fintor. – A Fény ragyogjon a mi jó Morgase királynőnkre –

tette hozzá, remélve, hogy ez már segít.

– Csak próbáljatok meg bajt keverni – mondta epésen a férfi –, és egyetlen kiáltásomra legalább százan jönnek, hogy ellássák a bajotokat, még ha a gárda nem is. – Elhallgatott,

amíg köpött egyet. Épp csak nem találta el Rand lábát. – Na hordjátok el a tetves irhátokat.

Rand bólintott, mintha a boltos szívélyesen búcsúzott volna el tőle, majd elhúzta onnan Matet. A barátja folyton vissza-vissza nézett, és magában morgott, amíg be nem rángatta

egy üres sikátorba. Hátat fordítottak az utcának, így a járókelők nem láthatták, mit csinálnak. Lejjebb eresztette a kardtartó övét, majd nekiállt bebugyolálni a hüvelyt és a markolatot.

– Fogadok, hogy dupla árat számított fel azért a francette rongyért – mondta Mat. – Vagy

triplát.

Nem is volt olyan egyszerű úgy felerősíteni a szövetdarabokat és a zsinórt, hogy ne essen

le rögtön az egész.

– Mind meg fognak próbálni átverni, Rand. Azt hiszik, hogy a hamis Sárkányt jöttünk megnézni, mint mindenki más. Ha nem üt fejbe valaki minket, amíg alszunk, már

szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Nem való nekünk ez a hely. Túl sok itt az ember.

Induljunk most rögtön tovább Tar Valonba. Vagy délre, Illianba. Nem bánnám, ha látnám,

ahogy összegyűlnek a Hajtóvadászatra a Kürtért. Ha haza nem is mehetünk, innen

menjünk tovább.

– Én maradok. Ha még nincsenek itt a többiek, előbb vagy utóbb idejönnek, és keresni fognak minket.

Nem volt róla meggyőződve, hogy ugyanúgy bugyolálta be a kardját, mint mindenki más,

de a gémek nem látszottak sem a hüvelyen, sem a markolaton, és sikerült stabilan fölerősítenie. Amikor kilépett az utcára, biztos volt benne, hogy most már eggyel kevesebb dolog miatt kell aggódnia. Mat olyan kelletlenül követte, mintha pórázon rángatta volna maga után.

Lassan, fokról fokra csak megkapták az útbaigazítást, amit kerestek. Először igencsak általánosakat, olyasmit, mint „valamerre arra”, meg „azon az úton kell arra menni”. Ám minél közelebb értek, úgy igazították el őket egyre pontosabban, míg végül ott álltak a széles kőépület előtt, a szélben nyikorgó cégér alatt. Egy férfit ábrázolt, aki egy vöröses aranyszínű hajú, koronás nő előtt térdelt. A nő egyik kezét a férfi lehajtott fején nyugtatta.

A Királynő Áldása.

– Biztos vagy benne, hogy ez okos dolog? – kérdezte Mat.

– Hát persze – felelte Rand. Mély levegőt vett, azzal benyitott.

A tágas nagyterem falát sötét faborítás díszítette. Két kandalló tüze melegítette a helyiséget. Egy felszolgálónő éppen söprögetett, noha tiszta volt a padló, egy másik gyertyatartókat fényesítgetett a sarokban. Mindketten rámosolyogtak az újonnan jöttekre,

majd folytatták a munkájukat. Alig néhány asztalnál ültek, de ilyen korán egy tucat vendég is tömegnek számít. Egyikük sem tűnt ugyan különösebben boldognak a két fiú láttán, de legalább tisztának és józannak néztek ki. A konyhából sülő marhahús és kenyér

illata áradt. Rand szájában összefutott a nyál.

Örömmel látta, hogy a fogadós kövér. A rózsaszín arcú férfi ropogósra keményített fehér

kötényt viselt, őszülő haját hátrafésülte egy kopasz folt fölé, amit azonban így sem sikerült igazán eltakarnia. Szúrós pillantással mérte végig őket tetőtől talpig, a poros ruhájukat, csomagjaikat, megviselt csizmájukat, de aztán elmosolyodott. Barátságos mosolya volt.

Basel Gillnek hívták.

– Gill mester – kezdte Rand – egy barátunk azt mondta, jöjjünk ide. Thom Merrilin.

