AZ IDŐ KEREKE SOROZAT 1.

ROBERT JORDAN

A VILÁG SZEME

(Tartalom) (Térképek)

Harrietnek,

Egyetlenemnek,

Szemem fényének

Mindörökké.

I. KÖTET

Előszó

A SÁRKÁNYBÉRC

A palota még meg-megrázkódott néha, ahogy a föld újra és újra megrezzent, mintegy

emlékezetből. Mintha legszívesebben megtagadná a történteket. A falak repedésein

beszűrődő fénysugarakban csillogtak a néhol még most is szállongó por szemcséi. Minden

felületet égésnyomok csúfítottak, padlót, plafont, falakat egyaránt. A hajdan ragyogóan színes freskókon most fekete koromsávok kígyóztak, a festék, az aranyozás felhólyagzott.

A hamuborította, széttöredezett frízek emberei és állatai mintha maguk is rémülten futni próbáltak volna, mielőtt elült az őrjöngés. Mindenfelé holttestek hevertek. Férfiak, nők, gyermekek. Ott feküdtek, ahol a folyosókon végigcikázó villámok lesújtottak rájuk menekülés közben, vagy ahol utolérték őket a nyomukat követő tűzoszlopok. Mások

egyszerűen elsüllyedtek a palota kőpadlójában. Mielőtt végül eljött a csend, még a kövek

is megelevenedtek, folyékonnyá váltak, áldozatokra vadásztak. A szörnyű látvány éles kontrasztjaként itt-ott sértetlen színes faliszőnyegek, festmények díszelegtek – egytől-egyig mesterművek –, legfeljebb kissé elferdültek a meggörbült falakon. Elegáns, faragott, elefántcsont- és aranyberakásos bútorok álltak érintetlenül, esetleg csak felborultak a hullámzó padlón. Az őrület mindig a központban csapott le, ahol a legtöbb kárt okozhatta.

A kevésbé lényeges dolgokkal nem törődött.

Lews Therin Telamon össze-vissza kóborolt a palotában. Noha még mindig jött egy-egy földlökés, ügyesen egyensúlyozott, egyszer sem tántorodott meg.

– Iliena! Szerelmem, merre vagy?

Átlépett egy halott nő teste fölött. Halványszürke palástjának széle vértócsán söpört végig.

Az aranyhajú szépséget elcsúfította élete utolsó pillanatainak borzalma. Nyitott szemére hitetlenkedő pillantás fagyott.

– Hol van a feleségem? Hol bujkál mindenki?

Megpillantotta magát a felhólyagzott márványfalon ferdén lógó tükörben. Öltözéke valaha

fejedelmi volt: szürke, skarlátvörös és arany. A finom szövésű ruhák, amiket a

Világtengeren túlról hoztak a kereskedők, most rongyokban lógtak rajta. Vastagon

borította őket a piszok, akárcsak az arcát és a haját. A mellén lógó szimbólumot kezdte babrálni. Lapos korong volt, fele fekete, fele fehér, hullámos vonallal elválasztva. Valamit mintha jelentett volna ez a jel. Nem jutott eszébe, micsodát. De a díszes medál nem tudta

sokáig lekötni a figyelmét. A saját tükörképét legalább olyan csodálkozva bámulta. Magas

férfit látott maga előtt, aki épp csak középkorúvá érett. Valaha jóképű lehetett, de a haja máris inkább fehér volt, mint barna. Arcára mély árkokat vésett a rengeteg megpróbáltatás

és aggodalom. Sötét szemei túl sokat láttak már a világból. Kuncogni kezdett, majd hátravetette a fejét, úgy nevetett. Harsogó kacaja visszhangzott a kihalt folyosókon.

– Iliena, szerelmem! Jöjj hát ide, asszony. Ezt látnod kell!

A háta mögött hullámzani kezdett a levegő, majd csillogni. Lassan egy férfi anyagiasult a

szivárvány közepén. Körbenézett; undorodó kis fintort vágott. Ő is magas volt, de nem annyira, mint Lews Therin. Tetőtől talpig feketét viselt, fehér gallérját és a combközépig érő csizmájának visszahajtott karimáját díszítő ezüstöt kivéve. Óvatosan lépkedett, kényeskedve emelgette köpenye szegélyét, nehogy a holttestekhez érjen. A padló meg-megingott az utórezgésektől, de ő egyedül a tükör előtt álló, nevető férfira koncentrált.

– Napkelte ura – mondta –, érted jöttem.

Therin nyomban elhallgatott, mintha sohasem nevetett volna. Megfordult, a meglepetés legkisebb jele nélkül.

– Á, egy vendég. Van Hangod, idegen? Hamarosan itt az Éneklés ideje, és mi mindenkit

szívesen látunk, aki részt akar venni. Iliena, drágám, vendégünk van. Iliena, hol vagy már?

A fekete ruhás férfinak elkerekedtek a szemei. Az aranyhajú nő holttestéhez sietett, majd

vissza Lews Therin elé.

– Shai’tan vigyen el, hát ennyire markába kerített már a rontás?

– Ez a név, Shai… – Therin megrázkódott. Védekezően emelte maga elé egyik kezét. –

Nem szabad kimondanod ezt a nevet. Veszélyes.

– Szóval legalább ennyire azért még emlékszel. De csak neked veszélyes, bolond, nekem

nem. És még mire emlékszel ezen kívül? Erőltesd meg az agyad, Fénybe vakult idióta!

Nem engedem, hogy úgy legyen vége, hogy feledésbe gubózol! Emlékezz!

Lews Therin pár pillanatig felemelt kézzel álldogált; elbűvölten bámulta a piszok mintázatát a kézfején. Aztán a kabátjába törölte, ami még a kezénél is piszkosabb volt, és újra a másik férfira nézett.

– Ki vagy te? Mit akarsz?

A feketeruhás öntelten húzta ki magát.

– Valaha Elan Morin Tedronainak hívtak, de most…

– A Remény Árulója – suttogta Therin. Megmoccant az emlékezete, de ijedten hőkölt vissza előle.

– Tehát néhány dolgot még nem felejtettél el. Igen, a Remény Árulója, így neveztek el az

emberek, mint ahogy téged meg Sárkánynak. Csakhogy, veled ellentétben, én büszkén elfogadom a nevem. Azért adták, hogy becsméreljenek vele, de én térdre kényszerítem őket, és végül kénytelenek lesznek istenként imádni. Na és te mit kezdesz a tiéddel? Ettől a naptól fogva Rokonirtónak fognak hívni. Hogy viseled majd el?

Lews Therin elhúzott szájjal nézett körbe a romos termen.

– Ilienának igazán illene itt lennie, hogy üdvözölje a vendégünket – mormolta, oda sem figyelve, mit beszél a másik. – Iliena, hol vagy? – kiáltotta. Megrázkódott a föld; az aranyhajú nő teste megmozdult, mintha a hívására akarna válaszolni. A férfi azonban keresztülnézett rajta.

Elan Morin elfintorodott.

– Nézz csak magadra – mondta gúnyosan. – Valaha első voltál a Szolgálók között.

Tamyrlin gyűrűjét viselted, és a Magas Trónon ültél. Te alkottad meg az Uralom Kilenc Pálcáját. És most nézz magadra! Szánalmas, összetört roncs lettél. De ennyi nem elég.

Megszégyenítettél a Szolgálók Termében! Legyőztél Paaran Disen kapuinál. De most, most már az én hatalmam a nagyobb! Nem hagylak úgy meghalni, hogy nem vagy

tisztában ezzel. Amikor végre elpusztulsz, az utolsó gondolatoddal rá fogsz ébredni a vereséged jelentőségére, átérzed, mennyire teljes és végleges. Már ha egyáltalán hagylak

meghalni.

– Egyszerűen el nem tudom képzelni, mi tarthatja fel Ilienát ennyi ideig. Aztán még a végén azt hiszi, rejtegetek előle egy vendéget, és majd rajtam köszörüli a nyelvét.

Remélem, szeretsz beszélgetni, mert a feleségem nagyon is. Előre figyelmeztetlek, Iliena

addig kérdezget majd, míg végül könnyen azon kapod magad, hogy mindent elmondtál neki, amit csak tudsz.

Elan Morin hátravetette fekete köpenye szárnyait, és megtornáztatta a kezét.

– Elég kár – mondta tűnődve –, legalábbis neked, hogy nincs itt a drágalátos Nővéreid közül valamelyik. Sosem volt erős oldalam a gyógyítás, ráadásul most már egy teljesen eltérő hatalmat használok. De még egy Nővér is csak néhány tiszta pillanatot tudna adni

neked, már ha nem pusztítod el, még mielőtt belekezdhetne. Amire én képes vagyok, az legalább olyan jól megteszi, az én céljaimnak. – Kegyetlen mosolyt villantott a másikra. –

De attól félek, Shai’tan gyógyítása kissé más, mint amit megszoktál. Gyógyulj hát meg, Lews Therin! – Kinyújtotta felé a karjait, és elhalványult a fény, mintha árnyék takarta volna el a napot.

Vakító fájdalom öntötte el Therin testét. Üvöltés tört fel lénye legmélyéből. Képtelen volt erőt venni magán, folyamatosan sikoltozott. Mintha tűz perzselte volna az agyvelejét; mintha maró sav folyt volna az ereiben. Hanyatt zuhant, a márványpadlóra. A feje a kőhöz

csapódott; hangos koppanással pattant vissza. Szíve kalapácsként verte a mellkasát, mintha ki akarna szabadulni belőle. Lüktető fájdalomhullámok futottak végig a testén.

Magatehetetlenül rángatózott a földön. Dobálta magát. Koponyája a legtöményebb kín gömbjévé változott, a szétrobbanás határán. Harsány, rekedt sikolyai végigvisszhangoztak

az egész palotán. Lassan, nagyon lassan enyhült a fájdalom. Az enyhülés ezer évig látszott tartani. Végül elgyengülten, néha még meg-megrándulva feküdt a padlón. Lassan,

nehézkesen vette zsibbadt torkán a levegőt. Legalább még ezer év eltelt, mire sikerült nagy nehezen a hasára fordulnia, és kocsonyává erőtlenedett izmait munkára kényszerítve,

reszketve négykézlábra emelkednie. Ekkor az aranyhajú nőre esett a pillantása, és olyan fültépő sikolyt hallatott, amelyhez képest minden korábbi üvöltése nyöszörgés volt csupán. Támolyogva, megtörten mászott oda hozzá, egyszer majdnem el is esett. Minden

csepp erejére szükség volt, hogy a karjába vegye. Reszkető kézzel simította hátra a nő

haját az arcából. A felesége üveges tekintete a semmibe meredt.

– Iliena! Ó, Fény, segíts meg! – Magához szorította, védelmezően körégömbölyödött a földön. Sírása annak a férfinak a torka mélyéről feltörő zokogása volt, akinek nincs miért tovább élnie. – Iliena! Nem! NEEM!

– Még visszakaphatod, Rokonirtó. Az Árnyék Nagyura életre keltheti, ha a szolgálatába állsz. Ha a szolgálatomba állsz.

Lews Therin felemelte a fejét. A fekete ruhás férfi önkéntelenül hátrált egy lépést a pillantásától.

– Tíz év, Áruló – mondta Therin halkan. Hangja olyan volt, mint a hüvelyéből kicsusszanó

acélpenge csendes surranása. – Tíz éven át pusztította a világot a te elvetemült urad. És most még ez is. Én…

– Tíz év?! Szánalmas bolond! Ez a háború nem tíz éve tart, hanem az idő kezdete óta.

Ahogy a Kerék forgott, mi ketten ezer és ezer csatát vívtunk már. Ezerszer ezret. És ezután is harcolni fogunk, amíg végül meg nem hal az idő is, és az Árnyék győzedelmeskedik! –

fejezte be kiáltva a mondatot, és most Lews Therin hőkölt vissza. Az Áruló szemében izzó

pillantás láttán még a lélegzete is elakadt.

Lassan, óvatosan visszafektette Ilienát a földre. Még egyszer gyengéden végigsimított a haján. Könnycseppek homályosították el a látását, de a hangja, mint a jeges vas.

– Minden másért, amit tettél, nos azért sincs kegyelem, Áruló, de Iliena haláláért megsemmisítelek, olyan alaposan, oly véglegesen, hogy még az urad sem tud majd többé

rendbe hozni. Készülj fel…

– Emlékezz, te ostoba! Emlékezz az értelmetlen támadásodra az Árnyék Nagyura ellen!

Emlékezz az ellencsapására! Emlékezz! A Százak Társasága ebben a pillanatban is

pusztítja a világot, és minden nap újabb száz férfi csatlakozik hozzájuk! Ugyan kinek a keze végzett Naphajú Ilienával, Rokonirtó? Nem az enyém. Ugyan kinek a keze sújtott le

minden életre, ami csak egy cseppet is hordozott magában a véredből, mindenkire, aki szeretett téged, mindenkire, akit te szerettél? Nem az enyém. Emlékezz, és rájössz, mi az

ára, ha valaki szembe mer szállni Shai’tannal!

Hirtelen izzadtságcseppek kezdtek gyöngyözni Lews Therin arcán. Csíkokat rajzoltak a bőrét borító vastag koszrétegbe. Emlékezett, bár csak ködösen, mint valami álmon belüli

álomra, de tudta, a másik igazat mond.

Üvöltése szinte még a falakat is megremegtette. Annak az embernek az üvöltése volt, aki

rájött, elkárhozott a lelke, mégpedig a saját tetteinek köszönhetően. Arcába karmolt, mintha ki akarná kaparni a szeméből rémtetteinek látványát. Akárhová nézett, halottakat látott. Széttépett, összezúzott, megégett, vagy a kőpadló által félig elnyelt testek.

Mindenütt élettelen arcok, olyan embereké, akiket ismert, akiket szeretett. Öreg szolgálók, gyermekkori barátok, hűséges társak, akikkel hosszú éveken át harcolt együtt. És a gyermekei. A saját fiai és lányai, törött babákként szerteszórva. Soha többé nem fognak játszani. És ő maga ölte meg őket, a saját kezével. Mind vádlón néztek rá. Miért? –

kérdezte üveges pillantásuk, és a zokogása nem volt válasz. Ostorként csapott le rá az Áruló nevetése, lassan elnyomta az üvöltését. Nem bírta elviselni az arcok látványát, a fájdalmat. Képtelen volt tovább ott maradni. Kétségbeesetten nyúlt elméjével az Igazi Forráshoz, a megrontott, beszennyezett saidinhoz, és Utazott.

Sík, kihalt tájon állt. A közelben egy egyenes, széles folyó hömpölygött, de érezte, háromszáz mérföldes körzetben nincs élő ember rajta kívül. Egyedül volt, annyira, amennyire csak egy ember egyedül lehet, amíg még életben van, de az emlékektől nem szabadulhatott. A szemek ide is követték, elméje végtelen barlangjainak mélyéről

figyelték. Nem bújhatott el előlük. A gyermekei szemei. Iliena szeme. Könnyektől csillogó

arccal fordult az ég felé.

– Ó, Fény, bocsáss meg! – Nem hitt benne, hogy valaha is bocsánatot nyerhetne. Nem, azok után, amit tett, soha. De azért csak kiabált tovább az égbe, könyörgött a bűnbocsánatért, amit maga sem hitt, hogy megkaphatna.

Még mindig érezte a saidin, az univerzumot működtető, az Idő Kerekét forgató erő

hímnemű fele érintését. És érezte a felületét borító, olajszerű szennyeződést is, az Árnyék ellencsapásának rontását, amely a végzetbe taszította a világot. Őmiatta. Mert

büszkeségében azt hitte, az emberek összemérhetők a Teremtővel, hogy megjavíthatják, amit alkotott, és ők tönkretettek. Büszkeségében elhitte.

Mélyen az Igazi Forrásba nyúlt, aztán még mélyebben; magába ömlesztette, mint

szomjhalál szélén álló a vizet. Hamarosan többet szívott magába, mint amennyit segítség

nélkül irányítani tudott volna. Úgy érezte, lángokban áll a bőre. Minden erejét megfeszítve rákényszerítette magát, hogy még többet igyon fel belőle. Megpróbálta az egészet magába

fogadni.

– Fény, bocsáss meg! Iliena!

A levegő tűzzé változott, a tűz folyékony fénnyé. A mennyekből lecsapó villám

megvakított és kiégetett volna bármely halandó szemet, ami csak egy pillanatra is meglátja. A mennyekből jött, végigperzselt Lews Therin Telamonon, és meg sem állt a föld gyomráig. A kő is elpárolgott az érintésére. A föld megrázkódott, és valósággal reszketni, rángatózni kezdett, mint egy haldokló élőlény. A ragyogó fényív csak egy szívverésnyi időre kötötte össze az eget és a földet. De mikor eltűnt, a talaj továbbra is háborgó, viharos tengerként hullámzott. Izzó kő spriccelt kétszáz méteres szökőkútban a magasba. Nyögésszerű robajjal emelkedett, torlódott fölfelé alatta a felszín, még feljebb tolva a tűzeső tetejét. Üvöltve rontott a születő hegy felé a szél északról, délről, keletről és nyugatról, pálcikaként törve ketté a fákat. Sikoltva fújt felfelé a vulkán mellett, mintha segíteni akarná, hogy tovább nőjön, magasabbra, még magasabbra, az ég felé.

Aztán végül elült az orkán, a föld is már csak halk morajlással rezdült meg néha-néha.

Lews Therin Telamonnak nyoma sem maradt. Ahol állt, most egy hegy emelkedett több mérföldes magasságba. Törött csúcsából még mindig ömlött a láva. Az eddig széles, egyenes folyó ívet kényszerült leírni körülötte, és ketté is szakadt, hosszú szigetet ölelt körül. A hegy árnyéka majdnem a szigetig ért. Sötéten húzódott végig a tájon, mint a végzet baljós keze. Egy darabig a föld tompa, tiltakozó moraja volt az egyedüli hang.

