NYOLCADIK FEJEZET

Alig hagy­ták el a ki­kö­tőt, mi­kor meg­tör­tént a tra­gé­dia: Max­bell ta­nár fér­fi­a­san, de rez­gő sza­kál­lal mond­ta The­ó­nak:

– Úgy hi­szem, tí­fuszt kap­tam. Ne ve­szít­se el a fe­jét. Csak egy­sze­rű ten­ge­rész­te­me­tést ké­rek: Nyel­je­nek el a ha­bok.

– Sir! Mi­előtt a ha­bo­kat e kí­nos fait ac­comp­li elé ál­lí­ta­ná, kér­dezzük meg az or­vost.

Ke­res­ték az or­vost. Wat­son sze­rint in­du­lás előtt a ha­jón volt, ő el­hoz­ta. Fü­lig Jimmy is ke­res­te. Hol a csu­dá­ban van? Két­szer is el­ro­hant Si­gor­szki mel­lett. A fél­sze­mű la­káj a kor­lát­nak dőlt és ál­mo­do­zott.

Még in­du­lás előtt meg­pil­lan­tot­ta, amint ott set­ten­ke­dett a ka­jü­tök kö­zött. Na meg­állj! A ne­héz poggyá­szok­hoz gör­gő­nek al­kal­ma­zott ru­dak egyi­ké­vel vagy tíz per­cig ver­te a hí­zás­nak in­du­ló, ősz sü­völ­vényt. Ala­pos mun­ka volt. A kor­sze­rű­en fel­sze­relt mű­tő­be hur­col­ta az or­vost, hogy él­ve­ze­te za­var­ta­lan le­gyen, és csak ami­kor a rúd el­tört, ak­kor rug­dos­ta le a ha­jó­ról.

Most me­reng­ve néz­te a vi­zet.

Fü­lig Jimmy ve­rej­té­kez­ve ku­tat­ta át a ha­jót. Hi­á­ba. A fe­dél­ze­ten szem­be­jött Sch­wach­ta Szók­ra­tész, vagy­is Knapp úr (ahogy tet­szik). Az áram­vo­na­las hó­hér, szmo­king­já­ban, ke­mény­ka­lap­ban, kö­zöm­bös utas­ként ácsor­gott. Időn­ként elő­húz­ta hát­só zse­bé­ből egy­csö­vű messze­lá­tó­ját és be­le­né­zett.

– Ide hall­gas­son – mond­ta gyor­san Fü­lig Jimmy. – Maga itt nagy szol­gá­la­tot te­het, ha akar. Nem tu­dom, hogy tör­tén­he­tett, pe­dig én csi­nál­tam it­ten a szer­ve­zést, és most az or­vos nincs se­hol. Amíg ki­kö­tő­be érünk, vál­lal­ja ma­gá­ra, hogy el­in­té­zi a be­teg uta­sok dol­gát.

– Rend­ben van. Meg­ölöm őket – fe­lel­te vál­lat von­va. – De ki­zá­ró­lag elekt­ro­mos úton.

És már­is le­ve­tet­te a jobb kéz­elő­jét.

– Ne ug­ras­son, mert le­sza­kí­tom a fü­lit. Maga csi­nál­jon úgy, mint­ha or­vos vol­na. Jöj­jön!

Mr. Theo kővé der­medt, ami­kor Fü­lig Jimmy oda­hoz­ta Sch­wach­ta Szók­ra­tész, vagy Knapp urat (ahogy tet­szik), és ez egy­csö­vű messze­lá­tó­já­val fi­gyel­me­sen le­hall­gat­ta a ta­nár mell­ka­sát.

– Nos? – kér­dez­te Max­bell foj­tott ag­go­da­lom­mal. – Sú­lyos­nak ta­lál­ja?

– Az ön ko­rá­ban nem… Vég­re is med­dig akar élni?

– Tes­sék??… Uram, a föld­rajz­ku­ta­tók ma­gas kort ér­nek meg.

– Tisz­te­let a ki­vé­tel­nek. És eb­ből az al­ka­lom­ból min­den tisz­te­le­tem az öné.

Fü­lig Jimmy kö­rül­né­zett, hogy mit vág­jon a hó­hér­hoz.

– A könyv­bú­vár úr azt a mar­ha­sá­got ál­lít­ja – szólt fe­nye­ge­tő­en a fre­gatt­fő­had­nagy –, hogy tí­fu­sza van. Nyug­tas­sa meg.

– Nem áll mó­dom­ban meg­nyug­tat­ni Sir Max­bellt – fe­lel­te hi­de­gen. – Va­ló­ban tí­fu­sza van… bár… – tet­te hoz­zá ha­boz­va. – Nem biz­tos. Mu­tas­sa a nyel­vét. Hm… Igen… Nem szo­kott el­alud­ni a für­dő­kád­ban?

