– Mondd meg Renaile-nek, hogy Aviendha nem aes sedai – válaszolt Elayne. – Meg fogom kérni, hogy legyen óvatosabb – ebben nem hazudott, tényleg megkérte rá, és újra

meg is fogja kérni –, de egyebet sajnos nem tehetek. Tudod, milyenek az aielek…

A Tengeri Népnek igen furcsa elképzelései voltak arról, hogy milyenek is az aielek.

Rainyn tágra nyílt szemekkel bámult a még mindig vigyorgó Aviendhára, és elszürkült az

arca. Gyors ügetésre fogta lovát, és két kézzel a nyeregbe kapaszkodva visszagaloppozott

Renaile-hez.

Aviendha elégedett nyögést hallatott, de Elayne azon gondolkodott, vajon nem csupán félreértés volt-e az egész. Még a nagy távolság dacára is tisztán látta Renaile dühtől vörös arcát, ahogy Rainyn beszámolóját hallgatta. A többi Atha’an Miere izgatottan bolydult fel, mint egy méhkas. Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha megrettentek volna, hanem dühös pillantásokat vetettek az aes sedai-ok felé, akik vészjósló tekintettel néztek vissza. Nem Aviendhára, hanem a nővérekre. Adeleas mindentudón bólintott, amikor észrevette az új helyzetet, és Merilille alig tudta vigyorát elrejteni. Nos, legalább ők ketten elégedettek voltak.

Ez csak az első volt azok közül az események közül, amelyek megzavarták a lovaglókat a

virágok szépségének és illatának élvezetében. Nem sokkal azután, hogy elhagyták a tisztást, a Kötögető-kör egyesével Elayne mellé lovagolt, Kirstian kivételével, és egészen biztos, hogy ő is jött volna, ha nem adták volna neki parancsba, hogy Ispant kell elvágnia az Egyetlen Hatalomtól.

Egyik a másik után, mind tétova mosollyal arcán, egészen addig, hogy Elayne már-már szerette volna őket figyelmeztetni arra a tényre, hogy elmúltak már tízévesek.

Egyértelműen nem követelőztek, és okosabbak voltak annál, hogy olyan dolgot kérjenek,

amit már egyszer megtagadtak tőlük, de találtak más lehetőségeket.

– Úgy tűnik számomra – mondta Reanne bájosan –, hogy meglehetősen sürgősen ki

kellene kérdeznünk Ispan sedai-t. Mi másért lett volna a városban, minthogy megtalálja a

raktárt? – Úgy tett, mintha csak beszélgetésbe akarna elegyedni, de időről időre sűrű

pillantásokat vetett Elayne-re, hogy lássa, milyen hatással vannak rá az elmondottak. –

Biztos vagyok benne, hogy legalább egy óra, amíg elérjük a tanyát, talán kettő is, és te biztosan nem akarsz két órát elvesztegetni. A gyógynövények, amiket Nynaeve sedai adott

neki, meglehetősen beszédessé tették, és biztos vagyok benne, hogy egy nővérnek nem tudna ellenállni.

A mosoly lehervadt Reanne arcáról, amikor Elayne közölte, hogy Ispan kihallgatása várhat

még magára, és várni is fog. A Fényre, komolyan azt gondolták, hogy erdőkön és úttalan

utakon keresztül lovagolva fogja vallatóra fogni az árnyfutárt? Reanne magában morogva

lovagolt vissza a többiekhez.

– Bocsánat a zavarásért, Elayne sedai – susogta Chilares alig valamivel később, érezhető

murandy akcentussal. – Bocsánat, ha zavarok.

Nem viselte a Tudós Asszonyok piros övét, ahogy a Kötögető-kör többsége sem. Famelle

aranyműves volt, Eldase lakkárút készített a kereskedők megbízásából, Chilares

posztóárus volt, Reanne pedig kiskereskedők szállítmányozását intézte. Néhányan egészen

egyszerű munkákat végeztek – Kirstian eladóként dolgozott egy takácsboltban, Dimana pedig jómódú varrónő volt –, de hosszú életük folyamán mindannyian több foglalkozást űztek már. És sok nevet használtak.

– Ispan sedai, úgy tűnik, rosszul van – mondta Chilares, miközben nehézkesen

egyensúlyozott a nyeregben. – Lehet, hogy a növények, amiket Nynaeve sedai adott, mégiscsak jobban megviselik, mint gondoltuk. Szörnyű lenne, ha történne vele valami, mármint mielőtt kihallgatták volna… Talán a nővérek megnézhetnék. Gyógyítás, vagy ilyesmi… – Elhallgatott, nagyokat pillogva hatalmas, barna szemeivel. Akár ő is

megtehetné, Sumekóval és a többiekkel.

Egy hátravetett tekintettel megállapította, hogy a magas nő felállt a nyeregben, hogy a szélkeresőkön keresztül is őt figyelje, egészen addig, amíg észre nem vette Elayne tekintetét. Gyors huppanással ült vissza a nyeregbe. Sumeko többet tudott a gyógyításról,

mint bármelyik nővér, Nynaeve-et kivéve. De talán még nála is többet. Elayne egyszerűen

csak hátra mutatott, míg végül Chilares elpirult, és lovával visszaoldalgott a helyére.

Pár perccel később Merilille csatlakozott Elayne-hez, és lényegesen jobb

beszélgetőtársnak bizonyult, mint a Vérségből bárki. Legalább a stílusa kellemesebb volt.

A mondanivalója már más lapra tartozott.

– Azon gondolkoztam, vajon mennyire megbízhatóak ezek az asszonyok, Elayne. – Ajkai

undorodva húzódtak össze, ahogy kesztyűbe bújtatott kezével port sepert le kék

szoknyájáról. – Azt mondják, nem fogadnak be maguk közé vadakat, de Reanne

valószínűleg mégiscsak vad, bármit is mesél az elrontott vizsgájáról. Sumeko és Kirstian

is, valószínűleg. – Kirstian nevének említésekor apró ráncok jelentek meg arcán, majd megrázta fejét. – Mint megfigyelhetted, mindig kerüli a Torony említését. Semmivel sem

tud többet, mint amennyit egy olyannal beszélgetve tudhat meg, akit valóban kidobtak onnan. – Merilille sóhajtott, mint aki fél attól, amit mondania kell; ebben igazán meggyőző volt. – Elgondolkodtál azon, mi van, ha más dolgokban is hazudnak? Lehetnek

Árnybarátok, vagy az Árnybarátok segítői is. Persze lehet, hogy nem azok, de

semmiképpen sem szabad bennük túlságosan megbízni. Úgy gondolom, tényleg létezik a

tanya, függetlenül attól, hogy valóban menedékként használják-e vagy sem, különben nem

mentem volna bele ebbe az egészbe, de nem lennék meglepve, ha néhány düledező

épületet találnánk egy tucatnyi vaddal. Rendben, nem düledező, úgy tűnik pénzük van éppen elég, de a végeredmény akkor is ugyanaz. Nem, egyszerűen nem szabad bennük megbízni.

Elayne haragja lassan izzásba kezdett, ahogy felismerte Merilille monológjának célját, és

egyre forróbbá vált. Ez a sok „talán” és „esetleg” csak arra jó, hogy a nő úgy tegyen, mintha a mondanivalóját maga sem hinné el teljesen. Árnybarátok? A Kötögető-kör

harcolt Árnybarátokkal. Ketten haltak akkor meg. Sumeko és Ieine nélkül pedig

valószínűleg Nynaeve halott lenne, Ispan pedig szabad. Nem, amiért nem szabad bennük

bízni Merilille szerint, az nem azért van, mert feltételezi, hogy eladták a lelküket a sötétségnek. Azért nem szabad bennük bízni, mert ha nem lehet bennük bízni, akkor nem

lehet rájuk bízni Ispant sem.

Elayne agyonütött egy hatalmas zöld legyet, ami Oroszlán nyakára telepedett, és a kemény

csattanás kettévágta Merilille utolsó szavát. A szürke nővér meglepetésében csuklott egyet.

– Hogyan merészeled? – suttogta Elayne. – A Rahadban Ispan és Falion ellen küzdöttek,

és a gholam ellen, nem említve vagy két tucat martalócot. Te nem voltál ott. – Ez igazságtalan volt egy kicsit. Merilille és a többi aes sedai azért maradt távol, mert egy aes sedai, akin látszik is, hogy az, csak fölösleges figyelmet vont volna rájuk. De ez most nem érdekelte. Haragja minden percben egyre csak növekedett. – Soha ne próbálj meg még egyszer ilyen dolgokat sugallni nekem. Soha! Nyilvánvaló bizonyítékok nélkül legalábbis.

Ha mégis ezt tennéd, olyan büntetést szabok ki rád, hogy fennakadnak a szemeid! –

Lényegtelen volt, mennyivel áll a másik nő felett, és semmi joga sem volt arra, hogy büntetést szabjon ki vele szemben, de most ez sem érdekelte. – A Tar Valonig hátralévő

utat gyalog fogod megtenni! Csak kenyeret és vizet kapsz! Az ő őrizetükre foglak bízni téged, és utasítom őket, hogy üssenek le, hacsak egyet is mersz mukkanni.

Most jött rá, hogy üvölt. Szürkésfehér madarak raja rebbent fel a feje felett, de lármájukat is túlharsogta. Mély levegőt vett, és megpróbált megnyugodni. Nincs alkalmas hangja a kiabáláshoz, mindig valami fejhangú sipítás lesz belőle. Mindenki őt bámulta, a legtöbben

döbbenten. Aviendha egyetértően bólogatott. Persze, bár ő akkor is ezt tenné, ha Elayne egy kést döfött volna Merilille szívébe. Aviendha mindig a barátai mellett áll. Merilille arca cairhieni sápadtságából halottfehérre változott.

– Erre mérget vehetsz – mondta jóval higgadtabb hangon. Úgy tűnt, még több vér hagyja

el Merilille arcát. Komolyan gondolt minden szót. Nem engedheti meg, hogy ilyen pletykák terjedjenek el a Kötögető-körről. Így vagy úgy, ki fog derülni, bár akkor a Kötögető-kör valószínűleg elárulná őt.

Remélte, hogy itt véget ért az egész. Véget kellene érnie. De ahogy Chilares elment, Sareitha váltotta, akinek szintén volt oka megbízhatatlannak tartani a Kötögető-kört. A koruk. Még Kirstian is idősebbnek mondta magát, mint bármelyik élő aes sedai, Reanne pedig több mint száz évvel volt öregebb, mint akármelyik ismert nővér, és nem ő a legidősebb a Vérségben. Az ő „öreg” címe mindig az Ebou Darban lakó legöregebbet illette meg, és a szigorú szabályok, amelyeket azért követtek, hogy titokban maradhasson

tevékenységük, valószínűvé tették, hogy még nála is idősebb asszonyok legyenek más helyeken. Ez természetesen lehetetlen volt, állította Sareitha.

Elayne nagyon is odafigyelt arra, hogy ne kiabáljon.

– Idővel meg fogjuk tudni az okát – mondta Sareithának. Nem kételkedett a Vérség szavában, de kellett valamilyen oknak lennie, amiért az asszonyok nem tűntek sem kortalannak, sem az állítólagos koruknak megfelelőnek. Bárcsak kitalálhatná. Valami azt sugallta, hogy a megoldás nyilvánvaló, de senki sem volt, aki megmondta volna, mi is az.

– Idővel – tette hozzá határozottan, amikor a barna nővér szólásra nyitotta volna a száját. –

Ennyi most legyen elég, Sareitha!

A nő határozatlanul bólintott, és távozott. Nem telt el tíz perc, és Sibella váltotta fel.

Mindig, amikor a Kötögető-kör egyik tagja előállt azzal a javaslattal, hogy ki kellene Ispant hallgatni, akadt egy nővér, aki ugyanezzel a gondolattal hozakodott elő. Mindenki,

Merilille-t kivéve, aki még mindig megremegett, ha Elayne ránézett. Talán az ordításnak

mégiscsak van haszna. Az mindenesetre biztos, hogy senki sem mer ezek után ennyire nyíltan a Vérség ellen beszélni.

Vandene például a Tengeri Népről kezdett el beszélni, és arról, hogyan lehetne az alkut kijátszani. De vajon miért létfontosságú mindent és mindenkit kijátszani? Nem kedvelte ezt a hozzáállást, sohasem mondott vagy tett olyat, amelynek ez lett volna a célja. Nem mintha szükség lett volna rá, a másik fél mindig megtette, bármennyire kezesen is bántak

vele. A Fehér Torony, magyarázta, sohasem erőszakkal, fegyverekkel, cselszövésekkel vagy intrikákkal tartotta fenn hatalmát, bár az utóbbi kettőt a múltban néha használta, hanem azzal, hogy a világ számára a Torony mindenkitől független, és mindenek felett állónak tűnt. Jobban, mint a királyok és királynők. Ezért fontos, hogy minden aes sedai-t is így lássanak, függetlennek és titokzatosnak, mindenki mástól különbözőnek. Mintha más

húsból lennének. Akik erre valamiért nem voltak képesek a múltban, azokat annyira állították félre a világ szeme elől, amennyire csak lehetséges volt.

Elayne-nek időbe tellett, amire rájött, hogy a beszélgetés elkanyarodott a Tengeri Néptől, és milyen irányba halad. Mintha más húsból lennének. Titokzatosak és elkülönültek, és senki sem húzhat zsákot a fejükre, nem lehet őket nyereghez kötözni. Legalábbis senki sem láthatja, aki nem aes sedai. A valóságban az aes sedai-ok sokkal durvábban bánnának

Ispánnal, mint a Kötögető-kör valaha, de nem nyilvánosan. Ha ez lett volna az első vita a

mai napon, akkor valószínűleg keményebb következményei lettek volna, de így Elayne ugyanúgy küldte el Vandene-t, mint bárki mást. Csak azért, hogy nemsokára Adeleas vegye át a helyét, miután Elayne Sibellának kerek-perec megmondta, hogy ha a Kötögető-

kör tagjai nem értik meg Ispan nyöszörgését, akkor az aes sedai-ok sem vennének ki többet a Fekete nővér szavaiból. Nyöszörgés! A Fényre! Az aes sedai-ok egymás után léptettek mellé, és bár pontosan tudta, mit akarnak elérni, néha nehéz volt rájönni, hogy kapcsolódik a felvetett beszédtéma a céljukhoz. Mire eljutottak odáig, hogy Careane elmagyarázta neki, hogy azok a hatalmas oszlopok valóban egy szobor lábujjai voltak egyszer rég, feltehetően egy harcos királynő kétszáz láb magas szobráé…

– Ispan marad, ahol van – vetette oda Careane-nek hűvösen, meg sem várva, hogy a Zöld

nővér előrukkoljon a farbával. – Most pedig, hacsak nem tudod nekem elmagyarázni, hogy minek akartak a shiotaiak egy ilyen szobrot emelni… – Careane szerint az ősi feljegyzések azt mondták, hogy a szobor csak páncélt viselt, és abból sem valami sokat.

Egy királynő! – Nem? Hát akkor, ha nem bánod, szeretnék négyszemközt beszélni

Aviendhával. Köszönöm a megértésedet!

Természetesen még az sem zavarta meg őket, ha Elayne udvariatlan kurtasággal küldte vissza egyiket-másikat a helyére. A lány már csak azon csodálkozott, hogy Merilille komornáját nem küldték oda hozzá, hadd próbáljon ő is szerencsét.

Mindez persze nem történhetett volna meg, ha Nynaeve a helyén maradt volna. Elayne abban legalábbis teljességgel biztos volt, hogy a Kötögető-körrel, de még az aes sedai-okkal is könnyedén elbánt volna a nő. Nagyszerűen helyre tudta rakni az embereket. A gond csak az volt, hogy Nynaeve-et mintha Lan mellé ragasztották volna, mióta csak elhagyták az első tisztást. Az őrzők előrelovagoltak, hogy kikémleljék az útjukat, és gyakran körbejárták a menetoszlop két oldalát is, sőt néha lemaradtak, hogy ellenőrizzék,

onnan nem fenyeget-e valami veszély. Csak annyi időre tértek vissza a többiekhez, hogy

pár szóban beszámoljanak arról, mit láttak, vagy hogy útbaigazítsák őket, hogy milyen útvonalon lehetne elkerülni egy-egy felbukkanó tanyát vagy gondos pásztorembert.

Birgitte is folyamatosan járt-kelt, alig egy-egy percet töltött Elayne mellett. Lan még nála is messzebb ment. És ahova Lan ment, Nynaeve oda követte.

– Ugye senki sem rendetlenkedik? – kérdezte, és sötéten a Tengeri Népre nézett, mikor először visszaért Lan nyomában pihegve. – Nahát, akkor minden rendben! – kiáltott fel, mielőtt Elayne akár csak kinyithatta volna a száját. Körbefordította kerek hasú kancáját, mintha valami versenyló lenne, megrántotta a gyeplőt, és Lan után vágtatott. Az egyik kezével a kalapját szorította a fejére, és épphogy csak utolérte Lant, mielőtt mind a ketten eltűntek volna a fák között. Természetesen mire legközelebb arra járt, addigra Elayne-nek

már nem volt mire panaszkodnia. Reanne már megejtette a maga kis látogatását, és Merilille is, és mintha minden a legnagyobb rendben lett volna.

Mire Nynaeve újra előkerült, Elayne már vagy egy tucat rosszul palástolt kísérletet visszavert arra irányulva, hogy Ispánt a Kötögető-kör helyett az aes sedai-ok őrizzék.

Aviendha már beszélt Kurinnal, és a szélkeresők lassan főttek a saját levükben, de mikor

Elayne megpróbálta elmagyarázni Nynaeve-nek, hogy mi is a gond, a nő csak

összeráncolta a szemöldökét, és körbenézett. Abban a szent pillanatban persze épp mindenki a helyén volt. Az Atha’an Miere ugyan mogorván nézett rájuk, de a Kötögető-

kör összes tagja illedelmesen mögöttük maradt, és soha még egy csoport novícia sem tűnt

olyan ártatlannak és jól neveltnek, mint most ez a csapat öregasszony. Elayne a legszívesebben sikított volna!

– Biztos vagyok benne, hogy tökéletesen ura vagy a helyzetnek, Elayne – mondta Nynaeve. – Elvégre téged királynőnek neveltek! Ez egyáltalán nem lehet olyan… A fenébe ezzel az emberrel! Már megint menni akar! Elbánsz velük!

És már sietve vágtába is ugratta a szegény, békés kancát, mintha valami hadimén lenne, és

ott sem volt.

Aviendha pedig ekkor döntött úgy, hogy itt lenne az ideje megvitatni azt, hogy Rand mintha élvezte volna, ha a nyakát csókolgatja. És hogy meglepő módon ez milyen jólesett

neki. Elayne is élvezte, mikor Rand ilyeneket csinált vele, de akármennyire hozzászokott

is már ahhoz, hogy ilyesmiről beszéljenek – túlságosan is hozzászokott már, ami azt illeti

–, most hallani sem akart erről. Dühös volt Randre. Persze nem volt igaza, de ha a fiú nem lett volna, akkor a legnagyobb lelki nyugalommal Nynaeve fejéhez vághatta volna, hogy

ne bánjon már úgy Lannel, mint egy kisgyerekkel, aki a saját lábában is megbotlik, hanem

szedje össze magát, és törődjön végre a kötelességével. A legszívesebben azt is Randre fogta volna, hogy a Kötögető-kör tagjai ilyen lehetetlenül viselkednek, és hogy az aes sedai-ok kiállhatatlanok, a szélkeresők pedig elviselhetetlenek. A férfiak csak arra jók, hogy rájuk foghass mindent, mondta egyszer Lini, és jóízűen nevetett a saját tréfáján. A legtöbbször persze meg is érdemelték, mert tényleg ők tehettek róla, még ha ezt olykor nehéz volt is érvekkel alátámasztani. Nem volt igaza, de örült volna, ha a fiú ott van, legalább annyi ideig, hogy jól megtéphesse a fülét. Csak annyi ideig, hogy

megcsókolhassa! Csak annyi ideig, hogy végigcsókolja a nyakát… Csak annyi ideig, hogy…

– Megfogadja a jó tanácsot, még ha először nem is örül annak, amit mondasz – mondta Elayne hirtelen, és érezte, hogy elvörösödik. A Fényre, bármennyit beszél is Aviendha a szégyenről meg a becsületről, néhány témában döbbenetesen szabad szájú! És egyre inkább úgy tűnik, hogy már ő maga is majdnem olyan szégyentelen, mint a barátnője! –

De ha megpróbáltam rákényszeríteni az akaratomat, akkor megmakacsolta magát, és

akkor sem volt hajlandó engedni, ha egyértelműen nekem volt igazam! Veled is ilyen volt?

Aviendha ránézett, és mintha megértette volna, mit akar ezzel. Elayne nem is tudta, ennek

örül-e vagy sem. Most legalább nem fognak Rand csóktechnikájáról értekezni. Egy ideig

semmiképpen sem. Aviendha mintha tudott volna egyet s mást a férfiakról – elvégre épp

elég sokat utazott velük, mikor a Lándzsa Hajadonja volt, és ott harcolt mellettük –, de soha nem akart semmi más lenni, csak Far Dareis Mai, és voltak bizonyos…

hiányosságai. Már gyerekkorában, a babáival is mindig csak lándzsatáncot, rablást és harcot játszott. Soha nem flörtölt, nem is értette, mi az, az sem volt előtte tiszta, hogy miért érezte magát furcsán, mikor Rand először ránézett, és még vagy ezer más dologról

nem volt fogalma sem, amit Elayne azóta tudott, hogy először észrevette, hogy egy fiú másképp néz rá, mint a többi lányra. Aviendha azt várta, hogy Elayne majd megtanítja mindezekre, és ő tényleg meg is próbálta megtanítani. Bármiről el tudott beszélgetni Aviendhával. Csak ne Randet hozták volna fel egyfolytában példaként! Ha itt lett volna a

fiú, hát leszedi a fülét! Aztán megcsókolja. Aztán megint megráncigálja a fülét. Az egész

lovaglás egyáltalán nem volt kellemes. Nyomorult lovaglás volt. Nynaeve még odaügetett

hozzájuk párszor, míg végre egyszer azt a hírt hozta, hogy a Vérség tanyája már közvetlenül előttük van, és csak egy alacsony, kerek kis domb takarja el előlük, ami mintha fel akarna borulni. Reanne igencsak borúlátóan ítélte meg, mennyi ideig tart odaérni; a nap alig tehetett meg kétórányi utat az égen, mióta elindultak Ebou Darból.

– Most már mindjárt ott leszünk, Elayne! – mondta Nynaeve vidáman, és láthatóan nem

vette észre a válasz helyett érkező elkínzott, sötét tekintetet. – Lan, kérlek, kísérd ide Reanne-t! Az lenne a legjobb, ha először egy ismerős arcot látnának meg!

A férfi hátraugratott a lovával, és Nynaeve is hátrafordult, hogy jeges pillantásával rendet teremtsen az aes sedai-ok között.

– Most nem akarom elijeszteni őket! Ti csak fogjátok be a szátokat, amíg el nem magyaráztuk nekik, mi is a helyzet! És rejtsétek el az arcotokat! Egy-kettő, mindenki húzza fel a köpenye csuklyáját! – Meg sem várta a választ, elégedetten kihúzta magát, és

bólintott egyet. – Nahát. Ezzel rendben is volnánk! Elayne, tényleg nem értem, hogy min

nyavalyogtál egész végig! Mindenki tökéletesen úgy viselkedik, ahogy viselkednie

kellene, legalábbis szerintem!

Elayne foga megcsikordult. Azt kívánta, bárcsak már Caemlynben lehetnének. Ha a Tállal

végeztek, akkor egyenest odamennek. A kötelesség Caemlynbe szólította, és már rég ott kellett volna lennie. Most már csak annyi lesz a dolga, hogy meggyőzze az erősebb Házakat, hogy az Oroszlános Trón hosszú távolmaradásának dacára is az övé, és hogy elintézze azt a másik két-három trónkövetelőt, aki igényt tart az országra. Lehet, hogy anyja eltűnésekor vagy halálakor senki nem merte volna elvitatni tőle az utódlás jogát, de Andor történelmének ismeretében biztos volt benne, hogy mostanra már vannak

vetélytársai. Valahogy még az is könnyebbnek tűnt, mint ez!

Negyedik fejezet

EGY CSENDES HELY

A Vérség tanyája egy széles völgyben feküdt, három alacsony domb között, és vagy egy tucatnyi hatalmas, fehérre meszelt, lapos tetejű épületből állt, amelyek csak úgy csillogtak a délutáni napsütésben. Négy jókora pajta a legmagasabb domb oldalába épült.

Különös alakú halom volt az a domb, a teteje laposan fénylett a pajták tetői fölött, de a túloldalon meredek sziklafalként zuhant alá a mélybe. A tanya udvarára pár magas fa, ami

még valahogy nem veszítette el teljesen a lombozatát, vetett ritkás árnyékot. Északra és keletre olajfa ültetvények terültek el, még a domboldalakra is felkúsztak. A tanya lassú, de szorgos munka lázában égett, és a délutáni hőség dacára is legalább száz ember dolgozott

a földeken vagy az állatok körül. Ráérősen, de pontosan végezték el a mindennapi feladatokat.

Kisebb falunak is beillett volna a hely, azzal az egy különbséggel, hogy sem férfit, sem gyereket nem lehetett sehol sem látni. Elayne nem is várta másképpen. A tanya a Vérség

menedéke volt, ahol az Ebou Darba tartó, vagy onnan távozó asszonyok meghúzhatták magukat, így sohasem voltak túl sokan magában a városban. Ez a hely titkos volt, akárcsak maga a Vérség. A nyilvánosság úgy tudta, ez a tanya olyan hely, ahová az elfáradt asszonyok utaznak pihenni egy-két hétre, talán tovább is. Elayne békességet és szelídséget érzett a levegőben. Nem szívesen hozta erre a nyugodt helyre a világ bajait, csupán azért tette, mert új reményt is csak így adhatott.

A lovasok megjelenése a tanya körül sokkal kisebb nyugtalanságot okozott, mint elsőre gondolta volna. Néhány asszony megállt, hogy megnézze őket, de semmi egyéb jelét nem

adták kíváncsiságuknak. Ruházatuk meglehetősen tarkabarka volt, Elayne még

selyemruhákat is látott, de a többség hatalmas kosarakban és nagy fehér batyukban vitte a

mosnivaló ruhaneműket. Egyikőjük egy pár, a lábainál összekötözött kacsát vitt mindkét kezében. Nemesasszonyok és kereskedők, parasztok és koldusok, itt mindannyiukat

egyformán szívesen látták, de mindenkinek dolgoznia kellett a háztartásban. Aviendha megérintette Elayne karját, és az egyik domb tetejére mutatott, amin egy megfordított tölcsérhez hasonló dolog állt. Elayne kezét homlokához tartva nézett a megadott irányba,

és hamarosan mozgást látott a tárgy tetején. Nem csoda, hogy senkit sem lepett meg érkezésük, abból a magasságból minden közeledőt jó előre észlelni lehetett.

Egy középkorú nő sétált előre, hogy nem messze az épületektől fogadja őket. Ruhája Ebou

Dar-i stílusú volt, szűk nyakkal, de szoknyája és színes alsószoknyái kellően rövidek voltak ahhoz, hogy ne kelljen folyamatosan felhúznia azokat a porból. Nem viselt nászkést, hisz a Vérség szabályai tiltották a házasságot. Sok titkot kell megőrizni, amire a férjek képtelenek lennének.

– Alise az – suttogta Reanne Nynaeve és Elayne között lovagolva. – Ő irányítja ebben a

hónapban a tanyát. Nagyon okos nő. – Majd mintegy kiegészítve mondandóját, hozzátette:

– Alise ki nem állhatja a bolondokat.

Ahogy a megnevezett nő közeledett, Reanne kihúzta magát a nyeregben, olyan egyenesen

tartva a vállát, mintha díszszemlén lenne. Középkorú, ez volt a tökéletes szó arra, ahogy

Elayne Alise-ra gondolt. Biztos nem az a nő, aki túlzott tiszteletet adna Reanne-nak, még

akkor sem, ha nem ő lenne a Kötögető-kör legöregebbje. Alise egyenes háttal lépegetett,

nem volt sem kövér, sem sovány, nem volt sem magas, sem alacsony, középkorúnak tűnt,

barna hajában imitt-amott némi kis szürkés színnel. Haját szalaggal kötötte hátra. Arca nem volt egyéni, bár kellően kellemesnek mondható; lágy arc, talán egy kicsit túl nagy állkapoccsal. Amikor meglátta Reanne-t, meglepett pillantást vetett rá, majd

elmosolyodott. A mosoly teljesen átalakította az arcát. Nem lett gyönyörű, vagy akárcsak

csinos, de Elayne szívet melengetőnek találta.

– Nem gondoltam volna, hogy téged is itt talállak… Reanne! – mondta Alise, taraboni kiejtéssel kicsit elbizonytalanodva a név kimondása előtt. Láthatóan nem tudta, használja-e Reanne címét Elayne, Nynaeve és Aviendha előtt. Beszéd közben gyors pillantásokat vetett rájuk. – Berowin zavargásokról hozott híreket, de nem gondoltam volna, hogy a helyzet annyira komoly, hogy neked is jönnöd kellett. Kik ezek az… – Hirtelen

elhallgatott, és tágra nyílt szemekkel bámult a hátuk mögé.

