• [9] •

Modó felegyenesedett, és megállt egy pillanatra megcsodálni a rózsaágyását, ami a színfekete rózsák legszebb együttesének adott otthont, melyet valaha is sikerült kinemesítenie. Az erősen mágikus környezet néha nagy segítség. A rózsák illata úgy függött az éjszakában, akár egy lelkesült biztatás.

A virágágyás felrobbant.

Modó egy pillanatra pár lángnyelvet, és egy az ég felé húzó valamit látott, mielőtt még a látását elhomályosította volna a gyöngyök, tollak és lágy fekete szirmok zápora.

Megcsóválta a fejét, majd elballagott az ásójáért.

 
 

– Őrmi?

– Igen, Görcsi?

– Tudja, a foga…

– Milyen fogról beszélsz?

– Hát amik a szájában vannak…

– Ó, tényleg. Igen. Mi van velük?

– Hogy lehet, hogy hátul összeillenek?

Egy kis időre csend lett, amíg Bendő őrmester megvizsgálta a nyelvével a szája zegzugait.

– Hát óóó ááá – kezdte, majd helyrerázta magát. – Érdekes kérdés, Görcsi.

A káplár megsodort egy cigarettát.

– Nem kellene már becsuknunk a kaput, őrmi?

– Akár neki is láthatunk.

A lehető legkevesebb erőfeszítést kifejtve összecsukták a hatalmas kapu szárnyait. Ezzel nem igazán vitték túlzásba az elővigyázatosságot. A kapu kulcsai már rég elvesztek. Még a „Köszönnyük, hogy Nem Támaggyák Meg a Vároſunkat” tábla is alig volt már olvasható rajta.

– És akkor most ideje… – kezdte Bendő, majd elnézett az utca vége felé.

– Mi az a fény? – kérdezte. – És mi adja azt a hangot?

Kékben ragyogtak a hosszú utca végén lévő házak.

– Úgy hangzik, mint valamiféle vadállat – állapította meg Göcsört káplár.

A fény két, sugárzóan kék lándzsára vált szét.

Bendő a szeme fölé emelte a tenyerét.

– Úgy néz ki, mint valami… ló, vagy olyasmi.

– Egyenesen a kapu felé tart!

Az elgyötört, bömbölő hang visszaverődött a házak falairól.

– Görcsi, én nem hinném, hogy meg fog állni!

Göcsört káplár a falnak vetette magát. Bendő, aki egy kicsit jobban tisztában volt a rangjával járó kötelezettségekkel, határozatlanul meglóbálta a kezét a közeledő fény előtt.

– Ne tegye! Ne tegye!

Majd összekaparta magát a sárból.

Rózsaszirmok, tollak és szikrák szállingóztak lágyan körülötte.

Előtte egy lyuk pereme szikrázott kéken a kapuban.

– Ez öreg tölgy, abbiza – tűnődött szórakozottan. – Csak azt remélem, hogy nem vonják le a bérünkből. Láttad, ki volt az, Görcsi? Görcsi?

A kis káplár óvatosan odakúszott a fal mentén.

– Egy… egy rózsa volt a fogai között, őrmester.

– Igen, de felismernéd, ha újra látnád?

Görcsi nyelt egyet.

– Hát, ha nem tudnám – jelentette ki –, az pokoli egy szembesítési sor lenne!

 
 

– Nekem ez nem tetszik, Anyar úr! Nekem ez nem tetszik!

– Fogd be, és kormányozz!

– De ez nem az a fajta út, amin gyorsan lehet menni!

– Az nem baj! Úgysem látod, merre megyünk!

A kocsi kanyarodás közben két kerékre dőlt. Havazni kezdett gyenge, nedves pelyhekben, amelyek földet éréskor elolvadtak.

– De visszaértünk a hegyek közé! Az ott egy szakadék! Bele fogunk esni!

– Azt akarod, hogy Krizopráz elkapjon minket?

– Gyia, gyí!

Miky és Kalapács a szekér oldalába kapaszkodtak, miközben az egyik oldaláról a másikra himbálózott a sötétben.

– Még mindig mögöttünk vannak? – kiabálta a törpe.

– Nem látok semmit! – ordította vissza Kalapács. – Ha megállítanád a szekeret, akkor talán hallanánk valamit!

– Igen, de mi van, ha akkor nagyon közelről hallanánk valamit?

– Gyí te, gyí!

– Rendben, hát akkor mi lenne, ha kidobnánk a pénzt?

– ÖTEZER DOLLÁRT?

Miky lenézett a szekér széléről. Olyan szurdokszerű sötétség ásított mellettük, bizonyos, mélységre utaló jelek sejlettek pár lábnyira az út szélétől.

A gitár halkan pengett a kerekek ritmusára. Fél kézzel megfogta. Furcsa, hogy soha nem hallgat el. Még úgy sem lehet elnémítani, ha az ember két kézzel nyomja le a húrokat; ezt már próbálta.

Ott volt mellette a hárfa. Annak a húrjai teljesen némák voltak.

– Ez ostobaság! – kiabálta Anyar a kocsi elején. – Lassíts! Majdnem lezuhantunk ott az előbb!

Aszfalt meghúzta a gyeplőt. A szekér fokozatosan sétatempóra lassított.

– Ez már jobb…

A gitár felsikoltott. Olyan magas volt a hangja, hogy tűélesen hasogatta a füleiket. A lovak idegesen megugrottak a hámjukban, majd megint kilőttek.

– Fogd vissza őket!

– Azt csinálom!

A törpe megfordult, és megragadta az ülés támláját.

– Dobd azt le innen!

Miky megragadta a gitárt, és felállt, majd a feje fölé emelte a hangszert, hogy levesse a szakadékba.

Aztán habozni kezdett.

– Dobd ki!

Kalapács is talpra ugrott, és megpróbálta elvenni a gitárt az énekestől.

– Nem!

Miky megpörgette a gitárt a feje fölött, és állon vágta a trollt, amitől az hátratántorodott.

– Nem!

– Anyar, lassíts…

És akkor egy fehér ló előzte meg őket. Csuklyás alak hajolt oda, és kapta el a zablákat. A szekér nekiment egy kőnek, és egy pillanatra a levegőbe emelkedett, mielőtt visszazuhant volna az útra.

Aszfalt hallotta, hogy zúzódnak pozdorjává az oszlopok, ahogy a kerekek nekimennek a korlátnak, látta, hogy kettétörnek a keresztgerendák, érezte, ahogy a kocsi körbepördül…

…majd megáll.

