és láthatná az arcát. Úgy vélte, a férfi a homlokát ráncolja.

– Még ha a Torony szolgálatában álló kémeket nem is vesszük figyelembe – mondta végül, kínos lassúsággal –, egy hadsereg híre a sólyomnál is gyorsabban száll. Elaida napra pontosan tudni fogja, hogy mikor érünk oda, és egyetlenegy órát sem hagy a pihenésre. Tudja, hogy megnövelte a Torony őrségét? Úgy tűnik, ötvenezer embere lesz!

De egy hónap kellene, ha lehetséges lenne, hogy megpihenjünk és összeszedjük

magunkat. Tíz nap is megtenné, de egy hónap jobb lenne.

Egwene bólintott, és elengedte. Az az apró kis kérdés a Torony őrségét illetően igencsak

fájt neki. Tudta, hogy a Csarnok és az ajahok csak azt mondják el neki, amit jónak tartanak, de azért fájt.

– Azt hiszem, igaza van – mondta szárazon. – Ha egyszer Tar Valon alá értünk, már nem

lesz időnk pihenni. Küldje a leggyorsabb lovasait! Ugye ebből nem lesz nehézség? Pelivar

és Arethelle meg fogják hallgatni őket?

Nem kellett tettetnie, hogy remegve várja a választ. Nem csak a tervei mennek füstbe, ha

harcba kell most kezdeniük. Sokkal többet vesztenek.

Bryne hangja egy jottányit sem változott, de mégis, mintha nyugtatgatóan csendült volna.

– Ameddig elég fény van ahhoz, hogy észrevegyék a fehér tollakat, tudják, hogy ez fegyverszünetet jelöl, és meghallgatják a küldötteinket. De most jobb, ha megyek, Anya!

Hosszú az út, emberpróbáló, és még a legjobb lovasokat is kifárasztja!

Amint Bryne mögött a helyére libbent a sátorlap, Egwene felsóhajtott. A válla már megint

kőmerev volt, és úgy érezte, a feje bármelyik pillanatban elkezdhet hasogatni. Bryne általában megnyugtatta, és jólesett beszívnia a férfi magabiztosságát. De ma este manipulálnia kellett, és úgy érezte, hogy erre Bryne is rájött. Férfihoz képest meglepően jó megfigyelő volt. De túl sok minden forgott kockán ahhoz, hogy megbízzon benne, amíg nem áll ki mellette nyíltan és egyértelműen. Talán egy olyan eskü, mint amit Myrelle és a

többiek tettek, elég lenne. Bryne az amyrlint követte, a hadsereg pedig Bryne-t. Ha a férfi azt hiszi, hogy haszontalanságokra akarja elfecsérelni az embereit, akkor pár szóval kiadhatja a Csarnoknak, mint valami ropogósra sütött, szépen felszeletelt malackát.

Egwene jókorát húzott a serlegből, és érezte, ahogy a fűszeres bor forrósága átjárja a testét.

– Jobb lenne, ha hinnének nekünk – motyogta halkan. – Bárcsak lenne valami, amiben hihetnek. Ha mást nem is tudok elérni, Siuan, remélem, azért a Három Eskütől meg tudom

szabadítani magunkat!

– Ne! – csattant fel Siuan. Őszinte felháborodás remegett a hangjában. – Az is katasztrófához vezethet, ha csak megpróbálod, ha pedig sikerrel jársz… A Fény

irgalmazzon nekünk! Ha sikerrel jársz, akkor lerombolod a Fehér Tornyot!

– Miről beszélsz? Én is megpróbálok az Eskük szerint élni, Siuan, minthogy nincs más választásom, de az Eskük nem védenek meg minket a seanchanoktól! Ha egy nővérnek közvetlen életveszélyben kell lennie ahhoz, hogy harcolhasson, akkor nemsokára

mindannyian halottak leszünk, vagy pórázzal a nyakunkban élünk!

Egy pillanatra mintha újra érezte volna a torkán az a’dam hűvös érintését, mintha újra pórázra kötött kutya lett volna. Jól idomított, engedelmes kutya. Örült, hogy sötét van, és Siuan nem látta, hogy remeg. Az árnyékok elrejtették a másik nő arcát is, csak azt lehetett kivenni, hogy az álla szótlanul mozog.

– Ne nézz rám így, Siuan! – Könnyebb volt dühösnek lennie, mint félni, a félelmet mindig

könnyedén elfedte a harag. Nem hagyja, hogy még egyszer pórázra kössék! – Minden előnyét kihasználtad annak, hogy nem kötnek többé az Eskük! Ha nem hazudtad volna ki

a szemüket is, még mindig Salidarban ülnénk, nem lenne seregünk, és ölbe tett kézzel várnánk a csodát! Mármint ti mind ezt tennétek, mert engem aztán senki nem hívott volna

vissza amyrlinnek, ha nem hazudsz nekik Logain és a Pirosak kapcsán! Elaida

zavartalanul uralkodhatna, és egy év múlva már senki nem emlékezne arra, hogyan bitorolta el az Amyrlin Trónt! Ő aztán egészen biztosan elpusztítaná a Tornyot! Tudod, hogy mindent elrontana Randdel kapcsolatban! Nem lepne meg, ha már megpróbálta

volna elraboltatni, bár persze az ereje nagy részét mi kötjük le. Jó, lehet, hogy elraboltatni azért nem raboltatta volna el, de biztos megpróbált volna valami ilyesmit. Alighanem már

rég egymásnak estek volna az aes sedai-ok és az asha’manek, és senkit sem érdekelne, hogy a Tarmon Gai’don vár ránk!

– Hazudtam, amikor kellett – lehelte Siuan. – Mikor úgy tűnt, hogy megéri.

Megroskadt a válla, és bűntudatos lett a hangja, mintha olyan bűnöket kellene most bevallania, amiket még maga előtt sem ismer el szívesen.

– Néha úgy vélem, hogy már túl könnyen úgy döntök, hogy akkor épp szükséges és előnyös, ha hazudok. Már majdnem mindenkinek hazudtam. Csak neked nem. De ne hidd

azt, hogy nem jutott az eszembe! Néha szívesen hazudtam volna, hogy rávegyelek egy döntésre, vagy, hogy eltántorítsalak tőle! És nem csak azért nem tettem meg, mert meg akartam őrizni a bizalmadat! – Siuan keze kérően nyúlt ki a sötétben. – A Fény látja, hogy mi mindent jelent számomra a barátságod és a bizalmad, de nem ezért nem hazudtam!

Nem is azért, mert tudtam, hogy csíkokban szednéd le az irhámat, ha kiderülne, vagy ami

még rosszabb, elküldenél. Egyszerűen csak rájöttem, hogy valakivel szemben meg kell tartanom az Esküket, vagy teljesen elveszítem önmagam. Így hát nem hazudok sem neked,

sem pedig Gareth Bryne-nak, bármibe kerül is. És amint csak lehet, Anya, újra le szeretném tenni a Három Esküt az Esküpálcára.

– Miért? – kérdezte Egwene halkan. Siuan hazudni akart neki? Megnyúzta volna, ha kiderül! De egyáltalán nem haragudott rá miatta. – Nem örülök, ha valaki hazudik, Siuan!

Általában nem! De néha te is tudod, hogy szükség van rá! – Eszébe jutott az aielekkel töltött idő. – Amíg hajlandó vagy megfizetni érte az árat, addig néha muszáj. Láttam már

nővéreket, akik jelentéktelenebb dolgokért kértek maguknak büntetést. Te vagy az első az

aes sedai-ok új fajából, Siuan, akit nem köt az eskü, és szabadon dönthet. Elhiszem, hogy

nekem nem fogsz hazudni! – És Bryne nagyúrnak sem? Micsoda furcsa választás… –

Miért adnád fel a szabadságodat?

– Feladni? – Siuan nevetett. – Semmit nem adok fel!

Kihúzta magát, és a hangja megerősödött, egyre szenvedélyesebb lett.

– Az Eskük emeltek ki minket a többi nő közül, akik kisebb-nagyobb csoportokban megpróbálták befolyásolni a világ eseményeit. Az Eskük tartanak össze minket, ez a hitvallásunk, ebben mindannyian osztozunk, ez az a szál, ami összeköt minden élő és holt

nővért, egészen az első aes sedai-tól kezdve, aki az Esküpálcára téve elmondta őket! Ez tesz minket aes sedai-já, nem a saidar. Az emberek hatan hat felől vizsgálják, amit mondunk nekik, de ha egy nővér azt mondja, hogy „ez így van”, akkor tudják, hogy az úgy igaz, és hisznek neki! Az Eskük miatt! Az Eskük miatt bíznak meg bennünk az uralkodók, csak ezért hiszik el, hogy nem akarjuk a földdel egyenlővé tenni a városaikat!

A leggonoszabb gazember is tudja, hogy nem kell egy nővértől sem féltenie az életét, hacsak ő maga nem támad rá! Ó, persze, a fehérköpenyek ezt is hazugságnak bélyegzik, és

néhány ember egészen furcsa nézeteket vall arról, hogy az Eskük voltaképpen mire is köteleznek minket, de a világon csak kevés olyan hely van, ahová egy aes sedai nem mehet el, és ahol nem hallgatnak a szavára. És ez csak az Eskük miatt van így! A Három

Eskü az, amitől egy aes sedai aes sedai, az a mi létünk szíve! Ha ezt a szemétdombra teszed, az idő elmos minket, mint a tengerparti homokot az ár! Hogy feladnék bármit is?

Épp ellenkezőleg, csak nyerek vele!

Egwene összeráncolta a homlokát.

– És mi lesz a seanchanokkal?

Mit jelent aes sedai-nak lenni. Attól a naptól fogva, hogy megérkezett Tar Valonba, azért

küzdött, hogy aes sedai legyen, de sosem gondolta végig, hogy mi teszi aes sedai-já az embert.

Siuan ismét felnevetett, bár most már egy szemernyit gúnyos és fáradt volt a hangja.

Megrázta a fejét, és a sötétség dacára is kimerültnek tűnt.

– Nem tudom, Anya! A Fény látja a lelkem, nem tudom! De túléltük a Trallok Háborúkat

is, a fehérköpenyeket is, Sasszárny Arturt is, és mindent, ami közben volt. Megtaláljuk annak is a módját, hogy elbánjunk ezekkel a seanchanokkal, anélkül, hogy elpusztítanánk

saját magunkat.

Egwene nem volt ebben olyan biztos. A táborban élő nővérek egy része úgy vélte, hogy a

seanchanok akkora veszélyt jelentenek, hogy várni kellene Elaida megostromlásával, amíg

őket el nem rendezik. Mintha a várakozás nem erősítené meg Elaidát az Amyrlin Trónon!

Mások láthatóan úgy gondolták, hogy ha egyszerűen csak újra egyesítik a Fehér Tornyot,

akkor a seanchanok maguktól is eltűnnek. A túlélés meglehetősen sokat veszített a varázsából, ha az embernek pórázt vetettek a nyakába, és Elaida uralma sem lenne sokkal

kellemesebb, mint a seanchanoké. Mit is jelent aes sedai-nak lenni…

– Nem kell távol tartanod magadtól Gareth Bryne-t – mondta Siuan hirtelen. – Tény, hogy

egy két lábon járó istenverése, és ha az, hogy neki kell dolgoznom, nem elég büntetés a hazugságaimért, akkor nyilván az sem lenne az, ha elevenen megnyúznának. Nemsokára

minden reggel megtépem a fülét, és este meg kétszer is, csak hogy tudja, hol a helye, de

bármit elmondhatsz neki! Segítene, ha értené, hogy miről van szó! Bízik benned, de aggódik, mert nem tudja, hogy vajon tisztában vagy-e a cselekedeteid következményével.

Nem mutatja, persze, de én azért látom.

Egwene fejében hirtelen összeállt a kép, mint a kovácsok kirakós játéka. Megdöbbentő

következtetés tárult elé. Siuan szerelmes volt Gareth Bryne-ba! Semmi másnak nem lett volna értelme! Minden, amit kettejük kapcsolatáról tudott, új fényben tűnt fel előtte. És nem feltétlenül jobban. Egy szerelmes nő sokszor elveszítette a józan eszét, ha az imádott férfi körül lehetett. Ő maga is tudta, hogy ez így van. Vajon merre lehet Gawyn? Jól van?

Van hol aludnia? De ebből elég is volt ennyi. Túl sok is, ha arra gondolt, most mit kell mondania. Előszedte a leghatásosabb amyrlin-hangját, és határozottan, parancsolóan

szólalt meg.

– Megtépheted Bryne nagyúr fülét, és ágyba is viheted, ha akarod, de vigyázz arra, mit mondasz el neki! Vannak dolgok, amiről nem szabad tudnia! Megértetted?

Siuan sértetten kihúzta magát.

– Nem vagyok az a fajta, akinek egyfolytában csapkod a nyelve, mint valami tépett vitorla, Anya! – mondta hevesen.

– Örülök, hogy ezt mondod, Siuan!

Bár a nő csak alig pár évvel tűnt idősebbnek Egwene-nél, elég idős volt ahhoz, hogy az anyja lehessen. Ezúttal azonban a fiatal lány mégis úgy érezte, mintha megfordult volna a

kettejük között lévő korkülönbség. Lehet, hogy ez az első eset, mikor Siuannak nem aes

sedai-ként, hanem nőként kellene szembenéznie egy férfival! Pár évig azt hittem, hogy Rand életem férfija, gondolta Egwene szárazon, pár hónapja pedig aludni is alig tudok Gawyn miatt, és mindent tudok, amit csak a szerelemről tudni lehet.

– Azt hiszem, itt végeztünk – folytatta kedvesebben, és belekarolt Siuanba. – Vagy legalábbis majdnem. Gyere!

Úgy tűnt, mintha a sátor vékony fala egyáltalán nem védte volna meg őket a hidegtől, de

mikor kiléptek a szabadba, a tél újult erővel tört rájuk. A holdfény olyan erős volt, hogy akár olvasni is lehetett volna, a hó visszatükrözte, de még ez a kékes derengés is hidegnek tűnt. Bryne úgy eltűnt, mintha nem is létezett volna. Leane csak annyi ideig tűnt föl, amíg megnyugtatta őket, hogy senkit sem látott, aztán gondosan körbenézett, és elsietett.

Vékony alakját szinte teljesen elnyelte a számtalan réteg gyapjúruha. Senki nem tudta, hogy Leane is segíti Egwene-t, és mindenki azt hitte, hogy Siuan és Leane halálosan gyűlölik egymást. Egwene fél kézzel igyekezett összefogni magán a bő köpenyt, és minden erejével próbált nem tudomást venni a jeges szélről, miközben Siuan és ő egyre messzebb kerültek a magas domani nőtől. Próbált nem tudomást venni a jeges szélről, és

gondosan figyelt, nehogy összeakadjanak valakivel. Nem mintha ilyenkor bárki is

véletlenül kinn mászkált volna a szabad ég alatt.

– Bryne nagyúrnak igaza volt – mondta Siuannak –, jobb, ha Pelivar és Arethelle elhiszik

azokat a rémhíreket. Vagy ha legalább nem tudják, mit is gondoljanak a dologról. Az elbizonytalanítja őket, nem fognak harcolni, inkább majd tárgyalnak. Gondolod, hogy szívesen beszélnének aes sedai-okkal? Siuan, figyelsz rám egyáltalán?

Siuan összerezzent, és abbahagyta a céltalan merengést. Egész eddig simán haladt a jégen,

de most megcsúszott, és majdnem fenékre ült a fagyott ösvényen. Épphogy csak

visszanyerte az egyensúlyát, mielőtt Egwene-t is magával rántotta volna.

– Igen, Anya! Természetesen figyelek! Lehet, hogy nem örülnének a nővéreknek, de nem

hinném, hogy el mernek utasítani egy aes sedai-t!

– Akkor azt szeretném, ha felébresztenéd Beonint, Anaiyát és Myrelle-t. Egy órán belül el

kell indulniuk északnak. Ha Bryne nagyúr úgy véli, hogy holnap estére megkaphatjuk a választ, nincsen sok időnk!

Milyen kár, hogy nem tudta, hogy pontosan merre is van az ellenséges hadsereg, de ha megkérdezte volna Bryne-t, a férfi biztos gyanakodott volna. Persze az őrzők könnyedén

meg fogják találni, és a három aes sedai-nak öt őrzője is volt.

Siuan csendben végighallgatta az utasításait. Nem csak őket hármójukat kellett legédesebb

álmukból felvernie. Hajnalra már Sheriamnak, Carlinyának, Morvrinnak és Nisaónak is tudnia kell, mit pletykáljon el reggeli közben. El kellett hinteniük a magvakat. Azért nem merték korábban elkezdeni, mert féltek, hogy akkor túl hamar szárba szökkennének a magok, így viszont lehet, hogy nem lesz elég idejük kicsírázni az Ülnökök lelkében.

– Ezer örömmel kirángatom őket a takaró alól – mondta Siuan, mikor már mindent megbeszéltek. – Ha ebben kell körbejárkálnom…

Elengedte Egwene karját, és megfordult, majd komoly, majdhogynem zord arccal

visszanézett.

– Tudom, hogy egy új Gerra Kishar, esetleg egy második Sereille Bagand akarsz lenni.

Megvan benned minden, ami ehhez kell. De vigyázz, nehogy egy újabb Shein Chunla legyél! Jó éjt, Anya! Aludj jól!

Egwene állt, és szótlanul nézte, ahogy Siuan útnak indul. A köpenybe burkolódzó, törékeny kis alak meg-megcsúszott a jégen, és néha olyan hangosan morgott dühében, hogy Egwene is hallotta. Gerra és Sereille a valaha élt legnagyobb amyrlinek közé tartoztak. Mindketten úgy megerősítették a Torony hatalmát és befolyását, hogy arra legfeljebb a Sasszárny Artur előtti időkben volt példa. Mindketten uralták a Tornyot magát is – Gerra ügyesen kijátszotta egymás ellen a Csarnok Ülnökeit, Sereille pedig a puszta erejével gyűrte maga alá a többi aes sedai-t. Shein Chunla viszont egészen másmilyen volt, mint ők. Elpazarolta a hatalmát, és szinte minden nővért elidegenített a Toronytól. A világ azt hitte, hogy Shein amyrlinként halt meg, de a mélyen elrejtett igazság az volt, hogy leváltották, és élete végéig száműzetésbe kellett vonulnia. Néhány dologról azonban

még a titkos krónikák is csak keveset beszéltek, de ennek ellenére is meglehetősen egyértelmű volt, hogy miután a negyedik összeesküvést is leleplezték, aminek az lett volna a célja, hogy Sheint visszahelyezze az Amyrlin Trónra, az őt őrző nővérek álmában

megfojtották egy párnával. Egwene megremegett, és igyekezett a hidegre fogni a

gyengeségét. Megfordult, és nekivágott a lassú, csúszós útnak. Egyedül ment vissza a sátorba. Aludjon jól? A kövér hold alacsonyan himbálódzott az égen, és még bőven volt

idő napkeltéig, de a lány egyáltalán nem volt biztos abban, hogy ezek után képes lesz aludni.

Tizenhatodik fejezet

VÁRATLAN HIÁNY

Másnap hajnalban, még mielőtt a nap kidugta volna vöröses korongját az égre,

Egwene összehívta a Torony Csarnokát. Tar Valonban ez meglehetősen nagy pompával járt volna, és mióta elhagyták Salidart, az út nehézségei dacára is igyekeztek megőrizni pár formaságot. Most azonban beérték annyival, hogy Sheriam még a sötét, hajnali órákban körbejárta minden egyes Ülnök sátrát, és bejelentette, hogy az Amyrlin Trón összehívta a Csarnok ülését. Bár persze a valóságban senki sem ült le. A napkeltét megelőző szürkeségben tizennyolc nő állt meg egy félkörben a tiszta havon Egwene előtt.

Szorosan összehúzták magukon a köpenyüket, és a leheletük ködként gomolygott.

Más nővérek is megálltak mögöttük, hogy meghallgassák, miről beszélnek. Eleinte csak egy páran mertek kíváncsiskodni, de mikor senki sem küldte el őket, a tömeg nőni kezdett,

és halkan zúgott. Nagyon halkan zúgott. Kevesen mertek volna szembeszegülni akár egyetlenegy nővérrel is, nemhogy az egész Csarnokkal! Az aes sedai-ok mögött feltűnő, csíkos ruhájú és köpenyű beavatottak még csendesebbek voltak, és az a pár novícia, akinek épp nem volt semmi dolga, pedig még náluk is kevesebb zajt csapott. Bár talán ők

voltak a legtöbben. A táborban most már vagy másfélszer annyi novícia volt, mint ahány

nővér, és a többségüknek nem jutott megfelelő fehér köpeny, sőt, sokan kénytelenek voltak beérni egy egyszerű fehér szoknyával a szokásos fehér novíciaruha helyett. Néhány

aes sedai még mindig úgy vélte, hogy vissza kellene térni az ősi szokáshoz, és meg kellene várniuk, hogy a lányok keressék meg a Tornyot, nem pedig fordítva, de a többség sajnálta

az elvesztegetett éveket, amikor emiatt a politika miatt fogyatkoztak meg az aes sedai-ok.

Egwene szinte megborzongott, ha arra gondolt, hogy ha a Torony toborzott volna, most milyen erős lehetne. Ezt a változást még Siuan sem kifogásolhatta!

A gyülekezet közepén hirtelen Carlinya jelent meg. Épp megkerült egy sátrat, és szembetalálta magát Egwene-nel és az Ülnökökkel. Az általában olyan higgadt és

magabiztos Fehér nővér most eltátotta a száját, fülig pirult, és szinte futva távozott, de közben azért hátra-hátranézett. Egwene nagy nehezen elfojtott egy apró grimaszt. Ma reggel ugyan mindenkit túlságosan is lekötött az, amire ő készült, de előbb vagy utóbb valakinek fel fog tűnni Carlinya viselkedése, és netán kérdezősködni kezd…

Sheriam hátradobta aprólékos gonddal hímzett köpenyét, felvillantotta a Krónikaőr

keskeny, kék stóláját, és amennyire csak vaskos téli ruházatától tellett, meghajolt Egwene előtt. Lángoló vörös haja, finom gyapjú- és selyemruhái dacára a nő maga volt a megtestesült egykedvűség. Egwene kurta biccentésére előrébb lépett, és éles, tiszta hangon megidézte az ősi köszöntést.

– Itt jön, itt jön! A Pecsétek Őre, Tar Valon Lángja, az Amyrlin Trón! Mindannyian figyeljetek, mert itt jön! – Ez egy kicsit különösen hangzott jelen esetben, leginkább azért, mert Egwene nem jött, hanem már eleve ott volt. Az Ülnökök csendben álltak. Vártak.

Néhányan türelmetlenül fintorogtak, vagy zavartan babrálták a szoknyájukat és a

köpenyüket.

Egwene is hátralökte a köpenyét, hogy jobban láthassák a nyakába vetett, hétcsíkos stólát.

Minden apró kis jelre szüksége volt, amivel érzékeltetni tudta, hogy ő az Amyrlin Trón.

– Mindenkit megviselt az utazás ebben az időben – jelentette be. Nem beszélt olyan hangosan, mint Sheriam, de azért mindenki jól hallhatta, mit mond. Hirtelen megpendült

benne a várakozás érzése, kicsit olyan volt, mintha be lett volna csípve. De inkább olyan, mintha felfordult volna a gyomra. – Úgy döntöttem, hogy megállunk két vagy esetleg három napra pihenni.

Erre már mindenki figyelmesen felkapta a fejét. Egwene remélte, hogy Siuan is ott van valahol a tömegben, és hallja, mit mond. Igyekezett megtartani az Esküket.

– A lovaknak is szüksége van a pihenésre, és a kocsikat sürgősen meg kellene javítani. A

Krónikaőr majd megkezdi a megfelelő intézkedéseket!

Most tényleg elkezdődött.

Egwene nem várt sem ellenvetést, sem vitát, és nem is szólalt fel senki sem ellene. Nem

túlzott, mikor Siuannal arról beszélt, hogy a legtöbb nővér valamiféle csodában

reménykedik, és még mindig hisz abban, hogy végül nem kell az egész világ szeme előtt

Tar Valonba menetelniük. Még azok, akik pedig tiszta szívből meg voltak győződve arról,

hogy a Torony érdeke is Elaida eltávolítását kívánja, azok után, amit tett, megragadtak volna minden alkalmat a késlekedésre, és várták, várták a csodát.

Az egyikük meg sem várta, hogy Sheriam formálisan berekessze az ülést. Amint Egwene

elhallgatott, Romanda, aki most meglepően fiatalnak tűnt, hogy szürke kontyát eltakarta a

csuklyája, már meg is fordult, és hosszú léptekkel elvonult. Magla, Saroiya és Varilin csapkodó köpennyel sietett utána. Úgy kuncsorogtak, ahogy csak az ember bokáig érő

hóban botladozva kuncsorogni tud. Persze jól ment nekik. Akár Ülnökök voltak, akár nem, Romanda beleegyezése nélkül talán még levegőt sem mertek volna venni! Miután Lelaine látta, hogy Romanda szó nélkül elvonul, ő is sietve maga köré gyűjtötte Faiselle-t, Takimát és Lyrelle-t egyetlen kézmozdulattal, majd elsiklott, mit egy anyahattyú három ideges kis fiókával a nyomában. Ha Takimáék nem is voltak olyan szorosan Lelaine markában, mint a másik három Romandáéban, azért nem maradtak el tőlük sokkal. Ami azt illeti, a többi Ülnök is alig várta meg, hogy Sheriam kiejtse a „menjetek most a Fény

áldásával”-t. Mire Egwene elindult volna, a Torony Csarnoka már teljesen szétszóródott. A

várakozás izgalma egyre erősebb volt. És egyre jobban hasonlított egy gyomorrontásra.

– Három nap! – morogta Sheriam, miközben felajánlotta a karját Egwene-nek, és

megindultak az egyik jeges ösvénykén. Ferde vágású szeme zuga most kérdően

ráncolódott össze. – Meglep, Anya! Bocsásson meg, de eddig minden egyes alkalommal

makacsul ellenállt, ha csak egy napot pihenni akartam!

– Kérdezz újra, ha beszéltél a bognárokkal és a patkolókovácsokkal – vágott vissza Egwene. – Nem jutnánk messzire, ha kidőlnének alólunk a lovak, és szétesnének a szekerek!

– Ahogy mondja, Anya! – válaszolt a másik nő. Ha nem is volt kifejezetten szelíd a hangja, tökéletesen elfogadta Egwene érveit.

A talaj most sem volt jobb, mint előző este, és néha megcsúszott a lábuk. Egymásba karoltak, és lassan sétáltak tovább. Sheriam több támaszt nyújtott, mint amennyi Egwene-nek kellett volna, de elég óvatosan csinálta. Mind a ketten tudták, hogy nem lenne jó, ha

az Amyrlin Trón fenékre csüccsenne vagy ötven aes sedai és úgy száz szolga előtt, de az

sem vette volna ki magát túl jól, ha úgy kell támogatni, mint valami nyomorékot.