Elayne hátranézett, és majdnem elfelejtette a gondosan kiválogatott köszöntő szavakat, amelyeket innen-onnan, legutóbb Mat Cauthontól tanult. A legtöbbről nem tudta, pontosan

mit jelentenek, de senki soha nem vette a fáradságot, hogy ezen rágódjon. Az őrzők eldugták színváltó köpenyeiket, és a nővérek is mélyen az arcukba húzták köpenyük csuklyáját, még Sareitha is, akin pedig nem látszott még a kortalanság. Careane azonban

nem húzta elég mélyen arcába a sajátját, és kivehetőek voltak kortalan vonásai. Nem mindenki tudta volna, mit lát, de olyasvalaki, aki a Toronyban lakott, biztosan felismerte.

Careane azonnal arcába húzta a csuklyát, ahogy Elayne ránézett, de már késő volt.

Alise-en kívül mások is éles szemmel bírtak a tanya lakói közül. Aes sedai! kiáltott fel egy nő olyan hangon, mintha a világ végét jelezte volna. Talán az ő világa számára az is volt.

Kiáltások harsantak mindenhonnan, és a tanya pillanatok alatt egy felbolydult

hangyabolyhoz kezdett hasonlítani. Itt-ott ájultan esett össze egy-egy nő, de a többség vadul rohangált össze-vissza, miközben mindent eldobáltak, ami a kezük ügyében volt, és

egymást akadályozták a menekülésben. Rikácsoló kacsák és csirkék, valamint rémült kecskék futottak a házak között, azért küzdve, nehogy eltapossák őket a rémült asszonyok.

Az egész őrület közepén néhány nő nyugodtan álldogált, valószínűleg azok, akik úgy kerültek ide, hogy nem tudtak a Vérségről, bár közülük is átragadt néhányra az általános

pánikhangulat.

– A Fényre! – nyögte Nynaeve – Az olajfaültetvények felé futnak! Állítsátok meg őket! A

legkevésbé pánikra van szükségünk! Küldjétek ki az őrzőket, gyorsan, gyorsan! – Lan szemöldöke megemelkedett, mintha kérdezni akarna valamit, de Nynaeve leintette. –

Gyorsan, mielőtt mindenki szétszalad!

Egy bólintással, ami erősebb fejrázásnak is beérte volna, Mandarbot és a többieket ügetésbe rendelte. A lovasok óvatosan kerülgették az épületek között kialakult poklot.

Elayne Birgittére nézett, és intett neki, hogy kövesse a többieket, bár Lannel értett egyet.

Késői próbálkozásnak tűnt megakadályozni a pánikot, és lovakon vágtató őrzőkkel

valószínűleg amúgy sem lehetne ezeket az asszonyokat összeterelgetni. Nem tudta

azonban, hogy állnak pontosan a dolgok, és semmi értelme sem lett volna, ha hagyja, hogy

a szélrózsa minden irányába szóródjanak szét a tanya lakói. Mindannyian kíváncsiak lennének a hírekre, amiket ő és Nynaeve hozott.

Alise nem adta annak jelét, hogy futni, vagy akárcsak elbújni akarna. Arca halottfehér lett, de éber pillantással nézett Reanne-re. Határozott pillantással.

– Miért tetted ezt, Reanne? – suttogta – Miért? El sem tudtam volna rólad képzelni ezt a

szörnyűséget! Megvesztegettek? Bántatlanságot ígértek? Megígérték, hogy szabadon

engednek, mi pedig megisszuk ennek a levét? Valószínűleg nem fognak futni hagyni, de

esküszöm, hogy megkérem őket, hadd végezzek veled. Igen, veled! A szabályok rád is vonatkoznak, Legöregebb! Ha van rá lehetőségem, biztosíthatlak, hogy nem fogod ezt ép

bőrrel megúszni. – Nagyon határozott tekintet. Fagyos.

– Félreérted a helyzetet – válaszolt Reanne sietve, miközben lepattant lováról, és a hátas nyakába dobta a kantárszárat. Megfogta Alise mindkét kezét, annak ellenére, hogy a másik

nő láthatóan szabadulni akart. – Nem szeretném, ha olyasmik történnének, amikre

céloztál. Mindent tudnak. A Vérségről. A Torony mindig is tudott mindent. Majdnem mindent. De most nem ez a lényeg. – Alise szemöldöke a homlokára szaladt, de Reanne

folytatta, alig palástolt vágyakozással hangjában: – Visszamehetünk! Megint

megpróbálhatjuk! Azt mondták, megint megpróbálhatjuk.

A tanya épületei üresnek tűntek, asszonyok rohantak ki, hogy megtudják, mi történt, és azonnal csatlakoztak az őrülethez, amint szoknyát tudtak magukra húzni. Az

olajfaültetvények felől felhangzó kiabálás azt jelezte, az őrzők munkában vannak, de nem

lehetett tudni, mennyi eredménnyel. Elayne növekvő elkeseredést és dühöt érzett Birgitte

felől. Reanne a zűrzavart nézte, majd megszólalt:

– Össze kell szedni őket. Visszamehetünk.

– Ez nagyon jó hír neked, és még egy-két másiknak – mondta Alise kételkedve –, már persze ha igaz! De mi lesz velünk, többiekkel? A Torony nem engedi, hogy ott maradjak,

hacsak nem tudok gyorsabban tanulni, mint egykor. – Vad tekintetet vetett a most már jól

elrejtett arcú nővérek felé. – Mi lesz, ha visszamegyünk? Megint közlik, hogy nem vagyunk elég erősek, és utunkra küldenek? Vagy novíciaként tartanak ott egész

életünkben? Néhányan talán el fogják ezt fogadni, de én nem. Mi lesz akkor? Mi?

Nynaeve leugrott lováról, és kantárszáron vezette kancáját. Elayne utánozta őt, bár könnyebben tudta Oroszlánt vezetni.

– A Torony részei lehettek, ha ez a kívánságotok – mondta Nynaeve türelmetlenül, mielőtt

még odaért volna a két nőhöz. – Talán aes sedai-ok is lehettek. Én nem értem, miért lenne

szükség meghatározott erőre, ha képesek vagytok átmenni azokon az idétlen próbákon.

Vagy ne gyertek vissza, menjetek ahová akartok, engem az sem érdekel. Miután végeztem

itt, természetesen.

Levetette kalapját, és kezét harciasan a csípőjére tette.

– Csak az időnket vesztegetjük, Reanne. Dolgunk van még. Biztos vagy benne, hogy akadnak itt olyanok, akiknek hasznát tudjuk venni? Ha nem vagy benne biztos, az sem baj,

megoldjuk magunk. A sietségnek vége, de mivel nálunk van ez a tárgy, szeretnék olyan gyorsan véget vetni ennek az egésznek, amilyen gyorsan csak lehet.

Amikor Nynaeve-et és Elayne-t aes sedai-ként mutatták be, ráadásul úgy, mint azok az aes

sedai-ok, akik megígérték, hogy nem bántják a Vérséget, Alise felhördült, és

pamutszoknyáját kezdte lesimítgatni kezével, mintha attól félne, hogy egyébként

megfojtja Reanne-t. Dühösen szólásra nyitotta száját, majd gyorsan becsukta, amikor Merilille csatlakozott hozzájuk. A hideg tekintet nem oszlott el teljesen, de döbbenettel keveredett, ahogy a nőre nézett. És nem kevés félelemmel.

– Nynaeve sedai – mondta Merilille halkan –, az Atha’an Miere… türelmetlenül várja…

hogy leszállhasson a lovakról. Úgy gondolom, néhányuknak szüksége lesz egy kis

gyógyításra is. – Rövid mosoly futott végig az arcán.

A mosoly elintézte a kérdést, bár Nynaeve mérgesen morgott valamit arról, hogy mit is fog

csinálni a következő nővel, aki nem hiszi el, hogy aes sedai. Elayne is szívesen a nő

fejéhez vágott volna pár válogatott gorombaságot, de az igazság szerint Nynaeve valóban

igen gyerekesen viselkedett, miközben Merilille és Reanne csak rá figyeltek, várva, hogy

befejezi mondandóját, Alise pedig mindhármójukat bámulta. A két idősebb nő

engedelmessége elintézte a kérdést, bár lehet, hogy a szélkeresők megjelenése győzte meg

végül az asszonyt. Az Atha’an Miere tagjai már gyalogosan vezették lovaikat. Minden előkelőségüket eltüntette a lovaglás, a lábuk éppolyan merev volt, mint az arcuk, de nem

lehetett őket összetéveszteni semmivel és senkivel. Azok voltak, akik.

– Ha a Tengeri Nép egy része ilyen messze eljött a tengertől – motyogta Alise –, akkor bármit elhiszek!

Nynaeve felhorkant, de nem szólt egy szót sem. Elayne kifejezetten hálás volt neki, hogy

csendben maradt. A nő láthatóan úgy is csak nehezen hitte el, hogy nővérek, hogy Merilille maga mondta neki. Sem a szócséplés, sem a cirkuszolás nem használt volna.

– Akkor Gyógyítsátok meg őket! – vetette oda Merilille-nek, aztán mind a ketten a botladozó nőkre néztek, és Nynaeve vigyorogva hozzátette: – Persze, csak ha kérik. Ha udvariasan kérik!

Merilille ismét elmosolyodott, de Nynaeve már el is felejtkezett a Tengeri Népről, és újra a mostanra már szinte teljesen üres tanyára nézett elégedetlenül. Pár kecske ugyan még ott

ugrándozott nagy büszkén az udvaron a széthajigált ruhák, elhagyott seprűk, gereblyék, lapátok, felrúgott vödrök és kiborított edények, no meg persze az ijedelemtől elájult Vérek rongybabaként heverő kupacai között, és pár csirke is előmerészkedett újra, hogy a porban

kapirgáljon és bekapjon egy-egy ízletesebb szemétcafatot, de a tanya épületei körül feltünedező, eszméletüknél lévő nők közül láthatóan egy sem volt a Vérség tagja.

Néhányan hímzett selyem vagy gyolcsruhát viseltek, mások a parasztasszonyok durva gyapjúszoknyáját hordták, de már a puszta tény, hogy nem szaladtak el, elárulta, hogy nem

a Vérséghez tartoznak. Reanne azt mondta, hogy általában a tanyán lakóknak csak a fele

tartozik hozzájuk. A többiek, bár nem menekültek, azért igencsak döbbentnek tűntek.

Bárhogy morgott is, Nynaeve egy pillanatot sem hagyott veszendőbe menni, és azonnal átvette az irányítást Alise felett. De az is lehet, hogy Alise vette át felette az irányítást. Ezt nehéz lett volna eldönteni, mert a tanya úrnője, bár maga is a Vérség tagja volt, nem kezelte olyan szolgai alázattal az aes sedai-okat, mint a Kötögető-kör tagjai. Talán csak azért nem, mert még mindig nem tért magához a megjelenésük okozta döbbenetből.

Mindenesetre együtt indultak el. Nynaeve továbbra is maga után húzta a lovát, és olyan széles mozdulatokkal magyarázott valamit, hogy majdnem elejtette a kalapját. Alighanem

arra próbálta meg rávenni Alise-t, hogy minél hamarabb gyűjtse össze a szétfutott nőket,

és utasítgatta, hogy mit csináljon majd velük, ha visszajöttek. Reanne egészen biztos volt benne, hogy a tanyán lévő nők közül legalább egy, Garenia Rosoinde, elég erős ahhoz, hogy csatlakozzon a tizenhármas körhöz, de úgy vélte, rajta kívül talán még ketten itt lehetnek a Vérség legerősebbjei közül. Elayne titokban azt remélte, hogy mindannyiuknak

sikerült megszökniük. Alise hol beleegyezően bólogatott Nynaeve végeérhetetlen

szóáradatát hallva, hol pedig kérdően, elégedetlenül méregette a mellette lépkedő nőt, amit Nynaeve mintha észre sem vett volna.

Elayne úgy vélte, hogy jó ideig nem nyílik rá jobb alkalma, hogy a maradék ter’angrealt is végignézze, mint a várakozás percei, amíg Alise elő nem keríti a tanyán pihenő nőket.

Megindult volna a málháslovak felé, amiket épp most kezdtek el bevezetni a házak közé,

de ekkor észrevette a Kötögető-kört, Reanne-t és minden egyes társnőjét, amint

gyalogosan az épületek közé szaladnak, és a földön fekvőket kezdik élesztgetni, vagy a döbbent arccal ácsorgó ismerősöket próbálják megnyugtatni. A Kötögető-kör minden

egyes tagja ezt csinálta, és Elayne sehol sem látta Ispant. Aztán jobban körülnézett, és észrevette, hol a foglyuk. Adeleas és Vandene hozta, mind a ketten a nő egyik karját markolták vaskézzel, és komor arccal vonszolták maguk után a földön. Vékony porfogó köpenyük csak úgy lobogott minden lépésükre.

Az ősz hajú ikernővérek összekapcsolódtak, a saidar ragyogása mindkettőjüket körülvette, de Ispánt nem érintette meg. Elayne nem tudta volna megmondani, melyikük vezeti az aprócska kört, melyikük feszíti ki a pajzsot az árnybarát és az Igaz Forrás közé, de abban biztos volt, hogy a védelmen egy Kitaszított sem tudna áttörni. A páros megállt egy egyszerű, barna gyapjúruhás nő mellett, aki hitetlenkedve meredt az Ispan fejét elfedő

bőrzsákra, de a nővérek kérdésére habozás nélkül az egyik fehérre festett házacskára mutatott. Elayne dühösen nézett össze Aviendhával. Ő mindenesetre dühösen nézett; Aviendha arcáról azonban nem lehetett leolvasni semmiféle érzelmet.

Rábízták két palotabéli szolgára a lovaikat, és sietve a különös hármas nyomába eredtek.

Pár nő, akik nem tartoztak a Vérséghez, megpróbálta megállítani őket, hogy kifaggassák,

mi is történt itt valójában, néhányan kifejezetten tolakodó módon szóltak hozzájuk, de Elayne hamar lerázta őket, és a sértett szipogások és nyafogások dacára tovább sietett.

Mire kinyitotta az egyszerű faajtót, amely mögött a nővérek eltűntek foglyukkal, Adeleas

és Vandene már leültették Ispánt, és a bőrcsuklya is lekerült a nő fejéről. Egy keskeny kis asztalkán hevert az aes sedai-ok könnyű köpenyével egyetemben. A szobának csak

egyetlenegy ablaka volt, azt is a mennyezetbe vésték, de a magasan álló nap még így is épp elég fényt árasztott be a szűk nyíláson. A falakat polcok borították, szépen kifényesített, hasas rézedények álltak rajtuk, és fehér, mázas csuprok. A sülő kenyér illata alapján a másik ajtó a konyhába vezethetett.

Az ajtó nyikordulására Vandene azonnal sarkon pördült, de mikor meglátta, hogy ők azok,

elpárolgott a mérge, és kifejezéstelen arccal méregette őket.

– Sumeko azt mondta, hogy kezd elmúlni a hatása annak a főzetnek, amit Nynaeve adott

be neki – mondta határozottan. – Úgy véltük, az lenne a legjobb, ha kikérdeznénk, még mielőtt újra elködösítjük az agyát. Most van rá időnk. És nem ártana, ha tudnánk, hogy a… a Fekete ajah… – undorodva húzta el a száját –, mit akart Ebou Darban. És hogy mit

tudnak!

– Feltehetően nem tudtak erről a tanyáról, hiszen mi sem hallottunk róla – mondta Adeleas, és elgondolkozva ütögette az ujjával az ajkát, miközben a széken gubbasztó nőt

nézte –, de jobb megbizonyosodni a dolgokról, mint belesétálni a csapdába. Apánk is mindig ezt mondta!

Úgy méregette Ispánt, mint aki valami különleges, ritka állatot lát, valami olyasmit, amiről eddig el sem tudta képzelni, hogy létezik.

A fogoly csúf kis mosolyra húzta el a száját. Véraláfutásos arcáról csak úgy csöpögött az

izzadság, gyöngyökkel ékesített apró hajfonatai egészen összegabalyodtak, a ruhája mocskos volt és szakadozott, a tekintete még ködös, de egyáltalán nem volt már annyira

kába, mint a legutóbb.

– A Fekete ajah csak egy mese, egy undorító, mocskos rágalom! – vicsorogta rekedten.

Biztos, hogy iszonyatosan meleg volt a bőrzsákban, és mióta csak elhagyták a Tarasin Palotát, nem kapott egyetlen csepp vizet sem. – Én a magam részéről elképesztőnek tartom, hogy hitelt adtok neki! És hogy megvádoltok azzal, hogy a tagja volnék! Engem!

Bármit tettem is, az Amyrlin Trón parancsára tettem!

– Elaidáéra? – köpte Elayne a szavakat hitetlenkedve. – Van képed azt állítani, hogy Elaida parancsolta meg neked, hogy öld meg a nővéreidet, és hogy lopj a Torony kincstárából? Elaida parancsolta meg neked mindazt, amit Tearben és Tanchicóban tettél?

Vagy Siuanra gondoltál? Szánalmasak a hazugságaid! Elhagytad a Három Esküt, és már ez

maga is a Fekete ajah tagjaként bélyegez meg téged!

– Nektek nem kell válaszolnom – mondta Ispan mogorván, és összegubbadt a széken. – Ti

árulók vagytok, akik elhagyták a Fehér Tornyot, és fellázadtak a jog szerinti Amyrlin Trón ellen! Meg fognak titeket büntetni, talán el is csendesítenek! Különösen, ha kezet mertek

rám emelni! Én az igazi Amyrlin Trónt szolgálom, és megbüntetnek titeket, ha hozzám mertek nyúlni!

– Minden egyes kérdésre válaszolni fogsz, amit csak a vérnővérem feltesz neked – mondta

Aviendha, és szórakozottan végighúzta az ujját a kése élén, aztán mélyen Ispan szemébe

nézett. – A vízföldiek félnek a fájdalomtól. Nem tudják, hogyan öleljék magukba, hogyan

fogadják el. Minden egyes kérdésre válaszolni fogsz!

Az aiel lány nem nézett fenyegetően, nem is vicsorodott el, higgadtan, nyugodtan beszélt,

de Ispan hátrahúzódott a széken, és riadtan nézett rá.

– Azt hiszem, ez törvénytelen lenne, még akkor is, ha nem a Torony egyik tagjáról lenne

szó – mondta Adeleas. – Nem onthatunk vért a vallatás alatt, és azt sem hagyhatjuk, hogy

más tegye meg helyettünk.

Úgy tűnt, mintha csak vonakodva ismerné el az ősi törvényeket. Elayne nem tudta volna

megmondani, vajon az nem tetszik neki, hogy be kell őket tartani, vagy hogy Ispánt a Torony tagjának kellett neveznie. Számára a Fekete nővér már nem volt a Torony tagja, és

fel sem merült benne, hogy más esetleg annak tartaná. Persze volt egy mondás, mely szerint az ember sosem végzett addig a Fehér Toronnyal, amíg a Fehér Torony nem végzett vele, de az igazság szerint az ember sosem végzett a Fehér Toronnyal, ha egyszer

kapcsolatba került vele, legfeljebb csak a halálos ágyán.

Összevont szemöldökkel tanulmányozta a Fekete nővért. Ispan szánalmas állapotban volt,

most még is csak úgy sugárzott belőle a magabiztosság. Kihúzta magát, és kárörömmel, megvetően méregette Aviendhát – és Elayne-t is. Eddig nem volt ilyen összeszedett, mikor

még azt hitte, hogy csak Elayne-nek és Nynaeve-nek van felette hatalma; csak akkor talált

magára, mikor rájött, hogy idősebb nővérek is vannak velük, akikbe jobban beleivódtak az

ősi hagyományok. Akiknek szinte már részükké váltak a Torony törvényei. A törvény nem

csak azt tiltotta meg, hogy vért ontsanak, de azt is, hogy csontot törjenek, és jó néhány más bevett kínzást, ami a fehérköpenyek Vallatóit olyan sikeressé tette. Minden egyes vallatás előtt teljességgel meg kellett Gyógyítani a foglyot, és ha napnyugta után kezdtek neki, napkeltéig be kellett fejezni, és ha napkelte után estek neki, csak napnyugtáig faggathatták. Ha a fogoly a Torony egy tagja volt, akár teljes jogú nővér, akár csak beavatott vagy egyszerű novícia, a törvény még jobban kedvezett neki, és még inkább megkötötte a vallatók kezét. Sem a kérdezésben, sem a büntetésben, sem a vezeklésben nem lehetett például a saidart használni. No persze egy nővér megcsavarinthatta egy novícia fülét az Egyetlen Hatalommal, ha nagyon unta már a dolgot, vagy akár a fenekére

is csaphatott, hogy ne nézze bolondnak, de ennél többet nem nagyon tehetett. Ispan rámosolygott Elayne-re. Rámosolygott! Elayne mély levegőt vett.

– Adeleas, Vandene, szeretném, ha magamra hagynátok Aviendhával és Ispánnal! – A gyomra egészen apróra összezsugorodott. Valahogy csak meg lehetett szorítani ezt az átkozott nőszemélyt is annyira, hogy felfedje a titkait anélkül, hogy megszegnék a Torony

törvényeit! De hogyan? Ha a Torony valakit elfogott, akkor az általában már jóval azelőtt

készségesen elmondott mindent, amit tudott, hogy akárcsak egy ujjal hozzáértek volna.

Hiszen mindenki tudta, hogy a Fehér Toronynak nem lehet ellenállni! Mindenki tudta! De

ezek mind hétköznapi emberek voltak, és ritkán került arra sor, hogy a Torony egy tagját

kelljen vallatni. Egy másik hangot is hallott a fejében, ezúttal nem Liniét, hanem az anyjáét. Csak olyasmire adj parancsot, amit te nem szégyellenél megtenni a tulajdon két kezeddel. Amit parancsba adsz, azt te magad teszed meg! Ha megszegné a törvényt…

Ismét az anyja hangját hallotta. Még egy királynő sem állhat a törvény felett, vagy nincs törvény. És aztán Lini hangja. Azt teszel, amit akarsz, drága gyermekem. Amíg hajlandó vagy érte megfizetni az árat. Elayne lerántotta a fejéről a kalapot, azzal sem bajlódott, hogy kibogozza az állán a csomót. Nehéz volt higgadt, határozott hangon beszélnie.

– Majd ha… majd ha már végeztünk a beszélgetéssel, visszavihetitek a Kötögető-körhöz!

Utána pedig Merilille ítéletére bízza magát. Öt nővér kell ahhoz, hogy bíráskodjanak felette, és kiszabják rá a büntetést. Szerencsére vannak is itt annyian. Ispan riadtan kapta fel a fejét, duzzadt szemével hol Elayne-re, hol Aviendhára nézett, mely egyre tágabbra nyílt, míg már szinte csak a fehérje látszott. Most már nem volt olyan magabiztos.

Vandene és Adeleas csendben összenéztek, mint ahogy csak azok az emberek szoktak, akik rengeteg időt töltöttek el együtt, és már nincs szükségük szavakra ahhoz, hogy értsék a másikat, aztán Vandene belekarolt Elayne-be és Aviendhába.

– Ha beszélhetnék veletek pár szót odakinn – mormolta. Bár udvarias kérésnek hangzott,

nem várt választ, hanem máris az ajtó felé terelgette őket.

Odakinn a tanya udvarán már vagy két tucat nő állt egymás mellé terelve, mint a birkák.

Nem mindegyik öltözött az Ebou Dar-i divat szerint, de kettejükön is ott csillant a város

híres javasasszonyainak piros öve. Elayne szinte azonnal felismerte közöttük Berowint. A

zömök kis nő általában sokkal magabiztosabb volt, mint azt az Egyetlen Hatalomban elért

ereje indokolta volna, most azonban még ő is riadtnak tűnt. Akárcsak a többiek. Az arcuk

halálosan sápadt, a szemük ide-oda villant, és bár az egész Kötögető-kör ott állt mellettük, és nyugtatgatta őket, csak nem voltak képesek lecsillapodni. Kicsit arrébb, Nynaeve és Alise vagy még kétszer annyi nőt próbált meg beterelni az egyik nagyobb épületbe. A

„próbált” meglehetősen találó kifejezésnek tűnt.

– Nem érdekel, miféle birtokaid vannak – üvöltötte épp Nynaeve magából kikelve az egyik gőgös tartású, halványzöld selyemruhás asszony képébe –, vagy bemész oda, és ott

maradsz, hogy ne zavarj senkit, vagy magam rugdoslak be!

Alise egészen egyszerűen megragadta a zöld ruhás nőt a nyakánál fogva, és akárhogy tiltakozott is, belódította az ajtón. Bement utána. Odabentről olyan hang hallatszott, mint amikor valaki rálép egy nagy libára, aztán csend lett. Alise újra megjelent az ajtóban, és sokatmondóan leporolta a kezét. A többiek erre meghunyászkodtak, és engedelmesen

beszaladtak a házba.

Vandene elengedte Elayne-t és Aviendhát, és mélyen a szemükbe nézett. A saidar ragyogása még mindig körbevette, de most alighanem Adeleas fókuszálta közös

fonataikat. Vandene ugyan meg tudta volna tartani a kész pajzsot akkor is, ha nem látja, de ha így lett volna, akkor alighanem inkább Adeleas jött volna ki velük. Vandene akár több

száz lépésnyire is eltávolodhatott a háztól anélkül, hogy a kapcsolat gyengülni kezdjen közte és a nővére között – megszakadni akkor sem szakadt volna meg, ha ő és Adeleas a

világ két átellenes pontján vannak, bár már jóval azelőtt használhatatlanná vált volna –, de azért közel maradt az ajtóhoz. Láthatóan a megfelelő szavak után kutatott.

– Mindig is úgy véltem, hogy jobb, ha olyanok foglalkoznak az ilyesmivel, akiknek már

van némi tapasztalata a dologban – mondta végül. – A fiatalokat gyakran elragadja a hév,

és akkor túl messzire mennek. Vagy néha rájönnek, hogy nem képesek rávenni magukat arra, hogy megfelelően kemények legyenek. Csupán azért, mert még nem láttak elég szenvedést. Vagy, ami a legrosszabb, rájönnek, hogy… tetszik nekik a dolog. Nem mintha

azt hinném, hogy bármelyikőtökben megvan erre a hajlam! – Bár egy pillanatra sem hallgatott el, sokatmondóan Aviendhára nézett. A lány sietve eltette a kését. – Adeleas és én már eleget láttunk a világból ahhoz, hogy tudjuk, miért kell ezt is megtennünk, és már

túl sokat éltünk ahhoz, hogy magával ragadna minket az indulat. Talán jobb lenne, ha ránk

bíznátok mindezt. Azt hiszem, mindannyiunknak ez lenne a legjobb!

Vandene úgy tett, mintha a két lány már bele is egyezett volna az ajánlatába. Bólintott egyet, és visszalépett az ajtóhoz.

Amint az ősöreg nővér újra eltűnt a házban, Elayne megérezte, hogy odabenn fókuszálnak.

Alighanem levédtek a szobát, hogy egyetlen hang se szökhessen ki odabentről. Nagyon helyes, ne is hallgatózzon senki! Nem lenne jó, ha valaki meghallaná, miket mond Ispan!

Aztán hirtelen rájött, hogy mit rejthet még a csönd, és hirtelen a szobából áradó nyugalom borzalmasabbnak tűnt, mint bármiféle sikoly, amit elfedhetett.

Sietve ismét a fejére rángatta a kalapját. A hőséget nem érezte, de a vakítóan tűző nap hirtelen megszédítette.

– Talán te is segíthetnél kiválogatni a hasznos holmikat abból a kupacból, amit a málháslovak hoztak – mondta kapkodva Aviendhának. A nővérek nem az ő parancsára tették, bármit tettek is, de ettől még nem érezte jobban magát. Aviendha meglepően gyorsan rábólintott; láthatóan ő is minél előbb ott akarta hagyni a csendes szobácskát.

A szélkeresők a málhás lovak közelében álldogáltak, türelmetlenül vártak, és parancsoló tekintettel néztek körül. A karjukat gőgösen keresztbe fonták a mellükön, ahogy Renaile-től látták. Alise épp most ért oda hozzájuk, és egyetlen pillantással felmérte, hogy ki a vezetőjük. Elayne-re és Aviendhára rá sem nézett.

– Gyertek velem – mondta határozott hangon, és látszott rajta, hogy nem tűr ellenkezést. –

Az aes sedai-ok azt mondták, hogy jobb lenne, ha nem a napon ácsorogva várnátok meg,

hogy a dolgok elrendeződjenek.

Alise mérhetetlen keserűséggel mondta ki az „aes sedai” szót, de benne volt az a tisztelet és ámulat is, amit Elayne már megszokott a Vérségtől. Talán még több is. Renaile megdermedt, sötét arca még jobban elkomorodott, de Alise nem hagyta szóhoz jutni.

– A hozzátok hasonló vadak felőlem akár kinn is ülhetnek a napon, hogy halálra izzadják

magukat, nem érdekel a fajtátok! Már persze ha le tudtok ülni egyáltalán! – Egyértelmű

volt, hogy az Atha’an Miere egyetlen tagját sem Gyógyították még meg, pedig mindnek csúnyán feltörte az ülepét a nyereg. Úgy álltak, mint akik a legszívesebben elfelejtenék, hogy deréktól lefelé is léteznek. – De azt nem hagyom, hogy megvárakoztassatok!

– Tudod te, ki vagyok? – kérdezte Renaile a dühtől remegve, de Alise már elindult, és hátra sem nézett, hogy követik-e. Renaile láthatóan majdnem felrobbant mérgében,

ingerülten törölte le a homlokáról bőven csorgó izzadságot, aztán dühösen rámordult a többi szélkeresőre, hogy hagyják ott azokat a „partátka” lovakat, és jöjjenek utána.

Terpeszállásban botorkáltak Alise után, és a két tanítvány kivételével mindannyian – még

Alise is – mérgesen morogtak magukban.

