• [2] •

Vannak a nappali emberek, és az éjszaka teremtményei.

És jó tudni, hogy az éjszaka teremtményei nem olyan nappali emberek, akik sokáig fennmaradnak, mert azt hiszik, hogy attól vagánynak és érdekesnek fognak tűnni. Ennek a határvonalnak az átlépéséhez nem elég egy tonna szemhéjtus és némi fehér alapozó.

A családi örökség persze segíthet.

A holló a messzi Ankh-Morporkban, a mindig is málladozó, borostyánlepte Magasmágia Tornyában nőtt fel, amelyből rálátni a Láthatatlan Egyetemre. A hollók természetüknél fogva értelmes madarak, a szivárgó mágia pedig, amelynek megvan az a tulajdonsága, hogy felerősíti a dolgokat, gondoskodott a többiről.

Nem volt neve. Az állatok általában nem bajlódnak nevekkel.

A varázsló, aki a gazdájának gondolta magát, Szóltnak hívta, de csak mert semmi humorérzéke nem volt. És mint a legtöbb humorérzék nélküli ember, büszke volt arra a humorérzékére, amivel valójában nem rendelkezett.

A holló visszarepült a varázsló házába, becsusszant a nyitott ablakon, és elfészkelte magát a koponyáján.

– Szegény kölyök – mélázott el.

– Ezt hívják végzetnek – jegyezte meg a koponya.

– Nem hibáztatom, amiért próbál normális lenni. Tekintettel arra, hogy ugye.

– Igen – válaszolta a koponya. – Mindig is mondtam, hogy az embernek nem szabad elveszítenie a fejét.

 
 

Az ankh-morporki gabonatár tulajdonosára rájött az ötperc. A Patkányhalál hallotta a terrierek távoli csaholását. Hosszú éjszakája lesz.

Nehezen lehetne visszaadni a Patkányhalál gondolatait, vagy egyáltalán meggyőződni arról, hogy vannak-e neki olyanok. Ám volt egy olyan érzése, hogy nem kellett volna bevonnia a hollót a dologba, de az emberek olyan nagy fontosságot tulajdonítanak a szavaknak.

A patkányok nem gondolkoznak túlságosan előre, legfeljebb általánosságban. Általánosságban a Patkányhalál nagyon-nagyon aggódott. Az oktatásra, mint tényezőre nem számított.

 
 

Zsuzsának sikerült anélkül abszolválnia a következő délelőttöt, hogy láthatatlanná kellett volna válnia. A földrajzóra a Sto-síkság növényzetét^[3], fő exporttermékét^[4], és állatvilágát^[5] tárgyalta. Ha egyszer rájött az ember a közös nevezőre, elég egyértelmű volt az egész. A leányoknak egy vaktérképet is ki kellett színezniük. Nagyon sok zöldet használtak. Ebédre „halott ember ujját” kaptak és „szemgolyó” pudingot, mely ételek egészséges ballasztként szolgáltak a délutáni tornaórán.

A torna Vas Lili területe volt, aki a pletyka szerint borotválkozott, a fogával emelte fel a súlyzókat, és olyasfajta biztató megjegyzéseket üvöltött, miközben fel-alá viharzott a partvonal mellett, hogy: „Tökösebben, ne úgy játsszatok, akár egy csapat kislány!”

Miss Kaska és Miss Delcross csukva tartották az ablakukat a sportdélutánokon. Az igazgatónő bőszen olvasta a logikatankönyvet, Miss Delcross pedig a saját kezűleg készített tógájában euritmiát gyakorolt a tornateremben.

Zsuzsa meglepően jónak bizonyult a sportokban. Legalábbis néhány sportban. Hokiban, lacrossban és krikettben mindenképpen. Azaz minden olyan játékban, amelyben valamiféle botot kellett a kezében lóbálnia. A kapu felé haladó, latolgató tekintetű Zsuzsát látva minden kapus elveszítette a hitét a védőöltözetekben, és hasra vágta magát, miközben a labda csípőmagasságban zümmögve elsüvített felette.

És az csak az emberiség ostobaságának bizonyítéka, gondolta Zsuzsa, hogy bár elismerten az egyik legjobb játékos az iskolában, soha nem választják be a csapatokba. Még a szeplős, kövér lányokat is előbb beválogatták, mint őt. Ez dühítően logikátlan volt, és soha nem értette, miért van így.

Elmagyarázta a többi lánynak, hogy milyen jól megy neki, bemutatta a tudását, majd rávilágított, milyen buták, hogy nem választják be a csapatokba. De valami végletesen frusztráló oknál fogva ennek sem lett semmi foganatja.

Aznap délután inkább engedélyt kért egy sétára. Erre a lányoknak lehetőségük volt, amennyiben csapatban mentek. Általában lesétáltak a városba, ahol állott sült halat és sült krumplit vettek egy nem túl jó illatú boltban a Háromrózsás közben; Miss Kaska egészségtelennek tartotta a sült ételeket, úgyhogy házon kívül a lányok csak ilyet fogyasztottak.

Hármasával, vagy nagyobb csoportokban kellett sétálniuk. A veszedelmeknek az igazgatónő elmélete szerint kétfősnél nagyobb egységek nincsenek kitéve.

Mindenesetre határozottan kicsi az esélye, hogy egy olyan csoporttal, amelynek tagja Jade hercegnő és Thoglánya Glória, bármi illetlen történjen.

Az iskola tulajdonosai egy kicsit zavarba jöttek attól, hogy egy troll lánya is be akar iratkozni hozzájuk, de Jade apja egy egész hegy királya volt, és az uralkodócsaládok tagjainak neve mindig emeli a diákok névsorának fényét. Ezenkívül, mint Miss Kaska megemlítette Miss Delcrossnak, kötelességük bátorítani őket, amennyiben bármi jelét adják, hogy ők is szeretnének igazi emberekké válni, és a király egyébként nagyon is elbűvölő, és biztosította őt arról, hogy nem is emlékszik, mikor evett meg utoljára bárkit is. Jádének rossz volt a szeme, és igazolása volt arról, hogy nem mehet a napra és nem köthet láncinget technikaórán.

Glória pedig azért nem vehetett részt a tornaórán, mert hajlamos volt fenyegető modorban lóbálni a csatabárdját. Az igazgatónő ugyan tett pár utalást arra nézve, hogy a bárd nem túl nőies fegyver, még egy törpe esetében sem, mire Glória rávilágított, hogy éppen ellenkezőleg: a nagymamája hagyta rá a csatabárdot, aki egész életében vigyázott rá, és minden szombaton kifényesítette, akkor is, ha egész héten nem használta. Attól, ahogy magyarázat közben Glória megmarkolta a fegyvert, még Miss Kaska is visszavonulót fújt. A törpelány, hogy mutassa együttműködési készségét, egy idő után nem hordta vasból kovácsolt sisakját; és bár a szakállát nem nyírta le – igazából nem írta sehol a házirend, hogy a lányoknak nem szabad arasznyi szakállat viselniük –, de legalább befonta. És az iskola színeiben pompázó szalagokkal díszítette.

Zsuzsa furcsa módon otthon érezte magát a társaságukban, és ezzel kiérdemelt egy óvatos dicséretet Miss Kaskától. Szép tőle, hogy ilyen derék pajtásként viselkedik, méltatta az igazgatónő. A lány meglepődött. Addig fel sem merült benne, hogy létezik olyan ember, aki élőbeszédben használja a „pajtás” szót.

Ők hárman éppen hazafelé ballagtak a sportpálya melletti bükkfasétányon.

– Én soha nem értettem a sportokat – jegyezte meg Glória, miközben nézte a fiatal lányok lihegő nyáját, amint fejvesztve tülekednek végig a pályán.

– Van egy trolljáték – jegyezte meg Jade. – Úgy hívják, hogy aargrúha.

– Hogy kell játszani? – kérdezte Zsuzsa.

– Ööö… le kell tépni egy ember fejét, és végig kell rugdosni a pályán ilyen különleges, obszidiánból készült bakancsban, amíg be nem rúgjuk a kapuba, vagy szét nem loccsan. De persze mostanában már nem játsszák – tette hozzá gyorsan.

– Ezt sejtettem – mondta Zsuzsa.

– Gondolom, már senki nem tudja, hogy kell elkészíteni a bakancsot hozzá – gondolkozott el Glória.

– Gondolom, ha most is játszanák, akkor az olyanok, mint Vas Lili, fel-alá rohangálnának a partvonal mellett, és azt kiáltoznák, „ne úgy használjátok a fejeteket, akár egy csapat kislány!” – mondta Jade.

Egy darabig csendben mentek tovább.

– Úgy gondolom – szólalt meg Glória óvatosan –, talán valószínűleg mégsem, ami azt illeti.

– Hé, ti ketten nem vettetek észre valami… furcsát mostanában? – érdeklődött Zsuzsa.

– Mit értesz a furcsa alatt? – kérdezett vissza Glória.

– Hát, például… patkányokat… – válaszolta a lány.

– Még soha nem láttam patkányt az iskolában – jelentette ki Glória. – Pedig nyitva tartom a szemem.

– Úgy értem… furcsa patkányokat – egészítette ki Zsuzsa.

Egy vonalba értek az istállókkal. Általában ebben tartózkodott a két ló, amelyek az iskola kocsija elé voltak fogva, és ideiglenesen azok a lovak is, amelyektől a lányok nem akartak az iskola idejére megválni.

Létezik a lányoknak egy fajtája, amelyik, bár akkor sem képes kitakarítani a szobáját, ha az élete múlik rajta, keményen harcol azért, hogy a napját az istállóban tölthesse ganajozással. Ez azok közé a rejtélyek közé tartozott, amelyeket Zsuzsa nem tudott hova tenni. Semmi baja nem volt a lovakkal, de nem értette az egész zabla, gyeplő és csüd dolgot. És azt sem értette, hogy miért „marokban” kell mérni a lovakat, amikor ott van a feladatra a sokkal értelmesebb hüvelyk. Miután egy darabig figyelte az istállóban nyüzsgő lovaglónadrágos lányokat, arra a következtetésre jutott, hogy ez azért van, mert nem értenek az olyan bonyolult eszközökhöz, mint a vonalzó. És ezt meg is mondta nekik.

– Hát jó – nyugtázta. – Mi a helyzet a hollókkal?

Valami belefújt a fülébe.

Ő megpördült.

A fehér ló úgy festett az udvar közepén, mint egy rossz filmes trükk. Túl fényes volt. Ragyogott. Úgy nézett ki, mint az egyetlen valódi dolog a sápadt árnyak birodalmában. A duci pónikhoz képest, amelyek általában elfoglalták a bérboxokat, óriásnak tűnt.