A szigetén vibrálni kezdett a fény, és a fekete ruhás férfi alakjává állt össze. Az Áruló a síkságból kinőtt tüzes vulkánt figyelte. Düh és megvetés torzította az arcát.

– Nem menekülsz ilyen könnyen, Sárkány. Ezzel még nem végeztünk. Az idők végezetéig

nem fogunk végezni.

Azzal eltűnt, és a hegy meg a sziget egyedül maradt. Vártak.

És az Árnyék elborította a Földet, és kő kövön nem maradt az egész világon. Az óceánok

elmenekültek régi medrükből, elnyelték a hegyeket. A népek szétszóródtak a világ nyolc

sarkába. Vérvörös lett a hold, hamuszínű a nap. Felforrtak a tengerek, míg az élők végül

már irigyelték a holtakat. Minden összetört; az emlékek kivételével minden elveszett. És

minden emlék közül legerősebben él azé az emberé, aki ránk szabadította az Árnyékot, elindította a Világtörést. Ezt az embert pedig Sárkánynak hívták.

(Aleth nin Taerin alta Camora: A Világtörés, részlet. Negyedik kor, ismeretlen szerző) És úgy esett azokban az időkben – mint azelőtt oly sokszor már, és a jövőben is számos

alkalommal fog – hogy az Árnyék súlyosan nehezedett a világra és az emberek szívére.

Még a fű sem zöldült ki többé, maga a remény is meghalt. Az emberek a Teremtőhöz fohászkodtak, mondván: Ó Mennyei fény, a Világ Fénye, engedd, hogy megszülessen a Megjövendölt a hegyen, ahogy a jóslatok ígérik; mint ahogy korokkal ezelőtt is

megszületett, és még számos korban meg fog. Hadd énekeljen a Napkelte Hercege a földeknek, hogy újra kizöldülhessen a táj, és bárányokat adjanak a völgyek. Hadd óvjon meg minket az Árnyéktól a Napkelte Urának keze, hadd védelmezzen most már az igazság

kardja. Hadd lovagoljon a Sárkány az idők szelein újra.

(A Charal Drianaan te Calamonból, a Sárkány-ciklus

Negyedik kor, ismeretlen szerző)

Első fejezet

A NÉPTELEN ÚT

(Térkép)

Forog az Idő Kereke, jönnek-mennek a korok. Emlékeket hagynak maguk után,

amelyek lassan legendává válnak. A legenda mítosszá fakul, és még a mítosz is rég feledésbe merül, mire a kor, amelyben született, újra visszatér. Az egyik korban – egyesek Harmadik kornak hívták – a messzi jövőben, a távoli múltban, szél kerekedett a Ködhegységben. Nem a szél volt az igazi kezdet. Az Idő Kereke forog: nincsenek kezdetek, sem végek. De bizonyos szempontból mégiscsak elkezdődött a széllel valami.

Az örökké felhőkkel övezett csúcsok között – ennek köszönhette a hegység a nevét –

lassan megindult a légáramlat. Kelet felé fordult, végigrohant a Homokdombokon. Ez a dombság valaha egy hatalmas óceán partja volt, még a Világtörés előtt. Végigkígyózott a

szellő a buckák között, mígnem kijutott a Folyóközre, a sűrű, vad Nyugati-erdőbe. Ott elsüvöltött két ember mellett, akik egy egyetlen ló vontatta kocsit kísértek a Kőfejtő út nevű kövekkel beszórt földúton. Noha már egy jó hónapja elkezdődött a tavasz, a szél csontig hatolóan fagyos volt, mintha szívesebben hozna havazást, mint enyhülést.

Rand al’Thor földszínű gyapjúköpenye vadul csapkodni kezdett. Hol a hátához tapadt, a lábaira csavarodott, hol mögötte lobogott. Bánta, hogy nem vastagabb a kabátja, vagy nem

vett föl legalább még egy inget. Ráadásul, amikor maga köré tekerte a köpenyt, folyton beleakadt a csípőjén himbálózó tegezbe. Egy kézzel különben is hiába próbálta

összetartani: újra és újra belekapott a szél. A másik keze viszont foglalt volt; az íját fogta vele, meg a húrra fektetett, kilövésre kész nyílvesszőt.

Mikor egy különösen erős széllökés megint kitépte a kezéből a köpenye szegélyét, átnézett

az apjára a bozontos szőrű sárga kanca háta fölött. Kicsit ostobaságnak tűnt, hogy meg akar bizonyosodni, ott van-e még Tam, de hát ez egy ilyen nap volt. Néha fel-felsüvített a szél, de egyébként mély csend ült a tájon. A tengely halk nyikorgása szinte zajosnak tűnt a rezzenetlen hallgatásban. Egyetlen madár sem énekelt az erdőben, egyetlen mókus sem cirpogott az ágakon. No nem mintha ez meglepte volna. Nem, ez egy ilyen tavasz volt.

Csak azokon a fákon volt valami zöld, amelyek télen is megtartják a leveleiket. A tavalyi

földiszeder barna gubancokban borította a talajból a fák alatt kikandikáló köveket. Némi

gaz jelentette az egyedüli idei zöldet, főleg csalán, de a többi is mind tüskés vagy horgas fajta volt, esetleg büdösfű, ami orrfacsaró szagot hagy az óvatlanul belelépő csizmáján.

Néhol fehér foltokban még mindig hó tarkította a földet, ahol egy-egy sűrűbb facsoport mély árnyékba borította a talajt. De még ha el is ért valahová a napfény, nem volt sem ereje, sem melege. A halovány nap keleten ült a fák csúcsa fölött, de kifejezetten sötét volt a fénye, mintha árnyékkal keveredett volna. Különös egy reggel volt, a legjobb idő a kellemetlen gondolatokra.

Oda sem figyelve megérintette a nyílvessző hegyét. Bármelyik pillanatban egyetlen sima

mozdulattal az arcához tudta volna emelni az íjat, ahogy Tamtól tanulta. A tanyák is elég

nehezen viselték az idei telet, aminél keményebbre a legöregebbek sem emlékeztek, de a

hegyekben még rosszabb lehetett, amennyire a Folyóközbe menekült farkasok számából következtetni lehet. Egyre másra rohanták meg a falkák a juhok karámait. Vagy

egyszerűen berágták magukat az istállóba, és megették a lovakat, a teheneket. Még medvék is vadásztak a juhokra, pedig azelőtt évekig nem láttak egyetlenegyet sem a környéken. Nem volt többé biztonságos éjszaka a szabadban maradni. Az emberekre

éppúgy vadásztak, mint a birkákra. Még csak a napnak sem kellett feltétlenül lemennie hozzá.

Tam határozott léptekkel haladt Bela másik oldalán, lándzsáját használva sétabotnak.

Ügyet sem vetett a köpenyét zászlóként lobogtató szélre. Időnként meg-megérintette a kanca oldalát. Így figyelmeztette az állatot, ne álljon meg. Hordómellkasával, széles arcával a valóság oszlopa volt ezen a reggelen, mint kődarab egy bizonytalan, zavaros álom közepén. Napcserzette arca ráncos volt ugyan, szürke hajában alig maradt néhány fekete tincs, igaz, de akkor is volt benne valami szilárdság, mintha egy szökőár sem tudná ledönteni a lábáról. Most is rezzenéstelen kifejezéssel masírozott az úton. Igen, igen, sugárzott belőle, vannak farkasok és medvék, ezzel mindenkinek számolnia kell, aki birkát

tart, de jobb, ha Tam al’Thort inkább nem próbálják megakadályozni, ha Emondmezőre akar menni.

Rand bűntudatosan rezzent össze, és újra a saját oldalán kezdte figyelni az utat. Tam józan nyugalma eszébe juttatta a feladatát. Egy fejjel magasabb volt az apjánál – ő volt a legmagasabb az egész járásban – és általában, nem sok külső hasonlóság volt közöttük, kivéve talán a széles vállukat. Szürke szemét és hajának vöröses árnyalatát az anyjától örökölte, mint Tamtól megtudta. Az anyja nem volt idevalósi. Ő maga nem sokra

emlékezett belőle, talán csak egy mosolygó arcra, de azért minden évben virágot vitt a sírjára Bel Tine-kor, tavasszal és a Nap napján, nyáron. A dülöngélő szekéren két kis hordónyi almapálinka és nyolc nagyobb hordó almabor kotyogott, mind saját termés. A bor nem volt túl erős, épp csak a télen át érlelődött. Tam minden évben pontosan ezt a mennyiséget vitte be a faluba a Borforrás fogadónak a Bel Tine-i ünnepségek idejére.

Kijelentette, több kell annál, mint farkasok és hideg szél, ami megakadályozhatná, hogy idén is bevigye. Ennek ellenére hetek óta nem jártak már a faluban. Mostanában már Tam

sem utazott sokat. De a pálinkát és a bort, szavát adta, hogy elviszi és feltett szándéka volt meg is tartani, még ha egészen a fesztivál előtti napig várt is vele. Mindig nagyon vigyázott, hogy tartsa a szavát, ez nagy jelentőséggel bírt a számára. Rand a maga részéről örült, hogy kiszabadulhatott egy kicsit a tanyáról, legalább annyira, mint magának a Bel Tine-nak.

Ahogy az út felé eső oldalát figyelte, egyre erősödött benne a meggyőződés, hogy valaki

nézi. Egy darabig megpróbálta lerázni magáról az érzést. Semmi sem mozdult a fák között, és az egyetlen zaj a szél süvöltése volt. De hiába, a különös érzés nemcsak hogy

megmaradt, de még erősödött is. Felállt a karján a szőr, a bőre bizsergett, mintha belülről viszketne.

Idegesen tartotta el magától az íját, hogy meg tudja vakarni a karját. Ideje abbahagyni a képzelődést, mondta magában. Az ő oldalán nincs semmi az erdőben, és a másik oldalon

sincs, mert ha lenne, Tam már rég szólt volna. Hátranézett a válla fölött… és döbbenten pislogni kezdett. Egy köpenybe burkolózott lovas követte őket az úton, nem több mint húsz hosszra tőlük. Ló és lovasa tetőtől talpig egyforma tompa fekete színű volt.

Pusztán megszokásból nem torpant meg, tartotta továbbra is a lépést a szekérrel, hátrafelé lépkedve.

A lovas köpenye a csizmája karimájáig ért, csuklyája mélyen az arcába lógott, úgyhogy gyakorlatilag semmi nem látszott a testéből. Volt egy bizonytalan érzése, hogy valami nem

stimmel a lovassal kapcsolatban, de minden figyelmét lekötötte a csuklya árnyékos nyílása. Épp csak a körvonalait látta egy arcnak alatta, azt is alig, mégis meg volt győződve róla, hogy egyenesen az illető szemébe néz. És egyszerűen képtelen volt elszakítani róla a pillantását. Ugrálni kezdett a gyomra. Noha csak árnyak látszottak a kámzsa alatt, mégis olyan élesen érezte a felé áradó gyűlöletet, mintha vadul, jól láthatóan vicsorogna rá az illető. És ez a gyűlölet mintha minden élő teremtmény ellen irányult volna. De elsősorban őrá összpontosult. Igen, őrá mindenek fölött.

Ebben a pillanatban a sarka egy kőbe akadt, és megbotlott. Ettől végre elszakadt a pillantása a fekete lovasról. Elejtette az íját, és majdnem hanyatt is esett, de szerencsére az utolsó pillanatban sikerült elkapnia Bela hámját. A kanca ijedt horkantással állt meg.

Hátranézett, mi kapaszkodott belé.

Tam a szemöldökét ráncolva nézett rá a ló háta fölött.

– Jól vagy, kölyök?

– Egy lovas – felelte levegőért kapkodva, tápászkodás közben. – Egy idegen. Követ minket.

– Hol? – Az idősebbik férfi megemelte széles fejű lándzsáját, ugrásra készen pásztázta a

tekintetével az út mögöttük húzódó szakaszát.

– Ott, az út… – harapta el a mondatot Rand, mikor hátrafordult, hogy rámutasson. Nem volt ott senki. Hitetlenkedve nézett be az erdőbe, mindkét oldalon. A kopasz, lombtalan fák között nem volt hová rejtőzni, ám a lovasnak nyoma sem volt, sem a lovának.

Visszafordult apja felé, aki kérdően nézett rá. – Az előbb még ott volt. Egy fekete köpenyes ember, fekete lovon.

– Eszembe sem jutna kétségbe vonni a szavad, kölyök, de akkor hová lett?

– Nem tudom. De ott volt. – Felkapta az íját és a nyílvesszőt, gyorsan ellenőrizte a nyíl tollazatát, majd megint a húrra fektette azt. Félig fel is húzta, mielőtt lassan visszaengedte alapállásba. Nem volt mire lőni. – Ott volt – ismételte.

Tam megrázta ősz üstökét.

– Ha te mondod, kölyök… Akkor gyere. Ha lova volt, nyomot is kellett hagynia, még ezen

a talajon is. – A kocsi hátulja felé indult. A szél vadul lobogtatta a köpenyét. – Ha megtaláljuk a nyomokat, biztosan fogjuk tudni, hogy itt volt. Ha meg nem… Nos, olyan

idők járnak, amikor könnyen hiszi azt az ember, hogy látott valamit.

Rand ebben a pillanatban jött rá, mi volt olyan furcsa a lovason, már azon kívül, hogy ott volt egyáltalán. A szél, ami őt és Tamot majd’ elfújta, azt a fekete köpenyt még csak meg

sem libbentette. Hirtelen kiszáradt a szája. Biztos csak képzelte az egészet. Igaza van az apjának: ez a mai reggel olyan, hogy könnyen lát rémeket az ember. Csak éppen nem hitte

el, hogy erről lenne szó. De hát hogyan közölje az apjával, hogy az idegen, aki, úgy tűnik, egyszerűen kámforrá vált, olyan köpenyt viselt, amit még csak meg sem érintett a szél?

Aggodalmas arccal fürkészte a környező erdőt. Most már valahogy egész másképp nézett

ki, mint azelőtt. Legalábbis ő más szemmel nézett rá. Egészen apró gyermekkora óta, gyakorlatilag amióta csak járni tudott, szabadon mászkált az erdőben. Emondmező

legkeletibb tanyáin túl, a Víz-erdő forrásaiban és tavacskáiban tanult meg úszni is. Még a Homokdombok közé is eljutott kószálásai során – amit egyébként sok folyóközi

balszerencsés dolognak tartott – sőt, egyszer egészen a Ködhegység lábáig ment a legjobb

barátaival, Mat Cauthonnal és Perrin Aybarával. Márpedig ez nagyobb távolság, mint ameddig a legtöbb emondmezei valaha is eljutott, hiszen még a következő faluba, északra,

Őrdombra, vagy délre, Lovasdra átmenni is nagy eseménynek számított nekik. És az összes vándorlása során egyetlen helyet sem talált, amitől félt volna. Most viszont egyszer csak már maga a Nyugati-erdő sem volt az, ami eddig. Ha valaki ilyen hirtelen el tud tűnni, akkor talán épp olyan váratlanul elő is tud bukkanni újra; esetleg rögtön egy karnyújtásnyira tőlük.

– Nem, apa, fölösleges. – Tam meglepetten állt meg. Rand elvörösödött; a csuklyáját igazgatva rejtette el az arcát. – Igazad lehet. Nincs értelme olyasmit keresni, ami nincs ott, főleg, amikor amúgy is minél hamarabb szeretnénk a faluban lenni. És ott végre ettől a széltől is megszabadulnánk.

– Hát igen, jól esne egy kis pipázás – mondta Tam lassan – meg egy korsó sör a melegben,

az biztos. – Hirtelen szélesen elvigyorodott: – No és, gondolom, alig várod már, hogy láthasd Egwene-t.

Nagy nehezen sikerült mosolyt erőltetnie az arcára. A rengeteg dolog közül, ami éppen az

eszébe juthatott volna ebben a pillanatban, a polgármester lánya meglehetősen hátul volt a sorban. Nincs szüksége arra, hogy még ennél is jobban összezavarodjon. Az utóbbi egy évben mindén alkalommal egyre idegesebb lett a társaságában. És, ami még rosszabb, úgy

tűnt, a lány még csak tudatában sincs ennek. Na nem, most semmi kedve még Egwene-en

is rágódni magában.

Éppen arra gondolt, reméli, hogy az apja nem vette észre, hogy megijedt, amikor Tam megszólalt:

– Emlékezz a lángra, kölyök, és az ürességre.

Furcsa dolog volt ez, amit az apjától tanult. Koncentrálj magadban egy lángnyelvre, és ömleszd bele minden érzelmedet: félelmet, gyűlöletet, vágyat – míg végül kiürül az elméd.

Olvadj egybe ezzel az ürességgel, legyél maga az űr, mondta Tam, és bármire képes leszel.

Senki más nem mondott ilyeneket soha egész Emondmezőn. Márpedig az apja minden Bel

Tine-kor megnyerte az íjászversenyt a maga lángjával és űrjével. Idén talán már neki is lesz esélye egy helyezésre, ha meg tudja őrizni az ürességet. Abból, hogy az apja egyáltalán megemlítette a dolgot, éppen most, már biztosan tudta, észrevette az ijedtségét.

Mindenesetre legalább nem hozta szóba.

Tam egy nyelvcsettintéssel elindította Belát. Folytatták az útjukat. Az idősebb férfi magabiztosan masírozott előre, mintha semmi különös nem történt volna, és nem is történhetne. Rand azt kívánta, bárcsak utánozni tudná. Próbálta kiüríteni az agyát, de mindig elévillant a feketeköpenyes lovas képe.