Azok az Ülnökök, akik hűséget fogadtak Egwene-nek, Sheriamot is beleértve, csak puszta

félelemből tették, hogy a saját bőrüket mentsék. Ha a Csarnok tudomást szerzett volna arról, hogy nővéreket küldtek Tar Valonba, hogy férkőzzenek az ottani aes sedai-ok bizalmába és bizonytalanítsák el őket Elaidával kapcsolatban, és ami még rosszabb, azért

nem szóltak erről a Csarnoknak, mert attól tartottak, hogy az Ülnökök között netán árnybarátok is vannak – nos, ha mindez kiderült volna, alighanem haláluk napjáig száműzetésben kellett volna vezekelniük, így hát végül ezek a nők, akik azt hitték, hogy

bábuként játszhatnak majd Egwene-nel, nemcsak, hogy elvesztették a befolyásukat a Csarnok felett, de még hűségesküt is tettek az új amyrlinnek! A legtöbbjüket láthatóan még mindig zavarta a dolog, bár mindannyian szó nélkül engedelmeskedtek. Ahányszor csak Morvrin ránézett Egwene-re, döbbenten elkerekedett a szeme, mintha még mindig nem hinné el, hogy mi történt, és Nisao egyfolytában ráncolta a homlokát. Anaiya a fejét

rázta, és nem értette, hogy miért titkolódznak, Myrelle pedig gyakran elfintorodott, bár neki nem csak emiatt az eskü miatt volt nehéz a lelkiismerete. De Sheriam egészen egyszerűen csak beleilleszkedett Egwene Krónikaőrének szerepébe, és innentől nem csak

szóban, de tettekkel is az amyrlint szolgálta.

– Anya, javasolhatom, hogy használjuk ki ezt az alkalmat arra, hogy megnézzük, vajon a

környező vidéken milyen takarmány és élelem érhető el? A készleteink fogytán vannak! –

Sheriam aggódva vonta össze a szemöldökét. – Különösen a tea és a só fogyott ki, bár kétlem, hogy azt találunk errefelé.

– Tedd meg, amit tudsz – mondta Egwene nyugtatgatóan. Különös volt belegondolni, hogy nem is olyan rég még mennyire tisztelte Sheriamot, és hogy félt attól, hogy felbőszíti a nőt. Meglepő módon, most, hogy már nem ő volt a Krónikaőr, és nem próbálta meg hátulról irányítani Egwene-t, az asszony kifejezetten boldogabbnak tűnt. – Tökéletesen megbízom benned, Sheriam!

A nő a dicséret hallatán egészen egyszerűen sugárzott a boldogságtól.

A nap még mindig nem emelkedett a keleten fekvő sátrak és kocsik fölé, de a tábor máris

lázas munkában égett. Már amennyire szó lehetett ilyesmiről ebben az időben. A reggelit

már elköltötték, a szakácsok már csak a maradványokat takarították el. Hatalmas

novíciacsapat segített nekik, a fiatal lányok olyan lelkesen súrolták a hóval a koszos lábosokat, mintha a munka kimelegítené őket a fagyos éjszaka után. A szakácsok már kevésbé voltak fürgék: fáradtan, lassan mozogtak, meg-megálltak, hogy megdörgöljék a hátukat, felsóhajtottak, szorosabbra húzták maguk körül a köpenyt, és üresen meredtek a

hóra. A remegő szolgák szinte minden ruhájukat magukra húzták. Sovány, ízetlen

reggelijük után azonnal lebontották a sátrakat, és sietve kocsira rakták őket – most pedig morogva újraépítettek mindent, és egyik ládát a másik után vitték be a sátrak mélyére. A

felszerszámozott állatokat most ismét kifogták, és a fáradt, lecsüggesztett fejű lovászok visszavitték őket a helyükre. Egwene hallotta, ahogy a szolgák fel-felmordulnak, mikor nem veszik észre, hogy egy nővér is hallja őket, de a többség a panaszkodáshoz is fáradt

volt.

A legtöbb aes sedai, akinek már állt a sátra, hamar el is tűnt odabenn, de jó néhányan még mindig a munkásokkal voltak elfoglalva, míg mások sietve szaladtak a letaposott

jégösvényeken, és a saját ügyeiket intézték. A többiekkel ellentétben ők éppolyan kipihentnek és tettre késznek tűntek, mint az őrzők, akik valahogy még azt is megoldották, hogy úgy sétáljanak végig a téli tájon, mintha pompásan kialudták volna magukat, és most

élveznék ezt a finom tavaszi időt. Egwene most már gyanította, hogy a nővérek hogyan merítenek erőt az őrzőikből, és hogy ennek vajmi kevés köze van az őket összefűző

kötéshez. Ha az ember őrzője nem vallotta be, hogy fázott, fáradt volt, vagy majdnem összeesett az éhségtől, az ember maga sem panaszkodhatott.

Az egyik keresztbe futó ösvényen most Morvrin jelent meg Takima karjába kapaszkodva.

Talán támogatásra szorult, bár Morvrin olyan széles volt, hogy a mellette lépegető

aprócska nővért még a valós méreténél is kisebbnek mutatta. Talán azért támaszkodott rá

ennyire, nehogy Takima elmeneküljön; Morvrint nem lehetett lerázni, ha egyszer kitalálta,

mit akar. Egwene összeráncolta a homlokát. Abban senki nem találhatott semmi

kivetnivalót, hogy Morvrin beszélni akar ajahjának egyik Ülnökével, de Egwene azt hitte

volna, hogy akkor inkább Janyához vagy Escaraldéhez fordul. A különös pár hamar eltűnt

a szántalpas, pányvás kocsik között, de Morvrin egy pillanatra sem hagyta abba a sugdolódzást. Egwene azt nem tudta volna megmondani, hogy vajon Takima figyelt-e rá.

– Van valami gond, Anya?

Egwene feszes kis mosolyt villantott fel.

– Csak a szokásos, Sheriam! Csak a szokásos!

Az amyrlin dolgozószobája előtt Sheriam elvált a nőtől, és nekiindult, hogy végrehajtsa a

rá kirótt feladatokat. Mire Egwene belépett a sátorba, odabenn már minden készen fogadta; de meg is lepte volna, ha mást talál! Selame épp ebben a pillanatban tette le a teáskannát az íróasztalra. A nő magasan hordta az orrát, a ruháját élénk színű gyöngyök tarkították, és első pillantásra senki sem mondta volna meg, hogy ő itt csak egy szolga, de azért jól végezte a dolgát. A két bronzserpenyőben izzó szén némileg enyhítette a csípős

fagyot, bár a hő nagy része azonnal kiszaladt a füstelvezető nyíláson. A szénre szórt gyógyfüvek elvették a bennmaradó füst kellemetlen szagát, és tavaszias frissességgel töltötték meg a sátrat. Az előző esti tálca már eltűnt, és a lámpa meg a faggyúgyertyák már égtek. Ebben az időben senki sem hagyott volna nyitva egy sátrat, csak hogy fény szűrődjön be.

Siuan is ott várt már rá, hatalmas papírköteggel a kezében, űzött tekintettel, és jókora tintafolttal az orra hegyén. Mióta ő volt Egwene titkára, még több okuk volt arra, hogy együtt legyenek, és Sheriam egyáltalán nem bánta, hogy fel kellett adnia ezt a munkát.

Siuan viszont annál többet morgott. Ahhoz képest, hogy szinte sosem hagyta el a Tornyot,

mióta csak novícia lett, meglehetősen utálta a bezártságot. Ezúttal mártírarcot öltött, és elvárta, hogy az emberek szánják meg szenvedéseit.

Selame bármilyen magasan hordta is az orrát, Egwene körül úgy hajlongott és édeskedett,

hogy egész kis szertartás kerekedett abból, hogy elvegye Egwene kabátját és kesztyűjét.

Aztán arról csacsogott nagy lelkesen, hogy talán ha az Anya felrakná a lábát, és hogy talán ha hozhatna egy takarót az ölébe, és talán ha itt maradna, hogy az Anya tudjon neki szólni, ha valamire még szüksége lenne, és… Egwene a végén szinte a tulajdon két kezével tuszkolta ki a sátorból. A tea erősen mentaízű volt. Ebben az időben! Selame az idegeire

ment, és nem volt hű hozzá, de igyekezett jó szolgálója lenni.

Persze nem volt arra idő, hogy Egwene kényelmesen hátradőljön, és elszopogassa a forró

teát. Komoran megigazította a stóláját, és leült az asztal mellé. Ösztönösen megrángatta a szék lábát, nehogy összerogyjon alatta – sajnos gyakran megesett –, megvárta, hogy Siuan

is leüljön egy erősen billegő sámlira, de eddigre a tea már kihűlt. Nem beszéltek a terveikről, sem Gareth Bryne-ről, sem arról, hogy miben reménykednek: amit

megtehettek, azt már meg is tették. Most már csak várhattak. A jelentések és a gondok azonban igencsak felszaporodtak az utazás alatt, hiszen menet közben sem alkalmuk, sem

erejük nem volt ilyesmivel foglalkozni. Most, hogy megálltak, végig kellett nézni mindet.

Az, hogy egy ellenséges hadsereg várta őket, nem volt ok a további halogatásra.

Egwene gyakran elgondolkozott azon, hogy vajon hol találnak ennyi papírt, mikor minden

másból kezdenek kifogyni. A Siuantól kapott jelentések szinte csak a legkínzóbb

hiányokat sorolták föl, másról szó sem volt bennük. Nem csak azok a dolgok fogytak el,

amiket Sheriam említett, de már alig volt szenük, a patkolókovácsok kifogytak a szögből

és a vasból, a lószerszámokhoz nem volt már több bőr és olajos zsineg, és lassan a lámpaolajnak, a gyertyáknak és még vagy száz más dolognak is a végére jártak. Már szappanuk sem volt. És ami nem elfogyott, az elkopott, a cipők éppúgy, mint a sátrak.

Siuan merész kézírása minden egyes tételnél vadabb lendületet vett. A pénzügyi

elszámolást már szinte belevéste a papírba, olyan dühös volt. És semmit sem tudtak tenni

ellene.

Siuan papírjai között volt pár olyan levél is, amelyekben az Ülnökök fejtették ki, hogy szerintük hogyan lehetne javítani katasztrofális anyagi helyzetükön. Jobban mondva ezek

nem is annyira levelek voltak, hiszen az írói így is, úgy is a Csarnok elé akarták tárni az elképzelésüket, és fittyet hánytak Egwene támogatására vagy ellenkezésére. Egyik

megoldásnak sem lett volna sok előnye, de mindegyiknek számos árnyoldala volt. Moria

Karentanis például azt javasolta, hogy ne fizessenek több zsoldot a katonáknak. Egwene remélte, hogy a Csarnok mostanra már rájött, hogy ez esetben gyorsabban elolvadna a hadseregük, mint a jég a nyári hőségben. Malind Nachenin egy körlevelet küldött el neki,

amit a környék nemeseinek akart széthordani, és ami inkább parancsnak tűnt, mint alázatos kérésnek. Alighanem az egész vidéket ellenük fordította volna, éppúgy, mint Salita Toranes javaslata, hogy adóztassanak meg minden falut és várost, amin csak áthaladnak.

Egwene összegyűrte a javaslatokat, és Siuan orra alá dugta őket. Jobban örült volna, ha a

három Ülnök nyakát szorongathatja ilyen nagy hévvel.

– Azt hiszik, hogy minden úgy lesz, ahogy csak ők kívánják, és a valósággal nem is kell

törődniük? A Fényre, ezek rosszabbak, mint a gyerekek!

– A Toronynak már sokszor sikerült valóra váltani a kívánságait – mondta Siuan nyugtatóan. – Ne feledd, sokan azt mondanák, hogy te sem törődsz a valósággal!

Egwene szipákolt egyet. Még ha a Csarnok meg is szavazta volna ezeket az őrültségeket,

ahhoz, hogy kivitelezhessék, szerencsére szükségük lett volna az ő beleegyezésére is. Még

a jelen, szorult helyzetben is volt egy kis hatalma.

– Mindig ilyen nehéz a Csarnokkal, Siuan?

Siuan bólintott, és helyezkedett egy kicsit, hogy ne boruljon fel. A sámlinak nem volt egyformán hosszú lába.

– De lehetne rosszabb is! Szólj, hogy meséljek el mindent a Négy Amyrlin Évéről. Ez vagy százötven évvel Tar Valon megalapítása után történt. Akkoriban a Torony szinte mindig úgy működött, mint mostanában. Mindenki megpróbálta magához ragadni a

kormányrudat. Annak az évnek a nagyobb részében két rivális Csarnok működött a

Torony falain belül. Majdnem pont úgy, mint most. A végén persze nem sok híján mindenki rosszul járt, még azok is, akik azt hitték, hogy majd ők mentik meg a Tornyot.

Talán sikerült volna nekik, ha nem futóhomokra építkeznek. A Torony persze túlélte a dolgot. A Torony mindent túlél.

A Torony fennállásának több mint háromezer éve alatt sok minden történt, és ennek jó részét elzárták az emberek elől, és csak kevés kiválasztott nézhette meg a fennmaradt krónikákat, de Siuan szinte minden apró részletre emlékezett. Toronybéli évei nagy részét

alighanem a titkos iratokba temetkezve töltötte. Egwene egyetlenegy dologban volt csak biztos. Ha tudja, elkerüli Shein sorsát, de nem marad meg ilyen erőtlennek. Csak kicsit volt jobb a helyzete, mint Cemaile Sorenthaine-nek. Jóval, mielőtt Cemaile uralma véget

ért, a nő legfeljebb már csak abban dönthetett, hogy mit vesz fel reggelente. Meg kell majd kérnie Siuant, hogy mindent meséljen el a Négy Amyrlin Évéről, és egyáltalán nem

örült, hogy a nő újabb balfogásokról fog beszámolni neki.

A füstnek vágott kis nyíláson besütött a nap, ami azt jelentette, hogy a reggel lassan délbe fordul, és a Siuan kezében pihenő papírköteg szinte semmivel sem lett vékonyabb.

Egwene úgy érezte, hogy most bármiféle félbeszakításnak örülne, talán még a korai felfedeztetésnek is. Na jó, annak azért nem, de…

– Mi a következő, Siuan? – hörögte csendesen.

Aran’gar figyelmét valamiféle mozgás keltette fel, és óvatosan kilesett a fák között a

katonák sátraira. A második tábor szürke gyűrűként fogta körbe az aes sedai-ok

pihenőhelyét. Egy szekéroszlop siklott lassan kelet felé, lovaskatonák kísérték. A sápadt napfény megcsillant a páncéljukon és a lándzsáik hegyén. Aran’gar nem tudott elfojtani egy megvető vigyort. Lándzsák és lovak! Ez a primitív, ócska sereg nem tudott

gyorsabban mozogni, mint egy ráérős gyalogos, és olyan emberek vezették, akik azt sem

tudták, mi történik tőlük száz mérföldnyire! Aes sedai-ok? Az összeset elpusztíthatná, és

még halálukban sem tudnák, ki támadt rájuk! Persze nem sokkal élné túl őket. A puszta gondolattól is megremegett. A Nagyúr csak nagyon keveseknek adott még egy esélyt az életre, és ő nem akarta eldobni magától ezt a kegyet.

Megvárta, amíg a lovasok eltűnnek az erdőben, és csak utána indult vissza a tábor felé.

Útközben az éjszakai álmokon gondolkodott. A háta mögött mindent elrejtett a sima, szűz

hó, és tavaszig senki nem találhatja meg, amit idehozott. Ez bőven elég lesz. A tábor szélén őgyelgő férfiak már észrevették, és Aran’gar ösztönösen elmosolyodott, miközben

megigazította a csípőjén a szoknyát. Egyre nehezebben ment visszaemlékeznie arra, hogy

milyen volt férfiként élni: vajon ő is ilyen könnyen bedőlt a nők trükkjeinek? Még neki is nehéz volt átjutnia azon a tömegen egy hullával, de a visszautat kifejezetten élvezte.

A reggel szinte végeérhetetlen papíráradat között telt el, míg csak be nem következett

az, amit Egwene várt. Volt néhány dolog, ami minden nap ugyanúgy ment. Átkozott hideg

volt, esett a hó, felhős volt az ég, szürke volt minden, és fújt a szél. És Lelaine és Romanda meglátogatták.

Egwene épp felállt, hogy kinyújtóztassa egy kicsit a sok ülésben elgémberedett lábát, mikor Lelaine Faolainnal a sarkában beviharzott hozzá. A nyomában jeges fuvallat kapott

a sátorba, és Egwene örült, mikor az ajtó visszacsukódott. Lelaine lehúzta kék

lovaglókesztyűjét, és hagyta, hogy Faolain levegye a hiúzprémes köpenyt a válláról.

Karcsú volt, méltóságteljes, és sötétkék selyemruhájában, parancsoló tekintetével mintha a saját sátrát mérte volna fel. Faolain egy intésére a sarokba húzódott a köpennyel, és a saját fekete kabátját épphogy csak hátradobta a válláról. Láthatóan az Ülnök egyetlen intésére

távozott volna a sátorból. Sötét arcán szelíd és engedelmes mosoly ült – ez nem vallott rá.

Lelaine kimértsége megrepedt egy pillanatra, és a Kék nővér meglepően meleg mosolyt villantott Siuanra. Egykor, hosszú-hosszú évekkel ezelőtt jó barátok voltak, és Lelaine Siuannak is felajánlotta a támogatását. Valami olyasmiről volt szó, mint amit Faolain el is fogadott, hogy egy Ülnök mellé szegődve védje meg magát a többi nővér haragjától és nemtetszésétől. Lelaine megsimogatta az egykori amyrlin arcát, és kedvesen, együttérzően

odasúgott neki valamit. Siuan elpirult, és riadt értetlenség villant át az arcán. Egwene biztos volt benne, hogy ezt nem csak tetteti. Siuan nehezen tudta csak elfogadni, hogy mi

minden megváltozott benne, és hogy milyen könnyen alkalmazkodik az új helyzethez.

Lelaine végigmérte az íróasztal előtt álló zsámolyt, aztán szokás szerint úgy döntött, hogy túlságosan is billeg, és nem ült le. Egwene jelenlétét csupán ekkor nyugtázta; épphogy csak megbiccentette felé a fejét.

– Anya, beszélnünk kellene a Tengeri Népről! – A hangja túlságosan is határozott volt ahhoz, hogy illőnek tűnjön az Amyrlin Trónnal szemben.

Egwene csak akkor jött rá, hogy mennyire félt attól, hogy Lelaine netán tud az andori seregről, vagy hírt kapott a szervezendő találkozásról, mikor kiengedett a gyomrában a görcs. A következő pillanatban azonban újra elszorult a torka. A Tengeri Nép? A Csarnok

egészen biztosan nem szerezhetett tudomást arról az őrült alkuról, amit Nynaeve és Elayne

kötöttek! El nem tudta képzelni, hogy mi vehette rá erre a katasztrofális döntésre a két nőt, és azt sem sejtette, hogy mit tud majd kezdeni a helyzettel.

Kavargó gyomorral ült le az asztal mögé, de igyekezett eltitkolni az érzéseit. A szék egyik lába megbicsaklott, és össze akart csuklani – Egwene kis híján a szőnyegre pottyant, de időben ki tudta egyenesíteni. Remélte, hogy nem pirult el dühében.

– A caemlyni vagy a cairhieni Tengeri Népről? – kérdezte. Igen, ez így megfelelően nyugodtnak és összeszedettnek hatott.

– A cairhieniekről! – vágott Romanda éles hangja a csöndbe. – Természetesen a

cairhieniekről!

Bevonulása mellett Lelaine érkezte sápadtnak és erőtlennek tűnt; az idős Sárga nővér szinte egymaga betöltötte a sátrat. Ő nem mosolygott senkire. Bár csinos volt az arca, de

nem vidámságra termett.

Theodrin lépett be mögötte. Romanda széles mozdulattal lekapta magáról a köpenyt, és a

karcsú, almaarcú nővér kezébe nyomta, majd egy intéssel a Faolainnal átellenes sarokba zavarta a lányt. Faolain kifejezetten engedelmesnek tűnt, de Theodrin ferdevágású szemét

szélesre nyitotta, mintha folyamatos meglepetésben élne, és a szája félig elnyílt ijedtében.

Faolainhoz hasonlóan neki is magasabb helye lett volna az aes sedai-ok hierarchiájában, de még jó ideig egyikük sem számíthatott arra, hogy a képességeinek megfelelő

feladatokat kapjon.

Romanda egy pillanatig Siuant méregette, mintha azon gondolkozna, hogy vajon őt is beküldje-e az egyik sarokba, aztán félresöpörte Lelaine-t, mintha ott sem lett volna, és Egwene elé állt.

– Úgy tűnik, hogy az a fiatalember beszélt a Tengeri Néppel, Anya! A Sárga cairhieni ügynökei egyfolytában csak erről beszélnek! Van róla valami fogalma, Anya, hogy mire kellhetne neki az Atha’an Miere?

Bár kitette a megfelelő címet, Romanda egyáltalán nem úgy beszélt Egwene-nel, mintha

az Amyrlin Trón előtt állna, de hát sosem tett úgy, mintha tisztelné a lányt. Afelől senkinek semmi kétsége sem volt, hogy ki lehet „az a fiatalember”. A táborban minden egyes nővér elfogadta, hogy Rand az Újjászületett Sárkány, de mikor beszéltek róla, könnyen azt lehetett volna hinni, hogy egy faragatlan kölyökről van szó, aki rendszeresen

késik a vacsoráról, és utána az asztalra hány.

– Honnan is tudhatná, mi jár a kölyök fejében! – mondta Lelaine, mielőtt Egwene akárcsak kinyithatta volna a száját. A mosolya ezúttal egyáltalán nem volt meleg. – Ha választ keresünk, Romandám, azt csak Caemlynben lelhetjük meg! Az ottani Atha’an Miere nem a hajókon lakik, és nem hinném, hogy a Tengeri Nép magas rangú tagjai más

és más küldetésben hagynák maguk mögött a tengert! Sosem hallottam ilyesmiről!

Alighanem a kölyök miatt mentek oda! Mostanra már biztosan tudják, hogy ki ő!

Romanda visszamosolygott, és Egwene csak azon csodálkozott, hogy a sátor falát nem lepte be a zúzmara.

– Lelaine, azt hiszem, ennek az egyértelmű kis megállapításodnak semmi értelme sem volt. Azt kellene inkább megvitatnunk, hogyan jöjjünk rá, mit akarnak!

– Épp ezt akartam tenni, Romanda, mielőtt félbeszakítottál! Mikor az Anya legközelebb találkozik Elayne-nel vagy Nynaeve-vel Tel’aran’rhiodban, átadhatja nekik az utasításainkat! Merilille könnyedén ki fogja találni, hogy az Atha’an Miere mit akar, vagy hogy a kölyök mit csinál, ha már egyszer elértek Caemlynbe. Kár, hogy a lányok nem beszéltek meg rendszeres találkozót, de hát be kell érnünk azzal, ami van! Ha készen áll,

Merilille találkozhat Tel’aran’rhiodban egy Ülnökkel, hogy beszámoljon neki! – Lelaine türelmetlenül intett a kezével. Egyértelmű volt, hogy az az Ülnök ő maga volna. – Azt hiszem, Salidar megfelelő hely lenne!

Romanda vidáman felhorkantott, de még ebben sem volt semmi melegség.

– Merilille-t könnyebb utasítani, mint rávenni arra, hogy véghez is vigye, amit kértek tőle, Lelaine! Azt hiszem, tudja, hogy nehéz kérdéseket kell megválaszolnia. Ezt a Viharok Tálját először el kellett volna hoznia nekünk, hogy tanulmányozhassuk. Azt hiszem, az Ebou Darba küldött nővérek közül egy sem értett igazán a Felhőtánchoz, és te is látod, hogy ez mivel járt! Ez az egész hirtelen, vad időjárás az ő hibájuk! Azt hiszem, ezt a kérdést a Csarnok előtt is fel kell vetnem, és minden felelőst elő kell szednünk! – A szürke hajú nővér hangja hirtelen lágy lett, mint az olvadt vaj. – Ha jól emlékszem, te is támogattad Merilille kinevezését!

Lelaine dühösen húzta ki magát, a szeme villámlott.

– Én azt támogattam, akit a Szürkék jelöltek, Romanda, és nem név szerint Merilille-t! –

mondta sértetten. – Hogy is gondolhattam volna, hogy úgy dönt, ott helyben használni fogja a Tálat? És hogy beveszi a Tengeri Nép vadjait a körbe! Hogyan is tudhatnának azok

annyit az időjárásról, mint egy aes sedai?

A haragja hirtelen szétfoszlott. Ráébredt, hogy a legvadabb ellenfele, az egyetlen valódi csarnokbéli ellenfele előtt védi magát. És ami még rosszabb volt, egyetértett vele a Tengeri Nép ügyében! Ó, persze, az egyértelmű volt, hogy erről ugyanúgy gondolkoznak,

no de hogy ennek hangot is adjon!

Romanda fagyos mosolya elmélyült Lelaine dühét látva. Élvezettel nézte, ahogy a Kék nővér egészen elsápad; és aztán ráérősen lesimította bronzszínű szoknyáját. A másik nő

hiába keresett kiutat.

– Majd meglátjuk, a Csarnok hogy áll ehhez, Lelaine – mondta végül. – Amíg nem kértük

ki a véleményüket, azt hiszem, jobb lesz, ha Merilille egy olyan Ülnökkel sem beszél, aki

benne volt a megválasztásában! Senki nem örülne annak, ha azt hinnék, hogy

összejátszotok! Azt hiszem, belátod, hogy az lenne a legbölcsebb, ha én beszélnék vele!

Lelaine ismét elsápadt, de ezúttal nem dühében. Nem látszott rajta, hogy félne, de Egwene

egészen biztos volt abban, hogy a nő azt számolja, hogy ki állna ki mellette a Csarnokban, és ki fordulna ellene. Az összjáték már majdnem olyan súlyos vád volt, mint az árulás, és

elég volt hozzá, ha a nővérek kétharmada megszavazta. Valószínűleg Romanda nem tudott

volna összegyűjteni ennyi embert, de keserű és heves vitának néztek volna elébe, és Romanda pártja igencsak megnövekedhetett volna. Ez beláthatatlan problémákkal

járhatott akkor is, ha Egwene tervei füstbe mennek. És sehogy sem akadályozhatta meg, hacsak nem meséli el nekik, valójában mi is történt Ebou Darban. Akkor pedig már azt is

megkérhetné, hogy ugyan, tegyék le neki ugyanazt az esküt, mint Faolain és Theodrin!

Egwene mély levegőt vett. Azt legalább megakadályozhatja, hogy Tel’aran’rhiodon belül épp Salidarban találkozzanak. Mostanában ő is ott szokott összefutni Elayne-nel és Nynaeve-vel. Legalábbis amikor sikerült mindhármuknak észrevétlenül odajutniuk – és erre hosszú napok óta nem volt példa. Mióta az Ülnökök csak úgy ki-be járkáltak az Álmok Világába, nehéz volt olyan helyet találniuk, ahol nem botlottak bele

valamelyikükbe.

– Mikor legközelebb beszélek Nynaeve-vel és Elayne-nel, átadom nekik a Merilille-lel kapcsolatos utasításokat! Aztán pedig szólhatok, hogy mikor készült fel arra, hogy találkozzon valamelyikőtökkel! – Ha egyszer kiadta a megfelelő utasításokat, Merilille soha az életben nem fog az Ülnökökkel beszélni!

Az Ülnökök odakapták a fejüket, és döbbenten néztek rá. El is felejtették, hogy ott van.

Egwene csak nehezen őrizte meg a nyugalmát, aztán észrevette, hogy ingerülten dobol a

lábával is, és sietve abbahagyta. Egy ideig még el kell viselnie, hogy így bánnak vele. Egy egészen kis ideig. De legalább a rosszulléte már elmúlt – teljesen elmosta a harag.

A hosszúra nyúló csendet Chesa törte meg, aki egy asztalkendővel letakart tálcán hozta Egwene ebédjét. A sötét hajú, dundi, középkorú, csinos Chesa kellően tisztelettudó volt, de sosem vitte túlzásba az alázatoskodást. Meghajlása pont olyan egyszerű volt, mint sötétszürke ruhája, amit épp csak egy leheletnyi csipke díszített a nő torkánál.

