HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

…A Stan­ley Up To Date va­la­hon­nan a menny­bolt ma­gas­sá­gá­ból néz­ve két­ség­be­eset­ten ro­hant, egye­dül a sar­ki áram­lat felé, tel­jes gőz­zel, és nyo­má­ban a ha­lál! A Zöld Pofa nevű vég­zet sze­mé­lye­sen, a lá­tó­ha­tár­ból ki­ha­tal­ma­sod­va, az ég fél­kö­re men­tén egé­szen a hajó felé dől­ve, mely te­he­tet­le­nül fut elő­le Ho­no­lu­lu óta és nem ráz­hat­ja le, sőt egy­re ha­lá­lo­sabb ha­ra­pás­sal érzi a tor­kán csün­ge­ni min­den utas kü­lön-kü­lön!

Az­u­tán ér­te­sül­nek a Csü­tör­tök-szi­get kö­ze­lé­ben, hogy Gus­tav Bahr­né ha­lál­hí­re va­lót­lan volt, és re­pü­lő­gé­pen le­szállt a Csü­tör­tök-szi­ge­ten. De még­is ide­ge­sí­tő, hogy néha le­he­let­nyi rez­dü­lé­se hal­lat­szik egy száj­har­mo­ni­ka zi­ze­gő síp­rend­sze­ré­nek. És mint­ha itt cso­por­tok­ra sza­kad­tak vol­na. Fü­lig Jimmy Ho­no­lu­lu­ban fel­sze­dett alak­jai és Wat­son San Fran­cis­có­ban al­kal­ma­zott le­gé­nyei nem for­dí­ta­nak há­tat egy­más­nak. Éj­sza­ka kü­lön őrö­ket ál­lí­ta­nak. Pofa Je­nőt fel­vált­ja Mond­már Fü­löp és há­rom óra­kor a Buz­gó Mó­csing.

Az­u­tán fur­csa, hogy a Vö­rös Vaszics és Fü­lig Jimmy együtt tart­ják az el­len­őr­ző­kör­utat. A Vö­rös és a fre­gatt­fő­had­nagy egy­más há­tát fe­de­zik ál­lan­dó­an. Mr. Theo érzi, hogy va­la­mi zaj­lik, sus­to­rog, forr itt mö­göt­te, amit már min­den­ki tud, csak ő nem, ő „ci­vil” a sze­mük­ben.

És hol van Li­li­an?… Vé­gig­jár­ja is­mét a ha­jót. Egy sö­tét for­du­ló­nál fel­bu­kik hosszá­ban, mi­vel ott fe­küdt Wag­ner úr, aki a Cor­po­ra­ti­on el­süllye­dé­se óta kis­sé hall­ga­ta­gabb lett, alig éne­kelt, sőt ré­szeg­nek sem lát­szott, mert annyit ivott, hogy egy­ál­ta­lán nem bírt szól­ni vagy mo­zog­ni. Ahogy ő mond­ta, al­ko­hol­ba foj­tot­ta a ré­szeg­sé­gét. Li­li­ant nem ta­lál­ta!

Reg­gel még kü­lö­nö­sebb volt. Tüs­kés Va­nek­nek kék vér­alá­fu­tás­sal be­da­gadt a fél arca. Egy Hu­bert nevű mat­róz vi­szont el­tűnt. Töb­ben is lát­ták, hogy a ten­ger­be esett. Pofa Jenő is lát­ta. Az aszt­más Pet­ters is és a Vö­rös Vaszics szin­tén. Wat­son mat­ró­zai nem szól­tak sem­mit. Sö­té­ten áll­tak.

Így fu­tot­tak be az el­ha­gya­tott Csü­tör­tök-szi­get fes­tői fő­vá­ro­sá­ba, me­lyet a kör­nye­ző, ke­vés­bé je­len­tős szi­ge­tek kö­zött fő­vá­ros­sá emelt ter­mé­sze­té­től fog­va sze­ren­csés hely­ze­te és ki­épí­tett­sé­ge. Hogy ki épí­tet­te azt a bó­dét, amely­ben a rév­ka­pi­tány la­kott, ez nem is fon­tos. A lé­nyeg az, hogy e bódé jel­zi a fő­vá­rost, és ez már lám­pát is je­lent a bó­dén, amely vi­lá­gí­tó­to­rony is. Este ér­ke­zik a hajó, és az ace­ti­lén­lám­pa mor­ze­jel­zé­se fi­gyel­mez­te­ti, hogy nem fut­hat be a ki­kö­tő­be.

Egy óra múl­va azt pis­log­ja a lám­pa, hogy sza­bad az út. És a Stan­ley Up To Date be­áll. A rév­ka­pi­tány, mi­köz­ben a gá­tig jön, két­szer has­ra­esik, de mo­so­lyog­va vi­gasz­tal­ja a le­gény­sé­get, hogy ez nem baj. A ha­jó­ról le­ki­a­bál­ják a rév­ka­pi­tány­nak, hogy küld­jön fel vi­zet, amennyi ép­pen van.

