HETEDIK FEJEZET

Más­nap ki­rob­bant a szen­zá­ció!

A Sa­tur­day Pic­tu­res Post ol­va­sói kö­ré­ben gyűj­tést ren­dez­tek, és e gyűj­tés­ből kü­lön ex­pe­dí­ci­ót in­dí­ta­nak Gus­tav Bahr meg­men­té­sé­re, és­pe­dig Ho­no­lu­lu­ból Her­mans ta­nár, a vi­lág­hí­rű tu­dós rész­vé­te­lé­vel, aki sze­rint Gus­tav Bahr Sam­bi-Sum­bi szi­ge­tén él. Nem két­sé­ges a cet­hal­á­szok tör­té­ne­te­i­ből, hogy a tá­vo­li sark­vi­dék­hez kö­zel eső por­tu­gál szi­ge­ten a benn­szü­löt­tek kö­zött élő ti­tok­za­tos eu­ró­pai az el­tűnt Gus­tav Bahr­ral azo­nos.

A ta­ná­ron kí­vül ter­mé­sze­te­sen A. Win­ter, a raj­zos ri­por­ter is részt vesz az uta­zás­ban, és be­szá­mol.

– Na­gyon he­lyes – vél­te Mr. Theo –, leg­alább han­gos lesz a bla­mázs, ami­kor üres kéz­zel vissza­tér­nek.

– Én sem hi­szem, hogy meg­ta­lál­nak en­gem Sam­bi-Sum­bin – mond­ta Gus­tav Bahr. – Meg­jegy­zem, ha csak­ugyan ott tar­tóz­kod­nék, még min­dig két­sé­ges, hogy ki­tű­nő kol­lé­gám, Her­mans, rám akad­na-e?

Kel­le­mes vál­to­zást je­len­tett az ex­pe­dí­ció te­vé­keny­sé­gé­ben a le­gény­ség to­bo­ro­zá­sa, Fü­lig Jimmy és a fél­sze­mű Vaszics köz­re­mű­kö­dé­sé­vel. Nem­egy­szer ko­moly ve­re­ke­dés­sé fa­jult a vita, és oly­kor öt-tíz per­cig is el­tar­tott, amíg Fü­lig Jimmy­vel test­vé­ri­e­sen osz­toz­va egy szék vagy asz­tal két ré­szén, ren­det csi­nál­tak.

Fü­lig Jimmy ér­zé­keny­sé­gét rop­pant sér­tet­te a Wat­son nevű ka­pi­tány, nem­csak fe­hér nad­rág­ja és kék ka­bát­ja mi­att, de el­len­szen­ves, hű­vös mo­so­lya kö­vet­kez­té­ben is.

– Ha ez az em­ber ka­pi­tány, ak­kor én leg­alább első tiszt va­gyok.

– Igaz­sá­ga van neki – mond­ta Vaszics, mert pár­tol­ni akar­ta Fü­lig Jimmyt. – Ahol min­den fél­ci­vil hü­lye ka­pi­tány le­het – önre nem vo­nat­ko­zik Mr. Theo, mi­után nem fél­ci­vil, ha­nem tel­je­sen ci­vil – szó­val, ahol min­den jött­ment fél és tel­je­sen ci­vil ökör be­le­szól­hat, ott a Fü­lig Jimmy­nek is ki­jár a po­zí­ció. Le­gyen ő fre­gatt­fő­had­nagy!… A min­den­sé­git az ilyen lök­dö­ső­dő ház­fa­lak­nak…

És mi­után eb­ben meg­egyez­tek Mr. The­ó­val, Fü­lig Jimmy még dél­után vá­sá­rolt egy bri­csesz­nad­rá­got bőr­ka­más­ni­val. Az­u­tán egy arany­gom­bos fla­nell pi­zsa­ma­ka­bá­tot, to­váb­bá nya­ká­ból ló­gott az át­té­tel, a nye­les mo­nok­li­val, és be­sze­rez­te a leg­me­re­de­kebb fe­hér tá­nyér­sap­kát, fé­nyes fe­ke­te el­len­ző­vel, amit ki­zá­ró­lag az ön­kén­tes men­tők fő- és al­or­vo­sai vi­sel­het­nek tel­jes jog­gal. Gyö­nyö­rű ema­il­gomb dí­szí­ti. Ezen a jel­vé­nyen két sróf­hú­zó kö­zött egy ha­va­si gyo­pár és négy pi­ros ké­mény fény­lett zo­mánc­ból, ami az üz­let tu­laj­do­no­sa sze­rint annyit je­lent, hogy: „Mind­nyá­jun­kat ér­het bal­eset.”

Har­minc el­ső­ran­gú le­gényt szer­ződ­te­tett a fre­gatt­fő­had­nagy; régi ba­rá­ta­it, akik örül­tek sze­ren­csé­jé­nek. Theo cso­dál­ta a szer­ződ­te­tés mód­ját, ahogy a fre­gatt­fő­had­nagy ha­tal­mas, vál­las egyé­ne­ket vissza­uta­sí­tott, más­kor meg va­la­mi cin­gár, ron­gyos, pisz­kos képű su­han­cot hosszan ka­pa­ci­tál. Pél­dá­ul egy Tüs­kés Va­nek nevű sá­padt, su­hanc­sze­rű egyént csá­bít min­den­fé­lé­vel, amíg ez nagy ke­gye­sen fel­csap.

– Ez az em­ber – mond­ta Mr. Theo – olyan, hogy in­gyen sem al­kal­maz­nám.

– Mert nem érti maga a bran­csot – fe­lel­te Fü­lig Jimmy, és vas­tag iz­zadt­ság­csep­pek gyön­gyöz­tek a hom­lo­kán, mert gyö­nyö­rű vi­har­ka­bát­ját az idő­sze­rűt­len, nap­sü­té­ses al­ka­lom el­le­né­re is fel­vet­te. – A Tüs­kés Va­nek ara­nyat ér. Sport­fiú, Shang­ha­i­ban egy box­mér­kő­zés előtt össze­ve­re­ke­dett az ut­cán, és el­ma­radt a meccs, mert a két Eu­ró­pa-baj­nok a kór­ház­ba ke­rült a Va­nek keze alól. Li­má­ban a rend­őr­s­port­klub fu­tó­baj­no­kát négy­ezer mé­te­ren el­hagy­ta, pe­dig az há­rom­szor utá­na lőtt. Az ilyen em­ber ara­nyat ér ex­pe­dí­ci­ó­nál.

Mr. Theo nem szólt sem­mit, ho­lott kü­lö­nös­nek ta­lál­ta Fü­lig Jimmy el­gon­do­lá­sát egy tu­do­má­nyos ku­ta­tó­út sze­mély­ze­té­nek fon­tos tu­laj­don­sá­ga­i­ról.