Olyan sok minden történt később, hogy a törpe senkinek sem említette, hogy érzése szerint, bár a kocsi határozottan megállt bizonytalanul a szakadék peremén, ugyanakkor – cigánykerekeket vetve – le is zuhant róla, a sziklák felé…

Anyar kinyitotta a szemét. A kép úgy kísértette, akár egy rossz álom. De végigzuhant a kocsin, miközben az keresztbe állt, és a feje a hátsó támlán nyugodott.

Egyenesen a szakadékba nézett. Mögötte megnyikordult a fa.

Valaki fogta a lábát.

– Ki az? – kérdezte suttogva, hátha a nehezebb szavaktól lebillen a szekér.

– Én vagyok az. Aszfalt. Ki tartja a lábamat?

– Én – mondta Kalapács. – Te mit tartasz, Anyar?

– Csak… valamit, amit a kapálódzás közben meg tudtam fogni – hangzott a felelet.

A kocsi ismét megnyikordult.

– Az arany az, igaz? – kérdezte Aszfalt. – Ismerje be! Az aranyba kapaszkodott.

– Idióta törpe! – szitkozódott Kalapács. – Engedd el, vagy mind meghalunk!

– Elengedni ötezer dollárt, az maga a halál – jelentette ki Anyar.

– Bolond! Nem viheted magaddal!

Aszfalt kapaszkodóért kaparászott a fán. A kocsi megdőlt egy kicsit.

– Mindjárt pont fordítva fog történni – dünnyögte.

– Akkor hát kicsoda – tűnődött fennhangon Kalapács, miközben a kocsi még egy hüvelykkel lejjebb csúszott – fogja Mikyt?

Senki nem szólalt meg, amíg mindhárman számba vették a végtagjaikat és a hozzájuk kapcsolódó dolgokat.

– Én… ööö… szerintem lehet, hogy ő leesett – szólt a törpe.

Négy húr pendült.

Miky az egyik hátsó kerékről lógott, lábaival a szakadék felett, és összerándult, amikor a zene egy nyolc hangból álló dallamot játszott a lelkén.

Ne öregedj meg! Ne halj meg! Élj örökké abban az utolsó, egyetlen, izzó fehér pillanatban, amikor a közönség sikoltozik. Amikor minden egyes hangjegy egy szívdobbanás. Lángolj végig az égbolton!

Soha nem fogsz megöregedni. Soha nem fogják azt mondani, hogy meghaltál.

Ez a megállapodás. Te leszel a legnagyobb zenész a világon.

Élj gyorsan! Halj meg fiatalon.

A zene sürgette a lelkét.

Miky lába lassan fellendült, és megérintette a szikla kövét. Csukott szemmel megfeszítette magát, és meghúzta a kereket.

Egy kéz ért a vállához.

– Ne!

Az énekes szeme felpattant.

Odafordult, és Zsuzsa arcába nézett, majd fel a kocsira.

– Micsoda…? – mondta, és a hangja kásásnak tűnt a megdöbbenéstől.

Elengedte a kereket az egyik kezével, és esetlenül keresgélni kezdte a gitár szíját, amit azután lecsúsztatott a válláról.

A húrok felvonítottak, amikor megszorította a hangszer nyakát, és elhajította a sötétségbe.

A másik keze megcsúszott a fagyos kerékben, és ő maga is leesett a szakadékba.

Elmosódott fehérséget látott, majd keményen nekicsapódott valami bársonyosnak, aminek lószaga volt.

Zsuzsa a szabad kezével segített neki visszanyerni az egyensúlyát, miközben felfelé nógatta Cukit a havas esőben.

A ló leereszkedett az útra, és Miky lecsúszott róla a sárba. Feltámaszkodott a könyökére.

– Te?

– Én – jött a felelet.

A lány kihúzta a kaszát a tokjából. Kipattant a pengéje; a ráeső hópelyhek kecsesen két félre estek szét anélkül, hogy egy pillanatra is megálltak volna útközben.

– Szedjük össze a barátaidat, jó?

 
 

Valami súrlódás érződött a levegőben, mintha a világ figyelme egy helyre összpontosult volna. A Halál a jövőbe meredt.

Ó, A POKOLBA!

A dolgok kezdtek szétesni. A Könyvtáros mindent megtett, ami tőle tellett, de a puszta fa és csont nem tudta ezt a megterhelést elviselni. Tollak és gyöngyök pörögtek mindenfelé, és landoltak füstölve az úton. Egy kerék búcsúzott el a tengelytől, majd pattogott tova küllőit hullatva, miközben a gépezet szinte vízszintesen vett be egy kanyart.

De mindez nem számított. Valami lélekhez hasonlatos vibrált a levegőben a hiányzó részek helyén.

Ha veszünk egy fényes gépezetet, és megvilágítjuk, hogy csillogjon és ragyogjon, majd elvesszük a gépet, de meghagyjuk a fényt…

Csak a lókoponya maradt. Az, és a hátsó kerék, ami most már csak fényből álló villákon pörgött, és kezdett parázslani.

A dolog elörvénylett Vigécz mellett, amitől a lova felágaskodott, és ledobta őt az árokba.

A Halál hozzászokott már a sebességhez. Elméletben mindenhol egyszerre ott volt, és szinte minden másra várnia kellett. Úgy lehet a leggyorsabban eljutni bárhova, ha az ember eleve ott tartózkodik.

De még soha nem volt ilyen gyors úgy, hogy közben ilyen lassan haladt. A tájat gyakran látta elmosódottnak, de úgy soha, hogy pusztán négy hüvelykre volt a térdétől a kanyarokban.

 
 

A szekér még egyet döccent. Most már Kalapács is lefelé nézett a sötétbe.

Valami hozzáért a vállához.

KAPASZKODJ EBBE! DE NE ÉRJ A PENGÉHEZ.

Miky áthajolt a lányon.

– Anyar, ha elengeded a zsákot, akkor meg tudlak…

– Ne reménykedj!

– A szemfedélnek nincsenek zsebei!

– Akkor rossz a szabód.

Végül Miky megragadott egy kalimpáló lábat, és nekihuzakodott. Egyesével, egymás hegyén-hátán átmászva az Együttes visszasegítette magát az útra. Majd Zsuzsára nézett.

– Fehér ló – vette sorba Aszfalt. – Fekete köpeny. Kasza. Izé.

– Te is látod? – kérdezte Miky.

– Remélem, hogy nem kell azt kívánnunk, bár ne látnánk! – jegyezte meg Kalapács.

Zsuzsa felemelt egy életmérőt, és kritikusan megtekintette.

– Felteszem, még nincs túl késő ahhoz, hogy üzletet kössünk? – érdeklődött Anyar.

– Csak azt szeretném látni, hogy meghaltál-e – tájékoztatta Zsuzsa.