Szerette volna elhinni, igaza van Tamnak, és a lovas csak a képzeletében létezik, de nagyon is jól emlékezett még arra a tömény gyűlöletre, ami feléje áradt belőle. Igenis, volt ott valaki. És az a valaki ártani akart neki. Rendszeresen hátra-hátrapillantgatott, egészen, amíg be nem értek Emondmező magas, csúcsos, zsúptetős házai közé.

A falu a Nyugati-erdő közelében terült el. Lassan, fokozatosan ritkult a sűrű; az utolsó fák gyakorlatilag a tömzsi, erős faházak között álltak. A talaj enyhén lejtett keleti irányban. A településen túl is akadt néhány facsoport, de főleg tanyák, sövénykerítéses szántóföldek és legelők tarkították a tájat, egészen a Víz-erdő forrásainak és tavacskáinak labirintusáig.

Nyugat felé sem volt kevésbé termékeny a föld, mint a falu körül, általában dúsak voltak a legelők, mégis csak egy maroknyi tanya árválkodott a Nyugati-erdőben. A Homokdombok

közelében meg már aztán még az a kevés is elfogyott. Az erdő csupasz ágtengere fölött magasodó Ködhegységről már nem is beszélve. Messze volt, de kitűnően látszott

Emondmezőről is. Volt, aki azt mondta, túl köves arrafelé a talaj, mintha nem lett volna az az egész Folyóközben mindenütt. Mások szerint nem hoz szerencsét az a vidék. Egyesek

azt dünnyögték, nincs értelme egy lépéssel sem közelebb menni a hegységhez, mint amennyire feltétlenül muszáj. Akármi legyen is az oka, csak a legbátrabbak költöztek a Nyugati-erdőbe.

Amint beértek az első házak közé, kisgyerekek és kutyák ujjongó tömege ugrálta körbe a

kocsit. Bela türelmesen cammogott tovább, ügyet sem vetett az orra előtt fogócskázó, birkózó, karikázó ifjoncokra. Az utóbbi hónapokban ritkán lehetett játszani vagy kacagni

látni a gyerekeket; még amikor meg is enyhült annyira az idő, hogy kimehessenek a szabadba, a farkasoktól való félelem akkor is benntartotta őket. De Bel Tine közeledte úgy látszik, újra megtanította őket játszani és jól érezni magukat.

A fesztivál a felnőttekre is hatással volt. Mindenfelé kitárták a spalettákat; szinte minden ház ablakában ott állt a háziasszony kötényben, hosszú, copfos haja feltűzve, kendő alá rejtve, és a lepedőket rázta, vagy a matracokat teregette az ablakpárkányra. Akár időben kirügyeznek a fák, akár nem, egyetlen nőnek sem állt szándékában hagyni Bel Tine-t úgy

elérkezni, hogy még nincs készen a tavaszi nagytakarítás. Minden udvaron szőnyegek lógtak kifeszített zsinórokon. Azok a gyerekek, akik nem voltak elég gyorsak, és nem tűntek el elég hamar otthonról, hogy az utcán játszadozzanak, most a szőnyegeken töltötték ki dühüket, vesszőből font porolókkal. Szinte minden ház tetején ott ült a gazda; fel-alá mászkálva ellenőrizte a zsúptetőt, tett-e benne komoly kárt a tél, ki kell-e hívni az öreg Cenn Buie-t, a tetőfedőt.

Tam többször is megállt, váltott egy pár szót a családfőkkel. Minthogy hetek óta nem tették ki a lábukat a tanyáról, mindenki tudni akarta, hogy s mint állnak a dolgok arrafelé mostanában. Kevés nyugati-erdei járt a faluban az utóbbi időben. Az apja beszélt a téli viharok okozta károkról – mindegyik rosszabb volt, mint az előző – a halva született bárányokról, a kopár, barna mezőkről, ahol már régen nőnie kéne a gabonának, rég ki kellett volna zöldülnie a fűnek; varjak felhőiről, ahol a korábbi években ilyenkor már rég énekesmadarak repkedtek. Lehangoló témák, folytonos fejcsóválás, miközben körülöttük a

Bel Tine-i készülődés folyik. És sehol sem volt jobb a helyzet, az egész falu nehéz időket élt.

A legtöbb gazda végül megvonta a vállát, és így szólt:

– Hát, azért majd csak túléljük valahogy, ha a Fény is úgy akarja. – Néhányan itt elvigyorodtak, és hozzátették: – És ha a Fény nem akarja úgy, hát mi akkor is túléljük.

A legtöbb folyóközi ilyen volt. Azok az emberek, akik annyiszor voltak már kénytelenek

végignézni, ahogy a jégeső elveri a termésüket, vagy a farkasok elragadják a bárányaikat,

és szinte a semmiből voltak kénytelének újra kezdeni, mint ők, nem adták fel olyan könnyen. Aki mégis, az már rég elment a környékről.

Wit Congar kedvéért viszont nem állt volna meg Tam, ha a férfi ki nem lép eléjük az utcára, egyenesen Bela elé. A Congarok – és a Coplinok, a két család olyan szövevényesen

összefonódott, annyi volt közöttük a házasság, hogy már senki nem tudta igazán, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik – Őrdombtól Lovasdig, sőt, talán egyenesen Tarenrévig állandóan panaszkodó, vitatkozó bajkeverőkként voltak közismertek.

– El kell juttatnom az árumat Bran al’Vere-hez, Wit – biccentett Tam a kocsin sorakozó hordók felé, de a vézna kis emberke nem tágított. Savanyú kifejezés ült az arcán. Mielőtt

eléjük lépett, a tornáca lépcsőin üldögélt, nem a tetőn; noha a zsúpra jól láthatóan alaposan ráfért volna már Buie mester ténykedése. Wit sosem volt képes erőt venni magán, hogy neki kezdjen egy feladatnak, vagy befejezze, amit mégis elkezdett. A legtöbb Coplin és Congar ilyen volt, már amelyik nem még rosszabb.

– Mihez kezdünk Nynaeve-vel, al’Thor? – kérdezte Congar, választ követelve. – Nem tűrhetjük, hogy ilyen javasasszonya legyen Emondmezőnek.

Tam nagyot sóhajtott.

– Ebbe nincs beleszólásunk, Wit. A javasasszony a nők dolga.

– Hát, pedig jobb, ha teszünk valamit. Azt mondta, enyhe telünk lesz. És jó aratásunk.

Most meg, ha megkérdezed tőle, mit mondanak neki a szelek, csak dühösen rádmered, aztán elviharzik.

– Ha úgy kérdezted meg, ahogy általában szoktad – mondta Tam türelmes hangon –

szerencséd, hogy nem húzott rád a bottal, amit magával hord. Na de most már, ha megengeded, a pálinka…

– Nynaeve al’Meara egyszerűen túl fiatal javasasszonynak. Ha a Nőkör nem tesz semmit,

hát a Falutanácsnak kell lépnie.

– Ugyan mi közöd neked a javasasszonyhoz, Wit Congar? – harsant fel egy női hang. Wit

összerezzent. A felesége rontott ki a házból. Daise Congar kétszer olyan széles volt, mint a férje. Kemény, szigorú arcú nő volt, egyetlen csepp háj nélkül. Csípőre rakott kézzel méregette a férfit. – Csak próbáld meg beleütni az orrod a Nőkör dolgába, és majd meglátjuk, hogy bírod a magad főztjét. Amit mellékesen nem az én konyhámban fogsz összekotyvasztani. Na és persze moshatod a ruhádat is, meg kereshetsz magadnak másik

ágyat. De valahol máshol, az én házamban ugyan nem.

– Na de Daise – nyüszítette Wit. – Én csak…

– Ha megbocsátasz, Daise – mondta Tam. – A Fény világítson mindkettőtökre – azzal elindította Belát, kikerülte vele a vézna fickót. Az asszony most még a férjére koncentrál, de bármelyik pillanatban rádöbbenhet, kivel beszélt a férfi.

Ezért nem fogadtak el egy meghívást sem, amit útközben kaptak, hogy álljanak meg egy

pár falat ételre, egy forró italra. Emondmező asszonyai úgy csaptak le Tamra, mint kopó a

nyúlra. Egy sem volt, aki ne lett volna meggyőződve: ő tudja legjobban, ki lenne a tökéletes feleség egy özvegyembernek, akinek ilyen jó tanyája van, még ha a Nyugati-erdőben is.

Rand legalább olyan gyorsan szedte a lábát, mint az apja. Talán még gyorsabban is. Néha

ugyanis őt is sarokba szorították, ha Tam nem volt a közelében. És semmi módón nem tudott elszabadulni, ha udvarias akart maradni. Ilyenkor gyorsan leültették a konyhába, a

tűzhely mellé, édes tésztával, mézes keksszel, húspástétommal traktálták, miközben a háziasszony úgy méregette, mint valami kereskedő a portékát, és tudomására hozta, hogy

az ő főztje még semmi az özvegy húgáéhoz, vagy a második legidősebb unokanővérééhez

képest. És hát, jegyezték meg az asszonyok, Tam sem lesz fiatalabb. Szép dolog, hogy ennyire szereti a megboldogult feleségét – ez a leendő asszonyának is jó jel – de már épp

eleget gyászolt. Igen, Tamnak egy jó asszonyra van szüksége. Tény, ami tény, mondták, hogy egy férfi nem lehet meg feleség nélkül, aki gondozza, és vigyáz rá, bajba ne keveredjen. De a legrosszabb az volt, hogy némelyikük ennél a pontnál megállt, és tettetett közömbösséggel, mintegy mellékesen, megkérdezte, hogy ő mennyi idős is

tulajdonképpen?

A legtöbb folyóközihez hasonlóan Randben is volt egy jó adag makacsság. Szokták is mondani az utazók, ez a folyóköziek legfőbb tulajdonsága. Órákat adhatnának az

öszvéreknek, de még a kövek is tanulhatnának tőlük valamit. A gazdasszonyok általában

igazán kedves, barátságos nők voltak, de Rand egyszerűen utálta, ha rá akartak erőltetni valamit, márpedig ilyenkor úgy érezte, mintha pálcával terelgetnék. Ezért aztán most szedte a lábát, és morgolódott magában, miért nem sietteti az apja jobban Belát.

Az utca hamarosan a Zöldbe torkollott, a falu közepén lévő nyílt területbe. Általában dús

gyep borította, de most csak néhány zöld folt volt rajta a megbarnult tavalyi fűcsomók és a fekete, kopár földdarabok között. Egy kis csapat liba totyogott rajta, fekete

gombszemekkel vizslatva a talajt, de semmi csipkednivalót nem találtak. Valaki kikötött egy tejelő tehenet is, hadd legelésszen a ritkás fűben.

A Zöld nyugati széle felé a Borforrás zubogott elő egy alacsony sziklából. Sosem apadt el

a vize; olyan erővel zúdult a földre, ami egy felnőtt embert is könnyedén letaszított volna a lábáról, és olyan édes volt, amivel egy tucatszor is kiérdemelte a nevét. A forrás táplálta a gyorsan szélesedő Borforrás-patakot. A sebes folyású patak kelet felé tűnt el a láthatáron. Fűzfák szegélyezték a partját, egészen Thane mester malmáig, de az után is.

Végül több tucatnyi apró csermelyre oszlott a Víz-erdő mocsaras talaján. Két alacsony, korlát szegélyezte gyaloghíd ívelt át a tiszta vizű patakon, a Zöld területén, meg egy harmadik, szélesebb, szekerek áthaladásához is elég erős. A Szekér híd volt a határ, ahol

az Északi-út, ami Tarenrév és Őrdomb felől érkezett a faluba, a Lovasdba vezető

Öregútként folytatódott. Az utazók néha viccesnek találták, hogy egy útnak más neve van

délen, mint északon, de hát mindig is így volt – legalábbis amennyire az emondmezeiek

emlékeztek – és kész. A folyóközieknek ennyi magyarázat tökéletesen elegendő volt.

A hidak túloldalán már épültek a máglyák a Bel Tine-i tábortüzekhez; három gondosan felépített, ház nagyságú szálfarakás. Természetesen ezeknek csupasz földön kellett állniuk, nem magán a Zöldön, bármennyire ritkás volt is éppen a növényzet. A fesztivál legtöbb programja a tüzek körül zajlik majd; amelyik mégsem, az a Zöldön.

A Borforrás közelében egy csapat idősebb nő a Tavaszpóznát állította fel éppen halkan énekelve. A legallyazott, egyenes, karcsú fenyőfatörzs, noha mélyen a földbe ásták, három

méter magasba nyúlt. Egy falkányi lány, mind túl fiatal ahhoz, hogy copfban viselhesse a

haját, keresztbe vetett lábakkal ült a közelben, és irigykedve figyelte őket. Néha fel-felkapták a felnőtt nők dalait, és velük énekeltek egy darabig.

Tam Belára csattogott, mintha gyorsabb járásra akarná ösztökélni. A kanca persze rá se hederített. Rand gondosan kerülte a pillantásával a nőket, igyekezett nem észrevenni, mit

csinálnak. Holnap reggel a férfiak mind úgy tesznek majd, mintha meglepődnének, hogy

ott találják a póznát. Délben aztán a hajadon nők körbetáncolják, és hosszú, színes szalagokkal fonják be, miközben a nőtlen férfiak énekelnek. Senki nem tudta, honnan eredt a szokás, és mit akart pontosan jelképezni – ez is egy volt a számos dolog közül, ami egyszerűen mindig is így volt – de mindenesetre kitűnő alkalom volt egy kis éneklésre, táncra, márpedig ilyesmire minden folyóközi bármikor kapható volt.

Bel Tine egész napja énekléssel, tánccal, evéssel-ivással telik majd, de jut idő

versenyfutásra, és egyáltalán, mindenféle versenyre, vetélkedőre is. Nem csak a legjobb íjász, de a legjobb parittyás is díjat kap, akárcsak a legjobb botvívó. Lesz találós kérdés és fejtörőoldó vetélkedő, kötélhúzás, súlyemelés, súlylökés; díjat kap a legjobb táncos, a legjobb énekes, a legjobb hegedűs; aki a leggyorsabban tud lenyírni egy juhot, sőt, a legjobb tekejátékos és dartjátékos is.

A Bel Tine elvileg a tavasz igazi megérkezésének az ünnepe, az első bárány

megszületéséé, az első gabona szárba szökkenéséé. De, bár ebben az évben még most is jócskán kitartott a hideg idő, senkinek eszébe sem jutott, hogy ne tartsák meg. Mindenkire ráfért egy kis ének és tánc. Ráadásul, ha hinni lehet a szóbeszédnek, csodálatos tűzijáték lesz az idén a Zöldön, már ha az első házaló időben megérkezik. Mindenki ezt taglalta a

faluban – utoljára tíz éve volt ilyen látványosság, és azt még ma is emlegetik.

A Borforrás fogadó a Zöld keleti szélén állt, majdnem rögtön a Szekér híd mellett. A földszintje folyami kőből épült, bár az alapokat öregebb kövek adták, amik egyesek szerint a hegyekből származtak. A fehérre meszelt emelet – ahol Brandelwyn al’Vere, a fogadós, egyben immár húsz éve az emondmezeiek polgármestere lakott feleségével és lányaival, a szint hátsó felén –, minden irányban szélesebb volt a földszintnél. Piros cseréptető – az egyetlen a faluban – csillogott fölötte az erőtlen napfényben. A tizenkét magas kémény közül háromból bodorodott füst az ég felé.

A fogadó déli felén, a patakkal ellentétes oldalon, egy sokkal nagyobb épület alapjai látszottak. Valaha az is a szállóhoz tartozott – legalábbis azt mesélték. Mostanra viszont hatalmas tölgyfa nőtt a közepén. Harminclépésnyi kerületű törzséből másfél méteres átmérőjű ágak ágaztak el. Bran nyaranta asztalokat, padokat állított eme hatalmas ágak alá, amik addigra már levelet is viseltek. A faóriás árnyékában az emberek egy pohár ital

mellett élvezhették a kellemesen hűvös szellőt, miközben beszélgettek, vagy esetleg felállítottak egy táblát egy parti kőjátékhoz.

– Na, itt is vagyunk – nyúlt Tam Bela hámjához, de a kanca magától megállt a fogadó előtt, még mielőtt hozzáérhetett volna a szíjhoz. – Jobban tudja az utat, mint én magam –

nevetett a férfi.

Amint megszűnt a keréknyikorgás, Bran al’Vere jelent meg az ajtóban. Mint mindig, most

is úgy tűnt, túl könnyedén mozog terjedelmes testéhez képest. A legkövérebb falubeli is kétszer belefért volna a nadrágjába. Fülig érő mosoly szakította ketté kerek arcát, amit ritkás ősz haj koronázott. A csípős idő ellenére ingujjban volt; dereka körül makulátlan fehér kötény. Mellén mérleget formázó ezüst medál lógott. A medál, valamint az

életnagyságú mérleg és súlykészlet, ami a Baerlonból gyapjúért és dohányért érkező

kerekedők érméinek mérésére szolgált, a polgármesteri hivatal szimbóluma volt. Csak olyankor viselte, ha a kereskedőkkel tárgyalt, no meg az ünnepségeken. Most éppenséggel

már egy nappal korábban rajta volt, de hát végül is aznap éjszaka lesz Téleste, Bel Tine előestéje, amikor mindenki az egész éjszakát a rokonai, barátai végiglátogatásával tölti.

Apró ajándékokat adnak egymásnak; minden házban megkínálják a látogatót pár falat étellel, egy-egy korty itallal. Ez után a tél után, gondolta Rand, érthető, hogy már ti Téleste is elég ürügy neki, hogy ne várjon holnapig.

– Tam – kiáltott a polgármester feléjük sietve. – A Fény ragyogjon rám, de jó, hogy végre

látlak. És téged is, Rand. Hogy vagy, kisfiam?