Az il­le­tő azt fe­le­li, hogy szí­ve­sen el­ének­li, és be­le­kezd az Aida című ope­rá­ból a fran­ci­a­kár­tyák kó­ru­sá­ba. Ek­kor vég­re meg­is­me­rik, hogy va­la­mi ör­dö­gi mó­don Wag­ner úr tart sza­bad­té­ri elő­adást a par­ton, és sen­ki sem tud hova len­ni a cso­dál­ko­zás­tól. Sze­ren­csé­re a fran­cia kár­tyák­nak ez a kó­ru­sa arány­lag rö­vid, és csak ar­ról szól, hogy a Ba­jaz­zo ka­cag, mert in­ga­tag az asszony, ám az aré­ná­ban mo­soly­gó né­zők előtt már vár­ja a bika!

A rej­tély meg­fej­té­se egy­sze­rű. Amíg áll­tak, az­alatt le­má­szott kö­té­len a csó­nak­já­ba. Mi­vel Wag­ner úr csó­nak­ja, ame­lyen a ha­jó­hoz ér­ke­zett, ott him­bá­ló­dzott a tat­hoz köt­ve Ho­no­lu­lu óta. Most a fél­óra vá­ra­ko­zás köz­ben ki­eve­zett, de már jön is, ka­lap­ján im­bo­lyog a gyer­tya, és har­sá­nyan bú­csú­zik a rév­ka­pi­tány­tól:

– Szer­vusz, öreg ba­rá­tom!… Nem aka­rom le­kés­ni a ha­jót, ki tud­ja, mi­kor jön a kö­vet­ke­ző, és ezek itt mind jó po­fák! Csu­pa nagy csi­bész! Csak ül­je­nek nyu­god­tan, nem a csó­nak him­bá­ló­dzik, ha­nem én szé­dü­lök, és et­től lát­ják úgy… Hopp­la! Na nézd csak… Hal­ló, Sztro­va­csek! Küld­jél egy csó­na­kot, mert az egyik la­pát olyan ré­szeg volt, hogy el­tö­rött! Uta­so­kat ho­zok! Majd jól ki­ra­bol­hat­juk őket!… Most éne­kel­jük el, tisz­telt uta­sa­im, hogy „Szü­lő­ha­zám te­hoz­zád vissza­té­rek, ha úgy sincs más dol­gom…”

És el­éne­kel­te ezt a dalt a Wal­kür­ből, amíg ér­tük ment egy csó­nak, és hoz­ta az uta­so­kat is. Mr. Theo és Fü­lig Jimmy leg­na­gyobb meg­döb­be­né­sé­re Li­li­an Hil­lert, il­let­ve Gus­tav Bahr­nét és…

Igen!

És A. Win­tert! A. Win­tert, aki el­jött, hogy az ex­pe­dí­ció szen­ve­dé­sei kis­sé le­fo­gyasszák, aki egy hét alatt töb­bet szen­ve­dett, mint Nan­sen a tel­jes esz­ten­dőn át, míg be­fagy­va, a sar­ki jég vak­tá­ban so­dor­ta ha­jó­já­val a pó­lu­son át. A. Win­ter, ki ké­sőbb, ha sark­uta­zók ilyen tör­té­ne­te­ket me­sél­tek, csak ka­ca­gott és le­gyin­tett: Mit tud­ják ezek, hogy mi az iga­zi ve­rés, szó­val A. Win­ter is ott volt, mind­ezek után leg­alább tíz ki­ló­val kö­vé­reb­ben!

Hogy ke­rül­tek ezek ide? Vi­lá­gos, hogy Wag­ner úr vit­te ki őket ti­tok­ban part­ra, hogy most be­száll­ja­nak. Ez fájt The­ó­nak. Wag­ner úr ér­zé­keny pont­ja volt. Wag­ner úr, tá­vol min­den föl­di int­ri­ká­tól, a nyílt ke­dé­lyű vi­lág­bo­hém, agyá­ban az al­ko­hol, lel­ké­ben az op­ti­miz­mus má­mo­ra, ka­lap­ja mel­lett a gond­ta­lan­ság vi­dám transz­pa­ren­sé­nek egyet­len gyer­tya­fé­nyű vi­lá­gí­tá­sá­val, há­tán a háza, keb­lén a ke­nye­re, zse­bé­ben a ma­da­rai, és ke­zé­ben a nad­rág­ja… Ez az em­ber szin­tén meg­csal­ta őt! Eh! Ke­se­rű is­ko­la egy ilyen ex­pe­dí­ció!

És ni! A kis fa­ri­ze­us!…

Li­li­an szo­mo­rú, fel­hős arc­cal, szin­te transz­ban mu­tat­ko­zott be sor­ban, min­den moz­du­la­tá­ban ben­ne volt már, hogy a nagy tu­dós elő­re­lát­ha­tó öz­ve­gye. Mi­kor a hí­res ta­nárt meg­lát­ta, halk, hir­te­len só­hajt hal­la­tott, oda­si­e­tett, és a vál­lá­ra bo­rult.