– Bocsássanak meg, hogy megzavarom önöket, Anya, aes sedai-ok! Tényleg sajnálom, hogy csak most tudtam hozni az ebédjét, de úgy tűnik, Meri elcsavargott valahova!

Dühösen csettintett egyet, aztán letette a tálcát Egwene elé. Meri vidám neve dacára sem

volt az a fajta nő, aki csak úgy elcsavargott volna. Szegényben a nevén kívül semmi kellemes nem volt, és éppolyan keményen elítélte mások hibáit, mint a sajátjait.

Romanda összevonta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem. Végtére is csak nem érdeklődhetett Egwene szolgálólányai iránt! Különösen, mivel Meri az ő kéme volt!

Éppúgy, mint ahogy Selame Lelaine-é. Egwene szándékosan nem nézett Theodrinra és Faolainra, akik engedelmesen álltak a sarokban, és inkább tűntek beavatottaknak, mint teljes jogú nővéreknek.

Chesa kinyitotta a száját, aztán sietve becsukta. Talán az Ülnökök riasztották meg.

Egwene megkönnyebbülten nézte, hogy a nő hirtelen újra pukedlizik egyet, elsiet, és csak

annyit mormol még, hogy „engedelmével, Anya”. Chesa általában csak diszkrét

célzásokat tett, ha más nővérek is jelen voltak, de Egwene nagyon nem örült volna, ha Romanda és Lelaine előtt emlékezteti arra, hogy addig egyen, amíg még meleg az étel.

Lelaine úgy nézett rá, mintha ez a kis közjáték meg sem történt volna.

– Az a fontos – mondta határozottan –, hogy megtudjuk mit akarhat a Tengeri Nép! Vagy

hogy a kölyök mit akar! Talán felettük is uralkodni szeretne! – Eltartotta a karját, és hagyta, hogy Faolain gondosan bebugyolálja a köpenyébe. A karcsú, sötéthajú lány pillanatnyi késedelem nélkül engedelmeskedett. – Ugye nem felejt el tájékoztatni arról, ha bármi az eszébe jut, Anya? – Ez nem annyira kérés volt, mint inkább parancs.

– Át fogom gondolni – ígérte meg Egwene. Ami nem azt jelentette, hogy meg is osztja Lelaine-nel, ha jut valamire. Ő maga is örült volna, ha tudja a választ! Annyit már tudott, hogy az Atha’an Miere azt hiszi, hogy Rand az ő megjövendölt Coramoorjuk, bár ezt a Csarnok eddig még nem találta ki – de hogy mit akarnak Randtől, vagy hogy Rand mit akarhat tőlük, azt el sem tudta képzelni. Elayne szerint még a Tengeri Nép velük levő

tagjai sem sejtették. Vagy legalábbis tagadták, hogy tudnák, miről van szó. Egwene szinte

azt kívánta, hogy bárcsak az a pár nővér, aki a Tengeri Néptől került hozzájuk, a táborban lenne. De csak szinte. Így vagy úgy, a szélkeresők még komoly gondot fognak okozni.

Romanda intett, és Theodrin úgy ugrott oda mellé a köpenyével, mint akit megcsíptek. Az

arckifejezése alapján az Ülnök egyáltalán nem örült annak, hogy Lelaine visszanyerte az

önuralmát.

– Ne felejts el szólni Merilille-nek, hogy beszélni akarok vele! – mondta, és még csak nem is tett úgy, mintha ez csupán egy kérés lenne.

Egy pillanatra a két Ülnök megállt egymással szemben, és kölcsönös utálatukban megint

elfelejtették, hogy Egwene is ott van. El sem búcsúztak tőle. Az ajtóban majdnem összeverekedtek, hogy ki menjen ki előbb, de aztán Romanda csusszant ki elsőnek, Theodrinnal a nyomában. Lelaine vicsorogva lökte ki Faolaint a hidegbe, és aztán ő is távozott. Siuan nagyot sóhajtott, és meg sem próbálta elrejteni megkönnyebbülését.

– Az engedelmével, Anya – motyogta Egwene gúnyosan. – Ha megengedi, Anya!

Mehettek, leányaim!

Ő is sóhajtott egyet, és visszaült a székre. Ami szép csendben összecsuklott alatta, és Egwene hirtelen a szőnyegen találta magát. Lassan felkelt, a helyére rántotta a szoknyáját, és megigazította a csíkos stólát. Legalább nem azelőtt a két nőszemély előtt esett ez meg

vele!

– Menj, és keríts magadnak valami ebédet, Siuan! És hozd ide! Még hosszú napunk lesz!

– Nem ez a legfájdalmasabb bukás – mondta Siuan félig magának, aztán már kint is volt

az ajtón. Szerencséje, hogy ilyen hamar elment, mert különben Egwene megráncigálta volna a fülét.

Hamar visszatért, és csendben megették az ebédül szolgáló száraz zsemlét és a félig kihűlt lencsefőzeléket, amibe a fás, öreg répán kívül valamiféle hús is került. Egwene nem merte

volna közelebbről is megnézni, mi az. Csak párszor zavarták meg őket, ilyenkor sietve mind a ketten elhallgattak, és úgy tettek, mintha a jelentésekkel foglalkoznának. Chesa bejött, hogy elvigye a tálcát, aztán hozott új gyertyákat is, de közben egyfolytában morgott, pedig ez nem volt rá jellemző.

– Ki hitte volna, hogy Selame is eltűnik? – motyogta félig magának. – Gondolom valami

katonával mulat! Ez Halima rossz hatása!

Egy vézna, fiatal fiú jött utána. Csöpögött az orra, de gyorsan kicserélte a hamuvá omlott szenet friss, forró parázsra. Az amyrlinnek több meleg járt, mint bárki másnak, de a sátorban így is hideg volt. A fiú kis híján hasra esett a saját lábában, és olyan őszinte tisztelettel nézett Egwene-re, hogy az már majdnem feledtette a két Ülnök

udvariatlanságát. Sheriam is megjelent, hogy megkérdezze, Egwene-nek van-e valami

további utasítása számára, és úgy tűnt, mint aki a legszívesebben ott maradna velük. Talán az a pár titok aggasztotta ennyire, amit meg kellett vele osztaniuk, de mindenesetre zavartan pislogott fel-alá.

Más nem jött, és Egwene hirtelen nem tudta eldönteni, hogy vajon csak senki nem meri nyomós ok nélkül zavarni az amyrlint, vagy már mindenki tudja, hogy a hatalom a Csarnok kezében van.

– Nem tudom, mihez kezdjek ezzel a jelentéssel, hogy Kandorból délre vonul egy nagyobb sereg – mondta Siuan, amint Sheriam mögött a helyére libbent a sátorajtó. – Csak

egy ügynök írt még eddig róla, és a határvidékiek ritkán mozdulnak el a Fertőtől, de ezt

minden bolond tudja, úgyhogy nem hinném, hogy bárki is ezzel a mesével próbálna meg

átejteni minket!

Ezt már nem papírról olvasta.

Siuannak eddig még sikerült megőriznie és szoros kézzel ellenőriznie az amyrlin

kémhálózatát, és a pletykák, jelentések, találgatások egész folyama futott be hozzá, hogy

aztán Egwene-nel együtt átválogassák, és eldöntsék, mit kell a Csarnok tudomására hozniuk. Leane-nek is volt egy saját hálózata, amit megosztott velük. A legtöbb hírt továbbadták az Ülnököknek – voltak olyan dolgok, amiről a Csarnoknak is tudnia kellett,

és nem bízhattak abban sem, hogy az ajahok továbbadják a többieknek az ügynökeik jelentéseit –, de gondosan ki kellett szűrniük mindent, ami veszélyes lehetett, vagy ami elvonta volna az Ülnökök figyelmét valódi céljuktól.

Mostanában szinte egyik hálózat sem hozott sok jó hírt. Cairhienből szinte mindenki azt jelentette, hogy pár aes sedai szövetséget kötött Randdel, vagy ami még rosszabb, a szolgálatába állt, de ezt legalább meg tudták cáfolni. A Tudós Asszonyok nem meséltek sokat sem Randről, sem a hozzá közel állókról, de azt elárulták, hogy Merana a városban

várta a férfi visszatértét. Az, hogy a nővérek a Nap Palotában laktak, ahol Rand az első

trónját is tartotta, alighanem elég volt ahhoz, hogy ilyen pletykák keljenek szárnyra. Egy illiani nyomdász a saját állítása szerint megdönthetetlen bizonyítékokkal rendelkezett az ügyben, hogy Rand a saját kezével ölte meg Mattin Stepaneost, és a testét az Egyetlen Hatalom segítségével elpusztította. Egy dokkmunkás pedig maga látta, hogy a régi királyt

gúzsba kötve, kipeckelt szájjal, egy szőnyegbe tekerve egy hajó fedélzetére vitték, ami még aznap éjjel, a kikötői őrség parancsnokának külön engedélyével, elhagyta Illiant. Az

első hír jóval hihetőbb volt, de Egwene remélte, hogy egyik ajah sem kapta meg ezt a mesét. A nővérek már így is túlságosan haragudtak Randre.

És így tovább. A seanchanok láthatóan megvetették a lábukat Ebou Darban, és szinte egyáltalán nem ütköztek semmiféle ellenállásba. Ez persze nem volt meglepő egy olyan vidéken, ahol a királynő valós hatalma alig terjedt túl a főváros falain, de azért nem vidította fel Egwene-t. A shaidók mindenütt megjelentek, bár a híreket mindig olyan ember hozta, aki hallotta valakitől, aki hallotta valakitől, aki… A legtöbb nővér úgy vélte, hogy a shaidók szétszórása csak Rand műve lehetett, bárhogy tagadták is a Tudós Asszonyok. Sheriam beszélt velük Tel’aran’rhiodban, és bár nem hitték el, amit üzentek vele, senki sem akarta személyesen megkérdőjelezni a szavahihetőségüket. Mindig

találtak rá valami kifogást, hogy miért nem érnek rá, hogy beszéljenek az aiel asszonyokkal az Álmok Világában. Egwene csak azokat a nővéreket tudta erre rávenni, akik hűséget esküdtek neki, és azokat is csak paranccsal. Anaiya egyszer úgy jellemezte ezeket a találkozókat, mint „gyors és alapos lecke alázatosságból”, és láthatóan nem mulatott jól a dolgon.

– Ennyi shaidó nem is létezik! – mordult föl Egwene. A lassan kihunyó, második adag szénre nem szórtak füveket, és a szeme már fájt az egész sátrat ellepő, csípős füsttől. Ha fókuszált volna, hogy kiseperje a füstöt, azzal a meleg utolsó szikráját is elveszítették volna. – Egy része biztos a rablók munkája! – Különben is, ki tudná megmondani, hogy

egy falut a helyi rablók vagy a shaidók tettek a földdel egyenlővé? Harmad- és negyedkézből ki tudhatná ezt biztosan? – Épp elég rabló fosztogat szabadon ahhoz, hogy

egy részét az ő számlájukra írhassuk!

És a rablók nagy része a Sárkány követőjének vallotta magát. Ez sem segített sokat a helyzeten. Megmozgatta a vállát, hátha kiáll belőle a görcs.

Hirtelen észrevette, hogy Siuan olyan dermedten bámul maga elé, hogy kis híján már a zsámolyról is leesett.

– Siuan, alszol? Majdnem egész nap dolgoztunk, de odakinn még mindig világos van!

Bár a tetőre vágott kis nyíláson tényleg beszűrődött még némi fény, a gyenge téli nap egyre fakóbb lett. Siuan riadtan pislogott.

– Bocsáss meg! Mostanában sokat jár valamin az eszem, és nem tudom eldönteni, hogy megosszam-e veled! A Csarnokról van szó.

– A Csarnokról! Siuan, ha bármit is tudsz a Csarnokról…

– Nem tudok semmit! – szakította félbe Siuan. – Csak gyanakszom valamire! – Ingerülten csettintett egyet. – Sőt, még csak nem is gyanakszom! Vagy legalábbis nem tudom, mire

gyanakodnék. De van egyfajta minta…

– Akkor mondd csak el gyorsan! – szólalt meg Egwene. Siuannak különös érzéke volt ahhoz, hogy ott is észrevegye a rendszert, ahol mások csak kusza összevisszaságot láttak.

Siuan fészkelődött egy kicsit a zsámolyon, aztán előredőlt.

– Nos, erről van szó: Romandán és Morián kívül a Salidarban választott Ülnökök…

egészen egyszerűen túl fiatalok! – Siuan sok mindenben megváltozott, de láthatóan még mindig kényelmetlenül érezte magát, ha más nővérek életkoráról volt szó. – Escaralde a legöregebb, és egészen biztos vagyok benne, hogy még alig múlt hetven! Persze nem tudhatom teljesen pontosan, amíg nem nézhetem meg Tar Valonban a novíciakönyvben, vagy amíg ő maga nem mondja meg nekünk, de szinte teljesen biztos vagyok benne! A Csarnokban már egy száz év alatti Ülnök is ritkaságnak számított, és erre nálunk itt van kilenc!

– De Romanda és Moria is újak – mondta Egwene gyengéden, és rákönyökölt az asztalra.

Hosszú volt ez a nap. – És egyikük sem fiatal! Talán még hálásak is lehetünk, hogy a többiek ilyen fiatalok, hiszen különben ki tudja, megválasztottak volna-e amyrlinnek!

Rámutathatott volna arra is, hogy Siuan feleolyan idős sem volt, mint Escaralde, mikor megválasztották amyrlinnek, de úgy vélte, fölösleges lenne így megbántania a másik nőt.

– Talán – mondta Siuan makacsul. – Az egyértelmű volt, hogy Romanda a Csarnok tagja

lesz, amint feltűnt Salidarban. Nem hinném, hogy akárcsak egyetlenegy Sárga nővér is fel

merte volna emelni ellene a szavát! És Moria… Nem követi ugyan Lelaine-t, de Lelaine és

Lyrelle talán azt hitték, hogy csatlakozik hozzájuk. Nem tudom. De ne feledd el, hogy ha

egy nővért fiatalon ilyen magas tisztségre emelnek, annak több oka is van! – Mély levegőt

vett. – Ez akkor is így volt, mikor engem megválasztottak amyrlinnek!

A veszteség fájdalma átsuhant az arcán. Talán csak az Amyrlin Trónt siratta, talán mindent, ami azóta elveszett, de a szomorúság éppolyan hamar eltűnt a szeméből, mint ahogy fellobbant benne. Egwene úgy gondolta, hogy soha nem találkozott még ilyen erős

nővel.

– Most azonban lett volna elég idősebb nővér, és nem hinném, hogy az ajahok úgy sarokba szorították volna egymást, hogy mindegyikük kényszerből válasszon. Itt van valami minta, és én rá akarok jönni, mi az!

Egwene nem értett vele egyet. A változás már a levegőben volt, akár elfogadta ezt Siuan,

akár nem. Elaida megszegett minden létező szokást, és kis híján a Torony törvényeit is, mikor letaszította Siuant az Amyrlin Trónról. A nővérek elmenekültek a Fehér Toronyból,

és ezt a világ elé tárták – erre még soha nem volt példa. Változás. Az idősebb nővérek jobban kötődtek a hagyományokhoz, még akkor is, ha látták, hogy körülöttük minden változik. Biztos, hogy ezért választottak fiatalabb, nyitottabb nőket Ülnöknek! Vajon rászóljon Siuanra, hogy ne pazarolja az idejét ilyen ostobaságokra? Rengeteg más dolga lett volna! Vagy jobb lenne, ha hagyná, hogy folytassa a kutatást? Olyan nagyon be akarta

bizonyítani, hogy a változás csak illúzió! Mielőtt azonban Egwene döntésre juthatott volna, Romanda lépett be a sátorba, de nem hagyta, hogy a helyére libbenjen az ajtó, hanem fél kézzel megfogta, és eltartotta. Odakinn sötét árnyak szabdalták már a havat.

Közeledett az este. Romanda arca az árnyékoknál is sötétebb volt. Siuanra nézett, és felcsattant:

– Kifelé!

Egwene beleegyezően bólintott, de Siuan már talpon is volt. Megbotlott, aztán szinte kiszaladt a sátorból. Egy Siuanhoz hasonló nővérnek akkor is engedelmeskednie kellett volna egy olyan erős aes sedai-nak, mint Romanda, ha az illető nem lett volna Ülnök.

Romanda a helyére lökte a sátorajtót, és magához ölelte a Forrást. A saidar ragyogása körbevette, és a nő sietve megszőtte a hallgatózás elleni védelmet anélkül, hogy akárcsak

úgy tett volna, mint akit érdekel, hogy vajon Egwene megengedi-e, vagy sem.

– Te teljesen meghibbantál! – recsegte. – Meddig akartad mindezt titokban tartani? A katonák szájalnak, lányom! A férfiak mindig mindent elfecsegnek! Bryne örülhet, ha a Csarnok nem végezteti ki!

Egwene lassan felállt, és lesimította a szoknyáját. Várta már, hogy mikor derül ki a dolog, de még mindig óvatosnak kellett lennie. Még nem dőlt el semmi, és ha nem figyel, egy szempillantás alatt ellene fordulhat minden. Úgy kell tennie, mintha ő lenne a megtestesült ártatlanság, egész addig, amíg meg nem engedheti magának, hogy feladja a tettetést.

– Remélem, nem kell külön emlékeztesselek arra, leányom, hogy az Amyrlin Trón elleni

durvaság bűnnek számít! – mondta végül. Olyan sokáig tettetett, és olyan közel volt már!

– Az Amyrlin Trón! – hördült fel Romanda, és keresztülvágott a sátron, csak alig kéznyújtásnyira Egwene-től állt meg. Az arckifejezése alapján a legszívesebben felpofozta

volna a lányt. – Te még csak egy csecsemő vagy! A fenekeden még látszik az utolsó verés

nyoma, amit novíciaként kaptál! Ezek után örülhetsz, ha a Csarnok nem dug be a sarokba

pár játékbabával! Ha szeretnéd ezt elkerülni, mostantól meghallgatsz, és csak azt teszed, amit én mondok neked! Most pedig ülj le!

Egwene kis híján felrobbant dühében, de azért leült. Túl korai lett volna ellenállnia.

Romanda kurtán, elégedetten biccentett, és a csípőjére tette a kezét. Úgy méregette Egwene-t, mint egy szigorú nagynéni, aki újabb csínytevésen kapta haszontalan

unokahúgát. Mint egy nagyon szigorú nagynéni. Vagy egy fogfájós bakó.

– Ha már elrendezték ezt a találkozót Pelivarral és Arethelle-lel, akkor létre is kell jönnie!

Azt várják, hogy az Amyrlin Trón fogadja őket, és ez is fog történni! Ott leszel, mindazzal a pompával és büszkeséggel, amit a címed megkövetel! És megmondod nekik, hogy én beszélek a nevedben, utána pedig hallgatsz! Kemény kézzel kell eltakarítani őket az utunkból, és erre csak egy olyan ember képes, aki tudja, mit csinál! Lelaine alighanem mindjárt itt lesz, és újra az előtérbe próbálja majd helyezni magát, de ne feledd el, hogy mekkora bajban van! Az elmúlt napokban sokat beszéltem a többi Ülnökkel, és úgy tűnik,

hogy Merilille és Merana kudarcáért mindenki Lelaine-t akarja felelősségre vonni a Csarnok következő ülésén! Így hát, ha meg akarod szerezni mindazt a tapasztalatot, amire

szükséged van, hogy belenőhess ebbe a csinos kis stólába, rám kell bíznod magad!

Megértetted?

– Tökéletesen megértettem – mondta Egwene, és remélte, hogy kellően alázatos volt a hangja. Ha hagyja, hogy Romanda beszéljen helyette, nem lesz több kétség. A Csarnok és

az egész világ tudni fogja, hogy ki tartja a markában Egwene al’Vere-t.

Romanda tekintete átfúrta a lányt, aztán az ősz Ülnök elégedetten bólintott.

– Remélem is, hogy megértetted! El akarom távolítani Elaidát az Amyrlin Trónról, és nem

hagyom, hogy egy kisbaba, aki azt hiszi, hogy már elengedett kézzel is át tud menni az út

túloldalára, megakadályozzon ebben!

Felhorkant, a vállára vetette a kabátját, és már ki is lódult a sátorból. A védőkör vele együtt eltűnt.

Egwene összeráncolta a homlokát, és dühösen nézte az ajtót. Kisbaba? A Fény égesse meg

ezt a némbert, ő volt az Amyrlin Trón! Akár tetszett nekik, akár nem, megválasztották, és ezzel együtt kellett élniük! Egyszer majd. Felkapta a kő tintatartót, és az ajtóhoz vágta.

Lelaine visszaugrott, de alig tudta csak elkerülni a szétfröcskölő tintát.

– Nyugalom, nyugalom! – csiripelte, és belépett.

Éppúgy nem kért engedélyt, mint Romanda, hanem csak magához ölelte a saidart, és szőtt egy kis védőkört hallgatózás ellen. Míg Romanda majdnem szétrobbant a dühtől, Lelaine

láthatóan nagyon is elégedett volt magával, és mosolyogva dörzsölte össze kesztyűs kezét.

– Gondolom, nem kell elmondanom, hogy a kis titkod kiderült! Ez nem volt valami szép

Bryne nagyúrtól! Ezer szerencséje, hogy szerintem így is túlságosan értékes ahhoz, hogy

megöljük! No lássuk csak! Gondolom, Romanda azt mondta, hogy legyen meg a találkozó

Pelivarral és Arethelle-lel, de hagyd, hogy ő beszéljen! – Egwene megrezdült, de Lelaine

leintette. – Nem is kell válaszolnod! Ismerem Romandát! Balszerencséjére én előbb tudtam a dologról, mint ő, és ahelyett, hogy egyenest hozzád rohantam volna, körbejártam

az Ülnököket, és megkérdeztem, mi a véleményük! Tudni akarod, mit gondolnak?

Az asztal alatt Egwene ökölbe szorította a kezét, és remélte, hogy a másik nő nem veszi

észre, milyen dühös.

– Gondolom, elmondod nekem!

– Nem vagy abban a helyzetben, hogy így beszélhess velem! – csattant fel Lelaine, de a

következő percben már megint mosolygott. – A Csarnok elégedetlen veled. Nagyon is elégedetlen. Bármivel fenyegetett is Romanda, azt hiszem, elég könnyű kitalálni, hogy miket mondhatott, és azt én is meg tudom tenni veled! Romanda viszont elég sok Ülnököt

felbosszantott a folyamatos uraskodásával! Úgyhogy hacsak nem akarod még ezt a

kevéske hatalmadat is elveszíteni, akkor Romandát igencsak komoly meglepetés fogja érni, mikor holnap kijelented, hogy én beszélek helyetted! Elképesztő, hogy Arethelle és Pelivar akárcsak gondolni mertek arra, hogy az utunkba álljanak, de a lábuk közé húzott

farokkal fognak elkotródni, ha egyszer végeztem velük!

– És honnan tudjam, hogy nem fogod beváltani a fenyegetéseidet így is, úgy is? – Egwene

remélte, hogy dühös motyogása inkább dacosnak tűnik. A Fényre, hogy unta már ezt az egészet!

– Mert azt mondom! – kiáltott fel Lelaine. – Nem jöttél még rá, hogy neked semmibe sincsen beleszólásod? A Csarnok irányítja a dolgokat, és a Csarnokot Romanda és én vezetjük! Talán száz év múlva bele fogsz nőni a stólába, de egyelőre csak ülj le szép csöndben, és nézd ölbetett kézzel, hogy valaki olyan távolítja el a helyéről Elaidát, aki tudja is, mit csinál!

Miután Lelaine magára hagyta, Egwene újra az ajtót kezdte el nézni. Ezúttal nem hagyta,

hogy eluralkodjon rajta a harag. Belenőhetsz a stólába. Majdnem ugyanaz, mint amit Romanda mondott. Valaki, aki tudja, mit csinál. Talán tényleg csak becsapja magát? Talán

tényleg nem több, mint egy kisbaba, aki mindent tönkretesz, amit a tapasztalt, felnőtt nők pedig pillanatok alatt megoldanának?

Siuan aggodalmas arckifejezéssel surrant be a sátorba.

– Gareth Bryne most keresett meg azzal, hogy a Csarnok mindenről tud – mondta szárazon. – Azzal az ürüggyel jött, hogy a tiszta ingeiről faggasson. Az a gazember, meg

az átkozott ingei! A találkozó holnapra van kitűzve, egy tó partján, ami vagy öt órányi lovagolásra van innen. Pelivar és Arethelle már úton is vannak. És Amelyn is. Ő egy harmadik jelentős ház feje.

– Ez jóval több, mint amennyit Romanda vagy Lelaine kegyeskedett elmondani – mondta

Egwene éppolyan szárazon. Nem. Ha még száz évig kézen fogva vezetik, vagy a nyakánál

fogva taszigálják előre, hacsak még ötven vagy öt ilyen év vár rá, utána már semmire sem

lesz alkalmas! Ha bele tud nőni a stólába, most kell belenőnie!

– Ó, vér és véres hamu! – mordult fel Siuan. – Ezt nem bírom ki! Mit mondtak? Hogy ment?

– Körülbelül úgy, ahogy vártuk – mosolyodott el Egwene, és meglepődve tapasztalta, hogy a vidámság a hangjába is beleszökött. – Siuan, akkor sem adhatták volna jobban a kezünkre a Csarnokot, ha megmondtuk volna nekik, mit csináljanak!

Mire Sheriam a sátrához ért, szinte már teljesen sötét volt. A Krónikaőr sátra még Egwene-énél is kisebb volt, de ha nem lett volna ilyen magas a rangja, azt is meg kellett

volna osztania más nővérekkel. Belépett, de csak arra volt ideje, hogy észrevegye, szállásán nincs egyedül, és már el is vágták a Forrástól, és arccal az ágyára nyomták.

Döbbenten felkiáltott volna, de takarója egyik sarka a szájába csúszott. A ruhája és az alsóneműje úgy robbant le róla, mint egy kipukkasztott szappanbuborék.

Valaki megsimogatta a fejét.

– Arról volt szó, hogy mindent elmondasz nekem, Sheriam! Az a lány tervez valamit, és

nekem tudnom kell, mit akar!

Sokáig tartott, mire a nővér meg tudta győzni arról a vallatóját, hogy már mindent elmondott, amit tud, és hogy soha nem tartana vissza egyetlen kis szófoszlányt sem, amit

hall. Mikor végre tényleg egyedül maradt, már csak arra volt ereje, hogy

összegömbölyödjön, és vinnyogjon fájdalmában. A teste csupa seb volt. Elátkozta azt a pillanatot, mikor a Csarnok és Egwene közelébe került.

Tizenhetedik fejezet

ODAKINN A JEGÉN

Másnap reggel már jóval hajnal előtt elindult a hosszú menetoszlop az aes sedai táborból. Az éjszaka csöndjét csak a nyergek halk nyikorgása és a lovak patája alatt csikorduló, keményre fagyott hó törte meg. Néha egyik-másik állat felhorkant, és fém csendült, de aztán megint csend honolt. A hold már lenyugodott, az égen fényesen szikráztak a csillagok, és a mindent beborító, hatalmas fehérség elegendő fényt adott ahhoz, hogy gond nélkül, megfelelő ütemben haladjanak. Már jó órája lovagolhattak, mikor keleten felderengett a hajnal sápadt, szürkés pírja. Bár ez nem azt jelentette, hogy sokat haladtak. A nyílt részeken Egwene könnyű ügetésre foghatta Daishart, és a hó habosan, szikrázva csapott fel az állat lábai körül, mintha vízben gázolna, de a táv túlnyomó részét lépésben tették meg. Ritkás erdőben lovagoltak, a hó feltornyozódott a fák között, és vastagon belepte az ágakat. A tölgyek, a fenyők, az akácok, a magyalok és

az összes többi fa, amit Egwene nem ismert, most még nyomorultabbnak tűntek, mint a hőségben. Abram ünnepét ülték épp aznap, de sehol nem vártak rájuk mézes süteménybe

rejtett ajándékok. A Fény adja, hogy néhány embert érjen még komoly meglepetés!