– A fő, hogy mind­nek le­gyen pa­pír­ja – ma­gya­ráz­ta –, mert az az első! Egy hajó le­gény­sé­ge pa­pír nél­kül csak annyi, mint­ha nem vol­na meg a hor­go­nya vagy a mély­ség- és a se­bes­ség mé­rő­je.

Két nap múl­va a ki­kö­tői ka­pi­tány­sá­gon Fü­lig Jimmy büsz­kén le­ad­ta a hajó pa­pír­ja­it. A húsz­ta­gú le­gény­ség ok­má­nyai rend­ben vol­tak. Mr. Theo kint vá­ra­ko­zott. A fre­gatt­fő­had­nagy kis­sé gond­ter­hel­ten je­lent meg.

– Szép rend van itt San Fran­cis­có­ban!

– Mi tör­tént? Nincs rend­ben va­la­me­lyik pa­pír?

– A leg­na­gyobb rend­ben van mind­egyik. De mi­cso­da el­já­rás az, hogy az én pa­pír­ja­i­mat is ké­rik? Vagy ha­jó­tiszt az em­ber, vagy nem.

– Ma­gá­nak nin­cse­nek pa­pír­jai?

– Az ilyen cé­loz­ga­tá­so­kat ki­ké­rem! En­gem a vi­lág min­den ki­kö­tő­jé­ben is­mer­nek. Egy ha­jón az a fon­tos, hogy szak­kép­zett le­gyen az em­ber min­den­ben. A ten­ger az nem pa­pír­ból van!

Mr. Theo be­fo­lyá­sa és va­gyo­na le­he­tő­vé tet­te, hogy Fü­lig Jimmy vissza­kap­ja pa­pír­ja­it pró­ba­idő­re, ami né­mi­kép­pen eny­hí­tet­te sé­rel­mét.

Vég­re azon­ban úgy-ahogy rend­ben volt min­den, és egy nap­pal az in­du­lás előtt el­jött Sir Max­bell, hogy né­hány szót ta­nács­koz­zék.

Ed­dig fel­ol­va­sott és ban­ket­tek­re járt a vén díva.

Most ott állt a kék szek­rény előtt, amely­ben Gus­tav Bahr ra­bos­ko­dott.

– A fő, hogy or­vos le­gyen a ha­jón és öt­száz kom­bi­nált po­rom szá­má­ra he­lyet ta­lál­junk. Le­het, hogy már­is lá­zam van.

És a pul­zu­sát ta­po­gat­ta. Ret­ten­tő hi­po­chon­der volt.

– Ön mit tart a Sam­bi-Sum­bi kom­bi­ná­ci­ó­já­ról?

– Sza­már­ság. Gus­tav Bahr cse­kély fel­ké­szült­sé­gé­vel nem me­rész­ke­dett olyan messzi­re.

Mr. Theo meg­ret­tent. Itt baj lesz. A szek­rény­ben ne­sze­lés hal­lat­szik.

– Azért – szólt han­go­san – kár len­ne ezért az em­be­rért.

– Igen, igen – bó­lin­tott Max­bell. – Vég­re is nem kell min­den­ki­ben a tu­dóst néz­ni… Úgy lát­szik, le­hűlt a le­ve­gő, mi­vel itt re­cseg­nek a bú­to­rok.

Mr. Theo ijed­ten a szek­rény­nek tá­masz­ko­dott a há­tá­val.

– Azt mond­ják – ve­tet­te köz­be gyor­san –, hogy ki­tű­nő em­ber volt ez a Gus­tav Bahr.

– Ne ál­tas­suk egy­mást – le­gyin­tett ke­se­rű­en Max­bell –, nagy útra me­gyünk együtt, tud­ja meg hát, hogy egy if­jú­ko­ri mű­ve­men el­kö­ve­tett plá­gi­um­mal lett tu­dós…

– Men­jünk át a má­sik szo­bá­ba! Itt na­gyon le­hűlt a le­ve­gő – szólt gyor­san és ré­mül­ten Theo.

– Egy eset­ben iga­za volt – me­ren­gett Max­bell. – És en­nek most hasz­nát lát­ja. Az én tér­ké­pe­zé­sem­ben két fok­kal té­ved­tem Tsi­ui szi­ge­tét il­le­tő­en. És így most nem ta­lál­nám meg Gus­tav Bahrt, ha köz­ben nem jö­vök rá a té­ve­dés­re.

– Per­sze önök le­ve­lez­tek…

– És ez az em­ber győ­zött. El­is­me­rem. A leg­fon­to­sabb mé­ré­sek be­bi­zo­nyí­tot­ták, hogy Gus­tav Bahr bi­zo­nyá­ra vé­let­le­nül, de he­lye­sen ál­la­pí­tot­ta meg a Tsi­ui szi­get fek­vé­sét. Ta­lán nem fi­gyelt oda, vagy ré­szeg volt – tű­nő­dött ta­nács­ta­la­nul.

– Mar­ha!

A szek­rény­nek ez a meg­jegy­zé­se vá­rat­lan volt, és a ta­nár ri­ad­tan fel­kap­ta a fe­jét.

– Ki szólt itt?

– Én nem hal­lot­tam sem­mit – fe­lel­te Theo –, in­kább úgy lá­tom, hogy ön kis­sé sá­padt… rosszul érzi ma­gát…

– Igen, igen – kö­rül­né­zett, és ri­ad­tan meg­ta­po­gat­ta a pul­zu­sát… – Úgy lát­szik ez láz… Hal­lu­ci­ná­lok. Uram! Én be­teg va­gyok!… A tér­ké­pe­men jel­zett út­irány­tól két fok­ra kell el­tér­nie. Ezt je­gyez­ze meg, mert ki­mú­lá­som ese­tén szük­sé­ge lesz rá. Amennyi­ben nem múl­nék ki, fe­les­le­ges meg­je­gyez­nie, mert ott le­szek én…

Ami­kor el­ment a ta­nár, Gus­tav Bahr ki­ron­tott a szek­rény­ből.

– El­ve­szett em­ber va­gyok – li­heg­te sá­pad­tan.

– Mi­ért?…

– Eh… Nem érti?… So­ha­sem ta­lál rám… Soha!… Neki volt iga­za a két fok­ban!…

– Mi?!

– Igen! Be­is­me­rem. Ami­kor oda­ér­tem Tsi­u­i­ra, szo­mo­rú­an lát­tam, hogy en­nek az alak­nak a tér­ké­pe he­lyes. Le­vél­ben győz­tem, de a va­ló­ság­ban nem! Én té­ved­tem két fok­kal, nem ő!… Ta­lán be­teg volt, de még­is he­lye­sen lát­ta!

– No és?

– Nem érti?… Ez két fok­kal ke­let­re, az én tér­ké­pem sze­rint ve­ze­ti majd az ex­pe­dí­ci­ót. Pe­dig az ő tér­ké­pe he­lyes. Te­hát messze el­ha­jó­zik Tsi­ui mel­lett, egye­ne­sen bele a je­ges sark­vi­dék­be.