Azóta… – A fogadós arcáról eltűnt a mosoly. Rand Matre pillantott, de azt túlságosan lekötötte, hogy a konyhából áradó szagokat szimatolja. – Valami baj van? Ismeri, nem?

– Ismerem – felelte Gill kurtán. Hirtelen támadt érdeklődéssel bámulta a Rand oldalán lógó furulyatokot. – Gyertek velem. – A fogadó hátsó részébe vezető ajtó felé intett a fejével. Rand megrántotta Mat vállát, hogy elinduljon végre, majd követte. Közben azon

töprengett, hogy most vajon mi a helyzet.

A konyhában Gill mester megállt pár szót váltani a szakácsnővel, egy terjedelmes asszonnyal, aki egy a tarkójára tűzött kontyban viselte a haját. Súlyra közel annyi lehetett, mint a fogadós. Mialatt Gill beszélt, ő tovább kevergette a lábosait. Az illatok olyan csodálatosak voltak – persze két nap éhezés után minden étel étvágygerjesztőnek tűnik, de

itt olyan jó szagok voltak, mint al’Vere asszony konyhájában – hogy Rand gyomra hangosan megkordult. Mat a lábosok felé hajolt, egészen előredugta az orrát. Rand oldalba

bökte, mire gyorsan letörölte az állát, ugyanis kicsordult a nyála.

Aztán a fogadós noszogatására már mentek is ki a hátsó ajtón. Az istállóudvarban a testes

férfi körbenézett, hogy biztos nincs-e senki a közelben, majd feléjük fordult. Pontosabban Rand felé.

– Mi van abban a tokban, legény?

– Thom furulyája – felelte ő lassan. Kinyitotta, mintha az arannyal, ezüsttel berakott hangszer felmutatása segítene valamit. Mat keze lassan a köpenye alá csúszott.

Gill mester azonban le sem vette a szemét Randről.

– Ja. Megismerem. Láttam rajta játszani elégszer, amellett nem hiszem, hogy bárhol akadna még egy ilyen a királyi udvarokon kívül. – A barátságos mosolyoknak híre-hamva

nem volt már. Sőt, a fogadós eddig is szúrós tekintete most már valósággal tőrként döfött

beléjük. – Hogy került hozzád? Thom előbb vált volna meg egy karjától, mint ettől a furulyától.

– Ő adta nekem. – Leakasztotta Thom összehajtott köpenyét a hátáról, letette a földre, és

kihajtotta annyira, hogy láthatóvá váljanak a színes rojtok, és a hárfa tokjának a vége. –

Thom meghalt, Gill mester. Ha barátok voltak, részvétem. Nekem is a barátom volt.

– Meghalt, azt mondod. Hogyan?

– Egy… egy ember meg akart ölni minket. Thom a kezembe nyomta ezeket, és azt mondta, hogy fussunk. – A rojtok színes pillangók szárnyaiként libegtek a szélben. Rand

torka elszorult; gondosan visszahajtogatta a köpenyt. – Ha nem lép közbe, meghaltunk volna. Mindhárman Caemlynbe tartottunk, együtt. Azt mondta, jöjjünk ide, a maga

fogadójába.

– Akkor hiszem el, hogy meghalt – mondta lassan a fogadós –, ha láttam a tetemét. –

Cipője hegyével megbökte az összehajtogatott köpenyt; hangosan krákogott. – Nem, nem,

elhiszem, hogy láttátok, amit láttatok, bármi legyen is az, csak azt nem hiszem, hogy meghalt volna. Nem olyan könnyű őt megölni, mint gondolnátok, a jó öreg Thom

Merrilint.

Rand Mat vállára tette a kezét.

– Nyugalom Mat. Barát.

Gill mester Matre pillantott, majd felsóhajtott.

– Hát igen, végül is azt hiszem, az vagyok.

A fiú lassan kiegyenesedett; karba tette a kezét. De azért továbbra is gyanakvóan méregette a fogadóst. Az arcán rángatózott egy izom.

– Szóval azt mondod, Caemlynbe tartottatok? – A fogadós ingatni kezdte a fejét. – Ez az

utolsó hely a föld színén, ahol Thom felbukkanására számítanék, kivéve talán Tar Valont.

– Megvárta, amíg elhalad mellettük egy lovász, oldalán egy lóval, aztán, amikor végre eltávolodott, biztos, ami biztos, még le is halkította a hangját, úgy folytatta. – Gondolom az aes sedai-okkal van bajotok.