Elayne ösztönösen azon kezdett el gondolkozni, hogyan simíthatná el a dolgokat, és milyen módon intézhetné el, hogy meggyógyítsák a szélkeresőket anélkül, hogy külön kelljen kérniük. Vagy hogy egy nővérnek kelljen odáig aláznia magát, hogy felajánlja nekik a segítségét. És persze Nynaeve-et is ki kell majd engesztelnie valahogy, meg a többi aes sedai-t. Legnagyobb meglepetésére rá kellett döbbennie, hogy életében először egyáltalán nem akarja elsimítani a dolgokat! Nézte, ahogy a szélkeresők elsántikálnak az

egyik tanyasi ház felé, és úgy döntött, hogy a dolgok a lehető legnagyobb rendben vannak.

Aviendha széles, leplezetlen mosollyal nézte a Tengeri Nép szenvedését. Elayne

igyekezett elfojtani a saját vigyorát, aztán a málháslovakhoz fordult. De akkor is megérdemelték! Nehéz volt nem mosolyognia.

Aviendha segítségével sokkal hamarabb átkutathatta a maradék holmit, bár a másik lány nem ismerte fel olyan gyorsan a keresett tárgyakat, mint ő. Ez persze nem volt meglepő.

Azok közül a nővérek közül, akiket Elayne tanítgatott a ter’angrealokkal kapcsolatos tudására, kevesen mutattak nagyobb hozzáértést a dologhoz, mint ő maga, és a

legtöbbjüknek szinte semmi érzéke nem volt hozzá. De négy kéz így is többet talált, mint

kettő, és még sok mindent meg kellet lelniük. Az egyenruhás istállószolgák szorgosan hordták el a lábuk mellől a szemetet, míg a ter’angrealok gyűjteménye szépen gyarapodott az egyik kő vízgyűjtő széles, meleg tetején.

Még négy lovat málháztak le sietve, és akkora halom ter’angrealt találtak, hogy a Toronyban örömünnepet rendeztek volna a felfedezés tiszteletére. Még akkor is, ha senki

nem mert már a ter’angrealokkal foglalkozni. Minden elképzelhető formájú tárgy előkerült. Voltak ott csészék, tálak, vázák, és nem volt két ugyanolyan anyagú vagy formájú holmi. Egy lapos, szúette doboz már majdnem szétesett, és bármivel bélelték is ki

egykor, azt már megrágta az idő, de egy meglepően nagy készlet díszes ékszer lapult meg

benne. A színes kövekkel díszített nyakéket, karkötőket, keskeny drágaköves övet, vagy tucatnyi gyűrűt ugyanaz a kéz készíthette, és a dobozban még jó pár más ékszernek is lett

volna helye. Minden egyes darab ter’angreal volt, és minden egyes darab illett a többihez

– alighanem együtt kellett őket hordani –, de Elayne el sem tudta képzelni, miért akarna

bárki is egyszerre ennyi varázslatos holmit magán tudni. Aviendha egy tőrt talált, amelynek durva őzszarv markolatát vékony aranydrót futotta be. A pengéje tompán

fénylett, és láthatóan sosem volt élesebb. A lány zavartan forgatta az ujjai között, a keze lassan remegni kezdett, de ekkor Elayne elvette a fegyvert, és a többi mellé tette a víztároló tetejére. Aviendha egy ideig még kábán állt, a tőrt nézegette, és úgy nyalogatta az ajkát, mintha hirtelen kiszáradt volna a szája. Voltak ott gyűrűk, fülbevalók, nyakláncok, karkötők, csuklóvédők, és néhányon egészen meglepő mintákat lehetett

felfedezni. Találtak szobrocskákat, állat-, madár- és ember alakokat, jó pár kést, aminek volt éle, vagy egy fél tucat jókora bronz és acél medált. A legtöbbjükön furcsa, Elayne számára értelmezhetetlen ábrák voltak. Találtak egy pár egészen különös fémkalapot is, amely túl díszes és túl vékony volt ahhoz, hogy sisak lehetett volna, és számtalan olyan holmit is, amiről Elayne-nek fogalma sem volt, mi lehet. Volt ott egy bot, ami olyan vastag volt, mint a csuklója, élénkvörösen csillogott, kerek volt és sima, és inkább erősnek tűnt, semmint keménynek, bár úgy nézett ki, mintha kőből faragták volna ki. Ez nem csak megmelegedett a kezében a saidar érintésére, de egyenesen felforrósodott! Persze ez nem valódi forróság volt, mint ahogy a többi tárgy melege sem volt igazi hő, de mégis! És mihez kezdjen azzal a készlet apró, fonott acélgolyóval? Ahányszor csak megmozdította őket, halkan felcsendültek, minden egyes alkalommal más dallamot játszottak, és Elayne

úgy érezte, hogy bármilyen elszántan nézne is bele, mindig észrevenne a legbelső golyó mélyén egy még kisebbet. Volt ott egy kirakós játék, amit mintha üvegből öntöttek volna.

Olyan nehéz volt, hogy elejtette, és a t er’angreal letört egy darabot a víztároló kő

tetejéből. A gyűjtemény láttára bármelyik aes sedai-t elfogta volna az ámulat. És ami még

fontosabb volt, két újabb angrealt is találtak. Elayne ezeket nagyon óvatosan maga mellé tette, elég közel ahhoz, hogy bármikor fel tudja őket kapni.

Az egyik egy igazán érdekes ékszer volt, egy arany karkötő, amit négy lapos láncocska egy-egy gyűrűhöz kapcsolt, és a legapróbb láncszemeket is bonyolult labirintusminta borította. Ez volt a két angreal közül az erősebb, erősebb volt annál a kis borostyánteknősnél is, ami még mindig az erszényében lapult. Kisebb kézre tervezték, mint az övé vagy Aviendháé volt. Meglepő módon a karkötőn volt egy aprócska zár is, és

mellette ott csilingelt egy cseppnyi, henger alakú kulcs egy vékony kis láncon, amit egyértelműen külön kellett hordani. A kulccsal együtt! A másik egy ülő nőalak volt, a kortól karamellszínűvé vált elefántcsontból. Maga alá húzott lábakkal ült, meztelen térde

kikandikált sűrű, fényes haja alól, ami olyan tökéletesen eltakarta, mint a legdrágább köpeny. Ez még annyira sem volt erős, mint a teknős, de Elayne-nek nagyon megtetszett.

A nő egyik keze a térdén nyugodott, tenyérrel felfelé, hüvelykujja hegye összeért a középső és a gyűrűsujja hegyével. A másik kezét a magasba emelte, két első ujját eltartotta, a többit a tenyerére tapasztotta. Az egész figurát megfellebbezhetetlen fensőbbség övezte, de a finoman kidolgozott arcon vidám, gyönyörködő mosoly ült. Talán

egy bizonyos nőnek készíthették? Valahogy személyesnek tűnt. Talán a Legendák

Korában ilyeneket is csináltak. Némelyik ter’angreal hatalmas volt, lovakkal és szekerekkel, sőt, néha csak az Egyetlen Hatalommal lehetett elmozdítani őket, de a legtöbb angreal elég kicsi volt ahhoz, hogy az ember magánál hordja. Nem mindegyik, de a legtöbb igen.

Épp egy újabb kosarat kezdtek volna kiüríteni, amikor Nynaeve megjelent, és határozott arccal odalépett hozzájuk. Az Atha’an Miere szélkeresői büszkén vonultak ki az egyik házból, már nem sántikált egyikük sem. Merilille épp Renaile-lel beszélt, avagy jobban mondva a szélkereső beszélt, és Merilille hallgatott. Elayne kíváncsi lett volna arra, mi történt odabenn. A karcsú Szürke nővér már cseppet sem tűnt elégedettnek. A Vérség tagjai egyre gyűltek, de még nem volt ott mindenki. Ahogy Elayne körbenézett, látta, hogy

hárman tétovázva beóvakodnak a házak közé, és két másik riadtan nézi őket az olajfák közül. Érezte Birgittét is, aki valahol az ültetvényen lehetett, és csak kicsit tűnt kevésbé ingerültnek, mint az előbb. Nynaeve végigmérte a ter’angrealok gyűjteményét, és megrángatta a hajfonatát. Valahol elvesztette a kalapját.

– Ez még várhat – mondta undorodva. – Itt az idő!

Ötödik fejezet

KITÖR A VIHAR

A nap már kicsit túl volt lefelé tartó útjának a felén, mire mindannyian megindultak az

alaposan kitaposott, kanyargós ösvényen, ami felvezetett a pajták mögött emelkedő, meredek domb tetejére. Renaile választotta ki a helyet. Ez meglehetősen indokoltnak tűnt

az alapján, amit Elayne az időjárás befolyásolásáról tudott. Ő maga is a Tengeri Néptől szerezte minden tudását ebben a témában. Ahhoz, hogy az ember a tulajdon, szűk kis környezetén kívül bármit is megváltoztathasson, messzire kellett vinnie a fonatokat, amihez szüksége volt arra, hogy távolra ellásson. Ez persze könnyebben ment a nyílt tengeren, mint a hegyes-völgyes szárazföldön. Kivéve, ha az ember fel tudott mászni a legmagasabb csúcsra a környéken. És persze biztos kézre is szükség volt hozzá, mert elég

lehetett egy elcsúszott szál ahhoz, hogy viharos esőzéseket, pusztító forgószelet, vagy még a Fény tudja, miféle szörnyűségeket bocsásson az útjára az ember. Bármit tett is az, aki az időjárást próbálta meg a saját akarata alá hajtani, cselekedetének hatása úgy terjedt egyre messzebb, mint a hullámok, amiket a vízbe dobott kő vert fel. Elayne-nek esze ágában sem lett volna elvállalnia a Viharok Tálját használó kör vezetését.

A domb teteje teljesen kopár volt, nem nőtt rajta egyetlen fa vagy bokor sem, és szinte tökéletesen lapos volt; egy ötven láb széles és hosszú, hatalmas kőasztal. Bőven elfért rajta mindenki, akinek ott kellett lennie, és jó páran még, akikre ugyan nem volt szükség, de mégis feljöttek. A domb legalább ötven lépéssel a tanya fölé magasodott, és csodaszép kilátás nyílt a tetejéről az ültetvények és legelők kockás térítőjére, amit az erdők rendezetlen, sötét foltjai, és a tanyák kis fehér házikói tarkítottak. Túlságosan is sok kiégett barna és aszott sárga vegyült a dús zöld több száz árnyalatába, a táj szinte követelte, hogy minél előbb tegyék meg, amiért idejöttek, de Elayne-t így is elkápráztatta a vidék szépsége. A levegőben libegő, fakó, ködszerű por dacára is messzire el lehetett látni. A vidék meglehetősen lapos volt errefelé, csak pár alacsony domb emelkedett ki a síkságból. Ebou Dar valahol a látóhatár görbületén túl feküdt, délre tőlük, de akkor sem láthatta, ha magához ölelte az Egyetlen Hatalmat, és a saidar által kiélesedett érzékeivel próbálta meg észrevenni a város ragyogó fehér falait, de Elayne mégis úgy érezte, hogy ha

előrehajolna, meglátná legalább az Eldar folyót. Csodálatos látvány volt! Bár persze nem

nyűgözött le mindenkit.

– Elvesztegettünk egy órát! – morogta Nynaeve, és rosszalló pillantást vetett Reanne-re.

És mindenki másra, aki a szeme elé került. Most, hogy Lan nem volt a közelében, úgy tűnt, szívesen szabadjára engedné az indulatait. – Egy teljes órát! Vagy akár többet is!

Tökéletesen elpocsékoltuk! Alise meglehetősen jól elboldogul, nekem legalábbis úgy tűnt,

de az ember azt hinné, hogy Reanne is tudja, ki van éppen a tanyán, és ki nincs itt! A Fényre! Ha az az ostoba nőszemély még egyszer elájul itt nekem…

Elayne remélte, hogy Nynaeve még egy kis ideig uralkodik magán. Úgy tűnt, jókora haddelhadd lesz itt, ha egyszer kirobban!

Reanne igyekezett vidám, kíváncsi arcot vágni, de a keze egy pillanatra sem pihent meg,

egyfolytában a szoknyáját simogatta, vagy a haját rendezgette. Kirstian két kézzel kapaszkodott a ruhájába, izzadt, mint egy ló, és láthatóan bármelyik pillanatban elhányhatta magát; mikor ránézett valaki, bárki, nem csak az aes sedai-ok egyike, megremegett. A Vérség harmadik velük levő tagja, Garenia, saldaeai kereskedő volt, a népére jellemző horgas orral és telt ajkakkal; az alacsony, keskeny csípőjű nő alig tűnt idősebbnek Nynaeve-nél. Mindkét társnőjénél erősebb volt. Sápadt arca zsírosan,

nedvesen csillogott, és a szeme riadtan tágult ki, ahányszor csak egy aes sedai-ra nézett.

Elayne úgy érezte, nemsokára tényleg megnézheti, milyen az, amikor valakinek ijedtében

kiesik a szeme a fejéből. De a nő legalább már nem nyöszörgött, mint egész úton fel a hegyre. Valóban volt még két nő, akik talán elég erősek lettek volna ahhoz, hogy csatlakozzanak a körhöz – talán; a Vérség nem nagyon törődött azzal, ki milyen erős az Egyetlen Hatalomban –, de mind a ketten elutaztak már vagy három napja. A tanyán lévők

közül egy sem közelítette meg őket. Nynaeve ezért volt ilyen zaklatott. Egyrészt. A másik

ok pedig az volt, hogy Gareniát az elsők között találták meg, ájultan feküdt az olajfák tövében, és még kétszer elájult, mikor magához térve meglátta egy nővér kortalan arcát.

Természetesen, ha Nynaeve nem Nynaeve lett volna, akkor talán azzal kezdi, hogy egészen egyszerűen megkérdezi Alise-t, hogy ki van még itt a tanyán, vagy ami talán még

jobb lett volna, megmondja a nőnek, hogy mire van szüksége, ahelyett, hogy annak úgy kell kihúznia belőle, mit akar. De Nynaeve nem volt képes elhinni, hogy valakinek van elég esze ahhoz, hogy tudja, mit csinál. Őt magát kivéve, persze.

– Mostanra már végezhettünk volna! – hördült fel ismét. – Mostanra már…!

Majdnem megremegett dühében, ahogy a Tengeri Népre nézett, de nagy nehezen nyájas arcot vágott, és úgy méregette a szikla keleti végén gyülekező, ébenfekete bőrű, rikító ruhájú nőket. Az élénken mutogató Renaile alighanem utasításokkal látta el a többieket, és Elayne sokért nem adta volna, ha hallhatja, mit mond.

Nynaeve határozottan végignézett Merilille-en, Careane-en és Sareithán, akik még mindig

szorosan őrizték a bebugyolált Tálat. Adeleas és Vandene hátul maradtak, hogy őrizzék Ispánt. A három nővér cseverészve álldogált egymás mellet, nem figyeltek Nynaeve-re, hacsak nem szólt hozzájuk, de Merilille tekintete néha végigpásztázott a szélkeresőkön.

Ilyenkor szertefoszlott nyugodtságának álarca, és nyelvének hegyével megnyalta az ajkát.

Talán valami hibát követett el, amikor az előbb meggyógyította őket? Merilille több tucat

szerződést és paktumot hozott már tető alá különböző népek között, kevesen vannak a Toronyban, akik nála jobbak lennének ebben. Mégis, Elayne-nek eszébe jutott egy

történet, egy vicc, amiben egy domani kereskedő, a Tengeri Népek egyik

rakománymestere, és egy aes sedai szerepelt. Kevés olyan vicc volt, amiben aes sedai-ok

szerepeltek, mert sohasem volt biztonságos az ilyesmit mesélni, ki tudja, ki hallja meg az embert. A kereskedő és a rakománymester találtak a tengerparton egy közönséges követ,

és egymás között adták-vették oly módon, hogy mindig keletkezett rajta valamennyi hasznuk. Amikor megérkezett az aes sedai, a domani meggyőzte, hogy vegye meg tőle a

követ kétszeres áron, mint amennyiért legutóbb ő megvette. A rakománymester pedig arról

győzte meg, hogy tőle vegye meg ugyanazt a követ, négyszeres áron. Csak egy buta vicc,

de jól kifejezi, mit gondolnak az emberek. Lehet, hogy a nővérek semmivel sem kötöttek

ennél jobb üzletet a Tengeri Néppel.

Aviendha egyenesen a sziklák széléhez sietett, ahogy elérte a hegytetőt, és szoborszerű

mozdulatlanságban állt meg ott, észak felé fordulva. Egy perccel később Elayne rájött, hogy a nő nem valamit néz, hanem csak bámul maga elé. Felkapta szoknyája szélét – egy

kicsit körülményesebben, mint szokta, de mégiscsak három angreal volt nála – és felsietett barátnője mellé.

A sziklák vagy tizenöt lábnyi mélység után olajfaültetvényekben folytatódtak. Maguk a kövek kopottas szürke színűek voltak, és néhány haldokló bokrocskán kívül semmi sem borította őket. A magasság nem volt hatalmas, de nem is olyannak tűnt, mintha egy fa tetejéről bámulna csak le. Meglepő módon, ha lenézett, a gyomra felkavarodott. Aviendha

láthatóan nem vette észre, hogy közvetlenül a szakadék szélén áll.

– Bánt valami? – kérdezte Elayne csendesen. A másik nő továbbra is a távolba bámult.

– Kudarcot vallottam – mondta végül. Hangja üres és színtelen volt. – Nem tudtam rendesen megnyitni a Kaput, ezt mindenki látta, aki ott tartózkodott. Valószínűleg egy szolga volt az, akit én árnyfattyúnak néztem, és úgy viselkedtem, mind egy idióta. Az Atha’an Miere keresztülnéz rajtam, és az aes sedai-okra tekint, mintha én az ő kutyájuk lennék, aki csak a parancsaikra vár. Azt gondoltam, hogy szóra tudom bírni az árnyfutárt,

de egyetlen Far Dareis Mai sem hallgathat ki foglyot, mielőtt legalább húsz évig nem járta volna a lándzsa táncát, és nem is nézheti azt, mielőtt eltelt tíz éve, hogy felvette a lándzsát. Gyenge vagyok, Elayne. Nem tudom tovább elviselni saját szégyenem. Ha még

egyszer hibázok, meg fogok halni.

Elayne szája kiszáradt. Túlságosan is úgy hangzott, mint egy komoly ígéret. Szelíden megragadta Aviendha karját, és visszahúzta a meredély széléről. Az aielek majdnem annyira különösek tudnak lenni, mint a Tengeri Nép. Nem hitte el igazából, hogy Aviendha leugrana, de nem volt teljesen biztos az ellenkezőjében sem, és egészen kis esélyt sem akart arra adni, hogy kiderüljön, tévedett-e. Legalább a másik nem ellenkezett.

Úgy tűnt, mindenki magával vagy a többiekkel volt elfoglalva. Nynaeve az Atha’an Miere-hez kezdett el beszélni, mindkét kezét veszélyesen közel tartva hajfonatához, arca

pedig legalább olyan sötét volt, mint a Tengeri Nép asszonyainak arca. Keservesen erőlködött, hogy ne ordibáljon, miközben azok hallatlan fennhéjázással néztek rá.

Merilille és Sareitha még mindig a Tálat őrizték, Careane pedig a Vérség tagjaival próbált beszélgetésbe elegyedni, mérsékelt sikerrel. Reanne válaszolgatott, bár sűrűn nyalogatta kiszáradt száját, Kirstian azonban dermedt csendben remegett, Garenia pedig a szemét is

alig merte kinyitni. Mindenesetre Elayne halkan kezdett el beszélni, nehogy bárki meghallhassa – ez nem tartozott rájuk.

– Nem vallottál kudarcot, és rám sem hoztál szégyent, Aviendha. Soha semmi, amit te cselekedtél, nem okozott nekem szégyent, és azt hiszem, soha nem is fogsz olyasmit tenni,

amivel szégyent hoznál rám. – Aviendha kételkedve méregette. – És annyira vagy lágy és

gyenge, mint az edzett acél. – Ez volt élete legfurcsább dicsérete eddig, de Aviendha láthatóan örült neki. – Biztos vagyok benne, hogy a Tengeri Népek tőled is rettegnek. –

Még egy bizarr bók, de Aviendha elmosolyodott. Elayne mély lélegzetet vett. – Ami pedig

Ispánt illeti – nem igazán akart rágondolni sem –, én is meg tudtam volna csinálni, de már a puszta gondolatától felfordult a gyomrom, és izzadni kezdett a kezem. Biztos hogy elhánytam volna magam, ha megpróbálom, szóval ebben hasonlók vagyunk.

Aviendha a Hajadonok „nem értelek” kézjelét mutatta. Néhány egyszerűbb mozdulatot már megtanított Elayne-nek, bár nem lett volna szabad. A vérnővérség azonban sok mindent megváltoztatott közöttük. Leszámítva azt az apró körülményt, hogy talán mégsem

ilyen egyszerű a dolog. Aviendha úgy gondolta, magyarázata kristálytiszta.

– Nem azt gondolom, hogy nem tudtam volna megtenni, de nem tudom, hogyan kellett volna elkezdeni. Valószínűleg megöltem volna próbálgatás közben. – Hirtelen

elmosolyodott, sokkal szélesebben és melegebben, mint az előbb, és megérintette Elayne

arcát. – Mindkettőnknek vannak gyengéi – suttogta –, de ez nem hoz ránk szégyent, amíg

csak mi tudunk róla.

– Igen – mondta Elayne elhalóan. Aviendha csak azt nem tudta, hogyan. – Hát persze, hogy nem hoz ránk szégyent! – A vérnővére több meglepetést tartogat, mint egy

mutatványos. – Nesze – mondta, és Aviendha kezébe tuszkolta a hajába burkolózó nő

szobrát –, használd ezt a körben!

Nehéz volt odaadni az angrealt. Saját maga akarta kipróbálni, de mosoly ide vagy oda, a nővérének – a vérnővérének – biztatásra van szüksége. Aviendha óvatosan tartotta a kis elefántcsont szobrocskát, Elayne szinte látta a szemében, azon gondolkozik, hogyan adhatná vissza.

– Aviendha, gondolj arra, hogy milyen érzés, amikor annyi saidart ölelsz magadba, amennyire csak képes vagy! Most képzeld el, hogy kétszer annyit tudsz magadba fogadni!

Tényleg képzeld el, kérlek! Azt szeretném, ha használnád! Kérlek…

Az aielek valószínűleg nem sokszor mutattak ilyen arckifejezést, de Aviendha zöld szemei

kitágultak. Beszélgettek már az angrealokról, megpróbálták megbecsüli az erejüket, de soha nem gondoltak arra, milyen lehet használni egyet.

– Kétszer annyit… – suttogta – olyan rengeteget magamhoz ölelni! Alig tudom elképzelni.

Ez hatalmas ajándék, Elayne!

Megérintette Elayne arcát, és erősen hozzászorította az ujjait. Az aieleknél ez csóknak és ölelésnek felelt meg.

Nynaeve bármit is mondhatott a Tengeri Népnek, nem tartott sokáig. Szoknyáját vadul csapkodva távolodott tőlük. Elayne közelébe érve egyenlő távolságra állt meg Aviendhától

és a meredély szélétől. Mindig tagadta, hogy tériszonya lenne, de úgy állt, hogy Elayne és Aviendha közte és a meredély között legyenek.

– Beszélnem kell veled – mondta, és kissé távolabb vezette Elayne-t a hegytetőtől és a meredélytől. Kicsiny távolság, de arra bőven elég, hogy megakadályozza, ha valaki ki akarná hallgatni őket. Mély levegőt vett, mielőtt elkezdte volna, és nem nézett Elayne-re.

– Úgy… úgy viselkedtem, mint egy bolond. Annak a nyomorult férfinak a hibája! Ha nincs mellettem, alig tudok másra gondolni, és ha mellettem van, alig tudok bármire gondolni! Neked… neked meg kell mondanod, mikor viselkedek bolond módjára. Tőled függök, Elayne – hangja elhalkult, és majdnem sírós lett –, nem hagyhatom, hogy elveszítsem az eszemet egy férfi miatt. Most nem!

Elayne annyira meglepődött, hogy alig tudott megszólalni. Nynaeve, amint kijelenti, hogy

bolond módjára viselkedik? Majdnem felpillantott az égre, hogy lássa, a Nap nem változott-e zöld színűvé.

– Ez nem Lan hibája, te is tudod, Nynaeve – motyogta végül, elhessegetve saját utolsó emlékeit Randről. Az mégsem ugyanez. És a lehetőség a Fény ajándéka. Holnap

valószínűleg Nynaeve meg sem hallaná, ha azt mondaná neki, hogy őrültségeket csinál.

– Szedd össze magad, Nynaeve. Ne viselkedj úgy, mint egy hisztis kislány! – Csak semmi

álmodozás Randről, nem lehet ennyire sóvárogni valaki után! – Aes sedai vagy, és neked

kell minket vezetned. Vezetni és gondolkodni!

Nynaeve átkarolta a derekát, és lehorgasztotta a fejét.

– Tudom, és próbálom is – motyogta – De… nem tudhatod, milyen is ez… Bocsánat, sajnálom hogy zavartalak.

Elayne majdnem lenyelte a nyelvét. Nynaeve bocsánatot kér? Nyilvánosság előtt?

Nynaeve zavarban van? Biztos beteg. Persze nem tartott sokáig. Nynaeve pillantása az angrealokra esett, és megköszörülte a torkát.

– Egyet Aviendhának adtál, rendben van. Sajnos engednünk kell, hogy a Tengeri Nép használja az egyiket. Biztos vagyok benne, hogy alig lehet majd levakarni őket róla.

Melyiket kapom én?

Elayne villámgyorsan a gyűrűkből készült láncra mutatott. Nynaeve elvette, és elindult a

többiek felé. Hangosan mindenkit a helyére rendelt. Nehéz volt megkülönböztetni, hogy Nynaeve mikor irányít, és mikor kényszeríti az embereket. Végülis mindegy, ameddig működik a dolog.

A Viharok Tálja a hegytető közepén feküdt, kibontva a fehér kelméből, amiben eddig tartották. Nagy, nehéz kristálytál, majd két láb mély, belsejében örvénylő felhőkkel díszítve. Lenyűgöző darab, mégis egyszerűnek tűnik ahhoz képest, milyen hatalmas

lehetőségeket rejt. Legalábbis remélték, hogy hatalmas lehetőségeket rejt. Nynaeve a közelben foglalta el a helyét, az angrealt végre csuklójára kattintotta. Kezét forgatta, láthatóan meglepődve, hogy az ékszer nem zavarta a mozgásban. Úgy illett a csuklójára,

mintha eredetileg is rá tervezték volna. A három Vérség-tag is ott állt, Kirstian és Garenia Reanne háta mögött. Sokkal riadtabbnak tűntek, mint eddig bármikor, már ha ez

lehetséges volt egyáltalában. A szélkeresők rémülten álldogáltak vagy húsz lépéssel Reanne mögött.

Elayne hosszan felvágott szoknyáját felemelve Aviendha mellé lépett a Tálhoz, és gyanakodva szemlélte a Tengeri Népet. Vajon jelenetet fognak rendezni? Egészen azóta rettegett ettől, hogy először szóba került, a tanyán lévő nők közül is csatlakozhatna valaki a körhöz. Az Atha’an Miere eléggé a rangok megszállottja volt ahhoz, hogy a Tornyot hibáztassa. Garenia jelenléte pedig azt jelentette, hogy Renaile din Calon Kék Csillag, az Atha’an Miere Hajók Úrnőjének szélkeresője nem fog részt venni a körben. Legalábbis elméletileg.

Renaile kutató pillantásokkal méregette a Tál körül gyülekező nőket. Úgy tűnt, hogy az erejüket latolgatja.

– Talaan din Gelyn – mordult fel hirtelen –, menj a helyedre! – Ostorcsapásként dördültek

a szavai, még Nynaeve is megugrott ijedtében.

Talaan mélyen meghajolt, és a tálhoz futott. Ahogy elindult, Renaile ismét megszólalt:

– Metarra din Junalle, menj a helyedre! – Metarra, a kövérkés, de mégis helyes nő Talaan

után loholt. Egyik tanonc sem volt még olyan idős, hogy megszerezzék azt a tiszteletet, amit a Tengeri Nép „só-névnek” hívott.

Renaile innen kezdve gyorsan vakkantotta a neveket, Rainynt és két másik szélkeresőt küldve, akik szintén gyorsan, bár nem annyira rohanva mentek a helyükre, mint a tanoncok. Az ékszereik alapján Naime és Rysael magasabb rangúaknak számítottak, mint

Rainyn, de sokkal gyengébbek voltak az Egyetlen Hatalomban. Ekkor Renaile szünetet tartott, csak egy szívverésnyi ideig, de ebben a feszült figyelemben feltűnően hosszú volt ez is.

– Tebreille din Gelyn Déli Szél, menj a helyedre! Carie din Gelyn Futó Hullám, halljad parancsom!

Elayne egy pillanatra megkönnyebbülést érzett, hogy Renaile nem nevezte meg magát, de

ez csak a szünet idejéig tartott. Tebreille és Caire pillantást váltottak, mielőtt a Tálhoz mentek volna. Nyolc fülbevaló és számtalan lánc jelölte meg mindkét hullámúrnőt. Csak

Renaile állt fölöttük, és csak Dorile volt egyenlő velük a Tengeri Nép hegytetőn tartózkodó tagjai közül. A sárga bársonyruhába öltözött Caire volt a legmagasabb közülük,

a zöld bársonyba öltözött Tebreille-nek volt a legkeményebb az arca. Mindketten több mint csinosak voltak, és nemcsak a nevük alapján jöhetett rá az ember, hogy testvérek.