– Hát meg kell mon­da­ni, hogy té­ved! Il­let­ve maga té­ved! Azaz mind a ket­ten té­ved­nek… Az ör­dög is­me­ri ki ma­gát!

– Ezt más nem tud­ja, csak én! Ha meg­ta­lál­nak, kö­zöl­he­tem. De uram! Így so­ha­sem ta­lál­nak meg!

Szin­te sírt.

– Re­mél­jük – mond­ta vé­gül Mr. Theo –, hogy út­köz­ben Max­bell fel­is­me­ri a té­ve­dé­sét.

– Mi­fé­le té­ve­dé­sét? Max­bell épp­olyan jól tud­ja a he­lyes irányt, mint én!

– Most mond­ta ön, hogy két fok­kal el­tér! A min­den­sé­git!

– El­tér, mert nem akar meg­ta­lál­ni! – ki­ál­tot­ta Gus­tav Bahr el­ke­se­re­det­ten. – In­kább be­lát­ja, hogy iga­zam van, csak hogy ne ta­lál­jon rám!

És vég­re, vég­re! Fé­nyes kül­ső­sé­gek, ze­ne­szó és fák­lya­fény kö­zött, gu­mi­bot­tal pu­hí­tott tö­meg je­len­lé­té­ben a Stan­ley Up To Date las­san meg­moz­dult. A szi­ré­na bú­gott, a fut­ball­bí­ró sí­polt, és mél­tó­ság­tel­je­sen, dör­gő él­jen és no­ta­bi­li­tá­sok ci­lin­der­so­rá­val szem­ben… igen!… Ez igaz! El­in­dult az ex­pe­dí­ció!

A hely­szí­ni köz­ve­tí­tést re­cse­gő me­ga­fo­nok szét­bőg­ték az űrbe. Még lát­szott a fé­nyes hajó, a nyá­ja­san in­te­ge­tő hó­hér… De már fo­gyott a szpí­ker előtt a szö­veg, és így kény­te­len volt be­mon­da­ni kéz­ira­ta sze­rint a kö­vet­ke­ző­ket:

„Itt ál­lok meg­ha­tot­tan és nem ta­lá­lok sza­va­kat ami­kor el­tű­nik sze­münk elől a hajó…” Mi az Is­ten csu­dá­ja van!? Most áll­nak itt, és a pi­ló­ta­gő­zö­sön or­dít va­la­ki. De mit le­het itt ten­ni?…

„És ahogy az utol­só lám­pá­kat is fel­szít­ta az óce­án köde (mi­lyen mar­ha­ság, hogy pont ma nincs köd) az em­be­rek meg­ha­tot­tan el­osz­la­nak, az ar­cu­kon lát­szik: Man for man! A mi hő­se­ink ne­ki­vág­tak! Tud­juk, hisszük és nincs két­ség, cél­hoz ér­nek. De ha nem, ak­kor is hő­sök vol­tak…! Most a pol­gár­mes­ter int a ci­lin­de­ré­vel… zseb­ken­dők lo­bog­nak és las­san, na­gyon las­san (de mi­lyen las­san! Te jó Is­ten!) osz­lik a tö­meg. A hajó utol­só lám­pái most tűn­nek el. Tíz perc, negy­ven­hat má­sod­perc ké­sés­sel… És pont­ban ki­lenc óra húsz­kor hang­le­me­ze­ket adunk. A rá­dió hely­szí­ni köz­ve­tí­té­se a Stan­ley Up To Date út­já­ról vé­get ért és kér­jük a be­csü­le­tes meg­ta­lá­lót, hogy a tőzs­de előtt el­ve­szett irat­tás­kát illő, de száz dol­lár­nál nem ke­ve­sebb ju­ta­lom el­le­né­ben adja le a Smal­low & Co. cég­nél. Ugyan­ott el­ső­ran­gú eső­ka­bá­tok és te­niszü­tők…”

És a hajó megy-megy, csen­de­sen úszik, és a né­zők kö­zött egy ré­mült em­ber áll a par­ton: Gus­tav Bahr!

A nagy ku­ta­tó nem tud­ja, mi lesz most? – Itt hagy­ták! Ez mi?! A köd el­nye­li a ha­jót, amely őér­te megy. És ő, de­re­kán a frot­tír­ral, itt áll meg­fü­röd­ve.

 

FÜ­LIG JIMMY LE­VE­LE
 A BOL­DOG­SÁG-SZI­GE­TEK KI­RÁ­LYÁ­HOZ

 

II.

 

T.c.
 San­tan Tó­nió fő­her­ceg nagy­sá­gos őfel­sé­ge

AL­MI­RA
 Trón­te­rem, fő­lép­cső­ház, fél­eme­let 4. (jobb­ra)

 

 

Szí­ves so­ra­i­mat va­gyok bá­tor az alá­bi­ak­ban ezen­nel. Két nap­pal ké­sőbb­re ki­tol­tunk az in­du­lásal. Fel­sé­get­ről ne­kem ab­ban a hit­ben va­gyok, hogy úri­em­ber és asz asz ér­zé­sem, hogy nem fo­gok ke­gyed­be csat­la­koz­ni. Eszér szá­mí­tok, hoty meg­bí­zá­som le­het di­szér, disz­kér di­k­ré­cisz, szó­val, hogy nem tet­szik el­köp­ni, ahoty eszt la­ti­nul mond­ják, de mi­nek la­tint hen­ceg­ni ami­kor nincs hi­va­ta­los ügy? Szó­val ké­rem fel­sé­ge­det a ki­rály­né őnagy­sá­gát és a ked­ves csá­szá­ri öreg­any­ját (ki­nek ke­zes­csó­ko­mat sok sze­re­tet­tel kép­vi­se­le­tem­ben adja fel­sék) hoty esz­tet a szél­há­mos­sá­got ne­hogy plety­káz­zák.

Szó­val már épen ké­szü­le az óce­án­já­ró, mi­kor meg­je­lent két ba­rá­tom és hosz­tak egy lá­dát. Én dísz­egyen­ru­hám­ban a sok új­ság­író­ra te­kin­tet mi­att csak úgy oda­szól­tam, hoty „Vi­tyáz­za­nak és a szek­rényt Mr. Tejo ka­bin­fül­ké­jé­be vi­gyék!” Kí­no­san érin­te, hoty esz a Jász­min nevű gya­log­vi­vős aszon­gya, ne po­fáz­zak mer ő is ott ta­nul­ta a te­her­hor­dást ahol én. El­szé­gyel­tem mert még­is fre­gatt­fő­had­nagy va­tyok, és a kí­nos­ság mi­att fi­gyel­mez­tem, hogy meg lesz rúg­va ha já­ra­tya a szá­ját. Erre ő: „It­ten már te is va­la­ki vagy! Már ebbe a ki­kö­tő­be min­den­ki va­la­ki akar len­ni?!” Nem ér­tet­tem, ami fen­fo­rog. Eszek nem sze­ret­nek en­gem?