Pár lovaglónadrágos lány sürgölődött körülötte. Zsuzsa felismerte köztük Cassandra Foxot és Hálássy Sára méltóságos kisasszonyt, akik szinte ikrek módjára imádtak mindent, ami négylábú és nyerít, vetettek meg mindent, ami nem, voltak képesek a világot minden jel szerint égnek emelt orrukkal szemlélni, és raktak gyakorlottan legalább négyfajta magánhangzót az „ah” szócskába.

A fehér ló gyengéden Zsuzsára nyerített, és odadörgölte az orrát a kezéhez.

Te Cuki vagy, gondolta a lány. Ismerlek. Lovagoltam már rajtad. Te… az enyém vagy. Azt hiszem.

– Azt kéhdeztem – ismételte meg Sára –, kié ez az állat?

Zsuzsa körbenézett.

– Mi? Hogy tőlem? – kérdezett vissza. – Igen. Az enyém… azt hiszem.

– Aeöááá? A Bhowny melletti bhoxban volt. Fhogalmam sem volt, hogy van itt lovad. Ugye tudod, hogy ehhez Miss Khaska engedélye kell?

– Ajándékba kaptam – jelentette ki Zsuzsa. – Izé… valakitől.

Az emlékezet vízilova elméje posványos vizeiben forgolódott. Zsuzsa elgondolkodott, hogy miért pont ezt mondta. Évek óta eszébe sem jutott a nagyapja. Az előző éjszakáig.

Emlékszem az istállóra, gondolta. Olyan nagy volt, hogy nem lehetett látni a falait. És egyszer elvittek rajtad lovagolni. Valaki tartott, hogy le ne essek. De rólad nem lehet leesni. Ha csak te magad úgy nem akarod.

– Nem is thudtam, hogy lovagolsz.

– Én… régebben szoktam.

– Azéht külön fhizetni kell, ugye. Ha itt akarod tartani a lovad – tette hozzá Sára.

Zsuzsa semmit nem felelt erre. Erősen gyanította, hogy a szóban forgó költségeket megtérítették.

– És nyehged sincsen – jelentette ki Sára.

Zsuzsa felvette a kesztyűt.

– Nincs is rá szükségem – vetette oda.

– Aeöááá, szöhén ülöd meg! – nyávogott fel Sára. – És a fülénél fogva kohmányzod, ugye?

Cassandra Fox meg azt mondta: – Valószínűleg nem engedhetik meg maguknak, ott az istenek háta mögött. És az a törpe ne nézze a pónimat! A pánimat nézi!

– Csak rápillantottam – védekezett Glória.

– És… csorogni kezdett a nyálad! – vádolta Cassandra.

Valami kopogott a macskaköveken, és Zsuzsa fellendült a ló hátára.

Lenézett a megdöbbent lányokra, majd átellenben a kifutóra az istálló mögött. Volt ott pár akadály, néhány bot két hordóra rakva.

Anélkül, hogy Zsuzsa egyetlen izmát megfeszítette volna, a ló megfordult, majd kikocogott a kifutóra, és szembeállt a legmagasabb akadállyal. A lány érezte maga alatt az összegyűlt energiát, majd egy pillanatnyi gyorsulás után az akadály el is tűnt alattuk…

Cuki megfordult és megállt, aztán egyik patájáról a másikra táncolt.

A többiek őket figyelték. Mind a négyen végtelenül döbbent arcot vágtak.

– Ezt szokta csinálni? – kérdezte Jade.

– Mi a baj? – kérdezte Zsuzsa. – Még soha nem láttatok lovat ugratni?

– De igen. Csak az a fura… – szólalt meg Glória, olyan lassú, óvatos hanghordozással, amit akkor szoktak használni az emberek, ha nem akarják, hogy az univerzum darabokra essen –, hogy általában azok utána földet érnek.

Zsuzsa körbenézett.

A ló a levegőben állt.

Milyen parancsot kell akkor alkalmazni, ha az ember azt szeretné, hogy a lova ismét vegye fel a kapcsolatot a talajjal? Erre az utasításra a lovastársadalomnak ez idáig nem volt szüksége.

Mintha megértette volna a gondolatait, a hátas előre és lefelé ügetett. A patái egy pillanatra a talaj alá süllyedtek, mintha a felülete nem lenne szilárdabb a ködnél. Majd Cuki mintha eldöntötte volna, hol van a talajszint, és rá is állt.

Sára talált elsőként a hangjára.

– Mhegmondunk Miss Khaskának! – nyögte ki.

Zsuzsa szinte azt sem tudta, hova kapjon az ijedtségtől, de a kicsinyes hangnem visszarángatta a józan ész közelébe.

– Ó, tényleg? – kérdezte. – És pontosan mit mondotok meg neki?

– Hogy ughattad a lovadat, és… – hallgatott el a lány, ahogy rádöbbent, mit akart mondani.

– Hát ez az – jelentette ki Zsuzsa. – Szerintem repülő lovakról képzelődni ostobaság. Szerinted nem?

Lecsusszant a ló hátáról, és ragyogó mosolyt villantott a közönségére.

– Mindenesethe ez biztos ellenkezik a házihenddel – dünnyögte Sára.

Zsuzsa visszavezette a fehér lovat az istállóba, lecsutakolta, és beállította egy szabad boxba.

A szénakupacban kis mozgolódás támadt. Zsuzsa úgy látta, mintha egy pillanatra elefántcsontszínű valami villant volna benne.

– Azok a nyomorult patkányok! – szólt Cassandra, visszaküszködve magát a valóságba. – Hallottam, hogy Miss Kaska megkérte a kertészt, rakjon ki mérget.

– Milyen kár – jegyezte meg Glória.

Lady Sárát mintha nem hagyta volna nyugodni valami.

– Figyeljetek, az a ló ugye nem állt meg a levegőben? – kérdezte. – A lovak nem tudnak ilyet csinálni!

– Akkor biztosan nem csinált ilyet – válaszolta Zsuzsa.

– A holtponton maradt – mondta Glória. – Biztos erről volt szó. Megállt a holtponton. Mint a kosárlabdában^[6]. Valami olyasmi lehetett.

– Igen.

– Semmi több.

– Igen.

Az emberi elme megdöbbentően hamar gyógyul. A trolli és a törpei elme is. Zsuzsa őszinte elképedéssel nézte őket. Az imént látták, ahogy egy ló megáll a levegőben. És mostanra gondosan betuszkolták a képet valahová az emlékeik közé, majd beletörték a kulcsot is a zárba.

– Csak kíváncsiságból – mondta, még mindig a szénaboglyával szemezve –, ugye egyikőtök sem tudja, hol van a városban varázsló?

 
 

– Találtam egy helyet, ahol játszhatunk! – jelentette be Anyar.

– Hol? – kérdezte Liász.

A törpe megmondta.

– A Foldott Dobban? – kérdezett vissza Liász. – Ott csatabárdokkal dobálóznak!

– Ott biztonságban leszünk. A Céh nem jár oda – mondta Anyar.

– Hát ja, merthogy ott tagokat veszítenek. Meg végtagokat.

– Öt dollárt kapnánk! – érvelt a törpe.

A troll habozott.

– Tudnék mit kezdeni öt dollárral – mondta végül.

– Öt dollár egyharmadával – javította ki Anyar.

Liász ráncolni kezdte a homlokát.

– Az több, vagy kevesebb öt dollárnál? – kérdezte.

– Nézd, ott legalább egy kis ismertségre tehetünk szert!

– Én nem szeretném, hogy a Dobban ismerjenek – ellenkezett a troll. – Az ismertség az utolsó dolog, amit a Dobban szeretnék. Ott leginkább azt szeretném, ha a kutya sem venne észre.

– Csak annyit kell tennünk, hogy eljátszunk egy-két számot – győzködte a törpe. – Akármit. Az új tulajdonos nagy hangsúlyt fektet a közönség szórakoztatására.

– Azt hittem, van egy félkarú rablójuk.

– Volt, de letartóztatták.

 
 

Kvirmben van egy virágóra. A turisták nagyon szeretik.

Ez a virágóra nem az, mint amire számítana az ember.

A képzelőerőt nélkülöző helyhatósági szervek a multiverzum minden csücskében virágórákat telepítenek, amelyek általában egy virágágyásba beásott óraműből állnak, aminek a számait virágokból alkották meg^[7].

De a kvirmi virágóra egyszerűen csak egy kerek virágágyás, huszonnégyfajta gondosan megválogatott virággal, amelyek különböző időpontokban nyitják és csukják a szirmaikat…

Miközben Zsuzsa elrohant mellette, a lila mezei szulák volt nyílófélben, és az ártányka csukta be a szirmait. Vagyis fél tíz volt.

Senki nem járt az utcán. Kvirm nem az éjszakai életéről híres. Az emberek, akik szórakozni indulnak Kvirmbe, általában inkább továbbmennek máshova. Ez a város olyan tiszteletreméltó, hogy még a kutyák is engedélyt kérnek, mielőtt könnyítenének magukon.

Vagyis majdnem senki nem járt az utcán. Zsuzsa úgy érezte, mintha valami követné, gyorsan és dobogva, olyan sebesen haladva a macskakövön, hogy mindig csak egy elsuhanó árnyéknak tűnjön.

A Háromrózsás köznél Zsuzsa lelassított.

Valahol a Háromrózsásban, a sütöde mellett, mondta Glória. A leányokat nem bátorították arra, hogy varázslókkal ismerkedjenek. Miss Kaska világába a varázslók nem illettek bele.

Az utcácska idegennek tűnt a sötétben. Egyik végében egy fáklya lobogott. De attól csak még sötétebbek lettek az árnyékok.

És félúton a homályban egy létra támaszkodott a falnak, és egy fiatal nő készült felmászni rajta. Volt benne valami ismerős.

Körbenézett, amikor Zsuzsa odament hozzá, és úgy tűnt, megörül neki.

– Hahó! – köszönt. – Fel tudna váltani egy dollárt, kisasszony?

– Elnézést, hogy mondta?

– Pár féldollárosra lenne szükségem. Fél dollár a tarifa. De apró is jó. Tényleg mindegy.

– Izé. Ne haragudjon. Nincsen. Amúgy is csak ötven cent a heti zsebpénzem.

– A macska rúgja meg! Hát jó, ez van.

Amennyire Zsuzsa látta, a lány nem olyasfajtának tűnt, aki a mellékutcákban tengeti életét. Volt benne valami egészségesen tiszta teltség; úgy nézett ki, mint egy ápolónő, az a fajta, aki olyan orvosok mellett dolgozik, akiknek a páciensei időnként összezavarodnak, és lepedőnek képzelik magukat.

És ismerősnek is tűnt.

A lány előhúzott egy fogót a zsebéből, felkapaszkodott a létrán, majd bemászott az egyik fenti ablakon.