Ugyanolyan nagy, majdnem fekete szemekkel rendelkeztek, ugyanolyan egyenes orruk,

ugyanolyan széles arcuk volt. Caire csendesen a jobbjára mutatott, Tebreille is némán foglalta el a nővére által kijelölt helyet, de az arca olyan volt, mint a kő. Velük együtt tizenhárom nő állta körbe a Viharok Tálját. Caire szeme villámokat szórt. Elayne-nek eszébe jutott Lini egy másik mondása: egyetlen kés sem élesebb, mint a testvérek gyűlölete.

Caire a Tál körül álló nőket nézte, mintha megpróbálná mindegyikük arcát az

emlékezetébe vésni. Vagy az ő emlékezetükbe vésni saját tekintetét. Elayne magát korholva, az utolsó angreallal Talaanhoz sietett, odaadta neki a kis teknőst, és elmagyarázta, hogyan kell használni. A magyarázat igen egyszerű volt, de aki enélkül próbálkozott volna, annak órákig kellett volna kísérleteznie. Most pedig öt szóra sem volt idő.

– Csendet! – kiáltotta Caire. Tetovált öklei a derekán úgy festettek, mintha csatába induló hajó fedélzetén osztogatná parancsait. – Semmi beszélgetés nem történhet az engedélyem

nélkül. Talaan, azonnal jelentsed ezt, ha visszatérsz a hajódra!

Semmi sem árulta el Caire hangjában, hogy saját lányához beszél. Talaan mélyen

meghajolt, megérintette szívét, és valamit mormogott. Caire morcosan felhúzta az orrát, és Elayne-re nézett, olyan pillantással, mintha azt kívánná, bárcsak őt is elküldhetné, hogy jelentsen valakinek.

– Ma olyan dolgot fogunk tenni, amit a Világtörés óta nem tettek, amikor őseink a széllel

harcoltak, és a hullámok megvadultak. A Viharok Táljával és a Fény segítségével sikerült

túlélniük azt az időszakot. Ma használni fogjuk a Viharok Tálját, amelyet több mint kétezer éve vesztettünk el, és most visszatért. Tanulmányoztam az ősi tudást,

tanulmányoztam azokat az iratokat, amelyek olyan korból maradtak, amikor elődeink először ismerkedtek a vizekkel és a szelek irányításával. Amikor a só a vérünkbe ivódott.

Amit csak tudni lehet a Viharok Táljáról, azt én jobban tudom, mint bárki más.

Elégedett pillantást vetett húga felé, olyan pillantást, amit Tebreille nem tudott nem észrevenni. Ez láthatóan még jobban elégedetté tette Caire-t.

– Amit az aes sedai-ok nem tudnak megtenni, én meg fogom ma tenni, ha a Fénynek is így

tetszik. Elvárom, hogy minden asszony a helyén maradjon, bármi is történjék. A kudarc elfogadhatatlan!

Úgy tűnt, a többi szélkereső, épp ezt a fajta felszólalást várta, ezt tartották az alkalomhoz illőnek, de a Vérség tagjai döbbenten bámultak Caire-re. Elayne véleménye szerint a fellengzős jelző korántsem írta le Caire beszédét. A nő egyértelműen elvárta, hogy a Fénynek is úgy tetsszen, ahogy ő akarja, mert ellenkező esetben igencsak elégedetlen lenne! Nynaeve a szemét forgatva az égre nézett, és már épp megszólalt volna, de Caire

megelőzte.

– Nynaeve – jelentette be a szélkereső hangosan –, most bemutathatod az

összekapcsolódásban szerzett tapasztalatodat! Láss neki, te nő, de villámgyorsan!

Nynaeve nem válaszolt, hanem csak szorosan behunyta a szemét, és a szája

szabályszerűen… hullámzott. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt agyvérzést kap.

– Feltételezem, hogy ez azt jelenti, hogy akkor megszólalnom is szabad – mormolta.

Szerencséjére túl halkan ahhoz, hogy Caire a kör túlsó végén meghallhassa. Nynaeve kinyitotta a szemét, és elmosolyodott. Az arckifejezése többi részével együttvéve ez a mosoly kifejezetten iszonytatónak tűnt. Úgy nézett ki, mint egy súlyos gyomorpanasz és

még pár kellemetlen betegség egybegyúrva.

– Az első tennivaló az, hogy az ember magához öleli az Igaz Forrást, Caire. – A saidar fénye élesen felragyogott Nynaeve körül; abból, amit Elayne érzett, szinte biztos volt benne, hogy a másik nő máris használni kezdte az angrealt. – Feltételezem, ezt meg tudjátok csinálni az én útmutatásom nélkül is! – Nem törődött azzal, hogy Caire szája dühösen megfeszül, hanem élvezettel folytatta tovább a leckét. – Most pedig Elayne segít

majd nekem bemutatni, hogy is kell ezt csinálni. Már persze csak ha engedélyt adsz rá!

– Felkészülök arra, hogy magamhoz öleljem a Forrást – vetette közbe Elayne, még mielőtt

Caire kitörhetett volna –, de voltaképp nem ölelem meg.

Megnyitotta magát, és a szélkeresők előrehajoltak, úgy bámulták, pedig most még nem volt semmi látnivaló. Még Kirstian és Garenia is elfeledkeztek egy pillanatra a rettegésükről, és érdeklődve nézték. – Ebben az állapotban tartom magam. A többi Nynaeve dolga.

– Most kinyúlok felé. – Nynaeve egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, és jelentőségteljesen Talaanra nézett. Elayne-nek tényleg nem volt rá alkalma, hogy felkészítse a szélkereső-

tanoncot arra, hogy mit kell csinálni egy angreallal. – Éppolyan ez, mintha egy angrealt akarnék használni.

Nynaeve egyértelműen a vékony Atha’an Miere-nek szánta a szavait. Caire felmordult dühében, de Talaan lehorgasztott fejjel is mohón leste Nynaeve-et.

– Az angrealon keresztül nyitod meg magad a Forrás előtt, nagyjából úgy, ahogy most majd én Elayne-en keresztül nyúlok ki a saidarért. Mintha egyszerre akarnád magadhoz ölelni az angrealt és a Forrást! Figyelj, majd meglátod, hogyan kell! Mikor eljön az ideje, hogy téged is bevegyünk a körbe, légy olyan közel hozzá, amilyen közel csak lenni tudsz.

Így amikor rajtad keresztül magamhoz ölelem a Forrást, az angrealt is átölelem.

Akárhogy összpontosított is, Elayne homlokán most elkezdett gyöngyözni a verejték. De

persze mindennek semmi köze nem volt a meleghez. Az Igaz Forrás várta; ott lüktetett a

közelében, benne lüktetett, vele lüktetett. Követelődzött. Azt akarta, hogy Elayne magába

fogadja. Minél tovább ácsingózott egy hajszálnyira attól, hogy megérintse az Egyetlen Hatalmat, annál kínzóbb volt a vágy, a kényszer. De még tartotta magát. Lassan remegni

kezdett. Vandene egyszer azt mondta neki, hogy minél hosszabb ideje fókuszál már valaki,

annál rosszabb, ha nem ölelheti magához tetszése szerint a Forrást.

– Figyeld majd meg, hogy Aviendhát hogyan vesszük be a körbe! – mondta Nynaeve Talaannak. – Ő már tudja, hogyan… – Ránézett Elayne arcára, és sietve befejezte a mondatot. – Csak figyelj!

Az egész persze nem olyan volt, mintha az ember egy angrealt használt volna, bár tényleg nagyon hasonlított rá. És nem volt jó elsietni, de Nynaeve-nek a legjobb napjain sem volt

valami gyengéd az érintése. Elayne úgy érezte, mintha megrázták volna – fizikailag ugyan

semmi sem történt, de a fejében mintha ide-oda gurult volna, mintha lefelé zuhant volna

egy meredek domboldalon. És ami még ennél is rosszabb volt, már-már idegölő

lassúsággal pattogott csak az ujjhegynyire várakozó saidar felé. Az egész persze nem tartott egy szívverésnyi ideig sem, de Elayne úgy érezte, hogy órák, sőt, napok teltek el, mire a kínzó várakozás véget ért. Ordítani akart, de nem tudott levegőt venni. Aztán hirtelen, mintha csak egy gát szakadt volna át, elöntötte az Egyetlen Hatalom, belezúdult

az élet, az öröm, a gyönyör, és hosszú, szaggatott sóhajban szakadt ki belőle a megkönnyebbült, örömteli lélegzet. Még a lába is beleremegett abba, hogy a kínzó hiányérzetet ekkora boldogság váltotta fel. Alig állta meg, hogy ne lihegjen az erőfeszítéstől. Tántorogva szedte össze magát, és komoran végigmérte Nynaeve-et. A nő

bocsánatkérően vonta meg a vállát. Aznap már másodszor! A nap lassan tényleg zöld lesz!

– Az Elayne-ből áradó saidart ugyanúgy én irányítom, mint a belőlem fakadót – folytatta Nynaeve, de nem mert Elayne szemébe nézni –, és amíg csak el nem engedem, ez így is

marad! Attól nem kell tartanotok, hogy aki a kört vezeti – Caire-re nézett, és megvetően

szipákolni kezdett –, túl sok saidart áramoltatna át rajtatok. Ez a legtöbb tekintetben tényleg olyan, mint egy angreal. Az angreal megvéd a túl sok Hatalom veszélyes hatásaitól, és ehhez hasonlóan, aki egy kör tagja, az nem tud túl sokat magába fogadni. Az igazság szerint egy kör részeként az emberen nem tud annyi Hatalom átáramlani, mint egyéb…

– Ez veszélyes! – szakította félbe Renaile, aki Caire és Tebreille közé furakodott a vállával. Viharos tekintettel méregette Nynaeve-et, Elayne-t és a kör túlsó végén álló aes sedai-okat. – Azt mondod, hogy az egyik nő egészen egyszerűen képes a másikat

megragadni, és fogságban tartani, a beleegyezése nélkül használni a hatalmát? Mióta képesek erre az aes sedai-ok? Figyelmeztetlek, ha megpróbálod bármelyikünkön is

használni, én…

Ezúttal őt szakították félbe.

– Ez egyáltalán nem így működik, Renaile! – Sareitha megveregette Garenia vállát, aki Kirstiannal együtt sietve félreugrott, hogy az aes sedai közelebb léphessen a

szélkeresőhöz. A fiatal Barna tétován méregette Nynaeve-et, aztán keresztbe fonta a karját, és tanáros hangon rákezdett; talán ezúttal valóban a tanítványának érezte Renaile-t.

– A Torony hosszú éveken át tanulmányozta ezt a jelenséget, már a Trallok Háborúk előtt

is. Minden egyes oldalt elolvastam a Torony könyvtárában, amit erről a témáról leírtak.

Következetesen bebizonyították, hogy egyetlen nő sem képes egy másikkal az akarata ellenére összekapcsolódni. Ez egészen egyszerűen lehetetlen; ha ilyesmivel próbálkozik valaki, semmi nem történik. Szükség van arra, hogy a másik átadja magát neki, éppúgy, mint ahogy a saidar magunkhoz öleléséhez is szükségünk van arra, hogy megadjuk magunkat az Igaz Forrásnak!

Sareitha tökéletesen magabiztosnak hangzott, de Renaile kétkedve vonta össze a

szemöldökét. A legtöbb ember tudta, hogy az aes sedai-ok könnyen ki tudják kerülni a hazugságot tiltó Esküt, ha úgy kívánta az érdekük.

– És miért tanulmányozták ezt? – követelte a Hajók Úrnőjének szélkeresője emelt hangon.

– Miért érdekelte a Fehér Tornyot ilyesmi? Talán az aes sedai-ok még mindig folytatják a

kísérleteiket?

– Ez nevetséges! – Sareitha hangja egyszerre volt dühös és elkeseredett. – Ha mindenáron

tudni akarod, a fókuszálni képes férfiak miatt kezdték el tanulmányozni ezt a témát!

Akkoriban még sokan éltek, akik a tulajdon két szemükkel látták a Világtörést. Nem hinném, hogy sok nővér emlékszik rá, hiszen már jóval a Trallok Háborúk előtt kivették

ezt a kötelező gyakorlatok közül, de férfiakat is be lehet venni a körbe, és minthogy a kör nem törik meg, ha a benne lévők alszanak… Nos, mindenki könnyen rájöhet, hogy ennek

mi lenne az előnye! Sajnos az elképzelés teljesen hibásnak bizonyult. De hogy az általad

felvetett kérdésre válaszoljak, megismétlem, hogy tökéletességgel lehetetlen egy nőt az akarata ellenére bevenni egy körbe. Ha kételkedsz benne, próbáld csak meg! Majd meglátod!

Renaile rábólintott; úgy tűnt, végre elfogadja Sareitha szavait. Nem nagyon tehetett mást

az ember, ha egy aes sedai nyílt és egyértelmű állásfoglalást tett valamilyen témában. De

Elayne érdeklődését felkeltette a dolog. Mi lehetett azokban a feljegyzésekben, amik nem

maradtak fenn? Észrevette, hogy Sareitha hangja ott egy pillanatra megváltozott.

Lett volna hozzá pár kérdése. Majd később fel is teszi neki, ha kevesebben vannak körülötte.

Mikor Renaile és Sareitha végre kiléptek a körből, Nynaeve kisimította lovaglóruhája felhasított szoknyáját. Láthatóan igencsak felmérgesítette, hogy félbeszakították. Épp folytatta volna a mondanivalóját, mikor Caire újra közbevágott.

– Folytasd a bemutatót, Nynaeve! – harsant a szélkereső parancsa. Sötét arca nyugodt volt

és kifejezéstelen, de ő sem tűnt túl elégedettnek.

Nynaeve szája szótlanul mozgott, egy ideig nem jött ki hang a torkán, de mikor aztán magára talált, sietve elhadarta a tudnivalókat, nehogy valaki még egyszer félbeszakíthassa.

A lecke következő része a kör irányításának továbbadása volt. Az irányítást is csak úgy lehetett átvenni, hogyha a másik beleegyezett, és ahogy Elayne kinyúlt Nynaeve felé, egy

pillanatig visszafojtotta a lélegzetét, és csak akkor sóhajtott egy aprót, mikor megérezte a saidarban az apró változást, ami azt jelentette, hogy most már ő uralja a belé áradó Hatalmat. És persze azt is, ami Nynaeve-on átfolyik. Nem volt benne biztos, hogy működni fog a dolog. Nynaeve meglepő könnyedséggel ki tudott alakítani egy kört, még

ha nem is volt különösen finom vagy óvatos, mikor összekapcsolódott egy-egy emberrel,

de az irányítás átadásához kellett egyfajta megadás, ami majdnem olyan nehezen ment neki, mint az, hogy a saidarnak átadja magát. Nehezen tudta csak átadni az irányítást, és nem volt egyszerű bevonni őt egy már meglévő körbe sem. Éppen ezért Elayne magánál

tartotta a vezetést. Nemsokára át kell majd adnia Caire-nek, és nem volt benne biztos, hogy Nynaeve kétszer egymás után meg tudna válni tőle. Ehhez képest még a

bocsánatkérés is könnyen mehetett neki.

Elayne ezek után Aviendhával kapcsolódott össze, hogy Talaan megfigyelhesse, hogyan megy ez egy angreal segítségével, már amennyit ebből egyáltalán látni lehetett ilyenkor, és minden nagyszerűen sikerült. Aviendha gyorsan tanult, és tökéletesen bele tudott olvadni a körbe. Talaan is gyors felfogású volt, mint később kiderült, és a legapróbb botlás nélkül áramoltatta a körbe az angreallal csak még óriásibbra duzzadó Hatalmát. Elayne szép egymásutánban a többieket is behozta a körbe, és majdnem beleborzongott a saidar

még sosem tapasztalt, hatalmas folyójába, ami átözönlött rajta. Még senki sem vett annyit

a Forrásból, amennyit valójában tudott volna, de az egyes nők Hatalma összeadódott, és az

angrealok hatását is érezni lehetett. Elayne érzékei minden új tag csatlakozásával egyre élesebbé váltak. Érezte a szélkeresők nyakában lógó, finom aranycsipke dobozokból áradó

buja, testes illatot, és meg tudta különböztetni, melyikük milyen fűszerrel édesíti meg.

Minden egyes ráncot és öltést jól látott a többiek ruháján, mintha csak közvetlen közelről nézné őket, vagy még annál is jobban. A szél legenyhébb rezdülését is megérezte a haján

és a bőrén, még az olyan apró kis simításokat is, amiket az Egyetlen Hatalom nélkül sosem vett volna észre.

Persze nem csak ezeket a dolgokat érzékelte. A kör kissé hasonlóan működött az őrzők és

az aes sedai-ok közti kötéshez, éppolyan élénk volt, és valahogy még személyesebb.

Elayne érezte, hogy Nynaeve jobb sarkán van egy gombostűhegynyi kis vízhólyag, mert

feltörte a lábát a hímzett papucs, amikor felmászott a dombra; Nynaeve rengeteget beszélt

a jó, erős folyóközi cipőkről, de nem bírt ellenállni a kecses, díszes kis lábbeliknek.

Nynaeve mereven, komoran nézte Caire-t, keresztbe fonta a karját, és az angrealba bújtatott ujjaival rosszkedvűen simogatta jobb válla felett átvetett, fényes, vaskos hajfonatát. Kifelé nyugodtnak tűnt, de valójában kavargó érzelmek vad vihara dúlt benne.

Félelem, aggodalom, ingerültség, gyanakvás, türelmetlenség vegyült egymásba, de néha átcsillant mögüle, sőt, olykor teljesen elmosta mindezt valami forróság, ami majdnem lángra lobbant. Ezt a tüzet Nynaeve mindig sietve elfojtotta, de makacsul visszatért.

Elayne úgy érezte, mintha felismerné ezt az érzést, de nem tudta tisztán kivenni, csak úgy, mint amikor az ember a szeme sarkából lát valamit, ami eltűnik, mire odafordítja a fejét,

hogy jobban megnézze.

Meglepő módon Elayne még Aviendhában is érzett némi félelmet, de csak igen keveset, és

a lány jól uralkodott rajta; az elszántság szinte minden más érzelmet kiölt belőle. Garenia és Kirstian úgy remegtek, hogy alig bírtak megállni a lábukon, és valóban, szinte vegytiszta rettegést érzett felőlük, mikor bevonta őket a körbe. Elayne egy pillanatra nem is értette, hogy ha valaki ennyire fél, hogy tudja egyáltalán megtartani a saidart. Reanne-t meglepő módon a várakozás töltötte majdnem csordultig; az, hogy még mindig idegesen

simítgatta a szoknyáját, tehát nem rettegésből fakadt. Ami pedig az Atha’an Miere-t illette… Még Tebreille-ből is csak úgy áradt a gyanakvás, és Elayne-nek nem kellett Metarra vagy Rainyn riadt pillantását követnie, hogy rájöjjön, a szélkeresők leginkább a türelmetlenül, parancsolóan álló Caire-től tartanak.

Elayne őt hagyta utolsónak, és egy cseppet sem lepődött meg azon, hogy négyszer –

négyszer! – is neki kellett veselkednie, mire be tudta venni a körbe. Caire semmivel sem

adta meg magát könnyebben, mint Nynaeve. Elayne kétségbeesetten imádkozott azért, hogy ne derüljön ki az utolsó pillanatban, hogy a nőt a rangja és nem a tudása miatt jelölték ki vezérüknek!

– Most átadom neked a kört – mondta a szélkeresőnek, mikor végre mindenki együtt volt.

– Ha fel tudod idézni, hogyan csináltuk Nynaeve-vel…

Elayne-nek elakadt a szava, ahogy a nő hirtelen kiszakította kezéből az irányítást. Úgy érezte magát, mint akiről egy hirtelen kelt, hatalmas szélroham a ruháival együtt a húsát is letépte. Vadul levegő után kapkodott, és ha úgy hangzott, mintha dühösen kiköpött volna,

hát nem bánta egy cseppet sem.

– Jól van – mondta Caire, és elégedetten dörzsölte a kezét –, nagyon jó!

Minden idegszálával a Tálra összpontosított, a fejét forgatva nézte a jókora kristályedényt.

De még így is észrevette, ki mit csinál. Mikor Reanne megpróbált leülni, a szélkereső

felcsattant, anélkül, hogy akár egy pillanatra is levette volna a szemét a Tálról.

– Maradj a helyeden, ostoba nőszemély! Ez itt nem egy halvásár! Állva maradsz, amíg csak mást nem parancsolok!

Reanne riadtan ugrott újra talpra, magában motyogott valamit, de Caire felől akár meg is

szűnhetett volna. Már egyáltalán nem törődött vele. A szélkereső összeszűkült szemmel méregette a lapos kristálytálat. Elayne akkora elszántságot érzett benne, ami egy hegy megmozdításához is elegendő lehetett volna. Felbukkant még egy apró érzelemmorzsa is,

de ezt Caire hamar eltaposta. Kétség. Kétség? Ha mindezek után ez a nőszemély tényleg

nem tudta, mihez kell kezdenie…

Ebben a pillanatban Caire magába szívott minden Hatalmat. Annyi saidar ömlött át Elayne-en, amennyit csak elbírt; hatalmas, ragyogó fénygyűrű vonta be a kört, mely minden egyes nőn végigáramlott. Kicsit erősebb volt ott, ahol valaki egy angreallal segítette ki magát, de mindenütt vakítóan fénylett. Elayne feszülten figyelte, ahogy Caire fókuszál. A nő mind az Öt Hatalmat használta, amiből egy négyágú csillagot formált, és a

Tál tetejére fektette azt. A lány érezte, micsoda hihetetlen pontossággal végzi a nő a dolgát. Egyszer már ő is fókuszált egy cseppnyit a Tálba – egészen pontosan

Tel’aran’rhiodban, mikor megtalálták; az csak a valódi ter’angreal tükörképe volt, de így is komoly veszélyekkel járt – és az áttetsző kristály már annyitól is halványkékké változott, és fehér bárányfelhők libbentek át a felszínén. Most a négyágú csillag hirtelen egy ötödik csúcsot is növesztett, a fonat természete egy kicsit megváltozott, és a Tál hirtelen egy viharos, zöld tenger volt hatalmas hullámokkal. Az ötödik csúcsból kinőtt egy hatodik is, és a Tál megint az ég volt, most már sötétebb kék, talán mintha a telet idézte volna, és hótól vagy esőtől duzzadó, lila felhők vágtattak át rajta. Hét csúcs, és a zöldesszürke tenger hánykódott előttük vad, kísérteties viharban. Nyolc csúcs, és az ég.

Kilenc, és a tenger; Elayne hirtelen úgy érezte, hogy mostantól már a Tál szívja magába a

saidart, nem csak annyit, amennyit a kör tagjai tudnának adni, hanem még sokkal többet, és attól is sokkal többet, egy egész, megállíthatatlan, vad folyót.

A Tál belseje egyre gyorsabban változott, hol tenger volt, hol ég, hol hullámok, hol felhők, de a lapos, széles kristálytálból hirtelen a saidar örvénylő, csavart oszlopa csapott fel az égbe: Tűz és Levegő, Víz, Föld és Szellem, csodálatosan aprólékos csipkébe fonva, olyan

széles sugárban, mint a tál maga. Egyre magasabbra szökellt az égen, míg lassan szem elől

veszítették a végét. Caire továbbra is fáradhatatlanul fonta egybe a szálakat, az arcán csak úgy csurgott a verejték. Csak annyira torpant meg néha, hogy kipislogja a szeméből a csípős, sós cseppeket, megnézze a Tálban forgó mintát, és máris újabb szálat vetett bele. A széles oszlop mintázata minden egyes fonallal megváltozott, és finoman tükrözte Caire szövését.

Elayne csak most döbbent rá, milyen bölcs döntés volt is, hogy nem ő maga akarta vezetni

a kört. Amit most a szélkereső csinált, ahhoz évekkel több tapasztalat kellett, mint amennyivel ő rendelkezett. Évtizedekkel! És hirtelen ráébredt még valami másra is. A saidar folyamatosan változó csipkeoszlopa valami köré tekeredett, valami láthatatlan hatalom köré, ami az egész oszlopot megtartotta. Nagyot nyelt. A Tál saidint is szívott magába, nem csak saidart.

Reménykedett benne, hogy csak ő jött rá, mi ennek a különös jelenségnek a nyitja, de elég

volt egy pillantást vetnie a kör többi tagjára, hogy lássa, tévedett. A társaság egyik fele olyan iszonyattal nézte az oszlopot, mintha maga a Sötét Úr jelent volna meg előttük. A

körön átfutó érzések között egyre erősödött a félelem. Néhányan már majdnem annyira rettegtek, mint Garenia és Kirstian, az pedig kész csoda volt, hogy ők ketten nem ájultak

el ijedtükben. Nynaeve kis híján elhányta magát, bár az arca hirtelen angyalian szelíd kifejezést öltött.

Aviendha kifelé nyugodtnak tűnt, de odabenn aprócska félelemszikra remegett és

vonaglott, és megpróbált lángba borítani mindent.

Caire felől továbbra is csak acélos elszántság áradt, az uralta az arcvonásait is. Semmi sem téríthette el az útjáról, még az sem, hogy az Árnyék által megfertőzött saidin belevegyül az ő szövésébe. Semmi sem állíthatta meg. Folyamatosan alakítgatta a fonatokat, és hirtelen az oszlop láthatatlan tetejéből saidar lövellt szét, fénylő pókhálóként fogta be az egész eget. Mintha egy kerék egyenetlen küllői forogtak volna odafenn: délre szinte egyenletes, legyezőszerű saidar függöny áradt, északra és északnyugatra kicsit ritkásabb volt az Egyetlen Hatalom áradata, és a többi irányba alig egy-egy csipkézett csík mutatott.

Folyamatosan változtak, egyre nőttek, egy pillanatig sem voltak ugyanolyanok, beszőtték

az egész eget, egyre messzebbre és messzebbre repültek, míg végül már egyikük sem látta

a fonatok végét. Elayne biztos volt benne, hogy ebben a hatalmas szövetben sem csak saidar van; itt-ott a pókhálószerű szálak meggörbültek, kitértek valami más elől, valami olyan elől, amit Elayne nem láthatott. Caire rendületlenül szőtt tovább, az oszlop az ő

intésére táncolt és fonta egybe a saidart és a saidint, aztán a pókháló megváltozott, és úgy csillogott, mint egy felborult kaleidoszkóp, körbeforgott az égen, eltűnt a messzeségben, csak hogy újabb és újabb minta tűnjön fel az oszlop tetején.

Caire minden előzetes figyelmeztetés nélkül kihúzta magát, megdörzsölte a derekát, és teljesen elengedte a Forrást. Az oszlop és a pókháló elpárolgott, és a nő lihegve leült, vagy inkább lezuhant a földre. A Tál ismét kristálytiszta és teljesen átlátszó volt, bár a saidar apró pamacsai még ott szikráztak és pattogtak a szélén.

– Ha a Fénynek is úgy tetszik, megcsináltuk! – mondta fáradtan.

Elayne alig hallotta. Egy kört nem így kellett befejezni. Mikor Caire hirtelen csak elengedte az Egyetlen Hatalmat, a saidar egy szemvillanás alatt kiömlött minden egyes nőből. Elayne szeme majdnem kiesett a helyéről. Az egyik pillanatban mintha a világ legmagasabb tornyának a tetején állt volna, aztán hirtelen az egész torony eltűnt alóla!

Persze csak egy másodpercig tartott az egész, de ritka rossz érzés volt. Fáradt volt, bár nem olyan fáradt, mint akkor lett volna, hogyha neki is fókuszálnia kell, nem pedig csak

átáramoltatnia magán a Hatalmat; a veszteség fájt neki a legjobban. Amúgy is elég rossz

volt elengedni a saidart, és az, hogy csak úgy, egyik pillanatról a másikra eltűnt belőle, iszonyatosan megviselte. Másokat még érzékenyebben érintett a dolog. Ahogy a kört övező fényes ragyogás kihunyt, Nynaeve ott helyben lerogyott a földre, mintha csak elolvadt volna a lába, és fáradtan simogatta a karkötőhöz kapcsolt gyűrűket. Döbbenten bámult rá az angrealra, alig kapott levegőt, és az arcán csak úgy patakzott az izzadság.

– Úgy érzem magam, mint egy aprócska szita, amin egy malomra való lisztet öntöttek át –

motyogta. Ha valaki annyi Hatalmat engedett át magán, mint ő, az rettenetesen

kimerítette, akkor is, ha semmi többet nem csinált, és használt hozzá angrealt.

Talaan imbolygott, mint egy nádszál a viharban, de nem mert leülni, csak félénken pislogott az anyja felé. Aviendha egyenesen állt, komor arckifejezéséből úgy tűnt, hogy őt is csak a puszta akarat tartja még talpon. Hirtelen elmosolyodott, és megmozdult a keze;

Elayne értett már ennyit a Hajadonok jelbeszédéből. Megérte az árát, mutatta a lány, és még valamit. Bőven. Bőven megérte az árát. Mindenki fáradtnak tűnt, bár a többség azért

nem volt annyira elcsigázva, mint azok, akik angrealt használtak. A Viharok Tálja végre teljesen elcsitult, és nem tűnt többnek egy lapos, átlátszó kristálytálnál, amit most a könnyű felhők helyett hatalmas, viharos hullámok vésete díszített. Meglepő módon még mindig lehetett érezni a saidar jelenlétét, bár senki nem irányította, és nem is látták.

Leginkább azokra az utolsó, tompa felvillanásokra emlékeztette Elayne-t az érzés, amik a

Tál peremén játszottak a fókuszálás végén.

Nynaeve nagy nehezen felemelte a fejét, és a makulátlan kék égre nézett, aztán Caire-hez

fordult.

– Megtettünk mindent, de miért? Elértünk vele egyáltalán bármit is?

A dombtetőn forró légáramlat suhant át, ami olyan meleg volt, mintha egy kemencéből csapott volna ki.