– Igen – mondta Mat, ugyanabban a pillanatban, amikor Rand így felelt:

– Ezt meg honnan veszi?

Gill fanyar nevetéssel felelt.

– Hát onnan, hogy ismerem. Hajlamos az ilyen fajta zűrökbe belevetni magát, különösen,

ha ezzel segíthet egy-két korotokbeli legénynek… – Hirtelen eltűnt a szeméből a merengő

pillantás, óvatos tekintetnek adta át a helyét. Kihúzta magát. – De… ööö… Nem mintha

ilyesmivel akarnálak vádolni benneteket, de… ööö… felteszem, egyikőtök sem tud…

ööö… szóval, azt akarom mondani, hogy… ööö… pontosan milyen jellegű problémátok

van Tar Valonnal, ha szabad megkérdeznem?

Rand megborzongott, ugyanis rájött, mire akar kilyukadni a férfi. Az Egyetlen Hatalom.

– Nem, nem, semmi olyasmi. Esküszöm. Sőt, még volt is velünk egy aes sedai, aki segített. Moiraine azt… – olyan hirtelen csukta be a száját, hogy majdnem elharapta a nyelvét. A fogadós arca meg sem rezdült.

– Ezt örömmel hallom. Na nem mintha annyira oda lennék az aes sedai-okért, de inkább

ők, mint… az a másik dolog. – Lassan megrázta a fejét. – Túl sokat is hallani róla manapság, most, hogy idehozzák Logaint. Nem sértésnek szántam, remélem megértitek, de… nos, azért meg kellett róla bizonyosodnom, nem igaz?

– Semmi gond – mondta Rand. Mat mormogása bármit is jelenthetett, de a fogadós láthatólag egyetértésnek vette.

– Pont a megfelelő fajtának látszotok, és elhiszem, hogy Thom barátai voltatok – vagytok

–, de nehéz napok járnak mostanában. Szűkös idők. Gondolom, nem tudtok fizetni?

Sejtettem. Semmiből sincs elég; ami meg van, azt égbekiáltó áron adják, úgyhogy adok nektek két ágyat – nem a legjobbakat, de meleget és szárazat – és némi ennivalót, de ennél többet nem ígérhetek, bármennyire is szeretnék.

– Köszönöm – felelte Rand. Csodálkozva pillantott Matre. – Az is több, mint amire számítottam. – Mi lehet az a megfelelő fajta, és miért kellene többet ígérnie?

– Nos, Thom jó barátom. Régi barátom. Forrófejű, és hajlamos pont az előtt nem tenni féket a nyelvére, aki előtt leginkább kéne, de attól még jó barát. Ha nem kerül elő

hamarosan… nos, akkor majd kitalálunk valamit. De legjobb, ha nem beszéltek többet arról, hogy egy aes sedai segített nektek. Én a királynő igaz híve vagyok, de jelenleg túl sokan vannak Caemlynben, akik rossz néven vennék, és amikor ezt mondom, nem csak a

fehérköpenyekre gondolok.

Mat felhorkant.

– Tőlem akár az összes aes sedai-t egyenesen Shayol Ghulba hordhatnák a hollók!

– Vigyázz a nyelvedre – csattant fel Gill mester. – Csak annyit mondtam, hogy nem vagyok oda értük, azt nem, hogy én is azok közé az ostoba bolondok közé tartozom, akik

azt hiszik, minden rosszról ők tehetnek. A királynő támogatja Elaidát, a gárda pedig kiáll a királynőért. A Fény adja, hogy ne forduljanak olyan rosszra a dolgok, hogy ez

megváltozzon. No, mindenesetre előfordult néhányszor mostanság, hogy egy-két gárdista

megfeledkezett magáról, és kicsit durván bánt azokkal, akik a jelenlétükben az aes sedai-

ok ellen beszéltek. Na nem szolgálatban, a Fénynek hála, de többször is megtörtént. Nincs

rá szükségem, hogy eltávozáson lévő gárdisták törjék össze a nagytermemben a

berendezést, csak hogy móresre tanítsanak benneteket, sem arra, hogy a fehérköpenyek rávegyenek valakit, hogy fölfesse a sárkányagyart az ajtómra. Szóval ha azt akarjátok, hogy segítsek, tartsátok meg magatoknak az aes sedai-okról alkotott véleményeteket, akár

jó, akár rossz. – Némi töprengés után hozzátette. – Legjobb, ha Thom nevét sem említitek,

ha rajtam kívül bárki más meghallhatja. Némelyik gárdistának jó a memóriája, mint ahogy

a királynőnek is. Nincs értelme kihívni a sorsot.