A nap felkelt, és lassan felkúszott az égre, de a sápadt aranygömb egyáltalán nem adott meleget. Minden egyes lélegzetvételnél fájt az emberek torka, és ködként gomolygott a leheletük. Csípős szél fújt. Szerencsére nem volt túl erős, bár így is csontig hatolt, és nyugatra, Andor felé sodorta a hatalmas, fekete fellegeket. Egwene őszintén sajnálta azokat, akikre rászakad a felhőkben rejlő hó. És örült, hogy ők ezúttal megmenekültek.

Megőrült volna, ha még egy napig várnia kell! Egész éjszaka nem aludt egy

szemhunyásnyit sem, bár kivételesen az izgalom tartotta ébren, és nem a kínzó fejfájás. Az izgalom, és a félelem, ami úgy kúszott be a takarója alá, mint a hideg a sátor alján.

Mégsem volt fáradt. Inkább úgy érezte magát, mint egy összenyomott rugó, egy

megfeszített íj: tele volt feszültséggel és erővel, ami így vagy úgy, de ki akart törni belőle.

A Fényre, még mindig katasztrófába torkollhatott az egész!

Impozáns menetoszlop volt, amit a Fehér Torony lobogója vezetett. A hatalmas zászlón a

hét ajah színe örvénylett, és a közepén Tar Valon fehér lángja lobogott. Még Salidarban varratták a legnagyobb titokban, és egészen eddig egy láda mélyén hevert, aminek a kulcsát a Csarnok őrizte. Egwene úgy vélte, hogy csak azért szedték elő, mert ma reggel a

lehető legnagyobb pompával akartak az andoriak elé vonulni, és ehhez bizony a zászlóra

is szükség volt. Ezer, talpig páncélba öltözött nehézlovas kísérte őket, lándzsák, kardok, buzogányok és fejszék erdeje – a Határvidéktől délre ritkán lehetett látni ilyen zord sereget. Egy félszemű shienari vezette őket, akinek vak szemét élénk mintájú kendő

takarta. Egwene-nek úgy tűnt, mintha már Korok óta ismerné. Uno Nomesta úgy

méregette hatalmas sisakja vaskos rostélyán keresztül az erdőt, mintha minden egyes fa mögött csapdát sejtene, és az emberei is majdnem ilyen gyanakvóak voltak: kihúzták magukat a nyeregben, és körbe-körbe néztek.

A fáktól szinte nem is lehetett látni az előttük lovagoló katonákat. Csak sisakot és mellvértet hordtak, nem volt rajtuk több páncél. A köpenyük szabadon csapkodott a szélben, bőrkesztyűbe bújtatott jobbjuk a kantárt markolta szorosan, baljuk pedig a nyergükön lógó rövid íj felett lebegett, nem is tudták volna hogyan magukra tekerni a vaskos posztót. A nagy részük annyival előttük járt, hogy nem is lehetett látni őket, de legalább ennyien őrködtek az oszlop jobb és bal oldalán, vagy kísérték őket hátulról.

Gareth Bryne nem hitte volna, hogy az andoriak csapdát állítanak, de tévedett már életében, ő legalábbis ezt mondta, és a murandybeliek felől meg egyáltalán nem

kezeskedett volna. És aztán ott volt az a lehetőség is, hogy netán Elaida bérelt fel ellenük orgyilkosokat, vagy hogy egy árnybarát támadja meg a csapatot. Csak a Fény volt a megmondhatója, hogy egy árnybarát mikor és miért kezdett mészárlásba. Ami azt illeti, bár a shaidók is feltételezhetően messze voltak, a hírek szerint senki sem hitte volna, hogy a közelében vannak, amíg csak elő nem bukkantak, és gyilkolni nem kezdtek. Ha nem visznek magukkal elég nagy sereget, még a rablók is kísértésbe eshettek volna. Bryne nagyúr nem az a fajta ember volt, aki bármit is feleslegesen kockáztatott volna, és Egwene ennek most kifejezetten örült. Azt akarta, hogy minél többen lássák, mi történik ma.

Ő maga a zászló előtt lovagolt Siuannal, Sheriammal és Bryne-nel. A többieket is lekötötték a saját gondolataik. Bryne nagyúr könnyedén ült a nyeregben, a lehelete könnyű

zúzmarával vonta be sisakrostélyát, de Egwene így is meg mert volna rá esküdni, hogy épp a terepet méri fel és jegyzi meg. Siuan olyan mereven ült a nyeregben, hogy egészen

biztosan minden izma begörcsöl, mielőtt a tóhoz érnek, de egyre csak északra nézett, mint

aki már látja az úti céljukat. Néha bólintott magában, vagy megrázta a fejét; ez is azt mutatta, hogy mennyire nyugtalan. Sheriam semmivel sem tudott többet Egwene terveiről,

mint az Ülnökök, de úgy tűnt, hogy még Siuannal is idegesebb, és egyfolytában fintorogva

helyezkedett a nyeregben. Valami oknál fogva harag sütött smaragdzöld szeméből.

A Torony Csarnoka szorosan a zászló mögött haladt, kettes oszlopban. Mindegyikük hímzett selyem- és bársonyruhákat viselt, hatalmas, prémes köpennyel, a hátukon Tar Valon fehér lángja villant. Még azok is, akik amúgy csak a kígyós gyűrűt hordták ékszerként, csillogtak az drágakövektől – a tábor összes ékszeres ládikáját kifosztották, hogy kellően díszesek legyenek. Az őrzők még náluk is pompásabb látványt mutattak, bár

csak híres színváltó köpenyük volt más, mint a többi katonáé. A felsőtestük, karjuk, combjuk el-eltűnt, ahogy a csípős szél meglebbentette a köpenyt. Mindegyik nővért két-három szolga kísérte, külön összeválogatták nekik a legjobb hátasokat. Ha nem vezettek volna maguk után málháslovakat, őket is könnyedén nemes uraknak lehetett volna nézni;

mélyen a ruhás ládákba túrtak, hogy őket is minél csinosabban felöltöztethessék.

Delana – talán mert az őrző nélküli nővérek egyike volt – magával hozta Halimát is egy

tüzes, hófehér kancán. Szorosan egymás mellett lovagoltak, szinte a térdük is összeért.

Delana néha odahajolt a másik nőhöz, hogy súgjon neki pár szót, bár Halima láthatóan túlságosan is izgatott volt ahhoz, hogy hallja, mit beszél. Halima elméletileg Delana titkára volt, de mindenki úgy vélte, hogy a nővér csak jótékonyságból, netán barátságból

fogadta maga mellé. A méltóságteljes, fakó hajú nővér és a temperamentumos, hollófürtű

falusi asszony meglehetősen furcsán hatott egymás mellett. Egwene nem egyszer látta már

Halima kezét, és megállapította, hogy a nőnek gyerekes, ügyetlen keze van, mint azoknak,

akik nem tanultak meg kiskorukban írni, és most, felnőtt fejjel kezdenek megismerkedni a

betűkkel. Halima ma éppolyan előkelő ruhában volt, mint bármelyik nővér, és az ékszerei

is felértek Delanáéval, akitől kaphatta őket. Ahányszor csak egy szélfuvallat szétnyitotta bársonyköpenyét, meglepően sok kandikált ki gömbölyű melléből. Ilyenkor felnevetett, és

csak lassan húzta vissza elé a köpenyt, mintha őt még annyira sem zavarná a hideg, mint a

nővéreket.

Egwene ma kivételesen örült annak, hogy olyan sok ruhát kapott a Csarnoktól, és hogy most túlragyoghatja bármelyik Ülnököt. Zöld és kék selyemruháját fehér betétek

ékesítették, és jókora gyöngyökkel hímezték ki az ujját és a derekát. Még a kesztyűjén is

hatalmas igazgyöngyök fénylettek. Az utolsó pillanatban Romanda kerített neki egy hermelinprémmel bélelt köpenyt, Lelaine pedig egy smaragdokkal és opállal díszített nyakláncot és egy pár hozzá illő fülbevalót. A hajában csillogó holdköveket Janya szerezte. Az amyrlinnek ma ragyognia kellett! Még Siuan is úgy nézett ki, mint aki bálba

indul, kék bársonyruháját krémszínű csipke szegte, a nyakán szoros, vastag igazgyöngy lánc feszült, és a hajába is gyöngyök voltak fűzve.

Az Ülnököket Romanda és Lelaine vezette. Olyan közel lépdeltek a zászlóvivőhöz, hogy

az szegény időről időre zavartan hátranézett, és néha az előtte haladók nyakára ugratott, nehogy a két nő elsodorja. Egwene uralkodott magán, és csak egyszer-kétszer pillantott hátra, de érezte, ahogy az Ülnökök tekintete a hátába fúródik. Mind a ketten úgy vélték,

hogy Egwene keze kötve van, de egyik sem tudta, hogy vajon az ő csomója erősebb, vagy

a másiké. A Fényre, sikerülnie kellett! Most az egyszer sikerülnie kellett!

A menetoszlopon kívül más nem is mozdult a hófödte tájon. Egy széles szárnyú karvaly lebegett fölöttük egy ideig, aztán továbbszárnyalt kelet felé. Egwene kétszer is észrevett pár fekete farkú rókát a messzeségben, nyári bundájuk messze virított a hóban, és egyszer

egy jókora, ágas-bogas szarvú őzet is látott, de az állat hamar eltűnt a fák között. Egy nyúl közvetlenül Bela lába alatt ugrott fel a hóból, és a szőrös, zömök kis kanca felhorkant.

Siuan felkiáltott, és úgy ragadta meg a kantárt, mintha attól tartana, hogy az állat megvadul és elragadja. Bela persze csak számonkérően megrázta a fejét, aztán már trappolt is tovább, mintha mi sem történt volna. Egwene hatalmas aranyderese sokkal jobban megijedt, pedig nem is volt olyan közel a nyúlhoz, mint a másik ló.

A nyúl már rég eltűnt a bokrok között, de Siuan még mindig magában morgott, és sokáig

nem lazította meg Bela kantárját. Mindig nagyon morcos volt, ha lóhátra kellett ülnie, és

amikor csak lehetett, kocsin utazott, de azért ritkán volt ennyire harapós. Persze épp elég volt Bryne nagyúrra nézni, hogy az ember megértse, miért ilyen. Ha a pillantás ölni tudott volna, a férfi holtan esik le a nyeregből. De Bryne vagy nem vette észre, hogy néz rá Siuan, vagy nem törődött vele. A férfi volt a csapat egyetlen olyan tagja, aki nem öltözött ki, hanem ugyanazt az egyszerű és kissé viseltes ruhát hordta, mint bármikor máskor.

Egwene voltaképp örült, hogy a férfi nem ment bele, hogy díszesebb ruhákba öltöztessék,

bárhogy győzködték is. Persze, minél jobb benyomást kellett kelteniük, de szerinte Bryne

így is épp elég tiszteletet parancsoló volt.

– Micsoda szép reggel ez egy kis lovagláshoz! – mondta Sheriam egy idő után. – Semmi

sem tisztítja ki úgy az ember fejét, mintha a reggeli hóban poroszkálhat egy keveset!

A hangja egyáltalán nem volt halk, és a még mindig motyogó Siuanra mosolygott.

Siuan nem szólt egy szót sem – nem is szólhatott volna ennyi ember előtt –, de mogorván

végigmérte Sheriamot, és a tekintete nem sok jót ígért. Visszakapja még ezt a Krónikaőr!

A lángvörös hajú nővér hirtelen megrándult, és kis híján elfintorodott. Foltos szürke kancája, Szárny, táncolni kezdett, és a nő szinte túlzott szigorral utasította rendre az állatot. Sheriam nem tűnt túl hálásnak Siuannak, bár ő nevezte ki novíciafőnöknek, és sok

mindenért okolta az egykori amyrlint. Egwene csak ezt az egy hibát tudta volna felhozni

ellene, mióta hűséget esküdött neki. Persze Sheriam tiltakozott, hogy neki, a Krónikaőrnek is meg kelljen hajolnia Siuan utasításai előtt, de Egwene azonnal rájött, hogy ezzel mit akar elérni. Sheriam gyakran piszkálta Siuant, aki ragaszkodott ahhoz, hogy ezeket a dolgokat ő intézhesse el a Krónikaőrrel, és Egwene tudta, hogy a nő törékeny

önbizalmának szüksége is van erre. Csak akkor avatkozott közbe, ha a dolgok kezdtek elfajulni.

Siuan továbbra is halkan morgott, és Sheriam alighanem azon gondolkozott, hogy mit mondhatna, amiért később nem büntetik meg. Egwene azt kívánta, bárcsak gyorsabban haladnának. Lassan már kezdett elviselhetetlenné válni ez a folyamatos morgás, és egyre

kevésbé bírta a gyűlölködő tekinteteket. Egy idő után már Bryne józan egykedvűsége is zavarni kezdte. Azon gondolkozott, hogy mivel tudná kizökkenteni a férfit a nyugalmából.

Sajnos – avagy inkább szerencsére – el sem tudta képzelni, hogy Bryne-t bármi

megzavarhatná. De ha még tovább kell várnia, akkor egészen biztosan szétveti a

türelmetlenség!

A nap lassan már delelőn állt, és a mérföldek csak fájdalmas lassúsággal maradtak el mögöttük, mikor aztán végül az egyik elöl poroszkáló lovas megállt, és felemelte a karját.

Bryne sietve bocsánatot kért Egwene-től, és előrevágtatott. A mély hóban persze inkább csak bukdácsolt a férfi hatalmas pej heréltje, Utazó, de Bryne hamar odaért a

felderítőkhöz, beszélt velük pár szót, aztán előreküldte őket a fák közé, és megállt, hogy bevárja Egwene-t és a többieket.

Ahogy odaértek hozzá, Romanda és Lelaine is melléjük szegődött. A két Ülnök úgy tett,

mintha Egwene ott sem lenne, csak Bryne-t méregették az aes sedai-ok híres, hűvös nyugalmával, ami már annyi férfit összezavart és megrázott. Csak az rontott egy keveset a

dolgon, hogy időről időre egymást is végigmérték a szemük sarkából, de úgy tűnt, észre sem veszik, mit csinálnak. Egwene remélte, hogy legalább fele olyan idegesek, mint ő

maga. Beérte volna ennyivel is.

A hűvösen higgadt pillantások leperegtek Bryne-ről, mint az esőcseppek a szikláról.

Könnyedén meghajolt az Ülnökök felé, de Egwene-hez intézte a szavait.

– Már megérkeztek, Anya! – Eddig minden a várakozásoknak megfelelően alakult. –

Majdnem annyi embert hoztak, mint mi magunk, de mindannyian a tó északi partján maradtak. Kiküldtem pár felderítőt, hogy megakadályozzák, ha valaki be akarna keríteni minket, de igazság szerint nem tartok ettől.

– Akkor reménykedjünk abban, hogy ezúttal nem tévedett! – mondta Romanda élesen, és

Lelaine még jegesebb hangon tette hozzá:

– Az ítélőképessége mostanában mintha nem lenne a régi, Bryne nagyúr! – A hangja éles

volt és hideg, mint egy jégszilánk.

– Ahogy mondják, aes sedai-ok! – Bryne ismét meghajolt, de továbbra is csak Egwene-re

figyelt. Siuanhoz hasonlóan most már ő is nyíltan elkötelezte magát Egwene mellett, a Csarnok legalábbis így gondolta. Csak ne tudják meg, hogy mennyire! Csak Egwene biztosra tudhatná, hogy mennyire! – Talmanes is ott van a tónál. Vagy száz lovas kísérte el a Bandából. A keleti parton várnak. Túl kevesen vannak ahhoz, hogy bajt keverjenek, még

ha akarnának is, de nem hiszem, hogy ilyesmit forgatna a fejében.

Egwene csak biccentett egyet. Túl kevesen vannak ahhoz, hogy bajt keverjenek? A Fényre, Talmanes egyedül is épp elég bajt okoz! A szája íze megkeseredett. Sikerülnie kellett!

– Talmanes! – kiáltott fel Lelaine, és a nyugalma egy pillanat alatt semmivé foszlott.

Legalább annyira ideges lehetett, mint Egwene. – Hogyan szerezhetett tudomást a

találkozóról? Ha a Sárkány követőit is belevonta a kicsinyes játékaiba, Bryne nagyúr, akkor tényleg megtanulja, hogy mivel jár az, ha valaki túl messzire merészkedik!

Romanda szinte ugyanabban a pillanatban mordult föl.

– Ez elképesztő! És azt mondja, hogy csak most szerzett tudomást a jelenlétéről? Ha ez igaz, akkor a hírneve igencsak nagy csorbát szenvedett!

Úgy tűnt, az aes sedai-ok türelme aznap igencsak rövid. Még jó darabig szidták a férfit, de Bryne egyáltalán nem vette föl a szavaikat, csak lovagolt tovább nagy csendesen, és időnként elmormolt egy „ahogy mondja, aes sedai”-t, mikor a két nő elhallgatott. Aznap

reggel már egyszer ennél jóval csúnyábban megmosták a fejét, és Egwene akkor is csodálkozott, hogy egy szót sem szól. Végül Siuan volt az, aki elégedetlenül felhorkant, majd sötétvörösre pirult, mikor a két Ülnök döbbenten ránézett. Egwene kis híján megrázta a fejét. Siuan egyértelműen szerelmes volt. És egyértelműen beszélnie kellett vele a dologról! Bryne valamiért elmosolyodott, de lehet, hogy csak annak örült, hogy az

Ülnökök végre nem rá figyelnek.

Az erdő megritkult, majd hatalmas tisztás nyílt előttük, és innentől nem volt helye a felelőtlen gondolatoknak.

A hóból előmeredő magas, barna nádon és a szúrós sáson kívül semmi sem mutatta, hogy

az ott előttük egy tó. Akár egy mező is lehetett volna, egy hatalmas, lapos, nagyjából ovális mező. A fáktól jó messzire, odakinn, a jégen, hatalmas kék sátor állt, magas tartóoszlopai az égre törtek, és kisebbfajta tömeg örvénylett körülötte. A lovászok több tucat lóra vigyáztak. A szél szépen kifeszítette a lobogókat, és elfojtott kiáltásokat, parancsszavakat sodort feléjük. A szolgák sietve szaladtak fel-alá. Láthatóan nem sokkal

előttük érhettek ide, és még nem volt idejük befejezni az előkészületeket.

Vagy egy mérföldnyire tőlük újra erdő borította a dombokat, és a fák között mintha fémen

csillant volna meg a nap. Elég sok fémen; a katonák körbevették a tó túlsó partját. Keletre, kis híján a pavilon mellett, a Banda száz embere várakozott. Meg sem próbáltak elrejtőzni, egészen a parton, a sás mellett vártak, épphogy csak leszálltak a lóról. Mikor az aes sedai-ok menete előbukkant a fák közül, páran mutogatni kezdtek, és Tar Valon hatalmas lobogójára néztek. A sátornál szorgoskodó szolgahad is felpillantott a munkájából.

Egwene nem torpant meg a parton, habozás nélkül rálovagolt a jégre. Rózsabimbónak képzelte magát, érezte, ahogy kinyílik a napfényben. Nem ölelte magához a saidart, de az ősi novíciagyakorlat kellően megnyugtatta.

Siuan és Sheriam szorosan a nyomában maradtak, és az Ülnökök, az őrzők és a szolgák is

követték. A katonák közül csak Bryne nagyúr és a zászlós ment vele. A háta mögött harsanó parancsszavakból tudta, hogy Uno most sorakoztatja fel a parton az embereit. A

könnyebb páncélzatú felderítők kétoldalt helyezkedtek el, de egy részük a fák között maradt, hogy egy esetleges rajtaütéstől megvédje őket. A tavat részint azért választották, mert bár a jég megbírt pár lovat, több száz vagy több ezer állig felfegyverzett katona alatt beszakadt volna. Ez nagyban csökkentette egy orvtámadás esélyét. Persze attól, hogy a sátor a parttól jó nyíllövésnyire volt, az Egyetlen Hatalommal még el lehetett volna pusztítani. De azt még a legnagyobb gazember is tudta, hogy egy nővér nem fordulna ellene, hacsak ő maga meg nem támadja! Egwene nagy levegőt vett, és igyekezett újból megnyugodni.

Az Amyrlin Trónnak díszes fogadtatás járt volna ki, a szolgáknak forró italokkal, és meleg kendőkkel kellett volna elé szaladniuk, és a nemes uraknak és hölgyeknek maguknak kellett volna lesegíteniük a nyeregből, majd, Abram örömére, megcsókolniuk. Sőt, még egy egészen alacsony rangú nemesnek is kijárt volna, hogy szolgák fussanak elé, de a sátor előtt állók közül senki sem mozdult. Maga Bryne nagyúr kászálódott le a nyeregből,

hogy elvegye Daishar kantárát, és az a nyúlánk fiatal fiú szaladt oda, hogy Egwene kengyelét tartsa, aki az előző nap a friss parazsat hozta neki. Még mindig folyt az orra, de most fényes vörös bársonykabátjában, és élénk kék köpenyében bármelyik andori

nemesen túltett. A házigazdák már a vászontető alatt álltak, a többségük vastag gyapjúruhát viselt, és szinte egyiken sem volt hímzés vagy csipkedísz. Alighanem ezt is nehezen szedték össze, hiszen a hideg már menetelés közben lepte meg őket. Igazság szerint a fiatal fiú egy kolompáron is túltett volna.

A pavilon aljára szőnyegeket raktak, és meggyújtották már a parazsas serpenyőket is, de a

szél a meleget éppúgy elvitte, mint a füstöt. A küldöttségek számára egymással szemben

állítottak fel nyolc-nyolc széket. Láthatóan nem számítottak ennyi nővérre. A várakozó nemesek össze-összenéztek, és a szolgák egy része kétségbeesetten tördelte a kezét, és nem tudták, hogy mihez kezdjenek. Pedig nem kellett volna aggódniuk.

A székek egyáltalán nem illettek össze, de legalább nagyjából egyforma nagyok és egyforma díszesek voltak, és egyik sem volt megviseltebb a többinél. A csöpögő orrú fiatalember és még pár táborbéli szolga besétált a sátorba, és a homlokukat ráncoló nemesek szeme láttára felkapták a nővéreknek szánt székeket, majd anélkül, hogy erre engedélyt kértek volna, kihajigálták őket a hóba. Aztán visszafordultak a málháslovakhoz.

Még mindig nem szólt senki egy szót sem.

Egwene és a csarnok számára hamar felállították az ülőhelyeket. Egyszerű padokon ültek,

bár mindegyiket addig fényesítették drága méhviasszal, míg csaknem csillogott, és mindegyik egy kis emelvény tetején trónolt, és az Ülnök ajahjának színével egyező, káprázatosan ragyogó kárpit borította. A padok a sátor teljes szélességében húzódtak.

Egwene emelvénye legelöl állt, és csíkos stólájához hasonlóan mind a hét ajah színét magán viselte. Egész éjszaka ezen dolgoztak a táborban a szolgák. Eleinte úgy tűnt, hogy

viaszt és megfelelő minőségű, szép színű anyagot sem találnak eleget.

Egwene és az Ülnökök egy teljes lábbal magasabban helyezkedtek el a nemeseknél. A lány eleinte nem volt biztos abban, hogy ez így helyes, de most, hogy senki még csak nem

is köszönt nekik, minden kétsége szertefoszlott. Abram ünnepén még a legzsugoribb tanyasi gazda is forró itallal fogadta volna, és arcon csókolta volna a fáradt vándort! Nem kuncsorogni jöttek ide, de még csak nem is egyenlő félként! Ők aes sedai-ok voltak! Az

őrzők felsorakoztak a nővéreik mögött, Egwene két oldalára pedig Sheriam és Siuan került. A nővérek látványosan hátradobták a köpenyüket, és levették a kesztyűjüket, hogy

megmutassák, a hideg egyáltalán nem zavarja őket, és hogy még jobban megszégyenítsék

a nemeseket, akik az orruk hegyéig beleburkolództak tompa, sötét köpenyeikbe. Odakinn,

a tavon, Tar Valon lángja szélesen lobogott az erősödő szélben. Csak Halima rontott a pompás bevonuláson. Delana szürkével borított emelvénye mellett állt, és hatalmas, smaragdzöld szemével olyan kihívóan méregette az andoriakat és a murandybelieket, hogy

szinte még ő is odaillőnek tűnt.

Páran döbbenten néztek, mikor Egwene elfoglalta a főhelyet, de a többségnek arcizma sem rezzent. Senki sem tűnt igazán meglepettnek. Gondolom, már mindenki hallott a kislány amyrlinről, futott át az agyán. És aztán? Jó pár nála fiatalabb királynő került már trónra Andorban is, Murandyban is! Kimérten biccentett, és Sheriam a székek felé intett.

Bárki érkezett is előbb a helyszínre, bárki hozta is a sátrat, az immár nem volt kérdéses, hogy ki akarta ezt a találkozót, és hogy ki tartotta a kezében az eseményeket.

A nemesek természetesen nem vették jó néven az események ilyetén alakulását. Egy pillanatig csendben, habozva néztek körbe, és láthatóan azon gondolkoztak, hogy mivel nyerhetnék vissza a kezdeményezést, és jó páran nem tudtak elfojtani egy-egy kelletlen grimaszt, mikor rájöttek, hogy semmit sem tehetnek. Nyolcan kiléptek közülük, és komor

arccal leültek az üresen hagyott székekre. A négy férfi és a négy nő dühös mozdulatokkal

rendezte el a köpenyét és igazította meg a szoknyáját, míg az alacsonyabb rangúak a székek mögé tömörültek, és onnan méregették az aes sedai-okat. Az andoriak és a murandybeliek láthatóan nem szívlelték egymást, bár a murandybeliek a jobb és előkelőbb

hely reményében legalább olyan keményen félretaszították tulajdon honfitársaikat, mint északi „szövetségeseiket”. Az aes sedai-okra senki sem nézett barátságosan, és Bryne is jó pár ellenséges pillantást kapott. Oldalt állt, a sisakját a hóna alá kapta, és éppolyan egykedvűen tűrte a gyilkos tekinteteket, mint kicsivel előbb az Ülnökök szidását. Mindkét

országban jól ismerték, és még azok is kénytelen-kelletlen tisztelték, akik halva szerették volna látni.

De nem ő volt az egyetlen férfi, aki nem csatlakozott egyik oldalhoz sem. Bryne-nel szemben egy sápadt, alacsony férfi állt; alig egy tenyérnyivel volt magasabb Egwene-nél.

Sötét köpenyt, csillogó mellvértet viselt, a haját a homlokán leborotválta, és a bal karjára vörös kendőt kötött. Szürke köpenyére egy hatalmas vörös kezet hímeztek, épp a szíve fölé. Talmanes gőgös rátartisággal dőlt a sátor egyik tartóoszlopának, és rezzenéstelen arccal nézte a többieket. Semmit nem lehetett kiolvasni a tekintetéből. Egwene sokért nem

adta volna, ha tudja, mit keres itt. Sokért nem adta volna, ha tudja, mit mondott, mielőtt ideértek a nővérekkel! De bárhogy is, ma beszélnie kellett vele. De mindenképpen úgy, hogy minél kevesebben hallják.