A szélkereső nagy nehezen talpra kecmergett.

– Azt hiszed, hogy a Szelek Szövése olyan, mint amikor az ember felhúzza a vitorlát a hajón? – kérdezte mélységes megvetéssel. – Egy világszéles hajónak mozdítottuk most meg a kormányát! Nem mozdulhat meg egyszerre, sőt, az is időbe telik, hogy egyáltalán

megérezze, hogy fordulnia kéne! Hogy muszáj fordulnia! De ha megindul, még maga a Viharok Atyja sem állhat az útjába! Megtettem, amit kértetek, aes sedai, és a Viharok Tálja mostantól a miénk!

Renaile belépett a körbe, és letérdelt a Tál mellé. Óvatosan visszacsomagolta a hófehér selyemkendőbe.

– Ezt most elviszem a Hajók Úrnőjéhez – mondta Nynaeve-nek. – Mi már teljesítettük az

alku ránk eső részét. Most nektek, aes sedai-oknak kell megadnotok a ti részeteket!

Merilille halkan felnyögött, de mikor Elayne ránézett, a Szürke nővér megint nyugodtnak

és fensőbbségesnek tűnt.

– Talán megtettétek a részeteket – mondta Nynaeve, és nehézkesen talpra állt. – Talán!

Majd ha látom, hogy ez a… Ez a hajó, vagy mi, fordulni kezd! Már ha fordul egyáltalán!

Renaile keményen rápillantott a Tál felett, de Nynaeve úgy tett, mint aki észre sem veszi.

– Furcsa – mondta, és megdörzsölte a halántékát. A karkötő és a gyűrűk beleakadtak a hajába, és elégedetlenül elfintorodott. – Mintha érezném a saidar visszhangját. Nem lehet másról szó!

– Nem – mondta Elayne lassan –, én is érzem!

Most már nem csupán a tompa felvillanásokat észlelte, nem csak mintha valami távoli visszhangot hallott volna, nem… Inkább mintha valahonnan nagyon messziről sodorná felé a hangot a szél, mintha azt érezné, hogy valaki saidart használ egy… Megfordult. A déli látóhatáron tucatnyi ezüstös-kék villám szaggatta a nyugodt, délutáni eget.

Közvetlenül Ebou Dar mellett.

– Vihar készül? – kérdezte Sareitha mohón. – Akkor az időjárás már most elkezdett jóra

fordulni!

De sehol nem voltak felhők, még ott sem, ahol a villámok vakítóan csapkodtak! Sareitha

nem volt elég erős ahhoz, hogy megérezze, ha ilyen messze tőle valaki saidart használt.

Elayne megremegett. Ő sem lehetett ilyen erős. Hacsak valaki nem használt annyit, mint

ők itt a hegytetőn! Ötven vagy akár száz aes sedai, egyszerre! Vagy…

– Nem lehet egy Kitaszított – motyogta. Valaki a háta mögött felnyögött.

– Egy nem lehet ilyen erős – értett vele egyet Nynaeve. – Talán nem éreztek meg minket,

mint ahogy mi megéreztük őket, de látták a saidart, hacsak nem teljesen vakok. A Fény égesse meg, hogy ilyen balszerencsések vagyunk! – Bár halkan mondta, igencsak ingerült

lehetett; sokszor rászólt már Elayne-re, ha a lány fele ilyen csúnyán beszélt. – Elayne, mindenkit vigyél magaddal Andorba, aki menni akar! Én… Én majd utánatok megyek.

Mat még a városban van. Vissza kell mennem érte. A Fény égesse meg ezt a kölyköt! Ő

akart engem megmenteni, és most nekem kell érte visszamennem!

Elayne összehúzta magát, és mély levegőt vett. Tylin királynőt a Fény oltalmába ajánlotta, ha túl lehetett egyáltalán élni a városban dúló zűrzavart, Tylin túlélte! De Mat Cauthon, az ő különös, alkalmatlankodó alattvalója, legmeglepőbb megmentője… Azért jött velük, hogy megvédje őt is a bajtól, és mennyi minden másban is segített! És Thom Merrilin, a

drága Thom. Elayne még mindig szerette volna, ha kiderül, hogy ő a valódi apja, és a Fény égesse meg, ha ezzel rosszat mondana az anyjáról! És Olver, a kölyök, és Chel Vanin, és a többiek… De neki most királynőként kell viselkednie! A Rózsakorona

nehezebb, mint egy hegység, mondta mindig az anyja, és a kötelesség sokszor megríkat majd, de el kell viselned a súlyát, és nem szabad elfeledkezned a kötelességedről!

– Nem – mondta aztán határozottan. – Nem lehet! Nézz csak végig magadon, Nynaeve, hiszen kis híján összeesel! Még ha mindannyian odamennénk, akkor is, mit tehetnénk?

Hány Kitaszított lehet ott? Csak mind elpusztulnánk, és ami még rosszabb, semmit sem érnénk el vele! A Kitaszítottaknak nincs semmi okuk arra, hogy Matet kergessék! Ők minket akarnak!

Nynaeve döbbenten bámult rá. Bolond Nynaeve, akiről patakokban folyik a verejték, és alig tartja a lába. Bátor és csodálatos, és nagyon-nagyon bolond Nynaeve.

– Azt akarod mondani Elayne, hogy otthagyjuk Matet? Aviendha, beszélj a fejével.

Magyarázd el neki a kötelességét, amire mindig is olyan sokat hivatkoztál!

Aviendha habozott, azután megrázta a fejét. Majdnem annyira verejtékezett, mint

Nynaeve, és mozgása alapján legalább olyan fáradt is volt.

– Vannak idők, amikor remény nélkül kell tovább küzdeni, Nynaeve, de most igaza van Elayne-nek. Az Árnyéklelkűeknek nem Mat kell, ők utánunk kutatnak. Utánunk, és a Tál

után. Lehet, hogy Mat már nincs is a városban. Ha utánamegyünk, azzal kockáztatjuk a mostani eredményeinket. Bárhová is visszük a Tálat, képesek lesznek kiszedni belőlünk, kivel és hová menekítettük. Egyszerűen nem tehetjük ezt meg.

Nynaeve arca fájdalmasan megvonaglott. Elayne sietett oda hozzá, hogy átölelje.

– Árnyfattyak! – kiáltotta valaki, és hirtelen a hegytetőn minden nő magába fogadta a saidart. Tűzgolyók röppentek ki Merilille kezéből. Careane és Sareitha is csatlakozott a többi aes sedai-hoz, olyan gyorsan lövöldözve, ahogy csak erejükből tellett. Hatalmas, szárnyas alak borult tűzbe, leszédült az égből, olajos fekete füstöt húzva maga után, míg

végül nem sokkal a meredély előtt a földbe csapódott.

– Ott egy másik is! – üvöltötte Kirstian, és a különös alak felé intett a karjával. A másik szárnyas lény, amelyik akkora volt, mint egy megtermett ló, és legalább három láb széles

szárnyai voltak, éppen távolodott a hegytetőtől. Hosszú nyaka és még hosszabb farka volt,

amit maga után húzott a levegőben. Két alak ült a hátán. Tűzözön repült utána, leggyorsabban Aviendha és a Tengeri Népek lőttek, akik nem tartották fontosnak a saidar szövedékét dobó mozdulatokkal útjukra küldeni. A szárnyas alak azonban ügyesen

kerülgette a tűzáradatot, és végül a hegy túloldalán, a tanya mögött tűnt el.

– Megöltük? – kérdezte Sareitha, akinek tűzben égett a szeme.

– Eltaláltuk egyáltalában? – mérgelődött az Atha’an Miere egyik asszonya.

– Árnyfattyak! – mormogta Merilille csodálkozva. – Árnyfattyak itt! Újabb bizonyíték, hogy a Kitaszítottak Ebou Darban vannak!

– Nem árnyfattyak voltak – mondta Elayne elborzadva. Nynaeve arca elárulta, hogy ő is

felismerte a lényeket. – Ezeket rakennek hívják. A seanchanok azok. Mennünk kell, Nynaeve, és mindenkit magunkkal kell vinni a tanyáról. Akár megöltük azt az izét, akár nem, több fog jönni. Bárki, akit hátrahagyunk, holnapra már damane láncot fog hordani a nyakában.

Nynaeve lassan, fájdalmasan bólintott. Elayne úgy hallotta, mintha valamit Matről suttogott volna.

Reanne felkelt, a Tálat karjába fogta, majd visszatekerte a fehér szövetbe.

– Néhány hajónk már küzdött ezekkel a seanchanokkal. Ha tényleg Ebou Darban vannak,

akkor a hajók a tenger felé menekülnek. Az életükért küzdenek, én pedig nem vagyok a fedélzeten! Mennünk kell! – mondta, és azonnal egy Kapu fonatait kezdte szőni.

A szövedék persze használhatatlan volt, egy pillanatra felfénylett, de azután semmivé foszlott. Elayne így is rendkívül dühös volt. Kaput nyitni, itt, a többiek között.

– Nem mész sehova, legalábbis ha nem akarsz itt addig várni, amíg kellően eszedbe tudod vésni a hegy minden kis részletét – mordult fel. Remélte, senki sem ölel magához saidart, egy olyan helyről gyerekjáték volt bárhová kaput nyitni. Ő legalábbis tudott, és feltételezte, hogy más is képes lehet rá. – Egy mozgó hajóra pedig sehonnan sem tudsz kaput nyitni, azt hiszem, ez teljesen lehetetlen.

Merilille egyetértően bólintott, bár ez semmit sem jelentett. Az aes sedai-ok nagyon sok mindenről gondolták azt, hogy lehetetlen. Némelyek tényleg azok voltak. Másokról pont a

Tengeri Népek bizonyították be az ellenkezőjét. Nynaeve, holtfáradtan és bambán, nem volt abban a helyzetben, hogy vezethesse a társaságot, ezért Elayne vette át az irányítást.

Remélte, hogy büszkévé fogja tenni édesanyja emlékezetét.

– És legfőképpen, sehová sem mentek, amíg az alkunak nem tesztek eleget. A Viharok Tálja csak akkor lesz a tiétek, ha megjavul majd az idő. – Ez nem egészen így volt, de ha

az ember kicsit megcsavargatta a megállapodás szavait, akár ezt is ki lehetett hámozni belőle. Renaile már szóra nyitotta volna a száját, de Elayne folytatta:

– Ha jól emlékszem, Matrim Cauthonnal is megállapodtatok valamiben. Oda mentek,

ahová én mondom, vagy lóra kötözve foglak vitetni titeket. Ezek az általatok is elfogadott feltételek, ugye? Nos, akkor most futás a hegyről, Renaile din Calon Kék Csillag, mielőtt

a seanchanok egy egész hadsereggel meg pár száz fókuszálni képes nővel ütnek rajtunk, és

semmit sem szeretnének jobban, mint minket is damane láncra fűzni. Futás, most azonnal!

Legnagyobb megdöbbenésére azonnal futásnak eredt az egész társaság.

Hatodik fejezet

FONALAK

Elayne is futott – még szép, hogy futott –, szoknyáját felkapta, hogy jobban tudja szaporázni, és hamar megelőzte a többieket a jól kitaposott ösvényen. Csak Aviendha tudott a nyomában maradni, bár az aiel lánynak láthatóan fogalma sem volt arról, hogyan

is kellene ruhában szaladnia – különben biztos megelőzte volna Elayne-t. A többiek leszakadva követték őket a keskeny, kanyargós utacskán. Az Atha’an Miere egyetlen tagja

sem merte volna megelőzni Renaile-t, aki hiába volt buggyos selyemnadrágban, a Tálat átkarolva csak lassan haladt. Nynaeve-nek persze nem voltak efféle aggályai, rohant, ahogy csak bírt, kiabált, hogy térjenek ki előle, és könyökkel tört magának utat, ha máshogy nem ment. Nem érdekelte, hogy egy szélkeresőt lök föl, a Vérség egy tagját, vagy egy aes sedai-t.

Ahogy lefelé rohant a meredek domboldalon, meg-megbotlott, és sokszor kis híján el is esett. Elayne-nek a helyzet dacára is nevetni támadt kedve. A veszély dacára is. Lini és az anyja igen csúnyán megbüntették, ha tizenkét éves kora után is futni merészelt, a fára mászásról nem is beszélve, de most nem csak a mozgás puszta örömétől öntötte el újra és

újra, egyre erősödő hullámokban a mámor. Úgy viselkedett, ahogy egy királynőnek

viselkednie kell, és minden a lehető legjobban működött is! Átvette a vezetést, kimenekítette az embereket a veszedelemből, és azok szó nélkül követték! Egész életében

erre a pillanatra készítették fel! Elégedettségében akart nevetni, és a büszkeség forró ragyogása szinte úgy ölelte körbe, mint nem sokkal előbb a saidar.

Befordult az utolsó kanyarba, már az egyik magas, fehérre meszelt istálló mellett járt, mikor hirtelen megbotlott egy félig elásott kőben.

Előrezuhant, kétségbeesetten csépelte a levegőt a karjával, mint valami bolond szélmalom,

aztán hirtelen fejjel előre lebucskázott a domboldalon. Még arra sem volt ideje, hogy felsikítson. Akkorát puffant, hogy a foga is beleremegett, és kiszaladt belőle a szusz.

Mikor az ösvény legalján találta magát, épp Birgitte lába előtt ült. Egy pillanatra gondolkodni sem tudott, és mikor végre kellően összeszedte magát, már cseppet sem volt

olyan elégedett, mint az előbb. Ennyit a királyi méltóságról! Kisöpörte a haját az arcából, igyekezett levegőt venni, és várta, hogy Birgitte mikor tesz már végre valami csípős megjegyzést a szép szaltóra. Ez aztán kiváló alkalom volt arra, hogy a másik nő

eljátszhassa az idősebb és bölcsebb nővér szerepét, és Birgitte szinte sosem hagyott ki egy ilyen lehetőséget.

Elayne legnagyobb meglepetésére Birgitte ahelyett, hogy nevetni kezdett volna, a hóna alá

nyúlt, és felrántotta, még mielőtt akár Aviendha beérte volna őket. Az aiel lány sem vigyorgott elégedetten. Elayne csak egy fajta… összpontosítást érzett az őrzője felől. Úgy vélte, egy felhúzott íjra fektetett nyílvessző érezheti magát hasonlóan, mint most ők ketten.

– Futunk vagy harcolunk? – kérdezte Birgitte. – Felismertem ezeket a repülő szörnyeket

Falméből, és ami azt illeti, szerintem jobban tennénk, ha futnánk! Ma csak hagyományos

íj van nálam!

Aviendha értetlenül ráncolta össze a homlokát, és Elayne nagyot sóhajtott: Birgittének jobban oda kell figyelnie arra, hogy miket beszél, hacsak nem akarja, hogy mindenki megtudja, ki is ő valójában!

– Még szép, hogy futunk! – kiáltotta Nynaeve zihálva, és odaszaladt hozzájuk. – Futunk

vagy harcolunk? Micsoda ostoba kérdés! Azt hiszed, hogy teljesen…? A Fényre! Hát ezek

meg mit csinálnak? – A hangja egyre élesebb lett, és a végén már teli torokból kiabált. –

Alise! Alise, hol vagy? Alise! Alise!

Elayne hirtelen észrevette, hogy a tanya legalább annyira felbolydult, mint akkor, amikor

felismerték Careane arcát. Vagy még jobban. Alise beszámolója szerint jelen pillanatban száznegyvenhét Vér lakott a tanyán, köztük ötvennégy piros öves Ebou Dar-i

javasasszony, akiket pár napja küldtek ki ide, és még jó néhányan, akik a város felé utaztukban pihentek meg itt egy pár napra. Most úgy nézett ki, mintha a Vérség minden

egyes tagja rohanna valahova, és a többi, a tanyán pihenő nő sem tűnt nyugodtabbnak. A

Tarasin Palota zöld-fehér libériás szolgái ide-oda szaladgáltak hatalmas csomagokkal a kezükben. Csirkék és kacsák repkedtek fejvesztve a felfordulásban, riadtan sipákolva totyogtak a rohanó lábak között, és csak tovább növelték a fejetlenséget. Elayne még egy

őrzőt is megpillantott, Vandene ősz hajú Jaemjét, aki egy hatalmas, degeszre tömött jutazsákkal a kezében lépdelt el mellettük.

Alise mintha az égből pottyant volna oda melléjük. Nyugodt volt, összeszedett, és bár az

arcáról csak úgy csöpögött az izzadság, láthatóan uralta a helyzetet. Minden hajszála szépen megfésülve simult a füle mögé, és a ruhája is olyan rendezett volt, mintha csak egy kellemes kis sétára készülne.

– Nem kell visítozni – mondta nyugodtan, és a csípőjére tette a kezét. – Birgitte mondta,

hogy mik azok a ronda nagy madarak, és gondoltam, hogy inkább előbb, mint utóbb, az

egész társaságnak mennie kell! Különösen, mikor úgy rohantatok le a hegyről, mintha a Sötét Úr maga kergetne titeket! Megmondtam mindenkinek, hogy szedjen össze egy tiszta

ruhát, három váltás alsóneműt és harisnyát, némi szappant, egy varrókosárkát és az összes

pénzét. Ennyit, és semmi többet! A tíz leglassabb fog mosogatni egészen addig, amíg el nem érjük az úti célunkat! Aztán szóltam a szolgáknak, hogy szedjenek össze minden élelmet, amit csak találnak; ki tudja, hova lyukadunk ki! És az őrzőitek… Meglepően értelmes fickók! Ahhoz képest, hogy férfiak, egész gyors a felfogásuk! Ennek talán a kötéshez van valami köze?

Nynaeve tátott szájjal bámulta, nem tudta, mihez kezdjen. Arra készült, hogy most majd

neki kell rendet teremtenie a tanyán, de mire ideért, már egyetlenegy kiadatlan utasítás sem maradt. Az arcán csak úgy viharzottak az érzelmek, de túl gyorsan váltogatták egymást ahhoz, hogy le lehessen olvasni róla, mit gondol.

– Nagyon helyes – morogta végül. És milyen savanyúan! Aztán felderült a hangja. – Azok

a nők, akik nem a Vérség tagjai, őket el kell…

– Nyugodj csak meg – szakította félbe Alise, és csitítóan intett is felé. – Már el is mentek, legalábbis a legtöbbjük már nincs itt! Különösen azok szaladtak el nagyon gyorsan, akiknek férjük vagy családjuk van! Rettenetesen aggódtak értük! Akkor sem tarthattam volna vissza őket, ha akarom! De vagy harmincan úgy vélik, hogy azok a nagy madarak

tényleg árnyfattyak voltak, és olyan közel akarnak maradni az aes sedai-okhoz, amilyen közel csak lehet! – Alise élesen szipákolt egyet, mintegy ezzel is mutatva, hogy mi a véleménye az ilyenekről. – Most már csak nektek kellene egy kicsit összeszednetek magatokat! Igyatok egy kis hideg vizet, de ne túl gyorsan, nehogy meghűljetek nekem! És

az arcotokat is mossátok le! Nekem még rendbe kell szednem pár dolgot! – Végigmérte a

tanya épületei között kavargó tömeget, és megrázta a fejét.

– Ezek még akkor is leülnének lustálkodni egy keveset, ha trallokok özönlenének le a dombról! Sajnos a nemesasszonyok nagy része egészen egyszerűen képtelen

alkalmazkodni a szabályainkhoz! Azt hiszem, beszélnem kell egyikkel-másikkal, még

mielőtt elindulunk!

Ezzel hátat fordított nekik, és nyugodt mosollyal megindult a tanya szívében loholó emberek felé. Nynaeve szótlanul nézett utána.

– Nos – mondta Elayne, és lesöpörte a szoknyájáról a koszt –, te magad mondtad, hogy nagyon is tehetséges nőszemély!

– Én soha nem mondtam ilyet! – csattant fel Nynaeve. – Soha nem mondtam, hogy

„nagyon” tehetséges! Hümmm… Hova tűnhetett a kalapom? Azt hiszi, mindent tud! De fogadni mernék, hogy erre neki sem volt gondja!

Határozott léptekkel elindult az ellenkező irányba, mint Alise.

Elayne döbbenten nézett utána. A kalapja? Ő is örült volna, ha megtalálta volna a kalapját

– olyan gyönyörű darab volt! –, de azért a Fényre! Talán az, hogy körben dolgoztak, és hogy az angrealon át annyi Hatalom folyt keresztül Nynaeve-en, időlegesen megzavarta az elméjét? Ő is egy kicsit furcsán érezte magát, mintha a levegőben a saidar finom szálacskái úsztak volna, de se látni, se elkapni nem tudta őket. Különben is, épp elég más dolga volt! Például, hogy hogyan tűnjenek el, még mielőtt a nyakukra jönnek a

seanchanok! Azok alapján, amit Falméban látott, nem lepődött volna meg, ha hoznak vagy

száz damanet, esetleg még többet, és bár Egwene nem volt hajlandó sokat mesélni a fogságáról, ha hihetett neki, hát a legtöbb nő valóban örülne, ha az ő nyakukra is póráz kerülne! Azt mondta, hogy a legrosszabb, amit látott, amitől egészen egyszerűen felfordult a gyomra, az az volt, ahogy a Seanchanból hozott damanek a sul’damjaikkal nevetgéltek, ahogy hízelegtek nekik, ahogy játszottak velük – mint a jól idomított kutyák a gazdáikkal!

Egwene szerint a Falméban pórázra vetett nők egy része is hamar átvette ezt a szokást.

Elayne-ben már a gondolatra is megfagyott a vér. Inkább meghalt volna, semmint hogy az

ő nyakára is rátegyenek egy olyan átkozott pórázt! És előbb hagyná, hogy egy Kitaszított

találja meg az Ebou Darból elhozott kincseket, mint hogy egy seanchan kezére jussanak!

Odaszaladt a nagy víztárolóhoz. Aviendha egy lépéssel sem maradt el mögötte, és majdnem olyan hangosan zihált, mint ő maga.

Úgy tűnt, hogy Alise tényleg mindenre gondolt. A ter’angrealokat már szépen visszacsomagolták a hatalmas, fonott kosarakba. Néhány csomagot még nem kutattak át,

azokban ki tudja, mennyi szemét és limlom lehetett, de azokat, amiket Aviendhával gondosan átválogattak, már bebugyolálták és felrakták a lovakra, az üres kosarakba pedig

hatalmas zsáknyi sót, lisztet, babot és lencsét pakoltak. Egy pár istállószolga a málháslovakat nyugtatgatta ahelyett, hogy a többiekkel cipekedtek volna. Alighanem Alise parancsára cselekedtek. Még Birgitte is sietve engedelmeskedett a nő utasításainak,

és épphogy csak egy kétségbeesett vigyort vetett Elayne felé!

Elayne megemelte az egyik kosár vászonfedelét, hogy megnézhesse a ter’angrealokat.

Ahhoz ki kellett volna csomagolnia őket, hogy biztos lehessen benne, hogy tényleg nincs

semmi bajuk, de első látásra úgy tűnt, hogy minden a helyén van, még ha kissé szűkösen

férnek is bele a két kosárba. Nem mintha az Egyetlen Hatalom nélkül komoly kárt lehetett

volna tenni egy ter’angrealban, de…

Aviendha leült a földre, keresztbe vetette egymáson a lábait, és egy jókora, sima fehér zsebkendővel itatgatta fel az arcáról az izzadságot. A durva gyapjú élesen elütött selyem

lovaglóruhájától. Még rajta is látszott, hogy fáradt.

– Miért morogsz, Elayne? Úgy viselkedsz, mint Nynaeve! Ez az Alise rengeteg fáradságot

takarított meg nekünk azzal, hogy becsomagoltatott mindent!

Elayne enyhén elvörösödött. Nem hitte volna, hogy hangosan gondolkozik!

– Egészen egyszerűen csak nem akarom, hogy bárki is hozzányúljon ezekhez a

holmikhoz. Nem tudják, mivel játszanak, Aviendha! – A ter’angrealok egy részét olyanok is működésbe tudták hozni, akik képtelenek voltak fókuszálni, ha véletlenül rájöttek, hogy kell, de az igazság szerint Elayne azt sem vette volna szívesen, ha tapasztalt nővérek nyúlnak hozzá a kincseihez! Ezek itt az övéi voltak! A Csarnok nem adhatta őket oda valaki másnak, csak azért, mert az idősebb volt és tapasztaltabb, és nem rejthette el arra hivatkozva, a ter’angrealok tanulmányozása túlságosan is veszélyes! Ha ennyi mindennel kísérletezhet, akkor előbb vagy utóbb rá fog jönni, hogy hogyan kell olyan ter’angrealt készíteni, ami minden egyes alkalommal működik; eddig túl sokszor vallott kudarcot, vagy ért el félsikereket. – Valaki olyan kell melléjük, aki tudja, mit csinál! – mondta, és indulatosan visszacsapta a vászonfedelet.

A teljes fejetlenségből sokkal hamarabb kibontakozott a rend, mint Elayne várta volna, bár közel sem olyan gyorsan, mint ahogy kívánta. Vonakodva be kellett persze vallania, hogy

a kívánságait csak az elégíthette volna ki, ha azonnal és minden megoldódik magától, ezt

pedig még Alise-től sem várhatta el. Képtelen volt elszakítani a tekintetét az égről, és felküldte Careane-t a dombtetőre, hogy onnan nézze, nem indul-e feléjük újabb repülő

őrjárat Ebou Dar felől. A zömök Zöld morgott egy kicsit, mielőtt meghajolt volna Elayne

előtt, és nekiindult volna újra a domboldalnak, és úgy nézett a körülöttük szaladó Vérekre, mintha azt akarná javasolni, hogy Elayne inkább közülük küldjön fel valakit, de végül megadta magát a lány érvelésének, miszerint olyan ember kell oda, aki nem ájul el egy

„árnyfattyú” láttára. Careane volt a legalacsonyabb rangú a nővérek közül. Adeleas és Vandene előhozták Ispánt a kamrából. A Fekete nővér kettejük között lépkedett elvágva a

Forrástól, és továbbra is egy bőrzsák takarta el a fejét. Egész fürgén lépkedett, és semmi sem utalt arra, hogy mi történhetett vele odabenn, hacsak nem… Hacsak nem az, hogy szorosan az oldala mellett tartotta a kezét, meg sem próbált kikukucskálni a zsák alól, és mikor feltuszkolták a nyeregbe, magától nyújtotta előre a kezét, hogy odakötözhessék a nyeregkápához, nem kellett külön utasítani rá. Ha ilyen engedelmes volt, talán a két nővér megtudott tőle valamit. Elayne egyelőre nem akart azon gondolkozni, vajon hogy

szedhettek ki belőle bármit is.

Természetesen voltak kisebb… zökkenők, még úgy is, hogy mindenki tudta, mi

fenyegetheti őket. Mi fenyegeti őket. Az, hogy Nynaeve visszakapja kék tollas kalapját, nem tartozott közéjük, bár ez csak kevésen múlott. Alise pillanatok alatt megtalálta, és mosolyogva nyomta Nynaeve kezébe, miközben megjegyezte, hogy a nőnek nem ártana

jobban óvnia az arcát a naptól, ha azt akarja, hogy még sokáig ilyen finom és édes maradjon! Nynaeve tátott szájjal nézte, ahogy az őszülő hajú nő ismét elsiet mellőle, hogy egy újabb apró gondot simítson el, aztán dühösen az egyik nyeregtáskája alá tömte a gyönyörű kalapot.

Nynaeve a kezdetek kezdetétől igyekezett elsimítani az igazi zökkenőket, de Alise szinte

mindig megelőzte, és ahol Alise zökkenőt talált, az az akadály ijedten kisimult magától, anélkül, hogy neki hozzá kellett volna nyúlnia. A nemesasszonyok nagy része követelte, hogy a szolgák segítsenek nekik csomagolni, mire azt a határozott és ellentmondást nem

tűrő választ kapták, hogy Alise komolyan gondolta, amit mondott, és ha nem kapják össze

magukat, abban a ruhában mennek akár a világ végéig is, ami rajtuk van. Erre egy szempillantás alatt rendbe szedték magukat. Néhányan, és nem csak a nemesasszonyok, megváltoztatták a véleményüket, mikor megtudták, hogy Andorba mennek. Őket úgy

kellett elkergetni. Gyalog zavarták el a tanyáról mindegyiket, és megmondták nekik, hogy

fussanak, ahogy csak bírnak. Minden egyes lóra szükségük volt, de nem ártott volna, ha már messze jár mindenki, mire a seanchanok odaérnek; a legjobb esetben is alaposan kifaggatnak mindenkit, akit a tanya közelében találnak. A várakozásoknak megfelelően Nynaeve majdnem ölre ment Renaile-lel a Tál miatt, és a Talaan által használt teknősbéka

ügyében, amit Renaile öntevékenyen a saját vállkendője mögé rejtett. A két nő alig kezdett el ordítva egymásra mutogatni, mikor Alise már ott is volt, és a Tál pillanatokon belül visszakerült Sareitha gondjaiba, a teknősbéka pedig Merilille-hez. Ezek után Elayne még

abban a szívet gyönyörködtető élményben is részesülhetett, hogy lássa, ahogy Alise feddően az ujját rázza az Atha’an Miere Hajók Úrnőjének szélkeresője felé, és kioktatja arról, hogy a tolvajlás milyen csúnya dolog. Renaile sértetten kapkodta a fejét, de nem tudott mit válaszolni a nőnek. Nynaeve is morgott egy keveset, és üres kézzel kellett távoznia a helyszínről, de Elayne úgy érezte, még soha nem látott senkit sem ennyire elhagyatottnak.