– Jól, al’Vere mester – felelte Rand. – Na és kend, uram? – De Bran már nem figyelt rá, az apja felé fordult.

– Már szinte kezdtem azt hinni, idén nem hozod el a pálinkádat. Azelőtt sosem vártál vele

ilyen sokáig.

– Nem szívesen hagyom ott a tanyát mostanság – válaszolta Tam. – Amit a farkasok művelnek… Na és az időjárás!

Bran felhorkant.

– Már kezdem azt kívánni, bárcsak valami másról is beszélnének néha az emberek, ne mindig csak az időjárásról. Mindenki arról panaszkodik, sőt, néhányan, akiknek pedig több eszük is lehetne, erről várják el, hogy rendbe hozzam. Húsz percig kellett magyaráznom al’Donelné asszonynak, hogy semmit nem tudok kezdeni a gólyákkal. El sem tudom képzelni, mit várt tőlem… – rázta meg a fejét.

– Rossz ómen – jelentette ki egy reszelős hang. – Itt van Bel Tine, és egy gólya sem fészkel még a tetőkön. – Cenn Buie vonult Tamhoz és Branhoz. Az egész ember olyan cserzett, sötét és bütykös volt, mint egy öreg gyökér. Megállt a két férfi mellett, és a sétabotjára támaszkodott. A botja olyan magas volt, mint ő maga, és épp olyan göcsörtös.

Fekete gombszemével egyszerre próbált mindkettőjükkel farkasszemet nézni.

– Még ennél is rosszabb idők jönnek. Ne felejtsétek el: én megmondtam.

– Mi az, talán jövendőmondó lett belőled? Újabban talán álmokat is magyarázol? –

kérdezte Tam gúnyosan. – Vagy esetleg te is hallgatod, mit mond a szél, mint egy javasasszony? Hát, ilyesmiből aztán nincs hiány. Némelyik nem is származik messziről.

– Gúnyolódj csak, ha akarsz – morogta Cenn –, de ha nagyon hamarosan nem melegszik

fel az idő annyira, ami már elég, hogy kicsírázzon a vetemény, akkor bizony nem egy magtár fog kiürülni még a következő aratás előtt. A következő télre talán nem is marad más élet a Folyóközben, mint a farkasok és a varjak. Már ha egyáltalán a következő télig

kell várni. Lehet, hogy már ezen a télen sem.

– Na ez meg mit akar jelenteni? – csattant fel Bran.

Cenn savanyúan nézett rá.

– Nem sok jót mondhatok Nynaeve al’Mearáról. Hiszen ti is tudjátok. Először is, túl fiatal ahhoz… Na mindegy. A Nőkor, úgy tűnik, már akkor is tiltakozik, ha a Falutanács egyáltalán tárgyalni mer az ügyeikről, miközben ők meg nyugodtan beleszólnak a mi dolgainkba, amikor csak akarnak. Azaz gyakorlatilag mindig, legalábbis úgy tűnik…

– Cenn – vágott közbe Tam. – Mit is akartál ezzel mondani?

– Megmondom én! Kérdezd csak meg a javasasszonyt, mikor lesz vége a télnek, és egyszerűen faképnél hagy. Talán egyszerűen nem is akarja megmondani nekünk, mit

súgnak neki a szelek. Talán éppen azt, hogy sosem lesz vége a télnek. Lehet, hogy mostantól mindig tél lesz, amíg végül tovább nem fordul a Kerék, és véget nem ér ez a kor. Na ezt akartam mondani.

– A juhok meg talán megtanulnak repülni – kontrázott Tam.

Bran égnek emelte a kezeit.

– A fény védjen meg a bolondoktól. A falutanács tagja vagy, Cenn, és ilyen Coplin szöveget terjesztesz a faluban. Hát ide figyelj. Van elég bajunk a nélkül is…

Ebben a pillanatban valaki megrántotta Rand kabátujját, és egy halk, csak az ő fülének szánt hang vonta el a figyelmét az idősebb férfiak tanácskozásáról.

– Gyere, Rand, amíg még vitatkoznak. Mielőtt munkára fognának.

Lepillantott. Nem bírta megállni, hogy el ne vigyorodjon. Mat Cauthon guggolt a szekér

mellett. Úgy helyezkedett, hogy Tam, Bran és Cenn ne láthassa. Vékony, inas testével úgy

nézett ki, mint egy kettéhajtott gólya. Mat barna szemei pajkosan csillogtak, mint mindig.

– Fogtunk Davval egy jó nagy, öreg borzot. Tiszta mérges, amiért kirángattuk a fészkéből.

Holnap szabadon engedjük a Zöldön. Meglátod, hogy szaladgálnak majd a lányok.

Rand még szélesebben vigyorgott. Igaz, már nem tűnt olyan szórakoztatónak a dolog, mint

egy-két évvel korábban tűnt volna, de Mat, úgy látszik, sosem fog felnőni. Gyorsan az apjára pillantott. Az öregek még mindig összedugott fejjel tanácskoztak. Éppen

mindhárman egyszerre beszéltek.

– Megígértem, hogy behordom a hordókat – halkította le a hangját. – De később azért találkozhatunk.

Mat az égre meresztette a szemét.

– Hordókat cipelni! Itt egyen meg a fene, ha nem játszok szívesebben követ a legkisebb

húgommal. Na jó, tudok jobbat is, mint a borz. Idegenek jöttek a Folyóközbe. Tegnap este…

Randnek egy pillanatra elállt a lélegzete.

– Egy lovas? – kérdezte izgatottan. – Fekete köpenyes férfi, fekete lovon? És a köpenyét

nem mozgatja a szél?

Mat arcáról lehervadt a vigyor. Nagyot nyelt.

– Te is láttad? – suttogta. – Azt hittem, egyedül én. Ne nevess ki, de megrémített.

– Nem nevetek. Engem is megijesztett. Meg mernék esküdni, hogy gyűlölt, hogy meg akart ölni. – Megborzongott. Eddig a napig el nem tudta volna képzelni, hogy valaki egyszer majd meg akarja ölni, komolyan el akarja venni az életét. Ilyesmi egész egyszerűen sosem történt a Folyóközben. Verekedés igen, esetleg birkózás, de emberölés

soha.

– Hát, én nem tudnám megmondani, gyűlölt-e vagy sem – mondta Mat –, de elég ijesztő

volt, az biztos. Tulajdonképpen csak annyit csinált, hogy ült a lován, és engem nézett, kinn, a falu szélén. Soha életemben nem rémültem még meg ennyire. Na és lényeg az, hogy akkor egy pillanatra másfelé néztem (megjegyzem, nem volt könnyű) és mire

visszafordultam, eltűnt. Vér és hamu! Ennek már három napja, és még mindig nem tudom

kiverni a fejemből. Állandóan hátrapillantgatok. – Nevetni próbált, de csak valami rekedtes nyöszörgés lett belőle. – Furcsa hatással van az emberre a rémület. Különös dolgokat gondolsz tőle. Még az is az eszembe jutott (na persze csak egy pillanatra) hogy

maga a Sötét Úr az. – Újra nevetni próbált, de ezúttal már egyáltalán nem hagyta el hang a torkát.

Rand mély levegőt vett. Kántálni kezdett, legalább annyira, hogy emlékeztesse magát, mint bármi más okból. – A Sötét Úr és a Kitaszítottak Shayol Ghul foglyai a Nagy Fertőn

túl. Maga a Teremtő béklyózta meg őket, a teremtés pillanatában. Az idők végezetéig nem

szabadulhatnak. A Teremtő karja óvja a világot, mindannyiunkra ragyog a Fény. – Nagy levegőt vett, és természetes hangon folytatta. – Különben is, ha kiszabadult is volna, mit keresne az Éjszaka Pásztora a Folyóközben? Miért figyelne két tanyasi fiút?

– Nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy a lovas… gonosz volt. Ne nevess ki. Ha kell,

meg is esküszöm rá. Lehet, hogy a Sárkány volt az.

– Hát te aztán tele vagy vidám gondolatokkal. Csupa jobbnál jobb ötlettel jössz elő –

morogta Rand. – Rosszabb vagy, mint Cenn.

– Az anyám azt szokta mondani, ha nem javulok meg, elvisznek a Kitaszítottak. Ha láttam

már egyáltalán olyan embert, aki Ishamaelre vagy Aginorra hasonlít, hát a fekete lovas volt az.

– Mindenkit a Kitaszítottakkal ijesztget az anyja – mondta Rand gúnyosan. – De a legtöbben kinövik. Akkor miért nem mindjárt az Árnyékember?

Mat mérgesen nézett rá.

– Nem voltam ilyen rémült már… Nem, soha nem voltam még ilyen rémült. Nem

szégyellem bevallani.

– Én sem. Az apám azt gondolja, csak a fák közötti árnyékoktól ijedezem.

A barátja komoran bólintott, majd a kocsi kerekének dőlt.

– Az enyém is. Davnak is elmondtam, meg Elam Dowtrynak. Azóta is sasszemmel

figyelnek, de nem láttak semmit. Elam már kezdi azt hinni, csak ugrattam. Dav szerint biztos Tarenrévből jött a fickó, birkát vagy csirkéket lopni. Ha! Pont úgy nézett ki, mint egy tyúktolvaj! – Sértett hallgatásba burkolózott.

– Valószínűleg tényleg képzelgés az egész – szólalt meg végül Rand.

– Talán tényleg csak egy birkatolvaj. – Megpróbálta elképzelni a lovast, mint birkatolvajt, de olyan volt, mintha egy farkast próbált volna gondolatban a macska helyére

helyettesíteni, amint lesben áll az egérlyuk előtt.

– Hát, énnekem cseppet sem tetszett, ahogy rám nézett. És nyilván neked sem, különben

nem rémültél volna meg annyira, amikor megemlítettem. Muszáj beszélnünk róla

valakinek.

– Már beszéltünk, mindketten, és nem hittek nekünk. Szerinted tényleg meg tudnánk győzni al’Vere mestert anélkül, hogy saját szemével látná a fickót? Szerintem inkább hívatná Nynaeve-t, hogy nézze meg, nincs-e valami baj a fejünkkel.

– De hát most már ketten vagyunk. Csak nem hinnék, hogy mindketten ugyanazt

képzeltük?

Rand megvakarta a fejét. Nem tudta, mit mondjon. Mat meglehetősen hírhedt volt a falu

környékén. Kevesen nem estek még áldozatul a tréfáinak. Most már akárhányszor

elszakadt egy szárítókötél, és a földre szóródtak a tiszta ruhák, vagy egy kilazult heveder miatt valamelyik gazda leesett a lováról, rögtön rá gondoltak először. Akkor is, ha még csak arra sem járt. A támogatása a semminél is rosszabb lenne.

– Az apád azt hinné, te beszéltél rá, hogy ezt mondjam, az enyém meg…

A beszélgető Tamra, Branra és Cennre pillantott a kocsi fölött. Az apja éppen őt nézte.

Összekapcsolódott a tekintetük. A polgármester még mindig Cenn fejét mosta. Az

öregember durcásan, szótlanul hallgatta.

– Jó reggelt, Matrim – mondta Tam vidáman. Megemelte az egyik pálinkáshordócskát, majd visszatette a szekér szélére. – Látom, jöttél segíteni Randnek lerakodni a hordókat.

Rendes kölyök.

Amint megszólalt, Mat már talpra is ugrott, és hátrálni kezdett.

– Kendnek is jó reggelt, al’Thor mester. És kendteknek al’Vere mester, Buie mester. A fény ragyogjon kendtekre. Az apukám azért küldött…

– Biztos vagyok benne, hogy így van – vágott közbe Tam. – És, minthogy te olyan kölyök

vagy, aki mindig rögtön elvégzi, amit rábíznak, kétségtelenül most is kész vagy már. Hát

akkor rajta; minél hamarabb hordjátok a bort meg a pálinkát al’Vere mester pincéjébe, annál hamarább láthatjátok a mutatványost.

– Mutatványos?! – torpant meg Mat.

– Mikor ér ide? – kérdezte Rand ugyanabban a pillanatban. Egész életében két

mutatványost látott eddig, és ezek közül az egyik érkezésénél olyan kicsi volt még, hogy

Tam vállán ülve nézhette az előadást. És most végre újra jön egy, furulyástul, hárfástul, csodálatos történetestül, mégpedig pont Bel Tine-kor… Ezt a fesztivált még tíz év múlva

is emlegetni fogják az emondmezeiek, a tűzijáték nélkül is.

– Ostobaság – morogta Cenn, de Bran szúrós, a polgármesteri tisztség teljes súlyát hordozó pillantását látva nyomban újból elhallgatott.

Tam a kocsi oldalának dőlt. Kényelmesen elhelyezkedett; a pálinkás-hordócskára

könyökölt.

– Bizony, egy mutatványos, és már meg is jött. Al’Vere mester azt mondta, most éppen a

fogadóban van, a szobájában.

– Az éjszaka kellős közepén érkezett. Úgy ám. – A fogadós helytelenítően rázta a fejét. –

Addig dörömbölt a főbejáraton, míg végül az egész családot kiugrasztotta az ágyból. Ha

nem lenne ilyen közel a fesztivál, azt mondtam volna neki, vigye maga az istállóba a lovát, és aludjon ő maga is ott, mutatványos vagy sem. Képzeljétek el, csak úgy betoppanni a legnagyobb sötétségben.

Rand csodálkozó pillantással nézett rá. Senki nem utazott éjszaka a falun kívül, manapság

legalábbis. Főleg nem egyedül. A tetőfedő megint dünnyögni kezdett, de ezúttal túl halkan, semhogy egy-két szónál többet ki tudjon venni: „őrült” és „természetellenes”.

– De ugye nem fekete a köpenye? – kérdezte hirtelen Mat.

Bran hasa rázkódni kezdett a nevetéstől.

– Még hogy fekete! Pont olyan a köpenye, mint minden mutatványosé, akit eddig

életemben láttam. Folt hátán folt és annyi szín, hogy a szivárvány ahhoz képest szürke.

Rand a legnagyobb meglepetésére hangosan felnevetett. A színtiszta megkönnyebbülés kacaja volt ez. A félelmetes fekete lovas, mint mutatványos. Vicces gondolat, de azért…

Szégyenkezve kapta a szája elé a kezét.

– Látod, Tam – mondta Bran. – Tél eleje óta bizony nem sok nevetés volt a faluban. Most

meg már a mutatványos köpenyének az említésére is kitör a kacagás. Már ez önmagában

is megéri a költséget, amibe az idehívása került, Baerlonból.

– Mondj, amit akarsz – szólalt meg hirtelen Cenn – szerintem akkor is ostoba pazarlás.

Nem is beszélve a tűzijáték-rakétáiról, amihez mind annyira ragaszkodtatok, hogy

hozassunk.

– Szóval tényleg lesz tűzijáték – mondta Mat, de a tetőfedő még nem ért a mondandója végére.

– Egy hónapja meg kellett volna érkezniük az év első házalójával, csakhogy egy házaló sem jött még, igaz? Ha holnapra sem érkezik meg, ugyan mihez kezdünk velük? Tartunk

még egy fesztivált, csak hogy felhasználhassuk őket? Már ha persze egyáltalán megkapjuk

őket valaha.

– Cenn – sóhajtott Tam –, annyi benned a bizalom, mint egy tarenréviben.

– De hát akkor hol késik? Erre válaszolj, al’Thor!

– Nekünk miért nem szóltak? – kérdezte Mat sértett hangon. – Az egész falu előre izgult

volna. Legalább annyira várták volna, minta mutatványost. Na jó, annyira azért nem, de majdnem. Már maga a hír is szórakoztató lett volna. Látják, hogy felpezsdítette az életet

már a puszta pletyka is, hogy talán, esetleg lesz tűzijáték.

– Igen, vettem észre – felelte Bran, vádló oldalpillantást vetve a tetőfedőre. – És ha biztosan tudnám, honnan ered a pletyka… Ha például azt gondolnám, hogy valaki olyan

helyen panaszkodott a költségek miatt, ahol olyanok is meghallhatták, akiknek nem lett volna szabad, annak ellenére, hogy titokban kellett volna tartani a dolgot…

Cenn megköszörülte a torkát.

– Túl öregek már az én csontjaim ehhez a fagyos szélhez. Ha megbocsáttok, megnézem,

nem adna-e al’Vere asszony egy kis forralt bort, ami átmelegítsen. Polgármester. Al’Thor

– bólintott a megnevezettek felé, azzal indult is a fogadó felé. Mikor becsukódott mögötte az ajtó, Bran felsóhajtott.

– Néha már én is azt hiszem, Nynaeve-nek igaza van… Mindegy, most nem fontos.

Gondoljatok csak bele egy percre, fiatalemberek. Tényleg mindenkit fellelkesített a tűzijáték híre, annak ellenére, hogy csak pletykaszintű a dolog. De mit gondoltok, mit éreznek majd, ha a házaló mégsem érkezik meg, pedig annyira várták? Márpedig amilyen

az időjárás, ki tudja, mikorra ér ide. A mutatványosnak ötvenszer annyira örülni fognak.

– És ötvenszer annyira csalódottak lettek volna, ha ő nem jön el – mondta lassan Rand. –

Talán még Bel Tine sem tudta volna felvidítani őket egy akkora csalódás után.

– No, úgy tűnik, neked még van is valami a koponyádban, még ha ritkán is használod –

jelentette ki Bran. – Egy napon ő ül majd a helyeden a falutanácsban, Tam, meglátod. Már

most sem szerepelne sokkal rosszabbul, mint egy bizonyos valaki, akit akár néven is nevezhetnék.