A széksor közepén egy idősebb, magas, karcsú férfi ült vörös köpenyben. Most

előrehajolt, és megszólalt volna, de Sheriam félbeszakította, és csengő, határozott hangon megszólalt:

– Anya, hadd mutassam be Andorból Arethelle Reshnart, a Reshnar Ház fejét! Pelivar Coelant, a Coelan Ház fejét! Aemlyn Carandot, a Carand Ház fejét, és a férjét, Culhan Carandot! – Az érintettek savanykás mosollyal nyugtázták a nevüket, és épphogy csak rábólintottak, mikor elhangozott. A magas férfi Pelivar volt. Erősen kopaszodott. Sheriam

egy lélegzetvételnyi szünetet sem tartott, csak folytatta a felsorolást; még szerencse, hogy Bryne-nek sikerült megszereznie az ellenfél szóvivőinek a listáját! – Hadd mutassam be Murandyből Donel do Morny a’Lordeine-t. Cian do Mehon a’Macansát. Paitr do Fearna a’Connt. Segan do Avharin a’Roost.

A murandybelieket láthatóan még az andoriaknál is jobban megütötte, hogy Sheriam nem

jelölte meg a rangjukat, és nem sorolta fel a címeiket. Donel, aki a jelenlévő nők zöménél több csipkét viselt, dühösen csavarta meg göndör haját, és Paitr mintha le akarta volna tépni a bajszát mérgében. Segan lebiggyesztette telt ajkát, és sötét szeme vadul felvillant, és Cian, ez az őszes, zömök nő, hangosan felmordult. Sheriam nem törődött velük.

– A Pecsétek Őrének színe előtt vagytok! Tar Valon lángja előtt vagytok! Most

előadhatjátok kérelmeteket az Amyrlin Trónnak!

No igen. Ez aztán egy cseppet sem tetszett nekik! Egwene eddig csak azt hitte, hogy savanyúan méregetik, de most úgy néztek ki, mintha teletömték volna sóskával a szájukat.

Talán azt hitték, hogy úgy tehetnek, mintha nem is az Amyrlin Trónnal lett volna dolguk?

Most majd megtanulják! Bár először persze a Csarnoknak kellett megmutatnia, ki is ő

valójában.

– Andort és a Fehér Tornyot ősi szövetség köti egybe – mondta hangosan és határozottan.

– A nővérek mindig úgy tudták, hogy Andorban és Murandyban szívélyes fogadtatásra számíthatnak! Miért álltok mégis haddal az aes sedai-ok útjába? Trónok remegnek, és nemzetek lépnek félve szemünk előtt, ti mégis beleártanátok magatokat az ügyeinkbe?

Holott tudjátok: királyok buktak már el, mert szembeszálltak az aes sedai-okkal!

Ez kellően fenyegetően hangzott, akár elő tudták készíteni Myrelle és társai a nemeseket a találkozóra, akár nem. Kis szerencsével már mindegyik nővér a tábor felé lovagol, és senki sem tudja, mit is véljen felőlük. Hacsak az egyik nemes fel nem vet egy oda nem illő

nevet. Egwene előnye akkor sokat csökkenne a Csarnokkal szemben, de összességében ez

csak egy szál szalma volt egy jókora kazal mellett.

Pelivar összenézett a mellette ülő nővel, és végül az asszony állt fel. Ráncai dacára látszott, hogy egykor kecses, csodaszép lány lehetett. Arethelle most már őszbe fordult, és a tekintete egy őrzőénél is keményebb volt. Vörös kesztyűs kezével szorosan megmarkolta

a köpenyét, de nem zavarában, hanem hogy ne robbanjon ki belőle a harag. A szája egyetlen keskeny vonal volt, és először alaposan végigmérte az Ülnököket, csak aztán szólalt meg. Elnézett Egwene feje fölött, és a mögötte ülő nőkhöz intézte a szavait.

Egwene fogcsikorgatva úgy tett, mint akit teljesen leköt a nő beszéde.

– Épp azért vagyunk itt, mert nem akarunk belekeveredni a Fehér Torony ügyeibe – kezdte

Arethelle parancsoló hangon. Ez persze nem volt meglepő, hiszen az egyik legerősebb andori Ház feje volt, de a hangjában egy szemernyi tisztelet sem volt, márpedig azt el lehetett volna várni még egy erős Ház vezetőjétől is, ha ennyi nővérrel néz egyszerre szembe, és a tetejébe az egyikük maga az Amyrlin Trón! – Ha mindaz, amit hallunk, igaz,

akkor a Fehér Torony a legjobb esetben is azt hiszi, hogy támogatjuk, netán elismerjük önöket, ha hagyjuk, hogy zavartalanul átkeljenek Andoron! Ha nem szállunk szembe önökkel, hamar megtapasztalhatjuk, hogyan érzi magát a szőlő a présben!

A murandybeliek nagy része most rá nézett dühösen. Murandyban senkinek sem jutott eszébe, hogy megállítsa Egwene seregét. Feltehetően a legtöbb ott élő nem tervezett messzebbre, mint hogy kivárja, hogy az aes sedai-ok elkotródnak a földjükről, és elfelejtheti végre ezt az egészet. Arethelle úgy tett, mintha nem vette volna észre az ellenséges pillantásokat, de Egwene biztos volt benne, hogy azért feltűnt neki, mi történt körülötte.

– A legrosszabb esetben pedig… Hallottunk arról, hogy jó pár aes sedai próbált titokban

bejutni Andorba. A Torony őrei kísérték őket. Ez ugyan nem igazi hír, csak pletyka, de aggasztóan sok helyütt hallottuk. Egyikünk sem szeretné, hogy Andorban aes sedai-ok ütközzenek meg egymással!

– A Fény óvjon és védjen minket! – csattant fel Donel ellilult arccal. Paitr rábólintott, örült, hogy honfitársa végre megszólalt, a széke szélére csúszott. Cian pedig egyenest úgy fészkelődött, mint aki a következő pillanatban felpattan. – Ezt itt sem akarjuk, de nem ám!

– Donel kiköpött. – Aes sedai-ok, amint csatát vívnak! Mi is hallottuk, mi történt ott keleten! És azok a nővérek…!

Miután Arethelle keményen rendreutasította Donelt, Egwene egy kicsit könnyebben

lélegzett.

– Ha megengedné, Donel nagyúr! Majd ön is szót kap! – Ezzel visszafordult Egwene-hez,

avagy jobban mondva az Ülnökökhöz, és meg sem várta, hogy a férfi válaszoljon. Donel

majdnem felrobbant dühében, és a másik három murandybeli is gyilkosan méregette az andori nőt. Arethelle zavartalanul folytatta a mondandóját, egészen egyszerűen csak elővezette a tényeket. Elővezette a tényeket, és egyértelművé tette, hogy mindezt másnak

is éppígy kellene értenie. – Tehát, ahogy mondtam. Ez a legrosszabb, amitől tartunk. Már

ha minden igaz. De akkor is, ha ez az egész csak alaptalan pletyka. Lehet, hogy Andorban

aes sedai-ok és a Torony őrei gyűlnek össze a legnagyobb titokban. Egy aes sedai hadsereg épp most akarja átlépni Andor határát. A Fehér Torony gyakorta mintha egy bizonyos cél felé haladna, csak hogy később kiderüljön, hogy egész végig valami mást akart. Nem hinném, hogy akár a Fehér Torony is ilyen messzire menne, de ha valaha volt

cél, amiért az aes sedai-ok látszatra így meghasonlottak volna, hát akkor az a Fekete Torony! – Arethelle enyhén megremegett, és Egwene biztos volt benne, nem azért, mert fázik. – Ha két aes sedai sereg megütközne, mérföldes körzetben elpusztulna minden. Ha a

Fekete Torony a céljuk, akár fél Andor is elpusztulhat a csatában!

Pelivar talpra ugrott.

– Ez egészen egyszerűen annyit tesz, hogy másfelé kell menniük! – A hangja meglepően

magas volt, de éppolyan határozott, mint Arethelle-é. – Ha hazám és népem védelmében

kell elesnem, hát jobb itt, ahol legalább a hazám és a népem sértetlen marad!

Arethelle csitító intésére elhallgatott, és visszasüppedt a székébe. A tekintete azonban nem lágyult meg, továbbra is engesztelhetetlenül, vadul csillogott. A kövérkés, sötét gyapjúba burkolt Aemlyn rábólintott a szavára, éppúgy, mint Aemlyn szögletes arcú férje.

Donel úgy nézett Pelivarra, mint akinek még ez sem jutott eddig az eszébe, és láthatóan nem volt ezzel egyedül. A mögötte tömörülő murandybeliek egy része hangosan

vitatkozni kezdett, alig tudták őket elcsitítani a körülöttük állók. Néhányan az öklüket rázták. Mi vehette rá ezeket az embereket, hogy egyesüljenek az andori sereggel?

Egwene mély levegőt vett. A napfényben széttáruló rózsabimbó. Nem ismerték el, hogy ő

az Amyrlin Trón – Arethelle tudomást sem vett róla, és talán csak akkor lehetett volna nyilvánvalóbb, hogy kizárólag az Ülnökökhöz beszél, ha egyenest lelöki Egwene-t a csíkos emelvényről –, de ettől eltekintve az események felülmúlták a lány legmerészebb álmait is. Nyugalom. Lelaine és Romanda most azt várják, hogy megnevezze

valamelyiküket, és kezükbe vehessék végre a tárgyalást. Egwene remélte, hogy levegőt sem kapnak, úgy aggódnak, hogy ki lesz az. De nem lesz tárgyalás. Szó sem lehet róla!

– Elaida – mondta hűvösen, és mélyen Arethelle és a többi nemes szemébe nézett –

trónbitorló. A Fehér Torony eszméinek legszentebbikét is meggyalázta. Én vagyok az Amyrlin Trón! – Királynői, nyugodt hanghordozása saját magát is meglepte. De nem annyira, mint még pár hete meglepte volna. A Fényre, hát végül is tényleg ő volt az Amyrlin Trón! – Tar Valonba tartunk, hogy letaszítsuk és bírái elé állítsuk Elaidát, de ez csak a Fehér Toronyra tartozik. Nektek épp elég, ha tudjátok, hogy mi az igazság ebben az

ügyben. Ez az úgynevezett Fekete Torony is csak a mi dolgunk. A fókuszálni tudó férfiak

mindig is a Fehér Torony hatáskörébe tartoztak, senki máséba. Belátásunk szerint bánunk

majd velük, ha eljött az ideje, de biztosíthatlak róla titeket, hogy ez még nem most lesz.

Most fontosabb dolgokkal kell törődnünk.

Hallotta, ahogy a háta mögött megmozdulnak az Ülnökök. Fészkelődni kezdtek a dísztelen

padokon, és suhogva rendezgették lovaglószoknyáikat. Alighanem jó páran felkapták a fejüket erre a beszédre. Elég sokan javasolták, hogy útközben intézzék el a Fekete Tornyot is. Mindenki úgy vélte, hogy a legrosszabb esetben is csak egy tucat asha’mannel kell szembenézniük, bármit mondtak is a hírek – végtére is, az nem lehet, hogy több száz férfi

akarna fókuszálni! De lehet, hogy az döbbentette meg őket, hogy Egwene sem Romandát, sem Lelaine-t nem nevezte meg, hogy helyette szóljanak.

Arethelle összevonta a szemöldökét. Talán megérzett valamit az aes sedai-ok közti feszültségekből. Pelivar megmozdult, mintha ismét fel akarna kelni, és Donel dühösen kihúzta magát. Egwene-nek folytatnia kellett. Sosem állhatott meg.

– Megértem a gondjaitokat – mondta ugyanolyan hivatalosan, mint eddig –, és érdemeik

szerint sorra is veszem őket. – Mi is volt a Banda csatakiáltása? Valami egészen furcsa mondás… Igen, itt volt az ideje elvetni a kockát! – Az Amyrlin Trón szavát adja a következőkre. Egy hónapig még itt maradunk, pihenünk, aztán elhagyjuk Murandyt, de nem kelünk át Andorba. Murandy utána békében élhet tőlünk, és Andorba be sem tesszük

a lábunkat. Egészen biztos vagyok benne – tette hozzá –, hogy a jelenlévő murandybeli urak és hölgyek örömmel hallják, hogy a hadsereg ellátásáért cserébe ezüsttel fizetünk. Jó árat adunk.

Nem lett volna sok értelme megnyugtatnia az andoriakat, ha az azzal járt volna, hogy a dühös murandybeliek megpróbálják kirabolni az utánpótlásukat és elkötni a lovaikat. A murandybeliek zavartan néztek körbe, és láthatóan nem voltak teljesen boldogok.

Nyerhettek a dolgon, méghozzá igen szép összeget, hiszen egy ekkora hadseregnek sok élelmiszer kellett, de ugyanakkor nekik maguknak is gondot okozott volna egy ekkora tömeg ellátása. Donel úgy nézett ki, mint aki ott helyben elhányja magát, de Cian láthatóan magában számolt. A többiek zúgolódni kezdtek, elég hangosan ahhoz, hogy Egwene is kivegye, miket mondanak.

A legszívesebben hátrafordult volna. Az Ülnökök felől nem hallott semmit, néma csendbe

burkolóztak. Siuan kihúzta magát, és mindkét kezével a szoknyájába markolt, mintha az utolsó csepp erejére is szüksége lenne ahhoz, hogy ne nézzen hátra. Ő legalább tudta, mi

lesz az egész vége. Sheriam, akinek sejtelme sem volt a dologról, úgy méregette az andoriakat és a murandybelieket, mint egy királynő: nyugodt volt, hűvös, mint aki pontosan ezt várta. Egwene nem engedhette meg magának, hogy kislányként nézzenek rá.

Meg kellett mutatnia, hogy felnőtt nő, és a kezében tartja az eseményeket. Ha még nincs is teljesen az ő markában a gyeplő, nemsokára ott lesz! Megkeményítette a hangját.

– Jól véssétek az eszetekbe! Meghoztam a döntést, amit el kell fogadnotok. Vagy szembe

kell néznetek az elkerülhetetlen bukással!

Ahogy elhallgatott, hirtelen szélroham tört a sátorba, megrázta a pányvát, és szétcibálta a köpenyeket. Egwene nyugodtan simította le a haját. Jó néhány nemes megremegett és szorosabban maga köré vonta a kabátját – a lány remélte, hogy nem csak a szélroham dermesztette meg őket. Arethelle összenézett Pelivarral és Aemlynnel, aztán mind a hárman végigmérték az Ülnököket, majd lassan rábólintottak Egwene szavára. Még

mindig azt hitték, hogy csak az Ülnökök szavait ismételte el nekik! Egwene ennek ellenére is kis híján felsóhajtott megkönnyebbülésében.

– Úgy lesz, ahogy mondja – szólalt meg végül a kemény tekintetű nő. Újra az Ülnökökhöz

beszélt. – Persze nem kételkedünk az aes sedai-ok szavában, de gondolom, megérti, ha mi

is maradunk. Néha az ember nem azt hallja, amit hallani vélt! Bár persze biztos vagyok abban, hogy ezúttal nem ez történt. De amíg önök is itt lesznek, maradunk.

Donel most már kis híján tényleg kiadta a reggelijét. Alig bírt megülni a széken. A Murandyban állomásozó andori seregek ritkán fizettek bármiért is.

Egwene felállt, és hallotta, ahogy selyem és bársony suhogása közepette az Ülnökök is követik a példáját.

– Akkor ebben megegyeztünk! Mindannyiunknak hamar el kell indulnunk, ha napszállta előtt vissza akarunk érni a táborba, de egypár percet még együtt tölthetnénk! Sok félreértésnek az elejét vehetjük, ha egy kicsit jobban megismerjük egymást! – És neki is

alkalma nyílhat arra, hogy beszéljen Talmanesszel. – Ó, és még valami, amit jobb, ha tudnak! A novíciák könyve mostantól minden nő előtt nyitva áll, akármilyen idős is, ha a

próbán megfelel!

Arethelle döbbenten pislogott. Siuannak arcizma sem rezdült, bár Egwene úgy vélte, hallott felőle egy elfojtott kis nyögést. Erről nem volt szó, de ez volt a legjobb alkalom arra, hogy elővezesse.

– Jól van! Gondolom, szívesen beszélnétek az Ülnökökkel! Hagyjuk a formaságokat!

Nem várta meg, hogy Sheriam lesegítse, hanem sietve lelépett az emelvényről. A

legszívesebben elnevette volna magát. Tegnap éjszaka még attól tartott, hogy soha nem ér

célba, de most már félúton volt, pontosabban majdnem félúton, és egyáltalán nem volt olyan nehéz, mint hitte volna. Persze a nehezebbik fele még hátravolt.

Tizennyolcadik fejezet

KÜLÖNÖS HÍVÁS

Egwene lelépett az emelvényről, de még egy jó darabig senki sem mozdult meg, aztán

az andoriak és a murandybeliek egy emberként vetették magukat az Ülnökökre. A kislány

amyrlin – a kisbaba, a dísz – láthatóan senkit sem érdekelt, különösen, mikor kortalan vonású nővérek várták őket, akikkel szemben legalább tényleg úgy érezhették, hogy egy

aes sedai-jal beszélnek. Minden egyes Ülnökre két-három nemesúr és nemeshölgy jutott,

páran dühösen szegték föl az állukat, mások alázatosan görbítették meg a hátukat, de mindegyikük minél előbb szót akart váltani a Csarnok egy tagjával. Az éles szél mesze vitte leheletük friss, meleg ködét, és a köpenyük összevissza csapkodott. Úgy elmerültek a tolakodásban, hogy már a hideget sem érezték. Sheriamot a lilásvörös képű Donel nagyúr

szorította sarokba, aki hol hevesen hadonászott, hol riadtan hajlongott beszéd közben.

Egwene elhúzta Sheriamot a szűk szemű férfi mellől.

– Óvatosan puhatolj ki mindent, amit csak tudni lehet ezekről a nővérekről s a Torony őreiről Andorban – súgta oda sietve. Amint elengedte a nőt, Donel ismét rávetette magát.

Sheriam egy kicsit mérgesnek tűnt, de egy szempillantás múlva már ismét mosolygott.

Donel zavartan pislogott, ahogy a nő átvette a kérdezgetést.

Romanda és Lelaine jéggé dermedt arccal néztek Egwene-re a tömegen át, de mind a kettőjüket lefoglalták a nemesek, akik akartak… Valamit. Valami megnyugtatót, hogy Egwene szavaiban nem rejlett csapda. Talán. Romanda és Lelaine nagyon utálhatja

megnyugtatni őket, de akárhogy húzódoznak és köntörfalaznak is – márpedig Egwene biztos volt benne, hogy megpróbálkoznak vele – nem kerülhették ki a dolgot, hacsak nem

akarták nyílt színen alkalmatlannak nevezni az Amyrlin Trónt. De ezt még ők sem tették

volna meg. Itt, ekkora nyilvánosság előtt biztosan nem.

Siuan közelebb suhant Egwene-hez. Az arcára szinte ráfagyott a szelíd mosoly, de nyugalmára rácáfolt vadul villódzó szeme: talán attól félt, hogy Lelaine vagy Romanda mégis rájuk tör, és törvényt, hagyományt, illemet, no meg a díszes nézőközönséget feledve

jól ellátja a bajukat.

– Shein Chunla – sziszegte Egwene felé.

Egwene bólintott, de a tekintete Talmanest kereste. A legtöbb férfi, de még a nők nagy része is elég magas volt ahhoz, hogy eltakarja. És most, hogy mindenki összevissza kavarog! Lábujjhegyre állt, hátha úgy jobban lát. Hova tűnhetett az a fickó?

Segan állt meg előtte, és csípőre tett kézzel, kétkedve méregette Siuant. Egwene sietve visszaereszkedett a talajra. Az amyrlin nem ugrálhatott fel-alá, mint egy kislány, aki a táncosát keresi! Rózsabimbó és napfény. Nyugalom. Higgadtság. A Fény égesse meg a férfiakat!

Segan karcsú, csinos nő volt, derékig érő sötét hajjal, és durcás, lebiggyesztett szájjal.

Mintha már születésekor is mérges lett volna valakire. Jó szabású, kék gyapjúruhája az ehhez hasonló hideg időkre készült, de a mellrészén erősen eltúlozták az élénkzöld hímzést, és a kesztyűjét még egy kolompár sem vette volna fel. Egwene-t is tetőtől talpig

végigmérte, aztán lebiggyesztette az arcát, és éppolyan hitetlenkedve bámult rá, mint az előbb Siuanra.

– Amit a novíciakönyvről mondott – vágott bele hirtelen –, tényleg igaz, hogy minden nő

előtt nyitva áll, bármilyen öreg is? Most már bárki aes sedai lehet?

Egwene régóta a szívén viselte ezt a kérdést, és szívesen válaszolt volna rá bővebben is –

majdnem olyan szívesen, mint amennyire megráncigálta volna a nő fülét, amiért

kételkedett a szavában –, de a tömeg épp ekkor kettévált, és végre meglátta Talmanest a

sátor átellenes sarkában, amint Pelivarral beszélget! A két férfi mereven méregette egymást, mint két véreb, akik még éppen csak nem vicsorították ki a fogukat, de láthatóan

odafigyeltek arra, hogy senki se mehessen olyan közel hozzájuk, hogy hallhassa, mit beszélnek.

– Bármilyen öreg is, minden nő megpróbálhatja, lányom – bólintott oda sem figyelve.

Pelivarral beszél?

– Köszönöm – mondta Segan, aztán hozzátette: – Anya!

Meghajolt, de a mozdulat inkább csak emlékeztetett egy meghajlásra, vagy egy meghajlás

vázlatára, és nem rejlett benne sok tisztelet. Egwene mereven nézett utána. Nos, ez is egyfajta kezdet volt.

Siuan felhorkant.

– Nem bánom, ha a sötétben kell áthajóznom a Sárkány Ujjai között, ha egyszer nincs más

út – motyogta félig magának –, és erről már beszéltünk, nem is egyszer, megbeszéltük, hogy miféle buktatókat rejthet, bár ugye annyi választásunk sem volt, mint a sirálynak, hogy mit egyen vacsorára. De neked még a hajót is fel kellett gyújtanod, hogy még érdekesebb legyen a dolog. Nem elég, hogy oroszlánhalra vadászunk, neked még egy csukát is a ruhád alá kell dugnod! Nem éred be azzal, hogy átgázolj egy raj éhes ezüst…

– Siuan, azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondjam Bryne nagyúrnak, hogy fülig szerelmes

vagy bele! – szakította félbe Egwene. – Ugye szerinted is úgy tisztességes, ha ő is tud a

dologról?

Siuan szeme kidülledt, a szája szótlanul mozgott, de csak valami különös, bugyborékoló

hang tört elő belőle. Egwene megveregette a vállát.

– Siuan, aes sedai vagy! Legalább a méltóságod maradványát őrizd meg! És próbáld meg

kitalálni, mi a helyzet azokkal a nővérekkel Andorban!

A tömeg ismét szétvált. Egwene újra meglátta Talmanest, ezúttal egészen máshol, de még

mindig a gyülekezet szélén. És kivételesen egyedül.

Igyekezett nem rohanni, de határozott, kimért léptekkel megindult a férfi felé, és hagyta, Siuan hadd fuldokoljon. Egy csinos, fekete hajú szolga, akinek még vaskos

gyapjúnadrágja sem tudta elrejteni szépen ívelt lábszárát, Siuan elé tartott egy gőzölgő

ezüstcsészékkel teli tálcát. A sátorban most már egyre több szolga mozgott tálcával a kezében. Frissítőket kínáltak körbe. No, ezzel megkéstek – és a békecsókhoz is túl késő

volt már. Egwene nem hallotta, Siuan mit mondhatott, mikor végre lekapott egy csészét a

tálcáról, de a fiú összerezzent, és riadtan hajlongani kezdett. Úgy tűnt, a nő kihasználta, hogy végre valakin kiengedhette a dühét. Egwene nagyot sóhajtott.

Talmanes összefont karral állt, és sokat tudó mosollyal nézte a tülekedést, de a tekintete komoly volt. Úgy állt, mint aki a következő pillanatban ugrásba lendül, de a szemére kiült a fáradtság. Amint meglátta Egwene-t, tisztelettudóan meghajolt, de a hangjába vegyült egy kis száraz gúny is.

– Ma megváltoztatott egy országhatárt. – A szél egyre hidegebb volt, és a férfi szorosabban magára csavarta a köpenyét. – Mindig is meglehetősen… változékony volt a

határ Andor és Murandy között, bármit mond is a térkép, de Andor még sosem jött ilyen

messze délre ekkora hadsereggel. Kivéve persze az Aiel-háborút és a Fehérköpeny

háborút, de akkor csak átvonultak a vidéken. De ha egy teljes hónapot itt táboroznak, az új térképek már új határokat mutatnak majd. Nézze csak, a murandybeliek kis híján hasra esnek, és majdnem úgy hízelegnek Pelivarnak és a társainak, mint a nővéreknek! Új barátokat akarnak szerezni maguknak, az új időkre.

Egwene, aki óvatosan leste csak azokat, akikről tudta, hogy őt figyelik, eddig úgy látta, hogy a murandybeli nemesek, éppúgy, mint az andoriak, csakis kizárólag az aes sedai-okkal törődnek. Különben is, most jóval fontosabb dolgok forogtak kockán, mint egy vitatott országhatár! Neki legalábbis fontosabbak voltak – a nemesek pedig majd

megbirkóznak a helyzettel. Az Ülnökök csak kurta pillanatokra látszottak ki a nemesek tengeréből. Csak Halima és Siuan kísérte figyelemmel Egwene-t, és a levegőt gágogáshoz

hasonló, idétlen zaj töltötte meg. Egwene lehalkította a hangját, és óvatosan válogatta meg a szavait.

– A barátok fontosak, Talmanes. Ön jó barátja Matnek, és azt hiszem, nekem is! Remélem,

ez nem változott meg most sem! Remélem, senkinek sem mondott el olyasmit, amit nem

kellett volna! – A Fényre, tényleg ilyen ideges lenne, hogy nyíltan rákérdez a dologra?

Nemsokára arról fogja faggatni a másikat, hogy miről beszéltek Pelivarral!?

A férfi szerencsére nem nevette ki, amiért ilyen falusiasan közvetlen és faragatlan. Bár lehet, hogy magában ezt gondolta. Alaposan végigmérte Egwene-t, mielőtt megszólalt volna. És halkan beszélt. Ő is tudta, mi az óvatosság.

– Nem minden férfi pletykás. De árulja el, mikor délre küldte Matet, tudta, hogy mi lesz itt ma?

– Hogyan tudhattam volna két hónappal ezelőtt bármit is? Nem, Talmanes, az aes sedai-ok

nem mindentudóak! – Persze már akkor is remélte, hogy valahogy eljut ide, voltak már tervei, de akkor még nem tudta, hogy mi lesz. És őszintén remélte, hogy a férfi nem pletykás. Néhány férfi tudta tartani a száját, ha kellett.

Romanda fagyos arckifejezéssel, határozott léptekkel indult meg felé, de Arethelle az útjába állt, elkapta a Sárga Ülnök karját, és nem hagyta elmenni, akárhogy tiltakozott is.

Az aes sedai-t talán ez döbbentette meg a leginkább.

– Azt legalább el tudja árulni nekem, hogy Mat most hol van? – kérdezte Talmanes. – Ő is

úton van Caemlyn felé a leányörökössel? Min lepődött meg ennyire? A szolgálólányok bizony szóba elegyednek a katonákkal, mikor mindketten épp vízért mennek a folyóra, még ha az a Sárkány szörnyűséges követője is! – tette hozzá szárazon.