Zsuzsa habozott. A lánynak eléggé olyan modora volt, mint aki csak a munkáját végzi, de Zsuzsa korlátozott tapasztalatai szerint akik éjszaka létrán próbálnak bejutni házakba, azok Gonosztevők, akiket a Bátor Leányoknak Felelősségre kell Vonniuk. És lehet, hogy legalább egy városőrért el is szaladt volna, ha nem nyílt volna ki egy ajtó egy kicsit távolabb a sikátorban.

Két férfi tántorgott ki rajta egymásba karolva, és vették boldogan cikcakkos útjukat a főutca felé. Zsuzsa hátralépett. Senki nem szokott alkalmatlankodni neki, amikor nem akarta, hogy észrevegyék.

A férfiak keresztülsétáltak a létrán.

Vagy ők nem voltak teljesen szilárdak – márpedig elég szilárdnak hangzottak –, vagy a létrával volt valami bibi. De az a lány korábban felmászott rajta…

…most pedig lefelé igyekezett rajta, miközben valamit a zsebébe csúsztatott.

– Még csak fel sem ébredt a kis angyal – mondta.

– Tessék? – kérdezte Zsuzsa.

– Nem volt nálam apró – magyarázta a lány. A létrát könnyedén átvetette a vállán. – A szabály az szabály. Ki kellett húznom még egy fogat.

– Hogyan?

– Tudja, engem elszámoltatnak. Nagy bajban lennék, ha a fogak és a dollárok száma nem jönne ki. Tudja, hogy megy ez.

– Tudnom kéne?

– De nem beszélgethetek itt egész éjjel. Még hatvan helyre el kell mennem.

– Miért kellene tudnom? Hova kell mennie? És minek? – kérdezte Zsuzsa.

– Gyerekekhez, természetesen. Nem okozhatok nekik csalódást, ugye? Képzelje el a kicsi arcocskájukat, amikor felemelik a párnát a kis tündérkék.

Létrák. Fogó. Fogak. Pénz. Párnák…

– Ugye nem gondolja, hogy elhiszem, hogy maga a fogtündér? – firtatta Zsuzsa gyanakvóan.

Megérintette a létrát. Elég szilárdnak tűnt.

– Nem a – válaszolta a lány. – Az egyik. Csodálkozom, hogy ezt nem tudja.

Már majdnem eltűnt a kanyarban, amikor Zsuzsa megkérdezte: – Miért pont én?

– Mert látja rajtad – szólalt meg mögötte egy hang. – Madarat tolláról.

Zsuzsa megfordult. A holló egy alacsony, nyitott ablakban üldögélt.

– Jobban teszed, ha bejössz – vélte. – Az ilyen sikátorokban mindenféle gyanús elemek kószálnak.

– Észrevettem.

Zsuzsa egy vésett bronzplakettet látott a falra csavarozva az ajtó mellett, ami így szólt: „C. V. Sajtfalló, MD (Láthatatlan), B. Thau, B.F.”.

Zsuzsa életében először hallott fémet beszélni.

– Egyszerű trükk – vetette oda a holló lekicsinylően. – Érzi, ha ránéznek. Csak lökd…

– C. V. Sajtfalló, MD (Láthatatlan), B. Thau, B.F.

– …fogd be! …csak lökd meg az ajtót egy kicsit!

– Be van zárva.

A holló félresunyt fejjel, rosszmájúan pislogott Zsuzsára. Majd azt kérdezte: – És ez neked mióta akadály? De mindegy, akkor hozom a kulcsot.

Egy pillanattal később már vissza is tért, és egy nagy fémkulcsot dobott a macskakőre.

– A varázsló nincs itthon?

– De, itt van. Az ágyában. Úgy horkol, hogy le fog esni a feje.

– Én azt hittem, hogy ők egész éjjel fent vannak!

– Hát, ez nem. Kilenc körül egy csésze kakaó, öt után nem fogad látogatót.

– De nem mehetek be csak úgy a házába!

– Miért nem? Hozzám jöttél. És egyébként is, ebben a vállalkozásban én képviselem az agyat. Ő csupán az, aki a hülye sapkát viseli, és a hókuszpókuszokat csinálja a kezével.

Zsuzsa elfordította a kulcsot.

A benti meleg térben az összes varázslókellék megszemlélhető volt – a tűzhely, a pad telepakolva üvegekkel és paksamétákkal, a könyvespolc, amire ötletszerűen zsúfolták fel a könyveket, a plafonra akasztott, kitömött krokodil, és néhány nagyon nagy gyertya, amelyek csupán lecsorgott viaszból álltak, illetve a holló a koponyán.

– Mind katalógusból rendelik – tájékoztatta a holló. – Higgy nekem! Egy nagy dobozban szállítják ki. Vagy szerinted a gyertyák maguktól is képesek ilyenné válni? Ez háromnapi munkájába telik egy gyakorlott gyertyacsöpögtetőnek.

– Ezt csak úgy mondod – ellenkezett Zsuzsa. – És különben is, koponyákat nem lehet csak úgy venni.

– Hát, te tudod, kettőnk közül te vagy az iskolázott – felelte a holló.

– Mit próbáltál elmondani nekem tegnap éjjel?

– Elmondani? – kérdezett vissza a holló, bűntudatos csőrrel.

– Arra a pa-pa-pa-PÁM-os dologra gondolok.

A holló megvakarta a fejét.

– Azt mondta, nem árulhatom el neked. Csak a ló miatt kellett volna, hogy figyelmeztesselek. De nem bírtam magammal. A ló megjelent, ugye?

– Igen!

– Lovagolj rajta.

– Már megtettem. Nem lehet valódi! A valódi lovak tudják, hol van a föld.

– Kisasszony, annál a lónál nincs is valódibb.

– Tudom a nevét! És régebben is lovagoltam rajta!

A holló felsóhajtott, vagy legalábbis rövid, füttyentő hangot adott, ami olyan közel volt a sóhajtáshoz, amilyen közel ahhoz egy csőrrel csak jutni lehet.

– Ülj fel a lóra! Ő úgy döntött, hogy te vagy a megoldás.

– Hova menjek vele?

– Azt nekem nem szabad tudnom, neked viszont ki kell derítened.

– Tételezzük fel, hogy elég ostoba vagyok ahhoz, hogy kipróbáljam… nem tudnál legalább valami apró tippet adni, hogy mi fog történni?

– Hát… úgy látom, te az a fajta vagy, aki olvas könyveket. Olvastál már olyan gyerekekről, akik eljutnak egy varázslatos távoli birodalomba, és ott mindenféle kalandokba keverednek manókkal, satöbbi?

– Igen, persze – válaszolta Zsuzsa sötéten.

– Hát, valószínűleg az a legjobb, ha valami ilyesmiben gondolkodsz – jelentette ki a holló.

Zsuzsa felemelt egy köteg gyógynövényt, és játszani kezdett vele.

– Láttam odakint valakit, aki azt mondta magáról, hogy ő a fogtündér – gondolkozott el.

– Á, az nem lehetett a fogtündér – ellenkezett a holló. – Legalább hárman vannak.

– De ő nem létezik. Úgy értem… én nem tudtam, én azt hittem, az csak egy… mese. Mint az álommanó, vagy a Vadkanapó^[8].

– Ó! – válaszolta a holló. – Kezdünk kicsit más hangnemben nyilatkozni? Elfelejtettük az ellentmondást nem tűrő kijelentő módot? Némivel kevesebb „márpedig az nem létezik”-et, és egy kicsit több „nem is tudtam”-ot használunk, mi?

– Mindenki tudja… úgy értem, nem logikus, hogy van egy szakállas öregember, aki mindenkinek kolbászt és belsőségeket ad disznólesés éjjelén, hát nem?

– Én nem sokat tudok a logikáról. Soha nem tanultam ilyesmit – válaszolta a holló. – Az, hogy valaki egy koponyán lakjon, nem túl logikus, mégis ezt teszem.

– És az álommanó sem létezhet, aki körbejár és homokot szór a gyerekek szemébe – folytatta Zsuzsa, de egy kicsit bizonytalanabb hangon. – …Nem is fér annyi homok egy zsákba.

– Lehet, hogy így van. Lehet.

– Jobb, ha most megyek. Miss Kaska mindig benéz a hálótermekbe, amikor az óra elüti az éjfélt.

– Hány hálóterem van? – kérdezte a holló.

– Körülbelül harminc – válaszolta Zsuzsa.

– Azt elhiszed, hogy éjfélkor benéz mindegyikbe, de a Vadkanapóban nem hiszel?

– Akkor is jobb, ha megyek – felelte a lány. – Ööö, izé. Köszönöm.

– Zárj majd be magad mögött, és dobd be a kulcsot az ablakon! – instruálta a holló.

A szoba elcsendesedett, miután Zsuzsa távozott, csak a szén ropogott a tűzhelyben.

Majd megszólalt a koponya.

– Ezek a mai fiatalok, he?

– Szerintem az oktatás tehet róla – jelentette ki a holló.

– A túl sok tudás veszélyes – helyeselt a koponya. – Sokkal veszélyesebb, mint a túl kevés. Mindig is mondtam, amikor még éltem.

– És az mikor volt pontosan?

– Már nem emlékszem. Szerintem meglehetősen nagy tudású ember voltam. Valószínűleg tanár, vagy filozófus, valami olyasfajta. Most pedig itt ülök egy padon, és egy madár piszkít a fejemre.

– Nagyon allegorikus – bólintott a holló.

 
 

Soha senki nem beszélt Zsuzsának a hit hatalmáról, vagy legalábbis arról, hogy milyen hatalma van a hitnek egy olyan magas mágiapotenciállal és alacsony valóságstabilitással rendelkező helyen, mint például a Korongvilág.

A hit üres teret teremt. Valami bele fog gurulni, hogy kitöltse.

Ami nem azt jelenti, hogy a hit cáfolná a logikát. Például elég egyértelmű, hogy az álommanónak csupán egy kis zsákra van szüksége.

Csak a Korongvilágon nem bajlódik azzal, hogy előbb kivegye belőle a homokot.

 
 

Már majdnem éjfél volt.

Zsuzsa beosont az istállóba. Azok közé az emberek közé tartozott, akik nem hagynak rejtélyt megoldatlanul.

A pónik csendben voltak Cuki jelenlétében. A ló ragyogott a sötétben.

Zsuzsa elvett egy nehéz nyerget az állványról, majd meggondolta magát. Ha le akarna esni, azon a nyereg sem segítene. A zablának meg körülbelül annyi értelme lenne, mint kormánylapátot használni egy sziklán.

Kinyitotta a box ajtaját. A legtöbb ló nem hajlandó magától hátrálni, mert amit nem látnak, az nem létezik. De Cuki egyedül kitolatott, odasétált az emelvényhez, majd megfordult, és várakozóan a lányra nézett.

Ő felmászott a hátára. Olyan volt, mint egy asztalon ülni.

– Rendben – suttogta. – De szeretném, ha tudnád, hogy ez nem jelenti azt, hogy el is hiszem!

