még ilyen vihart; nem lehetett természetes! – Ugye ez azt jelenti, hogy az időjárás megváltozik, igaz, Perrin úr? Hogy megint olyan lesz, mint régen!

Perrin kinyitotta a száját. Azt akarta mondani, hogy ne urazza már állandóan, de aztán nagyot sóhajtott, és nem szólt egy szót sem.

– Nem tudom – mondta végül. Mit is mondott Gaul? – Minden változik, Aram!

Csak azt nem hitte volna, hogy neki magának is meg kell változnia.

Tizenegyedik fejezet

KÉRDÉSEK ÉS ESKÜK

Az istálló levegőjében régi szalma és takarmány illata terjengett. Valamint vér és égett

hús bűze. Mivel minden ajtó zárva volt, a levegő egybesűrűsödött a különféle szagokkal.

Két lámpás adott csak némi fényt, de az istálló nagyobb része árnyékban maradt. Lovak nyihogtak idegesen a hosszú állásokban. A férfi, aki a csuklójánál fogva lógott az egyik mestergerendáról, mély sóhajt hallatott, majd görcsösen felköhögött. A feje a mellkasára csuklott. Magas ember volt, jól kimunkált izomzattal, bár kissé megviseltnek tűnt.

Sevanna hirtelen észrevette, hogy a férfi mellkasa már nem mozog. Ékköves gyűrűi fényesen szikráztak, ahogy ingerülten magyarázott Rhiale-nak.

A lángvörös hajú nő felemelte a férfi fejét, majd egy szempillantás alatt visszaejtette, végül fülét a férfi mellkasához szorította, ügyet sem vetve a még mindig füstölgő

szilánkokra, amelyek a férfit pettyezték. Undorodva szólalt meg.

– Meghalt. A Hajadonokra vagy a Feketeszemekre kellett volna bízni a dolgot. Egészen biztos, hogy a figyelmetlenségünk ölte meg.

Sevanna szája megfeszült, ahogy hatalmas karkötőcsattogás közepette megigazította a vállkendőjét. Majdnem a könyökéig lógtak az ékszerek – tetemes mennyiség aranyból, elefántcsontból és ékkövekből –, bár, ha tehette volna, még ennél is többet aggatott volna magára. A többi nő egy szót sem szólt. A rabok kényszervallatása nem a Tudós Asszonyok dolga volt, de Rhiale pontosan tudta, hogy ebben az esetben miért maguknak kellett a vallatást megejteniük. Az egyetlen túlélője volt annak a tízfős lovascsapatnak, akik kellően ostobák voltak ahhoz, hogy szembeszálljanak húsz Hajadonnal – az első seanchan,

akit megérkezésük óta sikerült élve elkapni.

– Még mindig élhetne, ha nem küzdött volna olyan erősen a fájdalom ellen, Rhiale –

mondta végül Someryn, miközben a fejét rázta. – Erős férfi volt, ahhoz képest, hogy vízföldi, de nem fogadta el a fájdalmat. De azért így is sokat tudtunk meg tőle.

Sevanna árgus szemekkel figyelte a nőt, hátha gúnyt fedez fel a hangjában. Someryn több

karkötőt és nyakláncot viselt, mint bárki más a jelenlévők közt – kivéve magát Sevannát.

Jade és gyöngy, rubin és zafír – majdnem a teljes mellét elrejtették a kövek. Ha nem viselt volna ennyi ékszert, akkor formás kebleit félig csupaszon hagyta volna a majdnem szoknyájáig kigombolt blúza. A csípője köré tekert kendő semmit sem takart el. Sevanna

nem tudta volna megmondani, hogy Someryn utánozza őt, vagy verseng vele.

– Sokat! – dohogott Meira morcosan. Az egyik lámpás alatt állt, a furcsa világításban arca, ha lehet, még hosszabbnak tűnt, és még keményebbnek – már ha lehetséges volt ez egyáltalában. A kákán is csomót keresett. – Mármint azt, hogy az emberei innen két napi

járóföldre, nyugatra vannak, egy Amador nevű városnál? Ezt eddig is tudtuk. Csak mesékkel fárasztott minket. Sasszárny Arturról! Ugyan! A Hajadonoknak kellett volna adni…

– Kockáztattad volna… hogy túl sokat tudjanak meg, túl hamar? – Sevanna beleharapott

az ajkába. Majdnem lebolondozta őket. Már így is túl sok mindenki tud túl sok mindent,

még a Tudós Asszonyok között is. De nem támadhatott rájuk, még nem. Szüksége volt a

tudásukra. – Az emberek félnek – mondta. Ezzel kapcsolatban legalább nem kell

rejtegetnie a véleményét. Nem attól lett dühös és döbbent, hogy félnek, hanem attól, hogy

mennyire kevesen voltak azok, akik legalább megpróbálták elrejteni ezt a tényt.

– A Feketeszemek, a Kőkutyák, de még a Hajadonok is arról suttognak, amit a fogoly mondott. Ezt ti is pontosan tudjátok! A hazugságai csak még több rettegést szültek volna!

– kiáltotta. Hazugságok, legalábbis annak kell lenniük. Sevanna agyában az óceán olyan

volt, mint a tavak, amelyeket a vízföldiek országában látott, csak nem lehet látni a partjait.

Ha valóban tízezresével jönnének katonák, még egy ilyen nagy tó túlpartjáról is, akkor azt a többi fogolynak is tudnia kellett volna. Márpedig egyik sem tudott róla, és senkit sem hallgattak ki az ő jelenléte nélkül.

Tion felemelte a másik lámpást, és szürke szemeivel Sevannát nézte. Majdnem egy fejjel

alacsonyabb volt, mint Someryn, de még ő is magasabb volt Sevannánál. És legalább kétszer olyan széles. Pufók arca gyakran tunyának tűnt, de hatalmas tévedés volt őt magát

is annak tartani.

– Jó okuk van arra, hogy féljenek – mondta fagyos hangon. – Én is félek, és egyáltalán nem szégyenkezem miatta. A seanchanok sokan vannak, még ha csak Amadort vették is be, mi pedig kevesen vagyunk. A te klánod körülötted van, de hol vannak a mi klánjaink?

Caddar, a te vízföldi barátocskád és az ő átkozott aes sedai-a a levegőbe küldött minket meghalni. Hol van a többi shaidó?

Rhiale egyértelműen Tion mögé állt, és hamarosan Alarys is csatlakozott hozzájuk, aki még most is fekete hajával játszadozott. Bár lehet, hogy csak azért tette, mert nem mert Sevanna szemébe nézni. Egy perc múlva Meira, majd Modarra is a többiekhez lépett. Őt

karcsúnak lehetett volna nevezni, ha nem lett volna még Somerynnél is magasabb. Így a

hórihorgas volt a megfelelő jelző. Sevanna azt hitte, hogy Modarrát éppen úgy a kezében

tartja, mint bármelyik gyűrűjét, mint… Someryn ránézett, majd a többiekre, végül lassan

átsétált a többi nőhöz.

Sevanna egyedül állt a lámpás fénykörének legszélén. Mindegyik nőt hozzá kötötte Desaine meggyilkolásának titka. Bennük bízott a legjobban. Persze nem mintha bárkiben

is túlságosan bízott volna. De úgy gondolta, hogy Someryn és Modarra az övé – mintha vízesküt tettek volna neki! És most itt állnak bíráló tekintettel, és ellenszegülnek neki.

Még Alarys is feltekintett, és abbahagyta a haja babrálását.

Sevanna csak egy gyors, hideg mosollyal válaszolt a rá szegeződő tekintetekre. Úgy döntött, nem ez a megfelelő pillanat, hogy emlékeztesse őket arra a gaztettre, ami összeköti a sorsaikat. Nem is a lerohanás ideje.

– Azt gyanítom, hogy Caddar elárult minket – mondta inkább. Rhiale kék szeme

hatalmasra tágult, Tion pedig szóra nyitotta volna a száját, de Sevanna folytatta, nem hagyva időt a válaszra. – Szívesebben maradtatok volna a Rokonirtó Tőrénél, hogy elpusztítsanak benneteket? Hogy négy törzs vadásszon rátok, akiknek a Tudós Asszonyai

tudják, hogyan kell azokat a lyukakat csinálni a dobozok nélkül? Ehelyett itt vagyunk, egy lágy és gazdag föld szívében. Még a fagyilkosok földjénél is gazdagabb. Nézzetek csak arra, amit tíz nap alatt összeszedtünk! Melyik vízföldi városból lehetett volna többet összehordani? Féltek a seanchanoktól, mert sokan vannak. Emlékezzetek arra, hogy

minden fókuszálni képes shaidó Tudós Asszonyt magammal hoztam. – Arról, hogy ő

képtelen fókuszálni, most nem kell szót ejteni. Hamarosan ez a kis fogyatékosság is megszűnik. – Vagyunk olyan erősek, mint bármilyen hadsereg, amit ezek a földek

ellenünk tudnak küldeni. Még akkor is, ha repülő gyíkjaik vannak! – Nagyot fintorgott, hogy ezzel is kifejezze, mit gondol a repülő gyíkokról. Senki sem látta őket, egyetlen egy felderítő sem, de minden fogoly ezzel a képtelenséggel jön. – Miután megtaláltuk a többi

klánt, az egész földet elfoglaljuk. Az egészet! Az aes sedai-ok tízszeres kártérítést fognak nekünk fizetni, és Caddar sírva fog kegyelemért könyörögni.

Ennek fel kell őket ráznia, mint ahogy már annyiszor helyreállította a hitüket. Az arcuk azonban nem változott. Egyikük arca sem.

– Itt van még a car’a’carn is – mondta Tion lágyan. – Hacsak nem adtad fel azt a tervedet, hogy hozzámenj feleségül.

– Semmit sem adtam fel – válaszolt Sevanna idegesen. A férfi – és ami fontosabb, a vele

járó hatalom – egy napon az övé lesz. Valahogy. Bármibe is kerül. Meglágyította a hangját, és folytatta. – Rand al’Thor most nem jelentős. – Legalábbis nem ezeknek a vakoknak. A férfival a kezében bármire képes lesz. – Nem érek rá arra, hogy egész nap itt

fecsegjek a házassági terveimről. Vannak dolgok, amiket el kell intézni, és most van jelentőségük.

Ahogy keresztülgyalogolt a fénykörön, az istálló ajtaja felé, hirtelen kellemetlen gondolat ütött szöget a fejében. Egyedül volt ezekkel a nőkkel. Vajon mennyire bízhat meg bennük?

Élénken élt még az emlékezetében Desaine halála, akit… lemészároltak… az Egyetlen Hatalom segítségével. Pont a háta mögött álló nők, meg néhány másik. Görcsbe rándult a

gyomra a gondolattól. Erősen figyelte a hangokat, amelyek arra utalnának, hogy lépések

követik, de semmit sem hallott. Vajon ott állnak, és őt nézik? Nem pillantott hátra. Nem

sok erő kellett ahhoz, hogy továbbra is tartsa a nyugodt lépéstempót. Ő nem fogja magát

megszégyeníteni azzal, hogy kimutatja, mennyire fél tőlük, de amikor végre félretolta az

egyik jól olajozott ajtófélfát, és kilépett a ragyogó fénybe, nem tudta megakadályozni, hogy felszabadult sóhaj szálljon ki belőle.

Efalin kint állt, shoufával a nyaka körül, íjjal és lándzsával a kezeiben. A szürke hajú nő

hirtelen felé fordult, szemében aggodalommal, ami alig csökkent, amikor felismerte Sevannát. A shaidó Hajadonok vezetője sem szégyellte kimutatni aggódását! Bár nem volt

jumai, mégis Sevannával jött, kihasználva azt a tény, hogy amíg a shaidóknak nincs új főnökük, a nő beszélhet a főnök helyett. Sevanna biztos volt benne, hogy Efalin tudja, hogy nem lesz új főnök. Efalin tudta, hogy hol van a hatalom, és azzal is tisztában volt,

mikor kell tartani a száját.

– Temesd el mélyre, és rejtsd el a sírt – mondta neki Sevanna.

Efalin bólintott, majd kézjelekkel talpra rángatta az istállót körülvevő Hajadonokat, és eltűntek a pajta sötétjében. Sevanna az épületet tanulmányozta, az éles csúcsú piros tetőt, a kék falakat, majd a ház előtti mező felé fordult. Alacsony kőkerítés – egyetlen bejárattal, az istállótól jobbra – vett körül egy pár száz lépésnyi területet, amit vastagon borított a por.

A vízföldiek itt gyakorlatoztatták a lovaikat. Sevanna nem kérdezte meg az előző

tulajdonosokat, hogy miért kellett mindezt mindentől távol tenni, olyan magas fák gyűrűjében, amelyek látványától még mindig megborzongott. A távolság most jó

szolgálatot tett neki. Efalin Hajadonjai kapták el a seanchant. Senki más nem tud a létezéséről, és nem is fog. Legalábbis nem tudhat. Vajon a többi Tudós Asszony még mindig bent fecseg? Biztos róla… Vajon a Hajadonok előtt beszélnek? Mit mondhatnak?

Mindegy, nincs ideje rájuk várni.

Pont akkor jöttek ki az istállóból, amikor elindult az erdő felé. Someryn és a többiek maguk közt pusmogtak a seanchanokról, Caddarról, és arról, hová tűnhetett a többi shaidó.

Semmit sem mondtak róla, de nem lennének olyan ostobák, hogy ezt akkor tegyék, amikor

hallja őket. Fintorognia kellett attól, amit hallott. Több, mint négyszáz Tudós Asszony tartózkodott a jumaik között, de édes mindegy volt, hogy ketten vagy kétszázan

fecserésztek. Hol lehet a többi klán, vajon Caddar Rand al’Thor lándzsája-e, és a seanchanok tényleg gyíkokon lovagolnak? Gyíkokon! Ezek a nők a kezdetektől vele

voltak, ő irányította minden lépésüket, de azt hiszik, tudják, milyen irányban mennek a dolgok, és ismerik a terveket. Ha most megszabadulna tőlük…

Az erdőben egy tisztásra értek, amely akkora volt, hogy az istálló előtti kőterület vagy ötször elfért volna benne. Sevanna érezte, hogy eloszlik a feszültsége, ahogy körbenézett.

Alacsony hegyek emelkedtek északi irányban, és pár lánccal mögöttük a hegyek már a felhőkig értek. Hatalmas felhők, fehérek és sötétszürkék. Sevanna soha életében nem látott még ennyi felhőt. Közelebb pedig jumaik százai végezték mindennapi munkájukat.

Üllőkre csapódó kalapácsok zaja ért el hozzájuk, az esti étkezéshez levágott birkák és bárányok bégetése. Gyermekek kacaja keveredett az állatok sikoltásaival. Mivel több idejük volt a Rokonirtó Tőrénél, mint a többi klánnak, összeszedték a Cairhienben zsákmányolt nyájakat, és itt is szereztek hozzájuk még állatokat.

Többen felverték már a sátrukat, bár nem volt rá szükség. Színes építmények töltötték meg

a tisztást, mintha egy nagyobb vízföldi falu lett volna. Hatalmas karámok és istállók, egy nagy kovácsműhely, és a zömök barakkok, amelyekben a szolgák laktak, minden kékre és

pirosra festve, mint maga a nagy ház. Az udvarház, ahogy a vízföldiek hívták, három emelet magas volt, egy ember alkotta kőhegy tetején állt. Jumaik és gai’shainok másztak a hosszú rámpán, ami a ház ajtajához vezetett, valamint a körbefutó teraszokon.

A Cairhienben látott kőfalak és paloták feleennyire sem hatottak rá, mint ez az épület. Ezt úgy festették ki, mint az Elveszettek szekereit, de akkor is csodálatos volt. Igazán észrevehették volna a többiek is, hogy ennyi fából bármit megépíthetnek. Tényleg csak neki tűnt fel, milyen gazdag ez a föld? Még több fehérbe öltözött gai’shain sietett a dolgára. Több szolgájuk van, mint bármelyik klánnak a húsz közül, majdnem fele annyi,

mint ahány jumai volt! Már senki sem tiltakozott az ellen, hogy vízföldiekből gai’shaint csináljanak. Nagyon tanulékonyak! Egy tágra nyílt szemű fiú fehér ruhában sietett el mellette, nagy, fonott kosarat cipelve. Ennek a fiúnak az apja volt korábban a ház gazdája, és úrnak hívatta magát. Emlékezett, amikor fennhangon fogadkozott, hogy Sevannát és embereit mind egy szálig kiűzi innen. Most pedig olyan serényen dolgozik, mint a fia, a

felesége, a lánya, meg a többi fia. Az asszonyoknak sok szép drágakövük és selymük volt,

Sevanna pedig csak a legjobb darabokat vette el a maga számára. Gazdag föld, illatos olajoktól terhes.

A nők a háta mögött megálltak, és egymás között pusmogtak a fák alatt. Sevanna hallotta,

mit beszélnek, és ez ismét felbőszítette.

– …vajon hány aes sedai harcolhat a seanchanok mellett? – kérdezte Tion. –

Mindenképpen meg kell tudnunk. – Someryn és Modarra egyetértően morogtak.

– Nem hinném, hogy ez számítana – folytatta Rhiale. Legalább mindegyikükre átragadt az

ellenkezésre való hajlam. – Nem fognak harcolni, hacsak meg nem támadjuk őket.

Emlékezzetek, semmit sem tettek, amíg ellenük nem vonultunk, még magukat sem védték

meg.

– De amikor – jegyezte meg csípősen Meira – végül cselekedtek, huszonhárman

meghaltak közülünk, és több, mint tízezer algai’d’siswai soha nem tért vissza. Most alig harmadannyian vagyunk, még ha a klán nélkülieket is hozzánk számolom! – Az utolsó szavakat megvetéssel köpte magából.

– Mindez Rand al’Thor műve volt! – vágta hozzájuk keményen a szavakat Sevanna. –

Ahelyett, hogy azon siránkoztok, mit tett velünk, inkább arra gondoljatok, mi mindent tehetünk majd mi vele, ha a miénk lesz! – Ha az enyém lesz, gondolta. Az aes sedai-ok képesek voltak olyan sokáig irányításuk alatt tartani, amennyire csak tőlük tellett, de mégsem voltak képesek felhasználni őt. – Emlékezzetek inkább arra, hogy legyőztük az aes sedai-okat, amíg Rand al’Thor nem állt az ő oldalukra. Az aes sedai-ok semmik!

Azon törekvése, hogy lelket öntsön beléjük, ismét nem járt semmilyen szemmel látható eredménnyel. Csak arra tudtak emlékezni, hogy a lándzsák megtörtek, amikor

megpróbálták elfogni Rand al’Thort, és velük együtt ők is. Modarra úgy bámult maga elé,

mintha a teljes klánjának sírja előtt állna, és még Tion is beleremegett az emlékekbe, amikor ő is úgy futott az életéért, mint egy rettegő nyúl.

– Tudós Asszonyok – szólalt meg egy férfihang Sevanna háta mögött –, azért küldtek, hogy a döntéseteket kérjem.

Hirtelen minden nő arca visszanyerte közömbös vonásait. Amit Sevanna nem tudott

megtenni, egy férfi puszta jelenléte elérte. Egyetlen egy Tudós Asszony sem engedhette meg magának, hogy egy másik Tudós Asszonyon kívül bárki zavartan láthassa. Alarys rendezgetni kezdte a haját, majd végül átdobta a válla fölött. Úgy tűnt, egyikük sem ismerte fel a férfit. Sevanna úgy gondolta, hogy ő tudja, kivel van dolguk.

A férfi tisztelettel mérte végig őket. Szeme zölden fénylett, amely láthatóan öregebb volt, mint sima bőre. Vastag ajkai voltak, de merev arckifejezést öltött, mintha elfelejtett volna mosolyogni.

– Kinhuin vagyok, a Mera’dinok közül. A jumaik azt mondják, hogy nem vehetjük el a teljes részünket ebből a földből, mert nem vagyunk jumaik, de valójában ez azért van, mert akkor kevesebb maradna nekik, hiszen minden jumaira kettő jut belőlünk. A klán nélküliek a ti döntéseteket kérik, Tudós Asszonyok.

Most, hogy tudták, kivel állnak szemben, némely Tudós Asszony nem tudta elrejteni megvetését azok iránt, akik elhagyták a klánjukat és törzsüket, hogy a shaidókhoz csatlakozzanak, mert szerintük Rand al’Thor nem az igazi car’a’carn, hanem egy vízföldi senki. Tion arca egyszerűen elfehéredett, de Rhiale szemei tüzet szórtak, és Meira alig tudta dühös kiáltását visszatartani. Egyedül Modarra tűnt nyugodtnak, de ő még két fagyilkos között is képes lett volna békét közvetíteni.

– Ez a hat Tudós Asszony döntést fog hozni, miután mindkét felet meghallgatták – mondta

Sevanna a férfinak ugyanolyan tiszteletteljes hangon, mint ahogy ő beszélt velük.

A többi nő Sevannát nézte, alig leplezett megdöbbenéssel, hogy ő nem kíván részt venni a

döntéshozatalban. Pedig ő volt az, aki kiharcolta, hogy ennyi Mera’din jöjjön velük, több, mint bármelyik másik klánnal. Sevanna tényleg bizalmatlan volt Caddarral szemben, és nem bánta, ha szükség esetén minél több lándzsa volt körülötte. Másrészt, bármikor jól jöhetnek, ha életükkel egy jumai életét megmenthetik. Csodálkozást színlelt a többiek csodálkozását látva, majd így szólt:

– Nem lenne tisztességes, ha én is részt vennék a döntéshozatalban, hiszen magam is jumai vagyok – mondta az asszonyoknak, mielőtt visszafordult volna a zöld szemű férfi felé. – Tisztességes döntést fognak hozni, Kinhuin. Egészen biztos, vagyok benne, hogy a

Mera’dinok meg lesznek elégedve az ítélettel.

A többi nő gyilkos pillantásokat vetett Sevannára, mielőtt Tion jelezte Kinhuinnak, hogy

mutassa az utat. A férfinak le kellett vennie a szemét Sevannáról, hogy teljesíteni tudja a Tudós Asszony kérését. Elégedett mosollyal az arcán – a mosoly a férfinak szólt, aki őt bámulta, nem pedig Somerynnek – Sevanna addig figyelte őket, amíg eltűntek az

embertömegben, ami az udvarház körül nyüzsgött. A többiek minden megvetése dacára –

és nem számítva azt, hogy nyíltan kifejezte, mit szeretne ő látni – egyébként is így döntenének. Ha mégsem… Nos, akkor Kinhuin emlékezni fog arra, ki fogta az ő pártjukat,

és el fogja ezt mesélni a többieknek is. Bár a jumaik már a kezében voltak, minden lehetőség jól jött, amely a Mera’dinokat is a hatalmába adta.

Sevanna megfordult, és visszaindult a fák közé, bár nem az istálló irányába. Most, hogy végre egyedül volt, a klánnélkülieknél fontosabb dolgokkal is tudott foglalkozni.

Ellenőrizte, megvan-e még az a tárgy, amit szoknyájába rejtett, ahol a kendője eltakarta azt a kíváncsi szemek elől. Biztos érezte volna, ha akárcsak egy picit is elmozdult volna a helyéről, de az ujjaival akarta érezni a sima felületét. Egyetlen Tudós Asszony sem mer majd úgy gondolni rá, mint aki kevesebb náluk, miután használja ezt. Talán még ma, ki tudja. És egy napon ez lesz az, ami a kezébe adja Rand al’Thort. Végülis, ha Caddar hazudott egy dologban, könnyen lehet, hogy más dolgokban sem mondott igazat.

Galina Casban a könnyein keresztül nézte azt a Tudós Asszonyt, aki elvágva tartotta az

Egyetlen Hatalomtól. Nem mintha bármekkora szükség lett volna erre az óvintézkedésre.

Jelenleg arra is alig lett volna képes, hogy megérintse a hatalmat, nemhogy fonatokat tudott volna szőni! Belinde keresztbe tett lábakkal ült a földön, két sutyorgó Hajadon között. A kendőjére mutatott, és elnyomott egy apró gúnyos mosolyt, mintha kitalálta volna Galina gondolatait. Arca hosszúkás és rókaszerű volt, haja és szemöldöke pedig majdnem fehéren ragyogott a napfényben. Galina azt kívánta, bárcsak betörte volna a fejét, és nem csak megpaskolta volna.

Nem a szökés járt a fejében, ahhoz túl fáradt volt, csak elkeseredését nem tudta már magában tartani. Minden napja kínzó fáradtsággal kezdődött, és ugyanúgy ért véget.

Minden nap egy kicsit még fáradtabb volt, mint az előző nap. Nem emlékezett rá tisztán,

amikor lehetett az, amikor ebbe az átkozott fekete köpenybe öltöztették, a napok végeláthatatlan folyóként futottak egybe. Talán egy hete? Egy hónapja? Vagy még annyi

sem? Biztos, hogy nem több ideje… Bárcsak soha ne érintette volna meg Belindét, akkor

nem dugták volna ezt a rongyot a szájába, és most könyöröghetne, hogy megint cipelhesse

a köveket inkább, vagy értelmetlenül rakosgathassa a kőkupacot egyik helyről a másikra,

mint ahogy a napjai eddig teltek. Bármit, csak ezt ne.

Csak Galina feje lógott ki a bőrzsákból, amely egy tölgyfa erős ágáról csüngött le.

Közvetlenül a zsák alatt fekete széndarabok voltak, amik forrón izzottak a napon, lassú pokollá téve a levegőt maguk körül. Fojtogatta a forró levegő, tetőtől talpig remegett, izzadság csorgott végig meztelen testén. Haja kócosan lógott az arcába, és amikor erőt gyűjtött hozzá, a tincseket köpködve küzdött egy kis levegőért. Még így is jobb lett volna a mostani állapota az értelmetlen, gerinctörő munkánál, ha nem találnak ki még egy kis kedvességet: mielőtt fellógatták, Belinde valamilyen porral hintette be a testét. Ahogy izzadni kezdett, a por égetni kezdte a bőrét, mintha csípős paprikát szórnának egy vérző

sebbe. Úgy érezte, elevenen nyúzzák meg, és a Fényre, forrón égett minden porcikája!

Az, hogy a Fényhez fohászkodott, pontosan mutatta, milyen elkeseredett, de ezidáig nem

törték meg. Meg fog szabadulni innét, egészen biztosan, és ha szabad lesz, akkor vérrel fog ezeknek a vadaknak megfizetni! Tengernyi, mit tengernyi, óceánnyi vérrel! Az összeset elevenen fogja megnyúzni, az összeset! Fejét hátrafeszítve üvölteni kezdett. A szájában lévő rongyok felfogták a hangot, de üvöltött, és maga sem tudta, hogy dühében

vagy fájdalmában teszi ezt.

Mire elhalt az üvöltése, Belinde és a Hajadonok már a talpra pattantak, és Sevanna is velük volt. Galina megpróbálta nyöszörgését elfojtani az aranyhajú nő előtt, de ennyi erővel akár a napot is megpróbálhatta volna a két kezével lerántani az égről.

– Hallgassátok csak a nyöszörgését – mondta Sevanna, ahogy odalépett a zsákhoz, hogy alaposabban szemügyre vegye. Galina megpróbált hideg arcot vágni. Annyi ékszer volt Sevannán, ami tíz nemesasszonynak is elég lett volna! A blúzát kigombolta, hogy majdnem teljesen kilógtak belőle a mellei, melyeket csak a rengeteg nyaklánc takart, és mélyeket lélegzett, ha férfi pillantott rá. Bár hősiesen próbált kemény arcot vágni, nehéz dolog volt az úgy, hogy közben könnyek és izzadság csurgott végig az arcán.

– Ez a da’tsang olyan kemény, mint egy öreg juh – göcögött Belinde –, de még eddig mindegyik juhot omlóssá tudtam főzni, ha kellő ideig áztattam, és a megfelelő fűszerekkel

szórtam be. Amikor még Hajadon voltam, a Kőkutyákat is hasonló módon puhítottam.