Ez a Tejo egy jó fiú. Csak úgy lát­szik ide­ges ki­csit. És ak­kor ott volt Wat­son és asz a két gya­nú­san ren­des mat­rosz 1-én. Lác­cot, hogy könyv­ből jól tud­ják a ten­gert. Aszon­ban a le­gé­nyek csak nem jöt­tek, pe­dig én szer­ződ­tem. Egy se! Csak a Vaszics, de az több­ször is mer vissza­csú­szott ele­in­te. Mr. Tejo szi­var­za és meg­je­gyez­te szo­mo­rú­jan, hogy en­ge­met is me­ke­het­ne a fene az em­be­re­jim­mel együtt. Köz­ben meg­ér­ke­zet a zeksz­pe­dí­ció főb ré­sze. Na­gyon ér­de­kes egy ilyen ku­ta­tó­eksz­pe­dí­ció, hogy mi­lye­nek­ből áll. Van egy mű­öt­vös. Esz so­kat in­téz­ke­dett. Az­u­tán egy hó­hér, de ika­szán natyon ele­gáns, kis de­tek­tív pi­pá­val. Sze­rin­te ke­vés a men­tő­csó­nak a ha­jón. Asz­tán jött egy éne­kes, ki úgy­lát­szik szin­tén kell a zeksz­pe­dí­ci­ó­hoz és kér­dez­te hoty esz a hajó jég­tö­rő-e? És egy­más­nak ma­gya­rász­tak és ez a Wat­son ud­va­ri­jas volt ho­zá­juk, ami­ből lát­ha­tó mennyi­re nem ten­ge­rész, mer asz ijen vá­ro­si ban­dát asz nem sze­re­ti, még könyv­ből sem. És csak a le­gény­sék nem gyött. De kü­lön­ben már min­den együtt volt az eksz­pe­dí­ci­ó­hoz. Csak még ahoty Mr. Te­jó­tól tu­dom, va­la­mi por­tást vár­tak és ak­kor tel­jes. Elő­re ér­de­kel már, hogy mi­nek eszek ilyen fon­to­sak a ku­ta­tá­sút­ra? Mer mat­rósz nem volt. De már ze­nél­tek és a rak­tár­ház te­te­jén egy fil­mes for­ga­ta. És nincs le­gény­ség! Ez jó! Meg gyött egy úr bú­csúz­ni a vá­ros­tól csí­kos nad­rág­ban, fé­nyes, fe­ke­te hosszú ka­lap­ba, amit zsa­kett­nek hív­nak. Va­la­mi pol­gá­ri szem­éjj tár­sa­i­val kül­dön­csék­ben és le­eme­lé fe­jé­ről a zsa­ket­tet és fe­hér kesz­tyű­je volt és em­lékesz­te­te Gomb­pe­rec­re, az et­ti­ke­tes fax­nik spa­nyol hi­deg­ló­já­ra. És ak­kor én mon­tam Te­jó­nak, hogy naty bot­rány lesz, hát el­me­gyek mek­néz­ni hoty hol van a le­gény­ség. Mek az or­vos? A Wat­son mon­ta, hogy ő le­szer­ződ­tet­te. Be­men­tem a mű­tő­be, mer ot­tan van­nak or­vo­si kö­pe­nyek mun­ká­hoz való fe­hé­rek és egy ijet min­gyár ma­gam­hoz vet­tem cso­ma­gol­va. Aszu­tán szé­pen les­li­szol­tam. Rém kí­nos volt ne­kem, hogy az én szer­ződ­te­tett le­gény­sé­ge­im nem jöt­tek…

Fel­sék! Ke­gyed esz­tet na­gyon sze­re­ti és mi­lyen szép is! Az Oak­land ki­kö­tő ami­kor így ki­gyu­la­doz­nak a lám­pák és be­gyu­la­doz­nak a pol­gá­rok, te­hát el­me­nek a bel­ső vá­ros­ba po­fo­nok el­len. Mennyi mu­zsi­ka, mennyi ív­lám­pa meg nagy vö­rös, zöld és kék lam­po­ji­nok és por és ri­csaj és ten­ge­ri bü­dös­ség mer a da­gály ki­dob­ja a dög­lött ha­lat meg a csi­gát. És ál­ta­lá­ba! Mennyi ki­do­bás, ahogy este lesz, és a sok em­ber, mint­ha hi­va­tal­ba jár­na, le­issza ma­gát. A Bo­lond­ság Szi­ge­tek­re gon­dol­tam ahol hű­sé­kes ál­lam­pol­gá­ra­im­mal pert­ut it­tam és eszt nem vet­te tő­lem né­ven szőr Ek­mont, kit fel­sé­ked gye­rek­ko­rá­ból jól is­me­re és hom­lo­kán a heg. Fel­sé­ged­re is gon­dol­tam el­ső­sor­ba, mert olyan esz a ki­kö­tő, hogy min­den mar­ha­ság ész­be jut. És fur­csa asz ahoty it­ten egyik órá­ról a má­sik­ra nem sze­mel­tek jó né­zés­sel en­gem. És én mond­tam ma­gam­ba, mi do­log esz? Gon­dol­tam majd egyik po­fon­ról a má­sik­ra meg­vál­toz, de in­du­lás­kor nem akar­tam pro­vo­ká­lást bot­rá­nyoz­ni. Mer gyön­nek a rend­őrök és asz­tán van itt olyan alak a ki­kö­tő­ben ki­nek kí­nos len­ne ha fel­po­foz­nák oda­bent. Leg­utóbb Aden­ben ta­pasz­tal­tam ijet és ural­ko­dá­som alatt nem for­dult elő Al­mi­rá­ban. Mer min­den­től nem függ­ve még fel­sék­sér­tés is lett vol­na. Én te­hát fő­úri lép­te­i­met a Dög­lött Hal nevű törzs­he­lyem­re irá­nyoz­tam. Csak mi­kor meg­lát­tam asz egyik si­ká­tor kék-pi­ros vi­lá­gí­tá­sú gyöngy­fü­gö­nyös le­buj­gril­je előtt áll­ni Pofa Jenő nevű kor­má­nyo­so­mat, amit ar­ról le­het meg­is­mer­ni, hogy ety sap­ka meg ety sza­kál­cso­mó kö­zött pipa füs­töl és lá­tám hogy ki­ve­szi a pi­pát, fel­tol­ja a sap­ká­ját és fé­lig hát­tat for­dít, hát oda­me­gyek.

„Én té­ged bán­tot­ta­lak?” – kér­dez­tem, mer ki­ván­csi­ság­ból. Mire ő:

„Én fü­tyü­lök rád.”