Cuki lehajtotta a fejét, és vidáman felnyerített. Majd kiügetett az udvarra, és a mező felé indult. A kapunál könnyedén vágtázni kezdett, és a kerítés felé vette az irányt.

Zsuzsa becsukta a szemét.

Érezte, ahogy megfeszülnek az izmok a bársonyos bőr alatt, majd a ló emelkedni kezdett, a kerítés, a mező fölé.

Mögötte a gyepen két tüzes patanyom parázslott egy-két pillanatig.

Amikor elhaladtak az iskola felett, kis fényt látott pislákolni az ablakban. Miss Kaska elindult az őrjáratára.

Ebből baj lesz, villant át az agyán.

Majd az jutott eszébe: egy lovon ülök ötven öl magasan a levegőben, úton valami titokzatos hely felé, ami leginkább egy mágikus birodalomra hasonlít, manókkal és beszélő állatokkal. Igazán lehetne más okom is az aggodalomra…

Egyébként is, vajon a repülő lovakon való lovaglás ellenkezik az iskola házirendjével? Fogadok, hogy ez nincs benne a szabályzatban!

Kvirm eltűnt mögötte, a világ pedig sötétségben és ezüst holdfényben váltakozva jelent meg előtte. A rétek sakktáblaszerű mintája villódzott, néhol egy-egy elszigetelt gazdaság ablakai világítottak. Cafrangos felhődarabkák futottak el mellettük.

Messze balra hideg falként emelkedett a Kostető. Jobbra a peremóceánon vert hidat a holdfény. Nem fújt a szél, és nem lehetett különösebben érezni a sebességet – csak az elsuhanó földből, és Cuki lassú ugrásaiból lehetett látni a mozgást.

Majd valaki aranyat öntött az éjszakára. A felhők szétváltak Zsuzsa előtt, és ott volt lent elterülve Ankh-Morpork – a város, amely több veszedelmet tartogatott, mint amennyit Miss Kaska egyáltalán el tudott volna képzelni.

Fáklyák szegélyezték az utcákat, amelyekben Kvirm nem egyszerűen csak elveszett volna, de ki is rabolták volna, hogy utána a folyóba lökjék.

Cuki kényelmesen vágtázott a háztetők felett. A lány hallotta az utcák zaját, a különálló emberi hangokat, de a város egységes mormogását is, ami olyan volt, mint valami nagy kaptáré. Felső ablakok szálltak el mellettük, mindegyikben égett a gyertya.

A ló lejjebb ereszkedett a füstös levegőben, és puhán ügetőre fogta a talajon egy sikátorban, amely őket leszámítva üres volt, kivéve egy zárt ajtót, felette egy fáklyával megvilágított táblával.

Zsuzsa elolvasta:

 
 

CURRY KERTEK

Konyhai Bejövés – Bejárás Tilos! Igen, Neked Is.

 
 

Cuki láthatóan várt valamire. Zsuzsa egzotikusabb úticélra számított.

Tudta, mi az a curry. A menzán is adtak olyat, szószos rizs néven. Sárga volt. Plöttyedt mazsolákat és borsószemeket tartalmazott.

Cuki felnyihogott, és kapált egyet a patájával.

Egy kukucskálóablak nyílt ki az ajtón. A lány látta, ahogy röviden felvillan egy arc a konyha tüzes háttere előtt.

– Órrr, nerrr! Muzzi!

A kukucskálóablak becsapódott.

Egyértelmű volt, hogy valami történni fog.

Zsuzsa a falra szegezett menüre pillantott. Természetesen rossz helyesírással volt megírva, mert az autentikusabb éttermek étlapjai mindig tele vannak helyesírási hibákkal, hogy a vendégeket hamis felsőbbrendűségi tudatba ringassák. A lány a listán közölt ételek legnagyobb részét nem ismerte fel:

 
 

Curry zöldséggel 8p

Curry éhes, és savanyos disznógolyókkal 10p

Curry ékes és savanyú, halgolyókkal 10p

Curry hússal 10p

Curry nevesített hússal 15p

Több curry 5p

Patogatott kukaca 4p

 
 

Fogyassza helyben, vagy

Elvitelre

 
 

A kukucskálóablak megint felpattant, és egy nagy, barna, vízhatlannak tűnő, ám nem vízhatlan zacskó landolt az előtte lévő kis párkányon. Majd a kis ablak megint becsukódott.

Zsuzsa óvatosan előrenyúlt. A zacskóból gomolygó illatot leginkább a lángvágó szóval lehetett volna jellemezni, ami az embert óvatosságra intette a fém evőeszközöket illetően. De az uzsonna már rég volt.

A lány ráébredt, hogy nincs nála pénz. Másrészt viszont nem is kért tőle pénzt senki. Azonban a világ összeomlana, ha az emberek nem tennék, ami a kötelességük. Úgyhogy előrehajolt, és bekopogott az ajtón.

– Elnézést… mennyibe…?

Odabentről kiáltozás és dulakodás hallatszott, mintha egyszerre harminc ember próbálna bebújni az asztal alá.

– Ó! Ez nagyon kedves. Köszönöm. Nagyon szépen köszönöm – mondta Zsuzsa udvariasan.

Cuki lassan elsétált. Ezúttal nem feszültek meg az izmai – óvatosan kocogott fel a levegőbe, mintha a múltban már leszúrták volna párszor a kiömlött dolgok miatt.

A lány több száz öllel a föld felett kóstolta meg a curryt, majd a lehető legudvariasabban dobta el.

– Ez nagyon… szokatlan volt – jegyezte meg. – Ennyi? Csak vacsorázni hoztál el?

A föld sebesen suhant el alattuk, és a lány kezdett ráébredni, hogy a ló ezúttal már sokkal gyorsabban halad; teljes erejéből vágtázik a könnyű ügetés helyett. Az izmok megfeszültek…

…és Zsuzsa előtt az égbolt egy pillanatra kéken robbant.

Mögötte – láthatatlanul, mivel a fény szégyenlősen a vörös tartományban ácsorgott, és azt kérdezgette magától, hogy mi történhetett – egy kettős patanyom izzott a levegőben egy pillanatig.

 
 

A levegőben függve egy táj jelent meg előttük.

Volt benne egy kis kunyhó, mellette kerttel. Körülötte mezők, távolabb hegyek. Zsuzsa rájuk meredt, miközben Cuki lelassított.

Úgy tűnt, semminek sincs mélysége. Ahogy a ló tett egy kis kanyart leszállás közben, a táj egynemű felületnek látszott, a létezés vékony… filmjének, amelyet a semmire vetítettek.

A lány arra számított, hogy elszakad, amikor a ló leér, de csak halkan megreccsent, és a paták alatt csikorogni kezdtek a kavicsok.

Cuki beügetett a ház mögé, az istálló udvarába, majd megállt és várakozni kezdett.

Zsuzsa óvatosan leszállt róla. A talaj elég szilárdnak érződött a lába alatt. Lenyúlt, és megkapargatta a földet; alatta még több föld volt.

Hallotta már, hogy a fogtündér fogakat gyűjt. Ha belegondol az ember, mindenki más, aki emberi testrészeket gyűjt, elég gyanús okok miatt teszi ezt; általában abból a célból, hogy átvegye az uralmat emberek felett, vagy ártson nekik. Valószínűleg a fogtündérek irányítják a világ gyerekeinek legalább a felét. Ez pedig nem olyan háznak tűnt, mint amelyben ilyesvalaki lakik.

A Vadkanapó a mondák szerint valamiféle rettenetes mészárszékben él a hegyekben, amit kolbászok és véres hurkák díszítenek, és szörnyű vörösre van festve

Ami stílusérzékre utal. Borzalmas stílusérzékre, de legalább valamifélére. Ennek a helynek semmilyen stílusa nem volt.

A sütivétkeddi kacsának állítólag semmilyen háza sincsen. A Vén Bajkeverőnek sem, és az álommanónak sem, amennyire Zsuzsa tudta.

Körbesétált a ház körül, ami nem volt sokkal nagyobb egy kunyhónál. Határozottan ez a helyzet. Aki itt lakik, annak semmiféle stílusérzéke sincsen.

Megtalálta a bejárati ajtót. Fekete volt, ómega alakú kopogtatóval.

Odanyúlt, de az ajtó magától kinyílt.

És meglátta az előszobát, ami sokkal hosszabb volt, mint amekkora a ház külsejébe beleférhetett volna. A távolban ki tudta venni a lépcsősort is, amely elég széles volt egy musical sztepptáncos fináléjához. És valami más sem stimmelt a perspektívával. Határozottan látszott egy fal a messzeségben, ugyanakkor ugyanaz a fal úgy nézett ki, mintha csak olyan másfél öllel távolabb festették volna a levegőre. Olyan volt, mintha a távolságok opcionálisak lennének.

Egy nagy óra állt az egyik fal mellett. Lassú ketyegése betöltötte a hatalmas teret.

Van valahol egy szoba, gondolta a lány. Emlékszem a suttogások szobájára.

Egymástól távol ajtók szegélyezték a széles előszobát. Vagy közel egymáshoz, ha másképp nézte az ember.

Megpróbált odasétálni a legközelebbihez, de pár tántorgó lépés után feladta. Végül úgy sikerült elérnie, hogy becélozta, és szorosan összecsukta a szemét.

Az ajtó egyszerre volt emberi léptékű, és iszonyatosan nagy. Borzasztó, díszes kerettel bírt, amelyen a koponyás-lábszárcsontos motívum ismétlődött.

Belökte az ajtót.

Ebben a szobában egy kisebb város elfért volna.

Kis, szőnyegezett terület foglalta el a közepét, nem nagyobb egy hektárnál. Több percbe telt, amíg odaért a széléhez.

Akár egy szoba a szobában. Akadt ott egy emelvény, rajta nagy, nehéznek tűnő íróasztal, mely mögött forgatható szék állt. Volt ott egy nagy Korongvilágkorong, amit négy elefánt tartott, amelyek egy teknősön álltak. Volt pár könyvespolc is; a nagy köteteket csak úgy feldobálták rájuk, ahogy azok az emberek szokták, akik túlságosan sok időt töltenek a forgatásukkal ahhoz, hogy maradjon idejük elrendezni őket. Még egy ablak is lógott a levegőben néhány arasszal a padló felett.

De falak nem voltak. Semmi nem volt a szőnyeg széle és a nagy szoba falai között, csak padló, és ez ráadásul nem is a legjobb szó volt rá. Nem úgy tűnt, mintha kőből lenne, és határozottan nem fából volt. Semmilyen hangot nem adott, amikor Zsuzsa végigment rajta. Simán csak egy sík volt, a legszorosabb geometriai értelemben.

A szőnyeget koponyás-lábszárcsontos minta díszítette.

Méghozzá fekete. Minden fekete volt, vagy a szürke valamelyik árnyalata. Helyenként némi szín mintha nagyon mély lilára, vagy óceánmély kékre utalt volna.