Galina behunyta a szemeit. Óceánnyi vérnek kell folynia, hogy ezt mind megfizessék.

A zsák hirtelen megmozdult, Galina szemei pedig felpattantak. A Hajadonok kioldották a

kötelet, és óvatosan a földre rakták a zsákot. Galina minden erejét összeszedve próbált meg a föld felé nézni, és csak akkor hagyta abba a nyöszörgést, amikor látta, hogy az izzó szenet már elvitték alóla. Belinde fecsegése a főzésről. Rendben… ez lesz az ő végzete.

Egy fazékba fogja dugni, és tüzet rak alá, amíg csak saját levébe nem fő a nyomorult!

Kezdetnek ez elég is lesz…

Hangos nyekkenéssel, amitől Galina megszédült, a zsák a földre zuhant. Olyan hanyagul,

mintha csak egy rakás krumplival lenne dolguk, a Hajadonok kirázták Galinát a zsákból,

elvágták a köteleket, amikkel keze-lába volt összekötve, és kipöckölték a rongyokat a szájából. Por és száraz levelek szaga gőzölgött körülötte.

Mindenképpen talpon akart maradni, hogy szemtől szembe álljon kínzóival, de ehelyett térdre rogyott, és kezét-lábát az erdő hűvös földjébe vájta. Még egy pillanat, és nem tudta volna megakadályozni, hogy vakarni ne kezdje vöröslő bőrét. Úgy szakadt róla a verejték,

mint a lágyra dinsztelt paprika leve. Csak arra volt képes, hogy valahogy el ne boruljon, és kicsit megnedvesítse a nyelvét, miközben arról álmodozott, mi mindent fog ezekkel a barbárokkal kezdeni.

– Azt hittem, hogy erősebb vagy ennél – mondta a fölé tornyosuló Sevanna –, de lehet, hogy Belindének tényleg igaza van. Talán tényleg kellően lágy vagy végre. Ha esküszöl,

hogy engedelmes leszel, akkor nem kell tovább da’tsangnak lenned. Talán még gai’shainnak sem. Esküszöl, hogy mindenben engedelmeskedni fogsz nekem?

– Igen! – A hörgésbe fúló válasz gondolkodás nélkül szakadt ki Galinából, bár nagyot kellett nyelnie, mielőtt tovább tudott volna beszélni. – Engedelmeskedni fogok, esküszöm!

– És így is lesz, egészen addig, amíg a megfelelő kedvező alkalom el nem jön. Csak erre

volt szükségük? Egy esküre, amit már az első nap is könnyűszerrel kiszedhettek volna belőle? Sevanna megtanulhatná, milyen fejjel lefelé lógni forró szén fölött. Ó, igen, neki ez pont jó is lesz…

– Akkor nem fog gondot okozni, hogy az esküdet erre is elmondjad – mondta Sevanna, és

egy tárgyat dobott Galina elé.

Galina szemöldöke homlokára szaladt, ahogy a tárgyra nézett. Egy fehér pálca volt, ami úgy csillogott, mintha csiszolt elefántcsontból lenne, egy láb hosszú, és nem vastagabb a

csuklójánál. Azután észrevette a számokat, amiket a pálcába véstek. Azok a számok voltak, amiket a Legendák Korában használtak, és száztizenegyet adtak ki a jelek. Először

azt hitte, ez az Esküpálca, amit a Fehér Toronyból loptak el valahogy. Azon is ilyen jelek voltak, de azok a hármas számot adták ki, ami – úgy gondolták – a három esküre utal.

Talán ez nem is az, aminek látszik. Talán. De az Ázóföld egyetlen viperája sem tudta volna annyira megrémíteni, mint ez a valami.

– Igazán szép kis eskü, Sevanna. Mikor méltóztatsz a többit is elmondani nekünk?

Erre a hangra Galina felkapta a fejét. Ez még egy viperáról is elvonta volna a figyelmét.

Therava jelent meg a fák között, vagy tucatnyi szoborarcú Tudós Asszony élén. Amikor megálltak a háta mögött, hogy Sevanna szemébe nézzenek, a Hajadonokon kívül minden

asszony itt volt, aki akkor is ott tartózkodott, amikor Galinát a fekete köpenyre ítélték.

Therava csak egy szót szólt, Sevanna pedig csak egyet bólintott és a Hajadonok eltűntek.

Bár még mindig izzadságszag gőzölgött elő Galinából, a levegő hirtelen fagyosnak tűnt.

Sevanna Belindére nézett, de a nő elkapta a tekintetét róla. Sevanna arca megkeményedett,

szája feszesre húzódott, és karjait csípőre tette. Galina nem értette, honnan van ennyi bátorsága egy olyan nőnek, aki nem tudja használni az Egyetlen Hatalmat. Hiszen ezek közül az asszonyok közül többen is erősek voltak. Nem. Nem engedheti meg magának, hogy holmi vadaknál többre tartsa őket, ha meg akar még valaha szökni, és bosszút akar

állni. Therava és Someryn erősebb volt, mint bárki a Fehér Toronyban, és nagyon hamar

aes sedai-okká emelhetnék őket. De Sevanna elszántan nézett farkasszemet velük.

– Úgy tűnik, hamar igazságot tettetek – mondta porszáraz hangon.

– Egyszerű ügy volt. A Mera’dinok megkapták, amit akartak – válaszolt csendesen Tion.

– Megmondtuk nekik, hogy annak ellenére döntöttünk így, hogy te megpróbáltál befolyásolni minket – morgott Rhiale mérgesen. Sevanna majdnem a fogait csikorgatta.

Therava azonban nem törődött már ezzel, hanem folytatta, amiért jött: egy gyors mozdulattal Galina mellé lépett, megmarkolta a haját, és annál fogva emelte meg a fejét,

majd hagyta, hogy a nő feje visszazuhanjon a mellére. Nem Therava volt a legmagasabb

ezek között az asszonyok között, hiszen volt, aki egy fejjel is nagyobb volt nála. Mégis, magasabb volt, mint a legtöbb férfi, tekintete pedig olyan kemény és határozott, hogy semmilyen ellenkezésnek vagy dacnak még a gondolata sem jöhetett számításba.

Sötétvörös hajának őszes szálai csak még fejedelmibbé tették. Galina keze ökölbe szorult,

az ujjai kis lándzsákként vájódtak tenyerébe. Még bőrének perzselése is alábbhagyott ennek a fagyos tekintetnek a tüzében. Arról álmodozott, hogy mindannyiukat porrá zúzza,

eléri, hogy a halálért könyörögjenek, és csak kacagni fog könyörgésükön. Mindannyiukat,

kivéve Theravát. Éjszakánként Theravával álmodott, és megpróbált menekülni, de az egyetlen menekvés az volt, ha sikoltva felébredt. Megtört már erős férfiakat és erős nőket, de Therava tekintetétől gyereknek érezte magát, és tágra nyílt szemmel, remegve bámulta

a nőt.

– Ennek nincs joga szégyenkezni sem – köpte magából a szavakat Therava. – Ha meg akarod törni, bízd rám a dolgot, Sevanna. Miután végeztem vele, kérés nélkül fog engedelmeskedni, és nem lesz szükség Caddar barátod játékszereire.

Sevanna felháborodottan tiltakozott amiatt, hogy ezt a Caddart barátjának nevezték, Rhiale pedig azt kiabálta, hogy Caddart Sevanna a többiekhez küldte, mások pedig azon

veszekedtek, hogy vajon ez a vacak is annyira megbízhatatlan lesz-e, mint az „úti dobozok”.

Galina agyának egy kis része felfigyelt az úti dobozok említésekor. Napokkal ezelőtt hallott már valamit ezekről. Márpedig egy olyan ter’angreallal, amivel utazni lehet, bármennyire is bizonytalan a cél, képes lenne… Még a szabadulás reménye sem tudott azok elé a gondolatok elé állni, amelyek Therava lehetséges újabb kegyetlenségei körül forogtak, ha a többiek ismét az ő kezébe adják. Amikor a karvalyarcú Tudós Asszony eleresztette a haját, hogy csatlakozzon a többiek vitájához, Galina zuhantában beverte a fejét az esküpálcába. Bármi, még akár a Sevannának tett eskü is jobb, mint Therava. Ha

nem vágták volna el az Egyetlen Hatalomtól, akkor most maga aktivizálná a pálcát.

Alig indultak meg az ujjai a pálca felé, amikor Therava keményen rálépett a kezére, és fájdalmasan a földbe nyomta az ujjait. A Tudós Asszonyok egyike sem nézett még rá, és

nem vették volna észre, hogyha megpróbált volna kiszabadulni. Nem merte azonban

tovább folytatni. Groteszk módon vissza tudta idézni, hogyan kell uralkodókat

megfélemlíteni, de semmit sem mert tenni Therava ellen.

– Ha mégis megesketed ezt itt – mondta Therava Sevannára nézve –, akkor

mindannyiunknak hűséget kell fogadnia!

A többiek bólogattak, néhányan szóval is kifejezték egyetértésüket, csak Belinde tartotta bölcsen és szorosan csukva a száját. Sevanna ugyanolyan keményen nézett a többiekre, mint azok rá.

– Rendben – mondta végül –, de mindenek előtt nekem. Én nemcsak Tudós Asszony vagyok, hanem a törzs főnöke.

Therava halványan mosolygott.

– Ahogy kívánod. Nekünk kettőnknek mindenek előtt. Neked és nekem. – Egy pillanatra

sem tűnt el Sevanna arcáról az ellenkezés, de bólintott. Therava csak ezek után lépett le Galina kezéről. Saidar ölelte körül, és a Szellem egy fonata érintette meg a pálcába vésett számokat. Mintha csak az Esküpálca lett volna.

Galina tétovázott egy pillanatig, miközben megpróbálta kiegyenesíteni gémberedett ujjait.

Az a tárgy ugyanolyan volt, mint az Esküpálca. Nem üveg, nem is elefántcsont, valami egészen más, ami hidegen feküdt a kezében. Ha ez tényleg egy másik esküpálca, akkor ezzel minden esküje alól fel lehet oldozni. Már ha lehetősége lesz rá valaha. Habozott.

Nem akarta, hogy Therava felé kelljen megesküdnie, de abban biztos volt, hogy ha megpróbálna ellenkezni, apró darabokra zúzná. Egész eddigi életében ő volt az, aki másoknak parancsolt, és most ez a Therava egy büdös szolgává teszi? Mégis, amikor végiggondolta, egészen biztos volt benne, hogy ha ellenkezne, a másik biztosan miszlikbe

vágná. Semmi kétség efelől!

– A Fényre és lelkem üdvösségére és újjászületésére – ugyan már nem hitt sem a Fényben,

sem az újjászületésben, és nem kellett volna ilyen cirkalmas esküt tenni – ígérem, hogy mindenben engedelmeskedni fogok az itt jelen lévő Tudós Asszonyoknak, azok közül is mindenek előtt Theravának és Sevannának.

Amikor kimondta a szavakat, érezte, hogy az eskü rátelepszik a lelkére. Az utolsó reménysugár is szertefoszlott, hogy ez a pálca mégsem az, aminek látszik. Aztán ismét lehorgasztotta a fejét, és hirtelen sikítani kezdett. Részben azért, mert az égő érzés megint a bőrébe mart, de leginkább elkeseredettségében.

– Csend! – kiáltotta Therava. – Nem óhajtom a nyavalygásodat hallgatni. – Galina majdnem leharapta a saját nyelvét, úgy igyekezett visszatartani a sikoltását. Most csak engedelmeskedni lehetett. Therava merően nézte.

– Lássuk csak, tényleg működik-e ez a pálca – suttogta, és egyre közelebb hajolt. –

Terveztél bármely Tudós Asszony ellen árulást és erőszakot? Válaszolj alázattal, és kérd a megbüntetésedet, ha igen. A Tudós Asszonyok ellen tervezett erőszak büntetése halál! –

Therava az egyik ujját a torkához tette, a másik kezét pedig végighúzta a nyakán, jelezve, hogyan is kell érteni ilyen esetekben a halált.

Galina eszeveszett félelmében alig kapott levegőt. Hátrahőkölt, de nem tudta levenni a szemét Theraváról, és nem tudta megakadályozni a szájából kiszakadó szavakat sem.

– I-igen, terveztem, mindannyitok ellen! Kérlek, büntessetek meg érte! – Vajon meg fogják most ölni? Tényleg itt fog meghalni?

– Úgy tűnik, ez a pálca tényleg azt csinálja, amit a kis barátocskád mondott róla, Sevanna.

– Therava kihúzta az eszközt Galina kezéből, és az övébe tűzte. – Az is biztos, hogy fehéret fogsz hordani, Galina Casban. – Ettől valamiért széles mosoly áradt szét az arcán.

De további parancsokat is adott.

– Olyan szerényen és alázatosan fogsz viselkedni, ahogy csak egy gai’shain tud. Ha egy gyerek azt mondja neked, hogy ugorj, akkor ugrani is fogsz, hacsak mi másképp nem rendelkezünk. És nem érinted meg a saidart, nem is fókuszálsz, csak ha valamelyikünk azt parancsolja. Oldd el a pajzsát, Belinde! – A pajzs eltűnt, és Galina ott térdelt, üresen bámulva maga elé. A forrás ott volt, csábítóan közel, és ismét képes lehetett volna megérinteni.

Karkötők csattogtak, ahogy Sevanna ingerülten megrántotta a kendőjét.

– Túl sok dologgal törődsz, Therava! A pálca az enyém, add vissza most azonnal! – Előre

tartotta a kezét, de Therava csak összekulcsolta a karjait.

– Tanácskozások zajlottak le a Tudós Asszonyok között – mondta a kemény tekintetű nő

Sevannának. – És bizonyos döntéseket hoztunk. – A nők mind Therava háta mögé

sereglettek, és merően nézték Sevannát. Belinde sietve csatlakozott hozzájuk.

– Nélkülem döntöttetek? – hörögte Sevanna. – Hogy merészeltetek nélkülem dönteni? – A

hangja olyan erős maradt, mint mindig, de a szemei riadtan tapadtak a Therava övében pihenő pálcára. Galina érezte a kirobbanni készülő vihart, aminek máskor nagyon örült volna. De most…

– Ennek a döntésnek nélküled kellett megszületnie – mondta Tion mély hangon.

– Ahogy oly gyakran felhívod rá a figyelmünket, te törzsfőnökként beszélsz – tette hozzá

Emerys, elfojtott villogással a szemében. – Vannak olyan helyzetek, amikor a Tudós Asszonyoknak úgy kell beszélniük, hogy a törzsfőnök nincs jelen. Vagy valaki, aki úgy beszél, mintha törzsfőnök lenne.

– Úgy döntöttünk – mondta Therava –, hogy szükséged lesz egy Tudós Asszony

tanácsadóra, ahogy a törzsfőnököknek is van ilyen. Én leszek a te tanácsadód.

Kendőjét maga köré tekerve Sevanna a többieket nézte. Őszintén meg volt döbbenve.

Vajon hol rontotta el? Hogyhogy nem törik össze, mint egy száraz falevelet? Végül, jeges

hangon megkérdezte:

– És mik a tanácsaid, Therava?

– Megszívlelendő tanácsom az, hogy késlekedés nélkül álljunk tovább – válaszolta a nő

ugyanolyan hidegen. – Ezek a seanchanok túl közel vannak, és túlságosan nagy a létszámuk. Északra kellene mennünk, az úgynevezett Ködhegységbe, és erődöt építeni.

Onnan azután kiküldhetnénk csapatokat, hogy megtaláljuk a többi klánt. Hosszú időbe fog

telni, amíg a shaidók újra együtt lesznek, Sevanna. A vízföldi barátod a világ minden égtája felé szórt szét minket. Amíg nem egyesültünk, sebezhetőek vagyunk.

– Holnap indulunk. – Ha Galina nem ismerte volna Sevannát kívülről-belülről, most azt hitte volna, hogy békés, és nem elfojtott dühén uralkodik. – De nem északra, hanem keletre. Az is messzebb van a seanchanoktól, ráadásul a keletre lévő földeken nagy a zűrzavar, és jó zsákmányt ígérnek.

Nagy csend lett, azután Therava bólintott.

– Kelet. – Lágyan ízlelgette a szót, az acélt burkoló selyem lágyságával. – De emlékezzél, hogy azok a törzsfőnökök, akik elvetették tanácsadóik javaslatait, általában hamar meghaltak! Követheted a példájukat… – A fenyegetés az arcán is, a hangjában is egyértelmű volt. Sevanna mégis kacagott.

– Ti emlékezzetek, Therava! Mindannyian emlékezzetek! Ha a keselyűknek hagytok, ti is oda fogtok kerülni, erről kezeskedem!

A többi nő riadt pillantásokat váltott egymással. Therava, Modarra és Norlea kivételével rémülettől döbbenten álltak.

Galina térdre roskadt, és megpróbálta csillapítani égő bőre fájdalmát. Közben egyre csak

azon gondolkodott, mit jelenthet ez a fenyegetés. Apró kis gondolat volt, ami a keserűségen és a fájdalmon keresztül is eljutott agyába. Bármi, amit ezek ellen a nők ellen fel lehet használni, jól jöhet még! Bármi! Már, ha mer majd egyáltalában használni bármit.

Keserű gondolat.

Hirtelen észrevette, hogy az ég sötétre változott. Gomolygó felhők jöttek északról, szürke és fekete fellegek, és eltakarták a Napot. Alattuk pedig hópelyhek cikáztak a levegőben.

Egyik sem érte el a földet – kevés jutott el a fák tetejéig is –, de Galina levegőért kapkodott. Hó! Vajon a Sötétség Nagyura valahogy elvesztette volna az időjárás feletti hatalmát?

A Tudós Asszonyok is az eget bámulták tátott szájjal, mintha még sohasem láttak volna felhőket, a hóról nem is beszélve.

– Mi ez, Galina Casban? – követelődzött Therava. – Beszélj, ha tudod, mi ez! – Addig nem néztek másra, csak a felhőkre, amíg Galina el nem magyarázta, hogy ez hó, és amikor

megtette, mind nevetésben törtek ki.

– Mindig tudtam, hogy azok, akik eltaposták a fagyilkos Lamant, csak hazudoztak, amikor

a hóról meséltek. Ez még egy egeret sem tud beborítani.

Galina becsukta a száját, mielőtt elkezdett volna mesélni a hófúvásokról, megrémülve, hogy le fogják szidni. Egyrészt a rémület miatt, másrészt pedig az apró öröm okán, hogy

visszatarthat valami kis tudást. Én vagyok a Piros ajah feje! A Fekete ajah Legfelsőbb Tanácsában ülök! A gondolatok hazugságnak tűntek. Ez nem tisztességes!

– Ha befejeztük – mondta Sevanna –, akkor visszaviszem a gai’shaint a nagy tetőhöz, és fehérbe öltöztettetem. Maradhattok, és bámulhatjátok a havat, ha gondoljátok. – Sevanna

hangja lágy volt, mint a vaj, amit még percekkel ezelőtt sem gondolt volna senki.

Kendőjét a könyökére eresztette, eligazgatta a nyakláncait, mintha a világon semmi sem izgatta volna ennél jobban.

– Majd mi gondját viseljük z gai’shainnak – mondta Therava, szintén igen lágyan. – Mivel te beszélsz főnökként, hosszú nap és hosszú éjszaka áll előtted, ha holnap indulni akarunk.

– Egy pillanatig Sevanna szeme megint szikrákat szórt, de Therava csak rámutatott Galinára, és intett neki.

– Gyere velem, és hagyd abba a morgolódást!

Galina fejét leszegve kelt fel, és sietve Therava és a többi asszony után loholt. Morogni?

Lehet, hogy dühös, de sohasem morgolódott. Gondolatai úgy cikáztak a fejében, mint csapdába csalt patkányok, és nem talált semmilyen szökési lehetőséget. Pedig kell lennie!

Kell lennie valamilyen kiútnak! Egy gondolat emelkedett ki a zűrzavarból: vajon a fehér

ruha kevésbé durva anyagból van, mint a fekete? Kell lennie kiútnak! Egy sietős pillantás

hátra, a fák között. Sevanna még mindig ott állt, utánuk bámulva. A fejük felett gomolyogtak a felhők, és a hópelyhek úgy olvadtak el, mint Galina reményei.

Tizenkettedik fejezet

ÚJ SZÖVETSÉGESEK

Graendal sokadszorra gondolkozott már el azon, mennyivel kellemesebb lenne az

élete, ha csak egyetlen egyszerű átírót talált volna azok között a holmik között, amit Sammael halála után elhozott Illianból. Ez a Kor általában ijesztő volt, primitív és kényelmetlen. Néhány vonása azonban kifejezetten tetszett neki. A szoba túlsó végében, egy hatalmas bambuszkalitkában, vagy száz színpompás madár dalolt, és majdnem olyan

csodálatosak voltak szemkápráztató tollaikkal, mint az ajtó két oldalán várakozó, átlátszó ruhákba öltöztetett két kedvence, akik gyönyörködve, imádattal néztek rá. Bár az olajlámpások messze nem adtak annyi fényt, mint a lámpakörték, de a hatalmas tükrök és

az arany pikkelyekkel díszített, magas mennyezet megsokszorozták a ragyogásukat, és barbár pompába borították a termet. Jó lett volna, ha csak ki kell mondania, amit írásba akar adni, de azt sem bánta, hogy a saját kezével kellett papírra vetni a gondolatait.

Majdnem olyan kellemesnek érezte, mintha rajzolgatott volna. A Kor írása meglehetősen

egyszerű volt, és Graendalnak az sem okozott gondot, hogy megtanulja az egyes emberek

kézírását hamisítani. Lendületes, kanyargós betűkkel aláírta a levelet – persze nem a saját neve került oda –, egy kis homokkal felitatta a fölösleges tintát, összehajtotta a hófehér lapot, és lepecsételte az asztalán heverő számtalan címeres gyűrű egyikével. Arad Doman

kardot tartó keze szabálytalan kör közepén díszelgett a kékeszöld viaszban.

– Minél gyorsabban juttasd ezt el Ituralde nagyúrnak – mondta –, és add át az üzenetet, amit betanítottam neked!

– Amilyen gyorsan csak a lovam vágtázni bír, asszonyom! – Nazran meghajolt, elvette a

levelet, és diadalittas mosollyal végigsimított a bajszán. Zömök, erős férfi volt, kellemes szabású kék kabátban; jóképű volt, bár nem elég jóképű. – Tuva úrnőtől kaptam ezt a levelet, akit sajnos halálosan megsebesített egy Szürke Gyilkos, és csak annyi ideje volt, hogy rám bízhassa Alsalam üzenetét!

– Gondoskodj róla, hogy legyen rajta egy kis emberi vér – utasította a nő. Nem hitte volna, hogy a Kor szülöttei közül bárki is meg tudta volna különböztetni egy ember vérét egy állatétól, de épp elég kellemetlen meglepetés érte már ahhoz, hogy ne kockáztasson feleslegesen. – Annyi, hogy hihetőnek tűnjön, hogy a futárt megsebesítették, de ne kenj rá túl sokat. Fontos, hogy olvasható maradjon!

A férfi újra meghajolt, egy utolsó, forró pillantást vetett Graendalra, aztán kiegyenesedett, és az ajtó felé sietett. A csizmája hangosan csattogott a halványsárga márványpadlón.

Észre sem vette a két szolgát, akik imádattal csüggtek úrnője minden egyes mozdulatán,

vagy legalábbis úgy tett, mintha észre sem vette volna őket, bár nem is olyan rég még a

fiatal férfi legjobb barátja volt. Csak egy kis Kényszer kellett ahhoz, hogy Nazran majdnem olyan készségesen teljesítse Graendal parancsait, mint a másik kettő, és persze az ígéret, hogy ha jól szolgálja, akkor ismét megízlelheti úrnője bájait. Graendal halkan felnevetett. A férfi azt hitte, hogy a kegyeibe fogadta – ha egy kicsit csinosabb lett volna, talán tényleg az ágyában köt ki. Akkor persze nem használta volna semmi másra. Halálra

hajszolja a lovakat, hogy minél előbb elérjen Ituralde-hez, és ha ez az üzenet, amit Alsalam a legkedvesebb unokatestvérével küldött, feltehetően magától a királytól

származik, nem növeli tovább a káoszt a Sötétség Nagyurának parancsa szerint, akkor legfeljebb az öröktűz tudna még nagyobb kavarodást kelteni! És persze Graendal saját céljait is jól szolgálja a dolog. A saját céljait.

A nő most kikereste az asztalon fekvő gyűrűk közül azt az egyetlen egyet, amelyet nem díszített semmiféle címer. A sima aranykarika csak a kisujjára fért rá. Kellemes meglepetés volt, hogy Sammael hagyatéka között talált egy nőkre tervezett angrealt is.

Kellemes meglepetés volt, hogy egyáltalán volt ideje bármi hasznosat is találni, miközben

al’Thor és azok a magukat asha’mannek nevező kiskutyák fel-alá rohangáltak Sammael lakosztályában, az Illiani Nagytanács termében. Mindent elvittek, amit Graendal

otthagyott. Veszélyesek voltak, különösen al’Thor. Nem akarta, hogy bárki is

összefüggésbe tudja hozni Sammaellel. Igen, fel kell gyorsítania a saját terveit, és minél jobban el kell szakadnia Sammael kudarcától!

Hirtelen egy függőleges, ezüst fénycsík jelent meg a szoba túlsó sarkában, ragyogóan csillogott a vastagon aranyozott tükrökben, és édes, tiszta csengőhang szólalt meg.

Graendal meglepetten vonta fel a szemöldökét. Nocsak, valaki még emlékszik egy

civilizáltabb Kor udvariassági szabályaira? Felállt, az ujjára tuszkolta a kis aranygyűrűt, ráfordított egy nagy köves rubintot, hogy ne látsszon, magához ölelte a saidart, és fókuszált. A Kapu túloldalán is megszólalt egy kis csengő, jelezve, hogy bárki akar is jönni, kész a fogadására. Az angreal elég gyenge volt, de ha valaki azt hitte, hogy tudja, Graendal milyen erős, azt kellemetlen meglepetés érhette.

A Kapu megnyílt, és két nő lépett át rajta óvatosan. Majdnem egyforma, vörös-fekete selyemruhát viseltek. Moghedien gyanakodva nézett körül, sötét szeme úgy csillogott, mintha minden egyes sarokban csapdát sejtett volna, és idegesen simítgatta széles szoknyáját. A Kapu egy pillanat múlva a semmibe villant, de a nő nem engedte el a saidart. Bölcs elővigyázatosság, bár persze Moghedien mindig is elővigyázatos volt!

Graendal sem engedte el a Forrást. Az érkező társa alacsony, fiatal nő volt, hosszú, ezüst hajjal, és élénk kék szemmel. Jeges pillantással nézett körbe, Graendalt mintha észre sem

vette volna. Úgy viselkedett, mint egy Főtanácsnok, aki kénytelen a legmocskosabb munkások társaságát elviselni, és igyekszik minél kevesebb tudomást venni erről a megalázó helyzetről. Bolond, hogy utánozni merte a Pókot! A fekete és a vörös nem illett

a hajszínéhez, és jobban hangsúlyozhatta volna figyelemreméltó keblét.

– Ez itt Cyndane, Graendal – mondta Moghedien. – Egyelőre… együtt dolgozunk.

Nem mosolyodott el, mikor megnevezte a gőgös kis csitrit, de Graendal kis híján elnevette

magát. Csinos név volt, illett ehhez a több mint csinos lányhoz, de a sors miféle fintora vehette rá ennek a gyatra kornak egy szülöttét, hogy „utolsó esélynek” nevezze el a lányát? Cyndane arca jeges maradt és kifejezéstelen, de a szemében vad tűz lobbant.

Gyönyörű, jégből faragott kis baba, mélyen izzó tűzzel a szívében. Láthatóan tudta, mit jelent a neve, és cseppet sem volt vele elégedett.

– És mi járatban vagytok erre a kis barátnőddel, Moghedien? – kérdezte Graendal. A Pókról gondolta volna a legkevésbé, hogy előbújik az árnyékok közül! – Nyugodtan beszélhettek a szolgáim előtt!