„Azom­ban te szer­ződ­tél hoz­zám és nem jöt­tél.” Vál­lat von. Aszon­gya:

„Nézd Fü­lig Jimmy, amíg te egy sen­ki vol­tál, ad­dig szí­ve­sen csi­nál­tam ve­led min­den­fé­le mó­kát. Ha me­gin egy sen­ki le­szel, ak­kor me­gin csi­ná­lok mó­kát te­ve­led. De ne­kem nem ve­szi be aszt a gyom­rom, hoty te it­ten urat jác­col és flan­gé­ro­zol, te­hát mek­mon­dom ne­ked szé­pen mi­nek ve­sze­ked­ni: én kö­pök rád.”

Esz ren­des be­széd volt, hát mon­tam neki, hogy vár­jon ety perc­re. Be­men­tem a kapu alá, fel­vet­tem a ma­gam­mal ho­zot mun­ka­ka­bá­tot, az­tán ki­gyöt­tem és mon­tam neki, hoty ké­szü­lőd­jön mert most na­gyon meg­ve­rem. Ez a Pofa Jenő élet­ve­szé­lyes em­ber és azon­nal ki­ve­szi a kést. Leg­na­gyob saj­ná­la­tom­ra. Mer csak ezér ka­pott ak­ko­ra po­font, hoty szét tört a pi­pá­ja, to­vá­bá a szo­pó­ká­ból so­kat le­nyelt. Nem haty­hat­tam mek­szúr­ni ma­gam asz új ru­há­ba, hát fi­ca­ma lett. De aszt at­tól is kap­hat­ta, hogy nyár volt, nyit­va van min­den és be­eset föld­szin­ti­leg egy pin­ce­la­kás­ba. Nem vár­tam meg, hoty ki­győj­jön, be­cso­ma­gol­tam a mun­ka­kö­pe­nye­met és to­vább­ha­lad­tam.

Mért ha­ra­gusz­nak ezek rám?…

Én a Pofa Je­nő­vel öt na­pig kö­zö­sen lak­tam ety csa­lá­di sír­bolt­ba, hát asz ilyes­mi, Fel­sé­ked jól tuggya, csak még job­ban le­pe­csé­te­li a ba­rát­sá­got. Nem mon­dom, hoty el­rom­lik, ha ké­pe­nüt­nek va­la­kit és be­vesz et­től egy pár gram szo­pó­kát, de esz már mék­sem az iga­zi ba­rát­ság. És ak­kor szem­be­rö­hö­gött zseb­re­du­gott kéz­zel a Bő­kezű Ró­csild. Nem a gaz­dag­sá­ga mi­att volt Bő­kezű és nem a gaz­dag­sá­ga mi­att volt Ró­csild. Ró­csild­nak azér hív­ták, mert esz ety gaz­dag svéd mág­nás, s egy­szer ami­lyen sze­ren­csés esz a Bő­kezű, el­ütöt­te őt autó kö­vet­kez­té­ben. És akor fi­ze­tett so­kat, mer a ha­ve­rok, akik ety kapu alá vit­ték asz el­gá­szolt Bő­kezűt, ki­csit hoz­zá­se­gí­te­ték a lá­bát ety tö­rés­hez. Még azt is meg­tet­ték neki (ba­rát asz ba­rát!), hogy a fe­jit oda­ütö­get­ték, úgy hoty mire ki­jöt­tek a men­tők, már kór­ház­ké­pes volt és el­vit­ték. Így asz­tán a Ró­csild 1. cso­mó pénct fi­ze­tett, és ha a Bő­kezű­nek esze van, ak­kor hal­gat a Busz­kó Mo­csing­ra, aki aszt mon­ta, hoty gyor­san tol­ják ki asz egyik sze­mét, mert ami bisz­tos asz bisz­tos. Ak­kor éle­te vé­gé­ig kosz­tya van, mert eszért étel­já­ra­dék il­le­ti a tör­vény­ből és a sze­mé­ből ki­fo­lyó­an. De hi­á­ba a Busz­kó Mó­csing bo­lon­dos jó szí­ve (fel­sé­ke­det sem zak­la­tá asz öt dol­lá­rért, pe­dig mos­ta­ná­ban nem dús­kál és hi­á­ba nyúl a zse­bé­be, to­váb­bá má­so­ké­ba: örek­szik). Szó­val étel­já­ra­dék nem lett, pe­dig az el­gá­zo­ló­val szem­ben iga­zi ki­to­lás esz a szem lett vol­na. A bal. Nem is lett vol­na kár, mert tel­je­sen dijopt­ri­á­sá rö­vi­dült a lá­tá­sa. Íty is sok pénct ka­pott, mert mire a kór­há­szig ér­tek amennyi­re le­he­tet ő maga is meg­la­szí­tot­ta két uj­ját a fog­la­la­tuk­ba és ütye­sen, a men­tő­szek­rén ol­da­lá­val, ha­sí­tást vég­zett a lá­bán. Ta­lán ha ki­csit messz­eb van a kór­ház, el­ha­tár­osz­ta vol­na hoty ki­tol­ja ma­gá­nak a fe­les­le­gesb sze­mit, amit könnyel­mű­ség volt, hoty nem teve. És ak­kor ő fi­sze­tett min­den ba­rát­já­nak 1 li­ter bort és 10 ci­ga­ret­tát! Pe­dig eszek se­gí­tet­tek neki. Csak én ma­gam két bor­dá­ját nyom­tam be a hü­velyk­uj­jam­mal! (Mer ba­rát asz ba­rát!) Ter­mé­sze­tes, hoty rosz­tett he­lyé­be roszt várj. Egy hó­nap múl­va el­ütöt­te őt a hen­tes au­tó­ja és olyan el­ső­se­géj­be ré­sze­sí­tet­tük, hoty a rend­őr­poszt mon­dá, köz­ben­jár ne­künk a vö­rös­ke­reszt ki­tün­te­té­sért. Azo­nal el­kö­töt­tük a vér­zést és hi­á­ba el­mon­dott min­den­nek, esz a Busz­kó Mó­csing, aki na­gyon ke­gyet­len is tud len­ni, egy rán­tás­sal hely­re­tet­te a ki­fi­ca­mo­dott kart és va­la­ki gyor­san meg­fé­sül­te. Kép­zel­he­ti ma­gát fel­sék az ő he­lyé­be, ahoty esz a csir­ke­fo­gó rú­gott, ha­ra­pott és át­ko­zott és még vi­gyáz­tunk, hoty ru­há­já­val a tó­csá­ba se ér­jen. A men­tő ki­kér­te ma­gá­nak, hoty ide el­hív­ták és a hen­tes mek­kér­dez­te tőle hoty két eset van: Vaty akar húsz fran­kot, vaty egy po­font, vaty fel­je­len­ti zsa­ro­lá­sért vagy el­mety a fe­né­be. Ötö­dik nincs. Esz a ta­nul­sák ab­ból, ha va­la­ki ba­rá­taj­ival hála nél­kü­li.