A távolban, a nagyobb szoba – a metaszoba vagy micsoda – falai felé, mintha lett volna… valami. Valami összetett árnyékot vetett, de túl messze volt ahhoz, hogy tisztán látszódjon.

A lány fellépett az emelvényre.

Volt valami furcsa a körülötte lévő dolgokban. Természetesen minden furcsa volt körülötte, de a többi a dolgok természetéből fakadó nagy egyetemleges furcsaság volt. Azt figyelmen kívül tudta hagyni. Ám emberi szinten is furcsának érződött valami. Minden egy kicsit rosszul volt megcsinálva, mintha a készítőjük nem teljesen értette volna a céljukat.

Akadt egy itatós a túlméretezett asztalon, de a bútor részét képezte, egybeforrt a lapjával. A fiókok csupán az asztalból kiemelkedő részeknek bizonyultak, nem lehetett őket kinyitni. Akárki is készítette a bútordarabot, nyilván látott már egyet-kettőt, de az íróasztalság velejét nem igazán értette meg.

Még valami dísztárgyat is raktak az asztal lapjára. Csak egy ólomhasáb, melynek egyik oldalára egy madzagot erősítettek, aminek a végén egy fényes fémgolyó lógott. Ha az ember oldalirányba elemelte majd elengedte a golyót, akkor lengett egyet, és egyetlenegyszer belecsapódott az ólomba.

Meg sem próbált beleülni a székbe. Egy nagy mélyedést látott benne. Valaki sok időt töltött ott ücsörögve.

Végigpillantott a könyvek gerincén. Olyan nyelven írtak rájuk, amelyet nem ismert.

Visszakutyagolt a bejárati ajtóhoz, kiment az előszobába, és megpróbálkozott a következő ajtóval. Egy bizonyos gyanú kezdett formát ölteni a fejében.

A következő ajtó ugyancsak egy óriási szobába vezetett, de az polcokkal volt tele, a padlótól egészen a távoli, felhőjárta mennyezetéig. Az összes polcon homokórák sorakoztak.

A múltból a jövőbe csorgó homok tengerzúgásszerű hanggal töltötte meg a termet, olyan háttérzajjal, ami milliárdnyi apró neszből állt össze.

Végigsétált a polcok között. Olyan volt, mintha tömegben lenne.

A szeme sarkából észrevett valami mozgást a legközelebbi polcon. A legtöbb homokórában a lecsorgó homok folytonos ezüst vonalat alkotott, de ebben – éppen, miközben nézte – eltűnt a vonal. Az utolsó homokszem is leesett az üveg alsó felébe.

A homokóra halk pukkanással eltűnt.

Egy pillanattal később alig hallható pendülés kíséretében egy másik jelent meg a helyén. A lány szeme előtt kezdett peregni a homok…

És tisztában volt vele, hogy ugyanez történik az egész szobában. A régi homokórák eltűnnek, és újak foglalják el a helyüket.

Ezt is tudta.

Odanyúlt, megfogott egy homokórát, elgondolkozva beharapta az ajkát, majd elkezdte megfordítani a kezét…

NYÍÍ!

Megperdült. A Patkányhalál a háta mögött lévő polcon állt. Megrovóan emelte rá az egyik ujját.

– Hát jó – válaszolta Zsuzsa. Visszatette a homokórát a helyére.

NYÍÍ.

– Nem. Még nem néztem meg mindent.

Elindult az ajtó felé, a patkány pedig a padlón cikázott utána.

A harmadik szoba, mint kiderült…

…a fürdőszoba volt.

A lány habozott. Az ember számít a homokórákra ezen a helyen. Számít a koponyás-lábszárcsontos mintákra. De a legkevésbé sem számít egy ekkora nagy, fehér porcelánkádra, a maga saját kis trónszerű emelvényén, hatalmas bronzcsapokkal, és – kopott kék betűkkel szedve közvetlenül a felett az izé felett, amihez a dugó láncát erősítették – a következő feliratra: C. H. Fajansz & Fia, Albatrossz u., Ankh-Morpork.

Az ember nem számít gumikacsára. Ami sárga.

Az ember nem számít szappanra. Ami meg stílszerűen csontfehér, de nem úgy néz ki, mint amit valaha használtak. Igaz, akadt mellette egy narancssárga is, mellyel viszont minden kétséget kizáróan mosdottak – alig maradt több belőle egy lemezkényinél. Olyan illattal bírt, mint az a rémes tisztítószer az iskolában.

A fürdőkád, bár nagy volt, de emberi léptékű. Barna lerakódás látszott a lefolyó körül, és vízkőréteg képződött ott, ahova a csap csöpögött. De szinte minden egyebet az a személy tervezhetett itt is, aki már a szomszédban sem értette az íróasztalság lényegét: ezúttal a mosdás elvét nem sikerült tökéletesen a magáévá tennie.

Az illető által tervezett törülközőtartón egy egész szertornacsapat gyakorolhatott volna egyszerre. A rajta lógó fekete törülközők egybeforrtak a tartóval, és meglehetősen keményeknek tűntek. Aki valójában használta a fürdőszobát, az valószínűleg azzal a kék-fehér, agyonhasznált törülközővel szárogatta meg magát, amin a B-S V Gy Sz Sz, A-M monogram állt.

Még egy mosdókagyló is volt a szobában, C. H. Fajansz porcelánművészetének újabb terméke, belevésett zöld-kék virágfüzérrel a belső ívén. És megint csak, hasonlóan a kádhoz és a szappanhoz, ez is azt bizonyította, hogy a szobát létrehozta valaki… majd valaki más is bejött a képbe, és kiegészítette apró részletekkel. Olyasvalaki, akinek több érzéke volt a vízvezetékekhez, például. És az illető azt is tényleg megértette, hogy a törülközőknek puháknak kell lenniük, és képesnek arra, hogy megszárítsanak embereket, a szappannak pedig habzania kell.

Az ember minderre nem számított, amíg meg nem látta. Akkor viszont úgy tűnt, mintha csak viszontlátná őket.

A csapzott törülköző leesett a tartójáról, és végigugrált a padlón, amíg félre nem csúszott, és ki nem bukkant alóla a Patkányhalál.

NYÍÍ?

– Jól van, na! – mondta a lány. – És most mit akarsz, hova menjek?

A patkány kiszaladt a nyitott ajtón, és eltűnt a folyosón.

Ő követte az újabb ajtóhoz. Lenyomott egy újabb kilincset.

Újabb szoba a szobában terült el előtte. Kis, világosabb kővel kirakott térséget látott a sötétben, mely egy asztal távoli képét tartalmazta, továbbá pár székét, egy konyhaszekrényét, és… valakiét. Az asztalnál görnyedt alak ült. Ahogy Zsuzsa óvatosan elindult felé, tányéron csikorgó evőeszközök hangja ütötte meg a fülét.

Fölöttébb zajosan egy öregember vacsorázott előtte. Két villa között tele szájjal beszélt magához. Az ilyesmi leginkább talán az „önilletlen viselkedés” kifejezéssel jellemezhető.

– Nem zénhibám! [fröcsögés] Én már az elejétől elleneztem a dolgot, de, á, nem, neki muszáj volt elmennie, és [ballisztikus ívet leírt kolbászdarab megkeresése az asztalon] beleavatkoznia, mondtam neki, nem mintha nem lenne így is benne [azonosíthatatlan sült objektum ledöfése], de, á, nem, az nem az ő módszere [fújtatás, levegőbe döfés villával], ha már egyszer így belekeveredett, mondok, akkor hogy keveredik ki, azt mondja meg [rövid életű tojásos-ketchupos szendvics elkészítése], de, á, nem…!

A lány körbesétált a szőnyeg körül. A férfi észre sem vette.

A Patkányhalál felszaladt az asztal lábán, és egy bundáskenyéren landolt.

– Ó! Csak te vagy az.

NYÍÍ.

Az öregember körbenézett.

– Hol? Hol?

Zsuzsa rálépett a szőnyegre. Az öregember olyan hirtelen állt fel, hogy a széke felborult.

– Hát te meg ki a fene vagy?

– Kérem, ne fogja rám azt a hegyes szalonnadarabot!

– Kérdeztem valamit, ifjú hölgy!

– Zsuzsa vagyok. – Úgy tűnt, ez nem elég. – Sto Helit hercegnője – tette hozzá.

A férfi ráncos arca még ráncosabb lett, ahogy megpróbálta ezt feldolgozni. Majd elfordult, és a mennyezet felé lendítette a karját.

– Ó, remek! – bömbölte a szobának úgy általánosságban. – Hát már csak ez hiányzott!

Mutatóujjával megfenyegette a Patkányhalált, aki hátrahőkölt.

– Te ravasz kis féreg! Ó, pontosan! Itt valami patkányságot érzek!

NYÍÍ?

Az ujj hirtelen megállt a levegőben. A férfi megpördült.

– Hogy sikerült átsétálnod a falon?

– Tessék? – értetlenkedett Zsuzsa. – Nem vettem észre semmilyen falat.

– Akkor ez szerinted micsoda, kleccsi köd? – csapott az öregember a levegőre.

Az emlékek vízilova felbődült…

– …Albert… – szólalt meg a lány – igaz?

A férfi a tenyerével ütögette a homlokát.

– Egyre rosszabb! Mit mondtál még el neki?

– Semmit nem mondott, azon kívül, hogy NYÍÍ, az pedig nem tudom, mit jelent – védte meg a Patkányhalált Zsuzsa. – De… nézze, itt nincs fal, itt csak…

Albert kihúzott egy fiókot.

– Tekintsd meg! – parancsolta élesen. – Kalapács, ugye? Szög, ugye? Ezt figyeld!

A kalapáccsal beverte a szöget a levegőbe körülbelül egy ölnyivel a kövezett rész felett. A szög ott maradt.

– Fal – jelentette ki az öregember.

A lány óvatosan kinyúlt, és megérintette a falat. Kicsit ragacsosnak érződött; olyannak, mint a statikus töltéssel bíró tárgyak felülete.

– Hát, nekem nem úgy tűnik, mintha fal lenne – nyögte ki végül.

NYÍÍ.

Albert az asztalra dobta a kalapácsot.

Nem egy alacsony férfi, ébredt rá Zsuzsa. Meglehetősen magas, csak olyan féloldalas görnyedtséggel jár, amit az ember általában Igor nevű laboratóriumi asszisztensekhez társít a képzeletében.

– Feladom – szólt az öregember, majd ismét meglóbálta a lány felé az ujját. – Én megmondtam neki, hogy ebből semmi jó nem sül ki! Elkezdi beleártani magát, és egy szempillantással később már egy csitri lány… hova tűntél?