Intett, és az ajtónál álló pár sietve letérdelt, és a kőpadlóra nyomta az arcát. Ugyan nem haltak volna szörnyet, ha azt mondja nekik, hogy dögöljenek meg, de nem éltek volna sokáig.

– Mit találsz bennük érdekesnek, ha egyszer kiirtasz belőlük mindent, ami érdekessé tette

őket? – vetette oda Cyndane, és büszkén átsétált a termen. Kihúzta magát, láthatóan minél

magasabbnak akart tűnni. – Tudod, hogy Sammael halott?

Graendal csak nehezen őrizte meg a nyugalmát. Eddig azt hitte, hogy a lány csak egy egyszerű árnybarát, akit Moghedien azért szedett össze, hogy a jelentéktelenebb ügyeiben

eljárjon, talán egy nemes, aki azt hitte, hogy számít a rangja, de most, hogy közelebb ért…

A lány még Graendalnál is erősebb volt az Egyetlen Hatalomban! Ez még a saját korában

is ritka volt a férfiak között, a nők között pedig egyenest kivételes! Ebben a szempillantásban, valami ösztöntől hajtva, megváltoztatta azt a döntését, hogy letagadja, hogy kapcsolatban állt Sammaellel.

– Gyanítottam – mondta, és üres mosolyt villantott Moghedien felé a lány feje felett.

Mennyit tudhattak? Hol találta a Pók ezt a nőt, aki még nála is erősebb, és miért van vele?

Moghedien mindig is gyűlölte azokat, akik erősebbek voltak nála. Mindenkit gyűlölt, aki

bármiben is több volt nála. – Néha meglátogatott, követelte, hogy segítsek neki ebben-abban, hogy támogassam egyik-másik őrült tervét. Sosem utasítottam vissza nyíltan. Te is

tudod, hogy Sammael milyen veszélyes… volt, ha valaki visszautasította! Egy-két naponta megjelent nálam, aztán most, hogy már nem jött egy ideje, feltételeztem, hogy valami szörnyűség történhetett vele. Ki ez a lány, Moghedien? Igazán figyelemreméltó!

A fiatal nő közelebb lépett hozzá, és lobogó kék szemekkel meredt rá.

– Mondta már a nevem. Nem kell többet tudnod.

A lány tudta, hogy egy Kiválasztottal beszél, de a hangja így is jeges maradt. Még ha az

erejében bízott, akkor sem lehetett egy egyszerű árnybarát! Vagy teljesen megőrült. –

Figyelted az időjárást, Graendal?

Graendal hirtelen ráébredt, hogy Moghedien hagyja, hogy a lány irányítsa a társalgást.

Hallgatott, és várta, hogy a másik elszólja magát. Ő pedig hagyta!

– Nem hinném, hogy csak azért jöttél, Moghedien, hogy beszámolj Sammael haláláról –

mondta élesen. – Vagy hogy az időjárásról beszélgessünk. Tudod, hogy ritkán hagyom el a

házam!

Nem szerette a természetet, olyan rendetlen és ésszerűtlen volt. Még csak ablakok sem voltak a szobában, látni sem szerette, mi van odakinn. – Mit akarsz?

A sötét hajú nő a fal mentén osont egyre közelebb, és az Egyetlen Hatalom ragyogása még

mindig körülvette. Graendal könnyedén arrébb lépett, hogy mindkét vendégét szemmel tudja tartani.

– Hibát követsz el, Graendal! – Cyndane telt ajkán gúnyos kis mosoly játszott, élvezte a

helyzetet. – Én vagyok kettőnk közül a fontosabb. Moghedien mostanában nincs nagy kegyben Moridin előtt. Túl sokat hibázott már eddig is!

Moghedien szorosan keresztbe fonta maga előtt a karját, és gyűlölködve pillantott az apró, ezüsthajú nőre. Az arckifejezése egyértelműen megerősítette a másik szavait. Hirtelen Cyndane hatalmas szeme még tágabbra nyílt, levegő után kapkodott, és megremegett.

Moghedien tekintetébe káröröm vegyült.

– Egyelőre te vezetsz – mordult fel –, de a te helyzeted sem sokkal jobb Moridin szemében, mint az enyém!

Aztán ő rezzent össze, és kezdett el remegni. A száját harapdálta dühében.

Graendal nem tudta eldönteni, hogy a két nő vajon játszik-e vele. Az arcukon égő

színtiszta gyűlölet őszintének tűnt. Bárhogy volt is, majd még meglátja, hogy az mennyire

tetszik nekik, mikor velük játszik valaki! Önkéntelenül is összedörzsölte a kezét, megdörzsölte az ujján az angrealt, és leült az egyik székbe. Egy pillanatra sem vette le a szemét a különös párról. A saidar édesen, megnyugtatóan ömlött el benne. Nem mintha szüksége lett volna nyugtatgatásra, de itt valami nem volt rendben! A magas, egyenes hát,

a szép, elegáns faragás és a dús aranyozás trónszerűvé tette a karosszéket, bár első

ránézésre nem tűnt másmilyennek, mint a többi szék a szobában. Az ilyen kis apróságok

még a legravaszabb embereket is befolyásolták, bár tudatosan ezt kevesen ismerték volna

fel.

Hátradőlt a székben, az egyik lábát szórakozottan lóbálta, és úgy nézett ki, mintha a legkevésbé sem érdekelné a dolog, sőt, még a hangja is unott volt.

– Ha már egyszer te vezetsz, gyermekem, mondd csak, mikor ez a fickó, aki Halálnak hívatja magát, halandó bőrében van, kicsoda? Micsoda?

– Moridin a Nae’blis – mondta a lány nyugodtan, jegesen és gőgösen. – A Nagyúr úgy döntött, hogy itt az ideje, hogy te is a Nae’blist szolgáld!

Graendal felpattant.

– Ez hallatlan! – Akárhogy küzdött is ellene, a hangjában harag csendült. – Hogy egy olyan fickót neveztek volna ki a Nagyúr földi helytartójának, akiről még csak nem is hallottam? – Nem zavarta, ha mások megpróbálták manipulálni, előbb vagy utóbb mindig

ellenük tudta fordítani a tulajdon terveiket, de Moghedien most bolondnak nézte! Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a nő irányítja ezt a makacs leányzót, akármit mondtak is, akármilyen gyilkos pillantásokkal is méregették egymást. – Én csak a Nagyurat szolgálom, és saját magamat! Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ti ketten most eltakarodtok innen, és máshol játszadoztok! Demandredet talán elkápráztattátok volna egy

ilyen mesével. Vagy Semirhage-t. Óvatosan fókuszáljatok, mikor mentek. Elhelyeztem pár

fordított szövetet, és nem hinném, hogy szívesen működésbe hoznátok őket.

Ez ugyan nem volt igaz, de kellően meggyőzően hangzott, így hát Graendalt igencsak meglepte, mikor Moghedien hirtelen fókuszált, és a szobában minden egyes lámpa kialudt,

tökéletes sötétségbe borítva a termet. Graendal azonnal elugrott a székből, hogy nehogy ott legyen, ahol a két nő utoljára láthatta, és már esés közben fókuszált. Egy oldalt lógó fényhálót szőtt, egy hatalmas, fehér gömböt, ami lüktető árnyakkal fonta be a szobát. És

tökéletesen kirajzolta a páros körvonalait. Habozás nélkül újra fókuszált, és a kis gyűrűcske teljes erejét felhasználta. Nem volt mindre szüksége, sőt, ami azt illeti, a nagyobb részére sem, de minden apró kis előnyt ki akart használni. Megtámadták, a saját

otthonában! Mielőtt megmozdulhattak volna, a Kényszer hálója szorosan köréjük

fonódott. Graendal dühös volt, erősen meghúzta a szálakat, de arra figyelt, hogy ne tegyen kárt a két nőben. Moghedien és az ezüsthajú lány a legőszintébb imádattal nézték, a szemük elkerekedett, a szájukat eltátották csodálatukban, egészen megrészegítette őket a rajongás. Most már ő parancsolt nekik. Ha azt mondta volna, hogy vágják el a tulajdon torkukat, szó nélkül megtették volna! Graendal hirtelen észrevette, hogy Moghedien már

nem tartja a saidart. A Kényszer alighanem annyira megdöbbentette, hogy elengedte a Forrást. Az ajtóban térdeplő szolgák persze meg sem mozdultak.

– Most – mondta, még mindig levegő után kapkodva – válaszolni fogtok nekem!

Volt pár kérdése. Többek között az, hogy ki a fene ez a Moridin, már persze csak ha volt

egyáltalán ilyen ember, honnan jött Cyndane, de egy valami még ezeknél is jobban zavarta.

– Mit reméltél ettől, Moghedien? Ha akarom, megkötöm rajtatok a fonatokat. És cserébe

ezért a kis játékért, engem kell szolgálnotok.

– Kérlek, ne! – nyöszörgött Moghedien, és a kezét tördelte. Egészen egyszerűen sírva fakadt. – Mindannyiunkat megölsz! Kérlek, el kell fogadnod a Nae’blist! Azért jöttünk, hogy Moridin elé kísérjünk!

Az ezüsthajú lányka arcára rákövült a rettegés, és a halvány fényben is jól látszott, milyen nehezen kap csak levegőt.

Graendalt hirtelen balsejtelem fogta el, és szóra nyitotta a száját. Ennek minden egyes pillanattal egyre kevesebb értelme volt. Meg akart szólalni, de az Igazi Forrás eltűnt a kezéből. Az Egyetlen Hatalom eltűnt, és ismét sötétségbe borult az egész szoba. A kalitkába zárt madarak hirtelen vadul rikoltozni kezdtek, és össze-vissza vergődtek a bambuszrudak között.

A nő mögött hirtelen egy ismeretlen hang szólalt meg. A porrá omló kő beszélne hasonlóképpen.

– A Nagyúr sejtette, hogy nem hiszel majd nekik, Graendal! Vége van azoknak az időknek, mikor a saját fejed után mehettél!

Egy valamiféle… gömb… jelent meg a levegőben, egy halott fekete gömb, de a szobát mégis ezüstös fény öntötte el. A tükrök nem csillogtak, ebben a megvilágításban tompák

maradtak. A madarak elhallgattak, megdermedtek. Graendal valamiért tudta, hogy halálos

félelmükben nem mernek moccanni sem.

Döbbenten nézett az előtte álló sápadt, szem nélküli Myrddraalra. Még a hatalmas gömbnél is feketébb volt a ruhája, és meglepő módon minden eddig látott Myrddraalnál nagyobb volt. Biztos volt benne, hogy miatta nem éri el a Forrást, de hát az lehetetlen volt!

Kivéve… Honnan került volna ide az a különös, fekete fényt árasztó gömb, ha nem a Myrddraal csinálta? Graendal sosem rettegett a Félemberek tekintetétől, mint mások, vagy

legalábbis nem annyira, de mégis önkéntelenül felemelte a kezét, hogy eltakarja a szemét.

Erővel kellett az oldala mellé szorítania a karját. Moghedienre és Cyndane-re nézett, és megrándult az arca. A két nő ugyanolyan pózban térdelt a padlón, mint az ajtóban a szolgák: a fejüket a Myrddraal felé fordították, és az arcukat a kövezetre szorították.

Graendal szája teljesen kiszáradt.

– A Nagyúr hírnöke vagy? – A hangja határozott volt, de gyenge. Még sosem hallott olyat,

hogy a Nagyúr egy Myrddraallal küldött volna valakinek üzenetet, de… Moghedien

döbbenetesen gyáva volt, de mégiscsak a Kiválasztottak egyike, és ugyanolyan alázatosan

fetrengett a földön, mint az a kerekded kislány! És aztán ott volt az a különös fény!

Graendal arra gondolt, bárcsak ne lenne ilyen merészen kivágva a ruhája. Persze nevetséges volt; mindenki tudta, hogy a Myrddraalok mennyire szeretik a nőket, de ő egy

Kiválasztott volt… Ismét Moghedienre siklott a tekintete.

A Myrddraal kecsesen elment mellette, úgy tett, mintha észre sem vette volna a nőt.

Hosszú, fekete köpenye rezzenetlenül lógott a vállán, nem libbent meg léptei ütemére.

Aginor úgy vélte, hogy ezek a teremtmények nem úgy voltak részei a világnak, mint bármi más. „Egész kicsit más idő- és valóságfázisban vannak”, mondogatta, bármit értett

is ezalatt.

– Shaidar Haran vagyok. – A Myrddraal megállt a szolgák mellett, lehajolt, és a nyakszirtjükbe markolt, mindkét kezébe jutott egy szépen ívelt nyak. – Mikor beszélek, vedd úgy, mintha magát a Sötétség Nagyurát hallanád!

A keze megfeszült, és a csontok meglepően hangosan pattantak el. A fiatal férfi összerándult halálában, kirúgott a lábával, a nő csak elernyedt. Graendal legcsinosabbjai voltak. A Myrddraal felemelkedett a hullák mellől.

– Én az ő keze vagyok itt a világban, Graendal! Mikor előttem állsz, előtte állsz!

A nő alaposan, de gyorsan végiggondolta a dolgot. Félt, pedig már hozzászokott ahhoz, hogy nincs kitől tartania, sőt, mások félnek tőle; de tudta, hogyan uralja a rettegését. Bár a többiekkel ellentétben ő sosem vezetett hatalmas hadseregeket, mert kockáztatni, és nem

volt gyáva. De most nem egy egyszerű fenyegetéssel volt dolga. Moghedien és Cyndane

még mindig a márványpadlóra szorított arccal térdeltek, és Moghedien láthatóan minden

ízében remegett. Graendal hitt a Myrddraalnak. Vagy bármi volt is az valójában. A Nagyúr

szorosabban a kezébe akarja venni a dolgokat. Tartott tőle, hogy így lesz. Ha rájön, hogy

Sammaellel miket terveztek… Jobban mondva, ha úgy dönt, hogy megbünteti érte.

Önámítás lett volna azt gondolni, hogy nem tud semmit.

Kecsesen a Myrddraal elé térdelt.

– Mit kell tennem? – A hangja már éppolyan magabiztos volt, mint máskor. A szükséges

hajlékonyság nem volt gyávaság; a Nagyúr megtörte azokat, akik maguktól nem hajoltak

meg az akarata előtt. Vagy kettétörte. – Szólítsalak Nagyúrnak, vagy esetleg jobb szeretnél valami más címet hallani? Kissé zavarba hozna, ha valakit, még ha a Nagyúr keze is az,

ugyanúgy kellene szólítanom, mint őt magát!

Teljesen meglepő módon a Myrddraal felnevetett. Olyan volt, mintha jég csikordulna egy

befagyott folyón. A Myrddraalok sosem nevettek!

– Bátrabb vagy, mint a legtöbb társad! És bölcsebb is! A Shaidar Haran megteszi. Amíg

nem felejted el, hogy ki vagyok. Amíg nem hagyod, hogy a bátorságod legyőzze a félelmedet!

Azután kiadta a parancsait. Graendalnak először meg kellett látogatnia ezt a Moridint.

Vigyáznia kellett, nehogy Moghedien vagy Cyndane megpróbáljon bosszút állni, amiért akárcsak egy pár pillanatra is, de Kényszert alkalmazott ellenük. Nem hitte volna, hogy a

lány hamarabb elfelejti az efféle sérelmeket, mint a Pók. Úgy döntött, hogy nem szól arról a levélről, amit most küldött Rodel Ituraldének. A Myrddraal semmi olyasmit nem mondott, amiből úgy tűnt volna, hogy a cselekedete nem tetszene a Nagyúrnak, és Graendalnak át kellett még gondolnia a helyzetét. Bárki volt is ez a Moridin, lehet, hogy

most Nae’blis volt, de a jövő még nyitva állt.

Cadsuane megkapaszkodott a kocsi karfájában, és épp csak annyira húzta félre Arilyn

úrnő hintójának könnyű bőrfüggönyét, hogy kilásson. Könnyű, hűvös eső szemerkélt

Cairhien felett, az eget hatalmas, szürke felhők takarták be, az erős szél kíméletlenül hajtotta őket kelet felé. De nem csak a felhőket tépte a szél, a kocsi is úgy rázkódott, hogy az semmiképp sem lehetett kizárólag az egyenetlen út hibája. Jéghideg esőcseppek martak

a nő kezébe. Ha még hűl egy kicsit az idő, havazni fog. Jobban beleburkolódzott vastag gyapjúköpenyébe; örült, mikor megtalálta a ruhadarabot valahol a nyeregtáskája alján.

Hűlni fog még az idő.

A város meredek palatetői és kövezett utcái vizesen csillogtak, és bár az eső nem volt sűrű, csak kevesen mertek szembeszállni a vad széllel. Egy nő kis ökörfogatát irányítgatta rendületlen nyugalommal. Makacsságát talán csak az állat egykedvűsége múlta felül, de a

járókelők többsége szorosan maga köré tekerte a köpenyét, az arcába húzta a csuklyáját, és sietve tért ki a gyaloghintók útjából. Bár nem csak az ökörfogatot vezető nő álmélkodott el ráérősen. Az utca közepén egy hatalmas aiel férfi állt, és döbbenten bámult az égre.

Egészen átázott, de az eső annyira lekötötte a figyelmét, hogy egy merész zsebtolvaj mellé lépett, levágta az övéről az erszényét, és elszaladt anélkül, hogy az áldozata észrevette volna. Egy gondosan göndörített, magas kontyú nemesasszony lassan lépdelt a járdán, a köpenye vadul csapkodott, hosszú csuklyája úszott a szélben, de nem húzta fel, csak sétált, és nevetett, ahogy az eső az arcába vágott. Alighanem most volt életében először gyalog

az utcán. Egy illatszeres boltocska ajtajából elégedetlenül dugta ki a fejét a boltos; ilyen időben nem lesz nagy forgalma. A legtöbb utcai árus is hasonló okokból tűnt el az utcákról, bár páran még reménykedve kínálgatták a forró teát és a friss húsos lepényt sietve összetákolt kordéikról. Nos, bárki, aki ilyen időben az utcán evett forró húsos lepényt, megérdemelte, hogy fájjon tőle a hasa!

Pár éhező kutya rontott ki az egyik sikátorból, a farkuk mereven az égre meredt, a nyakukon felborzolódott a szőr. Cadsuane leengedte a függönyt. A kutyák láthatóan éppúgy felismerték a fókuszálni képes nőket, mint a macskákat, és úgy vélték, hogy az ilyen teremtmények szintén macskák – még ha természetellenesen nagyra nőttek is. A szemben ülő két nő még mindig beszélgetett.

– Már megbocsáss – mondta épp Daigian –, de egyszerűen nem lehet nem észrevenni benne a logikát!

Bocsánatkérően megbillentette a fejét, és a homlokán megvillant a szikrázó kis holdkő, ami egy vékony ezüstláncon lógott ki hollófekete fürtjei közül. Önkéntelenül is a sötét szoknyába varrt hófehér hasítékokkal kezdett el játszani, és gyorsabban beszélt, mintha attól félt volna, hogy félbeszakítják. – Ha elfogadjuk, hogy a Sötét Úr bocsátotta ránk a múlni nem akaró hőséget, akkor a változást csak valamiféle más erő hozhatta. Nem adta

volna föl. Persze erre mondhatod azt is, hogy akkor most úgy döntött, hogy megfagyasztja

a földet ahelyett, hogy megsütné, de miért tenne ilyet? Ha egész tavasszal kitartott volna a hőség, többen haltak volna meg, mint ahányan életben maradnak, éppúgy, mintha egész nyáron esne a hó! Ezért az az egyetlen logikus következtetés, hogy valami más erő is közreműködik!

A kövérkés nő makacssága néha fárasztó volt, de Cadsuane-nek ezúttal is el kellett ismernie, hogy az érvelése kikezdhetetlen. Bár jó lett volna tudni, hogy miféle erő, és miféle céllal lépett közbe!

– Jól van! – morogta Kumira. – Egy morzsányi bizonyítéknak jobban örülnék, mint két hegységnyi Fehér érvelésnek!

Ő maga Barna volt, bár szerencsére nem rendelkezett ajahja legjellemzőbb hibáival.

Csinos, rövidre vágott hajú nő volt, határozott és józan, kiváló megfigyelő, és sosem merült el olyan mélyen a gondolataiba, hogy ne látta volna, mi történik körülötte a világban. Alighogy kimondta, amit gondolt, gyengéden megveregette Daigian térdét, és elmosolyodott. Éles kék szeme hirtelen melegséggel telt meg. A shienariak igen

udvariasak voltak, és Kumira nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy ne sértsen meg másokat.

Vagy hogy csak akkor bántson meg valakit, ha tényleg meg akarja bántani.

– Inkább azon gondolkozz, hogy mit tehetnénk azokért a nővérekért, akiket az aielek tartanak fogva! Ha valaki képes erre is kitalálni valamit, akkor te vagy az!

Cadsuane felhorkant.

– Megérdemlik, bármi történik is velük!

Sem őt, sem a társait nem engedték közel az aielek sátraihoz, de azok közül a bolondok közül, akik hűséget esküdtek az al’Thor kölyöknek, páran bemerészkedtek a

sátorrengetegbe, és sápadtan, felháborodva, vagy a hányinger szélén állva tértek vissza.

Általában Cadsuane-t magát is felbőszítette volna, hogy valaki bármilyen körülmények között is, de lábbal tiporja az aes sedai-ok dicsőségét, ám most nem. Ha azzal közelebb került volna a céljához, hát az egész Fehér Tornyot körbefutotta volna anyaszült meztelenül a városban! Hogy is törődhetne azoknak a nőknek a kényelmetlenségeivel, akik veszélybe sodorták a terveit? Kumira már kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, holott pontosan tudta, hogy az idős Zöld nővér mit gondol a dologról, de Cadsuane hűvösen, és

mégis megállíthatatlanul folytatta.

– Talán eleget szenvednek ahhoz, hogy megbánják, hogy ilyen kutyalakodalmat csináltak

a dologból, de, hogy őszinte legyek, nem hiszek benne! Nem tudunk semmit sem tenni értük, de még ha a kezembe kerülnének, akkor is lehet, hogy visszaadnám őket az aieleknek! Felejtsd el őket, Daigian, és inkább azon gondolkozz el a te briliáns agyaddal, amit az előbb mondtam!

A cairhieni nő sápadt arca vérvörösre gyúlt a dicséret hallatán. A Fénynek hála, csak a nővérekkel szemben volt ilyen. Kumira csendesen ült, az arca kifejezéstelen volt, két keze az ölében nyugodott. Lehet, hogy most elhallgatott, de Kumirát nehéz volt hosszú távon is

hallgatásra bírni. Cadsuane-nek épp erre a két nőre volt ma szüksége.

A kocsi megdőlt, ahogy megindultak a Nap palotához vezető meredek rámpán.

– Ne felejtsétek el, mit mondtam nektek – figyelmeztette a Zöld nővér határozottan a társait –, és vigyázzatok magatokra!

A páros engedelmesen megígérte, hogy vigyázni fognak – még szép, hogy megígérték! –

és Cadsuane elégedetten bólintott. Ha szükség lett volna rá, mindkettőt felhasználja, ahogy másokat is, de esze ágában sem volt azért elvesztenie őket, mert bármelyikük is elővigyázatlanná vált.

A kocsikat nem állították meg a Palota kapujában, minden további késedelem nélkül beengedték őket. Az őrök felismerték Arilyn címerét az ajtón, és tudták, hogy ki ül odabenn. Az elmúlt héten épp eleget járt már erre. Amint a lovak megálltak, egy aggodalmas tekintetű, egyszerű, fekete ruhás szolga kinyitotta nekik az ajtót, és a fejük fölé tartott egy jókora, olajos vászonnal fedett esernyőt. Az ernyő széléről a jeges víz kopasz feje búbjára csöpögött, de végül is, nem magát akarta szárazon tartani!

Cadsuane sietve végigsimította a kontyát díszítő apró aranyékszereket, hogy

megbizonyosodjon róla, még mindegyik a helyén van – soha nem vesztett el egyetlen egyet sem, de csak azért nem, mert odafigyelt rájuk –, kihúzta az ülés alól fonott kézimunka-kosarát, és kilépett. Vagy fél tucat szolga állt az első mögött, mindegyiküknél

ott villogott egy-egy hatalmas esernyő. Ennyi utas elviselhetetlenül zsúfolttá tette volna a kocsit, de a szolgák nem kockáztatták volna meg, hogy kevesen jöjjenek, és a felesleg nem

sietett el, amíg egészen világossá nem vált előttük is, hogy csak hárman jöttek.

Egyértelmű volt, valaki észrevette, hogy a kocsi erre tart. A sötét ruhás szolgák katonás rendben várták őket a nagy előcsarnok sötét kék-arany padlóján, a komor ívű, öt hossz magas tető alatt. Sietve melléjük ugrottak, levették a kabátjukat, és meleg gyolcskendőket ajánlottak, ha netán valakinek nedves lenne a keze vagy az arca, és meg kívánná törölni.

Forralt bort kínáltak körbe a Tengeri Nép által készített kecses porceláncsészékben.

Pompás, fűszeres illat terjengett a levegőben. Ez kifejezetten téli ital volt, de jólesett a hirtelen hidegben. Végtére is tél volt. Végre!

A sötét, szögletes márványoszlopok egyik oldalán, egy magas, sápadt dombormű előtt, ami alighanem Cairhien legdicsőbb csatáit ábrázolta, három aes sedai várakozott, de Cadsuane egyelőre úgy tett, mintha észre sem venné őket. Az egyik fiatal szolgának egy

aprócska vörös-arany figura volt a köpenyére hímezve: a népek Sárkánynak hívták

errefelé ezt a különös állatot. Corgaide, a komor arcú, szürke hajú nő, aki a Nap Palota szolgáit irányította, nem viselt semmiféle díszítést, kivéve a derekán csüngő, hatalmas kulcscsomót. Mások sem hímezték ki a ruhájukat, és a fiatalember látható lelkesedése dacára egyelőre Corgaide, a Kulcsok Őre határozta meg a szolgák hangulatát. De

megengedte, hogy a fickó egy sárkányt hímeztessen a köpenyére; ezt érdemes volt megjegyezni. Cadsuane halkan megkérdezte, hogy van-e valahol egy szoba, ahol

zavartalanul hímezgethetne, és a nőnek egy arcizma sem rezdült a szokatlan kérésre. De hát ha egyszer itt szolgált, nyilván hallott már különösebbet is!

Amint a szolgák elvitték a köpenyeket és a tálcákat, és hajlongva, pukedlizve magukra hagyták őket, Cadsuane végre az oszlopok között várakozó három nővérhez fordult. A nők

csak rá figyeltek, Kumira és Daigian akár mintha ott sem lett volna. Corgaide is maradt, de jócskán mögöttük volt, és hagyta, hogy az aes sedai-ok zavartalanul beszélgethessenek.

– Nem vártam volna, hogy ilyen nyugodtan sétálgattok majd a palotában – mondta Cadsuane. – Azt hittem, az aielek keményen megdolgoztatják a tanítványaikat!

Faeldrin alig reagált rá, csak megrántotta egy kicsit a fejét, és a színes hajfonatok végén csüngő gyöngyök felcsilingeltek, de Merana elvörösödött zavarában, és szorosan

megmarkolta a szoknyáját. A Szürke nővért olyannyira megrázták az események, hogy Cadsuane úgy gondolta, soha nem fog már magára találni. Bera persze szinte teljesen megrendíthetetlen volt.

– A legtöbben szabadnapot kaptunk az eső miatt – mondta Bera nyugodtan.

A zömök nővér egyszerű gyapjúruhát viselt – jó minőségűt és elegáns szabásút, de akkor

is egyszerűt – és úgy nézett ki, mint aki jobban érezné magát egy tanyán, mint egy palotában. Persze csak egy bolond hitt volna a látszatnak. Bera igen okos volt, nagyon határozott, és Cadsuane nem hitte volna, hogy kétszer elkövette ugyanazt a hibát. A legtöbb nővérhez hasonlóan még ő sem dolgozta fel teljesen azt az élményt, hogy személyesen találkozhatott Cadsuane Melaidhrinnel, de nem hagyta, hogy az áhítat

befolyásolja a döntéseit. Egy szemvillanásnyi szünet után folytatta a mondandóját.