Összességében az egész nem tartott hosszú ideig. A tanyán maradt nők nagy része a Kötögető-kör figyelmes tekintete alatt gyülekezett. Persze Alise is oda-odanézett rájuk, és gondosan feljegyezte az utolsónak érkező tízet. Kettő kivételével mindannyian díszesen hímzett selyemruhát viseltek, és éppolyan elegánsak voltak, mint Elayne vagy Nynaeve.

Egyikük sem volt a Vérség tagja. Elayne ennek ellenére egészen biztos volt benne, hogy

látja még őket mosogatni. Alise nem hagyta, hogy az olyan apróságok, mint hogy valaki

nemesnek született-e vagy sem, az útjába álljanak. A szélkeresők is felsorakoztak a lovaik mellett, és Renaile-t kivéve mind meglepően csöndesnek tűntek. A Hajók Úrnőjének szélkeresője is csak akkor mordult fel dühösen, ha megpillantotta Alise-t. Careane-t is lehívták a dombról, és közben az őrzők elővezették a nővérek lovait. Mindenki az eget kémlelte. A saidar glóriaként ragyogott a szélkeresők és az idősebb aes sedai-ok körül.

Ami azt illeti, a Vérség néhány tagja is magához ölelte már az Igaz Forrást. Nynaeve a menetoszlop élére, a víztároló mellé vezette kövérkés barna kancáját, és elszántan játszadozott a kezén csilingelő angreallal, mintha neki kéne most Kaput nyitnia. Már maga az ötlet is nevetséges volt! Először is, bár lemosta az arcát, és meglepő módon végül a kalapját is feltette, még mindig majdnem összeesett, ahányszor csak egy pillanatra cserbenhagyta az akaratereje. Lan szó szerint ott állt a válla felett, kőarca még annyit sem árult el, mint máskor, de ha valaha el volt arra szánva egy férfi, hogy elkapja élete párját, mikor az összerogyik, hát Lan volt az. Még a karkötővel és a rácsatolt gyűrűkkel sem biztos, hogy Nynaeve képes lenne annyi saidart magába csalogatni, hogy Kaput nyisson.

És ami még fontosabb, az első pillanattól kezdve, hogy megérkeztek a tanyára,

egyfolytában rohangált, Elayne pedig sokat állt egy helyben a saidart tartva, épp ott, a víztároló mellett. Ismerte már a helyet. Nynaeve rosszkedvűen fintorgott, mikor Elayne magához ölelte az Egyetlen Hatalmat, de szerencsére volt annyi esze, hogy ne szóljon egy

szót sem.

Elayne már az első pillanatban azt kívánta, hogy bárcsak elkérte volna Aviendhától a tulajdon hajába burkolódzó nő kis szobrát. Ő is fáradt volt, és bár befogadta az összes saidart, amit csak bírt, olyan kevés Hatalom csorgott benne, hogy alig tudta megszőni a Kaput. A fonatok úgy remegtek a kezében, mintha ki akarnának szabadulni a markából, és

aztán olyan hirtelen ugrottak a helyükre, hogy Elayne megrezzent ijedtében. Mikor az ember fáradt volt, egyáltalán nem volt olyan jó fókuszálni, mint máskor, de még sosem érezte magát ilyen nyomorultul. Szerencsére végül csak megjelent az ismerős, ezüstös ragyogás, és a víztároló mellett Kapuvá nyílt. A nyílás csak akkora volt, amekkorát Aviendha csinált pár órával korában, de Elayne most hálát adott a Fénynek, hogy legalább

átfér rajta egy ló. A Vérség tagjai felsóhajtottak, ahogy a túloldalon, ott, ahol eddig a víztároló szürke kőtömbje emelkedett, most meglátták a hegyi rétet.

– Hagynod kellett volna, én próbáljam meg – mondta Nynaeve halkan, de éppolyan élesen, mint máskor. – Majdnem elbaltáztad az egészet!

Aviendha végigmérte Nynaeve-et, de olyan keményen, hogy Elayne majdnem elkapta a lány karját ijedtében. Minél hosszabb ideje voltak vérnővérek, az aiel lány annál inkább úgy gondolta, hogy ilyenkor is meg kell védenie a becsületét. Elayne attól tartott, hogy Aviendhát teljesen el kell majd zárnia Nynaeve-től és Birgittétől, ha végül anyavérek lesznek!

– Megcsináltam, Nynaeve – vágta rá sietve –, és csak ez számít!

Nynaeve mogorván ránézett, és morgott valamit arról, hogy milyen tüskés kedvében van

ma, mintha éppenséggel Elayne szurkálódott volna egész nap!

Birgitte volt az első, aki keresztülment a Kapun, és büszkén vigyorgott Lanre, hogy lám,

megelőzi. Az egyik kezében a lova kantárját fogta, a másikban már az íját, készen arra, hogy használja is, ha kell. Elayne kíváncsiságot érzett benne, egy árnyalatnyi

elégedettséget – talán amiatt, hogy ezúttal ő vezette a menetet és nem Lan; az őrzők között mintha mindig lett volna valamiféle vetélkedés – és egy egészen enyhe óvatosságot.

Egészen enyhét. Elayne jól ismerte azt a rétet, hisz Gareth Bryne a közelben tanította meg lovagolni. Vagy öt mérföldnyire a legközelebbi, ritkás erdővel benőtt domb mögött terült

el anyja egyik birtokának a központja, egy jókora major. Most már az ő egyik birtoka volt; ideje lett volna hozzászoknia, hogy az anyja halott. Valószínűleg vagy egy fél napi járóföldön belül csak a majorban élő és dolgozó hét család tagjaival találkozhatnának.

Elayne azért ezt a helyet választotta, mert innen két hét alatt Caemlynbe juthattak. És mert a birtok olyan elhagyatott volt, hogy könnyen Caemlynbe érhet anélkül, hogy bárki is megtudná, hogy már Andorban van. Ez egy meglehetősen fontos elővigyázatossági

intézkedés volt. Andor történelmében többször megesett már, hogy a Rózsakorona

követelőit „vendégként” őrizték a vetélytársaik, amíg csak a botor királynőjelöltek önként le nem mondtak a trónigényükről. Anyjának is volt két ilyen vendége, mielőtt elfoglalta volna a trónt. Kis szerencsével Elayne kiépíthet magának valamiféle erősséget, mire Egwene és a többiek megérkeznek.

Lan rögtön Birgitte barna heréltje mögött vezette át Mandarbot. Nynaeve összerándult, mintha csak a fekete harcimén után akarna vetődni, de aztán kihúzta magát, és gyilkos pillantásokat vetett Elayne-re, hogy vajon a lány merészel-e megjegyzéseket tenni rá.

Dühödten rázogatta a kantárját, és láthatóan mindent megtett, hogy leküzdje a késztetést,

hogy Lan után bámuljon a Kapun keresztül. A szája hangtalanul mozgott. Elayne egy pillanattal később rádöbbent, hogy a nő számol.

– Nynaeve – mondta csendesen –, igazán nincs időnk efféle…

– Indulás! – kiáltott rájuk Alise a sor végéről, és hallatszott, hogy tapsol egyet. – Nem lökdösődünk, nem tiporjuk le a másikat, de nem is ácsorgunk itt naphosszat! Indulás!

Nynaeve vadul hátrafordult, az arcán fájdalmas határozatlanság égett. Valamiért épp a kalapja széles karimájába kapaszkodott bele, kitépett belőle pár élénk kék tollat, aztán ijedten kapta vissza a kezét.

– Ó, hogy az a kecskecsókoló vén…! – hörögte. Elayne nem hallotta a mondat végét, mert

Nynaeve végre megindult, és átrángatta a dundi barna kancát a résen. Szipákolni kezdett.

És ezek után Nynaeve-nek még van képe bárkit is összeszidnia, mert csúnyán beszél?

Szerette volna, ha hallhatja a többit is, hiszen a káromkodás első felét már ismerte.

Alise továbbra is nógatta őket, de az első szidás után már nem volt nagy szükség arra, hogy megszólaljon. Még a szélkeresők is siettek, és félve pislogtak fel az égre a válluk fölött. Még Renaile is nyugtalannak tűnt, bár persze továbbra is egyfolytában Alise-ről morgott magában. Elayne megjegyezte az egyik kifejezést, bár a „halimádó dögevő” egész

enyhének tűnt neki. Azt hitte volna, hogy a Tengeri Nép egész életében csak halat eszik?

Alise a menet legvégén jött, mögötte már csak a hátvédként hagyott őrzők maradtak.

Mintha csak a málháslovakat akarta volna rendbe szedni. Csak annyi időre torpant meg, hogy Elayne kezébe nyomja a lány zöld tollas kalapját.

– Ugye nem akarod, hogy a nap megégesse azt az édes kis arcocskádat? – kérdezte mosolyogva. – Milyen csodaszép kislány vagy! Nem kell, hogy idő előtt megaszalódj!

Az Elayne mellett kuporgó Aviendha hanyatt dőlt nevettében, és a lábával rúgkapált, úgy

tetszett neki a dolog.

– Azt hiszem, megkérem Alise-t, hogy keressen neked is egy kalapot. Sok-sok tollal és hatalmas selyemmasnikkal! – mondta Elayne negédesen, aztán sietve a Vérség után indult.

Aviendha erre hamar elhallgatott.

A szelíden emelkedő mező széles volt, és vagy egy mérföld hosszú. Magasabb dombok szegélyezték, mint az Ebou Dar-i tanyát, és a tölgytől, a fenyőtől és az akáctól kezdve a

magyalig és a lucfenyőig mind ismerte az itt növő fákat. Keletre, délre és nyugatra szép növésű, sűrű, értékes fájú erdők vették körbe őket, bár idén aligha lesz erdőirtás. Északra, a major felé ritkásabban álltak a fák, és leginkább csak tüzelőnek voltak jók. Itt-ott aprócska, szürke kőtömbök lapultak a dús, barna fűben, de még egy száraz kóró sem jelezte a vadvirágok pusztulását. Ebben az egyben nem különbözött ez a vidék sem a távoli déltől. Ezúttal Nynaeve nem nyújtogatta a nyakát minden irányba, hogy meglássa,

Lan merre ment. Különben is, a férfinek és Birgitte-nek pillanatokon belül vissza kell térnie, hiszen errefelé aligha botolhatnak veszélybe! A leskelődés helyett hát a menetoszlop mellett szaladt végig a folyóközi nő, és fennhangon kiabált mindenkivel, hogy most aztán szálljanak nyeregbe, mert azonnal indulnak. Összeszidta a málháslovakat

vezető szolgákat, kurtán letorkolta a tiltakozó Véreket, akik azt fájlalták, hogy nekik nincs lovuk, mondván, hogy öt mérföldet még egy kisgyerek is játszva legyalogol, és ordítva leteremtett egy vékony, sebhelyes arcú altarai nemesasszonyt, aki egy embernagyságú csomag alatt görnyedezett, hogy ha már volt olyan ostoba, hogy az összes selyemruháját

magával cipelje, hát akkor kénytelen lesz a hátán vinni a majorig, vagy még tovább. Alise

maga koré gyűjtötte az Atha’an Miere tagjait, és igyekezett megtanítani nekik, hogy kell

felszállni egy lóra. Meglepő módon a szélkeresők oda is ügyeltek rá. Nynaeve egy pillanatra odanézett a kis csoportra, és elégedetten látta, hogy Alise egy helyben áll. Aztán a nő bátorítóan rámosolygott, és intett neki, hogy folytassa csak, amit csinál. Nynaeve egy pillanatra döbbenten állt, és nem tudta levenni a tekintetét a nőről. Aztán hosszú, határozott léptekkel megindult Elayne felé. Két kézzel megragadta a kalapját, habozott egy kicsit, a szempilláin keresztül méregette nagy mérgesen, aztán végül csak rántott rajta egyet.

– Hagyom, hadd csináljon ezúttal mindent egymaga – mondta gyanúsan ésszerű hangon –,

majd meglátjuk, hogy mire jut azokkal a… Tengeri Népekkel. Majd meglátjuk, de meg ám!

Túlságosan is logikus volt, amit mondott, és ahogy mondta. Túlságosan is. Hirtelen a még

mindig nyitva álló Kapu felé fordult, és dühösen Elayne-re meredt.

– Miért tartod még mindig? Engedd el!

Aviendha is összeráncolt szemöldökkel nézte Elayne-t.

A lány mély levegőt vett. Már épp eleget gondolkozott rajta, és nem volt más megoldás,

de Nynaeve megpróbálná lebeszélni róla, és nem volt idejük a vitára. A Kapun át tisztán

látta az üres tanyát – végül még a csirkéket is elriasztotta a folyamatos rohangálás –, de vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy újra emberek meneteljenek az épületek között? A Kapu

szövetére nézett: a szálak olyan szorosan tapadtak egymáshoz, hogy csak egyiket-másikat

lehetett kivenni. Természetesen mindegyiket látta, de ezen a kevés szálon kívül úgy tűnt,

mintha az összes szétválaszthatatlan szövetet alkotna.

– Vigyél el mindenkit a majorba, Nynaeve! – mondta. A nap lassan már nyugodni készült,

de még vagy két óráig világos lesz. – Hornwell mester megdöbben majd, hogy ilyen sok

vendéget kap épp napnyugtakor, de mondd meg neki, hogy ti annak a lánynak a barátai vagytok, aki úgy sírt a törött szárnyú vörösbegy miatt, erre emlékezni fog. Én is megyek,

amint tudok!

– Elayne – kezdte Aviendha meglepően aggodalmas hangon, és Nynaeve ugyanabban a pillanatban felcsattant:

– Mit képzelsz, mit csinálsz?

Csak egyféleképpen akadályozhatta meg a vitát. Megrántotta a szépen kivehető szálak egyikét, és kihúzta a szövetből. A fonal megremegett, és csapkodni kezdett, mint egy vadállat csápja, aztán elködösödött, szétfröcskölt, a saidar apró pamacsokra oszlott, és elpárolgott. Elayne semmi ilyesmit nem látott, amikor Aviendha felfejtette a maga Kapuját, de hát akkor csak a munka legvégét kapta el.

– Menjetek! – mondta Nynaeve-nek. – A többivel várok, amíg csak látótávolságon kívül

nem lesztek! – Nynaeve tátott szájjal, döbbenten nézte. – Ezt kell tennem – sóhajtott fel Elayne –, mert a seanchanok pár órán belül a tanyánál lesznek. Te is tudod, én is tudom!

De még ha várnának is holnapig, mi van, ha az egyik damane képes olvasni a fonatok maradványaiban? Nynaeve, én nem adom a seanchanoknak az Utazást! Nem!

Nynaeve felhördült, és mormolt valamit a seanchanokról, ami a hangsúlya alapján nem lehetett túl hízelgő.

– Nos, én pedig nem hagyhatom, hogy kiégesd magad! – folytatta aztán hangosan. – Tedd

csak szépen vissza azt a helyére, mielőtt még az egész felrobban, ahogy Vandene mondta!

Megölhetsz mindannyiunkat!

– Nem lehet visszatenni – szólalt meg ekkor Aviendha, és gyengéden megfogta a nő

karját. – Ha elkezdte, akkor be is kell fejeznie. Engedelmeskedned kell neki, Nynaeve!

A nő összevonta a szemöldökét. Nem szerette azt hallani, hogy „kell”, különösen akkor nem, ha rá vonatkozott a szó! De persze ő sem volt bolond, és miután egy ideig dühösen

méregette Elayne-t, a Kaput és Aviendhát, valamint az egész világot, átölelte az andori lányt, de úgy, hogy Elayne bordái kis híján megrepedtek.

– Vigyázz magadra, hallod-e! – súgta. – Ha megölöd magad, esküszöm, hogy elevenen megnyúzlak!

Elayne a körülmények dacára harsány nevetésben tört ki. Nynaeve felhorkant, és eltartotta

magától, hogy jól megnézhesse.

– Tudod, mire gondolok! – morogta. – És nehogy azt hidd, hogy nem gondolom

komolyan, mert igenis komolyan gondolom! Komolyan gondolom – tette hozzá lágyabban

–, vigyázz magadra!

Nynaeve-nek kellett még egy kis idő, hogy összeszedje magát, és pislogva a kezére húzza

a kék lovaglókesztyűt. A szeme nedvesen csillogott, bár ez biztosan csak érzéki csalódás

volt. Nynaeve sosem sírt, Nynaeve mindig másokat ríkatott meg.

– Nahát akkor – mondta hangosan –, Alise, ha nincs még mindenki kész…!

Megfordult, és fojtott hangon felnyögött.

Mindenki, akinek jutott ló, már nyeregben ült, még az Atha’an Miere is. Az őrzők a nővérek köré gyűltek, Lan és Birgitte is visszaért már. Birgitte aggódva nézte Elayne-t. A szolgák már felsorakoztatták a málháslovakat, és a Vérek türelmesen vártak mellettük.

Szinte mind gyalog mentek, csak a Kötögető-kör tagjainak jutott hátas. Jó pár olyan állatot is befogtak teherhordásra, amelyeket amúgy a legkényesebb dámák is megülhettek volna;

de valahogy el kellett vinniük az élelmet és a holmik egy részét is. Azok, akik többet hoztak magukkal, mint amit Alise megengedett – a Vérség egyetlen tagja sem volt ilyen

ostoba – most maguk cipelhették a felesleges holmit. A vékony, sebhelyes nemeshölgy meglepő szögben dőlt előre a csomagja súlya alatt, és dühösen méregette a körülötte állókat, csak Alise-re nem mert nem mosolyogni. Minden egyes fókuszálni képes nő a Kaput nézte. Majd mindenki, aki hallotta, hogy Vandene mit mondott pár órával korábban

a felfejtés veszélyeiről, úgy meredt a megvadultan csapkodó fonalra, mint egy mérges kígyóra.

Alise maga vezette oda Nynaeve mellé a lovát. És megigazította a nő kék tollas kalapját,

miközben az lassan a kengyelbe tette a lábát. Nynaeve aztán északnak fordította a kövérkés kancát, és a Mandarbon ülő Lan után indult. Az arca halálos elkeseredettséget tükrözött. Elayne nem is értette, miért nem teremtette le Alise-t. Nynaeve saját elmondása szerint, már kislány kora óta hozzászokott ahhoz, hogy nála jóval idősebb nőket tegyen a

helyükre. És aes sedai is volt, ami minden egyes Vér szemében igencsak sokat számított.

Ahogy a menetoszlop lassan felkígyózott a hegyre, Elayne Aviendhára és Birgittére nézett.

Aviendha nyugodtan, keresztbe font karral állt mellette, az egyik kezében a hajába burkolózó nőt ábrázoló angrealt fogta. Birgitte elvette Oroszlán kantárját Elayne-től, összefogta a saját lovának és Aviendha hátasának a kantárjával, aztán arrébb ment egy kicsit, és leült egy húszlépésnyire fekvő, szürke kőre.

– Nektek kettőtöknek is el kellene… – kezdte Elayne, de köhögésbe fulladt a szava, mikor

meglátta, hogy Aviendha milyen döbbenten néz rá. Persze, nem küldheti el úgy a nőt egy

veszélyes helyről, hogy azzal ne szégyenítené meg! De lehet, hogy még úgy sem tudná elküldeni! – Azt akarom, hogy menj a többiek után! – szólt rá Birgittére. – És vidd magaddal Oroszlánt! Aviendha és én majd felváltva lovagolunk, ha muszáj. Különben is

szívesen sétálok lefekvés előtt!

– Hacsak feleolyan jól bánsz egy férfival, mint ezzel a lóval, a tiéd lesz egy életre! –

mondta Birgitte szárazon. – Azt hiszem, inkább ücsörgök egy keveset, ma már épp eleget

lovagoltam. Különben is, nem vagyok a szolgád, hogy mindig ugorjak minden kérésedre!

A többi nővér és az őrzők előtt persze eljátszhatjuk, nehogy szégyenkezned kelljen miattam, de most nincs itt senki sem, aki előtt titkolódznunk kellene.

Bár Birgitte szavait átitatta a gúny, Elayne szeretetet érzett felőle áramolni. Nem, nem csak szeretetet, valami többet. Hirtelen könnyek öntötték el a szemét. Ha meghal, Birgitte alighanem belepusztul a fájdalomba – az őrzők kötése már csak ilyen volt –, de a nő azért

maradt itt vele, mert a barátja volt.

– Hálás vagyok a Fénynek, hogy két ilyen barátom van – mondta egyszerűen. Birgitte úgy

vigyorgott rá, mintha valami bolondságot mondott volna.

Aviendha viszont elvörösödött, és tágra nyílt szemmel, mérgesen nézett Birgittére, mintha

bizony az őrző jelenlétét okolná a pirulásáért. Sietve a menetoszlopra kapta a tekintetét. A többiek még nem érték el az első dombtetőt, alig fél mérföldnyire lehettek csak tőlük.

– Jobb lesz, ha vársz, amíg csak ki nem érnek a látókörünkből – mondta aztán –, de nem

várhatsz túl sokáig. Ha egyszer elkezdted felfejteni a szövetet, a fonalak egy idő után…

nyálkásak lesznek. Ha hagyod, hogy az egyik elszabaduljon, mielőtt kihúztad volna a szövetből, az éppolyan, mintha az egész szövetet hagynád összeomlani: úgy esik szét, ahogy épp kedve tartja. Minél többet húztál már ki, a maradék annál jobban kivehető lesz,

de mindig azt kell megfognod, amit a legjobban látsz. – Melegen elmosolyodott, és az ujjait erősen Elayne arcára szorította. – Meg tudod csinálni, ha odafigyelsz rá!

Az egész nem is hangzott olyan rémesen bonyolultnak. Csak összpontosítania kellett rá.

Hihetetlenül sokáig tartott, amíg végre az utolsó nő is átbaktatott a hegygerincen. A vékony nemesasszony volt az, aki hétrét görnyedve cipelte selyemruháit. A nap alig ereszkedett lejjebb a hegyek felé, de Elayne úgy érezte, mintha órák teltek volna el azóta, hogy elindultak. Mire gondolhatott Aviendha, mikor azt mondta, hogy a fonalak

„nyálkásak” lesznek? A lány sajnos nem tudta jobban elmagyarázni, csak újabb

szinonimákat hozott fel, de az volt a lényeg, hogy egy idő után nehéz volt megtartani az

egyes szálakat.

Elayne hamar rájött, mire is gondolt a barátnője, elég volt újra belekezdenie a felfejtésbe.

A „nyálkás” szálak olyanok voltak, mintha egy olajjal bekent, fürge angolnát kellett volna megfognia. Teljesen leizzadt, mire egyáltalán meg tudta ragadni az első fonalat, és akkor

még ki is kellett húznia a többi közül. Csak azért nem sóhajtott fel megkönnyebbülten, mikor a Levegő vékonyka szála végre kiszabadult, és elkezdett körbecsapkodni, mert még

rengeteg szál volt a szövetben. Ha még „nyálkásabbak” lesznek, nem fog tudni elbánni velük! Aviendha aggódva nézte, de nem szólalt meg többször, bár mindig bátorítóan rámosolygott a vérnővérére, mikor Elayne egy kicsit elkeseredett. Elayne nem látta Birgittét – nem merte levenni a tekintetét a munkájáról –, de érezte, ahogy őt is megtölti a nőből áradó, sziklaszilárd magabiztosság.

Izzadság csorgott végig az arcán, a hátán és a hasán, egészen addig, amíg teljesen rosszul nem kezdte magát érezni. Nagyon jólesne egy fürdő ma éjjel. Nem, most nem lehet ilyesmikre gondolni. Minden figyelmet a szövésre kell fordítania. Egyre nehezebben tudta

kezelni a szálakat, ahogy megérintett egyet, máris ki akart csúszni a kezéből. Amikor az

egyiket végre hozzá tudta fonni a többihez, egy másik szál azonnal kiszabadult a kötelékből, hogy aztán eltűnjön, vagy olyan helyen bukkanjon elő, ahol addig semmi nem

volt. Úgy látta, a kapu egyetlen hatalmas, szörnyűséges százfejű valami, ami egy törzsön

nyugszik csillámló örvényekkel körbevéve, amelyeket csak az Egyetlen Hatalom

segítségével lehet valamennyire formálni. Újra és újra előbukkannak, hogy azután

semmivé foszoljanak, éppen akkor, amikor megpróbálja befonni őket. A nyílás, amit bárki

láthatott, nem volt állandó, magasságát és szélességét is folyamatosan változtatta. Elayne lába remegni kezdett, és olyan erősen nézte a fonatokat, hogy belefájdult a szeme. Nem tudta, meddig mehet még el büntetlenül. Fogát csikorgatva küzdött tovább. Egyszerre csak

egy fonal. Egyszerre csak egy fonal.

Több mint ezer mérföldnyire, mégis kevesebb mint száz lábnyira a remegő kapun

keresztül katonák tucatjai csaptak ki a tanya épületei közé. Alacsony, zömök férfiak, számszeríjakkal felszerelve, barna mellpáncélban, és olyan festett sisakokban, amelyek úgy néztek ki, mintha hatalmas rovarok fejei lennének. Mögöttük egy nő jött, vörös ruhában, szoknyáján ezüstszínű villámokkal, karkötővel a kezén, amelyet hosszú lánc kötött össze egy szürkébe öltözött nő nyakán lévő nyakpánttal. Utánuk még egy sul’dam

és a damaneje, majd még egy és még egy jött. Az egyik sul’dam a kapura mutatott, és hirtelen a saidar csillogása vette körül a damanejét.

– Hasra! – kiáltotta Elayne, miközben hátrált, és látóköréből kikerült a tanya. A kapuból ezüstszínű villámok csapódtak ki, vadul száguldva minden irányban. Elayne haja az égnek

meredt, és minden szála önálló éltre kelt. Ahová a villámok becsapódtak, a föld szökőkútként fröccsent az ég felé. Por és föld záporozott Elayne-re.

Hirtelen visszatért a hallása, és egy férfi hangját hallotta a kapu túlsó oldaláról. A hang elmosódott és vontatott volt, de ez legalább annyira megrémítette, mint amit mondott.

– …élve kapjátok el őket, bolondok!

Az egyik katona pont Elayne elé lépett ki a mezőre. Birgitte nyila azonnal átjárta az összeszorított öklöt ábrázoló mellvértjét. Egy másik lépett a helyére, félrelökve a holttestet, de Aviendha kése még azelőtt átvágta a torkát, hogy ideje lett volna felkészülnie a fogadtatásra. Birgitte úgy lövöldözte a nyilakat, mint a sűrű eső a cseppjeit, fél lábbal a lovak kantárján állva vadul vicsorgott, miközben lőtt. A megrémült lovak összedugták fejüket, és úgy táncoltak, mintha szabadulni szeretnének, hogy vad vágtában hagyják el a

környéket, de Birgitte csak lőtt tovább, olyan gyorsan, ahogy csak tudott. A kapu túloldalán felhangzó sikolyok arról tanúskodtak, hogy minden lövése talált. Azután megérkezett a válasz, olyan gyorsan, mint a rossz gondolat – fekete lövedékek,

számszeríj-vesszők. Minden olyan gyorsan történt. Aviendha elesett, vér spriccelt ki ujjai közül, amelyekkel jobb vállát fogta. Azonnal elengedte a sebet, arrébb kúszott, ahol nem

láthatták, és elszánt arccal az elejtett angreal után nyúlt. Birgitte felkiáltott, eldobta az íját, és a combjához kapott. Egy nyílpuska jókora lövedéke állt ki belőle. Elayne éppolyan élesen érezte a fájdalmát, mintha az ő lábába állt volna bele a vessző. Félig hanyatt feküdt a földön, de kétségbeesetten megragadott egy újabb fonalat. Megrántotta egy kicsit, és halálra rémülve ráébredt, hogy az ereje már csak arra elég, hogy megtartsa valahogy a szálat. Megmozdult volna a fonal? Megindult egyáltalán, hogy kicsússzon a szövetből? Ha

már megmozdult, akkor nem engedheti el! A fonal csúszósan remegett a kezében.

– Élve, azt mondtam! – mennydörgött a seanchan hangja. – Aki megöl akár csak

egyetlenegy nőt is, az nem kap részt a zsákmányból!

A nyílpuskák vihara elcsitult.

– El akartok kapni? – kiáltott fel Aviendha. – Hát akkor gyertek, táncoljatok velem!

A saidar ragyogása hirtelen körbevette, bár még az angreal dacára is csak igen halványan, és a Kapu előtt hirtelen tűzgolyók lobbantak fel, és záporoztak át a tanyára. Nem voltak valami nagy golyók, de a távoli Altarából idehallatszó robbanások meglehetősen hangosak

és egyenletesek voltak. Aviendha kimerülten lihegett, és az arcán csak úgy csillogott a verejték. Birgitte visszaszerezte az íját, és most minden ízében legendás hősnek tűnt: a lábán patakzott a vér, alig tudott talpon maradni, de mégis felajzott íjjal kereste az ellenfelet.

Elayne igyekezett egyenletesen lélegezni. Egy szikrányival sem tudott volna több

Hatalmat magához ölelni, semmi sem segíthetett rajta.

– Nektek kettőtöknek most el kell mennetek – mondta. El nem tudta képzelni, hogy lehet

ilyen jéghideg és nyugodt a hangja, mikor legszívesebben ordított volna fájdalmában. A szíve úgy vert, hogy majdnem kiszakította a bordáit. – Nem tudom, meddig leszek képes

még megtartani a Kaput. – Ez éppúgy igaz volt a Kapura, mint arra az egyetlen egy makacs szálra. Tényleg kezdett kicsúszni a kezéből? Tényleg? – Menjetek, amilyen gyorsan csak tudtok! Biztos vagyok benne, hogy a domb túloldalán nem lesztek

veszélyben, de most minden egyes lépés számíthat! Menjetek!