– Thom bajba keveredett a királynőnél? – hitetlenkedett Rand.

A fogadós elnevette magát.

– Szóval nem mondott el nektek mindent. Nem is tudom, miért kellett volna. Másrészt annak sem látom okát, hogy miért ne tudhatnátok meg. Nem mintha igazából titok lenne.

Gondoljátok, minden mutatványos olyan nagyra tartja magát, mint Thom? Hát, így jobban

belegondolva, valószínűleg igen, de nekem mindig úgy tűnt, hogy Thomnak extra adag önbizalom jutott. Tudjátok, nem volt mindig mutatványos, aki faluról falura vándorol, és

legalább olyan gyakran alszik bokor alatt, mint ágyban. Volt idő, amikor Thom Merrilin udvari bárd volt, nem máshol, mint épp itt, Caemlynben. Minden királyi udvarban ismerték, Teartől Maradonig.

– Thomot? – csodálkozott Mat.

Rand lassan bólintott. Nagyon is el tudta képzelni Thomot a királynő udvarában, a méltóságteljes fellépésével és a látványos gesztusaival.

– Úgy bizony – bólogatott Gill mester. – Nem sokkal Taringail Damodred halála után történt, hogy egyszer csak jött ez a… zűr az unokaöccsével. Voltak egyesek, akik azt állították, hogy Thom, mondjuk úgy, közelebb állt a királynőhöz, mint illendő lett volna.

Csakhogy Morgase fiatal özvegy volt, Thom pedig akkor járt élete virágjában, és én már

csak úgy vagyok vele, hogy a királynő azt tesz, amit akar. Igen ám, de mindig is hirtelen

haragú volt, a mi jó Morgase-ünk, ő pedig egy szó nélkül elutazott, amikor megtudta, milyen jellegű bajban van az unokaöccse. A királynőnek ez cseppet sem tetszett. Mint ahogy az sem, hogy Thom az aes sedai-ok ügyeibe próbált avatkozni. Én sem tudnám azt

mondani, hogy okosan cselekedett volna, unokaöccs vagy nem unokaöccs. Na mindegy.

Amikor meg visszajött, mondott egy s mást. Olyasmiket, amiket egy királynőnek nem mond az ember. De nemcsak királynőnek, semmilyen nőnek se, aki olyan indulatos, mint

Morgase. Elaida is rászállt, amiért megpróbált beleavatkozni az unokaöccsével

kapcsolatos ügybe. A királynő haragja és Elaida rosszindulata között, épp csak egy lépésre lehetett már a börtöntől, ha nem a bakótól, amikor elhagyta Caemlynt. Amennyire én tudom, az elfogatási parancs még ma is érvényben van.

– Ha olyan régen volt – így Rand –, talán nem is emlékezik már rá senki.

Gill mester a fejét rázta.

– Gareth Bryne a Királynő Gárdája kapitánytábornoka. Annak idején épp ő vezette, személyesen, azokat a gárdistákat, akiket Morgase Thomért küldött, hogy verjék láncra.

Kétlem, hogy valaha is elfelejtené, hogy üres kézzel volt kénytelen visszatérni, és csak akkor tudta meg, hogy Thom közben ráadásul visszatért a palotába, és újra el is ment. A

királynő pedig soha, semmit nem felejt el. Tulajdonképpen tudtok egy nőt is, aki igen? De

hogy Morgase milyen dührohamot kapott! Esküszöm, az egész város egy hónapon át

lábujjhegyen járt és suttogott. És bőven van még szolgálatban gárdista, aki emlékezhet.

Nem, legjobb, ha a Thommal kötött barátságotokat is épp olyan titokban tartjátok, mint hogy van egy aes sedai ismerősötök. Gyertek, nézek nektek valami ennivalót. Idáig hallom, ahogy kopog a szemetek.