Zsuzsa odasétált az asztalhoz, amíg Albert levegőben kaszáló kezekkel próbált rátalálni. Egy sajtos tálca is volt az asztalon, meg egy burnótos szelence. És egy sor kolbász. Semmi friss zöldség. Miss Kaska a sült ételek elkerülésének és a nagy mennyiségű zöldség fogyasztásának volt a szószólója, és erre úgy hivatkozott, hogy egészséges életmód. Rengeteg problémát írt az Egészséges Életmód hiányának rovására. Albert jelenleg épp úgy nézett ki, mint mindezek együttes megtestesítője, ahogy ott rohangált a konyhában a levegőt markolászva.

A lány leült a székbe, miközben a férfi eltáncolt előtte.

Majd Albert mozdulatlanná dermedt, és a kezét az egyik szemére tette. Aztán nagyon óvatosan megfordult. Látható szeme résnyire szűkült a harcos összpontosítástól.

Az erőfeszítéstől könnyezve a székre hunyorított,

– Ez elég ügyes volt – ismerte el csendesen. – Hát jó. Itt vagy. A patkány és a ló idehoztak. Azok az átkozott bolondok. Azt hiszik, hogy ez a megoldás.

– Minek a megoldása? – kérdezte Zsuzsa. – És én nem vagyok… az, amit mondott.

Albert rámeredt.

– A Főnök is meg tudja ezt csinálni – jelentette ki végül. – Ez a munkája része. Gondolom, már rég kiderült számodra, hogy képes vagy rá, mi? Hogy ne vegyenek észre, amikor nem akarod?

NYÍÍ, vágott közbe a Patkányhalál.

– Mi? – kérdezte Albert.

NYÍÍ.

– Azt akarja, hogy mondjam meg neked – magyarázta az öregember fáradtan –, hogy a csitri lány azt jelenti, kislány. Úgy gondolja, talán rosszul hallottad.

Zsuzsa összegörnyedt a székben.

Albert odahúzott mellé egy másikat, és leült.

– Hány éves vagy?

– Tizenhat.

– Ó, te jóságos ég! – forgatta a férfi a szemét. – Mióta vagy tizenhat?

– Tizenöt éves korom óta, természetesen. Maga épelméjű?

– Egek, hogy szalad az idő! – sóhajtotta Albert. – Tudod, miért vagy itt?

– Nem… de – habozott a lány – valami köze lehet ahhoz, hogy… olyasmihez, amikor… olyan dolgokat látok, amiket mások nem, és találkoztam valakivel, aki csak a mesében létezik, és tudom, hogy már jártam itt… és ez a sok koponya meg lábszárcsont…

Az öregember göcsörtös, keselyűszerű alakja fölé tornyosult.

– Szeretnél egy kakaót? – kérdezte.

A kakaó nagyon különbözött attól, amit az iskolában kaptak, és ami leginkább forró barna vízre emlékeztetett. Albert kakaójának tetején tejszín úszkált; ha az ember megfordította volna a csészét, beletelt volna egy kis időbe, amíg bármi kiesik belőle.

– Az anyukád és az apukád – szólalt meg Albert, amikor Zsuzsának csokoládébajusza nőtt, ami messze túl gyerekes volt hozzá –, ők soha nem… világosítottak föl?

– Azt Miss Delcross csinálta biológiaórán – válaszolta a lány. – És nem jól tudta – tette hozzá.

– Úgy értem, a nagyapádról – pontosított a férfi.

– Emlékszem dolgokra – felelte Zsuzsa –, de nem tudok visszaemlékezni rájuk, amíg meg nem látom őket. Mint például a fürdőszobát. Mint például magát.

– Az anyukád és az apukád úgy gondolták, az a legjobb, ha elfelejted az egészet – magyarázta Albert. – Ha! A csontjaidban van! Attól féltek, hogy ez fog történni, és ez is történt! Az öröklődés csodája.

– Ó, azt is tudom, mi – jegyezte meg a lány. – Muslincákról szól, meg babokról.

A férfi értetlen pillantást vetett rá.

– Nézd, próbálok tapintatos lenni – kezdett bele újra.

Zsuzsa udvariasan nézett.

– A nagyapád a Halál – jelentette ki Albert. – Tudod. A csontváz fekete köpenyben. Az ő lován jöttél ide, és ez az ő háza. Csak… ő most nincs itt. Elment, hogy átgondolja a dolgokat, vagy valami ilyesmi. Szerintem most az történik, hogy téged beszippantanak az események. A csontodban van. Már elég idős vagy hozzá. Támadt egy lyuk, ami azt gondolja, hogy te pont jó alakú vagy. Nekem sem tetszik jobban, mint neked.

– A Halál – ismételte Zsuzsa tompa hangon. – Hát, nem állíthatom, hogy soha nem is gyanakodtam. Mint a Vadkanapó, az álommanó és a fogtündér?

– Igen.

NYÍÍ.

– És maga szerint én ezt most elhiszem, ugye? – kaparta össze a lány a tőle telhető legmaróbb gúnyt a hangjába.

Az öregember úgy nézett rá vissza, mint akit a gúnyolódás már rég nem hat meg.

– Nekem aztán hóttmindegy, mit hisz, hölgyem – válaszolta.

– Úgy érti, az a magas alak a kaszával, meg minden?

– Igen.

– Nézze, Albert! – magyarázta Zsuzsa olyan hangon, amelyet a szellemi fogyatékosokkal szemben szoktak alkalmazni – Még ha létezik is egy ilyen „Halál”, márpedig szerintem elég nevetséges dolog antropomorfizálni egy egyszerű természetes folyamatot, senki nem örökölhet tőle semmit. Mindent tudok az öröklődésről. Az a vörös hajról szól, meg ilyenekről. Más emberektől lehet elkapni. Nem pedig… mítoszoktól és legendáktól. Izé.

A Patkányhalál odaőgyelgett a sajtos tálcára, és a kaszájával megpróbált lekanyarítani magának egy darab sajtot. A férfi hátradőlt ültében.

– Emlékszem, amikor idehoztak téged – idézte fel. – Tudod, ő mindig kérte őket. Kíváncsi volt. Szereti a gyerekeket Tényleg elég sokkal találkozik, de… nincs túl sok ideje összebarátkozni velük, ha érted, mire gondolok. Az anyukád és az apukád nem akarták, de végül megadták magukat, és elhoztak ide uzsonnára egy szép napon, csak hogy befogják a száját. Nem szívesen tették, mert azt hitték, félni fogsz, és szétvisítozod a házat. De te… te nem visítoztál. Nevettél. Ez halálra rémítette az apádat. Párszor még elhoztak, amikor megkérte őket, de azután megijedtek a lehetséges következményektől, és az apád a sarkára állt, és annyi. Ő az egyetlen, aki képes volt szembeszállni a Főnökkel, az apád. Talán olyan négyéves lehettél, azt hiszem.

Zsuzsa elgondolkozva felemelte a kezét, és megsimogatta a halvány csíkokat az arcán.

– A Főnök azt mondta, hogy téged – Albert fintorgott egyet – modern elvek szerint nevelnek. Ésszerűen. És a régi dolgok butaságok. Hát, nem is tudom… Gondolom, távol akartak tartani… az ilyesmitől.

– Valaki elvitt lovagolni – idézte fel a lány oda sem figyelve. – És megfürdetett a nagy fürdőszobában.

– Minden csupa szappanhab volt – emlékezett vissza az öregember. Az arca a mosolyhoz hasonló valamibe torzult. – Innen is hallottam, hogy nevet a Főnök. És hintát is csinált neked. Legalábbis megpróbált. Nem varázslattal, vagy ilyesmi. A saját kezével.

A lány csak ült, mialatt az emlékek feléledtek, nyávogtak egyet, és kinyújtóztatták a tagjaikat a fejében.

– Már emlékszem arra a fürdőszobára – mondta. – Kezd az egész visszajönni.

– Á, soha el se ment. Csak áttapétázták.

– Nem értett a vízvezetékekhez. Mit jelent a B-S vagy Gy Sz Sz, A-M?

– Bel-Samharot Véristen Gyógyult Szektásainak Szeretetszolgálata, Ankh-Morpork – válaszolta Albert. – Mindig ott szállok meg, ha vissza kell mennem bármiért. Szappanért, meg ilyesmiért.

– De te… nem vagy gyógyult szektás – csúszott ki Zsuzsa száján.

– Nem szoktak elküldeni – csattant fel az öregember. A lány pedig arra gondolt, hogy ez valószínűleg tényleg így van. Albertből úgy sugárzott a szálkás izomerő, mintha a teste egy ökölbe szorított kéz lett volna.

– Szinte bármit képes teremteni – mondta Zsuzsa félig magának –, de vannak dolgok, amelyeket egyszerűen képtelen megérteni, és az egyik ilyen a csatornázás lényege.

– Pontosan. Ankh-Morporkból kellett vízvezeték-szerelőt hívnunk. Hahh, azt mondta, hogy talán jövő csütörtökre be tud szorítani minket, és hát az ember ne mondjon ilyeneket a Főnöknek – mesélte a férfi. – Még soha nem láttam olyan gyorsan dolgozni senkit, mint az a szerencsétlen flótás. Utána a Főnök egyszerűen csak elfeledtette vele az egészet. Mindenkivel el tud feledtetni bármit, kivéve… – Albert elhallgatott, és ráncolni kezdte a homlokát.

– Úgy tűnik, kénytelen leszek belenyugodni a dologba – mondta. – Úgy tűnik, jogod van hozzá. Gondolom, fáradt vagy. Itt maradhatsz. Nagyon sok szoba van a házban.

– Nem, vissza kell mennem! Nagy baj lesz, ha nem érek vissza az iskolába reggelig.

– Itt nincs Idő, azt leszámítva, amit az emberek magukkal hoznak. A dolgok csak megtörténnek szépen egymás után. Ha szeretnéd, Cuki visszavisz majd pontosan ugyanabba az időbe, mint amikor elindultál. De jó lenne, ha egy kicsit itt maradnál.

– Azt mondta, hogy támadt egy lyuk, és engem beszippantanak a dolgok. Nem tudom, ez mit jelent.

– Egy kiadós alvás után jobban fogod érezni magad – nyugtatta meg Albert.

 
 

Itt nem volt valódi nappal vagy éjszaka. Ez eleinte zavarta Albertet. Csak a fényes táj létezett, felette a fekete, csillagos égbolttal. A Halálnak soha nem volt érzéke a nappalhoz és az éjszakához. Amikor a háznak voltak emberi lakói, akkor nagyjából huszonhat órás napok alakultak ki. Ha nincs külsőleg megszabva, az emberek általában hosszabb napi ritmusban élnek a huszonnégy órásnál, úgyhogy a napnyugta egyszerűen csak újraállítja őket, mint ahogy a kisebb órákat szokták. Az emberek kénytelenek az Időhöz igazodni, de a napok inkább csak az egyéni preferenciáktól függnek.

Albert akkor feküdt le aludni, amikor éppen eszébe jutott.