– Ha csak beszélünk, attól nem kerül a pincébe a bor, sem a pálinka – mondta gyorsan Tam, azzal az első hordócska pálinkát a polgármester kezébe nyomta. – Én meg egy jó meleg tűzre vágyom, egy pipára és egy korsónyira abból a jó kis sörödből. – A második

pálinkáshordót a maga vállára emelte. – Biztos vagyok benne, hogy Rand hálás lesz a segítségedért, Matrim. És ne felejtsétek el, minél hamarabb hordjátok a pincébe a hordókat…

Mikor Tam és Bran bementek a fogadóba, Rand a barátjára nézett.

– Nem muszáj segítened. Rád vár Dav meg a borz.

– Ugyan, miért ne – felelte Mat lemondó hangon. – Ahogy az apád mondta, minél hamarabb végzünk… – Karjába kapta az első hordó almabort, és a bejárat felé kocogott vele. – Talán Egwene is előkerül. Ha láthatlak, ahogy azzal a szíven döfött ökör pillantásoddal nézel rá, már az megéri. Százszor viccesebb, mint a borz.

Rand éppen az íját és a tegezt tette volna a kocsira, de erre megállt a keze. Végre sikerült egy ideig megfeledkeznie Egwene-ről. Ez már önmagában is szokatlan volt. De tényleg, valószínűleg valahol a fogadó környékén lehet. Nem sok esélye van, hogy elkerülje vele a

találkozást. Igaz, hetek óta nem látta.

– Na, mi van? – kiáltott vissza neki Mat a fogadó ajtaja elől. – Arról nem volt szó, hogy

egyedül csinálom! Egyelőre még azért nem vagy a falutanács tagja.

Rand összerezzent. Gyorsan felkapott egy hordót, és a barátja után indult. Talán nem lesz

otthon, gondolta. Furcsa módon ez a lehetőség sem tűnt kellemesebbnek.

Második fejezet

IDEGENEK

Mire Rand és Mat beléptek terhükkel a nagyterembe, al’Vere mester már a második korsót töltötte meg a legjobb, saját főzésű barna sörével a jobb oldali fal mellé feltornyozott hordók egyikéből. Karmoló, a fogadó sárga macskája, épp annak a hordónak

a tetején gubbasztott csukott szemmel, lábai köré kanyarított farokkal. Tam a hatalmas, folyami kőből készült kandalló előtt állt. Hosszú szárú pipát tartott a kezében. Jól teletömködte dohánnyal a dobozból, amelyet a fogadós mindig a dísztelen kő

kandallópárkányon tartott. A tűzhely a nagy, négyzet alakú szoba egyik falának felét kitöltötte. Vállmagasságig ért. A vidáman ropogó tűz heve könnyedén elűzte a kinti hideget.

Ezen a napon, a fesztivál előtt, mindenkinek rengeteg dolga volt, így Rand biztos volt benne, hogy üresen találja a nagytermet, az apjától, Brantól és a macskától eltekintve, ám a Falutanács négy másik tagja, köztük Cenn, is ott ült magas hátú székeken a tűzzel szemben, korsóval a kézben, kékesszürke pipafüstöt eregetve. Végre egyszer mindegyik kőjátéktábla szabad volt, a fogadós összes könyve a kandallóval szemközti polcon sorakozott. Mindenki hallgatott. A tanácstagok csendesen bámultak a korsójuk mélyére, vagy türelmetlenül kocogtatták a fogukat a pipájuk végével. Várták, mikor csatlakozik hozzájuk Tam és Bran.

Az aggodalom és a rossz hangulat egyáltalán nem volt szokatlan az utóbbi időben a Falutanácsban. De nem csak Emondmezőn volt így, hanem valószínűleg Őrdombon és

Lovasdon sem volt más a helyzet. Sőt, Tarenréven sem, bár persze a tarenrévieknél sosem

lehet tudni, furcsa népség az.

A tűz előtt ülők közül csak ketten, Haral Luhhan, a kovács, és Jon Thane, a molnár, pillantottak föl egyáltalán, amikor a fiúk beléptek.

Igaz, Luhhan mester pillantása nem pusztán átfutott rajtuk. A kovács karja vastagabb volt, mint sok ember combja, kötélnyi izomkötegek kígyóztak rajta. Hosszú bőrkötényét

viselte, mintha egyenesen a műhelyéből sietett volna a gyűlésre. Összehúzott

szemöldökkel mérte végig mindkettőjüket. Aztán szándékos lassúsággal visszafordult a székében, és komótosan tovább tömködte pipáját vastag hüvelykujjával.

Rand kíváncsian lassított le, majd kis híján felkiáltott, amikor Mat bokán rúgta. A barátja ellentmondást nem tűrő pillantással biccentett a nagyterem másik oldalán nyíló ajtó felé,

és válaszra sem várva továbbsietett. Rand lassabban, kissé sántikálva követte.

– Ezt meg miért csináltad? – támadta le Matet, amint a konyhához vezető folyosóra értek.

– Majdnem eltörted a…

– Az öreg Luhhan miatt – lesett vissza Mat Rand válla fölött a nagyterembe. – Azt hiszem,

gyanítja, én voltam az aki…

Gyorsan elharapta a mondatot, mert al’Vere asszony viharzott elő a konyhából. Őszülő

haját vaskos fonatban viselte, jobboldalt a mellére fektetve. Frissen sült kenyér illata lengte körül.

A kezében tartott tálcán ropogós cipók sorakoztak – a fogadósné Emondmező-szerte híres

volt a cipóiról –, no meg sajtdarabok és néhány tányér ecetes savanyúság. Randnek rögtön

eszébe jutott, hogy aznap még csak egy serclit evett, mielőtt reggel elindultak a farmról.

Olyan hangosat kordult a gyomra, hogy elszégyellte magát. A karcsú asszony anyaian rájuk mosolygott.

– Akad még egy kevés a konyhában, ha éhesek vagytok, és én még nem láttam olyan korotokbeli fiút, aki ne lett volna az. Vagy akármilyen korban lévőt, ha már itt tartunk. De ha azt jobban szeretitek, éppen mézes sütit is sütök.

A fogadósné azon kevés férjes asszony közé tartozott a környéken, aki egyszer sem próbált még házasságközvetítőt játszani Tammal. Randdel viszont mindig anyáskodott, ami meleg mosolyokban és egy-két finom falatban nyilvánult meg, akárhányszor a fogadó

közelében járt. Igaz, minden helybéli fiatalemberrel ugyanígy bánt, válogatás nélkül. Ha néha úgy is tűnt a pillantásából, hogy többet is tenne, tettekig vagy szavakig sosem vitte a dolgot, amiért Rand mélységesen hálás volt neki. Al’Vere asszony válaszra sem várva a nagyterem felé suhant. Amint belépett, rögtön hátralökődő székek zaja hallatszott ki a folyosóra, ahogy a bent ülő férfiak felpattantak. Mindenki hangosan dicsérte a kenyér illatát. A fogadósné messze jobb szakács volt, mint bárki más a faluban vagy a környékén;

mérföldekre nem volt olyan férfi, aki ne kapott volna az alkalmon, hogy az asztalához ülhessen.

– Mézes süti – nyalta meg a száját Mat.

– Később – jelentette ki Rand megingathatatlanul –, különben sosem végzünk.

A pincébe vezető lépcső lejárata mellett lámpa lógott, közvetlenül a konyhaajtó mellett, egy másik magában a lenti kőfalú szobában vetett ragyogó fénykört a padlóra, csak a legtávolabbi sarkokban hagyva egy kis félhomályt. A falak mentén, fa állványokon több,

egymás fölötti sorban kis pálinkás és almaboros hordók sorakoztak. A nagyobb, vállig érő

hordók sört és bort rejtettek. Némelyik csapra volt verve. Számos boroshordón Bran al’Vere krétával feltüntette a vásárlás évszámát, a házaló nevét, akitől vette, és hogy melyik városban érlelték őket. A sört és a pálinkát viszont mind folyóközi gazdák vagy maga Bran főzte, saját termésből. A házalók vagy a ritkán felbukkanó kereskedők egyszer-egyszer külföldi, a Folyóközön kívüli pálinkát vagy sört is hoztak, de ezek sosem voltak

olyan jók, mint a helyi készítésűek, amellett csillagászati áruk volt. Senki nem ivott belőlük egynél többször.

– Nos – mondta Rand, amint az egyik állványra tették a hordóikat –, mit csináltál már megint, hogy kerülnöd kell Luhhan mestert?

Mat megvonta a vállát.

– Semmi különöset. Épp csak azt mondtam Adan al’Caarnak meg néhány taknyos

barátjának – Ewin Finngarnak és Dag Coplinnak – hogy néhány gazda tüzet fújó

szellemkutyákat látott az erdőben szaladgálni. Úgy megették, mint a friss tejfölt.

– És Luhhan mester ezért mérges rád? – hitetlenkedett Rand.

– Na nem egészen – a barátja egy pillanatra elhallgatott. Aztán megrázta a fejét és folytatta. – Szóval az a helyzet, hogy két kutyáját liszttel szórtam be. Tiszta fehérek lettek.

Aztán Dag házánál szabadon engedtem őket. Honnan tudhattam volna, hogy egyenesen hazaszaladnak? Igazából nem is az én hibám. Ha Luhhan asszony nem felejti nyitva az ajtót, nem tudtak volna bemenni a házba. Egyáltalán nem azért csináltam az egészet, hogy

tiszta liszt legyen a lakásuk. – Felnevetett. – Úgy hallottam, seprűvel zavarta ki a házból az öreg Luhhant, kutyástól, mindenestül.

Rand elszörnyedve rázkódott össze, de közben azért nevetett.

– A helyedben én jobban félnék Alsbet Luhhantól, mint a kovácstól. Majdnem ugyanolyan

erős, csak sokkal rosszabb a természete. De hát semmi baj. Ha elég gyorsan szeded a lábad, talán nem is ismer fel a kovács. – Mat arckifejezéséből úgy tűnt, ő cseppet sem tartja viccesnek a megjegyzését.

Amikor azonban végül visszaértek a nagyterembe, a barátjának nem volt miért aggódnia.

A hat férfi szoros körbe rendezte a székét a kandalló előtt. Éppen a tűznek háttal ülő Tam beszélt, olyan halkan, hogy a többiek mind előrehajoltak, nehogy egy szaváról is lemaradjanak. Olyannyira elmerülten hallgatták, hogy talán azt sem veszik észre, ha egy birkanyájat hajtanak át a nagytermen. Rand szeretett volna egy kicsit közelebb menni, belehallgatni a beszélgetésbe, de Mat szenvedő pillantással rángatta meg a köpenye ujját.

Nagy sóhajjal követte hát a kocsihoz.

Mire megint a folyosóra értek, egy tálcát találtak a lépcső mellett. Forró mézes sütemény

illata lengte be a levegőt. Két korsó is volt, meg egy kancsó, tele forralt almaborral. Rand bármilyen elszánt is volt korábban, hogy vár az evéssel, amíg végeznek, az utolsó néhány

lépést egy tűzforró mézes süteménnyel és a hordóval zsonglőrködve tette meg.

Mikor az utolsó hordót is az állványra tette, megvárta, amíg Mat is megszabadul a terhétől

– addig is letörölte a morzsákat a szája széléről –, majd így szólt:

– Na akkor most jöhet a mutat…

Ekkor lépések dübörögtek a lépcsőn, és Ewin Finngar rontott (félig zuhant) a pincébe.

Kövérkés arca valósággal ragyogott az izgalomtól, láthatóan alig várta, hogy átadja az újságot, amit hozott.

– Idegenek vannak a faluban. – Egy darabig levegőért kapkodott. Közben Matre fintorgott.

– Szellemkutyát egyet sem láttam, de hallom valaki liszttel szórta be Luhhan mester kutyáit. Azt is hallottam, Luhhan asszonyság tudja, kit keressen ez ügyben.

A Randet és Matet Ewintől elválasztó korkülönbség (utóbbi még csak tizennégy volt) általában elég volt, hogy ne sokat törődjenek bármivel is, amit az utóbbi mond, ezúttal azonban döbbenten pillantottak egymásra, és egyszerre kezdtek beszélni.

– A faluban? – kérdezte Rand. – Nem az erdőben?

– Fekete a köpenye? – így Mat. – Láttad az arcát?

Ewin bizonytalanul kapkodta egyik fiúról a másikra a pillantását, aztán, amikor Mat fenyegetően felé indult, gyorsan megszólalt:

– Hát persze, hogy láttam az arcát. A köpenye meg zöld. Vagy talán szürke. Változó. Úgy

tűnik, mintha mindig beleolvadna a háttérbe. Néha még akkor sem veszed észre, ha egyenesen ránézel, legalábbis amíg meg nem mozdul. A nőé pedig kék, mint az ég, és tízszer díszesebb, mint a legszebb ünnepi ruha, amit életemben láttam. Ő maga is tízszer

csinosabb, mint bárki, akit valaha láttam. Igazi nemes hölgy, mint a mesékben. Csak az lehet.

– Nő? – kérdezte Rand. – Miről beszélsz te? – Matre nézett. Barátja fejére tett kézzel, összeszorított szemmel állt.

– Épp róluk akartam beszélni – morogta –, amikor eltérítettél… – elhallgatott, éles pillantást vetett Ewinre. – Tegnap este érkeztek – folytatta pár pillanat múlva –, és kivettek két szobát a fogadóban. Láttam, amikor belovagoltak. Te, a lovaik! Sosem láttam még ilyen magas, ilyen kecses hátasokat. Úgy néznek ki, mintha a világ végéig tudnának futni,

megállás nélkül. Azt hiszem, a férfi a nőnek dolgozik.

– A szolgálatában áll – kottyantotta közbe Ewin. – A történetekben úgy mondják, a szolgálatában áll.

Mat folytatta, mintha Ewin meg sem szólalt volna.

– Mindenesetre hallgat rá, azt csinálja, amit mond. De mégsem olyan, mint egy egyszerű

szolga. Talán katona. Ahogy a kardját hordja, mintha a testrésze lenne, mint a lába vagy a keze. A kereskedők testőrei hozzá képest korcs kutyák. Na és a nő! Soha életemben nem

láttam még ilyet. Legszebb álmomban sem. Mintha egy mutatványos történetéből pattant

volna elő. Egyszerűen olyan… olyan… – szúrós pillantást vetett Ewinre. – Igazi nemes hölgy – fejezte be nagyot sóhajtva.

– Na de kik ezek? – kérdezte Rand. A kereskedőkön, akik évente egyszer érkeztek gyapjúért és dohányért, meg a házalókon kívül soha nem jött idegen Folyóközbe, vagy legalábbis majdnem soha. Tarenrévbe még talán, de ilyen délre nem. A legtöbb kereskedő

meg házaló pedig évek óta rendszeresen járt hozzájuk, így már nem is számítottak idegennek, csak külföldinek. Jó öt éve fordult elő utoljára, hogy idegen érkezett Emondmezőre, és ő is csak azért, mert valami bajba keveredett Baerlonban. Senki nem értette igazán, mi is volt tulajdonképpen a dolog lényege. Amúgy sem maradt sokáig. – És

mit akarnak?

– Hogy mit akarnak?! Mit érdekel engem, hogy mit akarnak. Idegenek, mégpedig

olyanok, amilyenekről nem is álmodtál volna! Gondolj csak bele!

Rand kinyitotta a száját, de aztán mégis becsukta anélkül, hogy mondott volna valamit. A

fekete köpenyes lovas miatt úgy érezte magát, mint egy macska, amit kutyák kergetnek.

Egyszerűen túl hihetetlen egybeesés volt, hogy három idegen egyszerre érkezzen a faluba.

Persze csak akkor három, ha ennek a fickónak a változó színű köpenye sosem változik feketére.

– A nő neve Moiraine – szólalt meg Ewin a pillanatnyi csendben. – A férfi mondta.

Moiraine-nek szólította. Moiraine úrhölgynek. Az ő neve meg Lan. A javasasszony talán

nem szereti Moiraine-t, de nekem akkor is tetszik.

– Miből gondolod, hogy Nynaeve nem szereti? – kérdezte Rand.

– Reggel a javasasszonytól kért útbaigazítást, és „gyermekem”-nek szólította. – Rand és Mat elhűlten sziszegtek, Ewin hadarva magyarázta a helyzetet: – Az úrhölgy nem tudta, hogy ő a javasasszony. Amikor megtudta, még bocsánatot is kért. Tényleg. És feltett neki

néhány kérdést gyógynövényekről, meg hogy ki kicsoda Emondmezőn, legalább olyan

tisztelettel, mint bármelyik falusi nő, némelyeknél még tisztelettudóbban is. Egyébként is, folyton kérdezősködik; ki mennyi idős, milyen régen laknak ott, ahol laknak, meg… meg

ehhez hasonlókat. Mindenesetre Nynaeve úgy válaszolt, mintha zöld édesbogyóba

harapott volna. Amikor aztán Moiraine úrhölgy továbbment, Nynaeve úgy nézett utána…

hát, nem túl barátságosan, az egyszer biztos.

– Ennyi az egész? – kérdezte Rand. – Tudod, milyen indulatos a javasasszony. Amikor Cenn Buie tavaly gyermeknek hívta, fejbe vágta a botjával, pedig Cenn a Falutanács tagja,

meg még a nagyapja is lehelne. Bármitől haragra lobbanhat, de egy perc múlva már el is

felejti.

– Nekem az az egy perc is túl sok – dünnyögte Ewin.

– Engem aztán nem érdekel, kit vág fejbe Nynaeve – kuncogott Mat –, amíg nem engem.

A mostani lesz minden idők legjobb Bel Tine-ja. Mutatványos, úrhölgy – kinek kell ennél

több? Mit számít ezek után a tűzijáték?

– Mutatványos? – hüledezett Ewin.

– Gyerünk, Rand – folytatta Mat, rá se hederítve a fiatalabb fiúra, hiszen végeztünk.

Látnod kell ezt a fickót.

Felfelé indult a lépcsőn, Ewinnel a sarkában.