Tizennegyedik fejezet

SORSHÁLÓ

Gill mester a nagyterem egyik sarokasztalához vezette őket, majd szólt az egyik felszolgálónőnek, hogy hozzon nekik ételt. Rand a tányérok tartalmának láttán a fejét csóválta. Mindkettőn néhány vékony szelet, szafttal borított hús, egy kanál mustár, és két szem krumpli. De inkább szomorú, beletörődő gesztus volt ez, mint mérges. Semmiből nincs elég, mondta a fogadós. Kezébe vette a kést és a villát, azon tűnődve, mi lesz, ha minden elfogy. Félig üres tányérja ettől mindjárt valóságos lakomának látszott.

Gill olyan asztalt választott, ami kellő távolságra volt minden vendégtől. Ráadásul a saroknak háttal ült, ahonnan az egész szobát jól belátta, így senki nem tudott olyan közel menni hozzájuk, hogy kihallgathassa, amit beszélnek, anélkül, hogy ő észrevenné. Amikor

a felszolgáló elment, halkan így szólt:

– No, miért nem meséltek a bajról, amibe kerültetek? Ha azt akarjátok, hogy segítsek, legjobb, ha tudom, mibe ugrok bele.

Rand Matre nézett, de a barátja a tányérját bámulta, zordan, mintha dühös lenne a krumplira, amit éppen vág. Rand mély levegőt vett.

– Magam sem értem teljesen – kezdte.

Egyszerűre fogta a történetet, az Enyészeket és a trallokokat például teljesen kihagyta. Ha valaki felajánlja a segítségét, nem lenne jó, ha azt hinné, hogy az egész csak egy mese. De azt sem tartotta volna becsületes dolognak, ha kisebbnek állítja be a veszélyt, mint amekkora. Nem lenne szép dolog belekeverni valakit, úgy, hogy még csak nem is tudja, mit kockáztat. Őt és Matet üldözték valakik, akárcsak néhány barátjukat. Mindig ott bukkantak föl az üldözők, ahol a legkevésbé számítottak rájuk, ráadásul halálosan veszélyesek, és eltökélt szándékuk, hogy végeznek vele és a barátaival, sőt, talán még annál is rosszabban sántikálnak. Moiraine azt mondta, néhány közülük árnybarát. Thom nem bízott meg teljesen Moiraine-ben, de azért velük maradt, állítása szerint az unokaöccse miatt. Fehérhíd felé menet egy támadás során szétvált a csapat, aztán Fehérhídon egy újabb támadás következett, amikor is Thom a saját élete árán mentette meg őket. És azóta újabb kísérletek is voltak. Tudta, hogy ez így meglehetősen lyukas, de

ennél jobbat ilyen rövid idő alatt nem tudott kitalálni, túl sokat pedig nem akart elárulni.

– Aztán csak jöttünk tovább, amíg ide nem értünk – magyarázta. – Eredetileg ugyanis ez

volt az útiterv. Caemlyn, aztán Tar Valon. – Feszengve fészkelődött a széke peremén.

Azután, hogy olyan sokáig titokban kellett tartaniuk mindent, furcsa érzés volt valakinek

még ennyit is elmondani. – Ha ezt az útvonalat tartjuk, a többiek előbb-utóbb ránk találnak.

– Ha még élnek – motyogta Mat a tányérjába.

Rand még csak rá sem nézett. Valami hajtotta, hogy hozzátegye:

– Bajba keveredhet, ha segít nekünk.

Gill mester erre csak legyintett húsos kezével.

– Nem azt mondom, hogy szándékosan keresem a bajt, mindamellett nem ez lesz az első

életemben. Nincs az a büdös árnybarát, aki miatt cserbenhagynám Thom barátait. Na most

ez a ti északról jött ismerősötök, ha Caemlynbe érkezik, hallani fogok róla. Vannak errefelé emberek, akik állandóan az ilyen jövés-menésen tartják a szemüket. Tőlük elterjed a hír.

Rand némi habozás után megkérdezte:

– Na és mi van Elaidával?

Erre a fogadós is habozni kezdett, majd végül megrázta a fejét.