– Nem értem, hogy miért jössz vissza újra és újra, Cadsuane! Tudom, hogy akarsz tőlünk

valamit, de ha nem mondod meg, mi az, nem vagyunk képesek segíteni! Tudjuk, mit tettél

a Sárkány nagyúrért – egy kicsit megbotlott a címnél; még mindig nem tudták, hogy hívják a kölyköt –, de egyértelmű, hogy csak miatta jöttél Cairhienbe, és amíg nem árulod

el nekünk, hogy miért jöttél, és mit akarsz elérni, sajnos nem számíthatsz a

támogatásunkra!

Faeldrin, a másik Zöld, kicsit összerezzent Bera merész hanghordozását hallva, de egyetértően bólogatott, még mielőtt a nő befejezte volna a beszédet.

– Azt is meg kell értened – mondta Merana, aki időközben visszanyerte az önuralmát –, ha

úgy döntünk, hogy ellened kell szegülnünk, hát megtesszük!

Bera arca nem rezdült, de Faeldrin szája egy pillanatra elkeskenyedett. Talán nem értett egyet Meranával, de az is lehet, hogy csak nem akart túl sok mindent felfedni Cadsuane

előtt.

Cadsuane vékony kis mosolyt lövellt feléjük. Hogy mondja el, miért jött, és mit akar? Ha

úgy döntenek? Eddig legfeljebb annyit értek el, hogy nyakig az ifjú al’Thor nyeregzsákjába gyömöszölték magukat, még Bera is! Még szerencse, hogy legalább azt megengedi nekik, hogy a ruhájukat ők maguk válasszák ki!

– Nem hozzátok jöttem – mondta. – Bár gondolom Daigian és Rumira szívesen

meglátogatnának titeket, ha már egyszer szabadnapotok van. És most, ha

megbocsátotok…

Intett Corgaide-nek, hogy mehetnek, és a szolgáló nyomában ő is kilépett az

előcsarnokból. Bera és a többiek már összeszedték Kumirát és Daigiant, és a Palota belseje felé terelgették őket sietve. Nem úgy bántak velük, mint ahogy a megbecsült vendéggel szoktak, hanem inkább úgy, mintha egy csapat libát kellene a mezőre vinniük.

Cadsuane elmosolyodott. A legtöbb nővér szemében Daigian csak egy kicsit volt jobb a vadaknál, és úgy kezelték, mint egy szolgát. Ebben a társaságban Rumira sem számított sokkal magasabb rangúnak, mint a Fehér nővér. Még a leggyanakvóbbak sem tudnák

elképzelni, hogy azért jöttek, hogy valakit meggyőzzenek valamiről. Daigian hát csak csendben ül majd a sarokban, mindenkinek szívesen tölt teát, nem szól, csak ha kérdezik –

és minden apró kis részletet feldolgoz azzal a pompás agyával. Kumira csak Daigiant meri

majd rendreutasítani – és minden egyes hanglejtést, kézmozdulatot és fintort megjegyez.

Bera és a többiek meg fogják tartani a kölyöknek tett esküjüket, még szép, hogy meg fogják tartani, de az már más kérdés, hogy milyen lelkesen! Még az sem biztos, hogy Merana többet tesz majd a puszta engedelmességnél! Már az is túl sok, de épp elég tág teret hagyott a manőverezésre. Nekik is, másnak is.

Sötét egyenruhás szolgák siettek a dolgukra a széles, faliszőnyegekkel díszített folyosón.

Félreugrottak Cadsuane és Corgaide előtt, és a két nő hajlongások és pukedlik, törülközők, tálcák, kosarak vad forgatagán tört keresztül. Ahogy a szolgák Corgaide-re néztek, Cadsuane nem tudta eldönteni, hogy vajon a Kulcsok Őre előtt hajolnak-e meg ilyen mélyen, vagy az aes sedai előtt! Jó pár aiellel is összeakadtak, a férfiak olyanok voltak, mint a hideg tekintetű oroszlánok, a nők, mint a leopárdok. Páran jegesen mérték végig, a

tekintetükhöz képest még a kinn csepergő eső is meleg volt, de mások komolyan

biccentettek felé, és a vad pillantású nők egyike-másika még rá is mosolygott. Persze sosem állította, hogy ő lenne a felelős az aielek car’a’carnjának a megmentéséért, de a hírek gyorsan terjedtek, és mindig változtak egy kicsit. Az aielek sokkal nagyobb tisztelettel kezelték, mint a többi nővért, és hagyták, hogy szabadabban mozogjon a palotában is. Elmerengett azon, hogy vajon mit szólnának ahhoz, ha tudnák, hogy ha abban a szempillantásban ott lett volna előtte az az átkozott kölyök, hát maga sütötte volna meg nyárson! Még csak alig egy hete, hogy kis híján megölette magát, de nemcsak, hogy

tökéletesen elkerülte Cadsuane-t azóta is, ha csak a fele is igaz annak, amit a nővér hallott, hát még nehezebbé tette a dolgát! Milyen kár, hogy nem Far Maddingben nevelték! De persze lehet, hogy akkor meg az vezetett volna katasztrófához.

Corgaide egy kellemesen átfűtött szobába vezette. Mindkét végében jókora kandalló ontotta a meleget, a tükrökkel kirakott, toronyként emelkedő lámpák pedig meleg fényt árasztottak, és elfedték a kinti szürkeséget. Corgaide alighanem azalatt szólt a szolgáknak, hogy fűtsenek be, amíg az előcsarnokban várakoztak. Szinte teljesen egyszerre velük egy

szolgálólány is feltűnt. Kecses tálcácskáján tea gőzölgött, forralt bor és mézzel pirított aprósütemények.

– Kér még valamit is, aes sedai? – kérdezte Corgaide.

Cadsuane letette a kézimunka-kosarát a dúsan aranyozott asztalkára. Merev, rideg minták

futottak körbe az asztallapon, éppúgy, mint a többi bútoron, és mindenhol pazarlóan csillant az arany. Ahányszor csak Cairhienbe látogatott, Cadsuane mindig úgy érezte magát, mint egy aranyvarsába fogott hal. Bár idebenn meleg volt és világos, a magas, keskeny ablakon kopogó esőszemek és az ólomszürke ég csak fokozta ezt az érzését.

– A tea több, mint tökéletes lesz – mondta. – Ha megtenné, hogy szól Alanna Mosvaninak,

hogy látni kívánom! Lehetőleg azonnal!

Corgaide oldalán megcsörrentek a kulcsok. A nő pukedlizett, és tisztelettudóan azt motyogta, hogy ő maga keresi elő „Alanna aes sedai-t”. Komor arckifejezése egy

pillanatra sem enyhült meg. Nagy valószínűség szerint azon gondolkozott, Cadsuane vajon mire akart utalni. A nővér elégedetlenül nézett utána; ő jobb szerette az egyenes beszédet. Jó pár okostojás ráfázott már arra, hogy nem hitte el neki, hogy pontosan azt akarja, amit mond.

Felnyitotta a kosárka tetejét, és kivette a hímzőrámáját. Még félig sem volt kész a mintával. A kosárnak több kis zsebe is volt odabenn, és jó pár apró dolog lapult bennük. A többségüknek semmi köze nem volt a kézimunkához. Volt ott egy elefántcsont kézitükör,

egy fésű és egy hajkefe, egy tolltartó, egy szorosan bedugaszolt tintásüveg, pár olyan dolog, amit az évek során hasznosnak talált, és pár olyan, ami igencsak meglepte volna azokat, akik át merészelik kutatni a kosarát. Nem mintha sokszor szem elől tévesztette volna. Gondosan az asztalra helyezte a fényezett ezüstfonalas dobozkát, és kiválogatta azokat a szálakat, amelyekre szüksége volt, majd helyet foglalt az ajtónak háttal. A hímzett képen már kész volt a főalak, egy férfi, az aes sedai-ok ősi jelképével a markában.

A fekete-fehér korongon repedések futottak végig, és nem lehetett megmondani, hogy a férfi egybe akarja tartani, vagy éppen szétroppantja. Cadsuane tudta, hogy ő maga mit szeretne, de hogy valójában mi lesz, az még a jövő titka volt.

Befűzte a cérnát, és nekiállt kihímezni az egyik mellékképet, egy ragyogó vörös rózsát.

Rózsák, gyűszűvirágok, kankalinok, százszorszépek, mátkacsomók és hóvirágok

váltogatták egymást. Csípős csalán és hosszú tüskéjű rekettye vaskos szalagjai

választották el őket egymástól. Kifejezetten zavaró kép lesz, ha egyszer elkészül vele.

Mielőtt akár egy fél rózsaszirmot is kihímezhetett volna, az ezüstdoboz lapos tetején mozgás villant. Úgy helyezte el a ládikót, hogy szépen tükrözze az ajtót. Nem emelte fel a fejét a hímzésből. Alanna az ajtóban állt, és dühösen nézte. Cadsuane tovább öltögetett, de közben a szeme sarkából figyelte a nő tükörképét. Alanna kétszer is megfordult, mint aki

el akar menni, végül aztán kihúzta magát, és láthatóan megacélozta az akaratát.

– Gyere csak be, Alanna! – Cadsuane még mindig nem nézett fel, csak maga elé mutatott.

– Állj csak oda!

Szárazon elmosolyodott, ahogy Alanna összerezzent. Néha hasznos volt, hogy legenda.

Az emberek a legegyszerűbb trükköket sem vették észre a legendákkal kapcsolatban.

A Zöld nővér kihúzta magát, és méltóságteljesen vonult be a szobába, selyemszoknyája csak úgy suhogott. Odaállt, ahova Cadsuane kérte, de a szája dacosan görbült le.

– Miért zargatsz minduntalan? – kérdezte élesen. – Amit mondhatok, azt már mind elmondtam neked! És ha tudnék még mást is mondani, hát nem tudom, hogy

elmondanám-e! Ő hozzám…

Elharapta a mondatot, de akár be is fejezhette volna. Az al’Thor kölyök hozzá tartozott, az ő őrzője volt. Még volt képe ilyeneket mondani!

– Megtartottam magamnak a bűnödet – mondta Cadsuane halkan –, de csak azért, mert nem láttam semmi okát sem annak, hogy még tovább bonyolítsam a helyzetet! – A másik

nőre emelte a tekintetét, de a hangja még most is lágy volt. – Ha azt hiszed, hogy ez azt

jelenti, hogy nem foglak meghámozni, mint egy körtét, akkor nagyon tévedsz!

Alanna megdermedt. Hirtelen körbevette a saidar ragyogása.

– Ha tényleg nagy butaságot akarsz elkövetni… – mosolyodott el Cadsuane, de a tekintete

jeges maradt. Ő nem is akarta magához ölelni az Igazi Forrást. A hajában csüngő apró díszek egyike, a két egymásba fonódó félhold, fémes hideggel tapadt a homlokára. –

Egyelőre még egyben van az irhád, de még az én türelmem sem végtelen. Sőt, már csak

egy hajszálon múlik…

Alanna küzdött magával, a keze önkéntelenül is végigfutott kék selyemruháján. Az Egyetlen Hatalom ragyogása hirtelen kialudt, és a fiatal Zöld nővér olyan hirtelen fordult el Cadsuane-től, hogy hosszú, fekete haja végigsöpört a vállán.

– Nem tudok többet! – A dacos szavak egyszerre szakadtak ki belőle. – Sebesült volt, aztán már nem, de nem hinném, hogy egy nővér gyógyította volna meg. Azok a sebek, amiket senki sem tudott meggyógyítani, még mindig megvannak. Össze-vissza ugrál,

Utazik, de még mindig valamerre délen van. Azt mondanám, hogy Illianban, de ilyen messziről nem tudom eldönteni, és akár Tearben is lehet. Tele van dühvel, fájdalommal és

gyanakvással. Nem tudok többet, Cadsuane. Nem tudok!

Cadsuane óvatosan fogta meg az ezüst teáskannát, mert a fém könnyen átforrósodott, töltött magának egy keveset, aztán megkóstolta, hogy elég meleg-e. Amint azt várta is, az

ezüstkannában szinte teljesen kihűlt. Fókuszált egy kicsit, és újra megmelegítette. A sötét tea túlságosan is mentaízű volt. Cadsuane mindig is úgy gondolta, hogy a cairhieniek túl

sok mentát használnak. Alannát nem kínálta meg. Utazás. Hogyan találhatott rá a kölyök

egy olyan Tehetségre, amit a Fehér Torony a Világtörés óta hiába keresett?

– Nézz rám, te szerencsétlen! Ha álmodsz róla, minden egyes kis részletet tudni akarok!

Alanna szeme könnyesen csillogott.

– A helyemben te is ugyanezt tetted volna!

Cadsuane dühösen méregette a másik nőt a csésze pereme felett. Lehet, hogy ugyanezt tette volna. Bár nem látott sok különbséget Alanna cselekedete és egy erőszakoskodó férfi

gaztette között, de a Fény irgalmazzon nekik, lehet, hogy ugyanezt tette volna, ha azt hitte volna, hogy ezzel közelebb juthat a céljához! Most már azon sem gondolkozott, hogy rávegye Alannát, hogy adja át neki a kötést. A nő már bebizonyította, hogy ez nem használ

semmit sem a férfi irányításában.

– Ne akard, hogy türelmetlen legyek, Alanna! – mondta jeges hangon. Egyáltalán nem sajnálta a másik nőt. Alanna csak egy újabb volt azoknak a nővéreknek a hosszú sorában,

Moiraine-től Elaidáig, akik az ügyetlenkedésükkel csak még jobban elrontották azt, amit

pedig meg kellett volna javítaniuk. Miközben ő pedig Logain Ablart és Mazrim Taimot kergette! Ez a gondolat egyáltalán nem nyugtatta meg.

– Mindenről tájékoztatlak – mondta a lány durcásan. Cadsuane a legszívesebben

felpofozta volna. Alanna már negyven éve hordta az aes sedai-ok vállkendőjét, nem igaz,

hogy nem nőtt fel ennyi idő alatt sem! De hát persze arafeli volt… Far Maddingben még a

húsz évesek sem durcáskodtak és nyavalyogtak annyit, mint egy ősöreg arafeli a halálos ágyán!

Alanna szeme hirtelen riadtan kitágult, és Cadsuane egy újabb arcot látott feltűnni a fonalas doboz ezüst tetején. Letette a teáscsészét a tálcára, a hímzőrámát pedig az asztalra, felállt, és az ajtó felé fordult. Nem kapkodott, de nem is játszadozott el úgy az új jövevénnyel, mint Alannával.

– Végzett vele, aes sedai? – kérdezte Sorilea, és belépett a szobába. A cserzett bőrű, hófehér hajú Tudós Asszony Cadsuane-hez beszélt, de a tekintetét egy pillanatra sem vette

le Alannáról. Elefántcsont és arany csilingelt halkan, ahogy a csípőjére tette a kezét, és a vállkendője lecsúszott a könyökére.

Mikor Cadsuane mondta, hogy végzett már Alannával, Sorilea kurtán intett a fiatalabb nővérnek, aki emelt fővel vonult ki a szobából. Bár talán helyesebb lett volna azt mondani, hogy duzzogva ment ki, a száját még mindig durcásan elhúzta, és láthatóan nem tetszett neki a dolog. Sorilea elégedetlenül nézte. Cadsuane már máskor is találkozott az idős aiel asszonnyal, és bár csak rövid időre látta, érdekesnek találta.

Ritkán találkozott olyan emberekkel, akiket figyelemreméltónak tartott, és Sorilea mindenképp ezek közé az emberek közé tartozott. Gyanította, hogy még neki magának is

méltó ellenfele lenne, a legtöbb szempontból biztosan. Azt is sejtette, hogy a másik nő

legalább olyan öreg, mint ő, vagy még öregebb, és soha nem hitte volna, hogy valaha is

találkozik majd ilyennel.

Amint Alanna eltűnt a folyosón, Kiruna jelent meg az ajtóban, és úgy sietett, hogy majdnem hasra esett szürke selyemruhájában. Alanna után bámult aggódva. A kezében egy szépen kidolgozott aranytálca volt, rajta egy még díszesebb aranykancsó, és teljesen oda nem illő módon, két fehér mázas cserépbögre.

– Alanna miért szalad? – kérdezte. – Siettem, ahogy tudtam, Sorilea, de…

Ekkor észrevette Cadsuane-t, és az arca bíborvörösre váltott. Meglehetősen idétlenül nézett ki, ahogy ez a határozott, királynői asszony zavarba jött.

– Tedd csak a tálcát az asztalra, lányom – mondta Sorilea –, és szaladj Chaelinhez! Már

vár, hogy taníthasson!

Kiruna mereven letette az asztalra a terhét, és kerülte Cadsuane tekintetét. Ahogy megfordult, hogy távozzon, Sorilea a két ujja közé csippentette a nő finom, kortalan arcát.

– Most már valóban igyekszel, lányom – mondta neki határozottan. – Ha így folytatod tovább, pompás asszony leszel! Jól van! Most szaladj! Chaelin nem olyan türelmes, mint

én!

Sorilea a folyosó felé intett, de Kiruna egy percig még döbbenten állt, és különös arccal nézte. Ha Cadsuane-nek meg kellett volna tippelnie, mire gondol a másik nő, azt mondta

volna, hogy Kiruna örül a dicséretnek, de saját magát is meglepte azzal, hogy örül. A fehér hajú nő kinyitotta a száját, és Kiruna megrázta magát, majd kisietett a szobából. Micsoda

látvány!

– Valóban azt hiszi, hogy meg fogja tanulni az aielek szöveteit? – kérdezte Cadsuane, és

megpróbálta eltitkolni a döbbenetét. Kiruna és a többiek már meséltek ezekről az órákról,

de a Tudós Asszony legtöbb szövete teljesen más volt, mint az, amit a Fehér Toronyban tanítottak. Az első fonás, amit az ember lánya egy bizonyos célra elsajátított, beleégett az emlékezetébe. Szinte teljességgel lehetetlen volt megtanulni egy másodikat, és még ha sikerült is, akkor sem ment olyan jól, mint az első. A nővérek ezért sem fogadták be az idősebb vadakat a Toronyba.

Az ilyen nők már túl sok mindent megtanultak, amit nem lehetett kitörölni az

emlékezetükből. Sorilea megvonta a vállát.

– Talán. Épp elég nehéz megtanulni egy második fonást anélkül a sok felesleges hadonászás nélkül, amit az aes sedai-ok használnak. Kiruna Machimannak azt kell

elsősorban elsajátítania, hogy ő uralja a büszkeségét, és nem pedig fordítva. Ha ezt sikerül a fejébe verni, nagyon erős nő lesz.

Kihúzott egy széket, arrébb tolta, hogy szemben legyen Cadsuane-val, parancsolóan intett

a másik nőnek, hogy üljön le, majd maga is helyet foglalt. Erős asszony volt, és hozzászokott már, hogy mások engedelmeskedjenek neki.

Cadsuane lenyelt egy szomorkás kis kacajt, és leült. Ostobaság lett volna elfeledkezni arról, hogy még ha vadak voltak is, a Tudós Asszonyokat nem lehetett tudatlannak nevezni. Hát persze, hogy tudták, hogy nehéz dolguk lesz! Ami pedig a hadonászást illette… Cadsuane eddig kevés Tudós Asszonyt látott fókuszálni, de észrevette, hogy mindegyikük a nővérek által használt apró kézmozdulatok nélkül szőtte a saidart. A mozdulatok persze nem képezték a szövet részét, de valamiképpen mégis szükség volt rájuk, mert az aes sedai-ok a mozdulatokkal együtt tanulták meg a szövést. Egykor régen

talán tényleg voltak olyan aes sedai-ok, akik például képesek voltak valamiféle hajító mozdulat nélkül szórni a tűzgolyókat, de még ha voltak is ilyenek, már rég meghaltak, és

magukkal vitték a tudásukat a sírba. Mostanában már jó pár olyan dolog volt, amit egészen egyszerűen nem lehetett véghez vinni a megfelelő mozdulatok nélkül. Jó néhány

nővér büszkélkedett azzal, hogy pusztán a kézmozdulatok alapján meg tudja mondani, melyik szövetet kitől tanulta egy aes sedai.

– Az új tanítványainknak még a legegyszerűbb dolgokat is nehéz megtanítani – folytatta

Sorilea. – Nem sértésként mondom, de amint egy aes sedai megesküszik valamire, szinte

azonnal ki akar valahogy vergődni a saját szavából! Alanna Mosvanival van a

legnehezebb dolgunk. – Az aiel nő Cadsuane-re emelte a tekintetét, és tiszta zöld szeme éles volt, mint a kés. – Hogyan büntethetnénk meg, ha szándékosan elront valamit, mikor

azzal a car’a’carnt is bántanánk?

Cadsuane az ölébe engedte a kezét. Nehéz volt eltitkolnia a döbbenetét. Nos, ennyit arról, hogy Alanna bűne titokban marad! De miért mondta el neki a másik nő, hogy tudnak a dologról? Talán az egyik vallomást illene egy másiknak is követnie!

– A kötés nem egészen így működik – mondta. – Ha megölik Alannát, a car’a’carn is meghal, vagy azon nyomban, vagy nem sokkal később. Ha csak megbüntetik, akkor ugyan

a férfi érzi, hogy mi történt az aes sedai-jal, de a fájdalmat nem a sajátjaként éli meg.

Amilyen messze pedig most van, még azt sem tudja majd pontosan megmondani, hogy mi

baja van Alannának!

Sorilea lassan bólintott. Végigsimított az asztalon fekvő aranytálcán, aztán visszahúzta az ujját. Az arckifejezése éppolyan kiismerhetetlen volt, mint egy szoboré, de Cadsuane úgy

vélte, hogy Alannát igencsak kellemetlen meglepetések fogják érni, mikor legközelebb hagyja, hogy elragadja a düh, vagy előadja a sértett arafelit. De mindez lényegtelen volt.

Csak a kölyök számított.

– A legtöbb férfi szívesen elveszi, amit felkínálnak neki, különösen, ha az vonzó és kellemes – mondta Sorilea. – Régebben azt hittük, hogy Rand al’Thor is ilyen. Sajnos most már késő megváltoztatni az utunkat. Most már mindenben csapdát gyanít, amit önzetlenül ajánlanak fel neki. Ha most azt akarnám, hogy elvegyen valamit, akkor úgy tennék, mintha minden erőmmel meg akarnám akadályozni, hogy az övé legyen. Ha közel

akarnék kerülni hozzá, úgy tennék, mintha nem érdekelne, hogy látom-e még valaha is az

életben.

Éles, zöld tekintete most ismét Cadsuane szemébe mélyedt. Nem akarta kitalálni, hogy mire gondol az aes sedai. Pontosan tudta. Épp eleget tudott, talán túl sokat is.

Cadsuane ennek dacára is a lehetőség vad izgalmát érezte. Ha eddig kételkedett is benne,

hogy Sorilea most csak kóstolgatja, most már biztos lehetett a dolgában. És az ember sosem kérdezgetett így valakit, hacsak nem akart megegyezni vele valamiben.

– Úgy gondolja, hogy egy férfinak keménynek kell lennie? – kérdezte. Kockáztatott. –

Vagy erősnek?

A hangsúlyából egyértelmű volt, hogy igencsak nagy különbséget lát a kettő között.

Sorilea ismét végigsimított az aranytálcán, és az ajkán felvillant egy mosoly árnyéka.

Vagy nem?

– A legtöbben azt hiszik, hogy ez a két dolog egy és ugyanaz, Cadsuane Melaidhrin! Az

erős mindent kibír, de a kemény szétroppan!

Cadsuane mély levegőt vett. Bárki mást agyonütött volna, ha ilyesmit csinál. De ő nem bárki más volt, és néha igenis vállalni kellett a kockázatot.

– A fiú összezavarja őket – mondta. – Erősnek kellene lennie, de csak megkeményíti magát. Már most is túl kemény, és nem áll meg, hacsak meg nem állítja valaki.

Elfelejtette, hogy hogyan kell nevetni, már csak keserűségében kacag, és nem maradt benne könny. Ha nem tanul meg újra sírni és nevetni, a világ pusztulásra van ítélve. Meg

kell tanulnia, hogy még az Újjászületett Sárkány is hús-vér ember! Ha úgy megy a Tarmon

Gai’donba, amilyen most, akkor a győzelme éppolyan sötét lesz, mint a bukása.

Sorilea odaadóan hallgatta Cadsuane szavait, és amikor az idős nővér befejezte, egy darabig még nem szólt. Zöld szeme az aes sedai-t figyelte.

– Az Újjászületett Sárkány és az Utolsó Csata nem szerepel a mi jóslatainkban – mondta

végül Sorilea. – Megpróbáltuk megtanítani Rand al’Thornak, hogy ő a mi vérünk, de attól

tartok, hogy csak úgy gondol ránk, mint egy újabb lándzsára. Ha az egyik lándzsa eltörik

az ember kezében, nem kezd el siránkozni, hanem felkap egy másikat. Talán nem

fekszenek egymástól távol a céljaink.

– Talán nem – bólintott Cadsuane. Még ha csak egy tenyérnyire volt is egymástól két cél,

nem biztos, hogy az út ugyanoda vezetett.

A cserzett arcú, öreg aiel nőt hirtelen körbevette a saidar ragyogása. Sorileához képest még Daigian is meglehetősen erősnek tűnt volna, de a nő hatalma nem az Egyetlen Hatalomban rejlett.

– Van itt valami, amit talán hasznosnak talál – mondta. – Én nem tudom működésbe hozni,

de megfonhatom, hogy lássa, hogyan kell csinálni.

Sietve egymásba fonta a vékony szálakat, amik összeomlottak és a semmibe olvadtak, mert a nő túl gyenge volt ahhoz, hogy rendesen megformálja őket.

– Ezt Utazásnak hívják – mondta Sorilea.

Ezúttal Cadsuane eltátotta a száját. Alanna, Kiruna és a többiek mindig is tagadták, hogy

ők tanították volna meg összekapcsolódni a Tudós Asszonyokat, vagy hogy ők árulták volna el a többi olyan titkos szövetet, amit az aielek szinte egyik napról a másikra tudtak meg, és Cadsuane azt hitte, hogy Sorileáék akkor a sátrak közt őrzött nővérekből szedhették ki valahogyan mindezt. De ez egészen egyszerűen…

Lehetetlen, mondta volna, de tudta, hogy Sorilea nem hazudott neki. Alig bírta megállni,

hogy ne próbálja ki azon nyomban a szövetet. Nem mintha hasznát vehette volna, most rögtön. Még ha tudta volna is, hogy hol az az átkozott kölyök, ki kellett várnia, amíg ő

maga jön el hozzá. Sorileának teljesen igaza volt.

– Ez nagyon nagy ajándék – mondta lassan. – Semmi ehhez foghatót nem tudok

felajánlani!

Ezúttal semmi kétség nem volt afelől, hogy Sorilea aszott ajkán mosoly villant fel.

Pontosan tudta, hogy Cadsuane most az adósa maradt. Két kézzel megemelte a nehéz aranykancsót, és óvatosan teletöltötte az apró, fehér bögrécskéket. Tiszta vízzel. Egyetlen cseppet sem öntött mellé.

– Vízesküt ajánlok – mondta ünnepélyesen, és felemelte az egyik bögrét. – Ezáltal összekötjük magunkat, hogy egyként próbáljuk meg megtanítani Rand al’Thornak a

nevetést és a sírást!

Belekortyolt a vízbe, és Cadsuane követte a példáját.

– Egyként cselekszünk! – És ha végül kiderül, hogy mégsem ugyanaz a céljuk? Cadsuane

nem becsülte alá Sorileát sem szövetségesként, sem pedig ellenségként, de tudta, hogy mit

kell elérnie, és azt is, hogy semmi sem lehet elég drága érte.