Birgitte az ősi nyelven morgott valamit. Elayne egy szót sem értett belőle, de úgy hangzott, mintha valami olyasmi lenne, amit maga is szívesen megtanulna. Már ha lesz még rá alkalma. Birgitte aztán átváltott egy olyan nyelvre, amit Elayne is értett.

– Ha elengeded azt az átkozott vackot, mielőtt én azt mondom, hogy elengedheted, akkor

nem kell Nynaeve-re várnod, megnyúzlak én magam! És aztán hagyom, hogy

lekapargassa még azt a keveset, ami esetleg rajtad maradt! Fogd be a szád, és tartsd a Kaput! Aviendha, gyere ide, a Kapu túloldalára. Ugye innen is tudsz rájuk lőni? Na, gyere

már ide, és mássz fel az egyik nyomorult gebére!

– Addig lőhetek rájuk, amíg látom, hogy hova kell küldenem a fonatot – mondta Aviendha, és nagy nehezen talpra kecmergett. Oldalra tántorodott, és kis híján elesett. A ruhaujját már átáztatta a vér; igen csúnya sebet kapott. – Azt hiszem, meg tudom csinálni!

Eltűnt a Kapu mögött, de a tűzgolyók áradata egy pillanatra sem lassult le. Az ember a Kapu túloldaláról is átláthatott a másik oldalára, bár ilyenkor úgy tűnt, mintha forró párán keresztül nézné, mi van ott. Onnan persze nem lehetett átlépni a Kapun – elképesztően fájdalmas volt akár csak megpróbálkozni is vele – és mikor Aviendha újra feltűnt, jókora

ívben elkerülte. Birgitte felsegítette a heréltjére, de megdöbbentő módon arccal hátrafelé ültette fel a lányt!

Mikor Birgitte végre intett Elayne-nek is, hogy menjen oda hozzájuk, a lányban már annyi

erő sem volt, hogy megrázza a fejét. És ha lett is volna, akkor sem merte volna megtenni,

mert félt, hogy már ennyitől is elvesztené az uralmat a fonal felett.

– Nem vagyok benne biztos, hogy akkor is meg tudom tartani, ha fel kell kelnem innen! –

Igazság szerint abban sem volt biztos, hogy ha nem kellene a fonallal bajlódnia, akkor fel tudna kelni. Most már nemcsak fáradt volt, hanem egészen egyszerűen nem

engedelmeskedtek neki az izmai. – Vágtassatok, ahogy csak bírtok! Olyan sokáig tartom,

ameddig tudom. Kérlek, menjetek!

Birgitte az ősi nyelven szitkozódott – biztos, hogy azt tette, ilyen hangsúllyal az ember csak átkozódni szokott – és Aviendha kezébe nyomta a lovak kantárját. Kétszer is majdnem elesett, mire Elayne-hez ért, és lehajolt, hogy felemelje a vállánál fogva.

– Csak a fonallal törődj – mondta azzal a sziklaszilárd elhatározással, amit Elayne most is minden másnál erősebben érzett felőle. – Te vagy az első andori királynő, akivel valaha találkoztam, de láttam már hozzád hasonló uralkodókat. Acélból van a gerinced, és egy oroszlán szíve lapul benned! Meg tudod csinálni!

Lassan felhúzta Elayne-t, láthatóan nem várt választ. Az arcát megfeszítette a lábában lüktető fájdalom, amit Elayne is tisztán érzett a fejében. Elayne megremegett az erőfeszítéstől, hogy ne engedje el a fonalat, hogy ne engedje el a szövetet, de hirtelen azon vette észre magát, hogy egyenesen áll. És még mindig életben van. Birgitte fájó lába őrülten hasogatott a fejében. Igyekezett nem rátámaszkodni az őrzőre, de a tulajdon remegő végtagjai nem tartották volna meg. Ahogy a lovak felé sántikáltak, mindketten félig-meddig a másikba kapaszkodva, egyre csak visszafelé pislogott a válla felett. Meg tudott tartani egy fonatot úgy is, ha nem látta – általában ez nem okozott neki problémát –, de újra és újra meg kellett arról bizonyosodnia, hogy még mindig fogja azt az egy szálat,

és hogy nem csúszik ki a markából csak úgy. Soha nem látott még úgy viselkedni egyetlen

egy fonatot sem, mint most a Kapu; vadul tekergőzött, és bolyhos csápok szegélyezték mindenütt.

Birgitte nagy nyögéssel lökte fel a nyeregbe. Elayne magától nem tudott volna felmászni,

ha akar, akkor sem. Őt is hátrafelé ültette fel, mint Aviendhát!

– Látnod kell a Kaput – magyarázta némileg türelmetlenül, és a saját lovához sántikált.

Mind a három állat kantárját szorosan fogta, miközben nagy nehezen feltornászta magát a

nyeregbe. Még csak nem is nyögött fel, de Elayne érezte, micsoda pokoli kínokat kell kiállnia. – Te csak tedd a dolgodat, és hagyd rám, hogy hova megyünk!

A lovak megugrottak. Alighanem maguktól is szívesen itt hagyták volna már ezt az átkozott helyet, de Birgitte alaposan meg is sarkantyúzta a hátasát.

Elayne legalább olyan elszántan kapaszkodott a nyeregbe, mint amilyen elszántan azt az

egy fonalat fogta, mint amilyen elszántan a saidart tartotta. A vágtázó ló szinte dobálta a nyeregben, és minden erejére szükség volt ahhoz, hogy ne essen le a hátáról. Aviendha a

nyeregkápába kapaszkodott, úgy tartotta magát valahogy kiegyenesedve. Eltátotta a száját,

hörögve vette a levegőt, de a tekintete kemény volt és elszánt. A saidar még mindig körülragyogta, és a tűzgolyók továbbra is csak úgy záporoztak felőle. Igaz, most már nem

szórta őket olyan sűrűn, mint az előbb, és egy részük nem találta el a Kaput, hanem a magas fűbe szántott füstölgő csíkot, vagy a talajból robbantott ki jókora darabot, de még

mindig összegyúrta és útjukra küldte őket. Elayne erőt merített vérnővére kitartásából, és megacélozta magát. Ha Aviendha képes még küzdeni, mikor pedig már a nyeregben is alig

tudja megtartani magát, hát ő sem marad le mögötte!

Ahogy lovagoltak, a Kapu egyre kisebbnek tűnt, és már szinte el-eltűnt a magas fűben.

Aztán lassan emelkedni kezdett a talaj. Felfelé tartottak a domboldalon! Birgitte most megint olyan volt, mint egy nyílvessző, amit már az íjra fektettek: csak a cél létezett a számára, kizárta az agyából a lábában tomboló fájdalmat, és egyre vadabb vágtára ösztönözte a lovakat. Csak el kell érniük a gerincet, csak át kell jutniuk a domb túloldalára!

Aviendha felsóhajtott, hátrarogyott a nyeregben, és úgy rázkódott ide-oda, mint egy rosszul felkötözött zsák. A saidar fénye megremegett körülötte, és kialudt.

– Nem bírom – lihegte –, nem bírom!

Többet nem volt képes kipréselni magából. Amint a tűzgolyók áradata elcsendesedett, máris seanchan harcosok rontottak ki a mezőre.

– Nincs semmi baj – nyögte nagy nehezen Elayne. A torkát mintha homok tömte volna el;

minden csepp víz, ami benne volt, most a bőrén remegett, vagy a ruháját nedvesítette át. –

Az angrealok nagyon kifárasztják az embert. Ügyes voltál, és most már nem kaphatnak el!

Mintha csak a szavait akarnák kigúnyolni, két nő tűnt fel alattuk a mezőn, még fél mérföldről sem lehetett eltéveszteni őket. A nyugatra hanyatló nap vöröses sugara megcsillant a kettejüket összekötő a’damon. Egy újabb pár csatlakozott hozzájuk, aztán még egy, és még egy. És még egy. Öt damane. Öt sul’dam.

– A gerinc! – kiáltott fel Birgitte ujjongva. – Átértünk! Ma este a legfinomabb bor és a legcsinosabb fiú jár nekünk!

A mezőn a sul’dam rájuk mutatott, és Elayne számára lelassult az idő. Az Egyetlen Hatalom ragyogása körbevette a nő damanejét. Elayne látta, ahogy megfonja a szövetet.

Tudta, mi az. És tudta, hogy nem képes megállítani.

– Gyorsabban! – sikoltott fel. Aztán nekiütközött a pajzs. Erősebb volt annál, semhogy hathasson rá – erősebbnek kellett volna lennie –, de most fáradt volt, és már amúgy is alig tudta megtartani a saidart. Könnyedén elvágta a Forrástól. Odalenn a mezőn a szövet, amely egykor egy Kapu volt, hirtelen magába roskadt. Aviendha olyan fáradtnak tűnt, mint aki a kisujját sem bírja megmozdítani, de most kiugrott a nyeregből, Elayne-re vetette magát, lerántotta Oroszlánról, és együtt gurultak végig a földön. A lány estében még látta, hogy már átjutottak a dombtetőn.

Az ég fehérré változott, és elvakította Elayne-t. Egy hang hallatszott – biztos volt benne, hogy volt valami hang, nagy morajlás vagy ilyesmi –, de az emberi fül számára túl mély.

Megütötte magát valamiben, ahogy elesett. Mintha egy toronyból zuhant volna ki. A szeme kitágult, és az eget bámulta. Valahogy furcsa volt az ég, túl gyors. Egy pillanatig képtelen volt mozogni, amikor pedig már tudott volna, görcsbe rándult. Minden porcikája

fájt. Mindenhol megsérült. Mindenhol! Lassan az arcához emelte a kezét. Az ujjai vörösek

lettek. Vér. A többiek! Segítenie kell a többieknek! Érezte Birgittét. A nő felől félelem áradt, legalább olyan erős, mint a tulajdon rettegése, de szerencsére életben maradt az őrzője. Határozott és dühös is volt – nem lehetett semmi igazán komoly baja. Aviendha!

Nagy nehezen odébb gurult, azután térdre emelkedett. Iszonyatosan fájt a feje, ájulás környékezte. Valahonnan visszaemlékezett arra, hogy a mozgás akár egyetlen törött bordával is életveszélyes lehet, de a gondolat olyan ormótlanul fogant meg benne, mint a

hegytető a messzeségben. A gondolkodás… nehéz volt. Ha sokat pislogott, akkor javult valamelyest a látása. Valamelyest. Majdnem a hegy lábánál volt! Magasan felette füst tört

az ég felé a mezőről. Lényegtelen – most legalábbis az. Egyáltalán nem fontos.

Harminc lábbal feljebb a lejtőn, Aviendha is négykézláb lézengett, majdnem földre borult,

és az egyik kezével a vért törölgette le a homlokáról. Mindezek mellett nyugtalanul tekintgetett körbe. Tekintete Elayne-re esett, és döbbenten meredt rá. Elayne azon gondolkodott, mennyire borzasztóan nézhet ki. Valószínűleg se nem jobban, se nem rosszabbul, mint Aviendha. Szoknyáinak fele hiányzott, blúzának pedig csak a

maradványai voltak meg. Mindenhol, ahol Aviendha bőrének kellett volna látszania, vér volt. Hihetetlenül sok vér. Elayne a másik nőhöz mászott. Jelenlegi állapotában ez sokkal

valószerűbbnek tűnt, mint felkelni és odasétálni. Ahogy Elayne megmozdult, Aviendha megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Minden rendben? – kérdezte, miközben végigsimított véres ujjaival Elayne arcán. –

Annyira aggódtam, annyira…

Elayne meglepetésében pislogott. Amit magából látott, azok alapján ugyanolyan pocsékul

nézett ki, mint Aviendha. Bár az ő szoknyája egyben volt, blúzának fele hiányzott, és vagy tucatnyi sebből vérzett. Hirtelen belenyilallt a felismerés: nem égett ki. A puszta gondolat is ujjongással töltötte el.

– Mindketten jól vagyunk – mondta szelíden.

Nem túl messzire tőlük, Birgitte éppen kihúzta kését Aviendha kancájából, és

felegyenesedett a mozdulatlan állat mellől. A köpenyét valamerre elhagyta az egyik csizmájával együtt, és maradék ruházatán csíkokban futott végig a vér. A legszörnyűbb sebe a combjából kiálló számszeríj-vessző volt, de a többi sérülés is hozzáadott valamit lerongyolt kinézetéhez.

– Eltört a gerince – mondta, és a lábainál fekvő lóra mutatott. – Az enyém jól van, azt hiszem, bár amikor utoljára láttam, éppen úgy futott, mintha koszorút akarna nyerni a Megairil-versenyen. Mindig is tudtam, hogy jó futó. Oroszlán – megrázta magát – döglött

volt, amikor megtaláltam. Sajnálom, Elayne.

– Az a lényeg, hogy mi élünk – mondta Elayne keményen. Most csak ez számít!

Oroszlánt majd később meggyászolja, most nem jutott idő az ilyesmire. A mező felett szálló füst nem volt vastag, de széles területet befedett.

– Látni akarom, mit is csináltam tulajdonképpen.

Egymásba kapaszkodva sikerült csak felállniuk, és a hegytetőre való feljutást hörgések és

fájdalmas sziszegések kísérték. Még Aviendha is rosszul viselte az utat. Úgy tűntek, mint

akik éppen csak egy hajszállal kerülték el végzetüket – Elayne szerint pontosan ez is történt – és úgy néztek ki, mint akiket most szedtek ki a kutyák szájából. Aviendha még

mindig szorosan fogta az angrealt, de ha Elayne és ő jobban értettek volna a Gyógyításhoz, mint valójában, akkor sem lett volna erejük magukhoz ölelni az Egyetlen Hatalmat, pláne nem fonatokat szőni. A hegy tetején egymásba kapaszkodva álltak meg,

és a pusztítást bámulták.

Tűz lobogott a mezőn, de a közepe megfeketedett, és minden eltűnt róla, még a kavicsok

is. A környező lejtőkön álló fák több mint fele kidőlt, vagy kettétört. Sólymok jelentek meg az égen, és a mező felett köröztek. A sólymok gyakran tűnnek fel a tűz környékén –

azokra a kis állatokra vadásznak, amelyek a tűz elől menekülnek. A seanchanoknak nyoma sem volt. Elayne azt kívánta, bárcsak lennének testek, biztos jelei annak, hogy üldözőik halottak, kiváltképpen a sul’damok. Miután végignézett a kiégett mezőn, mégis jobban örült annak, hogy nem maradtak nyomok. Szörnyű lehetett így meghalni! A Fény

legyen irgalmas hozzájuk, gondolta. Mindannyiukhoz.

– Nos – mondta hangosan –, nem csináltam olyan jól, mint te, Aviendha, de azt hiszem,

így lett a legjobb. Legközelebb majd még inkább ügyelek.

Aviendha sandán nézett rá. Egy seb volt az arcán, akárcsak a homlokán, és egy hosszú a

halántékán.

– Sokkal jobban csináltad, mint amikor én próbáltam először. Tizenötödszörre sikerült úgy

visszafejtenem a fonatokat, hogy ne kapjak villámot a képembe, vagy valami iszonyú ütést, amitől napokig csengett a fülem.

– Azt hiszem, valami egyszerűbbel kellene kezdeni – mondta Elayne. – Rossz szokásom,

hogy megfontolatlan vagyok.

Megfontolatlan? Fejest ugrott úgy, hogy nem is látta, van-e valamerre víz! Elnyomott egy

rémült csuklást, és inkább a fogai között eresztette ki a levegőt, ami hangos sziszegéssel távozott. Arra gondolt, hogy néhányuk rajtaveszthetett volna.

– Legalább új fegyvert találtunk – mondta. – Nem mintha ettől túl boldog lennék, de seanchanokkal a hátunkban nem a legrosszabb felfedezés.

– Nem érted, Elayne! – Aviendha a mező közepe felé mutatott, oda, ahol a Kapu volt. –

Lehetett volna csak egy színes villanás is, vagy még annyi sem. Senki sem tudja, milyen

lesz, amíg be nem következik. Megérte volna kiégetni magadat, és mindenki mást, aki száz lábnál közelebb van hozzád, egy színes villanás miatt?

Elayne a másikra bámult. Itt maradt mellette, úgy, hogy mindezt tudta? Az, hogy az életét

kockáztatta, még csak rendben van, de hogy a kiégéssel játsszon…

– Azt akarom, hogy anyavérek legyünk, Aviendha. Amint csak találunk egy Tudós Asszonyt.

El nem tudta képzelni, mit fognak Randdel csinálni. Már a puszta gondolat, hogy mindketten – sőt, Minnel együtt már hárman – hozzá fognak menni feleségül, több mint

nevetséges volt. De ami az anyavérséget illeti, abban biztos volt.

– Nem kell, hogy jobban megismerjelek. A nővéred akarok lenni! – Óvatosan megcsókolta

Aviendha véráztatta arcát.

Elayne eddig csak azt hitte, hogy látta már Aviendhát elpirulni. Az aieleknél még a szerelmesek sem csókolták meg egymást akkor, amikor más is láthatta őket.

– Én is azt akarom, hogy a nővérem legyél – suttogta. Nagyokat nyelve és Birgittére figyelve – aki látványosan nem nézett a két nőre – előrehajolt, és rövid csókot nyomott Elayne arcára. Elayne ezért legalább annyira szerette, mint az összes többi dolgáért.

Birgitte a hátuk mögött a messzeséget figyelte, és lehet, hogy nemcsak tetette, mert hirtelen megszólalt:

– Valakik jönnek. Ha nem csal a megérzésem, Lan és Nynaeve lesz az!

Gyorsan megfordultak, nyögve, hörögve és nagyon-nagyon fájdalmasan. Nevetségesnek

tűnt az egész, mert a mesék hősei sohasem sérültek meg annyira, hogy ne tudtak volna megállni a saját lábukon. A távolban, északon két lovast lehetett felismerni a fák takarásában. Rövid ideig látszottak csak tisztán, de ki lehetett venni egy magas férfit hatalmas lovon, amint vadul vágtat, és egy kisebb hátason lovagló nőt, aki tartja az iramot a férfi oldalán. A három nő fáradtan roskadt le a földre. Ez is olyan dolog volt, amilyet igazi hősök nem csinálnának, gondolta Elayne. Reménykedett benne, hogy olyan királynő

lesz majd, aki láttán büszke lesz az anyja, de tisztán érezte, hogy sohasem lesz belőle jó hős.

Chulein finoman kezelte a kantárt, Segani pedig azonnal reagált a legkisebb rezdülésre

is. Jól idomított raken volt, gyors és könnyed. A kedvence, bár meg kellett engednie, hogy mások is repüljenek vele. Mindig több morat’raken volt, mint raken, de hát ez volt az élet rendje. Alant, a tanyán, éppen most tűntek el a tűzgolyók utolsó hullámai is, amelyek minden irányban száguldoztak az égen. Megpróbált nem figyelni rá, az volt a dolga, hogy

lehetséges fenyegetések nyomait keresse a tanya körül. Legalább a füst eloszlott már arról a helyről, ahol Tauan és Macu az olajfaültetvénybe csapódott.

Ezer lábbal a föld fölött nagyon jó kilátás nyílt a tájra. Az összes többi raken felderítésen van, szanaszét a vidéken. Minden menekülő nőt meg kell vizsgálni, vajon ő is azok közül

való-e, akik ezt a nagy izgalmat okozták. Biztos, hogy aki itt meglát egy rakent az égen, futásnak ered. Chulein csak annyit tudott tenni, hogy potenciális fenyegetés nyomát keresi. Azt kívánta, bárcsak ne érezne egy apró szúrást a vállpáncélja alatt, mert ez mindig bajt jelentett. A szél nem okozott problémát ekkora sebességnél, de biztos ami biztos, erősebbre húzta a biztonsági szíjak csatjait, megigazította kristályszemüvegét és kesztyűit.

Több mint száz Mennyei Ököl volt már a földön, és ami még ennél is fontosabb, hat sul’dam ugyanannyi damane társaságában. Vagy egy tucatnyi a’dam lapult használatra várva zsákjaikban. A második hullám a hegytől délre fog erősítést hozni. Jobb lett volna,

ha többen jönnek az első hullámmal, de kevés to’raken állt csak Hailene rendelkezésére, és azt beszélik, hogy azok egy részét is Suroth Nagyúrnő kíséretéhez kellett adnia. Rossz a vér gyengéire gondolni, de azt kívánta, bárcsak több to’rakent küldtek volna Ebou Darba.

Egyetlen morat’raken sem gondolt túl sok jót a hatalmas, esetlen to’rakenekről, amelyek csak teherszállításra voltak használhatóak, de sokkal több Mennyei Öklöt tudnának a terepre juttatni, sokkal több sul’dammal.

– Azt beszélik, hogy itt százával lehet marath’damaneket gyűjteni – mondta Eliya hangosan. Az égen hangosan kellett beszélni, ha az ember hallani akart valamit a szél süvítésén át. – Tudod, mit fogok tenni a pénz rám eső részével? Veszek egy fogadót. Ez az

Ebou Dar, úgy tűnik, igencsak alkalmas hely erre. Talán még férjet is találok magamnak.

Gyerekeim lesznek. Mit gondolsz erről?

Chulein elvigyorodott a szélkendője mögött. Minden pilóta arról ábrándozott, hogy vesz egy kocsmát, egy fogadót, vagy egy tanyát, de ki lenne képes otthagyni a repülést?

Megveregette Segani széles nyakát. Minden női pilóta – négy pilótából három nő volt –

férjről és gyerekekről beszélt, de az a repülés végét jelentette. Több nő hagyta ott a Mennyei Öklöket egy hónapban, mint ahányan innen egy fél év alatt távoztak.

– Talán a szemedet kéne nyitva tartanod inkább – mondta, bár semmi baj nem

származhatott egy kis beszélgetésből. Egy gyereket is észrevehetett ott lent, hát még bármi olyasmit, ami képes volt ártani a Mennyei Öklöknek. Ők voltak a legkönnyebben

felfegyverzett katonák, de legalább olyan kemények voltak, mint a Halálőrök, sőt, egyesek

szerint keményebbek. – Én egy damanet fogok venni, és felfogadok egy suldamot. – Ha csak feleannyi marath’damane szaladgál lent, mint ahogy mesélik, akkor akár kettőt vagy hármat is vehet majd! – Olyan damanet, akit arra képeztek, hogy tudjon Égi Fényt csinálni. Amikor otthagyom a repülést, olyan gazdag leszek, mint egy nemes!

Ezeken a földeken volt valami, amit tűzijátéknak hívtak – látott néhány nyomorultat, akik

ilyennel akarták szórakoztatni a nemeseket Tanchicóban, de az semmi az Égi Fényhez hasonlítva. A nyomorultakat kidobták a városból, és messzire kergették.

– A tanya! – kiáltotta Eliya, és hirtelen valami keményen megtaszította Seganit.

Keményebben, mint bármelyik vihar, amit Chulein eddig látott. A raken bukdácsolva zuhant lefelé.

A zuhanás közben, amíg a raken riadt üvöltést hallatott, Chulein belepréselődött a nyeregbe, és csak a szorosra húzott szíjak tartották az állat hátán. Nyugodtan próbált ülni, a kantárt a kezében tartotta, de nem használta. Seganinak magától kell ezt megoldania, ha

belekontárkodna, csak megzavarná az állatot. A morat’rakeneknek azt tanították, soha ne nézzenek a földre, ha a raken bármilyen okból zuhanni kezd, de a pörgő esés közben nem tudott nem a földre nézni, amikor elszáguldott a szeme előtt. Nyolcszáz láb. Hatszáz.

Négy. Kettő. A Fény világítsa meg a lelkét, és a Teremtő végtelen szeretete védje!

Egy hatalmas csattanással, ami megrázta egész testét, és a fogait is keményen

összekoccintotta, Segani egyenesbe hozta magát. Verdeső szárnyai a fák koronáját

súrolták. A hosszú idomítás gyümölcseként nagyon gyorsan kiegyensúlyozott repülésbe váltott. Bár csak ő figyelte, Segani úgy tett, mintha a der’morat’raken figyelné minden mozdulatát. Amit Chulein nem venne észre, az nem kerülné el a mester figyelmét.

– Úgy tűnik, ismét megúsztuk az Árnyak Úrnőjével való találkánkat, Eliya. – Ahogy hátranézett, szavai a semmibe vesztek. Szakadt szíjak lebegtek az üres nyereg mögött.

Minden pilóta tudta, hogy az Úrnő ott várja őket a hosszú zuhanás végén, de a tudat semmivel sem tette könnyebbé a dolgot.

Gyors imát mormogott a halottért, majd visszatért a feladatához. Seganit magasabbra irányította. Lassú körözéssel emelkedtek, hátha újabb veszély leselkedik rájuk, de mégis annyira gyorsan, amennyire biztonságosnak gondolta. Talán gyorsabban is, mint

biztonságos lett volna. Füst szállt fel a hegy felől. Ahogy a szeme elé tárult a látvány, meg kellett nyalnia kiszáradt száját. Keze megmerevedett a kantáron, Segani pedig tovább emelkedett.

A tanya… nem volt sehol. Az épületek alapjai sem látszottak. Maguk a házak megszűntek

létezni. Csak törmelékkupacok voltak mindenfelé. Minden megfeketedett, és elégett. Tűz

pusztított több száz lábnyira mindenfelé, erdőt és olajfaültetvényeket egyaránt letarolva.

További pár száz lábig kidőlt fák hevertek szanaszét, mindegyik a tanyától ellenkező

irányba dőlve. Semmi sem maradhatott életben ott lent. Semmi sem élhette ezt túl, bármi

is volt ez.

Gyorsan magához tért, és Seganit dél felé irányította. A távolban to’rakeneket vett ki, amelyek tucatnyi Mennyei Ököllel voltak megrakva. Mennyei Öklök és sul’damok, mind túl későn. Jelentést kezdett szerkeszteni fejben. Senki más nem volt, aki ezt a jelentést meg tudná tenni. Mindenki azt mondta, ez a föld tele van láncolásra váró

marath’damanevel, de ezzel az új fegyverrel igazi veszélyt jelentenek ezek a nők. Valamit tenni kell velük, valami véglegeset. Talán, ha Suroth Nagyúrnő itt lenne, ő tudná, mi a teendő.

Hetedik fejezet

A KECSKEAKOL

A ghealdani ég felhőtlen volt, a perzselő reggeli nap szinte szétmorzsolta az erdős domboldalakat. Még nem volt dél, de a táj már szinte sistergett. A fenyők és a magyalok

elsárgultak a szárazságban, de Perrin nem csak ezeket a megtöppedt örökzöldeket látta, volt ott sok más, számára ismeretlen növény is. A levegő meg sem rezdült. Az izzadság végigcsurgott az arcán, és rövid szakállába csöpögött. Göndör haja csapzottan tapadt a homlokára. Úgy hallotta, mintha valahol messze, nyugaton, az ég dörgött volna, de lassan

már nem hitt benne, hogy valaha még esni fog. Különben is, ha az ember előtt nyersvas

volt, azt kellett kikalapálnia ahelyett, hogy finom ezüstmunkáról álmodozott volna!

A ritkás erdő borította, magas hegygerinc pompás kilátóhelynek bizonyult. Egy rézveretes

látcsövön keresztül tanulmányozta Bethal kőfallal elkerített városát. Ekkora távolságból még az ő éles szemének is szüksége volt némi segítségre. Jókora települést látott, palatetős házakkal és vagy fél tucat jókora kőépítménnyel, ami akár egy kisebb nemes palotája vagy

egy tehetős kalmár otthona is lehetett. Nem tudta tisztán kivenni a legnagyobb palota legmagasabb tornyán ernyedten csüngő zászlót, az egyetlen lobogót közel s távol, de így is tudta, kihez tartozik. Alliandre Maritha Kigarinhez, Ghealdan királynőjéhez, aki most távol a fővárostól, Jehannahtól, itt, ebben a kis városkában húzta meg magát.

A városkapuk tárva-nyitva álltak, és mindegyiknél vagy húsz katona őrködött, de senki sem hagyta el Bethalt, és ameddig csak szem ellátott, üresen ásított az út. Csak észak felől vágtatott őrült tempóban a város felé egy magányos vándor. Az őrök feszültek voltak, néhányan úgy nyúltak az íjuk és az alabárdjuk után a lovas láttán, mintha az vértől csöpögő, kivont karddal közeledne. A falon büszkélkedő tornyokban és a mellvédeken újabb katonák tűntek fel. Közülük páran felajzották az íjukat, és felemelték a nehéz számszeríjakat is. Sokan féltek.

Ghealdannak ezen a részén vihar söpört át. És még nem vonult el teljesen. A Próféta bandái hatalmas felfordulást okoztak, a banditák kihasználták a kavarodást, és az Amadiciából át-átcsapó fehérköpenyek is könnyűszerrel eljuthattak idáig. Nem messze délre elszórt füstoszlopok emelkedtek a magasba, alighanem újabb tanyákat pusztítottak el

a fehérköpenyek vagy a Próféta hívei. A rablók ritkán vacakoltak a gyújtogatással, de még

ha lett is volna hozzá kedvük, a két másik fajzat akkor sem hagyott nekik sok munkát. És

ha még ez nem lett volna elég, minden egyes faluban, amelyen átutaztak az elmúlt pár napban, arról beszéltek az emberek, hogy Amador elesett, és vagy a Próféta foglalta el, vagy a taraboniak, vagy esetleg az aes sedai-ok – ezt senki sem tudta, de mindenki valami

mást mondott a dologról. Volt, aki szerint Pedron Niall maga is elesett a város védelmében. Mindenesetre a ghealdani királynőnek épp elég oka volt arra, hogy aggódjon

a biztonsága miatt. De Perrin azt sem tartotta kizártnak, hogy a katonák miatta olyan idegesek. Bármennyire is próbált feltűnés nélkül ide vonulni, egy ekkora sereget előbb-utóbb észrevettek az emberek.