– Azt inkább ne. Ha nem lenne semmi közötök Thomhoz, akkor még talán. Előbb-utóbb

úgyis kiszedné belőletek, és az ugyan hová vezetne? Nem lehet megmondani. Könnyen lehet, hogy egy cellába. Lehet, hogy még annál is rosszabb helyre. Azt mondják, néha megérez dolgokat, amik történtek, vagy történni fognak. Állítólag sokszor egyenesen rákérdez arra, amit az ember leginkább el akar rejteni előle. Nem tudom, hogy így van-e,

de inkább nem kockáztatnám meg. Megint csak Thom miatt nem mehettek a gárdához sem. Pedig ők gyorsan elintéznének akárhány árnybarátot. De ha a gárdisták előtt még el

is tudnátok hallgatni Thomot, Elaida tudomást szerezne rólatok, amint megemlítenétek az

árnybarátokat. Akkor pedig megint ott vagyunk, ahol az előbb.

– Igen, a gárdát inkább hagyjuk – értett egyet Rand. Mat hevesen bólogatott, miközben éppen a szájába emelte a villáját. Jól össze is zsírozta az állát.

– Az a baj, hogy belekeveredtetek a politikába, legények, még ha csak érintőlegesen is.

Hiába, hogy nem ti tehettek róla. És a politika ködös mocsár, tele kígyókkal.

– Na és mi… – kezdte Rand, de a fogadós hirtelen ráfintorgott, miközben kihúzta magát;

csak úgy recsegett a súlya alatt a szék.

A szakácsnő állt a konyhába vezető ajtónyílásban. A kötényébe törölgette a kezét. Látván,

hogy a fogadós észrevette, intett neki, hogy jöjjön, majd megfordult, és visszament a konyhába.

– Ezzel az erővel akár feleségül is vehettem volna – sóhajtott Gill. – Folyton kijavítandó dolgokat talál, mielőtt akár sejtelmem lenne, hogy bármi baj lenne velük. Ha nem a csatornák dugultak el, vagy a lefolyók, akkor megint a patkányokkal van baj. Én vigyázok,

hogy a fogadómban mindig tisztaság legyen, higgyétek el, de hát annyi ember él a városban, hogy patkányok mindenütt vannak. Ahol sok ember gyűlik össze, ott előbb-utóbb patkányok is felbukkannak. Itt, Caemlynben az utóbbi napokban valósággal

nyüzsögnek. El sem hinnétek, mennyit begyűjt naponta egy jó macska, egy igazi

patkányfogó. A szobátok a padlástérben van. Majd megmondom a lányoknak, hogy

melyik az; bármelyikük meg fogja tudni mutatni. És ne aggódjatok az árnybarátok miatt.

Nem sok jót tudok mondani a fehérköpenyekről, de így, hogy ők is meg a gárda is itt vannak, az a fajta nem meri Caemlynbe dugni a redves pofáját. – Megint élesen nyikorogni kezdett a széke, ahogy hátratolta és fölállt. – Remélem nem megint a csatorna.

Rand újra nekiállt az ételével foglalkozni, de észrevette, hogy Mat abbahagyta az evést.

– Azt hittem, éhes vagy – mondta. Mat továbbra is a tányérját bámulta, körbe-körbe görgette a villájával az egyik szem krumplit.

– Enned kell, Mat. Meg kell őriznünk az erőnket, ha Tar Valonba akarunk jutni.

A barátja erre mély, keserű nevetésbe tört ki.

– Tar Valon! Eddig végig Caemlynnel volt ugyanez. Moiraine már ott vár majd minket Caemlynben. Perrint és Egwene-t is biztos megtaláljuk Caemlynben. Csak Caemlynig

érjünk el, és minden rendben lesz. Most meg, hogy végre itt vagyunk, majd akkor lesz rendben minden, ha Tar Valonba érünk.

– De legalább életben vagyunk – felelte ő, élesebben, mint szerette volna. Mély levegőt vett, megpróbálta visszanyerni a nyugalmát. – Élünk. Ennyi legalább igaz. És

szándékomban áll életben is maradni. Ki fogom deríteni, miért vagyunk olyan fontosak.

Nem fogom föladni.

– Itt ez a rengeteg ember, és bármelyik lehet árnybarát. Gill mester is szörnyen gyorsan megígérte, hogy segíteni fog nekünk. Ki intézné már el egyszerűen vállrándítással, hogy aes sedai-októl és árnybarátoktól is kell tartani? Ez nem természetes. Egy becsületes ember biztos azt mondaná, hogy tűnjünk el, vagy… vagy… vagy valami.