– Tényleg lesz mutatványos, Mat? – kiabálta. – Ugye ez most nem olyan, mint a szellemkutyák? Vagy a békák?

Rand csak annyi ideig késlekedett, míg letekerte a lámpát, aztán máris utánuk sietett.

A nagyteremben időközben Rowan Hurn és Samel Crawe is csatlakozott a tűz előtt ülőkhöz, tehát most már teljes létszámban jelen volt a Falutanács. Éppen Bran al’Vere beszélt. Egyébként harsány hangját most olyan halkra fogta, hogy a szorosan egymás mellé húzott székek körén túl csak kivehetetlen mormogás hallatszott belőle.

Mondanivalójának hangsúlyt adandó a polgármester vaskos mutatóujjával a másik keze tenyerébe csapkodott, és fel-alá jártatta a tekintetét a körégyűlteken. Hol ennek, hol annak nézett mélyen a szemébe. Mind egyetértően bólintottak, bármit is mondott. Igaz, Cenn kissé kelletlenebbül, mint a többiek.

A férfiak ilyetén egybetömörülése festett jelzőtáblánál is világosabban adta mindenki tudtára: akármiről is tárgyalnak, az csak a Falutanácsra tartozik, legalábbis egyelőre.

Biztos nem örülnének, ha megpróbálna belehallgatni, gondolta Rand. Nem szívesen bár, de nagy nehezen otthagyta őket. Hiszen ott van a mutatványos is. No meg ezek az idegenek.

Kilépett az utcára. Bela és a kocsi eltűnt. Hu vagy Tadd, a fogadó valamelyik lovásza bevitte az istállóba. Mat és Ewin néhány lépésnyire álltak az ajtótól, szélben csapkodó köpennyel, egymás felé fordulva.

– Utoljára mondom! – csattant fel Mat. – Nem szórakozom. Tényleg van mutatványos.

Most pedig szállj le rólam. Rand, megmondanád ennek a gyapjúagyúnak, hogy igazat mondok, hátha akkor végre eltűnik?

Összefogta a köpenyét, azzal megindult feléjük, hogy a barátja védelmére keljen, de a torkán akadt a szó. Végigszaladt a hátán a hideg. Megint figyelte valaki. Messze nem volt

olyan rémítő érzés, mint amikor a csuklyás lovas nézte, de attól még kellemesnek sem volt

mondható, főleg ilyen hamar az előző affér után.

Gyorsan körbepillantott a Zöldön, de nem látott semmi különöset – játszadozó gyermekek,

a fesztiválra készülő felnőttek. Egyikük sem nézett feléjük egy pillanatnál hosszabban. A

Tavaszpózna most már elhagyatottan álldogált, várta a másnapot. A mellékutcákról

nyüzsgés, gyermekhangok hallatszottak. Minden olyan volt, amilyennek lennie kellett, kivéve, hogy valaki még mindig nézte.

Aztán valami megérzéstől vezetve megfordult, és magasabbra emelte a pillantását. A fogadó cseréptetőjének szélén nagy holló üldögélt.

Időnként meg-megbillent a hegyek felől érkező széllökésektől. Oldalra hajtotta a fejét, nagy, fekete gombszemével… Rand úgy érezte, őt figyeli. Nagyot nyelt. Aztán hirtelen vad, tüzes dühre lobbant.

– Mocskos dögevő! – morogta.

– Unom, hogy folyton bámulnak – mérgelődött Mat. Rand csak most vette észre, hogy a

barátja időközben mellé lépett, és ugyancsak a hollót figyeli zord tekintettel.

Egymásra pillantottak, majd egy emberként hajoltak le kőért.

Mindketten jól céloztak, de a holló oldalt lépett, a kövek a hűlt helyén süvítettek át.

Megrázta a szárnyait, majd újra oldalt döntötte a fejét, és tovább fürkészte őket halálfekete szemével, a félelem legkisebb jele nélkül, mintha mi sem történt volna.

Rand megrökönyödve nézett.

– Láttál már ilyet? Hogy egy holló ilyet csináljon? – kérdezte halkan. Mat megrázta a fejét, egy pillanatra sem véve le a szemét a madárról.

– Soha. Nemcsak hollótól, semmilyen madártól nem.

– Gonosz madár ez – szólalt meg egy dallamos, bár pillanatnyilag némiképp undorral telt

női hang a hátuk mögött –, a legjobb esetben sem szabad bízni benne.

A holló éleset vijjogott, és olyan sietősen kapott szárnyra, hogy egy szemvillanásnyi idő

múlva már csak két fekete toll libegett utána a föld felé a tető széléről.

Rand és Mat meghökkenten fordultak utána, követték a szemükkel. Villámgyorsan

átrepült a Zöldön, majd a felhő övezte ködhegység Nyugati-erdő fölött tornyosuló ormai

felé szállt tovább. Hamarosan csak egy pont látszott belőle a nyugati égen, aztán az is eltűnt.

Rand pillantása a nőre esett, aki megszólította őket. Ő is a holló röptét figyelte, de most visszafordult, és találkozott a pillantásuk. Szóhoz sem jutott, csak bámult. Ez csak Moiraine úrhölgy lehet, gondolta. Az utolsó szóig igaz volt minden, amit Mat és Ewin mondott róla, sőt. Nem talált szavakat.

Amikor megtudta, hogy gyermekemnek hívta Nynaeve-t, öregnek képzelte el. De nem

volt öreg. Illetve, egyáltalán nem tudta volna megmondani, hány éves lehet. Először azt hitte, éppolyan fiatal, mint Nynaeve, de minél tovább nézte, annál biztosabb volt, hogy annál azért idősebb. Volt valami felnőttes, valami sokat tapasztalt a nagy, sötétbarna szemeiben. Valami azt sugallta, olyasmiket tud, amit senki nem tudhat fiatalon. Egy pillanatra úgy érezte, mély tó ez a szem, amelyben mindjárt elmerül. Afelől sem maradt benne kétség, miért nevezte Mat és Ewin mutatványos meséjéből előlépett úrhölgynek.

Olyan kecsesen, olyan parancsoláshoz szokott tartással mozgott, amitől egészen

ügyetlennek, idétlennek érezte magát. A nő alig ért a mellkasáig, de olyan erős volt a kisugárzása, hogy az ő magassága tűnt a helyesnek, Rand pedig esetlennek, otrombának,

túl nagyra nőttnek érezte magát.

Összességében nem hasonlított senkire, akit eddig életében látott. Széles kapucni keretezte finom fürtökben lógó sötét haját. Soha életében nem látott még felnőtt nőt copfba font haj nélkül. Minden folyóközi lány izgatottan várta a napot, amikor a faluja Nőköre végre bejelenti, hogy elég idős már befonni a haját. A ruházata sem volt kevésbé különös.

Köpenye égkék bársonyból készült, a peremén sűrű, leveleket, indákat, virágokat formázó

ezüsthímzéssel ékesítve. Sötétebb kék, itt-ott krémszínben díszített ruhája minden mozdulatára tompán csillogott. Vaskos arany láncszemekből álló nehéz lánc lógott a nyakában, míg egy másik, vékonyabb, a hajába erősítve kis, csillogó kék drágakövet tartott a homloka közepén. Derekát széles, aranyszálakból szőtt öv díszítette. Bal keze középső ujján saját farkába harapó kígyót formázó aranygyűrűt viselt. Soha életében nem

látott még ilyen gyűrűt, noha a Nagy Kígyót magát felismerte. A végtelenség szimbóluma

volt, akárcsak az Idő Kereke, csak még annál is régebbi.

Díszesebb, mint a legszebb ünnepi ruha, mondta Ewin. Igaza volt. A Folyóközben senki nem öltözött így. Soha.

– Jó reggelt, asszony… ööö… Moiraine úrhölgy – mondta. Elvörösödött a nyelvbotlása miatt.

– Jó reggelt, Moiraine úrhölgy – visszhangozta Mat, kissé zökkenőmentesebben. De csak

kissé.

A nő elmosolyodott, mire Rand azon kezdte törni a fejét, mit tehetne érte, milyen ürügyet

találhatna ki, hogy a közelében maradhasson. Tisztában volt vele, hogy mindannyiójukra

mosolyog, mégis úgy érezte, mintha egyedül neki szólna a mosolya. Tényleg olyan volt,

mintha egy mutatványos története elevenedett volna meg. Közben észrevette, milyen ostobán vigyorog Mat.

– Szóval tudjátok a nevemet – mondta a nő. Elégedettnek tűnt a hangja. Mintha a látogatása, legyen bármilyen rövid is, nem lenne még legalább egy évig szóbeszéd tárgya

a faluban! – De Moiraine-nek szólítsatok, ne úrhölgynek. Na és titeket hogy hívnak?

Ewin nyomban a másik két fiú elé pattant, mielőtt azok megszólalhattak volna.

– Ewin Finngar vagyok, hölgyem. Én mondtam meg nekik a nevét, onnan tudják.

Hallottam, amikor Lan így szólítja, de nem hallgatóztam. Emondmezőn még sosem járt senki magához hasonló. És egy mutatványos is jött a faluba Bel Tine-ra. Ráadásul ma este

pont Téleste van. Meglátogatna minket? Az anyám almás sutit is süt.

– Még meglátom – tette a nő Ewin vállára a kezét. Csillogó szeméből úgy tűnt, mulat magában, bár más jelét nem mutatta. – Nem tudom, mennyire lennék képes egy

mutatványossal versenyezni, Ewin. De tegezz nyugodtan, légy szíves. – Várakozóan

nézett Randre és Matre.

– Matrim Cauthon vagyok, úrh… ööö… Moiraine – mondta Mat. Mereven, gyorsan

meghajolt. Kiegyenesedés közben fülig pirult.

Rand egy darabig tétovázott, nem kellene neki is valami olyasféle üdvözléssel

próbálkoznia, mint a történetek hősei, de Mat példáját látva inkább egyszerűen csak megmondta a nevét. Ezúttal legalább nem akadt össze a nyelve.

Moiraine ránézett, majd Matre, majd megint rá. Elmosolyodott. Épp hogy csak egy picit

görbült fölfelé a szája sarka. Egwene szokott így mosolyogni, ha valami titka van, gondolta Rand.

– Lenne néhány apróbb feladat, amiben szükségem lenne egy kis segítségre, amíg

Emondmezőn tartózkodom – mondta. – Lenne kedvetek hozzá? – Egymás szavába vágva

biztosították beleegyezésükről. Moiraine nevetve fogadta buzgóságukat. – Nesztek –

mondta. Rand meglepetten érezte, hogy egy pénzdarabot nyom a markába, majd két

kézzel rá is hajlítja az ujjait.

– Nincs rá szükség – kezdte, de a nő egy kézmozdulattal elhárította a tiltakozását, és máris Ewinhez, majd Mathez lépett. Nekik is ugyanúgy a markukba szorított egy érmét.

– Dehogy nincs – mondta. – Nem várhatom el tőletek, hogy ingyen dolgozzatok. Addig is,

vegyétek emléknek, és tartsátok magatoknál, hogy mindig emlékeztessen, szavatokat

adtátok: eljöttök, ha hívlak benneteket. Szerződést kötöttünk.

– Sosem fogom elfelejteni – mondta Ewin vékony hangon.

– Majd később még beszélünk. Mindent el kell mondjatok magatokról.

– Úrhölgy… Mármint Moiraine! – szólt utána Rand félénken, mikor elfordult. A nő

megtorpant. A válla fölött nézett vissza rá. Rand nagyot nyelt, de azért folytatta: – Miért jöttél Emondmezőre? – Moiraine arckifejezése nem változott, Rand mégis megbánta,

amiért feltette ezt a kérdést, noha nem tudta volna megmondani, miért. Mindenesetre gyorsan magyarázkodni kezdett. – Nem akartam udvariatlan lenni. Bocsánatot kérek. Csak

hát az a helyzet, hogy senki sem jön a Folyóközbe, csak kereskedők, meg házalók, de ők

is, csak ha a hó nem túl mély, és le tudnak jutni idáig Baerlonból. Szinte senki nem jön ide. Olyan, mint te, biztos nem. A kereskedők azt mondják, isten háta mögötti hely ez, és

gondolom, a kívülállónak tényleg annak is tűnik. Egyszerűen csak kíváncsi voltam.

A nő arcáról erre lassan eltűnt a mosoly, mintha eszébe jutott volna valami. Pár pillanatig szótlanul nézett rá.

– A történelmet tanulmányozom – mondta végül. – Régi történeteket gyűjtök. Ez a hely,

amit ti Folyóköznek hívtok, mindig érdekelt. Néha olyan történeteket tanulmányozok, amelyek réges-régen itt zajlottak, itt és még néhány helyen.

– Történeteket? – mondta Rand. – Ugyan mi történhetett a Folyóközben, ami olyan valakit

érdekelhetne… – Szóval mi történhetett volna itt?

– És mi másnak hívnánk, mint Folyóköznek? – tette hozzá Mat.

– Mindig is ez volt a neve.

– Ahogy az Idő Kereke forog – mondta Moiraine, félig magának, elgondolkodó

pillantással –, minden hely számos nevet visel egymás után. Maguk az emberek is más nevet, más arcot hordanak a korok sorában. A test más, de az ember ugyanaz. Mégsem ismerheti előre senki a Nagy Mintát, amelyet a Kerék sző, de még csak egyetlen kor Mintáját sem. Csak figyelhetünk, tanulmányozhatunk, és reménykedhetünk.

Rand csak bámulta. Szóhoz sem jutott, még azt sem tudta megkérdezni, mit értett ezen.

Abban sem volt biztos, az ő fülüknek szánta-e. Úgy vette észre, a másik kettőnek éppúgy

csomót kötöttek a nyelvére, mint neki. Ewinnel még az álla is leesett.

Ekkor Moiraine megint észre látszott venni őket, mire mindhárman összerezzentek,

mintha most ébrednének föl.

– Később még beszélünk – mondta. Egyikük sem szólt egy szót sem.

– Később. – Azzal továbbment, a Szekér híd felé. Úgy tűnt, mintha nem is járna, hanem a

talaj fölött lebegne. Köpenye szárnyként terült szét mögötte.

Mikor eltávolodott, egy magas férfi lépett el a fogadó falától – Rand eddig észre sem vette, hogy ott van –, és kezét hosszú kard markolatán nyugtatva követte. Sötét szürkészöld ruhákat viselt, olyan árnyalatban, amely egyaránt beolvad a növényzetbe és a

sötétbe. Köpenye a szürke, a zöld és a barna árnyalataiban játszott, ahogy a szél mozgatta.

Néha szinte eltűnni látszott. Folyton beleolvadt a háttérbe, bármi legyen is az. A férfi hosszú haja a halántékánál őszült. Keskeny bőr hajpánt akadályozta még, hogy a szemébe

hulljon. Arcát mintha kőből faragták volna, csupa szöglet és sík, viharvert, de ránctalan, az őszülő haj ellenére is. A mozgása kifejezetten egy farkaséra emlékeztette Randet.

Hármuk mellett elhaladva átfutott rajtuk a pillantása. Hideg, kék szeme, mint a téli napkelte. Úgy mérte végig őket, mintha mérlegre tenné őket magában. Mindenesetre az arcáról nem derült ki, mire jutott, mennyit nyomnak. Felgyorsította a lépteit, míg utol nem érte Moiraine-t. Akkor lelassított; odahajolt hozzá, és mondott neki valamit. Rand nagyot

fujt. Észre sem vette, hogy egy ideje benn tartotta a levegőt.

– Na, ez volt Lan – mondta Ewin mély torokhangon, mintha ő is visszatartotta volna a lélegzetét. Hát igen, az a pillantás… – Fogadok, hogy Őrző.

– Ugyan már, ne légy bolond – nevetett Mat, bár kissé reszketeg kacaj volt ez. – Őrzők csak a mesékben vannak. Különben is, az őrzők arannyal, drágakövekkel borított páncélt

és kardot viselnek; minden idejüket északon töltik, a Nagy Fertőben, és gonosz lények, trallokok meg ilyenek ellen harcolnak.

– Attól még lehet Őrző – kötötte az ebet a karóhoz Ewin.

– Láttál rajta talán aranyat vagy drágaköveket? – horkant föl Mat gúnyosan. – Vannak talán trallokok a Folyóközben? Birkáink vannak, semmi más. El sem tudom képzelni, mi

történhetett itt, ami olyasvalakit érdekelhetne, mint Moiraine.

– Végül is történhetett – mondta lassan Rand. – Azt mondják, a fogadó legalább ezer éve

itt áll, talán több is.

– Ezerévnyi birka – felelte Mat.

– Ezüstgaras! – tört ki Ewin. – Egy egész ezüstgarast adott! Gondoljatok csak bele, mi mindent tudok majd venni ezért, ha megjön a házaló!

Rand kinyitotta a markát, ránézett az érmére, amelyet a nőtől kapott, és majdnem leejtette megdöbbenésében. Neki nem garast adott. A vastag ezüstpénzen egy női alak lángnyelvet

tartott kinyújtott tenyerén. Nem ismerte fel, nem tudta, honnan származhat, de Bran al’Vere-t már tucatnyi országból származó érmét látott lemérni, mikor a kereskedők fizettek: volt fogalma, mennyit érhet. Ennyi ezüstből egy jó lovat is vehet, akárhol a Folyóközben, és még marad is valamennyi.

Matre nézett. Barátja arcán ugyanaz a döbbent kifejezés ült, ami valószínűleg az övén is.

Úgy fordította a kezét, hogy Mat láthassa, mi van benne, de Ewin ne, és kérdően húzta fel

a szemöldökét. Mat bólintott. Pár pillanatig hitetlenkedve bámultak egymásra.

– Vajon miféle munkára gondolhatott? – kérdezte végül.