– Szerintem élek – jelentette ki a törpe.

– Kapaszkodj ebbe a gondolatba.

Valami nyikorgott, mire mind odafordultak. A kocsi előrecsúszott, és lezuhant a szakadékba. Nagy reccsenés hallatszott, amikor félúton beleszaladt egy kiálló szirtbe, majd egy távolabbi puffanás, amikor szétzúzódott a köveken. Aztán felhangzott egy vhuumf, és narancssárga lángok csaptak fel, ahogy a lámpák olaja berobbant.

A roncsok közül egy lángoló kerék gurult ki, és húzott maga után tűzcsíkot.

– Majdnem benne voltunk – állapította meg Kalapács.

– Szerinted így jobban jártunk? – kérdezte Anyar.

– Igen – válaszolta a troll. – Mert most nem haldoklunk egy égő, szétroncsolt szekérben.

– Igen, de a lány egy kicsit… okkultnak tűnik.

– Nekem semmi bajom az ilyesmivel. Bármilyen okkultságnak jobban örülök, mint a megsülésnek.

Mögöttük Miky Zsuzsa felé fordult.

– Azt… hiszem, sikerült megfejtenem – mondta a lány. – A zene… összekavarta a történelmet, azt hiszem. Nem lett volna szabad bekerülnie a mi történelmünkbe. Nem emlékszel, honnan szerezted?

Miky csak bámult. Amikor az embert a biztos haláltól menti meg egy fehér lovon ülő vonzó lány, akkor nem számít vásárlásokkal kapcsolatos kérdésekre.

– Egy boltból Ankh-Morporkban – válaszolta helyette Kalapács.

– Egy rejtélyes régi boltból?

– A lehető legrejtélyesebből. Volt benne…

– Visszamentetek? Még mindig ott volt? Ugyanott?

– Igen – válaszolta Kalapács.

– Nem – válaszolta Anyar.

– Rengeteg érdekes áru volt benne, amit meg akartatok fogni, és többet is meg akartatok tudni róluk?

– Igen! – válaszolták azok ketten egyszerre.

– Ó – mondta Zsuzsa –, szóval egy afféle bolt.

– Tudtam, hogy nem erre a világra tartozik – jelentette ki a törpe. – Hát nem megmondtam, hogy nem itt a helye? Megmondtam, hogy nem itt a helye. Megmondtam, hogy hátborzongató egy dolog.

– Azt hittem, az azt jelenti, hogy hideg – jegyezte meg Aszfalt.

Kalapács kinyújtotta a kezét.

– Elállt a hó – állapította meg.

– Ledobtam a szakadékba – szólalt meg Miky. – Én… nem volt már rá szükségem. Biztos darabokra tört.

– Nem – mondta Zsuzsa. – Nem az a…

– A felhők… most azok tűnnek hátborzongatónak – nézett fel Anyar.

– Mi? Hidegnek? – értetlenkedett Aszfalt.

Mindannyian érezték… olyan volt, mintha eltűntek volna a falak a világ körül. A levegő zsongani kezdett.

– Most meg mi az? – kérdezte Aszfalt, amikor ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz.

– Ezt neked kell tudnod – válaszolta a törpe. – Azt hittem, te már mindenhol voltál, és mindent láttál.

Fehér fény recsegett a levegőben.

Majd a lég könnyűvé vált; fehérré, mint a holdsugár, de erőssé, akár a napfény. Egy hang is megszólalt, olyan, mint milliók üvöltése.

Azt mondta: hadd mutassam, meg, mi vagyok! Én vagyok a zene.

 
 

Tepsiszáj meggyújtotta a kocsi lámpáit.

– Igyekezzen már, ember! – kiáltotta Bürke. – Tudja, el akarjuk kapni őket! Het. Het. Het.

– Én nem hiszem, hogy sokat számítana, ha sikerülne megszökniük – morogta Tepsiszáj, miközben felmászott a kocsira, Bürke pedig az ostorral elindította a lovakat. – Úgy értem, elmentek. Ez a lényeg nem?

– Nem! Látta őket. Ők a… lelke ennek a sok bajnak – magyarázta Bürke. – Nem hagyhatjuk, hogy az ilyesmi továbbmenjen!

Tepsiszáj oldalra pillantott. Az a gondolat lopózott be a fejébe, és már nem először, hogy Bürke úr zenekara egy kicsit hiányos lehet. Hogy ő egy olyan típusú ember, aki a saját forró elmebaját józan és hideg elemekből építi fel. Tepsiszáj soha nem volt ellene egy kis ujj-foxtrottnak, vagy koponya-fandangónak, de még életében nem ölt meg senkit, legalábbis szándékosan. Tudatában volt annak, hogy rendelkezik lélekkel, és, bár akad benne pár lyuk, és a széle egy kicsit foszladozik, dédelgette benne a reményt, hogy egy szép napon Reg isten talál neki egy helyet valamelyik égi énekkarban. Akik gyilkolnak, azok nem kapnak túl jó beosztást. Azoknak valószínűleg meg kell elégedniük a huzavonóval.

– Mi lenne, ha hagynánk ezt az egészet? – kérdezte. – Valószínűleg nem jönnek vissza…

– Fogja be!

– De nincs értelme…

A lovak felágaskodtak. A kocsi megrándult. Valami elmosódottan elhúzott mellettük, majd beleveszett a sötétbe. Csak egy sor kék láng maradt utána, ami egy darabig villogott, aztán kialudt.

 
 

A Halál tisztában volt vele, hogy valamikor kénytelen lesz megállni. De kezdett ráébredni, hogy abban a sötét szókészletben, amelynek keretein belül megtervezésre került a túlvilági gépezet, a „lassítani” valószínűleg éppen úgy nem szerepelt, mint a „vezess óvatosan”.

A természetével ellentétes dolog volt csökkenteni a sebességet bármilyen körülmények között, leszámítva a drámaian végzetes részt a harmadik versszak végén.

Ez a baj a kőzenével. Hogy szereti a dolgokat a maga módján megoldani.

Nagyon lassan, még mindig forogva, az első kerék elemelkedett a földtől.

 
 

Tökéletes sötétség öntötte el az univerzumot.

Megszólalt egy hang:

– Te vagy az, Kalapács?

– Aha.

– Jó. Ez én vagyok, Anyar?

– Aha. Olyan a hangod.

– Aszfalt?

– Jelen.

– Miky?

– Anyar?

– És… ööö… a fekete ruhás hölgy?

– Igen?

– Tudja, hol vagyunk, hölgyem?