A Fényre! A férfiak néha tényleg olyan… kellemetlenek… voltak! Még a legokosabbak is

a legrosszabbkor mondták ki az oda nem illő dolgokat, és a legalkalmatlanabb pillanatban

tudtak előállni a legkellemetlenebb kérdésekkel! Arról nem is szólva, hogy a

szolgálólányokat szóba hozni! Mennyivel egyszerűbb lenne, ha egyszerűen csak

hazudhatna neki, de persze még az Eskük határain belül is kellően széles tere maradt. A

fele igazság is megteszi, és attól sem kell majd tartania, hogy Talmanes hanyatt-homlok Ebou Darba rohan! Talán a fele túl sok lenne ehhez. A sátor átellenes sarkában Siuan épp

egy magas, vöröshajú, dús bajuszú férfival beszélgetett, aki éppolyan kétkedve méregette,

mint az előbb Segan. A nemesek általában tudták, hogy hogyan néz ki egy aes sedai. De

Siuan csak félig figyelt oda rá. A tekintete időről időre Egwene-re villant. Szinte ordított; rosszabb volt, mint a tulajdon lelkiismerete! Könnyebb. És meg is érné. Mit jelent aes sedai-nak lenni. Nem tudott arról, hogy ma itt lesznek, csak remélte! Egwene dühösen felsóhajtott. A Fény égesse meg azt a nőt!

– Mikor legutóbb hallottam felőle, még Ebou Darban volt – motyogta. – De biztos vagyok

benne, hogy most már olyan gyorsan észak felé tart, amilyen gyorsan csak tud. Még mindig azt hiszi, hogy meg kell mentenie, és Talmanes, higgye el, hogy Matrim Cauthon

nem hagyna ki egy olyan alkalmat sem, mikor elém állhat, és a szemembe vigyoroghat, hogy „na ugye megmondtam”!

Talmanes egyáltalán nem tűnt meglepettnek.

– Gondoltam, hogy ez lesz – sóhajtott fel. – Már hetek óta… érzek… valamit. A Banda több tagja érzi. Nem sürgető, de mindig ott van. Mintha szüksége lenne ránk. Mintha mindig csak délre kellene néznem. Néha egészen különös dolog egy ta’verent követni!

– Ezt készséggel elhiszem – bólintott Egwene, és remélte, hogy nem ül ki az arcára a hitetlenkedés. Épp elég furcsa volt elhinnie, hogy Mat, a csirkefogó, most a Vörös Kéz Bandájának a vezére, és a tetejébe még ta’veren is, de egy ta’verennek mindenképp jelen, vagy legalábbis közel kellett lennie ahhoz, hogy kifejtse a hatását!

– Mat tévedett, mikor azt hitte, hogy önt meg kell menteni. Ugye eszébe sem jutott volna a segítségemet kérni?

Még mindig halkan beszélt, de Egwene így is sietve körbenézett. Siuan még mindig őket

figyelte. És Halima is. Paitr illetlenül közel állt a nőhöz, páváskodva pödörgette a bajszát, és abból, ahogy Halimát méregette, egyértelmű volt, hogy nem keveri össze egy nővérrel,

de a lány csak félig figyelt rá, és miközben melegen a férfira mosolygott, egyre csak Egwene felé pislogott. Mindenki más el volt foglalva a tulajdon dolgával, és senki sem állt olyan közel hozzájuk, hogy hallhassa, mit beszélnek.

– Az Amyrlin Trón nem bújhat el valaki más mögött, ha baj van; hogyan is tehetné! De

sokszor nagyon is megnyugtató volt, hogy ott van – ismerte be. Vonakodva. Az Amyrlin

Trónnak tényleg nem lett volna szüksége menedékre, de amíg az Ülnökök nem tudtak róla, hogy van hova futnia, nem árthatott a dolog. – A barátomnak tartom, Talmanes!

Remélem, ez így is marad! Őszintén remélem!

– Jóval nyíltabb volt velem, mint vártam – mondta a férfi lassan –, és cserébe én is elárulok önnek valamit.

Az arckifejezése nem változott, továbbra is olyan vidáman semmitmondónak tűnt, mint eddig, de a hangja most már csak halk suttogás volt.

– Roedran király megkeresett a Bandával kapcsolatban. Úgy tűnik, Murandy első igazi királya szeretne lenni. Fel akar minket bérelni. Alapesetben eszem ágában sem lett volna

fontolóra venni az üzletet, de hát sosincs elég pénz, és most, hogy… hogy úgy érezzük, mintha Matnek szüksége lenne ránk… Talán jobb is, ha Murandyban maradunk! A napnál

is világosabb, hogy ön ott van, ahol lenni akar, és hogy a kezében tartja a dolgokat!

Egy fiatal szolgálólány jelent meg mellettük egy tálca forralt borral a kezében, mire Talmanes elhallgatott. A lányon szépen hímzett, vastag, zöld gyapjúruha volt, és egy foltos nyúlszőrrel bélelt köpeny. Az aes sedai-ok táborából érkezett szolgák nagy része már nekiállt segíteni a kínálgatásban, bár leginkább csak azért, hogy ne kelljen tétlenül dideregniük a hidegben. A fiatal nő kerek arcát már egészen pirosra csípte a fagy.

Talmanes elhessegette, és csak még szorosabban húzta magára a köpenyét, de Egwene elvett egy ezüstcsészét a tálcáról, hogy ezzel is nyerjen egy kis időt a gondolkozásra.

Valójában tényleg nem volt már szüksége a Bandára. Bár a nővérek még mindig sokat morogtak miattuk, lassan már elfogadták a jelenlétüket, és akár a Sárkány követői voltak,

akár nem, senki nem tartott tőle, hogy megtámadják őket. Valójában a Bandára csak azért

volt szükségük, hogy valami megijessze az aes sedai-okat annyira, hogy hajlandóak legyenek elhagyni Salidart. A Shen an Calhar most már csak arra szolgált, hogy Bryne seregébe még több embert toborozzon. Az emberek egy része úgy vélte, hogy ha két ekkora hadsereg gyűlik össze valahol, annak csak csata lehet a vége, és szívesebben álltak volna a számbeli fölényben lévő oldalon. Nem volt már szüksége rájuk, de Talmanes a barátja volt. És ő volt az amyrlin. Néha a barátság és a felelősség ugyanabba az irányba taszította az embert. Amint a szolgálólány eltűnt, Egwene Talmanes karjára tette a kezét.

– Ezt nem teheti meg! Még a Banda sem tudná egymaga meghódítani egész Murandyt, és

minden egyes ember ellenük lesz! Ön is tudja, hogy a murandybelieket csak egy dolog egyesíti, és az pedig nem más, mintha idegen hadsereg települ a hazájukba! Kövessen minket Tar Valonba, Talmanes! Mat is odajön majd, ebben egészen biztos vagyok!

Mat csak akkor hiszi majd el, hogy ő az Amyrlin Trón, ha a Fehér Toronyban látja a hétcsíkos stólával a vállán!

– Roedran nem bolond – mondta a férfi békésen –, és csak annyit akar, hogy maradjunk

itt, és várjunk ölbe tett kézzel. Egy idegen hadsereg, aes sedai-ok nélkül, és senki sem tudja, mit akarnak… Nem lesz nehéz dolga, ha egyesíteni akarja a nemeseket ellenünk! És

akkor majd mi szép csendben átcsusszanunk a határon, legalábbis ő így tervezi. Úgy véli,

utána is a markában tudja majd tartani az embereit.

– És mi biztosítja, hogy nem árulja el, Talmanes? – kérdezte Egwene indulatosan, bár igyekezett nyugodt maradni. – Ha az ellenség harc nélkül, csak úgy eloszlik, akkor az egyesült Murandyről szőtt álma is könnyen köddé válhat!

Az a bolond férfi pedig még szórakozott is rajta!

– Én sem vagyok őrült! Roedran nem szedi össze a csapatait a tél vége előtt! Ez a társaság sem mozdult volna ki a tanyájáról, ha az andoriak nem jöttek volna délre, ők pedig már a

hóesés előtt elindultak. Mat még jóval előbb megtalál minket! Ha északra indul, akkor hallani fog felőlünk, tudni fogja, hol vagyunk! Roedrannak pedig be kell érnie azzal, amit addig elért! Úgyhogy ha Mat valóban Tar Valonba akar menni, majd ott találkozunk!

Egwene elkeseredetten felnyögött. Igazán kivételes terv volt, Siuan is büszke lett volna rá, és egyáltalán nem vallott Roedran Almaric do Arreloa a’Naloyra. Egwene nem volt benne

biztos, hogy Roedran, aki a hírek szerint olyan szétszórt volt, hogy mellette még Mat is épelméjűnek tűnt, képes lesz ezt véghezvinni. De persze azt sem hitte volna, hogy Roedran képes kitalálni valami ilyet. Csak abban lehetett biztos, hogy Talmanes már döntött.

– Talmanes, azt akarom, hogy ígérje meg nekem, hogy nem hagyja, hogy Roedran

belerángassa egy háborúba! – Felelősség. A vállára vetett vékony kis stóla néha tízszerte

nehezebb volt a köpenyénél is. – Ha hamarabb megindulna, mint várja, akkor itt hagyja Murandyt, akár utolérte önöket Mat, akár nem!

– Bárcsak megígérhetném, hogy így lesz, de ez lehetetlen! – tiltakozott a férfi. – Azt hiszem, legfeljebb három nyugodt napom lehet, miután elváltunk Bryne nagyúr seregétől,

és megérkeznek az első rablók. Minden uracska és gazdaember azt hiszi majd, hogy elcsaklizhat tőlem pár lovat az éjszaka sötétjében, belém szúrhat egy kicsit, aztán fedezékbe vonulhat!

– Nem azt mondtam, hogy ne védje meg a seregét, és ezt ön is tudja! – mondta Egwene

határozottan. – A szavát, Talmanes! Vagy nem engedem, hogy megegyezzen Roedrannal!

Persze csak úgy tudta volna megakadályozni az egyezséget, ha elárulja Talmanest, de nem

hagyhatta, hogy a nyomában háború törjön ki. Méghozzá egy olyan háború, ami fel sem

merülhetett volna, ha ő nem hozza ide Talmanest!

A férfi úgy mérte végig, mint aki most látja életében először, aztán meghajtotta a fejét. Ez az apró kis mozdulat meglepő módon jóval formálisabbnak hatott, mint mikor meghajolt.

– Úgy lesz, ahogy kérte, Anya! De mondja csak, biztos benne, hogy véletlenül nem ta’veren?

– Én vagyok az Amyrlin Trón – válaszolta a lány –, és ennek elégnek kell lennie mindenhez! – Ismét megfogta a férfi karját. – A Fény ragyogjon le önre, Talmanes!

Talmanes mosolya ezúttal kis híján elérte a tekintetét is.

Bárhogy suttogtak is, a beszélgetésük elkerülhetetlenül feltűnést keltett. Vagy talán épp azért, mert suttogtak? A kislány, aki amyrlinnek mondta magát, és fellázadt a Fehér Torony ellen, amint épp a Sárkány tízezer követőjének vezérével beszélget. Vajon könnyebb vagy nehezebb dolga lesz ezután Talmanesnek Roedrannal? Nőtt vagy

éppenséggel csökkent annak az esélye, hogy Murandyban polgárháború törjön ki? Siuan,

és az az átkozott Váratlan Következmények Törvénye! Egwene az ezüstcsészécskén

melegítette a kezét, és utat tört magának a tömegben. Legalább ötvenen nézték, aztán elfordultak. A legtöbben legalábbis elfordultak. Az Ülnökök arca maga volt a megtestesült

aes sedai nyugalom, de Lelaine akár egy barnaszemű varjú is lehetett volna, aki a sekélyesben vergődő halakat nézi, és Romanda pár árnyalattal sötétebb szeme akár a vasba

is lyukat ütött volna.

Egwene igyekezett megnézni, milyen magasan áll odakinn a nap, és közben szépen lassan

körbejárta a sátrat. A nemesek még mindig az Ülnököket faggatták, de most már újabb és

újabb aes sedai-okat kérdezgettek, mintha azt remélnék, hogy az egyik majd

megnyugtatóbb választ ad, mint a másik. Egwene érdekes apróságokra figyelt fel. Donel

épp Janyától Moriához ment, mikor szembetalálta magát Aemlynnel. Mélyen meghajolt előtte. A nő kecses biccentéssel vette tudomásul a dolgot. Cian elfordult Takimától, és mélyen pukedlizett Pelivar előtt, aki könnyedén meghajolt. Számtalan hasonló esetet látott még, csak az volt bennük közös, hogy minden esetben egy murandybeli hajolt meg egy andori előtt, aki ugyan fogadta a köszönést, de láthatóan nem viszonozta olyan alázatosan.

Az andoriak egyáltalán nem törődtek Bryne-nel, legfeljebb csak egy-egy gyilkos pillantást vetettek feléje, de a murandybeliek szép sorban, egyesével felkeresték, és halkan kérdezgetni kezdték. A tekintetük irányából nem volt nehéz kitalálni, hogy Aretheile-ről,

Pelivarról és Aemlynről faggatják. Talán Talmanesnek tényleg igaza volt.

Előtte is pukedliztek és meghajoltak, bár persze senki sem olyan mélyen, mint Arethelle,

Pelivar, Aemlyn vagy az Ülnökök előtt. Vagy fél tucat nő azt mondta, hogy őszintén hálás,

amiért a dolgokat sikerült békésen megoldani, de igazság szerint legalább ennyien vonták

meg a vállukat kétkedve, mikor Egwene vetette fel a témát, mintha nem lennének benne

biztosak, hogy az ügy valóban békés véget ér. Ha megpróbálta őket pár szóval

megnyugtatni, vagy egy heves „a Fény adná!”, vagy egy beletörődött „minden úgy lesz, ahogy a Fény akarja” volt a válasz. Négyen szólították Anyának, és az egyikük nem is habozott, mielőtt kimondta. Hárman pedig megdicsérték, hogy milyen csinos, hogy

milyen szép a szeme, és hogy milyen kecses a mozgása, így, ebben a sorrendben. A bókok

talán illettek volna Egwene életkorához, de a tisztségéhez semmiképpen sem.

Viszont mindenképp volt egy csorbítatlan öröme is. Nem csak Segan érdeklődött arról, hogy vajon valóban minden nő előtt nyitva áll-e a novíciakönyv. A legtöbb nő

egyértelműen csak ezért elegyedett szóba vele. Végül is lehet, hogy a többi nővér is fellázadt a Fehér Torony ellen, de csak Egwene állította, hogy ő az Amyrlin Trón.

Igencsak érdekelhette őket a dolog, ha felül bírtak ezen emelkedni, bár persze senki sem

akarta kimutatni, hogy esetleg félne attól, mi lesz a következménye annak, ha szóba áll vele. Arethelle összevont szemöldökkel tette fel a kérdést, és Aemlyn megrázta őszülő

fejét a válasz hallatán. A zömök Cian is megkérdezte, utána egy éles vonású andori nemeshölgy, Negara jött, majd egy csinos, nagy szemű murandyi, Jennet, és még jó páran.

Senki sem azért érdeklődött, mert ő maga meg akarta próbálni a dolgot – ezt a legtöbben,

különösen a fiatalabbja, sietve kifejtették –, de nemsokára már minden egyes nemeshölgy

megkérdezte. A szolgálólányok közül is sokan odajöttek Egwene-hez, mintha csak

megkínálnák borral, bár a valódi céljuk az volt, hogy ők is megtudják, igaz-e. Az egyik szolgáló, egy inas, fürge asszony, bizonyos Nildra, az aes sedai táborból érkezett.

Egwene meglehetősen elégedett volt, hogy ilyen sikeresen elültette a tervét. A férfiak már nagyobb csalódást okoztak neki. Kevesen szóltak csak hozzá, és azok is csak akkor, ha szemtől szembe találták magukat vele, és nem volt más választásuk. Elmormoltak pár szót

az időjárásról, és vagy a szárazság végét éltették, vagy a hirtelen hó miatt panaszkodtak, esetleg azt motyogták, hogy remélik, hogy a rablók gondja is hamar megoldódik, és jelentőségteljes pillantást vetettek Talmanesre, aztán elcsusszantak, mint egy bezsírozott kismalac. Egy medvetermetű andori, talán Macharan volt a neve, valósággal hasra esett a

saját csizmájában, csak hogy elkerülje Egwene-t. Persze valahol érthető volt a

viselkedésük. A nők legalább magukat áltathatták azzal, hogy a novíciakönyv kérdése elég

fontos ahhoz, hogy beszéljenek vele, de a férfiak úgy érezték, hogyha szóba elegyednek vele, akkor a lázadása őket is bemocskolhatja.

Az egész végtelenül lehangoló volt. Egwene-t nem érdekelte, hogy a férfiak mit

gondolnak a novíciák dolgáról, de azt igencsak szerette volna tudni, hogy ők is annyira félnek-e attól, hogy az egész ügy véres háborúba torkollik, mint a nők. Az efféle félelmek könnyen beigazolhatták saját magukat. Végül aztán úgy döntött, hogy csak egy módja van

annak, hogy ezt megtudja.

Pelivar épp leemelt egy teli poharat az egyik tálcáról, megfordult, és kis híján beleütközött Egwene-be. Halkan elkáromkodta magát. A lány csak akkor állhatott volna közelebb hozzá, ha rálép a csizmájára is. A forralt bor végigloccsant a férfi kesztyűjén, és befolyt a köpenye alá. Pelivar ezúttal jóval hangosabban káromkodott. Elég magas volt ahhoz, hogy

könnyedén a lány fölé tornyosuljon, és ki is használta ezt az előnyét. Úgy nézett le Egwene-re, mint aki a legszívesebben elzavarná ezt az alkalmatlankodó kis csitrit az útjából – vagy mint aki nagy hirtelen egy viperára lépett. A lány kihúzta magát, és azt képzelte, hogy a férfi voltaképp csak egy rosszalkodó kisgyerek. Ez mindig használt; a férfiak megérezték, hogy mit gondol. Pelivar motyogott valamit, ami éppúgy lehetett udvarias köszönés, mint egy újabb vaskos szitok, épphogy csak megbiccentette a fejét, és

megpróbálta kikerülni a lányt. Egwene arrébb lépett, és az útjába állt. Pelivar hátrahúzódott, Egwene követte. A férfi űzötten nézett körbe. Egwene úgy döntött, hogy megnyugtatja egy kicsit, mielőtt megkérdezi tőle a legfontosabbat. Választ akart, nem valami újabb mérges motyogást!

– Gondolom, Pelivar nagyúr, ön is örömmel hallja, hogy a leányörökös már úton van Caemlynbe! – Egwene tudta, hogy az Ülnökök már elmondták az andoriaknak.

A férfi arcáról leolvadt minden kifejezés.

– Elayne Trakandnak joga van igényt formálni az Oroszlános Trónra – mondta szárazon.

Egwene szeme elkerekedett, és a férfi, egy kicsit elbizonytalanodva, ismét hátrébb lépett.

Talán azt hitte, hogy a lány dühös, amiért nem Anyának szólította, de Egwene-nek fel sem

tűnt a dolog. Pelivar már Elayne anyjának a trónigényét is támogatta, és Elayne biztos volt benne, hogy mellette fog állni, ha végre Caemlynbe ér. Őszinte szeretettel beszélt Pelivarról, mintha a férfi a kedvenc nagybácsija lett volna.

– Anya – mormolta Siuan a könyökénél –, el kell indulnunk, ha napszállta előtt a táborunkba akarunk érni!

Bár halkan beszélt, minden szava sürgető volt. A nap már túl volt a delelőjén.

– Ilyen időben nem jó éjszaka is a szabad ég alatt lenni – mondta Pelivar sietve. – Ha megbocsátanak, neki kell látnom az úti készületeknek!

Egy arra járó szolga tálcájára dobta a poharát, majd habozva, félig-meddig meghajolt, aztán elvonult. Úgy emelte fel a fejét, mint aki halálos csapdából szabadult ki épp.

Egwene a legszívesebben a fogát csikorgatta volna tehetetlen dühében. Mit gondoltak a férfiak az egyezményükről? Már ha egyezménynek lehetett hívni azt a megállapodást, amit rájuk kényszerített. Arethelle és Aemlyn nagyobb hatalommal és befolyással

rendelkezett a legtöbb férfinál, de Pelivar, Chulan, és a társaik vezették a katonákat, és még mindig éppolyan könnyen az arcába robbanthatták volna a helyzetet, mint egy hordó

lámpaolajat.

– Kerítsd elő Sheriamot – hörögte –, és mondd meg neki, hogy mindenki azonnal szálljon

nyeregbe, bármibe kerül is!

Nem hagyhatta, hogy az Ülnökök egy egész éjszakán át gondolkozhassanak azon, ami ma

történt, nem hagyhatta, hogy terveket kovácsolhassanak, hogy szervezkedhessenek!

Napnyugta előtt a táborban kellett lenniük.

Tizenkilencedik fejezet

A TÖRVÉNY

Hamar útnak indultak – az Ülnökök legalább annyira várták már, hogy maguk mögött

hagyhassák a tavat, mint Egwene. Különösen Romanda és Lelaine indultak volna már.

Mind a ketten jegesen méregették, mint az egyre erősebb keleti szél, és a szemük vihart ígért. A többiek mintha az aes sedai-ok nyugalmát testesítették volna meg, hűvös tekintettel, szinte illatként áradó magabiztossággal siklottak a lovakhoz, de olyan gyorsan nekieredtek, hogy a nemesek csak tátogtak döbbenetükben, és a szolgáknak is alig volt idejük összecsomagolni a holmikat, hogy még utolérhessék úrnőiket.

Egwene kemény iramot diktált Daisharnak a hó dacára is, és Bryne egy pillantással és egy

biccentéssel elintézte, hogy a páncélos kíséret is éppolyan gyorsan mozogjon. Siuan Bela

hátán, és Sheriam Szárnyon ott lovagolt mellette. Jókora darabon bokáig érő hóban haladtak, és a lovak szinte ügetve ugráltak. Tar Valon lángja csattogva lobogott a fejük felett. Még mikor lassítaniuk kellett, mert a hó mélyebb volt, és az állatok térdéig ért, akkor is minél gyorsabban léptettek.

Az Ülnököknek nem volt más választásuk, tartaniuk kellett a gyilkos tempót, és a sebesség

igencsak lecsökkentette annak a lehetőségét, hogy útközben megbeszéljenek valamit.

Ebben az iramban oda kellett figyelni, hova lép a ló, mert az állat könnyen a lábát törhette, a lovasa meg a nyakát szeghette volna, ha nem ügyel. Romanda és Lelaine persze így is

maga köré tudta gyűjteni hű kísérőit, és a két kis csapat hallgatózás elleni védelembe burkolódzva tört át a fagyott hómezőkön. Alighanem mindkét nő beszédet tartott a híveinek. Egwene túlságosan is jól el tudta képzelni, miket mondhatnak. Időről időre a többi Ülnök is összegyűlt, és halk hangon pár szót váltottak, majd hol rá, hol a saidarba burkolódzó csoportokra néztek. Csak Delana nem csatlakozott egyszer sem a

beszélgetőkhöz. Szorosan Halima mellett maradt, aki végre elismerte, hogy fázik. Merev

arccal szorította maga köré a köpenyét, de így is megpróbálta megvigasztalni Delanát, és

szinte egyfolytában sustorgott neki. Delana úgy nézett ki, mint aki valóban vigaszra szorul: a szemöldöke kétségbeesetten görbült meg, és úgy ráncolta a homlokát, hogy aes

sedai létére is öregnek tűnt.

Persze nem csak ő aggódott. A többiek sokkal jobban eltitkolták az érzéseiket, és kifelé tökéletesen magabiztosnak tűntek, de az őrzőik úgy lovagoltak, mint aki azt várja, hogy a

legközelebbi bokorból maga a Sötét Úr ugrik elő két tucat Myrddraallal egyetemben. Zord

tekintettel pásztázták a fákat, és hagyták, hogy a köpenyük mögöttük lobogjon, hogy azzal

se veszítsenek értékes másodperceket, hogy elengedik a színváltós anyagot. Ha egy aes sedai aggódott, akkor az őrzője is aggódott, és láthatóan az Ülnökök annyira el voltak foglalva a délelőtti eseményekkel, hogy nem törődtek azzal, hogy megnyugtassák az embereiket. Egwene örült neki. Ha az Ülnökök aggódtak, akkor még nem döntötték el, hogy mit kellene csinálniuk.

Mikor Bryne ellovagolt, hogy beszéljen pár szót Unóval, maga mellé intette Siuant és Sheriamot, és megkérdezte tőlük, hogy sikerült-e valamit megtudniuk az Andorba lopódzó

aes sedai-okról és a Torony őreiről.

– Nem sokat – mondta Siuan feszülten. A loboncos, zömök kis Bela láthatóan jól bírta az

iramot, de Siuannak gondot okozott a dolog. Fél kézzel a kantárt szorította, a másikkal a

nyeregkápába kapaszkodott. – Amennyire ki tudtam venni, van vagy ötven különféle pletyka, de valójában senki sem látott semmit. Ez az a fajta hír, ami időről időre minden

alap nélkül szárnyra kap, de persze az is lehet, hogy igaz.

Bela lába mélyen belesüppedt a hóba, és a kanca megrázkódott. Siuan levegő után kapkodott.

– A Fény égessen meg minden egyes lovat!

Sheriam sem tudott meg többet. Megrázta a fejét, és ingerülten felsóhajtott:

– Az egész értelmetlen zagyvaságnak tűnik, Anya! Gyakran hallani olyat, hogy valahol nővérek járnak titkos küldetésen, de ez általában csak pletyka. Siuan, te sosem láttál még lovat? – tette hozzá késéles hangon. – Estére járni sem tudsz, ha ilyen mereven ülsz rajta!

Sheriam igencsak ideges lehetett, ha ilyen nyíltan kikelt magából. Ahogy össze-vissza csúszkált a lovon, úgy nézett ki, mint akinek máris feltörte a fenekét a nyereg. Siuan tekintete megkeményedett, felhördült, és kinyitotta a száját, hogy jól helyrerakja a Krónikaőrt, akárki hallja is!

– Mind a ketten fogjátok be a szátokat! – csattant fel Egwene, aztán vett egy mély levegőt.

Ő is ingerültebb volt a kelleténél. Bármit gondolt is Arethelle, ha Elaida ellenük küldött volna sereget, az túl nagy lett volna ahhoz, hogy csak úgy elrejtőzzön, és osonva közelítse meg őket. Ez pedig azt jelentette, hogy a Fekete Torony ellen tör, márpedig annál tragikusabb döntésre el sem szánhatta volna magát. Persze az ember jobban járt, ha azt a

csirkét kezdte el megkopasztani, ami már a kezében volt, és nem azt, amelyik még a fán.

Különösen, ha a fa egy másik határban állt, és azt sem lehetett tudni, hogy valóban ül-e rajta egy csirke, vagy sem.

Azért persze ha vonakodva is, de kiadta az utasításait Sheriamnak, hogy mit tegyenek ez

ügyben, ha egyszer visszaértek a táborba. Ő volt az Amyrlin Trón, és ez azzal járt, hogy

minden egyes aes sedai-ért felelőséggel tartozott, azokért is, akik Elaidát követték. A hangja azonban határozott és kemény volt. Ha egyszer az ember fülön kapta a farkast, már

késő volt megijednie!

Sheriam ferde szeme szélesre nyílt az utasítások hallatán.

– Anya, ha megkérdezhetem, miért…? – Egwene nyugodt tekintetét látva elhallgatott, és

nyelt egy nagyot. – Minden úgy lesz, ahogy mondja, Anya! – tette hozzá lassan. – Furcsa.

Még emlékszem arra a napra, amikor ön és Nynaeve megérkeztek a Toronyba, és nem tudták eldönteni, hogy vajon izgatottak, vagy inkább félnek-e! Annyi minden

megváltozott azóta! Minden megváltozott.