Tizenharmadik fejezet

LIBEGŐ HÓPIHE

Az északi látóhatár egészen lila volt a vadul doboló esőben, ami egész éjszaka Kelet-

Illian földjeit korbácsolta. A hajnali égbolton hatalmas felhők gördültek át, az erős szél csak úgy dobálta a vaskos köpenyeket, és a hegygerincen álló zászlók úgy csattogtak a viharban, mint megannyi korbács. A Sárkány fehér zászlaja, a Fény bíborszín lobogója, az

illiani, cairhieni és a teari nemesség színes zászlói sűrű erdőt képeztek a tábor felett. A nemesek a saját fajtájukhoz húztak, három, jól elkülönülő csapatban álldogáltak – csak ezüstözött, aranyozott páncéljaik, selyem és bársonyruháik, hosszú, lóhátra való lándzsáik, és az arcukon tüzelő aggodalom volt mindannyiukban közös. Még a legjobban idomított

lovak is fel-felvetették a fejüket és idegesen topogtak a sárban. A szél hideg volt, és amilyen hirtelen átvette az őrjítő hőség helyét, csak még fagyosabbnak tűnt, éppúgy, mint

ahogy az eső kényelmetlenségeit most még súlyosabbnak érezték, miután olyan sokáig nem szembesültek vele. Mindegyik nemzet tagjai hőn imádkoztak azért, hogy vége legyen

a szárazságnak, de senki sem tudta, hogy mihez kezdjen azokkal a vad viharokkal, amelyek fohászaikra válaszul érkeztek. Páran Randet méregették, mikor azt hitték, hogy nem veszi őket észre. Talán azon gondolkoztak, hogy vajon ő válaszolt-e ilyen

kíméletlenül. A férfi az ötlettől halkan, keserűen felnevetett.

Megveregette sötét heréltje nyakát bőrkesztyűs kezével, és örült neki, hogy Tai’daishar nem idegeskedett, mint a többi ló. A hatalmas állatot akár szobornak is lehetett volna nézni, mozdulatlanul várta, hogy a gazdája a térdével vagy a kantárral ugrásba lendítse. Jó volt, hogy az Újjászületett Sárkány lova éppolyan nyugodtnak tűnt, mint ő maga; mintha

csak együtt lebegtek volna az Űrben. Még most, hogy az Egyetlen Hatalom ott tombolt minden egyes porcikájában, tüzet, jeget és halált okádva, Rand alig érezte a szelet, bár az hátra-hátra csapta arannyal hímzett köpenyét, és bevágott dúsan díszített, zöld

selyemkabátja alá, ami túl vékony lett volna ilyen cudar időben. Az oldalán lüktettek és égtek a sebek, a régi, kerek heg és az új, keskeny vágás egyaránt; egyik sem gyógyul meg

soha. De most ez is távolinak tűnt, mintha egy másik ember teste lett volna. A Kardok Koronája mintha valaki más homlokát szúrta volna az arany babérlevelek közé bújtatott apró kis kardokkal. Még a saidinba kevert mocsok is jóval távolibbnak tűnt, mint egykor régen. Még mindig ott volt, még mindig undorral és rettegéssel töltötte el a férfit, de már nem kellett tartania tőle. Érezte, ahogy a nemesek tekintete a hátába fúródik.

Megigazította a kardját, és előrehajolt. Fél mérföldnyire előttük alacsony, erdős dombok emelkedtek; olyan jól látta őket, mintha csak látcsővel nézte volna. A talaj itt teljesen lapos volt, csak azok az erdővel borított dombok és ez az egyetlen hegygerinc emelkedett

ki a hangás pusztaságból. A legközelebbi cserjés, ami elég sűrű volt ahhoz, hogy kiérdemelje az erdő nevet, vagy tíz mérföldnyire volt innen. Csak viharvert, félig kopasz

fák és kusza aljnövényzet fedte a dombokat, de Rand tudta, mi rejlik közöttük. Két- vagy

háromezer ember. Katonák, akiket még Sammael gyűjtött, hogy megakadályozza, hogy

Rand elfoglalja Illiant.

A hadsereg szétoszlott, amint hírét vették, hogy a férfi, aki összetoborozta őket, halott, Mattin Stepaneos eltűnt, alighanem ő is már alulról szagolja az ibolyát, és hogy Illiannak új királya van. Sokan visszaszállingóztak az otthonaikba, de legalább annyian a hegyek között maradtak. Általában húszas, harmincas csoportokban kószáltak, de ha mindannyian

összeálltak volna, veszedelmes sereg kerekedett volna ki belőlük, ha pedig így maradnak,

túl sok fegyveres rabló járja majd a vidéket. Mindkét eshetőség tarthatatlan volt. Az idő

ólomsúllyal húzta Rand vállát. Sosem volt elég idő, de talán ez egyszer… Tűz, jég és halál.

Te mit tennél?, kérdezte gondolatban. Ott vagy? Aztán kétkedve, gyűlölve a kétséget is.

Ott voltál valaha is? Csak a csend felelt neki, mély és halott hallgatás, vak volt az őt körülölelő űrben. Vagy valahol őrült kacaj kelt az elméje legelrejtettebb zugában? Ezt is csak úgy álmodta, mint azt az érzést, mintha valaki a válla felett bámulná, mit tesz, mintha valaki mindjárt megbökné a hátát? Vagy a színeket, amelyek vadul örvénylettek a látóhatár szélén, de ha meg akarta nézni őket, egy szemvillanás alatt szertefoszlottak?

Őrület. Kesztyűbe bújtatott ujja végigsiklott a Sárkány-jogar faragásain. A fényes lándzsahegy alatt libegő fehér és zöld bojtok vadul csapkodtak a szélben. Úton volt már feléjük a tűz, a jég és a halál.

– Én magam fogok beszélni velük – jelentette be. A nemesek felzúdultak.

Gregorin nagyúr, kinek fényes páncélja felett a Kilencek Tanácsának zöld szalagja díszlett, rögtön odaléptetett mellé kecses bokájú fehér heréltjén. Demetre Marcolin, a Társak Első

Kapitánya nem maradt le sokkal mögötte. Közel s távol Marcolin volt az egyetlen ember,

aki nem viselt selymet vagy csipkét, és fényesre dörgölt páncélján sem csillant díszes veret vagy aranyozás, bár a magas nyeregkápán nyugvó, kúpos sisakról három vékonyka

aranytoll lógott. Marac nagyúr felemelte a kantárját, aztán vonakodva visszaejtette, mikor észrevette, hogy a Kilenc egyetlenegy tagja sem követi. Széles, rossz modorú ember volt,

csak pár napja lehetett a Tanács tagja, és inkább úgy viselkedett, mint egy kereskedő, és

nem úgy mint egy nagyúr, bár persze ő is drága selyemruhát viselt a díszes páncél alatt, és zuhatagokban omlott alá a nyakából a hófehér csipke. Weiramon és Tolmeran Nagyurak kiugrottak a teari nagyurak közül. Legalább annyi arany és ezüst csillogott rajtuk, mint a Kilenc illianin. Rosana is követte őket. Őt csak nemrég választották meg Nagyúrnőnek, és

a mellvértjén szépen domborodott a sólyom és a csillagok, Háza címere. A többiek itt is

egy pillanatra úgy tettek, mintha követni akarnák a társaikat, de aztán aggodalmas arccal

mégis a helyükön maradtak. A penge-karcsú Aracome, a kék szemű Maraconn és a kopasz

Gueyam halottak voltak. Bár ők még nem tudták, bármennyire is a hatalom

középpontjában akartak lenni, túlságosan is féltek attól, hogy Rand meg akarja őket öletni.

Csak Semaradrid nagyúr jött Cairhienből, egy szürke lovon, az állat látott már jobb napokat is. A páncélján megkopott már az aranyozás, az arca nyúzott volt és kemény, a haja úgy volt leborotválva és behintőporozva a homlokán, mint a közkatonáknak, és a szeméből csak úgy sütött a megvetés a magasabb teariek felé.

A tábor csak úgy forrongott a megvetéstől. A teariek és a cairhieniek gyűlölték egymást.

Az illianiak és a teariek kölcsönösen lenézték a másikat. Csak az illianiak és a cairhieniek jöttek ki valamennyire, de még ők is bele-belekaptak a másikba, ha tehették. A két nép között nem feszült olyan évezredes gyűlölet, mint Tear és illian között, de a cairhieniek mégiscsak idegenek voltak itt, és fegyverben, haddal taposták illian földjét. A legjobb esetben is csak morogva köszöntötték őket, és azt is csak azért, mert Rand követői közé tartoztak. De a gyűlölködő pillantások dacára is mindenki mintha egyszerre akart volna beszélni, mikor végre Rand mellé értek, és színes forgatagban körbevették. Ugyanaz volt a

céljuk. Vagy legalábbis nagyjából ugyanaz.

– Felség – mondta Gregorin sietve, és meghajolt az aranyozott nyeregben –, kérem, hagyja, hogy én menjek oda ön helyett, vagy Marcolin Első Kapitány! – Szögletesre vágott szakálla szabadon hagyta a felső ajkát, és az arcát meggyűrte az aggodalom. – Ezek

az emberek biztos tudják már, hogy ön a király. A bejelentést minden egyes faluban és keresztútnál felolvassák, már most, hogy itt beszélünk, de lehet, hogy nem mutatnak kellő

tiszteletet a koronája iránt!

A szögletes állú, simára borotvált arcú Marcolin rábólintott, és mélyen ülő, fekete szemeivel figyelmesen végigmérte Randet. A Társak Illian királyát szolgálták, de

Marcolin elég idős volt ahhoz, hogy még emlékezzen azokra az időkre, amikor Tam al’Thor Második Kapitány alatt szolgált, de bármit gondolt is Rand al’Thorról mint Illian

királyáról, a véleményét megtartotta magának.

– Sárkány nagyuram! – Weiramon kenetteljesen meghajolt a nyeregben, és meg sem várta,

hogy Gregorin befejezze a mondatot. A fickó mindig kenetteljes volt, és még lóháton is mintha sündörgött volna. Hímzett bársonyruhája, csíkos selyemszalagjai, és a mindenhova

felvarrt dús csipkezuhatagok szinte teljesen elrejtették a páncélzatát, hegyesre olajozott szakállacskájából pedig rózsaillat áradt. – Ez a csőcselék túlságosan is jelentéktelen ahhoz, hogy a Sárkány nagyúr személyesen foglalkozzon velük! A kutyákat a kutyák fogják el, amondó vagyok! Hadd zavarják el őket az illianiak! Eddig még úgyis csak szájaltak ahelyett, hogy tettekkel szolgálták volna a Sárkány nagyurat!

A teari még azt is sértésbe fordította, hogy egyetért Gregorinnel. Tolmeran olyan sovány

volt, hogy mellette még Weiramon is zömöknek tűnt, és olyan komor arcot vágott, hogy az

szinte eltompította ruhája csillogását. Nem volt ostoba, és keserű ellenfele volt a másik tearinek, de most ő is egyetértően bólintott. Tiszta szívükből gyűlölték az illianiakat.

Semaradrid felgörbítette a száját, a teariekre nézett, de Randet szólította meg. Alig hagyta, hogy Weiramon befejezze a mondandóját.

– Ez a csapat legalább tízszer akkora, mint amilyenekkel eddig találkoztunk, Sárkány nagyuram! – Őt aztán nem érdekelte, ki Illian királya, és az Újjászületett Sárkányra sem

adott sokat, de Rand kezében volt Cairhien trónja, és Semaradrid sok mindent megtett volna azért, hogy valaki olyat lásson rajta, akit támogatni, és nem leküzdeni akar majd. –

Alighanem még mindig hűek Brendhez, különben nem maradtak volna együtt ennyien.

Attól tartok, hogy puszta időpocsékolás lenne szóba állni velük, de ha már mindenáron beszélni akar, hadd vetessem őket körül vassal, hogy tudják, mi az ára annak, ha dacolnak

uram akaratával!

Rosana gyilkos pillantásokat lövellt Semaradrid felé. Vékony nő volt, nem túl magas, de

így is majdnem akkora, mint a cairhieni, és a szeme jégkéken csillogott. Ő sem várta meg,

míg a másik befejezi a mondatot, és ő is Randhez beszélt.

– Túl messzire jöttem és túl sokat fektettem ebbe az ügybe ahhoz, hogy elnézzem, hogy

ilyen kis semmiségekért meghaljon, uram! – mondta nyersen. Tolmeranhoz hasonlóan ő

sem volt bolond, és bár a teari Nagyúrnők ritkán kértek helyet a Nagyurak Tanácsában, ő

kiharcolta magának a jogot, hogy benne lehessen. Nyers volt, nagyon nyers. Bár a legtöbb

nemesasszony páncélt viselt, egyikük sem vezette harcba az embereit, ám Rosana úgy nézett ki, mint aki szívesen kipróbálná a nyergén lógó, jókora buzogányt.

– Nem hinném, hogy azoknál az illianiaknál ne lenne íj – mondta –, és még az Újjászületett Sárkányt is meg lehet ölni egyetlen nyílvesszővel!

Marcolin elgondolkozva beharapta a száját, és rábólintott a nő szavaira, mielőtt rájött volna, hogy mit tesz, aztán döbbenten összenézett Rosanával. Mind a ketten meglepődtek,

hogy egyetértenek az ősi ellenséggel.

– Ezek a parasztok sosem vették volna maguknak a bátorságot, hogy megtartsák a fegyvereiket, ha nem biztatja őket valaki – folytatta Weiramon simulékonyan. Úgy tett, mintha Rosana meg sem szólalt volna. Művészi szintre fejlesztette azt, hogy ne vegye észre a számára nem tetsző dolgokat vagy embereket. Bolond volt. – Ha a Sárkány nagyúr

figyelmébe ajánlhatnám, talán jobb lenne, ha megnézné, nem ez az úgynevezett Kilenc a

lázadás forrása?

– Tiltakozom ennek a teari disznónak a sértései ellen, felség! – hördült fel Gregorin szinte azonnal, és a kezét a kardjához kapta. – Tiszta szívemből tiltakozom!

– Ezúttal túl sokan vannak – mondta Semaradrid ugyanabban a szempillantásban. – A legtöbben uram ellen fordulnának, amint hátat fordít nekik, akárkivel tartottak is a háború elején. – Az arckifejezése alapján ezt éppúgy érthette a teariekre, mint a dombok közt lapuló fegyveresekre. Talán valóban rájuk gondolt. – A legjobb itt és most megölni mindet!

– Kikértem talán a véleményeteket? – csattant fel Rand keményen. A fecsegés azonnal elhallgatott, és csak a zászlók és a köpenyek csattogása hallatszott az erős szélben.

Hirtelen kifejezéstelen, sápadt arcok meredtek rá. Nem tudták, hogy magánál tartja az Egyetlen Hatalmat, de ismerték. Persze sok olyasmit is gondoltak róla, ami nem volt igaz,

de nem bánta, hogy jobban félnek a kelleténél. – Te velem jössz, Gregorin – mondta némileg normálisabb hangon –, és te is, Marcolin! A többiek maradnak! Dashiva!

Hopwill!

Akiket nem nevezett meg, sietve visszaléptettek a társaikhoz, még mielőtt a két asha’man

odaért volna Rand mellé, és az illianiak úgy méregették a fekete kabátos férfiakat, mintha ők is szívesen hátramaradtak volna. Corlan Dashiva például szokása szerint vadul mormogott magában. Mindenki tudta, hogy a saidin előbb-utóbb megőrjíti az embereket, és Dashiva, aki amúgy sem volt egy szép ember, csak alátámasztotta ezeket a hiedelmeket.

Ápolatlan, nyíratlan haja lobogott a szélben, magában morgott, a száját nyalogatta, és meg-megrázta a fejét. Ami azt illeti, az alig tizenhat éves Eben Hopwill, akinek még mindig tele volt a képe pattanásokkal, szintén maga elé meredt a semmibe, mintha a hegyeken túli világot figyelné. Rand róla legalább tudta, miért teszi.

Ahogy az asha’manek közelebb értek, Rand önkéntelenül is megbillentette a fejét, bár amit ki akart hallgatni, az az elméje mélyén volt, és nem odakinn, a jeges szélben. Alanna persze ott volt, ezen sem az Űr, sem a Forrás nem változtatott. A távolság egyszerű

jelenlétté változtatta az érzést. Rand tudta, hogy a nő még életben van valahol a messzi északon, de ma érzett még valami mást is, valamit, ami mostanában sokszor előbújt agyának legsötétebb rejtekeiből, egy rejtélyes, tompa, és épp csak érezhető, kísérteties félelmet. Riadtság, harag, és még valami pengeéles érzelem, amit Rand nem tudott megfogni. Bármi lehetett is az, a nőben nagyon erősen élt, ha még ilyen messziről is érezte. Talán hiányzott neki az új őrzője. Rand gúnyosan elmosolyodott. Neki aztán nem

hiányzott a nő! Most már sokkal jobban el tudott feledkezni Alanna jelenlétéről, mint régebben. Ott volt, de az a hang, ami mindig gyilkolásról és ölésről sikoltozott, ahányszor csak egy asha’man a szeme elé került, már eltűnt rég. Lews Therin magára hagyta. Hacsak

az a távoli, üres érzés, mintha valaki hátulról nézné, és majdnem megérintené a vállát az

ujjaival, nem a halott férfi volt. Valóban egy őrült kacaját hallaná a gondolatai között visszhangozni? Vagy már a tulajdon elméje kezdett megbomlani? Lews Therinnek ott kellett lennie! Ott kellett lennie!

Hirtelen arra ébredt, hogy Marcolin döbbenten nézi, és Gregorin igyekszik nem

megbámulni az arcát.

– Még nem – vetette oda nekik szárazon, és majdnem felnevetett, mikor látta, hogy a két

férfi azonnal érti, mire gondolt. Semmi más nem okozhatott volna nekik ilyen látványos megkönnyebbülést. Még nem volt bolond. Még nem. – Menjünk! – mondta, és ügetésbe

ugratta Tai’daishart.

Leballagtak a lejtőn. Bár négyen is követték, Rand egyedül érezte magát. Az Egyetlen Hatalom dacára is üres volt. A gerinc és a dombok között sűrű bokrok nőttek elszórva, és

hosszú szálú, száraz fű feküdt el a földön. A szakadó esőben olyan volt, mint egy csillogó, aranybarna szőnyeg. Pár napja még olyan száraz volt a vidék, hogy Rand azt hitte volna,

egy egész folyót el tud nyelni. Aztán megérkeztek a viharok, vagy a Teremtő

kegyelméből, vagy a Sötét Úr újabb tréfájaként; ezt még nem tudta eldönteni. Most a lovak patái minden második lépésnél sarat fröcsköltek a magasba. Remélte, hogy nem kell

sokáig itt vacakolnia. Volt még egy kis ideje, de ha hihetett Hopwill jelentésének – és miért ne hihetett volna –, akkor nem nyugodhatott sokáig. Talán már csak hetei voltak a

békéből. Pedig hónapokra lett volna szüksége. A Fényre, évek kellettek volna neki, évek,

amiket sosem kaphatott meg!

A hallását megélesítette az Egyetlen Hatalom, és tisztán ki tudta venni, miről beszélgetnek a mögötte jövők. Gregorin és Marcolin szorosan egymás mellett lovagoltak, és jól magukra csavarták a köpenyüket, hátha úgy kevésbé dermeszti meg őket a szél. Az előttük

gyülekező emberekről beszéltek, attól tartottak, hogy harcba fognak szállni velük.

Egyikük sem kételkedett abban, hogy ha ellenük szegülnek, hát összezúzzák őket, de nem

tudták, milyen hatással lenne Randre, és rajta keresztül Illianra, ha azt tapasztalná, hogy az illianiak Brend halála után is ellenállnak neki. Még mindig nem tudták rávenni magukat arra, hogy nevén nevezzék Brendet, és elismerjék, hogy Sammael volt az. Az a gondolat,

hogy az egyik Kitaszított irányította az országukat, még jobban megrémítette őket, mint az, hogy most az Újjászületett Sárkány uralma alatt álltak.

Dashiva úgy lógott a nyeregben, mint aki még sosem látott lovat, és dühösen mormolt magában valamit. A legtöbb tudósnál is jobban ismerte az ősi nyelvet, most is azt használta. Rand tudott egy pár szót, de közel sem beszélte elég jól ahhoz, hogy megértse,

mit beszél a férfi. Talán az időjárásra panaszkodott. Bár parasztember volt, Dashiva utálta, ha felhős időben is ki kellett mozdulnia a fedél alól.

Csak Hopwill hallgatott, és valahova messzire, a hegyeken túlra bámult, a haja és a kabátja éppolyan vadul csapkodott a szélben, mint Dashiváé. Időről időre megszorította a

kardja markolatát. Randnek háromszor is kellett szólnia, és a végén már elég élesen, mire

a fiú döbbenten összerezzent, és felhozta nyurga deresét Tai’daishar mellé.

Rand alaposan végigmérte. A fiatal fiú – már nem kölyök, bármilyen kevés évet is számolhatott – kikerekedett, mióta Rand legutóbb látta, bár a füle és az orra még mindig

túl nagynak tűnt az arca többi részéhez képest. Magas gallérján most már egy vörös tűzzománccal kirakott aranysárkány is ott villogott az ezüst karddal szemben, éppúgy, mint Dashiváén. Egykor régen azt mondta, hogy ha megkapja a Sárkányt is, egy egész évig csak nevet majd örömében, de most üres arccal, tompán nézett Randre, mintha nem is

látná.

– Jó híreket hoztál – mondta neki Rand. Csak nehezen állta meg, hogy ne roppantsa ketté

a Sárkányjogart a markában. – Ügyesen csináltad!

Tudta, hogy a seanchanok visszatérnek, de nem hitte volna, hogy ilyen hamar. Remélte, hogy még egy ideig nem kell velük törődnie. És hogy nem a semmiből fognak előrontani,

hogy egyik várost a másik után nyeljék el! Mikor megtudta, hogy az illiani kereskedők már jó pár napja tudtak a dologról, mielőtt bármelyiküknek is az eszébe jutott volna, hogy szóljanak a Kilenceknek – a Fény óvjon attól, hogy akár egy szemernyi kis hasznot is elveszítsenek, csak mert már megint túl sokan tudnak túl sok mindent –, kis híján az alapokig felégette azt a nyomorult várost! De most jó híreket kapott, vagy legalábbis olyan jót, amilyet a jelen körülmények között csak várhatott. Hopwill Amadorba Utazott, a környező vidéket járta be, és a seanchanok láthatóan vártak. Talán épp most emésztették,

amit olyan sietve bekebeleztek. A Fény adná, hogy bele is fulladnak! Nagy nehezen elengedte a sárkányokkal telefaragott lándzsafejet.

– Ha Morr csak fele ilyen jó híreket hoz, lesz időm mindent elrendezni Illianban, mielőtt

nekik megyek!

És Ebou Dart is elfoglalták. Hogy a Fény égetné meg az összes seanchant! Elvonták az igazi feladatától, pedig erre nem volt semmi szükség, és túl erősek voltak ahhoz, hogy hagyja őket szabadon garázdálkodni!

Hopwill nem szólt egy szót sem, csak tovább bámult maga elé.

– Az zavar, hogy nőket kellett ölnöd? – Desora, a reynek musara klánjából, Lamelle, a füstvízi miogamák közül, és… Rand elnyomta az agyában ösztönösen megpendülő litániát, amint a nevek elkezdtek felvillanni az Űrben. Újabb nevek is feltűntek a régiek között, olyanok is, amiket ő maga sosem tett volna oda. Laigin Arnault, egy Piros nővér, aki akkor halt meg, mikor fogolyként Tar Valonba akarták vinni. Semmi joga nem volt ahhoz,

hogy ott legyen a listán, de nem tudta kitörölni a nevét. Colavaere Saighan, aki inkább öngyilkos lett, minthogy szembenézzen az igazságszolgáltatással. És még hányan mások!

Ezrével haltak meg a férfiak, némelyiket ő maga ölte meg, másoknak csak elrendelte a halálát, de a nők arca minden éjszaka felderengett előtte. Minden egyes éjjel szembe kellett néznie üres, vádló szemükkel. Talán az ő tekintetüket érezte mostanában.

– Meséltem neked a damanekről és a sul’damokról – mondta nyugodtan, de mélyen belül csak úgy forrongott benne a düh, és vörös, tüzes pókhálót vetett az Űr hidegére. A Fény égessen meg, több nőt öltem már meg, mint amennyi egy ember összes rémálmába beleférhetne! A kezem már fekete az asszonyok kiontott vérétől! – Ha nem törölted volna el a föld színéről azt a seanchan őrjáratot, ők öltek volna meg!

Nem mondta, hogy Hopwillnak el kellett volna kerülnie őket, hogy nem lett volna szabad,

hogy bárki is meglássa; ehhez már túl késő volt.

– Nem hinném, hogy a damane tudta, hogyan kell elválasztania egy férfit az Egyetlen Hatalomtól. Nem volt más választásod!

És jobb is, hogy a seanchanok mind meghaltak, és nem szökött meg egy sem azzal a hírrel, hogy egy fókuszálni képes férfi kémkedett utánuk.

Hopwill oda sem figyelve megsimította a bal karját, ahol jókora égett lyuk tátongott a fekete kabáton. A seanchanok nem adták olcsón az életüket.

– Egy völgybe vittem a testeket – mondta érzelemmentes hangon. – A lovakat is, mindent.

Hamuvá égettem őket. A fehér hamu úgy táncolt a szélben, mint megannyi libegő hópihe.

Egyáltalán nem zavart.

Rand hallotta a fiú hangján, hogy hazudik, de Hopwillnak magának kellett megtanulnia ezeket a dolgokat. Végül meg kellett tanulnia. Azok voltak, amik, és ezen semmi sem változtatott. Semmi sem. Liah, egy cosaida chareen. Az ő nevét lángbetűkkel írta fel a listára. Moiraine Damodred, egy másik név, ami a lelke legmélyébe égett, és nem csak csendesen izzott a többi között. Egy névtelen árnybarát, akinek csak az arcára emlékezett, és akit puszta karddal vágott le nem messze…

– Felség – szólalt meg Gregorin hangosan, és maga elé mutatott. A legközelebbi domb lábánál álló fák közül egy magányos ember lépett ki, és dacosan megállt előttük. Az egyik

kezében egy íjat tartott, csúcsos fémsisak volt a fején, és a térdéig érő láncinget széles bőröv fogta össze.

Rand megsarkantyúzta Tai’daishart, hogy odaérjen a férfihoz, amíg még forrong benne az

Egyetlen Hatalom. A saidin megvédte a férfiaktól.

Ilyen közelről az íjász már nem tűnt olyan bátornak. A sisakján és a páncélján vastagon ült a rozsda, bőrig ázott a szerencsétlen, a combjáig sáros volt, és a haja keskeny arcára tapadt. Hangosan köhögött, és a kézfejével törölte meg az orrát. Az íjhúr azonban feszes

volt a fegyveren; legalább azt megóvta az esőtől. És a tegezében megülő nyilak tolla is száraznak tűnt.

– Te vagy a vezérük? – kérdezte Rand hidegen.

– Mondjuk azt, hogy én beszélek helyette – válaszolta a keskeny arcú férfi óvatosan. –

Miért?

Ahogy a többiek felsorakoztak Rand mögött, hátrébb dőlt, és a szeme olyan volt, mint egy

sarokba szorított borzé. A borzok nagyon veszélyesek voltak, ha sarokba szorította őket az ember.

– Vigyázz, miket mondasz, te senkiházi! – csattant fel Gregorin. – Rand al’Thorral beszélsz, az Újjászületett Sárkánnyal, a Hajnal Urával és Illian királyával! Hajolj meg királyod előtt! Hogy hívnak?

– Ő volna az Újjászületett Sárkány? – kérdezte a fickó kétkedve. A koronája hegyétől a csizmája sarkáig alaposan végigmérte Randet, a tekintete egy pillanatra megpihent az övét

díszítő sárkányos csaton, és aztán megrázta a fejét, mintha valaki öregebbet vagy díszesebbet várt volna. – És a Hajnal Ura? A mi királyunk sosem hívatta így magát!