– Oh, Max­bell… Hoz­za őt vissza…

– Min­dent meg fo­gunk ten­ni, asszo­nyom – fe­lel­te hal­kan a sze­re­lő.

– Né­hány sza­vam vol­na ön­höz, Mr. A. Win­ter – kezd­te Theo. – Sze­ret­ném meg­ma­gya­ráz­ni…

– Uram – szólt az or­vos, – men­jünk egy zárt he­lyi­ség­be, és üs­se­nek, de az­u­tán sze­ret­nék va­la­mi me­le­get enni.

Ami­kor Gus­tav Bahr meg­tud­ta, hogy fe­le­sé­ge a ha­jón van, össze­ros­kadt vol­na, csak a fo­gas tar­tot­ta áll­va, mely be­le­akadt há­tul a gal­lér­ja alá.

És a Stan­ley Up To Date nyo­má­ban a vég­zet­tel, is­mét úton volt. Már jó­for­mán fel sem fi­gyel­tek, mi­dőn a kora esti órák­ban ve­lőt­rá­zó si­koly hal­lat­szott. Gus­tav Bahr elő­re­lát­ha­tó öz­ve­gye egy apró maj­mot ho­zott ma­gá­val, amely hir­te­len a fut­ball­bí­ró­né há­tá­ra ug­rott, hogy sür­gő­sen ki­sza­kít­sa a ha­ját.

– Mi tör­tént? – kér­dez­te Theo, a hely­szín­re érve.

– Bob­by rosszal­ko­dott – fe­lel­te a nő, a kar­ján ülő maj­mot be­céz­ve. A ma­jom most Li­li­an re­ti­kül­jé­ből ki­kap­ta a száj­har­mo­ni­kát és az aj­ka­i­hoz il­lesz­tet­te, ahogy az em­be­rek. Apró li­he­gé­sei halk, ziz­ze­nő síp­han­go­kat vissz­han­goz­tak a hang­szer­ből. A mil­li­o­mos rán­colt hom­lok­kal, me­re­ven néz­te az asszonyt.

– Őt sze­re­ti? – kér­dez­te, és az ál­lat­ra mu­ta­tott.

– Igen – fe­lel­te le­sü­tött szem­mel Li­li­an. – Ál­ta­lá­ban – tet­te hoz­zá súg­va – min­den maj­mot sze­re­tek…

És mé­lyen le­haj­tot­ta a fe­jét. És Theo ret­te­ne­te­sen ne­ve­tett, mi­vel most már meg­ér­tet­te a kí­sér­te­ti­es har­mo­ni­ká­zást! Hát per­sze… A kis ma­jom el­sza­ba­dult, és ide-oda fut­ká­ro­zott a har­mo­ni­ká­val. Könnyen ki-be­má­szott a ka­jü­tab­la­ko­kon. Ha a szá­ja elé tet­te a har­mo­ni­kát, a lé­leg­zé­se nyo­mán zi­ze­gő han­gok ke­let­kez­tek… Mi­lyen egy­sze­rű! És sen­ki sem gon­dolt rá!

Most Mr. A. Win­ter­hez si­e­tett, aki asz­tal­ken­dő­vel a nya­ká­ban va­cso­rá­ra várt. Sen­ki sem volt raj­tuk kí­vül a sza­lon­ban.

– Mond­ja uram, ki­cso­da ön?

– Dr. A. Win­ter, az ex­pe­dí­ció or­vo­sa. Re­mé­lem, most már a va­cso­rá­ig nem bán­ta­nak?! Ne­kem igen fon­tos köz­len­dő­im van­nak az ön szá­má­ra.

– Uram, önt sen­ki sem fog­ja töb­bé bán­ta­ni – mond­ta Mr. Theo.

És eb­ben té­ve­dett…

Mind­össze egy per­cig hagy­ta egye­dül A. Win­tert, és mire vissza­tért, ott állt a gő­zöl­gő va­cso­ra érin­tet­le­nül az asz­ta­lon, vi­szont az or­vos már nem volt se­hol.

Mert ab­ban a pil­la­nat­ban, ami­kor Mr. Theo ki­lé­pett a sza­lon­ból, egy kéz ra­gad­ta nya­kon há­tul­ról A. Win­tert. Mi­vel az or­vos mon­da­ni akart va­la­mit, úgy vág­ták szá­jon, hogy halk csuk­lás­sal le­tett er­ről. Az­u­tán be­csa­var­ták va­la­mi­be, és vit­ték, rúg­ták, gu­rí­tot­ták, és ő zu­hant le­fe­lé, vas­lép­cső­kön vé­gig… az­u­tán be­csa­pó­dott fö­löt­te va­la­mi.

…A Stan­ley Up To Date ro­hant, mint a szél­vész, hogy át­ko­zott út­ját be­fe­jez­hes­se vég­re, ha el­ér­te Tsi­u­it.