– Soha.

– Ak­kor lep­ra – szólt vál­lat von­va, és só­haj­tott, mint aki be­le­nyug­szik a meg­vál­toz­tat­ha­tat­lan­ba. – Uram, ön­nek vége. Kü­lö­nös sze­ren­cse lesz, ha meg­éri a reg­gelt. Bízzunk eb­ben.

És tá­vo­zott a büfé felé, mi­vel sört kel­lett in­nia.

– Szem­te­len­ség – üvöl­töt­te a ta­nár bő­szül­ten. – Így be­szél­ni egy hal­dok­ló­val!… Ura­im, kö­ve­te­lem, hogy jegy­ző­köny­vet ké­szít­se­nek az or­vos el­já­rá­sá­ról, és ha­lá­lom ese­tén te­gye­nek je­len­tést Ma­u­ro­is-nak, aki az élet­raj­zo­mat írja!

Ké­sőbb Fü­lig Jimmy egy sö­tét for­du­ló­nál ba­rát­sá­go­san fél­re­von­ta nya­ká­nál fog­va a hó­hért.

– Mond­ja, mit pi­masz­ko­dott maga az előbb?

– Ké­rem, az én or­vo­si vé­le­mé­nyem sze­rint a ta­nár­nak tí­fu­sza vagy lep­rá­ja van. A ha­mis di­ag­nó­zis sú­lyos bűn­tett, ami­ért ala­po­san meg kel­le­ne vesz­te­get­nie en­ge­met.

– Öre­gem – mond­ta Fü­lig Jimmy el­is­me­rés­sel –, maga nem el­ve­szett em­ber. De ha út­köz­ben még­is az len­ne, ak­kor tud­ja meg, hogy én vesz­tet­tem el.

Ké­sőbb a ta­nár, mert egy­re dü­hö­sebb lett az „or­vos”-ra, erőt vett ma­gán. Dör­mög­ve ta­nul­má­nyoz­ta a tér­ké­pe­ket és ma­gá­val ho­zott mű­sze­re­it. So­kat ma­gya­rá­zott a fut­ball­bí­ró­nak, akit va­la­mi­lyen ok­ból egy hír­ne­ves dán geo­ló­gus­nak vélt, és nagy tisz­te­let­tel ke­zel­te.

– Ön sze­rint, igen tisz­telt uram – és egy pont­ra mu­ta­tott –, mi a hely­ze­te en­nek az ol­dalt fek­vő szi­get­nek itt elöl?

– Hm… Ti­pi­kus les­ál­lás­ban van, ha a Fi­dzsi-szi­ge­te­ket egy vá­lo­ga­tott csa­tár­sor­nak vesszük.

Max­bell ezt nem ér­tet­te, de ilyes­mit min­dig gon­do­san tit­kolt. Te­hát egy kör­ző­vel mé­re­ge­tett. Ké­sőbb oda­jött a mű­öt­vös is, és hár­man ta­nács­koz­tak be­ha­tó­an. A kór­bonc­nok vi­szont a fut­ball­bí­ró ifjú és el­hí­zott ne­jé­nek ud­va­rolt, va­la­mi régi vi­dám his­tó­ri­át me­sél­ve, ami­kor még a kez­dő bonc­nok po­é­ti­kus idő­sza­ká­ban min­den hul­la­fol­tot foj­to­ga­tás­nak néz az em­ber. Hol van­nak ezek a régi szép idők?

A fut­ball­bí­ró neje mo­soly­gott. Min­dig mo­soly­gott, in­kább a száj­sar­ka rög­zí­té­sé­vel, mint vi­dá­man, mert olyan buta volt, hogy egy­sze­rű tő­mon­da­to­kat sem ér­tett, és ez el­len hasz­nál­ta az ál­ta­lá­nos de­rűt.

Köz­ben Mr. Theo ka­ron fog­ta a fre­gatt­had­na­gyot.

– Jöj­jön.

Be­men­tek Fü­lig Jimmy ka­bin­já­ba, ahol az irat­szek­rény volt. Ko­pog­tak, de csak halk nyö­gés hal­lat­szott.

– Még él – mond­ta Mr. Theo el­is­me­rés­sel, és ki­nyi­tot­ta az aj­tót.

Úgy érez­ték, hogy vé­gük van.

…A szek­rény­ből, két­rét­gör­nyedt ál­la­pot­ban, mint fé­lig csu­kott könyv, ha gyu­fás­do­boz­zal he­lyet­te­sí­tik ben­ne az ol­va­só­je­let, dr. A. Win­ter lé­pett ki sír­do­gál­va!