Nem volt alattuk talaj. De Zsuzsa nem úgy érezte, mintha lebegnének. Egyszerűen csak állt. Az, hogy a semmin tette ezt, nem igazán számított. Azért nem zuhant le, mert nem volt hova, vagy honnan.

Soha nem érdekelte különösebben a földrajz. De nagyon az volt az érzése, hogy ezt a helyet egy atlaszban sem lehet megtalálni.

– Nem tudom, hogy a testünk hol van – válaszolta óvatosan.

– Ó, remek – szólalt meg Anyar hangja. – Tényleg? Én itt vagyok, de nem tudjuk, hogy hol a testem? Mi a helyzet a pénzemmel?

Messze a sötétségben halk léptek hangzottak fel. Egyre közelebb értek, lassan, de elszántan. Majd megálltak.

Egy hang azt mondta: Egy. Egy. Egy, két. Egy, két.

Majd a léptek visszamentek a messzeségbe.

Egy kis idő múlva egy másik hang azt mondta: egy, két, há, és…

És megszületett a világegyetem.

Hiba lett volna nagy bummnak nevezni. Az csak zaj lett volna, márpedig a zajból csak zaj születhet, és egy véletlenszerű részecskékkel tele lévő kozmosz.

Az anyag első ránézésre kaotikusan, ám valójában egy akkordban robbant létre. Az akkordok kvintesszenciájában. Minden, az összes hang együtt kiáramlott egy hatalmas rohamban, ami önmagában tartalmazta, akár egy fordított fosszília, mindazt, amivé valaha is vált.

És a növekvő felhőben ott cikázott elevenen az az első, vad élőzene.

Volt formája. Volt perdülete. Volt ritmusa. Lehetett rá táncolni.

És minden azt is tette.

Egy hang odabent Zsuzsa fejében azt mondta: és soha nem fogok meghalni!

Zsuzsa azt mondta hangosan:

– Minden élőben van belőled egy darab.

Igen. Én vagyok a szívverés. A háttérritmus.

A lány még mindig nem látta a többieket. A fény mellette sütött el.

– De eldobta a gitárt.

Azt akartam, hogy értem éljen.

– Azt akartad, hogy érted haljon meg! A szekérbalesetben!

Mi a különbség? Amúgy is halott lenne. De zenében halni meg… az emberek mindig emlékezni fognak a dalokra, amiket nem volt esélye elénekelni. És azok lesznek a legnagyszerűbb dalok az összes közül.

Éld le az életedet egy pillanatban!

Majd élj örökké! Ne halványulj el!

– Küldj minket vissza!

El sem jöttetek.

Zsuzsa pislogott. Még mindig az úton álltak. A levegő villódzott és szikrázott, és tele volt nedves hóval.

A lány megfordult, és Miky elszörnyedt arcába pillantott.

– El kell menekülnünk…

Az ifjú felemelte a kezét. Átlátszó volt.

Kalapács már majdnem eltűnt. Anyar a pénzes zsák fogantyúját próbálta megragadni, de az ujjai átcsúsztak rajta. Az arcára kiült a haláltól, vagy esetleg a szegénységtől való félelem.

Zsuzsa kiabálni kezdett.

– Eldobott téged! Ez nem igazságos!

 
 

Szúrós kék fény közeledett az úton. Egy kocsi sem lett volna képes ilyen gyorsan haladni. Olyan üvöltés kísérte, mint annak a tevének az ordítása, aki megpillant két téglát.

A fény odaért a kanyarba, megcsúszott, beleütközött egy sziklába, és kizuhant a semmibe a szakadék felett.

Csupán annyira maradt idő, hogy egy kongó hang azt mondja:

Ó, A PO…

…mielőtt nekiütközött volna a túlsó falnak egy nagy, mind szélesebbé váló tűzkörben.

Csontok hullottak alá és gurultak le a folyóágyba, ahol mozdulatlanná merevedtek.

 
 

Zsuzsa suhintásra emelt kaszával megperdült. De a zene betöltötte a levegőt. És nem volt lelke, amit meg lehetett volna célozni.

 
 

Az ember közölheti az univerzummal, hogy ez nem igazságos. És az univerzum azt fogja válaszolni, hogy ó, tényleg? Nagyon sajnálom.

Az ember megmenthet embereket. Odaérhet egy pillanat alatt. És akkor valami csettinthet, és azt mondhatja, hogy nem, ennek így kell történnie. Hadd mondjam el, hogy történik. Így kell egy legendának lezajlania.

A lány odanyúlt, és megpróbálta megfogni Miky kezét. Érezte, de csak mint valami hidegséget.

– Hallasz? – kiáltotta a győzedelmes akkordokat túlharsogva.

Miky bólintott.

– Ez… ez olyan, mint egy legenda! Meg kell történnie! És én nem tudom megállítani – hogy ölhetnék meg olyasvalamit, mint a zene?

A szakadék széléhez sietett. A szekér odalent nagy lánggal égett. Ők nem tűntek volna fel benne. Ők benne lettek volna.

– Nem tudom megállítani! Ez nem igazság! A levegőbe csapott az öklével.

– Nagyapa!

 
 

Kék lángok villantak fel rendszertelenül a kiszáradt folyómeder kövein.

Egy apró ujjcsont gurult végig a köveken, amíg oda nem ért egy másik, némivel nagyobb csonthoz.

Egy harmadik csont bucskázott le egy kőről, hogy csatlakozzon hozzájuk.

A félhomályban zörgés indult meg a sziklák között, és egy maréknyi kis fehér dolog pattogott botladozva végig a köveken, amíg egy kéz, ami a mutatóujjával az ég felé döfött, nem emelkedett fel az éjszakában.

Majd egy sor mélyebb, tompább hang csendült fel, ahogy hosszabb, nagyobb dolgok ugráltak egyik végükről a másikra a homályon át.

 
 

– Én csak meg akartam javítani! – kiáltotta Zsuzsa. – Mi az értelme annak, hogy az ember a Halál, ha folyamatosan ostoba szabályokat kell betartani közben?

HOZD VISSZA ŐKET.

Ahogy a lány megfordult, egy lábujjcsont ugrándozott végig az iszapban, és iramodott a helyére valahová a Halál köpenye alá.

Aki előrelépett, kikapta a kaszát az unokája kezéből, egy mozdulattal megperdítette a feje felett, majd lecsapott vele a kőre. A penge darabjaira tört.

A Halál lehajolt, és felvette egy darabját. Úgy csillogott a tenyerében, mint egy apró, kék jégből álló csillag.

EZ NEM KÉRÉS VOLT.

Amikor a zene beszélt, a lehulló hó táncolt.

Nem tudsz megölni.