Jelenleg az ágyában ült, egy égő gyertya mellett, a semmibe meredve.

– Emlékezett a fürdőszobára – motyogta. – És olyan dolgokról is tud, amiket nem is láthatott. És nem is hallhatott róluk. Mindenre emlékszik, amire ő. Megörökölte.

NYÍÍ, mondta a Patkányhalál. Éjjelente általában a tűz mellett ücsörgött.

– Amikor utoljára elment, az emberek elfelejtettek meghalni – gondolkozott el Albert. – De most nem felejtettek el meghalni. És a ló is elment érte. Ő az, aki kitölti az űrt.

Albert a sötétségbe meredt. Amikor felizgatta magát valamin, az abból látszott, hogy folyamatosan rágott és szüttyögött, mintha valami uzsonnáról visszamaradt morzsát próbálna kipiszkálni a fogai közül. Pillanatnyilag épp olyan hangokat adott, mint a hajszárító legszűkebb része.

Nem emlékezett arra, hogy valaha is lett volna fiatal. Valószínűleg ezer éve már annak. Hetvenkilenc éves volt, de az Idő a Halál házában teljes mértékben újrahasznosítható volt.

Homályosan sejtette, hogy a gyermekkor nehéz szakasz, különösen a vége felé. Akkor kezdődik az a hülyeség a pattanásokkal, és az önálló akarattal rendelkező testrészekkel. A halandóság végrehajtó ágazatának irányítása csak még egy lapáttal rátesz ezekre.

De az a helyzet, a rettenetes, tagadhatatlan helyzet, hogy valakinek el kell végeznie a munkát.

Mivelhogy, mint az már korábban említésre került, a Halál inkább általánosságban, mint a részletekre kiterjedően végzi a feladatát, éppen úgy, mint a monarchikus rendszer.

A monarchikus rendszerek polgárainak a király parancsol. Mindig. Akár ébren, akár álmukban. Bármit is csinálnak éppen.

Ez része a helyzetre vonatkozó általános szerződésnek. Az uralkodónak nem kell konkrétan bemennie az ember házába, elfoglalnia a foteljét és megkaparintania a távirányítót, majd arra vonatkozó utasításokat kiadnia, hogy őfelsége ki van száradva, és igazán örülne egy csésze teának. Az egész automatikusan működik, mint a gravitáció. Csupán abban különböznek, hogy a gravitációval ellentétben, a monarchiában valakinek mindig muszáj legfelülre kerülnie. Nem kell, hogy túl sok mindent csináljon az illető. Csak legyen ott. Pusztán létezzen.

– Ő? – kérdezte az öregember.

NYÍÍ.

– Hamar össze fog omlani – vélte Albert. – Ó, igen. Az ember nem lehet egyszerre halhatatlan és halandó, az kétfelé szaggatja. Szinte már sajnálom.

NYÍÍ, helyeselt a Patkányhalál.

– És még csak nem is ez a legrosszabb benne – folytatta a férfi. – Csak várd ki, amíg az emlékezete úgy igazán beindul…

NYÍÍ.

– Ide hallgass! – mondta Albert. – Az lenne a legjobb, ha most rögtön elindulnál érte.

 
 

Zsuzsa felébredt, és fogalma sem volt, mennyi lehet az idő.

Akadt egy óra az ágy mellett, mert a Halál tudta, hogy az ágy mellett lenniük kell olyan dolgoknak, mint például óráknak. Ezen koponyák voltak lábszárcsontokkal, továbbá egy ómega, és nem működött. Nem voltak működő órák a házban, leszámítva azt a különleges darabot az előszobában. A többi depressziós lett és megállt, vagy egy húzásra végigpörgette magát.

A szobája úgy nézett ki, mintha valaki az előző nap költözött volna ki belőle. Hajkefék voltak a pipereasztalon, és pár vegyes szépségápolási eszköz. Még egy köntös is lógott az ajtó belső oldalán. Egy nyuszi volt a zsebén. Valószínűleg sokkal aranyosabb hatást keltett volna, ha nem csontváznyuszi.

Végigtúrta a fiókokat. Ez biztosan az anyja szobája volt. Szinte minden rózsaszínben játszott. Semmi kifogása nem volt a rózsaszín ellen, ha mértékkel alkalmazzák, de itt nem ez volt a helyzet; inkább felvette az iskolai egyenruháját.

Az a fontos, döntötte el, hogy nyugodt maradjon. Mindig mindenre van ésszerű magyarázat, még akkor is, ha az embernek kell kitalálnia rá egyet.

NYÍÍFF.

A Patkányhalál a pipereasztalon landolt, és kapaszkodó után karmolászott. Közben kivette az apró kaszát az állkapcsából.

– Azt hiszem – mondta Zsuzsa óvatosan –, most inkább hazamennék, ha lehet.

A patkány bólintott, és elrúgta magát.

A rózsaszín szőnyeg szélén ért földet, és eliszkolt a mögötte elterülő sötét padlón.

Amikor a lány lelépett a szőnyegről, a patkány megállt, és elismerően nézett körül. Zsuzsa megint úgy érezte, mintha átment volna valamiféle vizsgán.

Követte a kis állatot az előszobába, majd a konyha füstös odújába. Albert a tűzhely fölé görnyedt.

– ’Reggelt – köszönt inkább megszokásból, mint a napszakra utalva. – Kérsz bundáskenyeret a kolbászhoz? Utána zabkása jön.

Zsuzsa megnézte magának a hatalmas serpenyőben sistergő mindenfélét. Nem üres gyomornak való látvány volt, bár valószínűleg képes volt üressé tenni gyomrokat. Albert olyan dolgokat művelt a tojásokkal, amelyektől azok azt kívánták, bár soha ne tojták volna meg őket.

– Müzli nincs? – kérdezte a lány.

– Az valami kolbászféle? – érdeklődött a férfi gyanakvóan.

– Nem, mindenféle magok.

– Van benne zsír?

– Szerintem nincs.

– Akkor hogy lehet megsütni?

– Nem kell megsütni.

– És azt te reggelinek nevezed?

– Nem mindent kell megsütni, ami reggeli – jelentette ki Zsuzsa. – Úgy értem, említette a zabkását, és azt sem szokták megsütni…

– Azt meg ki mondta?

– Akkor egy főtt tojás?

– Hahh, a főzés nem jó, attól nem hal meg az összes bacilus.

– Főzz nekem egy tojást, Albert!

Miközben a visszhangok visszaverődtek, majd elhaltak, Zsuzsa azon gondolkozott, honnan jöhetett a hang.

Albert keverőlapátja megpendült a kövön.

– Légy szíves? – próbálkozott a lány.

– A hangot használtad – állapította meg az öregember.

– Ne is fáradj azzal a tojással! – felelte Zsuzsa. A hangtól sajgott az állkapcsa. Őt még jobban aggasztotta, mint Albertet. Végül is az ő szájából jött ki. – Haza akarok menni!

– Otthon vagy – világított rá Albert.

– Itt? Ez nem az otthonom!

– Igen? Mi van a nagy órára írva?

– „Túl késő” – vágta rá a lány.

– Hol vannak a kaptárak?

– A gyümölcsöskertben.

– Hány tányérunk van?

– Hét… – Zsuzsa szorosan összezárta a száját.

– Látod? Egy részednek ez az otthona – mutatott rá a férfi.

– Nézze… Albert – kezdte újra a lány, hátha az udvariasság és az érvek ezúttal beválnak –, lehet, hogy… valaki… valahogy… irányítja a dolgokat, de én igazán nem vagyok senki különös… úgy értem…

– Ó, igen? Akkor hogy lehet, hogy a ló ismer?

– Igen, de én tényleg csak egy átlagos lány…

– Az átlagos lányok nem kapnak Én Kicsi Cukim készletet a harmadik születésnapjukra! – csattant fel az öregember. – Az apukád elrakta. A Főnök nagyon nem örült ennek. Ő igazán mindent megpróbált.

– Úgy értem, én is csak olyan gyerek vagyok, mint a többi!

– Ide hallgass, a többi gyerek xilofont szokott kapni. Nem pedig csak megkéri a nagyapját, hogy vegye le az ingét!

– Úgy értem, nem tehetek róla! Nem az én hibám! Ez nem igazság!

– Tényleg? Ó, ezt miért nem mondtad hamarabb? – kérdezte Albert savanyúan. – Ez nagyon sok minden megváltoztat, de tényleg. A helyedben most kimennék, és szólnék az univerzumnak, hogy ez nem igazság. Szerintem azt fogja válaszolni, hogy ja, akkor jó, elnézést a zavarásért, menj csak.

– Ez szarkazmus! Nem beszélhetsz így velem! Te csak egy szolga vagy!

– Pontosan. És te is. Úgyhogy a helyedben munkához is látnék. A patkány majd segít. Ő ugyan főleg patkányokkal foglalkozik, de az elv ugyanaz.

Zsuzsa tátott szájjal zuttyant a székre.

– Kimegyek! – csattant fel aztán.

– Nem foglak megállítani.

A lány kiviharzott a hátsó ajtón, át a külső szoba hatalmas terén, ki a köszörűkő mellett az udvarra, majd át a kertbe.

– Huhh – mondta.

Ha valaki azt mesélte volna neki, hogy a Halálnak háza van, azt őrültnek nevezte volna, vagy, ami még rosszabb, ostobának. De ha el kellett volna képzelnie a házat, akkor tisztességes fekete krétával egy hatalmas, viharvert gótikus kastélyt rajzolt volna. Olyat, ami fenyegető benyomást kelt, és más erre rímelő fogalmakhoz is köze van, mint például a meredező és a havas eső. Több ezer ablakot rajzolt volna rá. Az ég kilógó csücskeibe denevéreket rakott volna. Az egész tekintélyt parancsoló lett volna.

Nem pedig egy kunyhó. Nem lett volna egy minden stílust nélkülöző kertje. Nem lett volna „Üdvözöljük!” feliratú lábtörlő az ajtó előtt.

Zsuzsa elméje körül a józan ész sérthetetlen falai tornyosultak. Jelenleg úgy olvadoztak, mint só a nedves szélben, és ettől dühbe gurult.

Természetesen ott volt Lezek nagypapa a farmján, ami olyan szegényes volt, hogy még a verebeknek is le kellett térdelniük, ha enni akartak róla. Az a nagyapja kedves idős bácsi volt, amennyire vissza tudott emlékezni; most, hogy belegondol, egy kicsit félénk benyomást keltett, különösen az apja jelenlétében.

Az anyja azt mesélte neki, hogy az ő saját apja a…

Ha belegondolt, nem is tudta, mit mesélt az anyja. A szülők nagyon ügyesen tudnak az embernek nem elmondani dolgokat, még akkor is, ha egy csomó szót kell ehhez használniuk. Benne mindenesetre az a benyomás maradt meg, hogy nincs anyai nagyapja.