– Egyél – mondta lágyan Rand, és megvárta, amíg a barátja el nem kezd rágcsálni egy darab marhahúst.

Ő maga pár pillanatig még a tányérja mellett, az asztalon pihentette a kezét. Jó erősen leszorította, hogy ne remegjen. Erőt vett rajta a rémület. Nem Gill mestertől félt, természetesen, de nélküle is volt épp elég gondjuk. Azok a magas városfalak egy Enyészt

nem állítanak meg. Talán szólnia kellene róla a fogadósnak. De ha Gill még el is hinné, vajon akkor is ilyen készséges lenne, ha attól kellene félnie, hogy bármikor a Királynő

Áldása küszöbén teremhet egy Enyész? Aztán ott vannak a patkányok. A patkányok

valóban elszaporodnak, ha sok ember közelében vannak, csakhogy eszébe jutott a baerloni

álom, ami nem is volt álom; újra hallotta, ahogy elreccsen az állat gerince. A Sötét Úr néha dögevőket használ felderítőnek – mondta annak idején Lan – Hollókat, varjúkat, patkányokat…

Enni kezdett, de amikor végzett, egyetlen falat ízére sem emlékezett.

Az egyik felszolgálólány, az, amelyik gyertyatartókat fényesített, amikor megérkeztek, elvezette őket a padlástérben fekvő szobáig. Egy manzárdablak szakította meg a ferde külső falat. Mindkét oldalt egy-egy ágy állt, mellette fogas a holmijaiknak. A barna szemű

lány hajlamos volt a szoknyáját gyűrögetni és vihogni, ahányszor csak Randre nézett.

Csinos volt, de Rand tisztában volt vele, hogy ha egy szót is szól hozzá, csak bolondot csinál magából. Bár ő is olyan könnyen bánna a lányokkal, mint Perrin. Egészen megkönnyebbült, amikor végre elment.

Mattol megjegyzésre számított, de alig lépett ki a lány, a barátja az egyik ágyra vetette magát, csak úgy, ruhástul, és a fal felé fordult.

Ő a maga részéről nekiállt fölaggatni a holmijait. Közben Mat hátát figyelte. Úgy sejtette, a barátja megint a köpenye alá dugta a kezét, és a tőrt szorongatja.

– Na mi az, itt akarsz heverészni egész nap? Már ki sem mered dugni az orrod? – kérdezte

végül.

– Fáradt vagyok – motyogta Mat.

– Rá kell még kérdeznünk egy-két dologra Gill mestertől. Talán még azt is meg tudja majd

mondani, hogyan találhatnánk meg Egwene-t és Perrint. Ha nem vesztették el a lovukat, valószínűleg már a városban vannak.

– Meghaltak – mondta Mat a falnak.

Rand még habozott egy darabig, de aztán föladta. Halkan becsukta maga mögött az ajtót.

Remélte, Mat tényleg aludni fog.

A földszintre érve azonban sehol sem találta Gill mestert. A szakácsnő szúrós pillantása elárulta, hogy ő is a fogadóst keresi. Egy ideig elüldögélt a nagyteremben, de azon kapta

magát, hogy minden érkező vendéget alaposan megbámul, minden idegent, aki akárki is lehet – vagy akármi –, különösen abban a pillanatban, amikor még csak sötét, köpenyes alak látszik belőle az ajtónyílásban. Egy Enyész olyan lenne a helyiségben, mint róka a tyúkólban.

Egy gárdista lépett be az utcáról. A piros egyenruhás férfi a küszöbön átérve megállt, és

hűvös pillantással nézett végig azokon, akik láthatóan a városon kívülről érkeztek. Rand,

amikor felé siklott a tekintete, az asztal lapját kezdte elmélyülten tanulmányozni. Mire felnézett, a gárdista eltűnt.

A barna szemű lány haladt el mellette. Tele volt a keze törölközőkkel.

– Csinálják néha – mondta bizalmas hangon, amikor mellé ért. – Csak hogy

meggyőződjenek róla, nincs-e semmi baj. Vigyáznak a királynőt tisztelő becsületes népekre. Bizony. Emiatt nem kell aggódnod. – Kuncogni kezdett.

Rand megrázta a fejét. Tényleg nincs miért aggódnia. Csak nem fog odajönni hozzá, és rákérdezni, nem ismeri-e Thom Merrilint. Kezd olyan lenni, mint Mat. Hátratolta a székét.