A Halál a köpenye alá nyúlt, és elővette a gitárt. Letörtek róla darabok, de ez nem számított; az alakja vibrálva fénylett a levegőben. A húrjai ragyogtak.

A Halál felvett egy olyan pózt, amiért Crash az életét adta volna, és felemelte a fél kezét. Az ujjaiban ezüst csillant. Ha a fénynek lenne hangja, akkor azt villanta volna: ting.

A világ legjobb zenésze akart lenni. Szabályoknak lenniük kell. A végzetnek be kell teljesítenie önmagát.

Most az egyszer a Halál nem olyannak tűnt, mint aki vigyorog.

Lecsapott a kezével a húrokra.

Nem adtak ki hangot.

Hanem a hang tökéletes hiányát bocsátották ki magukból; annak a zajnak a végét, amit, mint Zsuzsa ráébredt, egész végig hallott. Folyamatosan. Egész életében. Olyan hangot, amit az ember észre sem vesz, amíg abba nem marad…

A húrok mozdulatlanok voltak.

Több millió akkord létezik. Több millió szám van. És mindenki megfeledkezik arról az egyről, ami a nulla. De a nulla nélkül a többi szám csak számtan. Az üres akkord nélkül a zene csupán zaj.

A Halál lejátszotta az üres akkordot.

A ritmus lelassult. És gyengülni kezdett. Az univerzum tovább forgott, minden egyes atomjával egyetemben. De nemsokára véget ér a pörgés, és a táncosok körülnéznek, és elgondolkoznak, hogy most mit csináljanak.

ANNAK még nincs itt az ideje! Játssz valami mást!

ÉN NEM TUDOK.

A Halál Miky felé biccentett.

DE Ő IGEN.

Odadobta a gitárt Mikynek. Az egyenesen átesett rajta. Zsuzsa odaszaladt, felkapta, majd odanyújtotta a fiúnak.

– Meg kell fognod! Játszanod kell! Újból el kell indítanod a zenét!

Eszelősen belekapott a húrokba. Miky arca megvonaglott.

– Kérlek! – kiabálta a lány. – Ne tűnj el!

A zene üvöltött a fejében.

Mikynek sikerült megfognia a gitárt, de úgy állt ott és nézte, mintha még soha nem látta volna.

– Mi történik, ha nem játszik rajta? – kérdezte Anyar.

– Akkor mind meghaltok a balesetben!

ÉS AKKOR, szólt a Halál, A ZENE IS MEGHAL, ÉS VÉGET ÉR A TÁNC. AZ EGÉSZ TÁNC.

A szellemszerű törpe köhintett egyet.

– Ezért a számért kapunk tiszteletdíjat, igaz?

MEGKAPJÁTOK AZ EGÉSZ UNIVERZUMOT.

– És ingyen sört?

Miky magához szorította a gitárt. A tekintete találkozott Zsuzsáéval.

Felemelte a kezét, és játszani kezdett.

A magányos akkord végigzengett a kanyonon, majd furcsa felhangokkal tért vissza.

KÖSZÖNÖM, mondta a Halál. Előrelépett, és elvette a gitárt.

Majd hirtelen mozdult egyet, és a hangszert egy sziklához csapta. A húrok szétszakadtak, és valami elsüvített a hó és a csillagok felé.

A Halál némi elégedettséggel nézte a maradványokat.

NA EZT NEVEZEM ÉN KŐZENÉNEK.

Aztán csettintett egyet.

 
 

A hold felkelt Ankh-Morpork felett.

A park kihalt volt. Az ezüstös fény végigömlött a színpad romjain, a sáron és a félig elfogyasztott kolbászokon, melyek egyértelműen mutatták, hogy hol tartózkodott korábban a közönség. Itt-ott megcsillant a törött hangcsapdákon.

Egy kis idő múlva a sár egy része felült, és még több sarat köpött ki.

– Crash? Dzsimbó? Szemét? – szólalt meg.

– Te vagy az, Joci? – kérdezte egy bánatos kis alak, aki a színpad pár megmaradt gerendájának egyikéről lógott le.

A sár kikotort némi sarat a füléből.

– Aha! Hol van Szemét?

– Szerintem a tóba dobták.

– Crash él még?

Egy nyögés hangzott fel a romok egy kupaca alól.

– Kár – tette hozzá Joci átéléssel.

Nagy cuppogások közepette egy alak bontakozott ki az árnyékok közül.

Crash félig kimászott, félig kiesett a szemétkupacból.

– Ev kevv hogy ifmerjétek – hebegte, mivel az események során valamikor fogsoron csapták egy gitárral –, hogy ev kővene vovt ajavábóv…

– Hát jó – jelentette ki Dzsimbó, és lekúszott az oszlopáról. – De legközelebb, bár igazán köszönöm a lehetőséget, inkább maradnék a szexnél és a drogoknál.

– Az apám azt mondta, hogy megöl, ha drogozni kezdek – jegyezte meg Joci.

– Mert a drogoktól kifolyik az ember agya…

– A te agyad konkrétan idefolyt, Szemét, erre a halomra itt.

– Ó, klassz. Köszi.

– Ha már tabletták, én most leginkább egy fájdalomcsillapítóra vágynék – jelentette ki Dzsimbó.

A tóhoz egy kicsit közelebb egy halom zsákvászon csúszott oldalra.

– Főrektor?

– Igen, Stibbons úr?

– Azt hiszem, valaki rátaposott a kalapomra.

– Na és aztán?

– De még mindig a fejemen van.

Rettentheő felült, amitől kicsit kevésbé sajogtak csontjai.

– Gyerünk, fiam! – mondta. – Menjünk haza. Nem vagyok biztos benne, hogy érdekel még egyáltalán a zene. Rázós egy dolog.

 
 

Egy kocsi robogott végig a kanyargós úton. Bürke úr állt a bakon, és ostorozta a lovakat.

Tepsiszáj inogva felállt. A szikla széle olyan közel volt, hogy egyenesen lelátott a sötétségbe.

– Most aztán másfélszeresen betelt a pohár! – kiáltotta, és megpróbálta elkapni az ostort.

– Hagyja abba! Így soha nem érjük őket utol! – kiabálta vissza Bürke.

– És akkor mi van? Kit érdekel? Nekem tetszett a zenéjük!

Bürke megfordult. Rettenetes volt az arckifejezése.

– Áruló!

Az ostor boldogabbik vége gyomron találta Tepsiszájt. Ő hátratántorodott, átbukott a kocsi peremén, és leesett.

A kinyújtott kezével sikerült elkapnia valamit, ami tapintásra egy vékony ágnak tűnt a sötétben. Vadul himbálózni kezdett a szakadék felett, amíg bakancsával meg nem sikerült támaszkodnia a sziklán, és a másik kezével megmarkolt egy törött kerítésoszlopot.