Nem mozdult meg, hogy letérdeljen, és a nevét sem árulta el. Gregorin arca elsötétült a férfi hangnemét meghallva, de lehet, hogy azon dühödött fel ennyire, hogy a fickó tagadta, hogy Rand lenne az ő királya. Marcolin enyhén biccentett, mintha nem is várt volna többet.

A fák közti aljnövényzet halkan, nedvesen megzörrent. Rand könnyedén meghallotta, és érezte, hogy Hopwillt elönti a saidar. A fiatal férfi most már nem meredt a semmibe, hanem nagyon is élénken fürkészte az erdőcskét, és a szemében vad tűz csillogott.

Dashiva csendben maradt, sötét haját simítgatta ki vizes arcából, és láthatóan unta magát.

Gregorin előrehajolt a nyeregben, hogy dühösen rászóljon az íjászra. Tűz és jég, de a halálra még nem volt szükség.

– Nyugodj meg, Gregorin! – Rand nem emelte fel a hangját, de a Tűzből és a Levegőből

fonatokat szőtt, úgyhogy szavai nekidördültek a fáknak. – Nagylelkű ajánlattal állok elétek!

A hosszú orrú fickó megtántorodott, és Gregorin lova ijedten lépett hátra. A fák között rejtőző fegyveresek minden szót hallhattak.

– Tegyétek le a fegyvereket, és aki haza akar térni az otthonába, mehet! Azok, akik szívesebben követnének engem, velem tarthatnak! De innen csak az megy el fegyverekkel

a kezében, aki az én katonám lesz. Tudom, hogy a többségetek jóravaló ember, aki a király

és a Kilencek Tanácsa parancsát követve szállt harcba, de most már én vagyok Illian királya, és nem hagyom, hogy bárki is rablónak álljon!

Marcolin komoran bólintott.

– És mi van a Sárkány követőivel, akik felégetik a tanyáinkat? – kiáltotta egy remegő

hang a fák közül. – Azok talán nem istenverte rablók?

– És mi van az aielekkel? – kérdezte egy másik. – Úgy hallottam, egész falvakat fűznek

rabláncra!

Újabb és újabb láthatatlan emberek csatlakoztak a kiáltozókhoz, és mindannyian a Sárkány követőit vagy az aieleket szidták, a gyilkos rablóhordákat és a vérszomjas vadakat. Rand a fogát csikorgatta.

– Most már érti? – kérdezte a keskeny arcú fickó, mikor a kiabálás végre elhalt.

Felköhögött, harákolt, és aztán kiköpött egy jókorát, talán, hogy a tüdejét tisztítsa, talán, hogy a szavait tegye még nyomatékosabbá. Szánalmas látvány volt rozsdás páncéljában, az orráról csöpögő esővel, de a háta egyenes volt, mint az íjhúr. Éppolyan könnyedén állta Rand tekintetét, mint Gregorinét. – Azt kéri, hogy tegyük le a fegyvert és menjünk haza,

de akkor hogyan védenénk meg magunkat és a családunkat, ha ránk támadnak az emberei,

hogy felégessék az otthonunkat és földönfutóvá tegyenek minket? Azt mondják, a vihar közeleg – tette hozzá, és láthatóan maga is megdöbbent ezen az utolsó kitételen.

Megdöbbent és zavarba jött.

– Azok az aielek, akikről beszéltek, az ellenségeim! – Ezúttal a düh nemcsak tüzes pókhálóként feszült az Űrre, hanem lángviharral próbálta meg összeroppantani a

nyugalom kis buborékát. Rand hangja ennek ellenére jeges volt, és úgy robajlott, mint egy

lavina. A vihar közeleg? A Fényre, ő maga volt az az átkozott vihar! – Az én aieleim vadásznak rájuk! Az én aieleim vadásznak csak a shaidókra, és az aieleim, Davram Bashere meg a Társak mindenhonnan igyekeznek kiirtani a rablókat, bárminek hívják is magukat! Én vagyok Illian királya, és nem engedem, hogy bárki is megszegje Illian békéjét!

– Még ha igaz is mindaz, amit mond… – kezdte a keskeny arcú férfi.

– Igaz! – csattant fel Rand. – Délig gondolkozhattok!

A fickó bizonytalanul elfintorodott. Hacsak nem tisztul ki egy kicsit az idő, nem fogja tudni, mikor van dél. Rand nem hagyta, hogy ebbe kapaszkodjon.

– Döntsetek helyesen! – mondta, megfordította Tai’daishart, és felvágtatott a hegyre anélkül, hogy megvárta volna a többieket.

Nehezen engedte csak el az Egyetlen Hatalmat, erőt kellett vennie magán, hogy ne kapaszkodjon úgy az életbe és az édes szennybe, ami lassan elcsordult belőle, mintha ezen

múlna az üdvössége. Egy pillanatra mindent duplán látott; a világ kuszán megdőlt körülötte. Ez mostanában gyakran megesett vele, és attól tartott, hogy ez már az első

tünete annak a kórnak, ami elpusztította a fókuszálni képes férfiakat, de a szédülés sosem tartott tovább pár másodpercnél. És nem ez volt a legrosszabb a saidin nélküli létben. A világ üres volt és fakó. Nem, nem csak úgy tűnt, hanem tényleg kiürült, és kevesebb volt.

A színek megszürkültek, az ég beszűkült ahhoz képest, hogy az előbb milyennek látta. A

legszívesebben újra megragadta volna a Forrást, és kiitta volna belőle az Egyetlen Hatalom utolsó cseppjét is. Sosem volt könnyebb elengedni a Hatalmat.

Amint azonban eltűnt belőle a saidin, düh vette át a helyét, fehéren izzó, vak, szinte a Hatalomnál is égetőbb harag. Hát nem elég, hogy visszatértek a seanchanok, és hogy az ő

nevében fosztogatnak a rablók? Több mindennel nem tudott már foglalkozni. Sammael még a sírból is utánanyúl, hogy elpusztítsa? Vajon ő szórta szét a shaidókat, hogy tüskeként belemarjanak, akárhova megy is? De miért? Sammael nem hihette el, hogy meg

fog halni! És ha csak a fele igaz annak, amit Rand hallott, Murandyban és Altarában is rengeteg shaidó volt, és csak a Fény tudja, még hova jutottak el! A legtöbb shaidó fogoly

egy aes sedai-t emlegetett. Lehet, hogy a Fehér Torony is ellene fordult? Hát Tar Valon már sosem hagyja békén? Sosem? Sosem.

Amíg a haraggal birkózott, Gregorin és a többiek beérték. Mikor felkaptattak a

hegygerincen várakozó nemesekhez, olyan hirtelen rántotta vissza Tai’daishar kantárját, hogy az állat felágaskodott, és szétfröcskölte a patájára tapadt sarat. A nagyurak hátrébb húzódtak, el a lova elől, el Rand elől, minél messzebbre.

– Délig gondolkozhatnak – jelentette be. – Őrizzétek őket! Nem akarom, hogy ötven kisebb csoportra bomoljanak, és egyesével elszökjenek! A sátramban leszek.

Ha a szél nem cibálta volna a kabátjukat, akár szobrok is lehettek volna. Úgy álltak ott, mint akik gyökeret eresztettek, vagy mintha azt parancsolta volna nekik, hogy

személyesen ellenőrizzenek minden fegyverest. Randet tulajdonképpen az sem érdekelte,

ha megfagynak, vagy ha az eső lemossa őket a hegyoldalon.

Szó nélkül ellovagolt mellettük, és átvágott a gerincen. Csak a két asha’man és az illiani zászlósok mertek mögötte maradni. Tűz és jég, és a halál is egyre közelgett. De ő acélból

volt. Acélból.

Tizennegyedik fejezet

A M’HAEL ÜZEN

A táborok a gerinctől vagy egymérföldnyire nyugatra kezdődtek. Lovak, emberek,

tábortüzek, csapkodó lobogók, és pár szétszórt sátor, amelyek nemzetiség vagy Ház szerint tapadtak egymáshoz. Mindegyik tábor egyetlen hatalmas sártócsa volt, amit bozótos hanga választott el a másiktól. A lóháton vagy gyalogosan őgyelgő emberek érdeklődve nézték a Rand után kígyózó zászlókat, és át-átpislogtak a szomszédos táborba,

hogy vajon ott hogyan fogadják a dolgot. Ha az aielek is velük voltak, az összes többi katona egyetlenegy hatalmas táborban lakott. Egymáshoz sodorta őket a félelem; ez volt

az egyetlen közös érzésük, az egyetlen közös ellenségük. Bárhogy tagadták is, féltek az aielektől. Rand arra gondolt, hogy a világ elpusztul, ha ő elbukik, de nem kergetett kósza ábrándokat afelől, hogy ezek itt hűek lennének hozzá, vagy hogy ne hinnének abban, hogy

a világot igenis hozzá lehet igazítani az ő kicsinyes vágyaikhoz, a hatalomról és az aranyról szőtt, lázas álmokhoz. Páran persze tényleg őt követték, páran, talán egy maréknyi, de a legtöbben csak azért voltak itt, mert tőle még az aieleknél is sokkal jobban féltek. Talán még a Sötét Úrnál is jobban, akiben jó néhányan egyáltalán nem hittek, mert

nem tapasztalták meg a gonoszságát a szívük legmélyén, és nem gondolták, hogy ha a markába kaparintja a világot, akkor az még ennél is rosszabb lesz. Most már elfogadta, hogy ez így van. Túl sok csata várta még ahhoz, hogy olyanokat próbáljon meggyőzni, akiket nem lehetett. Be kellett érnie azzal, hogy engedelmesen követik. Nem várhatott többet.

A legnagyobb tábor természetesen az övé volt. A zöld zekés, sárga kézelős illiani Társak

minduntalan nekiütköztek a buggyos ujjú, arany-fekete köpenybe burkolódzó teari Kő

Védelmezőinek, vagy a negyvenvalahány cairhieni ház egy-egy sötét ruhás, kis hátzászlós

embereinek. Külön tüzeknél főztek, máshol aludtak, nem kötötték ugyanoda a lovaikat, és

gyanakodva méregették egymást, de együtt dolgoztak napközben. Az Újjászületett

Sárkány biztonsága rajtuk múlott, és komolyan vették a felelősséget. Bármelyikük

elárulhatta volna, de amíg a többiek figyelték, mindegyik hű maradt. Az ősi gyűlölet és a

friss sérelmek pillanatok alatt felfedtek volna minden összeesküvést.

Rand sátrát acélgyűrű fogta körül védelmezően. A hatalmas, csúcsos zöld sátrát arany méhek díszítették. Mattin Stepaneosé, Rand elődjéé volt, és úgyszólván a trónnal együtt kapta. A festett, kúpos sisakú Társak vállvetve álltak a magas tarajú, széles karimájú fémsisakot viselő Védelmezőkkel és a harang alakú kalpagot hordó cairhieniekkel. Nem törődtek a széllel, az arcukat elrejtette a magas állvédő, és az alabárdjuk egyforma szögben dőlt előre. Egyik sem rezzent meg, mikor Rand hátrarántotta a lovát és megállt.

Azonnal színes szolgahad vette körül őt és a két asha’mant. Egy csontos, sovány asszony,

az illiani királyi palota istállószolgáinak zöld-sárga köntösében, elkapta Tai’daishar kantárját, a kengyelt egy krumpliorrú, fekete-arany egyenruhás fickó tartotta, aki Tear Kövéből jöhetett. Mélyen meghajoltak Rand előtt, és csak egy éles, gyűlölködő pillantást

vetettek egymásra. Egy zömök, sápadt, sötét ruhás kis asszony, Boreane Carivin,

fontossága teljes tudatában nyújtotta felé a forró gőztől nedves törülközőket. Cairhieni volt, és inkább úgy nézett a másik kettőre, mint aki nem biztos abban, hogy az ilyen távoli vidékek szülöttei képesek ellátni a feladatukat, és a másik kettővel ellentétben, neki nem csillant ellenségeskedés vagy harag a tekintetében. A katonánál bevált ez a módszer, és a

szolgáknál is éppolyan hatékonynak bizonyult.

Rand lehúzta a kesztyűjét, de elhessegette magától Boreane törülközőit. Damer Flinn azonnal felkelt a sátor előterében elhelyezett, díszesen faragott heverőről, ahogy Rand leszállt a nyeregből. Flinn szinte teljesen kopasz volt, csak a fülénél libegett pár ritkás fehér hajtincs, és inkább emlékeztetett egy nagyapóra, mint egy asha’manre. Egy kemény,

edzett, bár sánta nagyapóra, aki többet látott azért a nagyvilágból, mint szerény tanyasi otthona. A kard otthonosan simult az oldalára, de hát illett is, hiszen a férfi Andor királynőjének a gárdájában szolgált. Rand még benne bízott meg a leginkább. Flinn végül

is megmentette az életét.

Flinn a mellére csapta az öklét, úgy tisztelgett Rand előtt, és miután a fiatal férfi egy kurta biccentéssel fogadta a köszönését, közelebb sántikált. Megvárta, amíg a lovászok elvezetik a hátasokat, és aztán is csak szinte suttogva szólalt meg.

– Torval van itt. Azt mondja, a M’Hael küldte. A tanácssátorban akart várni. Mondtam Narishmának, hogy vigyázzon rá!

Ezt az elővigyázatossági előírást Rand hozta, bár maga sem értette, miért. Senki, aki a Fekete Toronyból érkezett, nem maradhatott egyedül a táborban. Flinn habozott még egy

ideig, és a gallérjára tűzött sárkányt babrálgatta.

– Nem örült, mikor megtudta, hogy mindannyian asha’manek lettünk!

– Nem örült? – kérdezte Rand lágyan, és a kardövébe gyűrte a kesztyűjét. Minthogy Flinn

még mindig bizonytalanul nézett maga elé, hozzátette: – Pedig megérdemeltétek!

Épp most akart elküldeni egy asha’mant Taimhoz – a vezérhez, a M’Haelhez, ahogy ők nevezték –, de most majd Torval megviszi az üzenetét. A tanácssátorban?

– Küldj nekünk frissítőket – mondta Flinnek, aztán intett Dashivának és Hopwillnek, hogy

kövessék.

Flinn újra tisztelgett, de Rand már kinn volt a sátorból, és a tanácssátor felé sietett a sűrű, fekete sárban. Senki nem éljenezte meg, csak a szél süvöltött és a sár cuppogott minden egyes lépésénél. Emlékezett még arra, mikor mindenki ujjongva fogadta. Hacsak az nem

Lews Therin egyik emléke volt. Már persze ha azok tényleg az ő emlékei voltak. Ha Lews

Therin tényleg benne élt. Valahol, épp csak a látómezején kívül, színek kavarogtak, és megint úgy érezte, mintha valaki meg akarná érinteni a vállát, de aztán visszahúzná a kezét. Nem volt egyszerű az előtte álló problémákra összpontosítania.

A tanácssátor egy hatalmas, vörös csíkos építmény volt, amely nemrég még a Maredói Síkság közepén állt, most pedig már Rand táborát díszítette. Vagy harminclábnyi üres tér

vette körül, és csak olyankor őrizték fegyveresek, ha Rand a nemesekkel tárgyalt odabenn.

Máskor sem tudott volna észrevétlenül besurranni oda egy ember, rögtön észrevette volna

valaki. A sátor körül három magas zászló lobogott: Cairhien felkelő napja, Tear három félholdja, és Illian arany méhei. A vörös tető és jóval a többi zászló felett, pedig ott csattogott a Sárkány zászlaja, és a Fény lobogója. A szél mindegyiket szépen kifeszítette, meglobogtatta, körbecsavarta, és a sátor falai bele-beleremegtek a hirtelen széllökésekbe.

Odabenn színes szőnyegek borították a földet, és az egyetlen bútordarab egy hatalmas, dúsan faragott és aranyozott, elefántcsonttal és türkizzel berakott asztal volt, amelyet szinte teljesen elborítottak a térképek.

Torval felemelte a fejét a térképekről, és láthatóan nekikészült, hogy a földig lehordja azt a szerencsétlen flótást, aki meg merte zavarni a nyugalmát. Középkorú, vagy annál kissé fiatalabb férfi volt, és csak Rand vagy egy aiel lehetett volna nála magasabb. Megvetően

nézett le a többiekre, és szinte remegett sértett dühében. A gallérjára tűzött sárkány és a kard fényesen csillogott a lámpafényben. Fekete selyemkabátja egy nagyúrhoz is méltó lett volna. A kardmarkolata csupa ezüst és arany volt, és egy hatalmas, vörös drágakő

csillogott a tetején. Egy másik ékkő az ujján ragyogott. Az ember nem várhatott el alázatot, ha egyszer azt verte valakibe, hogy halálos fegyver, de Rand nem kedvelte Torvalt. Bár persze nem volt szüksége Lews Therin őrült ordítására ahhoz, hogy ne bízzon

a feketekabátosokban. Mennyire bízott valójában akár Flinnben is? De akkor is neki kellett őket vezetnie. Az asha’maneket ő alkotta meg, ezért felelősséggel tartozott értük.

Amint Torval meglátta Randet, könnyedén kihúzta magát, és tisztelgett, de az

arckifejezése nem változott. Már akkor is undokul vigyorgott, mikor Rand először látta.

– Sárkány nagyuram – mondta vaskos taraboni kiejtéssel, és a hanghordozása alapján egy

egyenrangúval is beszélhetett volna. Vagy talán egy beosztotthoz volt kegyes. Gőgös meghajlása Dashivának és Hopwillnek is szólt. – Hadd gratuláljak Illian meghódításához!

Nagyszerű győzelem, ugye? Borral köszöntöttem volna, de ez az ifjú… beavatott…

láthatóan nem hallgat a parancsra!

A sátor sarkában megcsendültek a Narishma hosszú, fekete hajába font csengők, és a fiú

bosszúsan arrébb lépett. Egészen lebarnult az erős déli napon, de másban nem nagyon változott. Idősebb volt Randnél, de még Hopwillnél is fiatalabbnak tűnt, ám lányos arca most nem a zavartól, hanem a dühtől égett lángvörösen. Nem dicsekedett a gallérján csillogó karddal, de nagyon büszke volt rá. Torval széles, gúnyos, veszélyes mosolyt villantott meg felé. Dashiva kurtán, ugatásszerűen felnevetett.

– Mit keresel itt, Torval? – kérdezte Rand nyersen. A térképekre dobta a Sárkányjogart, a

kesztyűjét, majd a kardövét és a díszes hüvelyben pihenő kardot is. A térképekre, amit Torvalnak igazán nem illett volna olyan figyelmesen tanulmányoznia. Nem kellett ahhoz

Lews Therin hangja, hogy gyanakodjon.

Torval megvonta a vállát. Egy levelet húzott ki a zsebéből, és Rand kezébe nyomta.

– A M’Hael küldte.

A papír hófehér volt, vastag, selymes, és a sárkányos pecsét egy jókora, aranypöttyökkel

csillogó, égszínkék viasztócsába volt belenyomva. Taim igencsak sokra tartotta magát.

– A M’Hael azt üzente, hogy mondjam meg: igaz, hogy egy csomó aes sedai vonul át Murandyn, hadsereggel. Állítólag Tar Valon ellen mennek, lázadók – Torval vigyorába rosszindulatú hitetlenkedés vonult –, de a Fekete Torony felé tartanak! Nemsokára veszélyesek lesznek, ugye?

Rand apró darabokra zúzta az ujjai között a díszes pecsétet.

– Caemlynbe mennek, nem a Fekete Toronyhoz, és nem jelentenek rátok nézve semmiféle

veszélyt! Az utasításaim egyértelműek voltak! Hacsak nem támadnak meg titeket az aes sedai-ok, hagyjátok őket békén!

– De honnan lehet olyan biztos abban, hogy nem veszélyesek? – kötötte az ebet a karóhoz

Torval. – Talán tényleg Caemlynbe mennek, de ha téved, akkor nem tudunk felkészülni a

támadásukra!

– Torvalnak akár igaza is lehet – vetette közbe Dashiva elmerengve. – Nem mondanám, hogy megbíznék azokban a nőkben, akik egyszer már bezártak egy dobozba, és ezek nem

esküdtek meg semmire! Vagy tévedek?

– Azt mondtam, hogy hagyjátok őket békén! – Rand az asztalra csapott, és Hopwill riadtan összerezzent. Dashiva ingerülten rázta a fejét, aztán sietve kisimította a vonásait, de Randet nem érdekelte a férfi hangulata. Véletlenül – biztos volt benne, hogy csak véletlenül – épp a Sárkányjogarra csapott le, és a keze megremegett a vágytól, hogy felkapja a lándzsát, és szíven szúrja vele Torvalt. Ehhez nem kellett Lews Therin hangja,

nem ám.

– Az asha’manek fegyverek, és oda csapnak le, ahova én mondom, nem pedig kiscsibék,

akik össze-vissza szaladgálnak, ahányszor csak Taim megijed, mert pár aes sedai a szomszéd fogadóban ebédelt! Ha kell, hát szívesen visszamegyek, hogy tisztázzam ezt a dolgot!

– Biztos vagyok benne, hogy erre nincsen szükség – mondta Torval sietve. Valami végre

letörölte azt a gunyoros vigyort a képéről. A szeme riadtan összeszűkült, és védekezve, szinte bocsánatkérően tárta szét a kezét. Láthatóan meg volt ijedve. – A M’Hael csak azt

akarta, hogy tudjon a dologról! A parancsait minden reggel felolvassák, rögtön az eskütétel után!

– Akkor jó! – Rand hangja hűvösen csendült, de csak nagy nehezen állta meg, hogy ne fintorodjon el. A fickó a drágalátos M’Haeljétől félt, nem az Újjászületett Sárkánytól.

Attól tartott, hogy Taim nem örülne neki, hogyha Rand megharagudna rá valami miatt, amit ez a szerencsétlen fickó mondott neki. – Mert magam ölök meg minden egyes asha’mant, aki beleavatkozik a Murandyn átvonuló aes sedai-ok ügyeibe! Ott harcoltok, ahol én mondom!

Torval mereven meghajolt.

– Ahogy mondja, Sárkány nagyúr! – mormolta. A foga elővillant a kényszeredett

mosolyban, de az orra elfintorodott, és igyekezett elkerülni a többiek tekintetét, miközben persze úgy tett, mint aki bátran szembenézne bárkivel. Dashiva megint nevetve

felvakkantott, és Hopwill is elmosolyodott egy kicsit.

Narishma azonban nem örült annak, hogy Torval végre kínos helyzetbe került, sőt, még csak nem is érdekelte a dolog. Rezzenéstelen tekintettel Randet nézte, mintha ő érezné azokat a mélyben áramló titkokat, amiket a többiek nem vettek észre. A legtöbb nő és igen

sok férfi is csak egy jóképű kisfiúnak vélte, de az a hatalmas szempár gyakran többet látott, mint másoké.

Rand elhúzta az ujjait a Sárkányjogarról, és kisimította a levelet. A keze egyáltalán nem remegett. Torval gyengén, savanykásan elmosolyodott; ő semmit sem vett észre. Narishma

megkönnyebbülten eresztette le a vállát a sarokban.

A frissítők megérkeztek. Díszes menet vonult be Boreane mögött, illiani, cairhieni és teari szolgák egyenruhás hada. Az egyikük egy ezüsttálcán külön kancsóban hozta mindegyik

fajta bort, mások ezüstbögréket cipeltek a forró puncsnak és a fűszeres forralt bornak, és törékeny üvegkelyheket a többi italnak. Egy rózsás arcú, sárga-zöld egyenruhás fickó külön tálcát hozott, ami felett ki lehetett tölteni az italokat, egy sötét bőrű, fekete-arany ruhás nőnek pedig csak az volt a dolga, hogy mindenkinek az általa választott nedűből töltsön. Volt ott még dió, cukrozott gyümölcs, sajt és olajbogyó, és persze mindegyiket külön szolga kínálta körbe. Boreane irányítása alatt az egész leginkább valami bonyolult

táncmutatványnak tűnt, a férfiak és a nők hajlongva és pukedlizve jártak körbe a sátorban, és mindenki előtt megálltak egy-egy pillanatra.

Rand forralt bort kért, aztán felült az asztal szélére, és maga mellé tette a bögrét, anélkül, hogy belekóstolt volna az italba. Végre belenézett a levélbe. Nem volt rajta sem megszólítás, sem valamiféle bevezető. Taim sosem szerette megadni Randnek az illő

tiszteletet, bármennyire igyekezett is ezt eltitkolni az Újjászületett Sárkány előtt.

Elégedetten jelenthetem, hogy huszonkilenc asha’man, kilencvenhét avatott, és

háromszázhuszonkét katona tartozik már a Fekete Torony fennhatósága alá. Sajnálatos módon volt pár szökevényünk is, az ő nevüket kihúztuk a listáról, de egyelőre elfogadható azoknak az aránya, akiket képzés közben veszítünk el.

Most már ötven toborzócsapatunk dolgozik a nagyvilágban, és ennek köszönhetően napi három-négy újabb emberrel bővülünk. Pár hónap múlva a Fekete Torony egyenrangú lesz

a Fehérrel, ahogy azt már mondtam volt. Egy év múlva pedig Tar Valon megremeg a puszta létszámunktól is.

Én magam szüreteltem le azt a szederbokrot. Kicsi bokrocska volt, és igencsak szúrós, de meglepően sok gyümölcsöt találtam rajta.

Rand elfintorodott, és igyekezett elfeledkezni arról a… szederbokorról. Meg kellett tennie, nem volt más választása. Az egész világ nagy árat fizetett a létéért. Ő meg fog halni a világért, de a világ megfizeti az árát.

Más oka is volt a fintorra. Három vagy négy ember, minden áldott nap? Taim igencsak optimista volt! Igaz, hogy ha ilyen ütemben folytatja a toborzást, pár hónapon belül több

fókuszálni képes férfi áll majd mögötte, mint ahány aes sedai létezik, de még a legfrissebb nővér háta mögött is hosszú évek kemény képzése áll, aminek nagy része különösen arra

vonatkozik, hogy hogyan bánjon el egy fókuszálni képes férfival! Nem akart

elgondolkozni azon, hogy mi lenne, ha az asha’manek megtámadnának pár aes sedai-t, akik tudják is, mivel állnak szemben, de bármi történne is, csak vér és pusztulás lehetne a vége. Az asha’maneket amúgy sem a Fehér Torony ellen szánta, bárki bármit gondolt is,

és Taim bárhogy próbálkozott is azzal, hogy az aes sedai-ok ellen fordítsa. Persze ha ez a tévhit némi óvatosságra bírta Tar Valont, akkor ám legyen, legalább van valami kis haszna

is. Az asha’maneknek csak azt kellett tudniuk, hogy hogyan öljenek. Ha elegen ölnek a megfelelő helyen, a megfelelő időben, ha megérik, hogy ott lehessenek, akkor kielégítik létük egyetlen célját.

– Hány szökevény volt, Torval? – kérdezte halkan. Felkapta a bort, és belekortyolt, mintha nem is érdekelné a válasz. Az italnak át kellett volna melegítenie, de a gyömbér az édeskömény és a szerecsendió keserűen csípte a nyelvét. – Hány embert veszítettetek el képzés közben?

Torval épp a frissítőkkel próbálta helyrebillenteni a magabiztosságát. A kezét dörzsölgette, mohón méregette a különféle borokat, felvágott vele, hogy milyen jól ért hozzá, felvágott

vele, hogy neki még ez sem elég. Dashiva az első szeme elé kerülő borból töltetett magának, aztán megállt, és úgy meredt a pohárba, mintha ki tudja, miféle szörnyek laknának benne. Torval végül rámutatott az egyik tálcára, felemelte a fejét, és elgondolkozva nézett maga elé, de azért gyorsan válaszolt.

– Eddig tizenkilencen próbáltak meg elszökni. A M’Hael azt parancsolta, hogy öljük meg

mindet, ha rájuk találunk, és a fejüket hozzuk vissza, hogy elrettentő példaként szolgáljanak. – Leemelt egy szelet mézben pirított körtét az egyik tálcáról, bekapta, és elégedetten elvigyorodott. – Most éppen három fej lóg érett gyümölcsként az Árulók Fáján!