Egy másik felszolgálólány az olajszintet ellenőrizte a falon függő lámpákban.

– Van valami másik szoba, ahol elüldögélhetnék? – kérdezte meg tőle. Nem akart visszamenni a szobájukba. Nem volt kedve egészen bezárkózni, hogy egyfolytában Mat morcos magába fordulását figyelhesse. – Esetleg egy privát ebédlő, amit éppen nem használnak?

– Ott a könyvtár – mutatott a lány az egyik ajtóra. – Ott menj be, és fordulj jobbra. A folyosó végén lesz. Ilyenkor még valószínűleg nincs ott senki.

– Köszönöm. Ha látod Gill mestert, megmondanád neki, hogy Rand al’Thor beszélni szeretne vele, ha van egy perce?

– Megmondom – ígérte a lány, majd elvigyorodott. – A szakácsnő is őt keresi.

Lehet, hogy a fogadós épp ezért bujkál, gondolta, ahogy elfordult a lánytól.

Mikor belépett a szobába, ahová irányította, megtorpant, és csak bámult. A polcokon legalább három- vagy négyszáz könyv sorakozhatott. Soha nem látott még ennyit egy helyen. Szövetkötésűek, bőrkötésűek, aranyozott gerincűek. Alig néhány volt faborítós.

Végigvágtatott a szeme a címeken, kiszúrta a kedvenceit. Kósza Jain utazásai. Manechesi Willim esszéi. Az Utazások a Tengeri Néppel bőrkötésű példánya láttán elakadt a lélegzete.

Tam sokat beszélt róla, hogy mennyire el szeretné olvasni egyszer.

Elképzelte Tamot, amint mosolyogva forgatja a könyvet, áttapogatja, ismerkedik az érzéssel, hogy a kezében tarthatja, majd leül a kandalló elé, rágyújt a pipájára, és olvasni kezd. Ettől hullámként tört rá a szomorúság. Hirtelen mindent olyan üresnek és

értelmetlennek érzett, hogy vadul megszorította a kardja markolatát. A könyvek láttán kerekedett jókedve nyomtalanul elmúlt.

Valaki a torkát köszörülte mögötte. Csak ekkor döbbent rá, hogy nincs egyedül. Elnézést

kérni készen fordult meg. Megszokta, hogy szinte mindenkinél magasabb, akivel

találkozik, de ezúttal egyre csak feljebb, csak feljebb haladt a pillantása. Leesett az álla.

Végre elérte a fejet, közvetlenül a három méter magas plafon alatt. Az óriás arcán hihetetlenül széles orr ült, majdnem olyan széles, mint a feje. Hosszú szemöldökszőre oldalt és előre lógott, mint két vékony lófarok. Teáscsészényi, világos szemek. Bozontos,

fekete sörényéből hegyes, bojtos végű fülek emelkedtek ki. Trallok! Felordított, megpróbált hátralépni, és közben a kardját is előrántani. De összeakadt a lába; nagy puffanással a hátsójára zuhant.

– Igazán örülnék, ha ti emberek nem csinálnátok folyton ezt – morajlotta egy üstdobmély

hang. A bojtos fülek vadul megremegtek, a hang szomorkás lett. – Olyan kevesen emlékeznek ránk. Valószínűleg a mi hibánk. Nem sokan jöttek ki közülünk az emberek közé, amióta Árnyék vetült az Átjárókra. Az pedig… ó, már hat generáció. Közvetlenül a

Trallok háborúk után történt. – Megrázta kócos fejét, majd akkorát sóhajtott, ami egy bivalynak is becsületére vált volna. – Túl régen, túl régen, és olyan kevesen utaznak, oly kevesen járják a nagyvilágot. Szinte senki.

Rand egy darabig csak ült a padlón, tátott szájjal, és bámulta a jelenést, ami széles lábfejű, térdig érő csizmát, nyakig begombolt, sötétkék, alul szoknyaszerűen kiszélesedő, a csizma

karimájáig érő zekét, és buggyos nadrágot viselt. Egyik kezében könyvet tartott. Egészen

eltörpült hatalmas tenyerében. Egyik hurkavastagságú ujját bedugta a lapok közé,

könyvjelzőnek.

– Azt hittem, hogy maga egy… – kezdte, de gyorsan félbeszakította magát. – Mi vagy…?