Még éppen idejében felért, hogy lássa a kocsit egyenesen elrobogni. Másrészről viszont az út éles kanyart vett.

Tepsiszáj lehunyta a szemét, és szilárdan megkapaszkodott, amíg az utolsó üvöltés, reccsenés és roppanás is el nem halt. Amikor ismét kinyitotta, még éppen meglátta az égő kereket lebucskázni a kanyonba.

– A fenébe – mondta –, még szerencse, hogy itt volt… ez a… valami…

A magasba vándorolt a tekintete. Majd még magasabbra.

IGEN. TÉNYLEG SZERENCSE, NEM?

 
 

Bürke úr felült a kocsija roncsai között. Azok határozottan lángokban álltak. Nagy szerencse, mondta magának, hogy ezt túlélte.

Egy fekete köpenyes alak sétált át a tűzön.

Bürke úr ránézett. Az ilyesfajta dolgokban soha nem hitt. Ő soha nem hitt semmiben. De ha hitt volna, akkor olyasvalakiben hitt volna, aki egy kicsit… nagyobb.

Lenézett arra, amiről azt hitte, hogy a teste, és ráébredt, hogy átlát rajta, és hogy egyre halványabbá válik.

– Ó, te jó ég! – mondta. – Het. Het. Het.

Az alak elvigyorodott, és meglendítette az apró kaszáját.

SZNH, SZNH, SZNH.

 
 

Sokkal később történt, hogy az emberek lementek a kanyonba, és kiválogatták Bürke úr maradványait az egyéb maradványok közül. Nem maradt belőle túl sok.

Olyan feltevések is szárnyra kaptak, hogy valamiféle zenész lehetett… valami zenész, aki elszökött a városból, vagy valami… nem így volt? Vagy az valami más volt? Mindegy, most már mindenesetre halott. Vagy nem?

Senki nem fordított különösebb figyelmet a többi dologra. A kiszáradt folyómederben hajlamosak voltak felgyűlni a limlomok. Akadt ott egy lókoponya, és pár toll, illetve gyöngy is. És néhány gitárdarab, széttörve, mint egy tojáshéj. Bár azt nem lett volna könnyű megállapítani, mi folyhatott ki belőle.

 
 

Zsuzsa kinyitotta a szemét. Érezte, hogy szél simogatja az arcát. Mindkét oldalán karok voltak. Őt tartották, ugyanakkor egy fehér ló kötőfékjét markolták.

A lány előrehajolt. Sokkal lentebb felhők iramodtak tova.

– Rendben – szólalt meg. – És most mi fog történni?

A Halál egy pillanatig hallgatott.

A TÖRTÉNELEM HAJLAMOS VISSZATÁNCOLNI A MEGSZOKOTT KERÉKVÁGÁSBA, MINDIG MEGFOLTOZÓDIK. PERSZE MINDIG MARAD PÁR APRÓ, ELVARRATLAN SZÁL… MEGKOCKÁZTATNÁM, HOGY PÁR EMBERNEK LESZ NÉHÁNY ZAVAROS EMLÉKE VALAMIFÉLE KONCERTRŐL A PARKBAN. NA ÉS? OLYAN DOLGOKRA FOGNAK EMLÉKEZNI, AMELYEK NEM TÖRTÉNTEK MEG.

– De megtörténtek!

IS.

Zsuzsa lebámult a sötét tájra. Itt-ott tanyák és kis falvak fénye világított, ahol az emberek élték az életüket, anélkül, hogy egyet is gondoltak volna azzal, ami a fejük felett elrepült. A lány irigyelte őket.

– Szóval – kérdezte –, csak példaképpen, érted… mi fog történni az Együttessel?

Ó, HÁT ŐK AKÁRHOL IS LEHETNEK. A Halál az unokája tarkójára meredt. VEGYÜK PÉLDÁUL A FIÚT. ELKÉPZELHETŐ, HOGY ELHAGYTA A NAGYVÁROST. TALÁN ELMENT VALAHOVÁ MÁSHOVÁ. BEÁLLT VALAHOVA DOLGOZNI, CSAK A MEGÉLHETÉS VÉGETT. EZÚTTAL KIVÁR. A MAGA MÓDJÁN TESZI.

– De aznap éjjel eljött az ideje a Dobban!

NEM, HA OTT SEM VOLT.

– Megteheti ezt? Az élete véget ért! Te mondtad, hogy te nem tudsz életet adni!

ÉN NEM. DE TE LEHET.

– Hogy érted?

AZ ÉLETET MEG LEHET OSZTANI.

– De ő… elment. Nem valószínű, hogy valaha is újra látom.

DE TUDOD, HOGY MÉGIS FOGOD.

– Ezt honnan tudod?

MINDIG IS TUDTAD. MINDENRE EMLÉKSZEL. ÉN IS. DE TE EMBER VAGY, ÉS AZ ELMÉD A SAJÁT ÉRDEKÉBEN FELLÁZADT. ÁM VANNAK DOLGOK, AMELYEK BEJUTNAK. PÉLDÁUL ÁLMOK. ELŐÉRZETEK. MEGÉRZÉSEK. VANNAK ÁRNYÉKOK, AMELYEK OLYAN HOSSZÚAK, HOGY MÉG A FÉNY ELŐTT MEGÉRKEZNEK.

– Szerintem én ebből egy kukkot sem értettem.

HÁT, HOSSZÚ NAP ÁLL MÖGÖTTÜNK.

További felhők szálltak el alattuk.

– Nagyapa?

IGEN.

– Visszatértél?

ÚGY TŰNIK. ISMÉT CSAK A MUNKA, MUNKA, MUNKA.

– Akkor én abbahagyhatom? Szerintem nekem ez nem ment olyan jól.

IGEN.

– De… te most áthágtál egy csomó szabályt…

Talán. Vannak, amelyek csak irányelvek.

– De a szüleim akkor is meghaltak.

NEM TUDTAM VOLNA NEKIK MÉG TÖBB ÉLETET ADNI. CSAK HALHATATLANSÁGOT, ÉS ŐK ÚGY GONDOLTÁK, AZ NEM ÉRI MEG AZ ÁRÁT.

– Én… azt hiszem, tudom, mire gondoltak.

PERSZE BÁRMIKOR SZÍVESEN LÁTLAK, HA ELJÖSSZ MEGLÁTOGATNI.

– Köszönöm.

OTT MINDIG VÁR EGY OTTHON. HA SZERETNÉD.

– Tényleg?

PONTOSAN ÚGY MARAD A SZOBÁD, AHOGY HAGYTAD.