– Nem tudom – jelentette ki Mat –, és nem is érdekel. De én mindenesetre nem költöm el

az enyémet. Akkor se, ha megjön a házaló – jelentette ki, azzal kabátzsebébe csúsztatta az érmét.

Rand bólintott, és lassú mozdulattal követte a példáját. Nem tudta volna megmondani, miért, de valahogy úgy tűnt, a barátjának van igaza. Ezt az érmét nem szabad elkölteni.

Hiszen Tőle kapta. Igaz, nemigen tudta elképzelni, mi mást kezdhetne egy ezüstpénzzel,

de…

– Gondoljátok, nekem is meg kéne tartanom az enyémet? – habozott Ewin gyötrődő

arckifejezéssel.

– Ha nem akarod, akkor nem – mondta Mat.

– Szerintem azért adta neked, hogy elköltsd – így Rand.

Ewin az érméjére nézett, aztán megrázta a fejét, és zsebre vágta a garast.

– Megtartom – jelentette ki gyászos hangon.

– Különben is, itt van még a mutatványos is – mondta Rand, mire a fiatalabb fiú mindjárt

felvidult.

– Már ha egyáltalán felébred még ma – jegyezte meg Mat.

– Rand – kérdezte Ewin –, tényleg van mutatványos?

– Majd meglátod – nevetett. Ewin szemmel láthatóan úgysem hinne neki, amíg saját szemével meg nem pillantja. – Előbb-utóbb le kell jönnie.

Ekkor kiáltozás hangját sodorta feléjük a szél a Szekér hídon túlról, és amikor Rand arra

fordult, a nevetése mindjárt ujjongásba csapott. Falusiak kavargó tömege, fehér hajú vénségektől a még járni is alig tudó csöppségekig, magas szekeret kísért a híd felé.

Hatalmas kocsi volt, nyolc ló húzta. Ívelt vászonponyva borításán fürtökben lógott a portéka. Végül mégiscsak megjött a házaló, idegenek, mutatványos, tűzijáték és egy házaló. Ez lesz minden idők legcsodálatosabb Bel Tine-ja.

Harmadik fejezet

A HÁZALÓ

A fürtökben lógó lábosok csörögtek-zörögtek. A házaló kocsija a Szekér híd nehéz gerendáin zötykölődött. A fogadó elé érve, továbbra is falusiak és a fesztiválra érkezett tanyasi gazdák tömegével körülvéve, az árus megrántotta a kantárt. Minden irányból emberek áramlottak a Zöldre; a nagy kocsi körüli csoport egyre nőtt. A hatalmas szekér kerekei magasabbak voltak, mint a tekintetükkel a házalón csüggő falusiak bármelyike.

Az árust Padan Fainnek hívták. Sápadt, sovány, horgas orrú fickó volt. Állandóan nevetett, de ha mégsem, legalább mosolygott, mintha valami jó viccen mulatna magában, amit senkinek nem árul el. Amióta Rand csak az eszét tudta, minden tavasszal megjelent a fogatával Emondmezőn.

Amint a lovak megálltak, a lószerszám, a lábosok csörömpölése elhallgatott, felpattant a fogadó ajtaja, és megjelent a Falutanács, al’Vere mesterrel és Tammal az élen.

Megfontoltan, méltóságteljesen vonultak elő, még Cenn Buie is, a hangos kiáltozás ellenére. A falusiak mind tűért, csipkéért, könyvekért, meg még egy tucatnyi más portékáért nyaggatták az árust: hozott-e? Kelletlenül bár, de megnyílt a tanácstagok előtt a tömeg, előre engedte őket a nép. Amint elhaladtak, rögtön újra tolongani kezdtek mögöttük, a kiabálást pedig egy percre sem hagyták abba. A nagy többséget nem is az áruk érdekelték, hanem a hírek.

A falusiak szemében a tűk, a teafű és az ehhez hasonlók a házaló portékájának csak a felét jelentették. Éppolyan fontos volt az információ, amit hozott; hogy mi hír a Folyóközön kívüli világban. Némelyik házaló egyszerűen csak elmondta, amit tudott, minden

válogatás nélkül zúdította a hallgatósága nyakába, mint valami szemétrakást, amely a legkevésbé sem érdekli őket. Némelyikből úgy kellett kihúzni minden szót, szűkszavúan,

kelletlenül beszéltek. Fain viszont nem tett féket a nyelvére, igaz, néha oda-oda is csípett vele a falusiaknak. Ő megadta a módját, érdekesen, szemléletesen mesélt. Akár egy mutatványossal is versenyre kelhetett volna. Szeretett a figyelem középpontjában

sütkérezni. Ilyenkor peckesen sétált fel-alá, mint egy kiskakas, a tekintetek

kereszttüzében. Rand gyanította, hogy Fain nem lesz túl boldog, ha megtudja, hogy éppen

egy valódi mutatványos is tartózkodik Emondmezőn.

A házaló pont annyit törődött a Falutanáccsal, mint a tömeg többi részével, azaz semennyit. Látszólag minden figyelmét a lószerszám elrendezése kötötte le. Hányavetin bólintott, úgy nagy általánosságban az egybegyűltek felé. Mosolygott, de egy szót sem szólt. Szórakozottan oda-odaintett azoknak, akikkel barátságban volt; bár kissé különös, távolságtartó barátság volt ez mind, kedélyes hátbaveregetésekkel, de igazi közelkerülés nélkül.

Egyre hangosabban követelték, hogy beszéljen már, de Fain nem siette el a dolgot. Inkább

a kocsisülés körül matatott, várta, mikor éri el az izgalom azt a szintet, amelyet szeretne.

Egyedül a tanácstagok hallgattak. Ők megőrizték a méltóságukat, ahogy az ő

pozíciójukban lévő emberektől elvárható; bár a fejük körül egyre sűrűsödő pipafüstből látszott, nem minden erőfeszítés nélkül.

Rand és Mat is a tömegbe vetették magukat. Olyan közel furakodtak a kocsihoz, ahogy csak tudtak. Rand félúton megállt volna, de Mat egyre beljebb kígyózott az egymásnak szoruló testek között, őt is maga után húzva. Hamarosan közvetlenül a tanácstagok mögött

álltak.

– Már kezdtem azt hinni, még a fesztivált is a tanyán töltöd – kiabálta túl a hangzavart Perrin Aybara Rand felé fordulva. A göndör hajú kovácslegény fél fejjel alacsonyabb volt

nála, de olyan köpcös, hogy legalább másfél ember szélességűnek tűnt. Széles válla, vaskos karja Luhhan mesterével vetekedő erőt sugallt. Könnyedén áttörhetett volna a tömegen, de az ilyesmi nem volt az ő stílusa. Lassan araszolt feléjük, mindenkitől udvariasan bocsánatot kért, noha az emberek alig vették észre, annyira a házalóra koncentráltak. Ő azért mégsem hagyott fel az udvariaskodással, próbált senkit nem meglökni Rand és Mat felé haladtában.

– Gondoljatok csak bele – mondta, mikor végre odaért hozzájuk –, Bel Tine és egy házaló

egyszerre. És fogadni mernék, tényleg lesz tűzijáték.

– És akkor te még nem is tudsz semmit – nevetett Mat.

Perrin gyanakodva nézett rá, majd kérdő pillantással fordult Rand felé.

– Így igaz – kiáltotta Rand, majd az egyre növekvő, zajongó tömegre mutatott. – Később.

Később elmondom. Mondom, később!

Ekkor Padan Fain felállt a bakra, mire mindenki gyorsan elhallgatott. Rand utolsó szavai

teljes csöndbe robbantak, mikor az árus éppen drámaian előrenyújtotta a karját, és már nyitotta volna a száját. Mindenki Rand felé fordult. A kocsin álló alacsony kis csontos ember szúrósan nézett rá. Arra számított, mindenki őt fogja figyelni, mikor belekezd a beszédbe.

Rand elvörösödött. Sajnálta, hogy nem akkora, mint Ewin. Így túlságosan kimagaslott a tömegből. A barátai is kényelmetlenül fészkelődtek mellette. Épp csak az előző évben vett

először tudomást róluk Fain, felnőtt férfiaknak ismerve el őket. A házalónak általában nemigen jutott ideje olyanokra, akik túl fiatalok voltak, hogy komolyabb adag holmit vásároljanak a portékájából. Remélte, hogy az árus nem minősítette vissza magában megint gyermekké.

Fain nagyot harákolt, megigazgatta nehéz köpenyét.

– Nem, nem később – jelentette ki, és megint hatásvadász mozdulattal lökte előre a karját.

– Most mondom el! – Beszéd közben látványosan gesztikulált, az egész tömeghez intézte

a szavait. – Azt hiszitek, nehéz a sorotok itt a Folyóközben, igaz? Nos, az egész világnak nehéz a sora mostanság, északtól, a Nagy Fertőtől, délig, a Viharok tengeréig, nyugattól,

az Aryth-óceántól, keletig, az Aiel-pusztáig. És még azokon túl is. Keményebb volt a tél,

mint amit valaha láttatok? Olyan hideg, hogy majd’ belétek fagyott a vér, majd’

megrepedtek a csontjaitok? Ááááá… A tél mindenütt kegyetlen volt idén. A Határvidéken

az itteni tél tavasznak számítana. Na de még mindig nincs itt a tavasz, mondhatjátok!

Farkasok ölik a bárányaitokat! Sőt, embereket is megtámadnak, igaz? Így van, ugye? Nos,

hát a tavasz mindenütt késik. Farkasok mindenütt vannak, mindenütt épp olyan éhesek bármiféle húsra, amit a fogaik közé tudnak kaparintani, legyen bár birkáé, tehéné vagy emberé, mint nálatok. Csakhogy vannak ám rosszabb dolgok is, mint a farkasok vagy a tél. Vannak, akik örülnének, ha csak annyi gondjuk lenne, mint nektek. – Várakozásteljes

arckifejezéssel szünetet tartott.

– Na és ugyan mi lehet rosszabb, mint a bárányokat, embereket ölő farkasok? – kérdezte

kihívóan Cenn Buie. A tömeg egyetértően mormogott.

– Embereket ölő emberek! – A házaló drámai hangon előadott válasza döbbent, egyre erősödő hangzavart keltett. – És ez alatt háborút értek. Ghealdanban háború dúl, öldöklés

és őrület. A Dhallin-erdőség havát emberi vér festi pirosra. Hollók feketítik el az eget, hollókárogás tölti be a levegőt. Hadseregek masíroznak Ghealdan irányába. Nemzetek, nagy házak, nagy uralkodók küldik katonáikat harcba.

– Háború? – al’Vere mester szájából furcsán hangzott a szokatlan szó. A folyóközieknek

sosem volt közük semmiféle háborúhoz. – De hát miért háborúznak?

Fain elvigyorodott. Rand úgy érezte, kigúnyolja a falusiak tudatlanságát, tájékozatlanságát a nagyvilág dolgaiban. A házaló előrehajolt, mintha titkot akarna a polgármesterre bízni,

de a suttogása azért olyan hangos volt, hogy mindenki jól megértse, amit mond.

– Magasba emelték a Sárkány zászlaját, és áramlanak az emberek szembeszállni vele.

Vagy éppen támogatni.

Mindenki levegőért kapkodott. Rand akarata ellenére is megborzongott.

– A Sárkány – nyögte valaki. – A Sötét Úr elszabadult Ghealdanban!

– Nem a Sötét Úr – morogta Haral Luhhan. – A Sárkány nem a Sötét Úr. És ez különben is

csak egy hamis Sárkány.

– Hallgassuk meg Fain mestert, még nem mondott el mindent – szólalt meg a

polgármester, de a tömeget nem volt ilyen egyszerű elcsendesíteni. Mindenki beszélt, férfiak és nők próbálták túlkiabálni egymást.

– Éppolyan gonosz, mint a Sötét Úr!

– A Sárkány törte szét a világot, vagy nem?

– Ő kezdte! Miatta volt az Őrület Ideje!

– Hisz ismeritek a próféciákat! Mikor a Sárkány újjászületik, a legszörnyűbb rémálmaitok

kellemes álmoknak tűnnek majd!

– Ez is csak egy hamis Sárkány! Az kell, hogy legyen!

– Mit számít, hogy igazi-e vagy sem? Emlékeztek a legutóbbi hamis Sárkányra. Az is háborúba kezdett. Ezrek haltak meg, nem igaz, Fain? Még Iliant is megostromolta.

– Gonosz idők ezek! Húsz évig senki nem állította magáról, hogy ő az újjászületett Sárkány, most meg az utóbbi öt évben három is. Sötét idők! Ott van mindjárt az időjárás!

Rand összenézett Mattel és Perrinnel. Mat szeme izgatottan ragyogott, Perrin viszont aggodalmasan ráncolta a homlokát. Rand emlékezett minden mesére, amelyet a magukat

újjászületett Sárkánynak nevező férfiakról hallott. Noha mindegyikőjükről kiderült, hogy

csalók, ugyanis meghaltak, vagy eltűntek anélkül, hogy egyetlen jövendölést is

beteljesítettek volna, amit tettek, így is épp elég rossz volt. Egész nemzeteket tépáztak meg a háborúk; felégetett falvakat, városokat hagytak maguk után. Őszi falevelekként hulltak az emberek, tömegekben lepték el az utakat a menekülők. Legalábbis ezt mesélték

a házalók, no meg a kereskedők, és egy folyóközi sem érezte úgy, hogy kételkednie kéne a

szavukban. Ha aztán egyszer megszületik az igazi Sárkány, vége lesz a világnak, legalábbis egyesek szerint.

– Elég legyen ebből! – ordította a polgármester. – Csöndet! Semmi szükség, hogy olyasmin izgassátok fel magatokat, ami csak a képzeletetekben létezik! Hadd mondja el nekünk Fain mester, amit erről a hamis Sárkányról tud. – A tömeg kezdett elcsendesedni,

de Cenn Buie nem volt hajlandó elhallgatni.

– Tényleg hamis ez a Sárkány? – kérdezte mogorván. Al’Vere mester nagyokat pislogott, mintha meglepődött volna.

– Ne légy már ilyen vén bolond, Cenn! – csattant föl. De a tetőfedő tovább tüzelte a népet.

– Nem lehet az újjászületett Sárkány! Fény, segíts, nem lehet az!

– Te vén bolond, Buie! Te már egyszerűen vágysz a balszerencsére, igaz?

– Legközelebb talán majd éppen néven nevezed a Sötét Urat! Még arra is képes vagy! A

Sárkány bújt beléd, Cenn Buie! Mindannyiunkra bajt akarsz hozni!

Cenn csökönyösen nézett körbe, próbált egyszerre farkasszemet nézni a mérges

pillantásokkal. Megemelte a hangját.

– Én nem hallottam, hogy Fain hamis Sárkánynak nevezte volna! Ti talán igen?

Használjátok a szemeteket! Hol a gabona, aminek már térdig kéne érnie? Miért van még

mindig tél, noha egy hónapja meg kellett volna már jönnie a tavasznak? – Hangos kiáltások figyelmeztették, hogy tartsa a száját. – Nem hallgatok el! Én sem örülök, hogy

ezt kell mondanom, de én nem fogom egy kosár alá dugni a fejem, míg oda nem jön egy

tarenrévi, és el nem vágja a torkom. Én nem fogok itt tátott szájjal lebzselni Fain örömére!

Mondd meg nyíltan, házaló! Mit hallottál? He? Hamis Sárkány ez a férfi?

Ha Faint aggasztották is az általa hozott hírek vagy a kavarodás, amit okozott velük, kívülről nem látszott rajta. Egyszerűen vállat vont, és egyik vékony, csontos mutatóujját az orra mellé fektette.

– Azt ugyan ki tudná előre megmondani? Csak utólag lehet majd tudni, ha elbukik – egy

pillanatra elhallgatott, arcán egyik titkolódzó mosolyával. Végigjártatta a tekintetét a tömegen, mintha előre maga előtt látná, hogy fognak reagálni, és jót mulatna rajta. –

Annyit viszont tudok – mondta túljátszott hányavetiséggel –, hogy használni tudja az Egyetlen Hatalmat. A többiek nem tudták. De ő fókuszálni is tud! Az ellenségeit elnyeli a föld; egyetlen kiáltásától falak omlanak össze. Villámokat tud idézni, amelyek oda csapnak, ahová mutat. Ezt hallottam, mégpedig olyan emberektől, akiknek hiszek.

Döbbent csend ült a zöldön egybegyűltekre. Rand a barátaira nézett. Perrin úgy nézett ki,

mint aki olyan dolgokat lát, amit nem szeret, Mat viszont még mindig izgatottnak tűnt.

Tam, akinek még most is csaknem teljesen sikerült megőriznie nyugodt arckifejezését, közelebb húzta magához a polgármestert, és a füléhez hajolt, de mielőtt megszólalhatott volna, Ewin Finngar kitört:

– Meg fog őrülni, és meghal! A történetekben minden férfi, aki a Hatalmat használja, megőrül, aztán lassan elsorvad és meghal. Csak nők érinthetik a Forrást. Hát ez a Sárkány

nem tud erről? – Lekapta a fejét Buie mester pofonja elől.

– Ebből elég, kölyök – rázta Cenn az öklét Ewin arca előtt. – Mutass több tiszteletet, és ezt az ügyet hagyd az idősebbekre. Most pedig tűnés!

– Fogd vissza magad, Cenn – morogta Tam. – A fiú csak kíváncsi. Semmi szükség, hogy

ilyen ostobán viselkedj.

– Igen, próbálj a korodhoz méltóan viselkedni – tette hozzá Bran. – Eszedbe juthatna végre egyszer, hogy a Falutanács tagja vagy.

Cenn ráncos arca Tam és a polgármester minden szavára egyre jobban elsötétült, míg végül már egészen lila lett.