Elgondolkozva vakargatta meg a szakállát. Kár, hogy a környező hegyekben lakó farkasok

semmit nem tudtak neki mondani, de hát miért is törődtek volna az emberek dolgaival? A

farkasokat csak annyira érdekelték a kétlábúak, hogy el tudják kerülni őket. És Dumai Kútja óta Perrin úgy érezte, hogy nincs joga többet kérni tőlük, mint amennyit feltétlenül szükséges. Talán végül mégiscsak az lenne a legjobb, ha egyedül lovagolna be a városba

egypár folyóközi legény kíséretében.

Már sokszor érezte úgy, mintha Faile olvasna a gondolataiban, leginkább akkor, mikor nem akarta, hogy a nő kitalálja, mit tervez, és ez most ismét bebizonyosodott. Faile közelebb táncoltatta éjfekete kancáját, Fecskét, Perrin lovához. Szűk szoknyájú

lovaglóruhája majdnem olyan sötét színű volt, mint a lova, de láthatóan mégis jobban viselte a hőséget, mint a férje. A szagába gyógynövényszappan és tiszta, édes verejtékillat vegyült; csak neki volt ilyen illata. De a szappanon is áttört a határozottság szaga. Ferde szeme szigorúan nézett Perrinre, és merész orrával tényleg úgy nézett ki, mint egy sólyom, amiről a nevét is kapta.

– Nem szeretném, ha kilyuggatnák ezt a csinos kis kék kabátot, férjemuram – mondta olyan halkan, hogy csak Perrin hallhassa –, és azok a fickók igencsak úgy néznek ki, mint

akik szívesen lelőnék az összes fegyveres férfit, aki a város közelébe megy, anélkül, hogy megkérdeznék, ki az, és mi járatban van! Különben is, hogy akarsz eljutni Alliandréhez anélkül, hogy bejelentenéd a neved az egész világ előtt? Ne feledd, hogy ezt csendben kell elintéznünk! – Nem mondta, hogy neki kellene mennie, hogy a kapuőrök egy magányos nőt a zavargások elől menekülő szerencsétlen asszonynak tartanának, és kérdés nélkül beengednék, és hogy az anyja nevét használva mindenféle különösebb feltűnés nélkül be

tudna jutni a királynőhöz, de nem is kellett kimondania. Mióta csak Ghealdanba érkeztek,

Perrin minden áldott este ezt hallgatta. Részint azért volt itt, mert Alliandre küldött egy óvatos levelet Randnek, amiben felajánlotta a… Támogatását? Szövetségét? Az

mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy a lehető legnagyobb titokban kell eljárniuk.

Perrin kételkedett benne, hogy akár Aram meghallhatta volna, hogy mit beszélnek, pedig

az egykori kolompár csak pár lépéssel mögöttük volt hosszú lábú, szürke heréltjén, de mielőtt Faile befejezte volna a mondandóját, Berelain már oda is léptetett hófehér kancáján. Az arcán csillogott az izzadság, és még a mindent elborító rózsaparfüm édes illatán át is érezni lehetett, hogy milyen elszánt. Perrin majdnem megfulladt a parfümtől, de meglepő módon a nő zöld lovaglóruhája ezúttal nem mutatott meg többet a testéből, mint amennyit feltétlenül meg kellett tennie.

Berelain két kísérője hátramaradt, bár Annuora, a nő aes sedai tanácsadója, kivehetetlen arckifejezéssel tanulmányozta Perrint vállig érő, vékony, gyöngyös fonatokba fogott hajkoronája alól. Nem Perrint és a két oldalán álló nőket nézte, csak a férfit. Ő nem izzadt.

Perrin arra gondolt, bárcsak annyira közel állna hozzá, hogy érezhetné a kampós orrú Szürke nővér szagát, akit a többi aes sedai-jal ellentétben nem kötötte semmiféle ígéret.

Már ha egyáltalán ért valamit a többiek ígérete. Gallenne nagyúr, Berelain Szárnyas Gárdájának a parancsnoka, láthatóan azzal volt elfoglalva, hogy egy kis távcsövön keresztül Bethalt fürkészte, és a lova kantárjával játszadozott. Perrin ismerte már annyira, hogy tudja, a férfi most vadul számol. Talán azt méregeti, hogyan vehetné be Bethalt hadsereggel. Gallenne mindig a legrosszabb lehetőséget vette észre elsőnek.

– Még mindig úgy gondolom, hogy nekem kellene megpróbálnom eljutni Alliandréhez –

mondta Berelain. Perrin ezt is minden áldott nap meghallgathatta. – Végül is ezért jöttem!

– Valóban ez volt a jövetelének az egyik oka. – Annuorát azonnal fogadja majd, és Alliandrén kívül senki sem fogja tudni, ki kísérte el az aes sedai-t!

Egy újabb meglepetés. Berelain hangjában nyoma sem volt a csábításnak. Szinte még vörös bőr lovaglókesztyűjének a kisimítása is jobban érdekelte a nőt, mint Perrin.

Melyik menjen? Az volt a gond, hogy Perrin egyiküket sem küldte volna szívesen.

Seonid, a másik aes sedai, aki feljött a hegygerincre nem messze tőlük, szép pej heréltje

mellett álldogált. Egy magas, aszott akácfa árnyékába húzódott, és nem Bethalt figyelte, hanem az égre nézett. A két fakó szemű Tudós Asszony, aki mellette állt, éles ellentétben

volt vele; nap égette, sötét bőrük annyira más volt, mint Seonid sápadt, fehér arca, világos hajuk elütött az aes sedai sötét fürtjeitől, és akkor még az aielek sötét szoknyáját és fehér blúzát nem is hasonlította össze az ember a nővér finom kék gyapjúruhájával. Edarrát és

Nevarint szinte teljesen elborították az arany, ezüst és elefántcsont nyakláncok és karkötők, míg Seonid csak egyetlen egy ékszert viselt: az aes sedai-ok kígyós gyűrűjét. A

két aiel nő fiatalnak tűnt a kortalan arcú aes sedai mellett. Magabiztosságban viszont könnyedén felvehették a versenyt a Zöld nővérrel, és ők is az eget nézték.

– Láttok valamit? – kérdezte Perrin. Ezzel is halogathatta a döntést.

– Az eget látjuk, Perrin Aybara – mondta Edarra nyugodtan, és az ékszerek halkan felcsilingeltek a kezén, ahogy kissé megigazította a karján átvetett sötét vállkendőt. A hőség láthatóan éppolyan kevéssé zavarta az aieleket, mint az aes sedai-okat. – Ha mást is látnánk, szólnánk róla!

Perrin remélte is, hogy szólnának! Biztos volt benne, hogy felhívnák rá a figyelmét.

Legalábbis akkor, ha úgy vélnék, hogy ez is valami olyasmi lehet, amit esetleg Grady és

Neald is megérez. A két asha’man nem titkolna el előle semmit. Perrin azt kívánta, bárcsak ők is itt lennének vele, de hát a táborban maradtak mind a ketten. Több mint egy

fél hete az Egyetlen Hatalom vékony hálója borította be az egész eget, és az összes Tudós

Asszony és aes sedai igencsak felbolydult a láttára. Grady és Neald is észrevette a hálót.

Ez, ha lehet, még jobban megrémítette a nőket, és amennyiben egy aes sedai

kétségbeeshet, hát a táborban lakó három nővér igencsak megrémült. Az asha’manek, az

aes sedai-ok és a Tudós Asszonyok egyaránt azt állították, hogy még egy ideig azután is

érezték az Egyetlen Hatalom halvány utóízét a levegőben, hogy a háló eltűnt, de senki sem

tudta, mindez mit jelenthet. Neald azt mondta, hogy az egészről a szél jutott az eszébe, de nem tudta megmagyarázni, miért. Ennél többet senki sem tudott, de ha az Egyetlen Hatalom férfi és női fele is látható volt, akkor az csak a Kitaszítottak munkája lehetett.

Méghozzá valami igen jelentős ügyön dolgozhattak. Perrin azóta szinte minden éjszaka álmatlanul hánykolódott, és megpróbálta kitalálni, mit tervez az Árnyék.

Önkéntelenül is felnézett az égre. És persze semmit sem látott, eltekintve egypár galambtól. Hirtelen egy karvaly zuhant alá az égből, és az egyik galamb már el is tűnt, csak egy véres tollcsomó libbent alá a magasból. A másik kétségbeesetten szárnyalt, hogy

mielőbb Bethalba érjen.

– Eldöntötted már, mi legyen, Perrin Aybara? – kérdezte Nevarin egy árnyalatnyit élesen.

A zöld szemű Tudós Asszony még Edarránál is fiatalabbnak tűnt, talán Perrinnél magánál

sem volt idősebb, és egyáltalán nem volt olyan nyugodt, mint kék szemű társnője. A vállkendője a csuklójára csúszott, ahogy számon kérően a csípőjére tette a kezét, és Perrin szinte már várta, hogy dühödten elkezdje rázni az ujját. Vagy az öklét. Nynaeve-re emlékeztette, bár egyáltalán nem hasonlítottak. Nevarin mellett Nynaeve kifejezetten dundinak tűnt volna. – Mi szükséged van a tanácsainkra, ha nem fogadod meg őket? –

kérdezte vádlón. – Mire jó ez az egész?

Faile és Berelain is kihúzta magát a nyergében, és mind a ketten olyan büszkén néztek körbe, amilyen büszkén csak tudtak; de a szagukba várakozás és kétség lopódzott. És persze ingerültek is voltak, amiért kételkedniük kellett a döntésében – egyikük sem viselte jól, ha valami nem az ő elképzelései szerint alakult. Seonid túl messze volt ahhoz, hogy Perrin érezze az illatát, de szorosan összepréselt ajkai épp elég élesen árulkodtak a hangulatáról. Edarra megtiltotta neki, hogy beszéljen, ha nem szólítják meg, és ettől kimondhatatlanul dühös volt. Így is látszott azonban, hogy jónak látná, ha Perrin megfogadná a Tudós Asszonyok tanácsát; metszően nézte a férfit, mintha a puszta tekintetével rá tudná lökdösni az általa jónak vélt útra. Igazság szerint Perrin is őt választotta volna a legszívesebben, de még mindig habozott. Mennyire bízhat meg a nő

hűségesküjében, amit Randnek tett? Az alapján, amit eddig látott, az aes sedai-ok jóval komolyabban vették ezt az esküt, mint ahogy ő akárcsak álmodni is merte volna, de hogy

bízhatna meg a Fehér Torony egy nővérében? Seonid két őrzője ekkor érkezett meg, és jöttükkel Perrin újabb haladékot kapott.

Együtt lovagoltak fel a dombra, bár külön utakon indultak el, és eddig a fák árnyékában

osontak a lovaikkal, hogy senki ne vehesse észre őket a városból. Furen teari volt, a bőre majdnem olyan sötéten csillant, mint a legzsírosabb termőföld, de már ősz vegyült göndör,

fekete hajába. Teryl Murandyből származott, és vagy húsz évvel fiatalabb volt társánál.

Sötétvörös hajával, göndör bajszával, és még Edarráénál is kékebb szemével nem is különbözhetett volna jobban Furentől, mégis, a két férfit láthatóan azonos anyagból öntötték. Mind a ketten magasak voltak, kecsesek és kőkemények. Könnyedén leugrottak

a nyeregből, színváltó köpenyük el-eltüntette őket a többiek szeme elől; aki sokáig nézte

őket, az könnyen bele is szédült. Seonidhez léptek, csak neki számoltak be a látottakról, és úgy tettek, mintha a Tudós Asszonyok ott sem lennének. És Perrinnel sem törődtek többet.

– Északabbra még rosszabb – mondta Furen undorodva. A homlokán verejtékcseppek

csillogtak, de láthatóan egyik őrzőt sem viselte meg a hőség. – A helyi nemesek bezárkóztak az udvarházaikba vagy a városokba, és a királynő katonái sem hagyják el a falak biztonságát. A vidéket hátrahagyták a Próféta embereinek. És a rablóknak, bár abból

mintha elég kevés lenne errefelé. Mindenütt csak a Próféta fosztogatóit láttuk. Azt hiszem, Alliandre örülni fog nektek.

– Csőcselék – horkant fel Teryl, és a tenyerébe csapott a lova kantárjával. – Nem láttam

tizenöt-húsz embernél többet egy helyen, és azoknál is csak vasvilla volt, meg vaddisznóra való lándzsa. Olyan rongyosak, mint egy csapat koldus. Egy parasztgazdát talán

megijeszthetnek, de az ember azt hinné, hogy a nemesek nap mint nap tucatjával akasztják

fel a fajtájukat! A királynő kezet is csókolna egy nővérnek, ha az felajánlaná a segítségét!

Seonid kinyitotta a száját, aztán Edarrára nézett, aki beleegyezően bólintott. A Zöld nővér szája keserűen megfeszült, mikor végre engedélyt kapott, hogy megszólalhasson, a hangja

viszont mézédes volt.

– Nincs miért tovább halogatnod a döntést, Aybara úr! – A címet egy kicsit megnyomta,

mintha azt kívánná hangsúlyozni, hogy tudja ám, mennyi joga van Perrinnek megjátszani

az urat. – A feleséged híres Ház szülötte, és Berelain uralkodó, de a saldaeai Házak errefelé vajmi keveset számítanak, és Mayene a világ legkisebb állama. Egy aes sedai követ viszont az egész Fehér Tornyot mögéd állítaná Alliandre szemében! – Seonid sietve

folytatta, nehogy Perrin arra a gondolatra jusson, hogy Annuora megjelenése is hasonlóan

hatna a királynőre. – Mindamellett én már többször jártam Ghealdanban, és ismerik a nevem. Alliandre nemcsak azonnal fogadni fog, de hallgat is a tanácsaimra!

– Nevarin és jómagam is elkísérjük – mondta Edarra, és Nevarin hozzátette:

– Elintézzük, hogy ne mondjon semmi olyat, amit nem kellene mondania!

Perrin tisztán hallotta, hogy Seonid erre a fogát csikorgatja, de a nő nem szólt egy szót sem, csak lesütött szemmel igazgatta a lovaglóruháját. Annuora felnyikkant, vagy inkább

felhördült, és elfordult, hogy ne is lássa a jelenetet. Ő a maga részéről mindig elkerülte a Tudós Asszonyokat, és nem örült, ha a nővéreit az aiel nők társaságában kellett látnia.

Perrin a legszívesebben felnyögött volna. Ha a Zöld nővért küldené, akkor nem kellene a

két másik nő között választania, de a Tudós Asszonyok még nála is kevésbé bíztak meg az

aes sedai-okban, és igencsak kurta pórázon tartották Seonidet és Masurit. A falvakban nemrég sokat hallottak az aielekről is. Az itt lakók közül persze soha senki nem látott még aielt, de mindenki hallott már arról pletykákat, hogy az aielek az Újjászületett Sárkányt követik, és Ghealdan lakóinak fele egészen bizonyos volt abban, hogy az aielek csak egykét napi járóföldre vannak tőlük. Minden egyes történet különösebb és rémítőbb volt az előzőnél. Alliandre lehet, hogy úgy megijed, hogy nem is mer közeledni hozzá, ha azt látja, hogy két aiel nő ugráltat egy aes sedai-t. Márpedig Seonid ugrott minden szavukra,

akárhogy csikorgatta is közben a fogát! És nem kockáztatja Faile épségét, amíg nincs más

biztosítéka Alliandre barátságáról, mint egy majdnem féléves, óvatosan megfogalmazott levélke. Tudta, hogy bárhogy dönt is, az csak rossz lehet, de nem volt más választása.

– Egy kis csapat könnyebben bejuthat, mint egy nagyobb társaság – mondta végül, és a nyeregtáskájába gyömöszölte a látcsövet. Egy kisebb csapatról kevesebben is pletykálnak.

– Ez azt jelenti, hogy csak Annuorát viheted magaddal, Berelain. És talán Gallenne nagyurat. Esetleg azt hiszik majd, hogy ő Annuora őrzője!

Berelain felnevetett örömében, és Perrin felé hajolt, hogy két kézzel megkapaszkodjon a férfi karjában. Persze nem érte be ennyivel. Az ujjai csábítóan megcirógatták Perrin kezét, és forró, ígéretes mosolyt vetett felé, aztán kihúzta magát, még mielőtt a férfi akárcsak megmozdulhatott volna. Az arca hirtelen olyan ártatlan volt, mint egy ma született kisgyermeké. Faile kifejezéstelen vonásokkal igazította meg szürke lovaglókesztyűjét. Az

illata alapján nem vette észre Berelain mosolyát. Jól palástolta a csalódottságát.

– Sajnálom, Faile – mondta Perrin – de…

A nő illatában szétáradt a keserű düh.

– Biztos vagyok benne, hogy még egyszer meg kell beszélned a teendőket az Úrnővel, mielőtt az útjára engeded – mondta nyugodtan. Ferde szeme ártatlanul ragyogott, de a szaga vadabb volt, mint egy homokvihar. – A legjobb lenne, ha most túlesnétek rajta!

A nő megfordította Fecskét, és ráérősen odaléptetett a láthatóan füstölgő Seonid és a szigorú arcú Tudós Asszonyok mellé, de nem szállt le a nyeregből, és nem próbált meg szóba elegyedni velük. Összeszűkült szemmel méregette Bethalt, éppúgy, ahogy egy

sólyom nézi a zsákmányát a szirtfokon emelt fészek magasából.

Perrin észrevette, hogy az orrát tapogatja, és sietve leengedte a kezét. Persze, hogy nem vérzett az orra, de úgy fájt, mintha dőlne belőle a vér.

Berelainnek semmi szüksége nem volt újabb utasításokra – Mayene Úrnője és Szürke tanácsadója a legszívesebben azonnal elindult volna a város felé, és természetesen tudták, hogy mit kell tenniük, ha odaértek – de Perrin még egyszer elmondta nekik, hogy legyenek nagyon óvatosak, és hangsúlyozta, hogy Berelain, és csakis kizárólag Berelain beszéljen Alliandrével. Annuora végigmérte az aes sedai-ok titokzatos mosolyával, és bólintott. Ez éppúgy jelenthette a beleegyezését, mint valami teljesen mást. Perrin nem volt benne biztos, hogy akár egy feszítővassal egyértelműbb választ csikarhatna ki a nőből. Berelain szája ártatlan kis mosolyra húzódott, bár készségesen egyetértett Perrin minden egyes szavával. Vagy legalábbis azt mondta, hogy egyetért. A férfi gyanította, hogy bármit megígérne, ha cserébe megkapná, amit akar, és zavarta, hogy a nő mindig a

lehető legrosszabbkor mosolygott rá. Gallenne is eltette a látcsövét, de még mindig a kantárral játszott, és láthatóan azt számolgatta, hogyan vágja majd át magát a bethali városőrségen, ha ki kell menekítenie a két nőt. Perrin a legszívesebben felnyögött volna.

Aggódva nézte, ahogy a kis csapat elindult lefelé az úton. Berelain üzenete igen egyszerű

volt. Rand megértette Alliandre óvatosságát, de ha a királynő a védelmét akarja, ahhoz nyíltan ki kell állnia mellette. A védelem akkor majd megérkezik, a katonák és az asha’manek mindenki előtt világossá teszik a helyzetet, és ha kell, hát Rand maga is idesiet. Feltéve, hogy Alliandre beleegyezik abba, hogy nyíltan támogassa. Berelainnek semmi oka nem lett volna arra, hogy megváltoztassa ezt az üzenetet, bárhogy vigyorgott is

– Perrin szinte biztos volt benne, hogy a nő megint csak flörtölni akart vele –, de Annuora… Az aes sedai-ok mindig a maguk céljait szolgálták, és az esetek felében csak a

Fény értette, hogy mit miért tettek. Perrin nagyon örült volna, ha Alliandrét egy nővér segítsége vagy nagy hírverés nélkül is elérhette volna. És ha nem kellett volna bajba sodornia Faile-t.

A három lovas már a kapunál volt. Annuora vezette őket, és az őrök sietve felemelték a fegyvereiket, leengedték az íjakat és a nyílpuskákat. Alighanem azonnal összekapták magukat, ahogy a nő aes sedai-nak nevezte magát. Csak kevés ember mert

megkérdőjelezni egy effajta kijelentést. Szinte meg sem kellett állniuk a kapunál, máris beengedték őket. Valójában úgy tűnt, mintha a katonák minél előbb benn szeretnék tudni a

kis csapatot Bethalban, nehogy meglássa őket valaki a dombok rejtekéből. Néhányan a távoli emelkedőkre meredtek, és Perrinnek nem kellett az orrát használnia ahhoz, hogy tudja, félnek. Azt is tudta, kitől tartanak, és miért félnek attól, hogy valaki esetleg felismerhetett egy aes sedai-t.

Északnak fordultak, a táboruk felé. Perrin végigvezette a csapatot a domb gerincén, míg csak maguk mögött nem hagyták Bethal tornyait, aztán leereszkedtek egy meredek úton.

Az út mentén elszórva tanyák feküdtek, zsúptetős házak és hosszú, keskeny istállók, aszott, száraz legelők, és rücskös mezők magas falú, kő kecskeaklokkal, de szinte sehol sem lehetett jószágokat látni, és alig találkoztak pár emberrel. Az az egy-két ghealdani paraszt, akit észrevettek, aggodalmasan nézte az ellovagoló katonákat. A ludak nézhetik így a vadászó rókát. Megálltak a munkával, ugrásra készen figyeltek, és csak akkor tértek

vissza a feladataikhoz, ha már elvonult a csapat. Aram komoran méregette őket, néha meg-megérintette a válla felett kikandikáló kardmarkolatot, és láthatóan azt kívánta, bárcsak belebotlanának valaki másba is az ártatlan földműveseken kívül. Élénk, zöld csíkos kabátjától eltekintve már csak kevés kolompár-vonás maradt benne. Edarra és Nevarin Fürge mellett lépkedtek, mintha csak könnyed kis sétára indultak volna, de vaskos

szoknyájuk dacára is gond nélkül lépést tudtak tartani a lóval. Seonid mögöttük jött herélt lován, Furen és Teryl pedig az aes sedai mögött ügettek. A sápadt Zöld úgy tett, mintha saját elhatározásából lovagolna két lépéssel a Tudós Asszony mögött, de a két férfi látványosan mogorva volt. Az őrzők gyakran többet törődtek az aes sedai-ok

méltóságával, mint a nővérek maguk, pedig már az aes sedai-ok is királynőként

viselkedtek!

Faile az aiel nők túloldalán lovagolt, csendben ült a lován, és úgy tett, mint akit teljesen leköt a száraz, pusztuló vidék képe. Karcsú volt és kecses, és Perrin szinte mindig esetlennek érezte magát mellette. Faile olyan volt, mint a higany, és Perrin épp ezért szerette, de néha… Könnyű szellő kezdett el fújni, épp elég ahhoz, hogy a felesége illatát is belevegyítse a többiekébe. Perrin tudta, hogy azon kellene gondolkoznia, hogy mi lehet

most Alliandrével, és vajon miféle választ ad majd a királynő Berelainnek, vagy még inkább azon, hogy hogyan találja majd meg a Prófétát, és mit csináljon vele, ha már megkapta Alliandre válaszát, de valahogy nem tudott ezekre a dolgokra összpontosítani.

Azt hitte, hogy Faile dühös lesz, amiért Berelaint választotta, még akkor is, ha Rand feltehetően csak azért küldte velük a nőt, hogy meggyőzzel Alliandrét. Faile tudta, hogy nem akarja veszedelembe küldeni, hogy nem meri kockáztatni az épségét, és láthatóan ezt

az elképzelést még Berelainnél is jobban utálta. De a szaga olyan lágy volt, mint egy nyári reggel – egészen addig, amíg Perrin nem próbált meg bocsánatot kérni tőle! Jó, persze a

bocsánatkérés általában csak még jobban feldühítette, ha már amúgy is mérges volt –

kivéve, mikor meglágyította a szívét –, de most nem volt dühös rá! Ha Berelain nem volt a

környéken, minden olyan simán ment köztük, mint a legfinomabb selyem. Legtöbbször legalábbis. De ha megpróbálta elmagyarázni, hogy ő egyáltalán nem bátorította a nőt –

épp ellenkezőleg! – Faile csak kurtán rámordult, hogy: „Hát persze, hogy nem!” – mintha

már az is ostobaság lenne, hogy egyáltalán felveti ezt a kérdést. De közben még mindig dühös lett – Perrinre! –, ahányszor csak Berelain rámosolygott a férfira, vagy valamilyen

okból hozzáért. Perrin ilyenkor csúnyán leteremtette Berelaint, a Fény látta, hogy leteremtette, de Faile-t ez nem érdekelte. Perrin el sem tudta képzelni, hogyan tarthatná még távolabb magától a mayene-it, hacsak nem kötözi oda valamelyik kocsihoz. Ha megpróbálta kideríteni, hogy mit csinált rosszul, Faile csak rámosolygott, és megkérdezte, hogy „Miért gondolod, hogy bármit is rosszul tennél?” vagy néha, hogy „Mit csináltál már

megint?”, vagy egyszerűen csak közölte vele, hogy nem akar erről beszélni. Perrin tudta,

hogy valamit rosszul csinál, de nem tudott rájönni, mit! Pedig rá kellett volna jönnie.

Semmi sem volt Faile-nél fontosabb. Semmi!

– Perrin nagyuram!

Aram izgatott kiáltása törte meg borongós gondolatmenetét.

– Ne szólíts így – morogta, és odanézett, ahova a férfi kinyújtott karral mutatott.

Nem sokkal arrébb egy újabb elhagyatott tanyát látott, ahol már rég leégett a ház és a pajta. Csak a kopár kőfalak árválkodtak a napfényben. A tanya elhagyatott volt, de nem üres. Dühödt kiáltások törték meg a csöndet. Vagy egy tucatnyi durva öltözékű, vasvillával és lándzsával felfegyverkezett gazfickó próbált átmászni egy kecskeakol mellmagasságú kőfalán, míg egy maroknyi ember megpróbálta őket visszaverni. Odabenn több ló

rohangált fel-alá rémülten, megzavarta őket a lárma és a mozgás. Három nő még a nyeregben ült. Persze nem várták tétlenül, hogy mi lesz a harc kimenetele; az egyik nő

köveket hajított a támadókra, a másik épp Perrin szeme láttára ugratott a fal mellé, hogy

kicsaphasson hosszú botjával, a harmadik lova pedig hirtelen felágaskodott, hogy csillogó

patkóival lekergessen egy magas, vézna banditát a fal tetejéről. De túl sok támadó jött, és túl széles volt a fal ahhoz, hogy tartani tudják.

– Azt tanácsolom, hogy kerüljük ki őket – mondta Seonid. Edarra és Nevarin zordan rápillantottak, de a Zöld nővér nem hallgatott el, sőt, gyorsabban kezdett beszélni. – Ezek nyilvánvalóan a Próféta emberei, és ha megöljük őket, akkor nehezen tudunk majd békésen beszélni vele. Tízezrek vagy akár százezrek is meghalhatnak, ha nem sikerül megegyezned vele! Képes lennél ekkora tétet kockáztatni pár emberért?

Perrin nem akart senkit sem megölni, ha az elkerülhető volt, ám esze ágában sem volt hagyni ezt a gazságot. De nem vesztegette az idejét magyarázkodásra.

– Meg tudod őket ijeszteni? – kérdezte Edarrától. – Csak megijeszteni!

Még túlságosan is élénken élt az emlékezetében mindaz, amit a Tudós Asszonyok Dumai

Kútjánál műveltek az asha’manekkel együtt. Talán jobb is, hogy Grady és Neald nem jöttek velük.

– Talán – mondta Edarra, és az akol körül gyülekező embereket méregette. Félig megrázta

a fejét, és megvonta a vállát. – Talán.

Ennek elégnek kellett lennie.

– Aram, Furen, Teryl – csattant fel Perrin –, kövessetek!

Fürge véknyába vágta a sarkantyúját, és ahogy a ló megugrott, örömmel látta, hogy a két

őrző követi. Négy rohamozó lovas mégiscsak hatásosabb volt, mint kettő. Szorosan markolta a kantárat, a fejszéjére igyekezett nem is gondolni.

Annak már sokkal kevésbé örült, mikor Faile is mellé ugratott Fecske hátán. Kinyitotta a

száját, de a nő felvont szemöldökkel ránézett. Gyönyörű volt hollófekete haja, ahogy hosszan lobogott mögötte a szélben. Gyönyörű volt. Faile csak rápillantott, és nem szólt egy szót sem. Perrin visszanyelte, amit mondani akart.

– Vigyázz a hátamra – mondta inkább. Faile elmosolyodott, és ruhája valamelyik

hasítékából elővarázsolt egy tőrt. Annyi kés volt elrejtve a nő öltözékébe, hogy Perrin nem értette, hogy nem szúrja meg magát, amikor megöleli a feleségét.

Amint Faile megint előrenézett, Perrin azonnal Aramnak kezdett el integetni, lehetőleg úgy, hogy a nő ne lássa meg. Aram bólintott, de máris előredőlt a nyeregben, a kard a kezében volt, és minden idegszálával arra összpontosított, hogy egy csapással leüthesse az első embert, aki az útjába kerül. Perrin remélte, hogy a kolompár megértette, hogy neki kellene Faile-t védenie, ha tényleg harcba bocsátkoznak azokkal a gazemberekkel.

A rablók egyike sem vette még észre őket. Perrin felordított, de láthatóan nem hallották meg a hangját a saját csatakiáltásaik közepette. Egy fickó, aki egy kétszer akkora emberre való kabátot viselt, mint amekkora ő maga volt, végre felmászott a fal tetejére, és két másik is már szinte benn volt az akolban. Ha a Tudós Asszonyok tudnak valamit tenni, hát

már rég itt lenne az…