– Helyes – mondta Rand higgadtan. Akik most elszöktek, azok alighanem később is megfutamodtak volna, mikor már életek múltak azon, hogy helytállnak-e vagy sem. És azt

sem hagyhatta, hogy a saját útjukat járják. Azok a fickók, ott a hegyekben, akárhányan voltak is, még azok is kevésbé lettek volna veszedelmesek, mint egyetlenegy olyan szökevény, akit a Fekete Toronyban képeztek ki. Az Árulók Fája? Taimnak volt érzéke ahhoz, hogy elnevezzen dolgokat, de hát az embereknek szüksége is volt a nevekre, a jelképekre, a fekete kabátokra és a kitűzőkre ahhoz, hogy együtt maradjanak. Amíg el nem

jön az ideje annak, hogy mind meghaljanak. – Mire legközelebb a Fekete Toronyba megyek, azt akarom, hogy minden egyes szökevény feje ott himbálózzon a fán!

Torval épp bekapott volna egy újabb szelet körtét, de most ijedten elejtette, és az édesség összekente fekete kabátját.

– Az könnyen a toborzás rovására mehet, ha ennyi erőt fektetünk bele – mondta lassan. –

A szökevények nem szokták bejelenteni a távozásukat!

Rand addig nézett a másik férfi szemébe, amíg csak az el nem fordult.

– Hányan haltak meg képzés közben? – kérdezte haragosan. A hegyes orrú asha’man habozott. – Hányan?!

Narishma előrehajolt, és áthatóan Torvalra nézett. Hopwill is követte a példáját. A szolgák tovább folytatták csendes, kecses körtáncukat, és hol egyik, hol másik férfi előtt hajoltak meg a tálcáikkal, pedig már senki sem figyelt rájuk. Boreane kihasználta Narishma figyelmetlenségét, és gondoskodott róla, hogy a fiú poharában több forró víz legyen, mint

forralt bor.

Torval túlságosan is nemtörődöm módon vonta meg a vállát.

– Összességében ötvenegyen. Tizenhárman kiégtek, huszonnyolcan pedig meghaltak ott, ahol voltak. A többiek… A M’Hael rak valamit a borukba, és soha többé nem ébrednek fel. – A hangja hirtelen rosszindulatú és gúnyos lett. – Hirtelen jön ám a dolog, mindenféle figyelmeztetés nélkül! Az egyik fickó a második toronybéli napján kezdett el sikoltozni, hogy pókok mászkálnak a bőre alatt! – Gonoszul Narishmára és Hopwillre vigyorgott, kis

híján Randet is ijesztgetni kezdte, de főképp a két fiúval törődött. Hol az egyiket, hol a másikat nézte kivillanó fogakkal. – Hát nincs igaza? Nem kell attól tartani, hogy megőrül

az ember! Nem tesz magában sem kárt, meg másban sem! Egyszerűen csak elalszik…

Mindörökre! Jobb, mint a megszelídítés, akkor is jobb lenne, ha tudnánk, hogy azt hogy

kell! Jobb, mintha az ember megőrül, és elveszti a hatalmat, nem?

Narishma állta a tekintetét, feszes volt a válla, mint az íjhúr, és egészen elfeledkezett a kezében lévő pohárról. Hopwill megint a távoli messzeségbe meredt, és valami olyasmit

nézett, amit a többiek nem láthattak.

– Jobb – mondta Rand szárazon, és letette maga mellé a poharát. Valami, a borban. A lelkem fekete a rászáradt vértől, és már rég elkárhozott. A gondolat nem volt kemény, éles, vagy csípős, egyszerűen csak a tényeket írta le. – Bárki örülne ennek az irgalmas halálnak, Torval!

Torval kegyetlen mosolya elfakult, és zihálva kapkodott levegő után. A képlet egyszerű

volt: minden tíz emberből egy halott, minden ötvenből egy megőrült, és ez még csak a kezdet. Még csak az elején jártak, és az ember csak akkor lehetett biztos abban, hogy elkerülte a sorsát, ha már meghalt. Kivéve persze, hogy a végén vagy az egyik, vagy a másik szörnyűség úgyis utolérte az embert. Bárki volt is, bárhogy vicsorgott is, Torvalt is ugyanaz a vég fenyegette, mint a többieket. Rand hirtelen ráébredt, hogy Boreane még mindig ott áll előtte. Sokáig tartott, mire felismerte a nő arcán átsuhanó érzelmet, és mikor ráébredt, mi is az, nehéz volt elfojtania a haragját. Hogy merészeli ez a nő szánni őket!

Talán azt hitte, hogy a Tarmon Gai’dont áldozatok nélkül nyerik majd meg? A Sárkány Próféciáiban úgy folyt a vér, mint másutt az eső!

– Hagyjatok magunkra – szólt rá, és nézte, ahogy a nő sietve maga mögé inti a többi szolgát is. De a szemében még akkor is ott égett a sajnálat, mikor már kiterelte őket az ajtón.

Rand körbenézett, hátha talál valamit, ami felderíti egy kicsit, de csak a belül ásító űrt találta. A szánalom éppúgy elgyengítette az embert, mint a félelem, és nekik erősnek kellett maradniuk! Ahhoz, hogy szembe tudjanak nézni az eljövendővel, acélból kell lenniük! Ő alkotta meg az asha’maneket, és felelősséggel tartozott értük!

Narishma a gondolataiba merülve tanulmányozta a borból felgomolygó illatos párát, míg

Hopwill a puszta tekintetével próbált meg lyukat fúrni a sátor falába. Torval lapos oldalpillantásokat vetett Randre, és igyekezett visszanyerni haragos, felsőbbséges

mosolyát. Csak Dashivát nem érdekelte az egész, összefont karral állt az asztal mellett, és úgy méregette Torvalt, mintha egy takaros lovat talált volna a vásáron.

A fájdalmasan hosszúra nyúló csendet egy zömök, szélfútta, feketébe öltözött fiatalember

törte meg, akinek a gallérján már ott csillogott a kard és a sárkány is. Fedwin Morr egyidős volt Hopwillel, és még a legtöbb vidéken nem hagyták volna, hogy ilyen fiatalon

megnősüljön; úgy hordta magán a lendületet, mint valami inget. Lábujjhegyen suhant, és

egy vadászó macska tekintetével pillantott körbe. Egy olyan macskáéval, aki tudja, hogy

miközben vadászik, mások őt akarják elkapni. Egykor, nem is olyan régen, még nem volt

ilyen.

– A seanchanok nemsokára továbbindulnak Ebou Darból – mondta, miután tisztelgett. –

Illian ellen indulnak legközelebb!

Hopwill összerezzent és felsóhajtott. Úgy elmerült a komor gondolatokban, hogy észre sem vette Morr érkezését. Dashiva ismét csak felnevetett, bár ezúttal nem volt semmi vidámság a hangjában.

Rand bólintott, és felvette a Sárkányjogart. Végül is azért volt nála, hogy emlékezzen. A

seanchanok a saját nótájukra táncoltak, és nem arra, amit ő húzott.

Bár Rand szótlanul fogadta a bejelentést, Torval felkiáltott. Végre visszanyerte

rosszindulatú vigyorát, és megvetően felvonta a szemöldökét.

– Gondolom, ők mondták el neked, ugye? – kérdezte gúnyosan. – Vagy talán megtanultál

gondolatot olvasni? Hadd mondjak el neked valamit, kisfiam! Harcoltam az amadiciaiak és a domaniak ellen is, és egyetlen hadsereg sem hagy ott egy frissen elfoglalt várost, csak azért, hogy ezer mérföldet, mit ezer mérföldet, több ezer mérföldet meneteljen, és újra harcoljon! Vagy talán azt hiszed, tudnak Utazni?

Morr nyugodtan szembenézett Torval dühével. A férfi egyáltalán nem izgatta fel,

legfeljebb csak annyira, hogy az ujját végigfuttassa a kardja markolatán.

– Beszéltem egypárral közülük. A többség persze taraboni volt, és minden egyes nap újabb

és újabb csapatok érkeztek a tengeren. – Ellépett Torval mellett, és az asztal felé indult, de előtte még hűvösen végigmérte a tarabonit. – Mindannyian kapkodják magukat, ahányszor

csak meghallanak egy elnyújtott szavú idegent. – Az idősebb férfi dühösen kinyitotta a száját, de a fiú nem hagyta, hogy beszéljen, hanem Randhez fordult, és sietve befejezte a

mondanivalóját. – A Venir hegységbe viszik a katonákat. Ötszázasával, néha ezresével.

Már most Arran-főnél járnak. És Ebou Dar húszmérföldes körzetében minden egyes kocsit

és szekeret felvásároltak már, éppúgy, mint az igavonó állatokat!

– Kocsik! – kiáltott fel Torval. – És szekerek! Mi az, talán falusi vásárt akarnak tartani? És miféle elmeháborodott akarná a hegyeken keresztülhajtani az embereit, mikor tökéletes állapotban vannak az utak is?

Észrevette, hogy Rand figyeli, és hirtelen, zavartan elhallgatott.

– Azt mondtam, hogy tartsd magad távol tőlük, Morr! – Rand hagyta, hogy a hangjában

fellobbanjon a harag. A fiatal asha’mannek hátra kellett lépnie, ahogy felugrott az asztaltól, és felé lépett. – Nem azt mondtam, hogy kérdezd ki a seanchanokat a terveikről, hanem hogy lesd meg őket, és tartsd magad távol tőlük!

– Óvatos voltam, nem voltak rajtam a kitűzők. – Morr tekintete még Rand szavait hallva

sem változott meg. Még mindig úgy nézett ki, mint aki egyszerre vadász és űzött vad. Úgy

tűnt, mintha csak úgy forrongana odabenn. Ha Rand nem érzi, hogy nem így van, azt hihette volna, hogy Morr még mindig magában tartja a Hatalmat, és küzd, hogy túlélje a

saidint, miközben a Forrás úgy ömlik át rajta, mint maga az élet. Az arca mintha izzadni akart volna. – Ha bármelyik fickó, akivel beszéltem, tudta is, hogy hova mennek legközelebb, nem mondta el nekem, és én nem kérdezősködtem. De készségesen

elpanaszolták egy korsócska sör mellett, hogy folyamatosan menetelnek és sohasem

pihennek meg. Ebou Darban pár nap alatt magukba szívtak minden sört, aztán már mentek

is tovább. És amint már mondtam, szekereket gyűjtenek.

Ezt mind egyszerre mondta ki, és a fiú a végén szorosan összezárta a száját, nehogy még

több szó bukjon ki belőle. Rand hirtelen elmosolyodott, és a vállára csapott.

– Ügyes voltál! Már a szekerek is elegendőek lettek volna, de ügyes voltál! A szekerek fontosak – fordult aztán Torvalhoz. – Ha egy hadsereg a környező vidékből él, akkor azt

eszi, amit talál. Vagy ha nem talál semmit, akkor éhezik.

Torvalnak a szeme sem rezdült arra a hírre, hogy a seanchanok már Ebou Dart is elfoglalták. Ha ez a hír már eljutott a Fekete Toronyba, Taim miért nem említette meg?

Rand remélte, hogy a mosolya nem torzul vicsorba.

– Elég nehéz megszervezni egy rendes utánpótlást, de ha már az ember megcsinálta, akkor

biztos lehet benne, hogy a lovaknak jut elég zab és az emberek sem éheznek! A seanchanok pedig mindig mindent megszerveznek!

Beletúrt a térképekbe, és kikereste azt, amelyikre most szüksége volt, aztán szépen kiterítette a többi fölé. Az egyik sarkát a kardjával fogta le, a másikat a Sárkányjogarral.

Az Illian és Ebou Dar közti part képe meredt rá. Jobbára hegyek és dombok vették körbe,

és apró halászfaluk, no meg kicsinyke városok szegélyezték. A seanchanok mindig

mindent megszerveztek. Ebou Dar még alig egy hete volt az övék, de a kereskedők kémei

már azt jelentették, hogy az újjáépítési munkálatok jól haladnak, hogy a sebesülteknek tiszta ispotályokat állítottak föl, és hogy a szegényeknek és a földönfutóknak már találtak munkát, és rendesen élelmezik is őket. Az utcákat és a környező hegyeket rendszeresen ellenőrizték az őrjáratok, úgyhogy sem zsebtolvajoktól, sem a rablóktól nem kellett senkinek sem tartania, és bár a kereskedőket kifejezetten szívesen látták, a csempészetet szinte teljesen megszüntették a városban. Azok a becsületes illiani hajóskapitányok meglepően mogorvának tűntek a csempészet megszűnte miatt. Most épp mit szervezhettek

a seanchanok? Ahogy Rand a térkép fölé hajolt, a többiek is mögé gyűltek. A part mentén

valóban voltak utak, de elég keskenyek és meredekek lehettek, a térkép legalábbis úgy jelölte őket. A széles kereskedőutak mélyen a szárazföld szívében haladtak, hogy elkerüljék a legnehezebb terepet és a Viharok Tengerének vad szeleit.

– A hegyekből lecsapó kis csapatok is járhatatlanná tennék a szárazföldi utakat – mondta

végül. – De ha a hegyeket a kezükben tartják, az út is olyan biztonságos lesz, mintha csak Ebou Dar főterén sétálnának! Igazad van, Morr! Illian felé jönnek!

Torval az öklére támaszkodott, és mogorván Morra nézett, akinek igaza volt, mikor ő

maga tévedett. Torval szerint ez alighanem a legszörnyűbb bűn volt, amit ember

elkövethetett.

– Akkor is még hónapokba telik, mire ideérnek – mondta sértetten. – Száz asha’man, de

még ötven is, meg tudná védeni Illiant, és egy szemvillanás alatt szét tud szedni egy egész hadsereget, mielőtt akár csak az első ember is a hidakra tenné a lábát!

– Nem hinném, hogy egy több tucat damaneval megerősített hadsereget is olyan könnyen el lehet pusztítani, mint pár ezer rohamozó aielt, akik nem számítottak új ellenségre, és ráadásul a hátukba kaptak titeket – mondta Rand halkan, mire Torval megdermedt. –

Különben is, nekem egész Illiant meg kell védenem, nem csak a fővárost!

Rand nem foglalkozott tovább a fickóval. A térképre tette az ujját, és végigkövette a seanchanok feltételezett mozgását. Arranfő és Illian között vagy száz mérföldnyi nyílt víz hullámzott. Kabal Mélyéről azt mesélték az illiani hajóskapitányok, hogy még a

leghosszabb fenékmérő zsineg sem találta meg a tengerfeneket, pedig alig egy mérföldre

voltak a parttól. Az észak felé tartó hullámok könnyedén fel tudtak borítani egy hajót, ahogy a tizenöt hossz magas hullámtörők felé száguldottak. Ebben az időben még

nehezebb lehetett arra hajózni. Mintegy kétszáz mérföldes meneteléssel meg lehetett kerülni a Mélyet, ha az ember a legrövidebb utat választotta, de ha a seanchanok Arranfőtől indulnak, akkor a viharok dacára is két héten belül elérhetik az illiani határt.

Talán annyi idő sem kell nekik. És jobb lenne ott harcolni, ahol Rand akar, és nem ott, ahol a seanchanok. Az ujja elcsúszott Altara déli partjára, és végigsiklott a Venir hegységen, míg csak a magas csúcsok szelíd kis dombokká nem lapultak Ebou Dar

mellett. Ötszázas, legfeljebb ezres csoportok. Vonzó gyöngysor futott át a hegyek között.

Egy hirtelen támadás talán visszaveti őket Ebou Darba, és talán még arra is elég lenne, hogy ne merjenek mozdulni, amíg csak ki nem találták, hogy mi a célja. Vagy…

– Volt még valami – mondta Morr hirtelen, és ismét hadarni kezdett. – Sokat beszéltek valamiféle aes sedai csodafegyverről. Rátaláltam arra a helyre, ahol használták. Csak pár

mérföldre volt a várostól. A föld teljesen kiégett, a közepén vagy százötven láb sugarú körben egészen a szikláig lecsupaszodott, és az ültetvények még jóval messzebb is megsínylették a dolgot. A homok üveglapokká olvadt. A saidin ott volt a legrosszabb.

Torval lekicsinylően legyintett a hírre.

– Talán volt ott pár aes sedai, mikor elesett a város, nem? Vagy akár a seanchanok maguk

is csinálhatták. Egy nővér egy angreallal képes ám…

Rand félbeszakította.

– Hogy érted, hogy a saidin ott volt a legrosszabb? – Dashiva megmozdult, különösen méregette Morrt, és úgy nyúlt felé, mintha meg akarná rázni. Rand durván arrébb lökte. –

Hogy érted, Morr?

A megszólított döbbenten nézett rájuk, a száját szorosan becsukta, és fel-alá huzigálta az ujját a kardja markolatán. A vad, forrongó indulat majdnem kirobbant belőle. Most már valóban izzadság gyöngyözött az arcán.

– A saidin olyan… furcsa volt – mondta rekedten. A szavak hirtelen törtek elő belőle. – A legrosszabb… ott volt… éreztem, ahogy körülölel a levegőben… furcsa volt, de Ebou Dar

körül mindenhol furcsa volt! Sőt, még száz mérfölddel arrébb is! Küzdenem kellett vele.

Nem úgy, mint általában, hanem egészen máshogy. Mintha élt volna. Néha… Néha nem azt csinálta, amit én akartam. Néha… Néha valami egészen mást csinált. Nem vagyok őrült! Tényleg mást csinált!

A szél felüvöltött, megrázta a sátor falát, és hangosan csapkodta a vaskos vásznat. Morr elhallgatott. Narishma csengői halkan megcsendültek, ahogy a fiatal arafeli felkapta a fejét.

– Ez lehetetlen – motyogta Dashiva a csendben, szinte csak magának. – Ez lehetetlen!

– Ki tudja, mi lehetséges, és mi nem? – mondta Rand. – Én aztán nem! Talán te tudod?

Dashiva döbbenten nézett fel, de Rand már Morrhoz fordult, és enyhített a hangján.

– Ne aggódj! – Nem volt kedves a hangja, arra még nem volt képes, de remélte, hogy azért

egy kis biztatást tud adni a kölyöknek. Az ő teremtménye volt, és felelős volt érte. –

Velem leszel az Utolsó Csatában is! Megígérem!

A fiatal fiú bólintott, és megdörzsölte az arcát, mintha meglepné, hogy izzad, aztán a szobormereven álló Torvalra nézett. Vajon Morr tudott-e a borról? A többi lehetőséghez képest az maga volt az irgalom. Aprócska és keserű kis irgalom.

Rand felkapta Taim levelét, összehajtotta, és a kabátja zsebébe lökte. Minden ötven emberből egy megőrült, és ez még csak a kezdet. Vajon Morr lesz a következő? Dashiva

már egész közel járt hozzá. Hopwill merengései is új megvilágításba kerültek, és még Narishma megszokott hallgatását is máshogy látta. Aki megőrült, nem mindig sikoltozott

vadul holmi pókokról. Egyszer, nagyon óvatosan, megkérdezte valahol, ahol tudta, hogy a

színtiszta igazat kapja válaszul, hogy miképp lehetne megtisztítani a saidint. Egy rejtvényt kapott válaszul. Herid Fel szerint a rejtvény „tökéletesen helyénvaló alapállításokat tartalmazott a természetes és a művelt filozófiák szerint is”, de azt mondta, hogy nem tudja, hogyan lehetne a jelen probléma megoldására alkalmazni. Vajon azért ölték meg Felt, mert megtalálta a választ? Randnek volt valami ötlete a megoldással kapcsolatban, bár ez csak egy kósza gondolat, ami katasztrófához vezetett volna, ha téved. Az ötletek és a rejtvények nem adták meg a választ, de tennie kellett valamit. Ha a saidint nem tisztítja meg, az Utolsó Csata talán egy olyan világra virrad, amit már teljesen elpusztítottak az őrültek.

– Az csodálatos lenne – mondta Torval szinte suttogva. – De hogyan tudná valaki megtenni, hacsak maga a Teremtő nem…?

Zavartan elhallgatott.

Rand nem is vette észre, hogy hangosan gondolkozott. Narishma tekintete, Morré és Hopwillé, azonban mintha egyetlen emberhez tartozott volna, és hirtelen váratlan remény

sütött belőle. Dashiva úgy nézett ki, mint akit felnyársaltak. Rand remélte, hogy nem árult el túl sok mindent. Néhány titkot meg kellett őriznie. Például azt, hogy mi lesz a következő lépése.

Hopwill hamarosan a lováért szaladt, hogy utasításokat vigyen a gerincen várakozó nemeseknek, Morr és Dashiva pedig elmentek, hogy megkeressék Flinnt és a többi

asha’mant, míg Torval nekiindult, hogy a táboron kívül Kaput nyisson, és visszautazzon a

Fekete Toronyba, Rand Taimnak szóló utasításaival egyetemben. Narishma maradt a

legtovább, és Rand, miután hosszan gondolkozott az aes sedai-okon, a seanchanokon és a

fegyvereken, őt is elküldte. Az aprólékos utasítások hallatán Narishma szája megfeszült.

– Egy szót se, senkinek! – mondta Rand halkan, és megszorította Narishma karját. – És ne

tántorodj meg! Egy hajszálnyit sem!

– Nem fogok – mondta Narishma rezzenéstelen tekintettel. Gyorsan tisztelgett, aztán ő is

otthagyta Randet.

Veszélyes, súgta egy hang Rand fejében. Ó, igen, nagyon veszélyes, talán túlságosan is az.

De működhet. Mindenesetre most azonnal meg kell ölnöd Torvalt. Most azonnal!

Weiramon lépett a tanácssátorba, majdnem fellökte Gregorint és Tolmerant, és maga mögé

taszította Rosanát és Semaradridet. Mindannyian csak azért jöttek, hogy elújságolják, a dombok közt lapuló emberek végül is bölcsen döntöttek. Mikor beléptek, Rand úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult. Lews Therin visszatért. Vagy már teljesen megbolondult. Bárhogy is, minden oka megvolt a nevetésre!

Tizenötödik fejezet

ÍROTT TÖRVÉNYNÉL IS ERŐSEBB

Az éjszaka fagyos, sötét legmélyén, Egwene kábán riadt fel. Nyugtalanul aludt és rosszakat álmodott, de nem ez ijesztette meg igazán, hanem az, hogy nem emlékezett rá,

miről is szólt az álom. Az álmai mindig nyitott könyvként hevertek előtte, és éppolyan jól tudott bennük olvasni, mintha egy gyöngybetűkkel telerótt lapot tartott volna a kezében, de ez az álom sötét volt, ijesztő, és ködös. Mostanában túl sokszor álmodott ilyesmit. Ha

ilyenkor felébredt, a legszívesebben elfutott volna, bár sosem tudta felidézni, hogy mi elől, és szinte mindig émelygett, félt, és gyakran remegett is. De legalább a feje nem fájt már.

És legalább azokat az álmait vissza tudta idézni, amikről tudta, hogy fontosak, még ha nem is sejtette, pontosan hogyan kellene értelmezni őket. Az egyikben Rand különféle álarcokat viselt, és hirtelen az egyik hazug kép már nem álarc volt, hanem a férfi maga.

Perrin és egy kolompár, amint átverekszik magukat egy sűrű tüskebozóton, karddal és fejszével csapkodják az ágakat, és nem látják, hogy az út egy szakadék szélére viszi őket.

A bokor emberi hangon sírt és sikított, de a két férfi nem vette észre. Mat két aes sedai-t mért meg egy hatalmas mérlegen, és a döntésén nem kevesebb múlott, mint… Egwene nem tudta volna megmondani, hogy pontosan mi, de valami nagyszabású, talán az egész

világ sorsa. Látott más álmokat is, és szinte mindegyiket megérintette már a szenvedés.

Mostanában ahányszor csak Matről álmodott, a fiú sápadt volt, és tele volt fájdalommal,

mintha egy rémálom árnyéka volna, mintha már nem volna teljesen valódi. Egwene

nagyon aggódott érte, hiszen nem hallott felőle semmit, mióta Elayne-ék otthagyták Ebou

Darban, és lelkiismeret-furdalása volt, hiszen ő küldte oda a fiút, no és persze a szegény öreg Thom Merrilint. De azok az álmok, amikre nem emlékezett, még ennél is rosszabbak

voltak. Ebben egészen biztos volt.

Halk vita hangjai ébresztették föl, és a telihold éles fényében hamar felismerte a sátor bejáratánál veszekedő két nőt is.

– Szegény lány feje egész nap fáj, és éjszaka is alig tud aludni – suttogta Halima ingerülten, és a csípőjére tette a kezét. – Ez igazán várhat reggelig!

– Nem akarok vitatkozni veled! – Siuan hangja még a téli éjszakánál is fagyosabb volt, és

úgy vetette hátra kesztyűs kezével a köpenyét, mint aki verekedni készül. Az időjárásnak

megfelelően volt felöltözve, vaskos gyapjúruhát viselt, és alighanem az összes

alsóneműjét is magára kapta, hogy kevésbé fázzon. – Arrébb mész, méghozzá most

azonnal, vagy cápacsalit csinálok a beleidből! És vegyél fel valami tisztességes ruhát!

Halima lágyan felnevetett, kihúzta magát, és még elszántabban Siuan útjába állt. Fehér hálóruhája a testére tapadt, de hálóköntösnek épp elég tisztességes volt. Bár csodaszámba

ment, hogy nem fagyott meg egy szál vékony selyemruhában. A háromlábú

rézkályhácskák tüze már rég kihunyt, és sem a százszor újravarrt sátorlapok, sem a vaskos, díszes szőnyegek nem őriztek már sok meleget. A két nő lehelete fehéren gomolygott a sötétben.

Egwene ledobta takaróját, és fáradtan felült a keskeny tábori ágyon. Halima egyszerű

vidéki asszony volt, aki a városban ugyan magára szedett némi úrias modort, de alapvetően még mindig nem fogta fel, hogy meg kellene hajolnia az aes sedai-ok vagy bárki más előtt. Úgy beszélt az Ülnökökkel is, mintha a falubéli jóasszonyokkal osztaná meg a legfrissebb pletykákat, össze-összenevetett velük, bátran a szemükbe nézett, és olykor olyan közvetlenül viselkedett egyikkel-másikkal, hogy az már döbbenetes volt.

Siuan minden egyes nap meghunyászkodott azok előtt a nők előtt, akik még alig egy éve

is ugrottak minden szavára, és szinte minden egyes nővér előtt mosolyogva pukedlizett, és

kitért az útjukból. A Torony bajaiért még mindig sokan csak őt okolták, és volt, aki úgy gondolta, hogy a teari nő még mindig nem szenvedett eleget. Ilyen körülmények között nem volt csoda, hogy kényes volt arra, ha valaki nem ismerte el az igazát. A két nő együtt veszedelmesebb volt, mint egy égő lámpás az illuminátorok szekerén, de Egwene remélte,

hogy elkerülheti a robbanást. Különben is, Siuan aligha ébresztette volna fel késő éjszaka, ha nem kell azonnal cselekedniük.

– Feküdj csak vissza, Halima! – Egwene elnyomott egy ásítást, és lehajolt, hogy kihalássza az ágy alól a cipőjét és a harisnyáját. Nem fókuszált, hogy meggyújtsa a lámpát. Jobb volt, ha a táborban nem tudták, hogy az amyrlin ébren van. – Menj csak, szükséged van a pihenésre!