– Soha semmi sem marad ugyanaz – mondta Egwene. Jelentőségteljesen Siuanra nézett, de a nő úgy tett, mint aki nem veszi észre. Kifejezetten morcosan bámult maga elé.

Sheriam úgy nézett ki, mint aki rosszul van.

Bryne nagyúr ebben a pillanatban ért vissza, és alighanem megérezte a nők hangulatát.

Csak annyit mondott, hogy jó tempóban haladnak, aztán elhallgatott. Bölcs ember volt.

Akár jó tempóban haladtak, akár nem, a nap már a fák hegyén ült, mire beértek a katonák

szélesen elheverő táborába. A szekerek és a sátrak hosszú árnyékot vetettek a hóra, és az

emberek újabb alacsony menedékeket építettek a közelben talált bokrokból. Egyáltalán nem volt elég sátor, még a katonáknak sem mind jutott, és a táborban legalább annyi mesterember – kovács, szíjgyártó, mosónő és a többi – lakott, mint ahány fegyveres. Az

üllő csengése most is elárulta, hogy a patkolókovácsok és a fegyverkovácsok egyaránt buzgón dolgoznak. Mindenütt tábortüzek égtek, és a lovasság otthagyta végre a

menetoszlopot. Már alig várták, hogy megmelegedhessenek a lángoknál, és ehessenek, de

előbb még el kellett látniuk fáradtan lépkedő lovaikat is. Bryne meglepő módon továbbra

is ott lovagolt Egwene mellett, bár a lány már útjára engedte.

– Ha megengedi, Anya – mondta –, úgy vélem, jobb, ha még egy darabig önnel tartok!

Sheriam hátrafordult a nyeregben, hogy osztozhasson Egwene döbbenetében. Siuan is mereven bámult, de ő előre nézett, mintha nem akarná, hogy a férfi meglássa, hogy elkerekedett a szeme.

Mégis, mit gondolhatott Bryne, miben segíthet? Megvédheti? A nővérek ellen? Erre az a csöpögő orrú fiatal fiú is éppúgy képes lenne! Meg akarta mutatni, hogy az ő oldalán áll?

Erre holnap is ráért volna, már persze ha ma este minden rendben megy. Ha most nyilvánítja ki a hűségét, lehet, hogy a Csarnok megriad, és az ellenkező irányba kezd el futni, mint amerre Egwene akarta!

– Ma este egymás között tárgyalunk mi, aes sedai-ok – mondta határozottan. De, bármilyen ostoba volt is a férfi ajánlata, Bryne most nagy kockázatot vállalt! Érte! Persze ki tudja, miért tette, egy nő sosem érthette, a férfiak mit miért tesznek, de sokkal tartozott neki ezért. És persze másért is. – Hacsak nem küldöm el önhöz ma éjjel Siuant, Bryne nagyúr, akkor hagyja el a tábort még hajnal előtt! Ha a mai nap eseményeit rajtam kérik

számon, akkor az könnyen önre is rossz fényt vethet! Akkor pedig veszedelmes lenne itt

maradnia! Akár halálos is! Nem hiszem, hogy finnyáskodnának!

Nem kellett elmagyaráznia, hogy kikre gondol.

– A szavamat adtam – válaszolta a férfi csendesen, és megveregette Utazó nyakát. – Tar

Valonig!

Elhallgatott, és Siuanra nézett. Nem habozott, csak számolt.

– Bármi történik is ma este, ne feledje, hogy harmincezer állig felfegyverzett ember és Gareth Bryne áll ön mögött! Ez még az aes sedai-ok között is sokat nyomhat a latban! Hát

akkor a holnapi viszontlátásra, Anya!

Körbefordította nagyorrú pej lovát, és még visszaszólt:

– Siuan, holnap reggel várlak! Ezen nem változtat semmi sem!

Siuan még sokáig nézett utána, és a szemébe kiült a fájdalom. Egwene is csak bámult.

Eddig még sosem volt vele ilyen nyílt a férfi, fele ilyen nyílt sem! Miért épp most tette ezt a vallomást?

Csendben átvágtak azon a negyven-ötven lépésnyi senkiföldjén, ami a katonák és az aes sedai-ok táborát elválasztotta. Egwene biccentett Sheriam felé. A Krónikaőr már az első

sátraknál megállította a lovát, de Egwene és Siuan tovább lovagoltak. Sheriam hangja a hátuk mögött élesen, tisztán szállt az esti égre.

– Az Amyrlin Trón összehívja a Torony Csarnokát, ünnepi ülésre, még ma este! Hamar lássatok neki az előkészületeknek!

Egwene hátra sem nézett.

Még alig állt meg a sátránál, egy csontos lovásznő már ott is volt, és majdnem hasra esett a szoknyájában, úgy igyekezett. Elvette Daishar és Bela kantárját, kurtán pukedlizett egyet, aztán elszaladt. Az arcát már így is bíborvörösre csípte a hideg.

Odabenn a parazsas serpenyőkből áradó meleg úgy ölelte körbe őket, mint valami lágy, forró kar. Egwene egész eddig észre sem vette, milyen hideg volt odakinn. Vagy hogy mennyire fázott.

Chesa elvette a köpenyét, és amint hozzáért a kezéhez, felkiáltott:

– Jaj, Anya, hiszen csontig fagyott!

Fecsegve összehajtogatta a prémes ruhadarabot, elvette Siuan köpenyét is, és szépen lesimította Egwene keskeny ágyán a takarót. Az egyik ládát leszedte a többi tetejéről, és

asztalként az ágy elé tette. Jókora tál gőzölgött rajta.

– Ha én fáztam volna így át, hát azonnal ágyba bújnék, és forró téglákat raknék a lábamhoz, de a hátamhoz is! No persze csak miután ettem! Az embert csak akkor melegíti

kívülről a meleg, ha belül is felengedett egy kicsit! Amíg eszik, hozok egypár téglát a lábának! És persze Siuan sedai-nak is szerzek melegítőt. Ó, ha olyan éhes lennék, mint amilyenek önök ketten, biztos, hogy egyszerre le akarnám nyelni az egész tányér főzeléket, de attól mindig megfájdul a hasam!

Megállt a tálca felett, és Egwene-t méregette. Mikor a lány megígérte, hogy semmiképp sem fog túl gyorsan enni, elégedetten bólintott. Pedig nehéz volt komolyan válaszolni a kérdésére! Chesa mindig is felüdítette Egwene-t, de a mai nap után a lány szinte nevetett

örömében, hogy vele lehet. Chesa olyan egyszerű volt. A tálcán két jókora tányér lencsefőzelék állt, egy jókora kancsó forralt bor, két ezüstserleg, és két jókora zsemle.

Valahonnan a nő megsejtette azt is, hogy Siuan vele eszik. A tányérból és a kancsóból forró gőz szállt fel. Vajon hányszor kellett Chesának kicserélnie a tálcát, hogy biztos lehessen abban, hogy Egwene-t már érkeztekor meleg vacsora fogadja? Egyszerű volt és

közvetlen. És úgy törődött vele, mint az anyja. Vagy a legjobb barátja.

– Sajnos, Chesa, egyelőre még nem fekszem le. Ma este még sokat kell dolgoznom!

Magunkra hagynál?

Amint a kerekded asszony után a helyére libbent a sátorajtó, Siuan megrázta a fejét.

– Biztos vagy benne, hogy nem csecsemőkorod óta szolgál nálad? – kérdezte motyogva.

Egwene elvette az egyik tányért, az egyik zsemlét és egy kanalat, majd leült a székébe.

Magához ölelte a Forrást, és levédte a hallgatózok ellen a sátrat. Sajnos, amint eltöltötte a saidar, a hideget is jobban érezte. A lába és a keze már teljesen elzsibbadt, és a kettő

között is mintha minden egyes porcikája jégből lett volna. A tányér szinte túlságosan forrónak tűnt. A zsemle is. Ó, hogy mennyire örült volna azoknak a forró tégláknak!

– Van még valami, amit meg kéne csinálnunk? – kérdezte, és óvatosan lenyelt egy kanál

főzeléket. Farkaséhes volt. Nem is csoda, hiszen utoljára reggelit evett, és azt is még napkelte előtt: a száraz lencse és a fás sárgarépa úgy ízlett neki, mint az anyja ünnepi főztje. – Nekem semmi sem jut az eszembe. Hát neked?

– Amit megtehettünk, azt már meg is tettük. Most már csak ki kell várnunk, mi lesz. A Teremtőn kívül más már nem nyúlhat bele a dologba. – Siuan elvette a másik tányért, és

leroskadt az alacsony kis zsámolyra, de csak étvágytalanul nézett a főzelékre, és lassan kavargatta.

– Ugye nem mondanád el neki? – kérdezte végül. – Belehalnék, ha megtudná!

– Miért nem szabad tudnia?

– Kihasználná – mondta Siuan sötéten. – No nem úgy, nem, azt nem hiszem – néhány dologban kifejezetten prűd volt –, de egészen biztosan pokollá tenné az életemet!

Mintha az, hogy Bryne alsóneműjét kell mosnia, és a csizmáját meg a nyergét kell fényesítenie, jobb lenne!

Egwene felsóhajtott. Hogyan lehet, hogy egy ilyen érzékeny, értelmes és tehetséges nő

teljesen megbolondul, ha a szerelemről van szó? Aztán, mint egy mérges kígyó, egy kép

sejlett fel előtte. Gawyn térdén ült, és csókolósdit játszottak. Egy fogadóban! Sietve ellökdöste magától a képet.

– Siuan, szükségem van a tapasztalatodra. Szükségem van az eszedre. Nem hagyhatom, hogy félig megbolondulj Bryne nagyúr miatt! Ha nem szeded össze magad, kifizetem neki

a tartozásodat, és megtiltom, hogy találkozzatok! Hidd el, hogy megteszem!

– Azt mondtam, hogy ledolgozom az adósságomat – makacskodott Siuan. – És én is vagyok olyan büszke, mint ez az átkozott Gareth Bryne nagyúr! Sőt, még büszkébb is! Ő

állja a szavát, de én is az enyémet! Különben is, Min azt mondta, hogy maradjak vele, vagy mind a ketten meghalunk. Vagy valami ilyesmi.

Csak az árulta el, hogy fülig vörösödött. Büszkeség ide, Min jóslata oda, egész egyszerűen bármit megtett volna, hogy a férfi közelében maradhasson!

– Jól van na! Szóval fülig szerelmes vagy, és ha eltiltalak tőle, akkor vagy nem engedelmeskedsz nekem, vagy azt a maradék kis eszedet is elveszi a bánat! És mit akarsz

kezdeni vele?

Siuan sértetten nézett maga elé, és egy ideig még azon morgott, hogy mit is szeretne azzal az átkozott Gareth Bryne-nel csinálni. A férfi egyiket sem élvezte volna különösebben. A

legtöbbet túl sem élte volna.

– Siuan – szólt Egwene figyelmeztetően –, ha még egyszer le mered tagadni, ami a napnál

is világosabb, akkor megmondom neki, hogy szereted, és kifizetem az adósságodat!

Siuan szótlanul ült, de látszott rajta, hogy a legszívesebben kinyújtaná a nyelvét. Siuan! A nyelvét!

– Nincs időm szerelmesnek lenni. Arra is alig van időm, hogy néha gondolkozzak, mert vagy neki robotolok, vagy neked. És ha ma este minden jól megy, akkor nemsokára kétszer ennyi dolgom lesz! És különben is… – Elkeseredett arcot vágott, és zavartan fészkelődött a zsámolyon. – Mi van, ha nem viszonozza az érzelmeimet? – motyogta. –

Még csak nem is próbált megcsókolni! Csak az érdekli, hogy rendesen kimostam-e az ingeit!

Egwene a tányérba merítette a kanalát, és csodálkozva látta, hogy üres. A zsemléből már

csak pár morzsa maradt a szoknyáján. A Fényre, a gyomra még mindig majdnem kiesett!

Reménykedve méregette Siuan adagját – a másik nő láthatóan csak rajzolgatott a

főzelékre, és még csak meg sem kóstolta.

Egwene-nek hirtelen az eszébe jutott valami. Vajon Bryne nagyúr miért ragaszkodott ahhoz, hogy Siuan ledolgozza az adósságát, miután megtudta, hogy ki is ő valójában?

Talán csak azért, mert megígérte? Még egy ilyen gyenge indokot! De ha egyszer semmi más nem tarthatta volna a közelében a nőt! Ami azt illeti, Egwene már sokszor gondolkozott azon, hogy vajon Bryne miért ment bele abba, hogy a semmiből

előteremtsen egy hadsereget? Tudnia kellett, hogy ezzel alighanem a saját halálos ítéletét írja alá. És miért ajánlotta fel a sereget neki, a kislány amyrlinnek, akinek nem volt valódi hatalom a kezében, és nem voltak barátai az aes sedai-ok között, csak Siuan, vagy legalábbis Bryne csak róla tudhatott? Lehet, hogy erre a rengeteg kérdésre egyetlen egyszerű válasz van csak, hogy Bryne… szerelmes Siuanba? Nem! A férfiak

könnyelműek voltak és bolondosak, de ez egészen egyszerűen elképzelhetetlen lett volna!

De azért felvetette a dolgot, hogy legalább Siuan is nevessen egy keveset. Hátha ez felvidítja!

Siuan hitetlenkedve horkant fel. Furcsa volt, hogy ilyen csinos babaarccal milyen hangokat tud kiadni magából, de senki más nem tudta úgy árnyalni a sértett horkantásokat,

mint ő.

– Ő sem teljesen bolond – mondta szárazon. – Sőt, ha őszinte akarok lenni, meglehetősen

okos. A legtöbb esetben éppúgy gondolkozik, mint egy nő!

– Még mindig nem ígérted meg, hogy összeszeded magad, Siuan! – erősködött Egwene. –

Kénytelen leszel, így vagy úgy…

– Persze, hát persze, hogy összeszedem magam. Nem is tudom, mi a fene bajom van.

Hiszen nem ez lenne az első eset, hogy megcsókolok egy férfit. – A szeme összeszűkült,

és úgy méregette Egwene-t, mintha azt várná, hogy a lány kétségbe vonja az állítását. –

Nem töltöttem az egész életemet a Toronyban! De ez nevetséges! Hogy épp ma éjszaka kell férfiakról fecsegnünk! – Mélyen a tányérjába nézett, és mintha csak most vette volna

észre, hogy étel van benne. Jól megmerítette a kanalát, és széles gesztusokkal magyarázni

kezdett. – Oda kell figyelned arra, hogyan időzíted a mondanivalódat. Most még

fontosabb lesz, mint eddig bármikor! Ha Romanda vagy Lelaine kiragadja a kezedből a kormányrudat, soha az életben nem kapod vissza!

Akár nevetséges volt, akár nem, valami kétségtelenül helyrehozta Siuan étvágyát. Még Egwene-nél is gyorsabban befalta a főzeléket, és a zsemléből egyetlen morzsát sem hagyott a földre esni. Egwene egyszer csak azon vette észre magát, hogy az ujjával a tányér alján lévő kis cseppnyi főzelékbe rajzolgat. Igazán nem tehetett mást, ezek után le kellett nyalnia a kezéről azt a pár szökevény lencsét!

Persze nem volt sok értelme újból átmenni azon, hogy mi fog történni ma este. Már annyiszor átvették és finomítgatták, hogy Egwene mit és mikor mondjon, hogy a lány már

csak azon csodálkozott, hogy nem álmodott még egyszer sem a dologról. De biztos volt benne, hogy álmában is meg tudná csinálni. Siuan mindenesetre ragaszkodott hozzá, hogy

vegyék át újból a tennivalókat, és újból felvetett vagy száz olyan kérdést, amit már mind

réges-rég megbeszéltek. Egwene kis híján rászólt, hogy hagyja már békén. A nőnek meglepően jó kedve volt. Még viccelődött is, bár ez mostanában igen szokatlan volt tőle.

Igaz, hogy most is vérbeli akasztófahumora volt.

– Ugye tudod, hogy Romanda is amyrlin akart lenni – mondta egyszer csak. – Úgy hallottam, hogy azért vonult vissza, mint valami tollafosztott sirály, mert végül Tamra kapta meg a stólát és a pálcát! Ha lenne egy ezüstmárkám, feltenném egy rozsdás halmérleg ellenében, hogy az ő szeme még Lelaine-énél is jobban kidülled, mikor rájön,

mit tettél!

Majd később hozzátette:

– Bárcsak ott lennék, és hallhatnám, ahogy sírnak! Előbb vagy utóbb valaki üvölteni fog,

és én jobban örülnék, ha ők lennének azok, és nem mi! Sosem volt valami jó hangom!

Azért mindenesetre elénekelt egy dalocskát egy fiúról, akit a széles folyón át bámul, de nem tud átmenni hozzá, mert nincs csónakja. Igaza volt: nem volt kifejezetten kellemetlen

a hangja, de egyáltalán nem tudta tartani a dallamot.

És még később:

– Jó ám, hogy most már ilyen csinos kis pofim van! Ha balul üt ki a tervünk, akkor mindkettőnket kiöltöztetnek játékbabának, és kitesznek a polcra, hogy hadd nézegessenek

az arra járók. Persze az is lehet, hogy „baleset” ér majd minket. A babákat könnyű

összetörni. Akkor pedig Gareth Bryne-nek is új mosónő után kell néznie!

Ezen kifejezetten jóízűen nevetett. Egwene őszintén megkönnyebbült, mikor a sátorajtó megrebbent. Valaki olyan érkezett, aki tudta, hogy nem illene csak úgy, bejelentés nélkül

belépnie, hiszen védőkörben vannak. Nem akarta tudni, Siuan még miféle tréfákat eszelt

ki!

Amikor elengedte a hallgatózás elleni védelmet, Sheriam lépett be. Jeges szél söpört végig a sátron, és Egwene úgy érezte, hogy vagy tízszer olyan hideg van, mint az előbb volt.

– Itt az idő, Anya! Minden készen áll! – Ferde vágású szeme szélesre nyílt, és idegesen nyalogatta a száját.

Siuan azonnal talpra pattant, felkapta a köpenyét Egwene ágyáról, de még várt egy kicsit,

nem vette fel.

– Áthajóztam sötétben a Sárkány Ujjai között – mondta komolyan –, és egyszer apámmal

egy oroszlánhalat is kifogtam! Meg lehet csinálni!

Sheriam összevont szemmel nézte, ahogy Siuan kiszalad a sátorból, és még több hideg levegő áramlik be.

– Néha azt hiszem… – kezdte, de bármit gondolt is, nem mondta el. – Miért csinálja mindezt, Anya? – kérdezte inkább. – Miért tette ma azt a tónál, amit, és miért hívta össze a Csarnokot? Miért kellett tegnap egész nap Logainről beszélnünk mindenkivel, aki csak az

utunkba akadt? Azt hittem, megosztja velem ezeket a dolgokat, hiszen én vagyok a Krónikaőre! És hűséget is esküdtem!

– Mindent elmondok, amit tudnod kell – vetette oda Egwene, és gyorsan felkapta a köpenyét. Nem kellett kimondania, hogy nem bízik egy kikényszerített esküben, még akkor sem, ha egy nővér tette. És Sheriam könnyen találhatna arra okot, hogy az eskü dacára is elejtsen egy-egy figyelmeztetést. Végtére is, az aes sedai-ok híresek voltak arról, hogy még a legegyértelműbb állítást is ki tudják facsarni! Persze Egwene nem hitte volna,

hogy a Krónikaőr ilyenekre vetemedne, de éppúgy, mint Bryne nagyúrral, Sheriammal sem akart kockáztatni.

– Azt kell mondanom – szólalt meg Sheriam keserűen –, hogy szerintem holnapra már Romanda vagy Lelaine lesz a Krónikaőr, én pedig vezekelni fogok, amiért nem

figyelmeztettem a Csarnokot! És azt hiszem, hogy még irigyelni is fog érte!

Egwene rábólintott. Könnyen megeshet.

– Mehetünk?

A nap hatalmas, vörös félgömbként izzott a kopár fák között, és a hóról beteges, vörhenyes fény áradt. A szolgák néma meghajlással és pukedlivel köszöntötték Egwene-t,

amerre csak járt. Némelyikük arcán aggodalom ült, mások kifejezéstelenül, tompán néztek

maguk elé – a szolgák majdnem olyan hamar átvették az úrnőik hangulatát, mint az őrzők.

Eleinte egyetlenegy nővért sem látott, aztán hirtelen az összes ott tolongott előtte, egy jókora üres téren. A táborban csak itt volt annyi hely, hogy felállíthassák a Csarnoknak szánt pavilont. A nővérek innen Suhantak a salidari galambdúcokhoz, és ide utaztak vissza

az ügynökök üzeneteivel. A hatalmas, foltozott sátor semmiben sem hasonlított a tónál felállított, ragyogó pavilonhoz, de így is elég nehéz volt előkeríteni és felállítani. Az elmúlt két hónapban a Csarnok szinte mindig úgy ülésezett, mint előző nap reggel, vagy

ha nagyon cudar volt az idő, bezsúfolódtak az egyik nagyobb sátorba. A pavilont csak kétszer állították föl, mióta elhagyták Salidart. Mind a kétszer komoly ügyben kellett ítéletet hozniuk.

A hátul álló nővérek hamar észrevették, hogy Egwene és Sheriam közeledik, és

előresúgtak a többieknek. Keskeny kis ösvény nyílott a tömegben. Kifejezéstelen arccal méregették őket, és semmi sem árulta el, hogy vajon tudnak vagy sejtenek-e valamit arról,

mi történik. Semmi sem árulta el, hogy mit gondolnak. Egwene torka elszorult.

Rózsabimbó. Nyugalom.

Már a vastag, élénk virágmintás, tompább kockás, össze-vissza szőnyegeken járt, átlépett

a sátor szélére felállított serpenyők között is, mikor Sheriam rákezdett.

– Itt jön, itt jön…! – Ha egy kicsit kevésbé hangzott fenségesnek, mint általában, ha egy

kicsit jobban remegett a hangja, és idegesebbnek tűnt, hát nem csoda.

A tóhoz cipelt fényezett padok és színes emelvények már szép rendben álltak. Sokkal ünnepélyesebbnek tűnt a Csarnok, mint a legutóbb, mikor még a táborból innen-onnan összeszedett, egymáshoz nem illő székeken ültek. Az emelvények két, ferde kilences sorban húzódtak, hármasával egymás mellé téve. Az egyik oldalon a Zöld, a Szürke és a

Sárga várta, a másikon a Fehér, a Barna és a Kék. A két sorral szemben, a legtávolabbi sarokban állt a csíkos emelvény az Amyrlin Trón padjával. Ha odaül, mindenki őt fogja nézni, és egy pillanatra sem feledkezhet meg arról, hogy egyedül van tizennyolcuk ellen.

Még szerencse, hogy nem öltözött át; minden Ülnök a tónál viselt díszes ruhában volt, csak a vállkendőjüket vették még fel. Rózsabimbó. Nyugalom.

Az egyik pad még üres volt, bár csak egy pillanatra. Delana futva érkezett, és épp akkor

szaladt be a sátorba, mikor Sheriam befejezte a köszöntést. Levegő után kapkodott, fáradtnak tűnt, és szokatlanul ügyetlenül botorkált föl az emelvényére, Varilin és Kwamesa közé. Gyenge, beteges vigyor ült az arcán, és idegesen játszadozott a nyakában

lógó opálokkal. Úgy viselkedett, mintha őt vádolnák, mintha felette hozna ítéletet ez a komor gyülekezet! Nyugalom! Senkit nem vádolnak! Még nem.

Egwene nyugodtan átlépdelt a két sor emelvény között, a süppedős, díszes szőnyegeken.

Sheriam közvetlenül mögötte haladt. Kwamesa felállt. A saidar hirtelen felragyogott a karcsú, sötét hajú nő körül. Ő volt a legfiatalabb Ülnök. Ma este nem hagytak ki egyetlen

formaságot sem.

– Amit a Torony Csarnoka elé tárnak, csak a Csarnok ügye – jelentette ki Kwamesa csengő hangon. – Aki hívatlanul belép közénk, akár férfi, akár nő, akár a Torony beavatottja, akár kívülálló, akár békében jön, akár haraggal, azt megkötöm a törvény nevében, hogy a törvény sújtson le rá. Tudjátok, hogy amit mondok, így helyes; így lészen

és így kell lennie!

A beszéd még a hazugságot tiltó Eskünél is ősibb volt, és azokból az időkből származott,

mikor több amyrlin halt meg orgyilkosok keze által, mint bárhogy máshogy. Egwene még

mindig lassan, kimérten lépdelt. Nehéz volt megállnia, hogy ne simítson végig a csíkos stólán, hogy megnyugtassa magát, még ott van. Igyekezett az előtte álló emelvényre figyelni.

Kwamesa visszaült a helyére, de az Egyetlen Hatalom ragyogása továbbra is körülvette.

Most Aledrin, az egyik Fehér Ülnök emelkedett szólásra, és őt is körbevette az aranyszín

fény. Hosszú, sötét-arany hajával és hatalmas, halványbarna szemével kifejezetten csinos

volt, ha mosolygott, de ma este komor volt az arca.

– Hallótávolságon belül vannak olyanok is, akik nem a Csarnok tagjai – mondta hűvös, nyugodt hangon, erős taraboni akcentussal. – Ami a Torony Csarnoka előtt elhangzik, csak

a Csarnok ügye, hacsak a Csarnok másképp nem dönt. Lezárom a Csarnokot. Csak mi hallhatjuk, ami mostantól elhangzik.

Az egész sátrat beborító védőkört szőtt, majd leült. Az odakinn várakozó nővérek felbolydultak, de innentől kezdve csak az Ülnökök mozdulatait tudták figyelemmel

kísérni. Egwene mindig is furcsállotta, hogy az Ülnökök között olyan sok függött a nővérek korától, holott máskor a legnagyobb sértés volt erről faggatni egy aes sedai-t.

Lehet, hogy Siuannak igaza volt, és nem véletlen, hogy az Ülnökök ilyen fiatalok? Nem!

Most összpontosítania kell! Rózsabimbó. Nyugalom. Összpontosítás.

Felemelte a köpenyét, fellépett az élénk csíkos emelvényre, és megfordult. Lelaine már talpon volt, kék szegélyes vállkendője a könyökéig lecsúszott, és Romanda is már félig felkelt. Meg sem várták, hogy Egwene leüljön. Nem hagyhatta, hogy szóhoz jussanak.

– Egy kérdést tárok a Csarnok elé – kiáltott fel határozott hangon. – Ki áll ki amellett, hogy hadat üzenjünk a trónbitorló Elaida do Avriny a’Roihan ellen?

Aztán leült, és ledobta magáról a köpenyt, hagyta, hadd csússzon le a padra. Sheriam ott

állt mellette a szőnyegen, meglehetősen nyugodtnak és összeszedettnek tűnt, de most hirtelen halkan felvinnyogott. Egwene úgy vélte, más nem hallhatta meg. Remélte, hogy

más nem hallotta meg!

Egy pillanatra mindenki elhallgatott, és döbbenten, dermedten néztek rá. Az, hogy egyáltalán felvetett egy kérdést, alighanem legalább annyira meglepte őket, mint az, amit

kérdezett. Senki nem tárt a Csarnok elé egy kérdést, mielőtt kifaggatta volna az Ülnököket. Ennek ugyan leginkább gyakorlati oka volt, de a hagyomány is így követelte

meg.

Végül aztán Lelaine szólalt meg.