De aszu­tán a Bő­ke­zü so­kat ha­jó­zott ve­lünk. Bő­kezű­nek azért hív­ták, mert a keze olyan naty volt, mint egy biffsz­tök a rajz­film­ben. Hogy mer rö­hök­ni zseb­re­dug­va, szvet­ter­be és ba­gót rág? Én­ne­kem saj­nos puha szí­vem van. Ezért em­lí­tem én annyi­szor Fel­sék tisz­telt öreg­any­ját, kit sze­re­tek. És mos­tan is bán­tott, hoty eszek a cim­bo­rá­jim, kik­kel annyit együt vol­tunk jó­ban rossz­ban és to­lon­szo­lás­ban, hoty eszek ilye­nek let­tek ne­kem. Mon­dom sze­lí­den mer ta­lán szép szó hasz­nál:

„Mi­vel bán­to­ta­lak én té­ge­det, te ti­port­fe­jű mar­ha?”

Mer így is hiv­ják őt, mi­óta el­ütöt­te az autó és ba­ráttyai fej­be­rúg­ták, hoty pénzt kap­jon. Erre aszon­gya:

„Mer te min­dig hen­cegsz és aszi­szed vagy már va­la­ki és aszt nem le­het el­bír­ni, hoty ety ilyen sen­ki aszt higgye, hogy ő több mint a le­tört bagó!”

Mon­dom: „Er­ről, hoty le­tört egy de­rék do­log jut az eszem­be ró­lad, csak fel­ve­szem a mun­ka­ka­bá­to­mat.”

Úgy is lett. Mi­kor to­váp men­tem, még hal­lom hoty Cvi­ki Au­rél, aki mé­reg­ké­pes köny­ve­lő, mer sik­kasz­tá­si pöre előtt meg­ivott va­la­mi eny­hí­tő kö­rül­ményt, ki­szá­mít­ja, mennyit ke­re­sett vol­na esz a Bő­ke­szű Ró­csild, ha én ety öt­li­te­res sport­ko­csi va­gyok. Éle­te vé­gé­ig sze­ré­nyen és gond­ta­la­nul él­he­tet vol­na.

Így mék ha­lál közt is le­be­get, mert ni­ko­tin­mér­ge­zést ka­pott egy po­fon­tól. Esz sű­rűn fel­lép, ha va­la­ki ba­gó­val a szá­já­ba ve­rek­szik és ety svun­gos tet­le­ginzul­tus­tól el­is­me­ré­sé­ben gyor­san le­nyel fél­font pré­selt do­hánt. De­hát nem lett élet­já­ra­dék, mi­vel nem gé­pe­re­jű po­fo­no­kat ka­pott.

Aszért ne­kem is na­gyon-na­gyon ke­se­rű csú­szott le a tor­ko­mon, szo­mo­rú­ság­ból való ni­ko­tin, mert bár­mit is mon­da­nak a fő­fel­ügye­lői urak, ki­kö­tői fiú va­gyok aki még a trónt is meg­fosz­tot­tam ma­gam­tól, mer úgy érez­tem, hogy it­ten sze­ret­nek, aho­vá tar­to­zok. Be­men­tem hát a „NYA­KÁT NEKI RITZ ÉTE­REM”-be, hoty le­haj­csak egy po­hár italt. És it­ten nagy cso­dá­lá­som­ra szin­te azt hi­tem, agy­ráz­kó­dá­som lett a po­fo­nok­tól, mi­ket a Bő­kezű Ró­csild ka­pott.

Te Úr­is­ten!

Ott ült ve­lünk szem­be a Ka­pi­tány! Fel­sék tuggya! Bi­zo­nyos Pi­szok Alf­réd nevű!… Fel­sék én nem ha­zu­dok ma­gá­nak, higgye el így van: mál­na­szőrt ivott. Ka­var­ta és hab­zott.

És fel­állt és aszt mon­ta: a ru­ha­tárt it­ten ő ke­ze­li.

Én leg­ha­ma­rabb nyer­tem vissza a lé­lek­je­len­sé­ge­met. Mon­dom en­nek az öreg­nek: „Maga natyon ha­son­lít ety Pisz­kos Fret nevű köz és élet­ve­szély­re. Ety pil­la­na­tig asz em­ber aszt hi­szi, őt lát­ná. És csak asz­tán lesz újra nyu­godt.” Aszon­gya:

„Nem­csak ha­son­lí­tok, ha­nem ez még sok­kal több. Mer én va­tyok.”

És szo­mo­rú­an néz. És issza a mál­na­szőrt. El­for­dí­tot­tam a fe­je­met és kér­tem, hoty ne csi­nál­ja esz­tet, mer nem le­het nész­ni.

„Ide­hall­gas­son Ka­pi­tány. Esz it­ten va­la­mi naty ga­zsák, amit megint maga ki­for­ralt. Maga min­dig íty kez­di for­dít­va. És nem le­het tud­ni, mit ka­var­gat.” Mon­gya ő:

„Lát­ha­tod fi­jam, hoty mál­na­szőrt.”

Ek­kor én már bisz­tos vol­tam, hoty it­ten nagy gaz­ság lesz, és esz megint va­la­hon­nan for­dít­va gyön, az ő ren­ge­teg eszé­vel, mert szí­ve nincs egy csepp se, de min­den csepp hi­ány­zás he­lyet két li­ter agya­ve­lő van ben­ne. De mos­tan bú­san néz.

„Te min­dég biz­ha­tat­lan vol­tál Fü­lig Jimmy, te min­den­kit ha­zug­nak és gaz­em­ber­nek nész­tél, nem jó pe­dig an­nak, ki min­dig ma­gá­ból in­du­la.”

Így ő. És szo­mo­rú volt…

Mon­dom én:

„Sose bán­tot­tam ma­gát, és maga min­dig csak rosszat be­szélt ró­lam.”