Halima tiltakozott, talán hevesebben is, mint ahogy az illő lett volna az Amyrlin Trónnal

szemben, de hamar feladta, és visszafeküdt a keskeny kis ágyacskára, amit nagy nehezen

tudtak csak beszorítani Egwene sátrába. Odabenn alig lehetett megmozdulni: a két ágy, a

mosdóállvány, az állótükör, a rendes karosszék, és az egymás tetejére állított négy hatalmas láda szinte minden helyet elfoglalt. A ládák színültig tele voltak Egwene új ruháival – az Ülnökök nagy része még mindig nem jött rá, hogy bármilyen fiatal is az amyrlinük, ahhoz már elég idős, hogy selyemmel és csipkével ne lehessen elvakítani vagy

megvesztegetni. Halima összegömbölyödve feküdt az ágyán, és a sötétben figyelte, ahogy

Egwene sietve átszaladt a haján az elefántcsont fésűvel, felkapta vaskos kesztyűit, és egy rókaprémes köpenyt vetett a tulajdon hálóruhája fölé. Ő vastag, gyapjú hálóingeket hordott mindig is, de ebben az iszonyatos hidegben örült volna, ha még ennél is vastagabb

a ruhája. Halima szeme mintha magába gyűjtötte volna a halvány holdfényt. Sötéten, rezzenetlenül csillogott.

Egwene nem hitte volna, hogy a nő az Amyrlin Trón melletti helyét félti, bár persze hivatalosan nem az ő kíséretébe tartozott. A Fény látta, hogy Halima nem volt pletykás sem, de volt benne valami ártatlan kíváncsiság a világ dolgait illetően, akár volt hozzájuk köze, akár nem. Ennyi épp elég volt ahhoz, hogy Egwene inkább máshol beszéljen Siuannal. Most már mindenki tudta, hogy Siuan az új amyrlint támogatja, bár a legtöbben

úgy vélték, hogy csak vonakodva és morogva teszi. Siuan Sanche nevetséges, és sokak számára szánalmas figura volt. Tulajdon bukása után egykori címének birtokosához

csatlakozott, holott az a szerencsétlen is csak egyszerű báb lesz a Csarnok kezében, ha egyszer az Ülnökök megvívták a maguk csatáit, és eldöntötték, hogy ki rángassa zsinóron.

Siuan is ember volt, persze, és olykor-olykor felszikrázott benne a dac, de egyelőre azt sikerült még titokban tartaniuk, hogy egyáltalán nem vonakodik, ha Egwene tanításáról van szó. Így hát kénytelen kelletlen elviselte a szánakozó és a gúnyos mosolyokat, és mindenki elhitte, hogy a természete is éppúgy megváltozott, mint az arca. Fenn kellett tartaniuk ezt a látszatot, vagy Romanda és Lelaine, és alighanem a Csarnok többi Ülnöke

is, hamar eltávolították volna Siuant – és bölcs tanácsait – Egwene mellől.

A kinti hideg megütötte Egwene-t, és beözönlött a kabátja alá: a hálóinge éppúgy nem melegítette fel, mintha Halima könnyű selyemköntösét vette volna föl. Bár vastag bőrcipőt

és meleg gyapjúharisnyát viselt, a lába úgy fázott, mintha mezítláb ment volna ki. A füle

körül kis csápokban tekergett a jeges levegő, és még a csuklyáját szegélyező vastag szőrmegallér sem segített sokat. A legszívesebben, úgy ahogy volt, visszafeküdt volna az

ágyába, és csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta kizárni a tudatából a maró hideget.

Felhők vágtáztak át az égen, és a földet takaró vakító fehérségen olvadva ömlött el a hold kékes árnyéka. Csak a sátrak sötét, csendes halmai és a ponyvás szekerek magas árnyai törték meg a fehérséget. A szekerekre széles szántalpakat szereltek a kerekek helyett, s egy részük a sátrak között pihent. Régebben arrébb vitték őket, hogy rendezettebb legyen a tábor, de ebben az időben senkinek sem volt szíve még ezzel is megnehezíteni a hajtók munkáját. Csak a kékesen derengő árnyak mozdultak meg olykor. A hóba taposott széles

ösvények teljesen üresek voltak. A csend jegesen törékeny volt, és olyan mély, hogy Egwene szinte sajnálta megtörni.

– Miről van szó? – kérdezte halkan, és óvatosan a közeli sátracskára nézett, ahol a szolgálólányai, Chesa, Meri és Selame aludtak. Az is éppolyan csendes és sötét volt, mint

az összes többi. A kimerültség ugyanolyan vastagon feküdt a táboron, mint a hó.

– Remélem, nem valami újabb nagy felfedezés, mint amilyen a Vérség volt! Dühösen csettintett egyet. Ő is kimerült volt, elfárasztották a nyeregben töltött, hosszú, fagyos napok, és a rendes alvás hiánya, különben nem mondott volna ilyet. – Bocsáss meg, Siuan!

– Nem kell bocsánatot kérnie, Anya! – Siuan is halkan beszélt, és körbe-körbenézett, hogy

nem leskelődik-e valaki az árnyékok között. Egyikük sem akarta a Csarnok tagjaival megvitatni a Vérség kérdését. – Tudom, hogy előbb kellett volna szólnom, de egészen jelentéktelen dolognak tűnt. Mellesleg nem is gondoltam volna, hogy azok a lányok szóba

elegyednek velük. Annyi mindent kellene elmondanom! Sajnos válogatnom kell, ha

legalább a fontosabbjának a végére akarok érni!

Egwene-nek nehezére esett, hogy ne sóhajtson fel. Siuan már a legutóbb is szinte szóról-

szóra ugyanezt a bocsánatkérést mondta el. A legutóbb is, meg előtte már jó néhányszor.

Azt értette ezalatt, hogy Egwene-nek mintegy húsz évnyi tapasztalatot próbál meg átadni,

amiből több, mint tízet Amyrlin Trónként élt le, és hogy pár hónap alatt ez szinte lehetetlen. Néha Egwene úgy érezte magát, mint egy liba, amit a vásárra tömnek.

– Mi az, ami ma éjszaka ilyen fontos?

– Gareth Bryne a dolgozósátorban vár. – Siuan nem emelte meg a hangját, de mint állandóan, amikor Bryne nagyúrról beszélt, most is minden egyes szava kiélesedett.

Dühösen hátravetette a fejét köpenye széles csuklyájában, és olyan hangot adott ki, mint

egy köpködő macska. – Az a fickó egyszer csak megjelent nálam, mindenéről potyogott a

hó, kirángatott az ágyamból, és arra is alig hagyott egy kis időt, hogy felöltözzek, mielőtt feldobott a nyeregbe! Semmi sem mondott el nekem, csak lelökött a tábor szélén, és elküldött érted, mintha valami közönséges szolgálólány lennék!

Egwene határozottan elnyomta magában a feltörekvő reményt. Már túl sok csalódás érte,

és bármi hozta is Bryne-t az éjszaka közepén a táborba, az sokkal inkább egy újabb lehetséges katasztrófa volt, mint az az örömhír, amire régóta várt. Milyen messze lehetnek még az andori határtól?

– Nézzük meg, mit akarhat!

Megindultak a felé a kis sátor felé, amit mindenki csak az amyrlin dolgozószobájaként ismert. Egwene szorosan maga köré tekerte a köpenyét. Nem remegett, de attól, hogy nem

volt hajlandó tudomást venni a hőségről és a hidegről, azok még nem tűntek el. El lehetett feledkezni róluk egészen addig, amíg a napszúrás szét nem égette az ember fejét, vagy a

fagymarás le nem rohasztotta a kezét-lábát. Egyre csak Siuan szavain járt az esze.

– Nem itt aludtál, a saját sátradban? – kérdezte óvatosan. A másik nő valamiféleképp Bryne nagyúr szolgája volt, bár nagyon furcsa egy kapcsolat volt az övék, és Egwene remélte, hogy Siuan makacs büszkesége nem sodorja olyan helyzetbe a nőt, amit a férfi esetleg kihasználna. Ugyan nem tudta volna egyikükről sem elképzelni az ilyesmit, de nemrég még azt sem hitte volna, hogy Siuan belemegy egy ilyen helyzetbe. Még mindig

nem értette, miért tűri el.

Siuan hangosan felhorkantott, belerúgott a szoknyájába, és majdnem hasra esett, mikor megcsúszott a cipője. A simára taposott ösvények pillanatok alatt eljegesedtek. Egwene óvatosan lépkedett, nehogy elessen. Valaki minden áldott nap eltörte a kezét vagy a lábát, és az utazástól kimerült nővérek alig bírták meggyógyítani őket. Félig elengedte a köpenyét, és felkínálta Siuannak a karját – egyrészt nem akarta, hogy a másik nő elessen,

másrészt így neki is volt kire támaszkodnia. Siuan morogva elfogadta.

– Mire megtisztítottam annak a gazembernek a tartalék csizmáját és a második nyergét, már túl késő volt ahhoz, hogy ebben visszakutyagoljak ide. Nem mintha bármi többet ajánlott volna, mint hogy alhatok a sátor sarkában, a lukas takaróival. Ugyan, Gareth Bryne nem ragadtatná magát ilyen túlzásokra! És azokat is nekem kellett előásnom a láda

mélyéről, míg őkegyelme, csak a Fény tudja hol, sétafikált! A férfiak csak azért vannak,

hogy megkeserítsék az ember életét, és ő a fajtája légalja! – Egy pillanatnyi szünetet sem tartott, de máris másról beszélt. – Nem kellene hagynod, hogy Halima a sátradban aludjon! Ő is csak egy újabb fül, amire vigyáznod kell, és ráadásul igencsak kíváncsi. És

különben is, szerencséd van, ha nem arra érsz vissza, hogy épp egy katonával szórakozik

az ágyadon!

– Örülök, hogy Delana kölcsön tudja adni éjszakára Halimát – mondta Egwene

határozottan. – Szükségem van rá! Hacsak nem gondolod úgy, hogy Nisao Gyógyítása másodszorra már hatásosabb lenne a fejfájásom ellen!

Halima ujjai mintha a bőrén keresztül kihúzták volna a fájdalmat a koponyájából. Ha ő

nincs, Egwene talán aludni sem tudott volna. Nisao Gyógyításának az égvilágon semmi hatása nem volt, és Egwene csak hozzá mert fordulni a Sárgák közül. Ami pedig a többit

illeti… Megkeményítette a hangját.

– Meglep, hogy még mindig adsz arra a szóbeszédre, leányom! Az a tény, hogy valakit megnéznek a férfiak, még nem jelenti azt, hogy az illető örömmel fogadja, sőt mi több, biztatja az ilyesmit, és ezt te is pontosan tudod! Rád is sokan mosolyognak és kacsintgatnak!

Mostanában sokkal könnyebb volt magára ölteni ezt a hangnemet, mint egykor.

Siuan összerezzent, és kutatóan ránézett, majd egy pár másodperc múlva elmormolt valami bocsánatkérés féleséget. Akár őszinte is lehetett. Egwene így is, úgy is elfogadta volna. Bryne nagyúr nem használt Siuan türelmének, és most, hogy Halima is

belekeveredett az ügybe, Egwene örült, hogy nem kellett szigorúbban rendre utasítania a

másik nőt. Siuan maga mondta, hogy nem szabad eltűrnie, hogy ostobán viselkedjenek körülötte, és Egwene úgy vélte, hogy Siuantól még annyira sem volna szabad elviselnie az

ilyesmit, mint másoktól.

Egymásba karolva, csendesen gyalogoltak a sötétben. A hidegben ködként szállt fel a leheletük, és a jég megdermesztette a tagjaikat. A hó átkozott egy tanulság volt. Egwene

még mindig tisztán hallotta, amint Siuan a Váratlan Következmények Törvényét citálja nagy lelkesen, ami az írott törvénynél is erősebb volt. Akár eléred egy tetteddel azt a célt, amit akartál, akár nem, legalább három olyan hatása lesz, amire sosem gondoltál volna, és ezek egyike majdnem mindig kellemetlen.

Az első, gyenge esőzések mindenkit megdöbbentettek, bár Egwene addigra már tájékoztatta a Csarnokot arról, hogy megtalálták és használták a Viharok Tálját. Ennél sokkal többet nem is mert volna elmondani arról, amit Elayne elmesélt neki

Tel’aran’rhiodban. Az Ebou Dar-i események nagy része épp az a fajta szerencsétlenség volt, ami egy szemvillanás alatt kirántotta volna alóla a talajt, márpedig a helyzete így is meglehetősen kétes volt. Az első záporokat még mindenki kitörő örömmel üdvözölte.

Délben megállították a menetet, és az emberek örömtüzeket raktak, és nagy ünnepet csaptak. A nővérek hálaadó imákat mormoltak, a szolgák és a katonák pedig táncoltak.

Ami azt illeti, a nővérek egy része is táncolt. Pár nappal később a záporok folyamatos esőzéssé, majd ordító viharokká dagadtak. A hőmérséklet óráról órára csökkent, és a viharokból hóviharok lettek. Mostanában, bármennyire csikorgatta is Egwene a fogát a lassúság miatt, jó időben is csak annyit tudtak haladni öt nap alatt, mint régebben egyetlen nap, és hóesésben egyáltalán nem is vágtak neki az útnak. Ilyenkor könnyű volt felidéznie, hogy mindennek van három váratlan következménye is, és a hó lehet, hogy nem csak kellemetlen volt, hanem halálos is.

Mikor odaértek az aprócska, össze-vissza foltozott sátor mellé, amit mindenki az amyrlin

dolgozószobájának hívott, egy árnyék moccant meg a magas szekerek között a

sötétségben, és Egwene-nek elakadt a lélegzete. Az árnyék hirtelen alakot öltött, és épp csak annyira engedte le a csuklyáját, hogy megmutassa az arcát, aztán visszasurrant a sötétbe. Leane volt az.

– Idekinn fog figyelni, hogy nem jön-e valaki, és ha igen, akkor szól nekünk – mondta Siuan halkan.

– Nagyon jó – mondta Egwene. Igazán szólhattak volna róla előre! Majdnem azt hitte, hogy Romanda vagy Lelaine az!

Az amyrlin dolgozószobája sötét volt, de Bryne nagyúr türelmesen várakozott odabenn.

Szorosan összehúzta magán a köpenyét, és alig látszott a sötét árnyak között. Egwene magához ölelte a Forrást, és fókuszált, de nem a sátor tartóoszlopán lógó jókora lámpást

gyújtotta meg, és nem is az asztalon álló gyertyák egyikét, hanem csak egy gyengécske, sápadt kis fénygömböt szőtt, és az összehajtható íróasztal fölé kötötte. Olyan sápadt volt a fénye, hogy odakintről valószínűleg egyáltalán nem lehetett látni, és egy pillanat alatt nyom nélkül el lehetett tüntetni. Nem engedhette meg magának, hogy felfedezzék!

Voltak olyan amyrlinok, akik erővel uralták a Tornyot, voltak, akik ügyesen irányították a Csarnokot, és voltak olyanok is, akiknek éppolyan kevés hatalmuk volt, mint neki magának, vagy igen ritka esetekben, még annál is jóval kevesebb. A Fehér Torony titkos

krónikáiban sok mindenről szó esett. Jó pár amyrlin bár erős volt uralma elején, hamar elveszítette a hatalmát, de a több mint háromezer év alatt csak nagyon kevesen voltak képesek véghezvinni ennek az ellenkezőjét. Egwene bármit megadott volna azért, ha tudja, hogy Myriam Copan és a többiek hogyan szilárdították meg a hatalmukat. Ha bárki

is írt erről, azok a krónikák már régen elvesztek.

Bryne tiszteletteljesen meghajolt, és láthatóan nem lepődött meg az óvatosságán. Tudta, hogy mit kockáztat azzal, hogy titokban találkozik vele. Egwene igencsak bízott ebben a

zömök, erősen őszülő férfiban. Kedvelte egyszerű, napcserzett arcát, és nem csak azért, mert nem volt más választása, mint hogy bízzon benne. A férfi egy vastag, vörös, hermelinnel bélelt, és Tar Valon lángjával szegett gyapjúköpenyt viselt – a Csarnoktól kapta, de az elmúlt pár héten többször is kifejtette, hogy bármit gondol is a Csarnok, márpedig nem volt olyan ostoba, hogy ne tudja, mit gondolnak, Egwene az amyrlin, és ő

az amyrlint követi. Ó, persze, ezt sosem mondta ki nyíltan és egyértelműen, de az óvatos

célzások kétségtelenné tették, mit gondol. Többet nem is lehetett volna tőle várni. Az ő

táborában is legalább annyi titkos szervezkedés volt, mint az aes sedai-ok között, és némelyik frakció elég erős lett volna ahhoz, hogy ha meggondolatlanul cselekszik, akkor

maga alá gyűrje. Mások pedig Egwene-t keverhették volna még nagyobb bajba, ha a Csarnok tudomást szerez a titkos találkozókról. Egwene jobban bízott ebben a férfiban, mint Siuant és Leane-t, vagy Nynaeve-et és Elayne-t kivéve bárkiben, jobban, mint azokban a nővérekben, akik titokban hűséget esküdtek neki, de most mégis azt kívánta, bárcsak elég bátor lenne ahhoz, hogy még jobban rá merje bízni magát Bryne-ra. A fehér

fénygömb hosszú, imbolygó árnyakat vetett a sátorban.

– Hírei vannak, Bryne nagyúr? – kérdezte, és elfojtotta magában a feltörő reményt. Vagy

egy tucat olyan eshetőség az eszébe jutott, ami miatt sürgősen, az éjszaka kellős közepén

kellett volna találkozniuk, de mindegyik csak újabb csapdákat és nehézségeket hozott. Mi

van, ha Rand úgy döntött, hogy nem éri be Illian koronájával, és újakat akar? Vagy ha a

seanchanok elfoglaltak egy újabb várost? Netán a Vörös Kéz Bandája döntött úgy, hogy ezentúl nem az aes sedai sereg árnyékában mozog, hanem önálló hadműveletbe kezd?

– Egy hadsereg vár ránk, nem messze északra – mondta a férfi nyugodtan. Bőrkesztyűs keze könnyedén pihent hosszú kardja markolatán. Egy hadsereg északra, vagy egy kicsit

mélyebb hó, neki aztán egyre ment. – Főképp andoriakból áll, de elég sok murandybeli is

van közöttük. A felderítőim alig egy órája hozták meg a hírt. Pelivar vezeti a sereget, és Arethelle is velük van. Andor két legerősebb Házának a fejei, és még vagy húsz jelentős

nagyúr és hölgy van a körükben. Úgy tűnik, minden erejükkel délre törekszenek! Ha úgy

haladunk, ahogy eddig, amit nem tanácsolok, akkor két, de legfeljebb három nap múlva beléjük ütközünk.

Egwene arca kifejezéstelen maradt, és nem mutatta, hogy mennyire megkönnyebbült. Ezt

várta, ebben reménykedett, és már kezdett attól tartani, hogy sosem kapja meg! Meglepő

módon Siuan felcsuklott a hír hallatán, és csak későn kapta a szája elé kesztyűs kezét.

Bryne felvont szemöldökkel nézte, de a teari nő egy pillanat múlva már olyan higgadt és

fensőbbséges, olyan erőteljesen aes sedai mosollyal nézett vissza rá, hogy az még fiatalos arcvonásait is elkendőzte.

– Van az ellen kifogása, hogy megütközzön andori honfitársaival? – kérdezte Siuan. –

Mondja csak ki, ha van! Én nem a mosónője vagyok!

Nos, talán mégsem volt olyan nyugodt, mint amilyennek tűnt.

– Ahogy parancsolja, Siuan sedai! – Bryne hangjában egy szemernyi gúny sem volt, de Siuan szája megfeszült, és most már a nyugalom álcája is lefoszlott róla. A férfi kurtán, bár kicsit esetlenül meghajolt felé. – Természetesen bárkivel megütközöm, ha az Anya úgy

véli, hogy harcolnunk kell!

Még itt sem mert nyíltan beszélni. A férfiak hamar megtanulták, hogy az aes sedai-okkal

óvatosan kell bánniuk. Bár persze erre a nők is éppolyan hamar rájöttek. Egwene néha már

úgy érezte, hogy az elővigyázatosság szorosabban feszül rá, mint a bőre.

– És ha nem haladunk tovább? – kérdezte. Annyit tervezték már ezt Siuannal és Leane-nel, de még mindig olyan óvatosan kellett lépkednie, mintha a jeges ösvényen haladna, odakinn! – Ha megállunk itt, ahol vagyunk?

Bryne nem habozott.

– Ha megtudjuk őket állítani harc nélkül is, az nagyon jó, mert holnapra elérnek egy tökéletesen jól védhető helyet. Az egyik oldalról az Amrahn-folyó védi őket, a másikon egy hatalmas tőzeges, elölről pedig kisebb patakok nehezítenék a dolgunkat. Pelivar ott megáll, hogy kivárja, mit teszünk; tudja a dolgát. Arethelle ugyan a tárgyalásba beleszól, de a hadviselést ráhagyja. Nem tudunk odaérni előttük, és különben is, nekünk nem lenne

jó az a terep, hiszen ő északról támad, ahonnan védtelen a vidék. Ha harcolni akar, akkor

azt javasolnám, hogy vonuljunk vissza a mögé a hegygerinc mögé, amin két napja jöttünk

át. Azt könnyedén elérhetjük, ha hajnalban elindulunk, és Pelivar háromszor annyi emberrel sem támadna meg minket, mint amennyije van.

Egwene megmozgatta jéggé dermedt lábujjait a harisnyájában, és felsóhajtott. Az, hogy nem hagyta, hogy a hideg megzavarja, még nem jelentette azt, hogy nem is érezte a fagyot! Óvatosan válogatta meg a szavait, és nem hagyta, hogy a remegés elvonja a figyelmét a fontos dolgokról.

– Tárgyalnának, ha felajánlanák nekik?

– Talán, Anya! A murandybeliek nem számítanak. Ők csak azért vannak itt, hogy minél nagyobb előnyt kovácsoljanak a helyzetből, éppúgy, mint azok a honfitársaik, akik engem

követnek. Csak Pelivar és Arethelle számít. Ha az én véleményemre is kíváncsi, azt mondanám, hogy csak azért jöttek, hogy kinn tartsanak minket Andorból. – Bryne

komoran megrázta a fejét. – De harcolnak, ha harcolniuk kell, még talán akkor is, ha tudják, hogy nem csak katonákkal, de aes sedai-okkal is szembe kell szállniuk. Azt hiszem, éppúgy hallottak valamit arról a keleti csatáról, mint mi.

– Halszálka! – hördült fel Siuan. Ennyit a nyugalomról! – Az a sok sületlen pletyka egyáltalán nem bizonyítja, hogy volt ott bármiféle csata is, te ökör, és még ha lett is volna, egy nővér sem keveredhetett bele!

A férfi tényleg minduntalan bűnbe vitte!

Bryne meglepő módon elmosolyodott. Siuan dühkitörései mindig felvidították. Bármikor

máskor, és bárkivel mással kapcsolatban Egwene úgy vélte volna, hogy ez a mosoly kifejezetten szeretetteljes.

– Nekünk jobb, ha azt hiszik, hogy így volt – válaszolt Siuannak kedvesen. A nő arca úgy

elsötétült, mintha a férfi ráordított volna.

Hogy lehet, hogy egy ilyen értelmes nő teljesen megbolondult, ha Bryne közelébe került?

Bármi volt is az oka, Egwene-nek ma este nem volt ideje ezen gondolkozni.

– Siuan, úgy látom, valaki itt felejtette a forralt bort! Ebben az időben csak nem buggyant meg! Kérlek, melegítsd fel!

Nem szerette Bryne előtt rendreutasítani a másik nőt, de azt sem hagyhatta, hogy így kikeljen magából, és úgy vélte, még ez a legkedvesebb módja a fegyelmezésnek. Szó ami

szó, nem szép, hogy az asztalán felejtették az ezüstkancsót!

Siuan nem fintorodon el, de egy pillanatra olyan döbbent képet vágott, mintha nem ő

mosta volna már hónapok óta Bryne alsóneműjét. Szó nélkül fókuszált egy csöppet, hogy

megmelegítse a kancsóban lötyögő bort, sietve teletöltött két szépen kidolgozott

ezüstserleget, és az elsőt Egwene-nek nyújtotta. A másodikat megtartotta magának, majd

unatkozó arckifejezéssel Bryne nagyúrra meredt, és hagyta, hogy a férfi töltsön magának.

Egwene a forró fémen melengette kesztyűbe bujtatott ujjait, de erre átfutott rajta az ingerültség. Talán ez még mindig annak a következménye volt, hogy Siuan nem tudta feldolgozni az őrzője halálát. Néha még most is minden látható ok nélkül elsírta magát, bárhogy próbálta is titkolni. Egwene sajnálta miatta, de most más dolga volt. Ma éjszaka

ez csak egyszerű hangyadombnak tűnt a hegyek árnyékában.

– Ha lehet, el akarom kerülni a csatát, Bryne nagyúr! A hadsereget Tar Valon ellen toboroztuk, nem azért, hogy itt harcoljunk! Kérem, küldjön követeket, és szervezzen meg

egy találkozót az Amyrlin Trón, Pelivar nagyúr és Arethelle nagyúrnő részvételével, és persze hívjon meg mindenkit, akinek ön szerint ott lenne a helye! De ne itt legyen a találkozó! Kopott kis táborunk aligha tenne rájuk jó benyomást! És amint csak lehet, meg

kéne ejteni a tárgyalást! Az sem zavarna, ha már holnap tudnánk találkozni, feltéve, hogy

ez lehetséges.

– Olyan gyorsan azért nem tudom elintézni, Anya – mondta a férfi kedvesen. – Ha azon

nyomban útnak indítom a lovasaimat, amint visszaértem a táborba, akkor is csak

holnapután éjszaka érnek vissza a válasszal!

– Akkor kérem, minél hamarabb térjen vissza! – A Fényre, az ujjai majdnem megfagytak!

És a gyomra is jeges csomóba rándult. De a hangja nyugodt maradt. – És szeretném, ha a

találkozót és az ellenséges hadsereget addig titkolná a Csarnok elől, ameddig csak lehet!

Ezúttal azt kérte a férfitól, hogy még nála is hatalmasabb veszélynek tegye ki magát.

Gareth Bryne az egyik legnagyobb élő hadvezér volt, de a Csarnok már így is sokat panaszkodott, hogy nem felel meg a céljaiknak. Eleinte hálásak voltak a nevéért, mert csak úgy vonzotta magához az embereket, de most, hogy a sereg már több mint

harmincezer katonát számolt, és a hóesés minden áldott nap újabb és újabb embereket kergetett hozzájuk, sokan úgy vélték, hogy nincs rá több szükségük. És akkor persze ott voltak azok is, akik már a kezdetek kezdetén sem örültek a feltűnésének. Nem

elégednének meg azzal, hogy egyszerűen csak menesztik. Ha a Csarnok úgy dönt, hogy kezébe veszi a dolgokat, akkor a férfit könnyen a hóhér pallosára adhatják, árulásért.

A férfi nem pislogott, és nem is kérdezett vissza. Talán előre tudta, hogy nem válaszolna

neki. Vagy talán azt hitte, hogy tudja, mi lenne a válasza.

– Nincs nagy közösködés az én táborom és az öné között, de már így is túl sokan tudják a

dolgot ahhoz, hogy hosszabb ideig titokban lehessen tartani! Azért persze még

megteszem, ami tőlem telik!

Az egész csak ennyi volt. Az első lépés, ami az Amyrlin Trón felé vezetett, Tar Valonba,

vagy az első lépés, ami végleg a Csarnok markába taszítja, hogy onnantól már csak azt dönthesse el, hogy Romanda vagy Lelaine parancsolgat neki. Valahogy úgy érezte, hogy

egy ilyen sorsfordító pillanatot harsonaszónak vagy legalábbis mennydörgésnek kellene kísérnie. A mesékben mindig így volt!

Egwene hagyta, hadd aludjon ki a sápadt fénygömb, de amint Bryne elindult volna, utánanyúlt, és elkapta a karját. Olyan érzés volt, mintha egy vastag faágat markolt volna

meg a puha kabát alatt.

– Van valami, amit régóta meg akarok kérdezni, Bryne nagyúr! Gondolom, nem akarja így, a meneteléstől kimerülten nekivezetni az embereit Tar Valon ostromának. Mennyi pihenőre volna szükségük az ostrom előtt?

Bryne most először hallgatott hosszasan, és Egwene azt kívánta, bárcsak még égne a fény,