– Nem üzenünk hadat egyének ellen – mondta szárazon. – Még az olyan árulók ellen sem,

mint Elaida! Különben is, azt javaslom, hogy a kérdést halasszuk el későbbre, és most fontosabb dolgokkal törődjünk! – Volt ideje összeszedni magát a visszaúton; az arca most

már csak kemény volt, de nem viharos. Úgy simított végig kék berakásos szoknyáján, mintha Elaidát, vagy talán Egwene-t akarná elsöpörni, és az Ülnökökhöz fordult. – Amiért

összegyűltünk ma este… Azt mondhatnám, hogy egyszerű kérdés, pedig nem az! Hogy megnyissuk a novíciakönyvet? És öregasszonyok verekedjenek azért, hogy melyik

próbálkozhat meg előbb? Itt maradjunk egy álló hónapot? Azt hiszem, fel sem kellene sorolnom a nehézségeket, kezdve mindjárt azzal, hogy a vagyonunk felét elköltenénk anélkül, hogy akárcsak egy lábnyit közelednénk a célunk felé! És ami meg azt illeti, hogy

nem lépünk Andor földjére…

– Lelaine nővérem nagy idegességében elfelejtette, hogy kinek van joga először szólni –

vágott közbe Romanda hűvösen. Jeges mosolya mellett még Lelaine is vidámnak tűnt.

Ráérősen megigazgatta a vállkendőjét, mintha neki aztán egyáltalán nem lenne sietős a dolga. – Én két kérdést tárnék a Csarnok elé, és a másodikban a Lelaine által felvetett problémákra is választ kérnék. De sajnos, nővérem számára rossz hír, hogy az első

kérdésem arra vonatkozna, vajon ő alkalmas-e arra, hogy továbbra is a Csarnok tagjaként

tevékenykedjen!

Még szélesebben mosolygott, bár így sem lett vidámabb az arca. Lelaine lassan visszaült a

helyére, és nyíltan fintorgott.

– A háború kérdését nem lehet elhalasztani – mondta Egwene hangosan. – Minden más, utána feltett kérdés előtt meg kell válaszolni! Ez a törvény!

Az Ülnökök sietve, kérdőn összenéztek.

– Valóban így van? – kérdezte végül Janya. Elmerengve hunyorított, és megfordult, hogy

megkérdezze a mellette ülő nőt. – Takima, te mindent megjegyzel, amit valaha olvastál, és

tisztán emlékszem arra, hogy említetted, hogy olvastad a Háború Törvényét is. Tényleg ezt mondja?

Egwene visszafojtotta a lélegzetét. A Torony számtalan háborúba kiküldte a seregeit az elmúlt ezer évben, de mindig csak akkor, ha legalább két uralkodó kérte a segítségét, és mindig mások harcát támogatta, nem a sajátját vívta meg. A Torony utoljára Sasszárny Artur ellen hirdetett háborút. Siuan azt mondta, hogy most már pár öreg könyvtároson kívül kevesen emlékeztek többre, mint hogy egyáltalán van Háború Törvénye is.

Az alacsony, derékig érő, fekete hajú, elefántcsont bőrű Takima a legtöbb embert egy apró, törékeny madárkára emlékeztette, ahogy elgondolkozva félrebillentette a fejét. Most

úgy nézett ki, mint egy kismadár, amelyik legszívesebben felrepülne. Zavartan

helyezkedett, a kendőjét simítgatta, és feleslegesen igazgatta a fejét fedő gyöngyös-zafíros sapkácskát.

– Ezt mondja – bökte ki végül, és szorosan összezárta a száját. Egwene halkan felsóhajtott.

– Úgy tűnik – mondta Romanda mereven –, hogy Siuan Sanche egész jól kitanított, Anya.

Mit mondotok arra, hogy hadat üzenjünk? Egy nő ellen.

Úgy hangzott, mint aki valami undorító kis piszkot akar eltakarítani az útjából, és leült, hogy megvárja, amíg az akadály végre eltisztul.

Egwene így is kecsesen bólintott, és felállt. Egyesével az Ülnökök szemébe nézett, hosszan, nyugodtan állta a tekintetüket. Csak Takima nem mert ránézni. A Fényre, a nő

már most tudta, mire készül! De nem szólt egy szót sem. Vajon elég sokáig csendben marad? Most már nem változtathatta meg a terveit!

– Ma egy egész hadsereggel találtuk szembe magunkat. Olyan emberek vezették, akik kételkednek bennünk. Másképp nem hoztak volna ellenünk sereget! – Egwene ezt

szenvedélyesen akarta mondani, hadd robbanjon ki belőle a sértett harag, de Siuan azt javasolta, hogy maradjon higgadt, és ő beleegyezett. Az Ülnököknek egy felnőtt nőt kellett maguk előtt látniuk, aki tud uralkodni az érzelmein, és nem egy kislányt, aki hagyja, hogy elragadja a hév. A szavak viszont a szívéből fakadtak. – Hallottátok, hogy Arethelle azt mondta, hogy nem akarnak belekeveredni az aes sedai-ok ügyébe. De ennek ellenére hajlandóak voltak Murandyba vezetni egy sereget, és elállni az utunkat! Csak azért, mert

nem biztosak abban, hogy kik vagyunk, és hogy mit akarunk! Vagy bármelyikőtök is úgy

érezte, hogy elhiszik, hogy valóban Ülnökök vagytok?

A tüzes szemű, kerek arcú Malind zavartan helyezkedett a másik két Zöld nővér között, és

Salita is elgondolkozva csavarta meg kendője sárga szegélyét, bár sötét arcán nem látszott semmiféle érzelem. Berana, akit szintén Salidarban választottak meg, mogorván vonta össze a szemöldökét. Egwene arról nem is szólt, hogy őt nem kezelték amyrlinként. Ha ez

eddig nem jutott az Ülnökök eszébe, ő aztán nem akart elültetni efféle gondolatokat!

– Számtalan nemesnek elsoroltuk már Elaida bűneit – folytatta aztán –, és elmondtuk azt

is, hogy el akarjuk távolítani a Toronyból. De kételkednek. Azt hiszik, hogy talán – talán!

–, azok vagyunk, akiknek mondjuk magunkat. De esetleg ez az egész csak csapda. Talán

csak Elaida ügynökei vagyunk, és valamiféle bonyolult aes sedai cselt szövünk mi is. A kétség pedig felbátorítja az embereket. Pelivart és Arethelle-t a kétség buzdította fel arra, hogy egy aes sedai elé álljanak, és azt mondják, „nem mehetsz tovább”! Hányan fognak

még az utunkba állni, hányan avatkoznak még az ügyeinkbe, csak mert nem biztosak abban, hogy kik vagyunk, és mert a kétség zavarhoz, ostoba tettekhez vezet? Csak egyféleképpen tudjuk eloszlatni a kétségeiket. Már minden mást megpróbáltunk. Ha

háborút hirdetünk Elaida ellen, senki nem kételkedhet a szavunkban. Nem állítom, hogy Pelivar, Arethelle és Aemlyn velünk együtt elhagyja majd Murandyt, de ők is, és mindenki

más is tudni fogja, hogy kik vagyunk! Soha többé nem meri senki sem ilyen nyíltan kétségbe vonni, hogy nem ti volnátok a Torony Csarnoka! Senki nem mer majd az utunkba állni, és senki sem fog bizonytalanságból, kétkedésből, ostobaságból a Torony ügyeibe avatkozni! Az ajtóhoz léptünk, és rátettük a kezünket a kilincsre! Ha féltek átlépni a küszöbön, akkor ti magatok mondjátok ki a világ előtt, hogy csak Elaida ölebei vagytok!

Leült, és meglepődve vette észre, hogy teljesen nyugodt. Az Ülnökök két sora mögött a nővérek izgatottan dugták össze a fejüket. El tudta képzelni, hogy most mennyire zúghat a

tömeg, ha Aledrin védelme miatt nem is hallhatta. Most már csak az kell, hogy Takima még egy kicsit hallgasson…

Romanda türelmetlenül felmordult, és csak annyi ideig állt fel, hogy megkérdezze.

– Ki áll ki amellett, hogy háborút indítsunk Elaida ellen?

Visszaült, újra Lelaine-t nézte, és a hideg, számító mosoly ismét kiült az ajkára.

Egyértelmű volt, hogy mit vélt fontosnak, ha egyszer sikerült elintézni ezt az ostobaságot.

Janya azonnal felállt, kendője hosszú, barna rojtjai meglibbentek.

– Akár hadat is üzenhetünk – mondta. Elméletileg nem lett volna szabad megszólalnia, de

előreszegte az állát, és kihívóan méregetett mindenkit, aki rászólhatott volna. Általában nem volt ilyen erőszakos, de szokás szerint most is majdnem egymásba gabalyodtak a szavai. – A világ már így is tudja, hogy a Torony meghasadt, és ettől nem lesz nehezebb

dolgunk! Nos? Nos? Nem látom, miért kellene várnunk!

Takima másik oldalán Escaralde is bólintott és felállt. Moria szinte felugrott, és dühösen méregette Lyrelle-t. A Kék nővér megmarkolta a szoknyáját, mintha fel akarna kelni, de aztán habozni kezdett, és kérdően Lelaine-re nézett. Lelaine olyan vadul méregette Romandát, hogy fel sem tűnt neki.

A Zöldek közül Samalin és Malind egyszerre állt fel, és Faiselle döbbenten nézett körbe. A zömök, rézbőrű domanit kevés dolog lepte meg, de most kifejezetten riadtan nézett körül,

és szögletes arca ide-oda ingott Samalin és Malind között. Nem tudta, melyiküket nézze értetlenebbül.

Salita felkelt, gondosan elrendezgette sárga kendőjét, és határozottan elkerülte Romanda elégedetlen, dühös fintorát. Kwamesa is felállt, aztán Aledrin is, aki felhúzta Beranát a karjánál fogva. Delana hátrafordult a padon, és a kinn várakozó nővéreket nézte. A nézők

izgalma a csend ellenére is érezhető volt, egyfolytában hullámzott a tömeg, és mindenki az Ülnököket nézte. Delana lassan felemelkedett, két kezét a gyomrára szorította, és úgy nézett ki, mint aki ott helyben összehányja magát. Saroiya végigmérte a másik két Fehér

Ülnököt, és elgondolkozva megrángatta a fülcimpáját. Senki más nem mozdult.

Egwene érezte, ahogy elönti a keserűség. Tíz. Csak tíz. Pedig olyan biztos volt benne!

Siuan is olyan biztos volt benne! Már Logainnek is elégnek kellett volna lennie, különösen, hogy nem tudták, miféle törvényről van szó! Pelivar hadserege, és annak, hogy

Arethelle nem ismerte el, hogy Ülnökök, robbanásig kellett volna hevítenie őket!

– A Fény szerelmére! – kiáltott fel Moria. Lyrelle-hez és Lelaine-hez fordult, és csípőre tett kézzel végigmérte őket. Bár már Janya beszéde is megszegett minden hagyományt, ez

egészen egyszerűen tűrhetetlen volt. A Csarnokban nem volt szabad kimutatni az ember haragját, de Moria szeme dühösen szikrázott, és illiani tájszólása csak úgy füstölt az indulattól. – Mire vártok még? Elaida ellopta a stólát és a pálcát! Elaida ajahja Hamis Sárkányt csinált Logainből, és még a Fény tudja, hány férfiból! A Torony történelme folyamán nem született még egy nő, aki ennyire megérdemelte volna, hogy hadat

üzenjünk neki! Álljatok fel, vagy innentől kezdve hallani sem akarok arról, hogy ti is el akarjátok távolítani Elaidát!

Lelaine nem lepődött meg, de az arckifejezése alapján úgy érezte magát, mint akit egy veréb támadt meg hirtelen.

– Erről szavazni sem érdemes, Moria – mondta feszülten. – Majd később még beszélek veled az illendő, békés hangnemről. De ha mindenáron azt akarod, hogy bemutassuk, hogy igenis el akarjuk távolítani Elaidát…

Felszipákolt, és talpra kecmergett, aztán intett a fejével, és Lyrelle úgy pattant föl, mint akit dróton rángatnak. Lelaine láthatóan meglepődött, hogy Faiselle és Takima ülve maradtak.

Takima nem állt föl, épp ellenkezőleg, most felnyögött, mint akit megütöttek.

Hitetlenkedő arccal futott végig az álló nőkön, láthatóan azt számolta, hányan vannak.

Aztán újra és újra végignézett rajtuk. Takima, aki mindent első látásra megjegyzett!

Egwene megkönnyebbülten lélegzett fel. Megcsinálták! Alig tudta elhinni. Egy pillanat múlva megköszörülte a torkát, és Sheriam összerezzent.

A Krónikaőr szeme akkora volt, mint egy teáscsésze, és ő is megköszörülte a torkát, mielőtt szóhoz jutott volna.

– A kétharmados megegyezés által, a Torony hadat üzen Elaida do Avriny a’Rojhan ellen!

– A hangja nem volt valami szilárd, de a célnak így is megfelelt. – Az egység érdekében

szeretném, ha mindenki felállna az ügy mellett!

Faiselle megmozdult, aztán ökölbe szorított kézzel visszaült. Saroiya kinyitotta a száját, aztán becsukta, és nem szólt egy szót sem, de aggódva nézett maga elé. Senki más nem mozdult.

– Nem kapjátok meg – mondta Romanda szárazon. Lelaine-re vicsorgott, és egyértelmű

volt, hogy ő maga miért nem állna föl semmiképp sem. – Most, hogy ez az apróság megoldódott, talán tovább léphetnénk, és…

– Nem hiszem, hogy ez lehetséges – szakította félbe Egwene. – Takima, mit mond a Háború Törvénye az Amyrlin Trónról?

Romanda tátott szájjal, döbbenten nézte.

Takima szája megvonaglott. Az aprócska Barna nővér most még inkább úgy nézett ki, mint egy menekülni vágyó madár.

– A Törvény… – kezdte remegő hangon, aztán vett egy mély levegőt, és kihúzta magát. –

A Háború Törvénye kimondja, hogy „amint egy kéz emelheti csak a kardot, úgy az Amyrlin Trón rendeletek útján kormányozza és irányítja a háborút. Ki kell kérnie a Torony

Csarnokának tanácsát, de a Csarnoknak minden egyes rendeletét a lehető leggyorsabban végre kell hajtania, és az egység kedvéért…” – Elcsuklott a hangja, és csak látható erőfeszítéssel tudta befejezni. – „Az egység kedvéért az Amyrlin Trón minden, a háborút

érintő rendeletét egyhangúan meg kell szavazniuk!”

A csend egyre hosszabbra nyúlt. Mindenkinek kidülledt a szeme. Delana hirtelen

megfordult, és az emelvénye mögötti szőnyegre hányt. Kwamesa és Salita felkeltek, és elindultak felé, de a nő intett, hogy hagyják, majd előszedett egy kendőt a ruhaujjából, és megtörölte a száját. Magla, Saroiya, és a még ülők közül többen is úgy néztek ki, mint akik mindjárt követik a példáját. A Salidarban választott Ülnökök közül azonban senki más nem lett rosszul. Romanda úgy nézett ki, mint aki egy szöget is el tudna harapni dühében.

– Nagyon ügyes – mondta végül Lelaine feszesen, és szándékosan hosszúra nyújtott szünet után hozzátette: – Anya. Most akkor talán elmondaná, hogy hatalmas tapasztalata

mit tanácsol ebben az esetben? Mármint ami a háborút illeti. Csak hogy tisztázzuk, miről

van szó.

– Hadd tisztázzak én is valamit – mondta Egwene hidegen. Előrehajolt, és komoran végigmérte a Kék Ülnököt. – Az Amyrlin Trónt megilleti egy bizonyos fokú tisztelet, és mostantól kezdve ezt meg is követelem, leányom! Nem akarlak lemondatni az ülnöki címedről, és vezeklést szabni ki rád!

Lelaine szeme egyre jobban elkerekedett döbbenetében. Tényleg azt hitte, hogy minden úgy megy, mint eddig? Vagy azok után, hogy Egwene egész eddig nem merte megmutatni,

hogy van véleménye a dolgokról, Lelaine azt hitte, hogy nincs is? Egwene nem akarta kizárni a Csarnokból. A Kékek alighanem újból őt jelölték volna, és szüksége volt a Csarnokra azokban az ügyekben, amelyeket nem lehetett meggyőzően az Elaida ellen indított háború részének álcázni.

A szeme sarkából látta, hogy Romanda elmosolyodik. Örült, hogy összeszidta Lelaine-t!

Egwene viszont nem akarta, hogy a szidás csak tovább erősítse Romanda frakcióját.

– Ez mindenkire vonatkozik, Romanda! – tette hozzá. – Ha szükség van rá, Tiana éppolyan könnyedén talál két fűzfavesszőt, mint egyet!

Romanda mosolyát mintha elvágták volna.

– Ha szólhatok, Anya – emelkedett fel lassan Takima. Megpróbált mosolyogni, de így is

majdnem elájult. – Én a magam részéről úgy vélem, hogy nagyon is jól kezdett a dolognak. Több haszna is lehet annak, ha pihenünk egy hónapot. Vagy akár többet is. –

Romanda döbbenten fordult hátra, és élesen végigmérte, de ezúttal Takima nem törődött vele. – Ha itt telelünk, akkor elkerülhetjük az északon dúló hideget, és részletes terveket dolgozhatunk ki…

– Nem késlekedünk többet, lányom – szakította félbe Egwene. – Nem vánszorgunk!

Vajon egy új Gerra lesz, vagy egy új Shein? Még mind a kettő lehetett.

– Egy hónap múlva Tar Valonba Utazunk! – Nem, ő Egwene al’Vere volt, és hogy mit mondanak majd a titkos krónikák a hibáiról és az erényeiről, azt csak a Fény tudta, de az ő

hibái és az ő erényei lesznek, és nem valaki más cselekedeteit másolja! – Egy hónap múlva megkezdjük Tar Valon ostromát!

A csendet ezúttal csak Takima sírása törte meg.

Huszadik fejezet

ÚT ANDORBAN

Elayne remélte, hogy minden további bonyodalom nélkül eljuthatnak Caemlynbe, és

eleinte úgy tűnt, ez így is lesz. Már akkor is ezen gondolkozott, mikor még Aviendhával és Birgittével ott ültek a hegyoldalon, holtfáradtan, véresen, mocskosan, ruháik cafatokra szakadt maradványába burkolódzva. Örültek, hogy túlélték a Kapu felrobbanását. A

legrosszabb esetben is két hét múlva Caemlynben lesz, és bejelenti az igényét az Oroszlános Trónra. Nynaeve még ott, a dombtetőn meggyógyította a sérüléseiket. Egy szót sem szólt, és őket különösen nem szidta. Ez kifejezetten kellemes előjel volt, még ha meg is lepte Elayne-t. Nynaeve megkönnyebbült, hogy még élnek, de a sebeiket elnézve

aggodalom futott át az arcán.

Csak Lan tudta kitépni Birgitte combjából a seanchan nyilat, és az őrzőt csak ezután Gyógyíthatta meg Nynaeve. Birgitte elsápadt, és Elayne-be is olyan élesen belehasított a

kín az őrző és az aes sedai közt feszülő köteléken át, hogy kis híján felkiáltott, de a nő

csak nyögött egyet, és a fogát csikorgatta.

– Tai’shar Kandor – morogta Lan, és a földre dobta a páncél ellen készült, tompa hegyű

nyílvesszőt. Kandor igaz vére. Birgitte zavartan pislogott, mire Lan egy pillanatra elhallgatott. – Bocsáss meg, ha tévedtem volna! A ruháid alapján azt hittem, hogy kandori

vagy!

– Ó, persze – sóhajtott fel Birgitte. – Kandori!

Talán csak a fájdalom miatt vigyorgott olyan betegesen – Nynaeve már el is zavarta Lant,

hogy minél előbb meggyógyíthassa Birgittet –, de Elayne remélte, hogy az őrzője tud valami keveset Kandorról, azon felül, hogy merre található. Mikor Birgitte a legutóbb megszületett, Kandor még nem létezett. Ezt akár előjelként is felfoghatta volna.

A következő öt mérföldet, ami a palatetős majorságig még hátravolt, Birgitte Nynaeve mögött ülve tette meg, a folyóközi nő zömök, barna kancáján, amit elképesztő módon Mátkacsomónak hívtak. Elayne és Aviendha pedig Lan hatalmas, fekete csődörén

lovagolt. Vagy jobban mondva Elayne és Aviendha Mandarb nyergében ültek, miközben Lan kötőféken vezette a tüzes szemű paripát. Egy jól idomított harcimén legalább olyan veszedelmes fegyver volt, mint egy míves kard, és csúnyán megjárhatta az a lovas, aki ismeretlenül próbált felülni egy ilyen állatra. Légy magabiztos, Lini mindig ezt mondta, de ne bízd el magad. Elayne igazán igyekezett. Már akkor észre kellett vennie, hogy az eseményeket éppúgy nem ő irányítja, mint a lovat.

A háromemeletes kőházban a zömök és őszes Hornwell mester, és az épphogy csak kicsit

soványabb, és kevésbé ősz, de amúgy megtévesztően a férjére emlékeztető Hornwell asszonyság már mindenkit munkára fogott. A béresek a birtokról, Pol, Merilille

szobalánya és a Tarasin palotából elhozott, zöld-fehér egyenruhás szolgák egyaránt azon dolgoztak, hogy el tudják szállásolni a sötétedés előtt szinte a semmiből idepottyant mintegy kétszáz embert. Meglepően jól haladtak, bár a helyi legények gyakran megálltak,

hogy megbámulják az aes sedai-ok kortalan vonásait, az őrzők szemkápráztató köpenyét,

ami mögött el-eltűnt viselője, vagy a színes selymekbe burkolódzó, orrláncos, fülbevalós,

sötét bőrű Tengeri Népeket. A Vérség legtöbb tagja úgy döntött, hogy most már

megijedhet és sírdogálhat, és akárhogy próbálta őket megnyugtatni Reanne vagy a

Kötögetőkör egy másik tagja, egyre csak zokogtak. A Szélkeresők fel-felhördültek, hogy

milyen messze hagyták maguk mögött a sót. Renaile din Calon említése szerint ráadásul

az akaratuk ellenére tették. A nemeshölgyek és kereskedőasszonyok, akik az előbb még örültek, hogy elmenekülhetnek Ebou Darból, bárki támadta is meg a várost, és vállalták,

hogy egész úton cipelik a saját holmijukat, most sértetten morogtak, amiért a

szénapadláson kellett aludniuk.

Elayne és a többiek erre a felfordulásra értek a házhoz. A nap hatalmas, vörös korongja már félig a hegyek mögé bukott, de a major úgy zúgott, mint egy felbolydult méhkas. A

hatalmas kőház és a zsúptetős melléképületek között csak úgy áradt a tömeg, ám Alise Tenjile, udvarias mosollyal az arcán, és éppolyan megállíthatatlanul, mint egy kőomlás, lassan, de biztosan még a Hornwell házaspárt is az irányítása alá vonta. A Vérség asszonyai, akik Reanne vigasztalásától csak még jobban sírtak, Alise egy szavára felszárították a könnyeiket, és felszegett fejjel, büszkén indultak a dolgukra. Látszott rajtuk, hogy már hosszú ideje boldogulnak az ellenséges, kemény világban nő létükre is,

és végre visszatért az önbizalmuk. A gőgös nemesasszonyok, akiknek a nászkése

csábítóan himbálódzott kör alakú, csipkeszegélyes mellkivágásuk fölött, és a gazdag kereskedőnők, akik majdnem olyan büszkén jártak, és majdnem olyan szemérmetlenül

közszemlére tették a keblüket, bár csak gyapjúruhát hordtak, nem fényes selymet, meghunyászkodtak, amint Alise feltűnt. Felkapták a csomagjaikat, és hangosan nevetgélve

elindultak az istállók felé, hogy ó, hát világéletükben ki akarták próbálni, milyen lehet szénán aludni. Még a szélkeresők is, akik pedig nagy hatalmú és fontos tagjai voltak az Atha’an Miere-nek, halkabban morogtak Alise közelében. Ami azt illeti, Sareitha, aki még

túl fiatal volt ahhoz, hogy elérje az aes sedai-ok kortalan külsejét, lopva figyelte Alise-t, és meg-megsimogatta barna szegélyes vállkendőjét, hogy ne feledje el, még a vállán van.

Merilille – a megingathatatlan Merilille – elismeréssel vegyes csodálkozással tekintett a sürgő-forgó, mindent elintéző nőre.

A ház előtt Nynaeve lekászálódott a lováról, és dühösen Alise-re nézett. Ráérősen, alaposan megrángatta vaskos, sötét hajfonatát, de a másik nő nem vette észre. Felszegte a

fejét, és gőgösen bevonult a házba. Még akkor is dühösen morgott magában, mikor már kék kesztyűjét hámozta le a kezéről. Lan utánanézett, és halkan felnevetett, de mikor Elayne leszállt a lóról, azonnal elhallgatott. A Fényre, a férfi tekintete jéghideg volt!

Nynaeve kedvéért Elayne hőn remélte, hogy Lant meg lehet menteni az elkerülhetetlen végtől, de ahogy a férfi szemébe nézett, egyre kevésbé hitt benne.

– Hol van Ispan? – kérdezte halkan, és lesegítette Aviendhát a nyeregből. A velük érkezettek nagy része tudta, hogy van velük egy fogoly aes sedai is, egy Fekete nővér!

Elayne tisztában volt vele, hogy előbb vagy utóbb a majorban is híre megy a dolognak, de

úgy vélte, nem árt, ha felkészíti rá az embereket.

– Adeleas és Vandene elvitték egy kis favágókunyhóba, vagy fél mérföldnyire innen –

válaszolta Lan éppolyan csendesen. – Azt hiszem, ebben a kavarodásban senkinek sem tűnt fel egy nő, bőrzsákkal a fején. A nővérek azt mondták, hogy valószínűleg egész éjszaka vele maradnak.

Elayne megremegett. Úgy tűnik, az árnybarátot napnyugta után újra vallatni fogják. Most

már Andorban voltak, és valamiért úgy érezte, mintha ő maga adta volna ki a parancsot.

Nemsokára már egy hatalmas rézkádban ült, illatos szappannal dörgölte le a tagjait, és élvezte, hogy újra tiszta. Nagyokat nevetve fröcskölte le a szomszédos kádban ázó Birgittet, aki csak akkor dugta ki a fejét a vízből, ha visszafröcskölt Elayne-re. Mind a ketten jól szórakoztak Aviendhán, aki iszonyatosan fintorgott és rémülten bámult körbe-körbe – nem szokta meg, hogy egész a derekáig vízbe merüljön! Szerencsére az aiel lány

is úgy vélte, hogy ez roppant mulatságos helyzet, és elmesélt nekik egy szerfelett illetlen történetecskét egy emberről, akinek segade tüskék mentek a fenekébe. Birgitte ezt megfejelte egy még illetlenebb anekdotával, ami egy nőről szólt, akinek beszorult a feje két kerítésoszlop közé, és olyan disznó volt, hogy még Aviendha is elpirult. De akkor is mulatságosak voltak! Elayne sajnálta, hogy ő egy hasonló történetet sem tud.

Aviendhával kifésülték és fényesre kefélték egymás haját – a vérnővérek minden este így

tettek – aztán fáradtan berogytak egy széles, baldachinos ágyba egy aprócska szobában.

Aviendha, Nynaeve, Birgitte és Elayne, mind a négyen; és még szerencsések lehettek, hogy másokat nem osztottak be hozzájuk. A nagyobb szobákban lépni sem lehetett az ágyra terített matracok és takarók között. A nappaliban, a konyhában, de még a folyosókon is aludtak! Nynaeve fél éjszaka azon morgott, hogy micsoda illetlen dolog, hogy egy nő nem térhet nyugovóra a férje mellett, az éjszaka másik felében pedig élesen