„Na­hát” aszt mond­ja, „it­ten van esz a sok tanú, ety sem fog ha­mi­san val­la­ni, mer mi nem fi­ze­tünk ne­kik. Ezek bi­zo­nyít­ják, hoty én ma sok jót mon­tam rád. Mert el­ne­he­zült a lelkis­me­ré­sem és ma­gam is gon­dol­tam, hoty esz a Fü­lig Jimmy nem rossz fiú… Nem okos, nincs sok etye­nes lé­pé­se, és nem volt épen jusz­to mor­dic, ha fel­akasz­tot­tak nála ren­de­seb­bet, de aszért nem rossz fiju, asz bisz­tos.” En­gem kis­sé meg­ha­ta, hoty így di­csér azok után amik a tör­tén­tek alap­ján fen­fo­rog­tak az­nap po­fo­ni­lag. És gon­dol­tam, még utá­na né­zek mat­ró­szok­nak és men­tem asz „Ada­ko­zó” nevű hely­sék­be. Esz egy Rol­land ne­vűé volt, aki be­tört ety ba­rát­já­val, de más­nap meg­tut­ta, hogy a Cse­cse­mő­gon­do­zó In­gyen­tej-In­téz­mény pénz­tá­rát rab­lá és esz ojan fiú volt, hogy a ra­bolt pénzt vissza­vit­te. Pe­dig be­zár­ták. De ki­sza­ba­du­la és ne­mes­sé­gé­ért ety gasz­dag em­ber kocs­mát nyi­tott neki. Esz volt az „ADA­KO­ZÓ” vagy­is „GON­DO­ZAT­LAN FEL­NŐT­TEK PÉN­ZÉRT SZESZ IN­TÉZ­MÉ­NYE”. It­ten há­rom mat­ró­szom ült és gú­nyos mo­sollyal néz­tek rám meg egy­más­ra. Mon­dom a tu­laj­do­nos­nak, hoty hol ve­het­ném fel a mun­ka­ka­bá­to­mat? Ak­kor meg­lá­tom a Busz­kó Mó­csin­kot, aki­ről most már so­kan tud­ják a tit­kát: hogy ő tu­laj­don­kép­pen az Iga­zi Tré­bics. Fur­csán né­szett ki fe­ke­te mű­vész ka­lap­já­ba, ki­ló­gó hosszú ősz ha­jak­kal, ahogy san­da­lí­tott orra he­gyé­re csí­pett drót­lát­ce­re fö­lött, és ojan hosszú sza­lon­ka ka­bát­ja volt fe­ke­té­ből, hoty ezért meg­ta­ka­rí­tot­ta a nad­rá­got.

Esz tud va­la­mit ta­lán mer szag­lá­szós 1-én. Oda­me­gyek!

„Bán­tot­tam én itt va­la­kit? Be­szélj Busz­kó Mó­csink. Te okos vagy. It­ten rá­gal­ma­zott vagy szi­dott en­gem va­la­ki?”

Aszon­ta:

„It­ten na­gyobb baj van te Fü­lig Jimmy. Asz tör­tént, hoty a Pisz­kos Fred di­csért té­ged! Aszt ne­héz el­bír­ni!”

Erre ki­de­rü­le:

Esz a Pisz­kos Fred ott ül. És már egész dél­után pa­ta­kok­ba folyt a mál­na­szőr és min­dig mon­dá, ami­kor gyött ety mat­ró­szom.

„Hal­lom, hoty el­szer­sződ­tél a Fü­lig Jimmy­hez! Aki mos­tan már tiszt!… Nac­ce­rű fijú asz.”

Erre mon­ták, hogy igen. Ő meg mon­ta:

„Asz a Fü­lig Jimmy nem ojan kö­szön­sé­ges töl­te­lék­fegy­ház, ami­jen­nek lát­szik. Ész meg te­het­ség van neki.”

Erre va­la­ki aszon­ta:

„Nono. A Fü­lig Jimmy azér csak Fü­lig Jimmy. És van itt még ojan mint ő.”

De az öreg Pi­szok Alf­réd csak itta a mál­na­szőrt, csak csó­vál­ta a fe­jit és aszon­ta:

„Én min­dig lát­tam, hogy ő job­ban érti a ten­gert, mint a töb­bi. Ezen ha fel­ve­szi az 1-n ru­hát lác­cik, hoty va­la­ki van ben­ne.”

Et­től asz­tán me­kva­dult a Bő­kezű Ró­csild mek a Tüs­kés Va­nek és aszon­ta, nem nyuk­szik, amíg nem le­szek me­gin ojan sen­ki, mint vol­tam. Pe­dig oj­jan nem le­szek!

És ak­kor aszt mon­gya a Mond­már Fü­löp ez a 2-es egi­zen­ci­ja:

„Nagy fel­fújt mar­ha­hó­lyag ez a Fü­lig Jimmy, ami ha el­puk­kad, nem ma­rad más, mint mar­ha meg hó­lyag.”

Fel­vet­tem a mun­ka­ka­bá­tot, és ro­han­tam vissza. A „NYA­KÁT NEKI RITZ”-be.

„Maga sá­tán, maga mi­ket di­csért ró­lam?!”

Aszon­gya:

„Asz előbb itt szid­tál, hogy én csak rosszat mon­dok ró­lad, mos meg szidsz, hoty jót mon­dok. Hát esz se jó, meg asz se jó. Mi­csi­nál­jak én, hoty te meg­elé­gedj?”

Itt is­mer­je ki ma­gát asz em­ber! Aszért nem ve­re­ked­he­tek, mer aszt mon­ta, hogy kü­lönb va­gyok.

Mon­dom:

„Maga mit mó­ká­zik itt a mál­na­szőr­rel?”

Aszon­gya: „Hát nem hal­lot­tad, hoty or­vos­nál vol­tam?”

Mon­dom: „Ki tart­ja azt szá­mon, hoty ki­nél tör be maga.” Aszon­gya:

„Or­vos­nál vol­tam és di­ga­nó­zist adott be­teg­ség­ről. Nem me­he­tek töb­bé ten­ger­re, nem iha­tok sze­szes pá­lin­kát, mer ki­keszdte a tü­dő­met a szív­baj. Asz sű­rűn van, hoty a szív meg­na­gyob­bo­dik, és nincs elég hely a tü­dő­nek. Úty hív­ják eszt, hogy gyo­mor­ka­ta­rus és aszt­má­tól jön.”

Fel­sék bisz­tos tud­ja, hoty ilyen van-e. Asz biz­tos, hoty na­gyon va­ló­szí­nű­jen hang­zik. És még a Pisz­kos Fred sincs vas­ból, bár ez ed­dig nem volt kéz­fek­vő.

Mon­dom: „Ha nem ka­pott az agya ve­se­bajt, meg­mond­hat­ja ta­nács­ké­pen, hogy mit ten­ne maga asz én he­lyem­be?”

Rö­vi­den gon­dol­koz­va mond­ja:

„Aszt hi­szem ön­gyil­kos len­nék.”

Erre én megint el­men­tem. És esz a Wat­son sze­re­ze le­g­én­sé­get. Ami ne­kem natyon kí­no­san. Csu­pa sze­mét em­bert és asz egész­nek a ta­nu­lá­sa, hoty asz em­ber is oj­jan mint a nap: Jó ha nyuk­tá­val di­csé­rik kü­lö­nö­sen a róla el­ne­ve­zett Pisz­kos Frett. Ez­zel zár­tam

10-te­lő­je őfel­ség­nek: Don Fü­lig.

 

 

A to­váb­ba­ik­ban alant más­nap foly­ta­tom, mer nem at­tam fel és naty ese­mé­nek let­tek, mej­je­ket eszen­nel alul­írok. Naty szen­zá­ci­jó esz Sanf­ran­cisz­kó­ba és Vasziccsal it­tunk rá, hogy in­du­lunk.