– Köszönöm.

RENDETLENÜL.

– Bocsánat.

ALIG LÁTNI A PADLÓT. EGY KICSIT ÖSSZERÁMOLHATTAD VOLNA.

– Ne haragudj!

Kvirm fényei ragyogtak fel odalent. Cuki lágyan földet ért.

Zsuzsa végignézett az iskola sötét épületein.

– Szóval akkor… én végig… itt is voltam? – kérdezte.

IGEN. AZ ELMÚLT PÁR NAP TÖRTÉNETE… MEGVÁLTOZOTT. MEGLEHETŐSEN JÓL TELJESÍTETTÉL A VIZSGÁIDON.

– Igen? Ki csinálta meg őket?

TE.

– Ó! – A lány vállat vont. – Mit kaptam logikából?

ÖTÖST.

– Jaj, ne már! Abból mindig csillagos ötöst szoktam kapni!

JOBBAN ÁT KELLETT VOLNA NÉZNED.

A Halál fellendült a nyeregbe.

– Csak még egy pillanat! – szólt gyorsan Zsuzsa. Tudta, hogy muszáj megkérdeznie.

IGEN?

– Mi történt a… tudod… azzal, hogy egy ember sorsának megváltoztatása az egész világot megváltoztatja?

NÉHA RÁFÉR A VILÁGRA EGY KIS VÁLTOZÁS.

– Ó! Ööö. Nagyapa?

IGEN?

– Ööö… ami a hintát illeti… – kezdte a lány. – Azt, ami ott van a gyümölcsösben. Úgy értem… tökjó. Jó kis hinta.

TÉNYLEG?

– Csak túl fiatal voltam ahhoz, hogy értékeljem.

TÉNYLEG TETSZIK?

– Nagyon… stílusos. Szerintem soha senkinek nem volt még ilyen hintája.

KÖSZÖNÖM.

– De… mindez nem változtat semmin, azt ugye tudod? A világ még mindig tele van ostobákkal. Akik nem használják a fejüket. Olyan, mintha nem is akarnának gondolkozni.

VELED ELLENTÉTBEN?

– Én legalább igyekszem. Például… ha az elmúlt pár napban itt voltam, akkor ki van most az ágyamban?

SZERINTEM CSAK KIMENTÉL EGY KIS SÉTÁRA A HOLDFÉNYBEN.

– Ó! Hát akkor jó.

A Halál köhintett.

NEM LEHETNE ESETLEG…?

– Tessék?

TUDOM, HOGY NEVETSÉGES, TÉNYLEG…

– Micsoda?

NEM LEHETNE ESETLEG… NEM ADNÁL EGY PUSZIT AZ ÖREG NAGYAPÁDNAK?

A lány rámeredt.

A Halál szemében lassan elhalványult a kék ragyogás, és ahogy a fény kialudt, beszippantotta Zsuzsa tekintetét, egészen a szemgödrökbe, majd tovább, a mögöttük rejlő sötétségbe…

…ami csak folytatódott és folytatódott, vég nélkül. Nem volt rá szó. Még a végtelen is csak emberi fogalom. Ami nevet kap, az egyben hosszúságot is; még akkor is, ha az nagyon nagy. De ez a sötétség az volt, ami akkor marad, amikor már a végtelen is feladja. Ebben élt a Halál. Egyedül.

A lány felnyúlt, lehúzta a nagyapja fejét, és megcsókolta a koponyája búbját. Sima volt és elefántcsontszínű, akár egy biliárdgolyó.

Majd Zsuzsa megfordult, és az árnyékos épületekre meredt, hátha így sikerül elrejtenie a zavarát.

– Csak azt remélem, hogy nem felejtettem el nyitva hagyni egy ablakot! – Hát jó, végül is semmibe nem kerül. Muszáj volt tudnia, még ha haragudott is magára, amiért megkérdezi. – Figyelj, a… izé, az emberek, akikkel találkoztam… tudod, hogy látom-e…

De amikor megfordult, már semmi nem volt ott. Csak pár egyre halványuló patanyom a macskaköveken.

Nem talált nyitott ablakot. Körbesétált az ajtóhoz, és felment a lépcsőn a sötétben.

– Zsuzsa!

A lány érezte, amint védekezően elhalványul, már csak megszokásból is. Abbahagyta. Erre semmi szüksége. Soha nem is volt rá semmi szüksége.

Egy alak állt a lámpa fényében a folyosó végén.

– Igen, Miss Kaska?

Az igazgatónő úgy nézett rá, mintha várna tőle valamit.

– Jól van, Miss Kaska?

A tanárnő lamentálni kezdett.

– Tisztában vagy vele, hogy elmúlt éjfél? Micsoda szégyen! És te nem vagy ágyban! És ez határozottan nem az iskolai egyenruhád!

Zsuzsa lenézett. Olyan nehéz mindenre odafigyelni. Még mindig a fekete, csipkés ruháját viselte.

– Igen – válaszolta –, így van. – Ragyogó, barátságos mosolyt vetett az igazgatónőre.

– Hát, van pár szabályunk, ha nem tudnád! – közölte vele Miss Kaska, bár némileg habozva.

Zsuzsa megveregette a karját.

– Szerintem azok inkább csak irányelvek, nem? Eulália?

Az igazgatónő szája kinyílt, majd becsukódott. És a lány ráébredt, hogy a nő igazából meglehetősen alacsony. Magas megjelenése van, magas hangja és magas modora, és minden tekintetben magas, leszámítva a hosszát. Csodálatra méltó, hogy ezt mind ez idáig sikerült eltitkolnia.

– De jobb, ha én most lefekszem – fűzte hozzá, miközben az elméje az adrenalin ritmusára ropta. – És ön is. Már nagyon késő van ahhoz, hogy itt bóklásszon ezeken a huzatos folyosókon az ön korában, nem gondolja? És holnap van az utolsó nap. Biztos nem akar fáradtnak tűnni, amikor megérkeznek a szülők.

– Ööö… igen. Igen. Köszönöm, Zsuzsa!

A lány még egy meleg mosolyt ragyogtatott a megzavarodott tanárnőre, majd elindult a hálóterem felé, ahol levetkőzött a sötétben, és bebújt a takarója alá.

A terem csendes volt, leszámítva a kilenc lány halk szuszogását, és azt a ritmikus, elfojtott lavinahangot, ami Jade hercegnő alvását kísérte. És egy kis idő múlva olyasvalakinek a zokogását, aki nagyon igyekezett, hogy ne hallják meg. Ez utóbbi elég sokáig eltartott. Rengeteg időt be kellett hozni.