– Tudjátok jól, miféle nőkről beszélt. Hiába nézel rám olyan csúnyán, Luhhan, meg te is,

Crawe. Ez itt egy tisztességes falu, tisztességes népek laknak benne. Már az is épp elég baj volt, hogy Fain itt nekiállt hamis Sárkányokról beszélni, akik a Hatalmat használják, semmi szükség nem volt, hogy ebbe a kölyökbe is belebújjon a Sárkány, és még az aes sedai-okat is belekeverje. Vannak dolgok, amelyekről egyszerűen jobb nem beszélni, és nem érdekel, milyen történeteket meséltettek azzal a bolond mutatványossal. Ez

egyszerűen nem helyes, nem tisztességes.

– Én még sosem láttam, hallottam, vagy akár szagoltam olyasmit, amiről ne lehetne beszélni – jelentette ki Tam. De Fain még nem ért a mondandója végére.

– Az aes sedai-ok már így is belekeveredtek a dologba – mondta a házaló. – Egy egész csapatnyi lovagolt délre Tar Valonból. Minthogy ez a Sárkány használni tudja a Hatalmat,

csak aes sedai-ok győzhetik le, és csak ők bánhatnak el vele, ha a seregeit már megverték.

Már ha le tudják győzni egyáltalán.

Valaki hangosan felnyögött a tömegben. Még Tam és Bran is nyugtalanul pillantottak egymásra. A falusiak közelebb húzódtak egymáshoz. Kisebb, tömött csoportok alakultak ki a tömegben. Néhányan a köpenyüket is szorosabban magukra tekerték, noha a szél éppenséggel gyengült az utóbbi percekben.

– Hát persze, hogy legyőzik! – kiabálta valaki.

– Végül mindegyik hamis Sárkányt legyőzték.

– Muszáj kikapnia, nem igaz?

– És ha mégsem kap ki?

Tamnak végül sikerült a polgármester fülébe suttognia. Bran időnként bólogatott. Nem törődött a hangzavarral, végighallgatta a mondandóját.

– Figyelem! – emelte fel végül a hangját. – Maradjatok csendben és figyeljetek! – A kiabálás újra halk morajjá szelídült. – Ez már több, mint egyszerű hír a külvilágból. Ezt már a Falutanácsnak is meg kell tárgyalnia. Fain mester, ha lenne szíves követni minket a

fogadóba, feltennénk néhány kérdést.

– Hát, egy jó korsónyi forralt bor éppenséggel nem esne most rosszul – mosolygott a házaló. Leugrott a szekérről, a köpenyébe törölte a kezét, majd vidám nyugalommal megigazgatta a ruházatát. – Akkor gondoskodnának a lovaimról?

– Én is hallani akarom a mondanivalóját! – tiltakoztak többen is hangosan.

– Nem vihetitek el pont most! A feleségem tűért küldött! – Ez Wit Congar volt. A feléje

forduló pillantások kereszttüzében egészen a válla közé húzta a nyakát, de nem hátrált meg.

– Nekünk is jogunk van kérdezni! – kiáltotta valaki a hátsó sorokból. – Én…

– Csöndet! – harsogta a polgármester, mire mindenki meglepetten hallgatott el. – Amint a

tanács feltette a kérdéseit, Fain mester nyomban újra a rendelkezésetekre fog állni.

Minden hírét elmondja nektek is. És a lábosaiból meg a varrókészleteiből is lesz bőven alkalmatok vásárolni. Hu! Tad! Vigyétek Fain mester lovait az istállóba.

Tam és Bran közrefogták a házalót; a tanács többi tagjával a nyomukban bevonultak a Borforrás fogadóba. Amint beértek, ellenkezést nem tűrően becsukták, majd bereteszelték

az ajtót az utánuk nyomuló kíváncsiskodók orra előtt. Hiába dörömböltek a kinnrekedtek,

csak annyit értek el, hogy a polgármester kiordított:

– Menjetek haza!

A fogadó előtt kavargott a tömeg. Az emberek a házaló hírein rágódtak, azt tárgyalták, milyen jelentőséggel bírhatnak ezek a rémisztő újságok; miket kérdezhet a tanács, és hogy

igazán úgy illene, ha ők is hallgathatnák a válaszokat, feltehetnék a kérdéseiket. Néhányan az épület ablakain leskelődtek befelé. Egyesek még Hut és Tadot is kérdezgették, noha nem igazán volt világos, ugyan mi újat mondhatna a két lovász. Nem is mondtak semmit;

csak egykedvűen dörmögtek valamit, majd rendíthetetlen nyugalommal folytatták a fogat

leszerszámozását. Egymás után vezették el Fain lovait, aztán amikor az utolsót is bevitték, nem jöttek többet elő.

Rand nem törődött a tömeggel. Az öreg kőalap szélére ült, maga köré rendezte a köpenyét,

és figyelte a fogadó ajtaját. Ghealdan. Tar Valon. Már maguk a nevek is izgalmasan hangzanak. Különösek, misztikusak. Olyan helyek nevei, amelyeket csak a házalók

híreiből, a kereskedők testőreinek elbeszéléseiből ismer. Aes sedai-ok, háborúk, hamis Sárkányok; csupa mesébe illő dolog, olyan régi mesébe, amelyet késő éjszaka mondanak

el, a kandalló előtt, mikor egyetlen gyertya lángja vet furcsa árnyékokat a falra, és üvöltve rázza a zsalukat a szél. Egészében véve, valószínűleg szívesebben választaná a

hóviharokat és a farkasokat. De akkor is, annyira más lehet minden a nagyvilágban, a Folyóközön kívül. Olyan lehet, mintha egy mutatványos meséjében élne az ember.

Kaland. Egy jó hosszú kaland. Egész életre szóló.

A fogadó előtti csoportosulás lassan kezdett szétoszlani. Egymás után szállingóztak haza

az emberek. Sokan még most is morogtak, a fejüket csóválták. Wit Congar még egyszer

megállt, benézett az elhagyatott szekérbe, mintha arra számítana, egy másik, rejtőzködő

házalót találhat benne. Végül csak néhány fiatal maradt. Mat és Perrin lassan

odaténferegtek Rand mellé.

– El nem tudom képzelni, hogyan tudná a mutatványos ezt felülmúlni – mondta Mat izgatottan. – Ki tudja, talán egyszer még láthatjuk is ezt az ál-Sárkányt.

Perrin megrázta bozontos üstökét.

– Én nem akarom látni. Valahol máshol talán, de a Folyóközben nem. Ha háborút jelent,

akkor nem.

– És ha aes sedai-okat jelent, akkor sem – tette hozzá Rand. – Vagy talán elfelejtetted, kik miatt volt a Világtörés? Lehet, hogy a Sárkány kezdte el, de akkor is az aes sedai-ok voltak, akik igazából véghezvitték.

– Hallottam egyszer egy történetet – mondta lassan Mat. – Egy gyapjúfelvásárló testőrétől.

Azt mondta, a Sárkány az emberiség legnagyobb szükségének óráján újjászületik, és mindannyiunkat megment.

– Hát elég nagy bolond lehetett, ha elhitte ezt az ostobaságot – jelentette ki Perrin magabiztosan. – És te is nagy bolond voltál, hogy végighallgattad. – Nem tűnt mérgesnek.

Sosem volt könnyű felbosszantani, lassan haragudott meg. Mat folyton változó szeszélyei

viszont elkeserítették, és ez egy kissé a hangján is hallatszott. – Gondolom, azt is kijelentette, hogy azután viszont egy új Legendák Korában élünk majd.

– Azt nem mondtam, hogy el is hittem – tiltakozott Mat. – Csak hallottam, hogy ezt mesélte. Egyébként Nynaeve is ott volt. Féltem is, hogy még képes, és szíjat hasít a hátamból meg a testőréből is. Különben meg még azt is mondta a fickó, hogy sokan hisznek ebben a jóslatban, csak nem merik bevallani, félnek az aes sedai-októl és a Fény

Gyermekeitől. Miután Nynaeve odajött hozzánk, nem is volt hajlandó többet mondani a dologról. A javasasszony így is szólt a kereskedőnek, aki biztosította, hogy ez volt az utolsó útja vele annak a testőrnek.

– Jól is tette – így Perrin. – Még hogy a Sárkány ment meg minket! Ez nekem Coplin-beszédnek hangzik.

– Ugyan mekkora végveszély lehet az, amikor a Sárkányhoz kell fordulnunk segítségért? –

morfondírozott Rand. – Ezzel az erővel akár a Sötét Úr védelmét is kérhetnénk.

– Azt nem mondta, mi lesz a veszély – válaszolt kelletlenül Mat. – És új Legendák Korát

sem említett. Azt mondta, a Sárkány érkezése alapjaiban rázza meg majd a világot.

– Na, az aztán jól megment majd minket – mondta gúnyosan Perrin.

– Még egy Világtörés.

– Ne csináld már! – morogta Mat. – Csak azt mondom, amit az őrtől hallottam.

Perrin megrázta a fejét.

– Én mindenesetre remélem, hogy az aes sedai-ok és ez a Sárkány, akár valódi, akár hamis, ott maradnak, ahol vannak. Akkor talán a Folyóközben legalább béke lesz.

– Szerinted tényleg árnybarátok? – ráncolta a homlokát Mat tűnődve.

– Kik? – kérdezte Rand.

– Az aes sedai-ok.

Rand Perrinre nézett, aki megvonta a vállát.

– A történetekben – kezdett bele lassan, de Mat félbeszakította.

– Nem minden történetben állnak a Sötét Úr szolgálatában, Rand.

– A Fény szerelmére, mégiscsak ők zúzták szét a világot a Világtörés alatt. Kell ennél több bizonyíték?

– Hát… – mondta Mat, majd nagyot sóhajtott. De a következő pillanatban már megint vigyorgott. – Az öreg Billi Congar azt mondja, nem is léteznek. Az aes sedai-ok. Meg az

árnybarátok. Azt mondja, mese az egész. Azt állítja, ő a Sötét Úrban sem hisz.

Perrin felhorkant.

– Congar szájból Coplin beszéd. Mi másra számíthatnál egy Congar-tól?

– Az öreg Billi néven is nevezte a Sötét Urat. Fogadok, hogy nem is tudtál róla.

– Fény, segíts! – lehelte Rand.

Mat vigyora még szélesebb lett.

– Múlt tavasszal történt, közvetlenül mielőtt vágóférgesek lettek a földjei. Csak az övéi, senki másé. Pont mielőtt mindenki sárgalázat kapott a házában. Én hallottam is, amikor kimondta. Még mindig azt állítja, hogy nem hisz benne, de akárhányszor azt mondom neki, hogy akkor nevezze megint néven, hozzámvág valamit.

– Na igen, te vagy olyan ostoba, hogy ilyeneket csinálj, igaz-e, Matrim Cauthon? –

Nynaeve al’Meara lépett közéjük. Szinte még a válla fölött előredobott sötétbarna hajfonatának vége is felborzolódott haragjában. Rand nyomban felpattant. A karcsú javasasszony épp csak Mat válláig ért, ebben a pillanatban mégis mindannyiuknál

magasabbnak tűnt, és az sem segített, hogy fiatal volt és csinos. – Magam is gyanítottam

valami ilyesmit Billi Congarról akkoriban, de azt hittem, neked azért több eszed van, mintsem megpróbáld csúfolódással újra ilyesmire rávenni. Lehet, hogy elég idős vagy már, hogy megházasodj, Matrim Cauthon, de igazság szerint mégis még mindig az anyád

köténye mellett lenne a helyed. Legközelebb képes vagy, és te magad nevezed néven a Sötét Urat.

– Dehogy tennék én olyat! – tiltakozott Mat. Szemmel láthatóan legszívesebben valahol egész máshol tartózkodott volna ebben a pillanatban. – Az öreg Bil, úgy értem, Congar mester volt az, nem én! Vér és hamu, én…

– Vigyázz a nyelvedre, Matrim!

Rand még jobban kihúzta magát, noha a javasasszony nem is őt méregette. Perrin pont olyan idegesnek tűnt, mint ő. Később valamelyikük biztos megemlíti majd, nagy

panaszosan, hogy egy náluk nem is olyan sokkal idősebb nő egrecíroztatta így őket –

valaki mindig felhozta ezt a témát Nynaeve fejmosásai után, igaz, mindig gondosan a hallótávolságán kívül –, de amikor szemtől szemben voltak vele, akkor valahogy mindig

épp elég nagynak tűnt a korkülönbség. Különösen, amikor mérges volt. A kezében lévő

bot az egyik végén vastag volt, a másikon csak egy karcsú pálca. Hajlamos volt bárkinek

odasózni vele – a fejére, a kezére vagy a lábára –, ha úgy gondolta, hogy az illető

neveletlenül viselkedik. Kortól, rangtól függetlenül bárki lehetett az áldozat.

Annyira lekötötte a figyelmét a javasasszony, hogy először észre sem vette, nem egyedül

jött oda hozzájuk. Mikor rájött, mi a helyzet, elkezdett az azonnali távozás gondolatával foglalkozni, akármit tegyen, vagy mondjon is Nynaeve később emiatt.

Egwene állt pár lépésnyire a nő háta mögött, és kíváncsian figyelte az eseményeket.

Magassága Nynaeve-hez volt hasonlatos, akárcsak sötét hajszíne. Ebben a pillanatban akár

a javasasszony tükörképe is lehetett volna, mert még a hangulata is hasonló volt.

Keresztbe tett karral, rosszallóan összeszorított szájjal nézett rájuk. Puha szürke köpenyének csuklyája árnyékot vetett az arcára; nagy barna szemeiben most nem bujkált

kacagás.

Ha lenne igazság a földön, gondolta Rand, a kettőjük közötti két év korkülönbség, az ő

javára, igazán adhatna neki némi fölényt a lánnyal szemben. De sajnos nem így volt. A legjobb pillanataiban sem forgott túl könnyen a nyelve, ha valamelyik falusi lánnyal beszélt, de ha Egwene ránézett azzal a különös, fürkésző pillantásával, tágra nyitott, nagy szemekkel, mintha az utolsó csepp figyelmével is rá koncentrálna, olyankor egyszerűen képtelen volt egyetlen értelmes szót is kinyögni. Talán ha Nynaeve a mondanivalója végére ér, el tud osonni. De már előre érezte, hogy nem fog, még ha nem is tudta volna megmagyarázni, hogy miért.

– Ha kellően kibámultad magad, Rand al’Thor, mint borjú az új kapura – fordult hozzá a

javasasszony – talán megmondhatnád, hogy miért beszélgettetek olyasmiről, amiről még nektek is tudnotok kéne, hogy jobb, ha a szátokra sem veszitek, bármilyen nagy borjak vagytok mindhárman. – Rand ijedten kapta el a szemét Egwene-ről. Mikor Nynaeve

beszélni kezdett, a lány arcán zavarba ejtő mosoly jelent meg. A javasasszony szavai csípősek voltak, de az ő szája is mindent értő mosolyra görbült – egészen, amíg Mat hangosan föl nem nevetett. Erre rögtön elkomorodott, és olyan fagyos pillantást küldött felé, hogy a fiú kacagása köhögésbe fulladt.

– Nos, Rand? – kérdezte Nynaeve.

A szeme sarkából látta, Egwene még mindig mosolyog. Mégis, mi lehet olyan nagyon vicces?

– Teljesen természetes, hogy erről beszélgettünk – mondta gyorsan. – A házaló, Padan Fain… ööö… Fain mester, hamis Sárkányról hozott híreket Ghealdanból; háborúról, aes sedai-okról. A Falutanács is elég fontosnak tartotta a dolgot, hogy külön is kikérdezze. Mi másról beszélgetnénk ezek után?

– Szóval ezért áll elhagyatottan a házaló kocsija – ingatta a fejét Nynaeve. – Hallottam, amikor mindenki elészaladt, de nem tudtam otthagyni Ayellinné asszonyt, amíg lejjebb nem ment a láza. Ezek szerint a Falutanács kikérdezi az árust, hogy mi történt Ghealdanban? Ahogy én őket ismerem, csupa fölösleges kérdést fognak feltenni, a

legfontosabbakat pont nem. Megint a Nőkör kell majd hozzá, hogy valami használhatót is

megtudjunk – jelentette ki, azzal megigazította a vállán a köpenyét, és bement a fogadóba.

Egwene nem tartott vele. Amint a bejárati ajtó becsukódott a javasasszony mögött, odalépett Rand elé. Már nem szorította olyan rosszallóan össze a száját, de Rand mégis zavarba jött a pillantásától. Annyira fürkészően nézett rá; pislogás nélkül. Segélykérően pillantott a barátaira, de azok eltávolodtak tőle, arcukon széles vigyorral.

– Nem szabadna hagynod, hogy Mat belekeverjen az ostobaságaiba – jelentette ki Egwene

egy cseppet sem kevésbé komoly hangon, mint Nynaeve. Aztán váratlanul kuncogni

kezdett. – Azóta nem láttalak ilyen bűntudatos képet vágni, hogy Cenn Buie elkapott titeket Mattel az almafáin, tízéves korotokban.

Rand a másik lábára helyezte a testsúlyát, azzal a barátai felé lesett. Nem túl messze álltak; Mat hevesen gesztikulálva magyarázott éppen valamit.

– Táncolsz velem holnap? – Nem ezt akarta kérdezni. Szívesen táncolt volna a lánnyal, de

ugyanakkor semmire sem vágyott kevésbé, mint hogy megint olyan kényelmetlenül érezze

magát a társaságában, ahogy mindig. Mint most is.

Egwene szája apró kis mosolyra görbült.

– Délután – felelte. – Reggel dolgom lesz.

A két fiú felől döbbent kiáltás hallatszott.

– Mutatványos?! – A lány feléjük fordult, de Rand a karjára tette a kezét.

– Dolgod lesz? Micsoda?

Egwene a hideg ellenére hátralökte a csuklyáját, és tettetett nemtörődömséggel