It­tunk és együtt néz­tük a ki­kö­tő­ben vesz­te­ge­tő ha­jót, ami­vel Mr. Tejó eksz­plo­zí­ci­ó­ja megy maj. Aszu­tán megint it­tunk, mert a Vaszics en­nél a Te­jó­nál le­ülés­ből ki­fo­jó­an arany ci­ga­ret­ta­tár­cát ta­lált. Én is el­ha­tá­roz­tam, hogy tisz­te­lő lá­to­ga­tást vég­zek az utol­só na­pon a Te­jó­nál és he­jet fog­la­lok egy perc­re. Pró­ba sze­ren­cse. És ab­ban a tár­cá­ban ben­ne volt a pró­ba. Az elő­szo­bá­ba egy szo­ba­lán nyi­tott aj­tót, mer más nem la­kott. A sza­lón­ba nyi­tot­tam, de it­ten nem volt sen­ki. Hát vá­ra­koz­tam. De fel­tűnt, hogy kösz­ben el­vi­ték in­nen a do­hány­sze­len­cé­ket. Fi­nom ejá­rás ez. Szép ven­dé­gek jár­hat­nak ide. Volt itt egy nagy kék szek­rény. Szár­va. Sze­ren­cse hogy ilyen aka­dáj ná­lam nem fo­rog fen. Van egy Wert­he­im-rend­sze­rű hor­dosz­ha­tó ci­pő­gom­bo­lóm. Az­zal én so­kat ki­zár­tam már. Ere leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sem­re…

Fel­sék dzsen­tel­men, te­hát rá­bísz­ha­tok ke­gyed­re min­den szél­há­mos­sá­kot! És itt kez­dő­dik a hecc! Va­la­ki lak­ha­tott ebbe a szek­rén­be! Mert esz olyan kom­for­to­san volt be­ren­dez­ve, sza­lá­mi­val és szel­lő­ző ven­ti­lá­tor­ral, meg ké­nye­lem­mel, hogy azt a más­fél évet is iten szí­ve­seb­ben töl­töt­tem vol­na a zacs­kó­ké­szí­tést il­le­tő­en. De ak­kor lé­pé­se­ket hal­lot­tam, mire a szek­rény­be búj­tam, rám és az aj­tót jól be­gom­bol­tam. Set­te­nő lép­tek kö­zel­nek! Kéz­fek­vő­nek lát­szik, hogy szak­társ gyön. Esz be­tör. És ő is a szek­rény­be hitt ér­ték­tár­gyat il­le­tő­en, mert ide set­teng és itt ve­lem üt­köz! Vas­út­nál ilyent ga­ram­bolt­nak ne­vez a szak. Óva­to­san oda­il­leszt egy kul­csot, amin csak rö­hög­tem, mi­vel régi szo­ká­som­ból ké­pez­ve a ci­pő­gom­bo­lót ben­tar­tot­tam a szár­ba. De azért de­ré­kig lát­szott a kol­lé­ga egy lyu­kon, ami lég­zés cél­ja mi­att szol­gált. Ijen ko­lé­gát még nem lát­tam! Eszen flo­tí­ro­zó für­dő­ka­bát volt és kü­lön­ben csak sa­ját bőr. Az ar­cot nem lát­tam, de azon még bőr se le­he­tett, mer még ő ká­rom­ko­dik! Fro­tír­ban! Esz úgy lát­szik a strand­ról jár be­tör­ni. Vagy it­ten mek­für­de, hogy az is tisz­ta ha­szon. De most úgy resz­ke­tet, hogy le­zu­hant neki a fro­tír, mint friss szo­bor­ról a lep­le­ző. De nem volt ojan, hogy alak­ját va­la­mi főt té­ren meg­öre­gít­sék már­vánnyal. Bár csak de­ré­kig lát­tam, de a töb­bi akor sem eny­hí­tő erre mint kö­rül­mény, ha a fej oj­jan szép mint a Ro­bert Taj­lor.

Most el­bújt gyor­san, azt hi­szem, az ágy alá. Mos­tan jött, mint de­rült ég­ből a ho­rog­ütés, ez a Tejo. Neki se lát­tam az ar­cát, de fel­is­mer­tem a hang­ját. Esz be­ko­pog a szek­rény­be ne­kem, hogy frászt ka­pok és aszon­gya: „Most ma­rad­jon csend­be. Bár! Mer gyöt­tek a ha­jó­ra vi­vők és szál­lít­ják ma­gát is! In­du­lunk, mer van már mat­rósz!”

Érti?!… Mi esz?… És mos­tan vi­lá­gos lett előt­tem, mint egy va­ráz­sü­tős bal­egye­nes­től: Gusz­tus Bár a neve, aki mi­att az eksz­pe­di­á­lás köll!

Te­hát le­het, hogy it­ten szél­há­mos­ság van a sző­nye­gen. Va­la­hol a szek­rény­ben dug­dos­ták és ép­pen für­de. Te­hát nem is be­tört. És nem is et­ték meg a ka­ni­láb in­di­já­nok! Ha előbb lá­tom, úgy sem hit­tem vol­na, hoty van ojan sze­gény­sor­sú em­ber­meg­evő aki ez­tet el­fo­gyassza! De mi­előtt it­ten va­la­ki is szól­ha­tott vol­na, már gyöt­tek a ha­jó­ra vi­vők. Asz ott az ágy alatt nem moc­can­hat!

Hal­ló! Mi esz?

A szek­rényt fel­ra­gad­ták!… Ve­lem!

Egy­sze­rű­en vit­tek a te­her­au­tó­ba. Meg­ló­gá­si ak­ci­jót itt ab­szo­lú­te mel­lőz­ni kel­lett, mert nem for­gott fen le­he­tő­ség a sző­nye­gen. Asz­tán a ki­kö­tő­be le­tet­tek ha­jó­nak való hol­mi mel­lé. Csak it­ten nyi­tot­tam ki ci­pő­gom­bo­ló­val és ki­sli­szól­tam. Mi le­gyen? It­ten most baj van a csa­lás­sal. Ne­kem most vissza kell men­ni a csúf tu­dó­sér. Asz nem le­het vi­tás. Mert én nem va­gyok sem­mi rossz­nak az el­ron­tó­ja. És a Tejó most jól nész ki, ha hi­szem­be van a Gusz­táf Bár­ról, de en­ge­met visz he­jet­te!

Vissza­si­et­tem a la­kás­ba. De nem volt ott a tu­dós.

Ek­kor vég­re a für­dő­szo­bá­ból jön egy fej.

Esz ő! És na­gyon re­me­gősen mond­ta, hoty neki nincs ru­há­ja és sze­ret­ne in­nen el­jön­ni. Mon­dom, épen ezért jöt­tem, mer maga nél­kül nem ér sem­mit a eksz­pe­dí­ció. De ő mond­ta, hogy nem akar jön­ni, most csak a ruha köll. Gyor­san fej­be ütöt­tem és a kis irat­szek­rén­be he­lyez­tem, de na­gyon össze kel­lett gyűr­ni sze­gényt, azom­ban majd ké­sőbb, ahogy mond­ják „ki­lóg­ha­ja ma­gát”.

Kelt Sa­já­tú­lag: Eksz Kar­tá­csa.