Messze a világ felett a Halál bólintott. Lehet a halhatatlanságot, és lehet az emberi létet választani.

De ezt önállóan kell megtennie az embernek.

 
 

A félév utolsó napja volt, tehát eluralkodott a káosz. Néhány lány korábban távozott, különböző fajú szülők özönlöttek az iskolába, és szó sem esett bármiféle tanításról. Hallgatólagosan minden téren elfogadtatott, hogy a szabályokat aznap egy kicsit lazábban értelmezik.

Zsuzsa, Glória és Jade hercegnő lekószáltak a virágórához. Háromnegyed százszorszép volt.

Zsuzsa üresnek érezte magát, ugyanakkor olyan feszült is volt, mint egy húr. Csodálkozott, hogy nem pattognak szikrák az ujjai hegyéből.

Glória vett egy zacskó sült halat a Háromrózsásban lévő büféből. A zacskóból forró ecet és szilárd koleszterin illata gomolygott, az olajban sült romlás szaga nélkül, ami általában a büfé termékeinek védjegyeként szolgált.

– Az apám azt mondja, haza kell mennem, hogy összeházasodjak valami trollal – mesélte Jade. – Figyi, ha van benne valami jobb csont, azt ideadhatnád!

– Találkoztál már vele? – érdeklődött Zsuzsa.

– Nem. De az apám azt mondja, van egy szép nagy hegye.

– Én nem tűrném ezt a helyedben – jelentette ki Glória hallal teli szájjal. – Végtére is a gyümölcsdenevér évszázadában járunk. Most azonnal a sarkamra állnék, és közölném velük, hogy nem! Ugye, Zsuzsa?

– Micsoda? – kérdezett vissza a megszólított, akinek máshol járt az esze; majd amikor mindent megismételtek neki, azt mondta: – Nem. Először megnézném magamnak az illetőt. Lehet, hogy tökjó fej. És akkor a hegy az már csak ráadás.

– Igen. Ez logikus. Nem küldött az apád képet? – kérdezte Glória.

– Ó, dehogynem – válaszolta Jade.

– És…?

– Hát… van benne pár szép gleccserszakadék – válaszolta Jade elgondolkozva. – És azt mesélte az apám, hogy az egyikben még nyáron is jég van.

Glória elismerően bólintott.

– Nagyon rendes fiú lehet, így elmondásból.

– De nekem mindig is Kőszirt tetszett a szomszéd völgyből. Az apám utálja. De nagyon keményen dolgozik, és takarékoskodik, és már majdnem összejött neki a pénz egy saját hídra.

Glória felsóhajtott.

– Néha nem könnyű nőnek lenni – jelentette ki. Oldalba bökte Zsuzsát. – Nem kérsz egy kis halat?

– Köszönöm, nem vagyok éhes.

– Nagyon finom. Nem az az állott, tegnapi cucc, amilyen lenni szokott.

– Köszönöm, nem kérek.

A törpelány ismét oldalba bökte.

– Akkor talán egy saját adagot szeretnél? – vigyorgott a szakálla mögül.

– Ezt miből gondolod?

– Ó, elég sok lány lement ma oda – magyarázta Glória. Közelebb hajolt. – Az új fiú miatt, aki ott dolgozik – mondta. – Tisztára olyan, mintha prészli lenne.

Zsuzsában valami megrándult, és pengett egyet.

Felállt.

– Szóval erre gondolt! Dolgok, amik még nem történtek meg.

– Micsoda? Kicsoda? – kérdezte Glória.

– A büfében a Háromrózsás közben?

– Pontosan.

 
 

A varázsló házának ajtaja nyitva állt. A varázsló egy hintaszéket állított az ajtóba, és elaludt a napon.

A kalapján egy madár pipiskedett. Zsuzsa menet közben megállt, és rámeredt.

– Szeretnél valamit mondani?

– Kár, kár – válaszolta a holló, és felborzolta a tollait.

– Na, azért! – nyugtázta a lány.

Továbbsétált, annak tudatában, hogy vörösen ég az arca. Mögötte valaki azt mondta: – Hahh! – De ő úgy tett, mintha észre sem vette volna.

Valami mozgás villant a csatorna hordalékában.

Egy korábban sült halat tartalmazó zsírpapír mögött valaki így szólt:

SZNH, SZNH, SZNH.

– Nagyon mulatságos – jelentette ki Zsuzsa.

Továbbsétált.

Majd futásnak eredt.

 
 

A Halál mosolygott, félretolta a nagyítót, és elfordult a Korongvilágtól. Majd azon kapta Albertet, hogy őt bámulja.

CSAK ELLENŐRZÉSKÉPPEN, magyarázkodott.

– Úgy van, Főnök – helyeselt Albert. – Felnyergeltem Cukit.

ÉRTED, HOGY CSAK ELLENŐRIZNI SZERETTEM VOLNA?

– Ahogy mondja, Főnök.

HOGY ÉRZED MAGAD?

– Remekül, Főnök.

MEGVAN MÉG AZ ÜVEGED?

– Igen, Főnök. – A homokóra ott volt Albert hálószobájában a polcon.

Albert követte a Halált az istállóba, felsegítette a nyeregbe, majd odaadta neki a kaszáját.

ÉS MOST MENNEM KELL, szólt a Halál.

– Erről van szó, Főnök.

ÚGYHOGY HAGYD ABBA AZT A VIGYORGÁST.

– Igen, Főnök.

A Halál kilovagolt, de azon kapta magát, hogy a gyümölcsösbe vezető ösvényre irányítja a fehér lovat.

Ott megállt egy bizonyos fa előtt, és egy ideig csak bámulta. Végül azt mondta:

NEKEM EZ TELJESEN LOGIKUSNAK TŰNIK.

Cuki engedelmesen megfordult, és kiügetett a világba.

A földek és a városok ott hevertek előtte. A kasza pengéje kéken fellángolt.

A Halál úgy érezte, a figyelem középpontjában van. Felnézett az univerzumra, amely döbbent érdeklődéssel követte tetteit.

Egy hang, amelyet csak ő hallott, azt kérdezte tőle: szóval te egy lázadó vagy, kis Halál? És mi ellen lázadsz?

Elgondolkozott ezen. Ha volt is erre valami frappáns válasz, neki nem jutott eszébe.

Úgyhogy úgy tett, mintha nem is hallotta volna, és ellovagolt az emberiség életei felé.

Nekik szükségük volt rá.

 
 

Valahol, valami másik világban, messze a Korongvilágtól, valaki óvatosan megfogott egy hangszert, amiben a lelke ritmusa visszhangzott.

Soha nem fog meghalni.

Itt van, és itt is marad.

 
 

---