Erre fel eléggé úgy tűnik, hogy nagyon is van, mégpedig egyszerre mindenhol.

Olyan volt, mint amikor az ember egyik rokona utazó ügynök.

Egy isten, hát… egy isten, az azért már valami. Csatornássy Otília grófkisasszony az ötödik osztályban mindig azzal dicsekedett, hogy az ük-ükanyját egyszer elcsábította Vak Ió isten egy váza százszorszép formájában, amitől a felmenője állítólag szőrmentén félig-meddig részben maga is isteni rangot kapott. Azt mesélte, hogy ennek következtében az anyja sokkal könnyebben jutott asztalhoz a felkapottabb éttermekben. Ha valaki a Halállal áll közeli rokonságban, annak valószínűleg nincs ilyen hatása. Ilyesmivel valószínűleg még a konyha mellett sem kap helyet az ember.

Ha ez az egész csak valamiféle álom, úgy tűnik, akkor sem fenyegeti a felébredés veszélye. Zsuzsa egyébként sem hitt ebben. Az álmok nem ilyenek.

Egy ösvény vezetett az istállóból a konyhakertbe, és enyhe lejtő után a fekete levelű fáknak otthont adó gyümölcsöskertbe. Fényes fekete almák lógtak a fákról. Az egyik oldalon fehér kaptárak sorakoztak.

És a lány tudta, hogy nem először látja ezt az egészet.

Volt egy almafa, ami nagyon-nagyon különbözött a többitől.

Csak állt ott és bámulta, miközben elöntötték az emlékek.

Emlékezett, hogy már elég nagy volt ahhoz, hogy belássa, logikusan végiggondolva milyen ostobaság az egész. De ő csak ott állt, és izgatottan várta, mit fog Zsuzsa csinálni…

A régi meggyőződések kiürültek belőle, és új meggyőződések vették át a helyüket.

Most már értette, kinek az unokája is ő.

 
 

A Foldott Dob hagyományosan mindenféle kocsmai játékot kínált a betérőknek, mint például a darts-ot, a dominót, illetve az Emberek Hátba Szúrását És A Pénzük Elrablását. Az új tulajdonos úgy döntött, hogy emeli egy kicsit a hely színvonalát. Más irányba nem is nagyon tudta volna elmozdítani.

Volt a Kvízjáték, az a háromtonnás, vízhajtással működő szörnyeteg, ami Leonardo da Kvirm egyik legújabb kreálmányaként jött létre. Rossz ötlet volt. Karott kapitány az őrségből, akinek a nyílt, mosolygós arca borotvaéles elmét rejtett, suttyomban belerakott pár olyan kérdést is, mint például „Járt-e Ön Vortin Gyémánt Kereskedőháza Közelében 15-én?”, illetve „Ki Volt A Harmadik Férfi, Aki A Szélhámoskodást Csinálta Bivalyerős Lepárlójában A Múlt Héten?”, és három vendéget letartóztatott, mielőtt leesett volna nekik a tantusz.

A tulajdonos beígért egy újabb gépet, ami most már bármikor megérkezhetett. A Könyvtáros, a kocsma egyik törzsvendége, már gyűjtötte hozzá az aprót.

A bár egyik végében egy kis színpad állt. A tulajdonos próbálta bevezetni a déli sztriptízműsort, de csak egyszer. Amikor meglátta a hatalmas orangutánt az első sorban azzal a nagy, ártatlan vigyorával, a nagy zacskó aprójával és a nagy banánjával, a szegény lány elmenekült. És egy újabb szórakoztatóipari Céh tette feketelistára a Dobot.

Az új tulajdonost Dunelm Hibiszkusznak hívták. Nem ő tehetett a dologról. Mint mondta, tényleg vidám helyet akart csinálni a Dobból. Két fityingért még csíkos napernyőket is kirakosgatott volna.

Lenézett Anyarra.

– Csak hárman vagytok? – kérdezte.

– Igen.

– Amikor megegyeztünk az öt dollárban, azt mondtad, hogy nagy együttesed van.

– Köszönj szépen, Liász!

– Szavamra, hát ez valóban elég nagy együttes! – hőkölt hátra Dunelm. – Arra gondoltam – magyarázta –, hogy csak pár nagyon ismert szám kellene, jó? Csak a hangulat kedvéért.

– A hangulat – visszhangozta Imp, miközben körülnézett a Dobban. Ismerte a szót. De egy ilyen helyen ez a szó magányosan reszketve ácsorgott a sarokban. Ezen a kora esti órán csak három-négy vendég tartózkodott az ivóban. Semmi figyelmet nem szenteltek a színpadnak.

A színpad mögötti fal láthatóan már megélt egyet s mást. Imp rámeredt, miközben Liász türelmesen elhelyezgette a köveit.

– Ó, csak pár gyümölcs és tojás – nyugtatta meg Anyar. – Biztos vannak emberek, akik szeretnek időnként duhajkodni egy kicsit. Én nem aggódnék emiatt.

– Én sem aggódom miatta – válaszolta Imp.

– Jól is teszed.

– A fejsze és nyíllvesszők ütötte lyukak miatt aggódom. Anyar, mi még csak nem is próbálltunk! Úgy igazábóll!

– Tudsz gitározni, nem?

– Hát, azt igen…

Már kipróbálta. Tényleg könnyű volt a gitáron játszani. Sőt, ami azt illeti, szinte nem is lehetett rosszul játszani rajta. Úgy tűnt, nem számít, hogyan ér a húrokhoz – mindenképpen az a dallam szólal meg rajtuk, amire gondol. Annak a zeneszerszámnak a megtestesülése volt, amelyre az ember vágyik, amikor elkezd játszani – olyan, amin tanulás nélkül lehet játszani. Még emlékezett rá, amikor először kezébe vett egy hárfát, és magabiztosan megpendítette a húrjait, arra a könnyed dallamra számítva, amit az öregemberek csalogattak elő belőle. De csak disszonáns hangokat kapott. Ám ez az a hangszer volt, amiről álmodott…

– Maradunk azoknál a számoknál, amiket mindenki ismer – jelentette ki a törpe. – A varázsló botjánál, és a Rebarbaraszedésnél. Ilyesmiknél. Az emberek szeretik az olyan zenét, amin kuncogni lehet.

Imp végignézett a báron. Egy kicsit már kezdett megtelni. De a figyelmét egy nagy orangután vonta magára, aki közvetlenül a színpad elé húzta a székét, és egy zacskó gyümölcsöt szorongatott.

– Anyar, egy emberszabású néz minket.

– És? – kérdezte a törpe, miközben kibontott egy hálós szatyrot.

– Úgy értem, egy emberszabású.

– Ez Ankh-Morpork. Itt így mennek a dolgok. – Anyar levette a sisakját, és kicsomagolt belőle valamit.

– Miért van nállad hállós szatyor? – érdeklődött a bárd.

– A gyümölcs az gyümölcs. Ne vesszen kárba. Ha tojásokat is dobnának, próbáld meg elkapni őket!

Imp a nyakába vetette a gitár szíját. Megpróbált beszélni róla a törpének, de mit mondhatott volna: ezen túl könnyű játszani?

Reménykedett abban, hogy létezik a zenészeknek is istene.

És valóban. Több is van belőlük, majdnem minden zenei irányzatra jut egy. Majdnem. De az egyetlen, akinek az lett volna a dolga, hogy Impen tartsa a szemét, az Reg volt, a kocsmazenészek istene, aki nem tudott igazán odafigyelni, mert három másik helyen is ott kellett lennie.

– Készen vagyunk? – kérdezte Liász, a kezébe véve az ütőket.

A többiek bólintottak.

– Nyomjunk akkor egy A varázsló botját! – javasolta Anyar. – Az mindig megtöri a jeget.

– Jó – egyezett bele a troll. – Az ujján kezdett számolni. – Egy, két… egy-két-sok-több!

Az első alma hét másodperccel később repült feléjük. A törpe kapta el, és még egy ütemet sem hagyott ki. De az első banán gonosz ívet vett, és a fülében landolt.

– Folytassátok! – sziszegte.

Imp engedelmeskedett, közben kitért egy sorozat narancs elől.

Az orangután az első sorban kinyitotta a zacskóját, és elővett egy nagy dinnyét.

– Körtét láttatok? – kérdezte Anyar, miközben levegőt vett. – Szeretem a körtét.

– Ott egy ember egy hajítóbárddal!

– Értékesnek tűnik?

Egy nyílvessző rezgett a falban Liász feje mellett.

 
 

Hajnali három felé járt. Bendő őrmester és Göcsört káplár úgy értékelték, hogy aki meg akarja támadni Ankh-Morporkot, az valószínűleg nem aznap fogja megtenni. És az őrházban jó kis tűz várta őket.

– Hagyhatnánk valami üzenetet – mondta Görcsi, miközben az ujjait lehelgette. – Tudod, mire gondolok. Jöjjön vissza holnap, vagy valami ilyesmi.

Felnézett. Magányos ló sétált át a kapu íve alatt. Egy fehér ló, komor, fekete lovassal.

Szó sem volt olyasmiről, hogy: „Állj, ki vagy?” Az Éjjeli őrség furcsa időpontokban járta az utcákat, és hozzászokott ahhoz, hogy olyasmiket lát, amelyekhez hasonlókat az átlagos halandók nem igazán.

Bendő őrmester tisztelettudóan megbökte a sisakját.

– ’Stét, nagyságos úr!

– Ööö… JÓ ESTÉT!

Az őrök nézték, ahogy a ló kisétál a képből.

– Valami szerencsétlen flótásnak eljött az ideje – állapította meg Bendő őrmester.

– Elhivatott, azt meg kell hagyni – tette hozzá Görcsi. – Minden órában munkára kész. Mindig szakít időt az emberekre.

– Hát ja.

Az őrök a bársonyos sötétbe meredtek. Valami nincs rendjén, gondolta az őrmester.

– Mi a keresztneve? – kérdezte Görcsi.

Egy ideig megint csak bámultak a semmibe. Majd Bendő, aki továbbra sem volt képes pontosan meghatározni, mi nem stimmel, megszólalt.

– Hogy érted azt, hogy mi a keresztneve?

– Hát hogy mi a keresztneve?

– Ő a Halál – magyarázta az őrmester. – A Halál. Ez a teljes neve. Úgy értem… mire gondolsz?… Olyasmire, hogy például… Halál Ödön?

– Miért is ne?

– Ő csak a Halál, nem?

– Nem, ez csak a foglalkozása. De hogy szólítják a barátai?

– Hogy érted azt, hogy a barátai?

– Hát jó. Legyen, ahogy te akarod.

– Menjünk, és igyunk meg egy forró grogot!

– Szerintem úgy néz ki, mint egy Leonárd.

Bendő őrmesternek eszébe jutott a hangja. Erről van szó. Volt egy pillanat, amikor…

– Kezdek öregedni – jegyezte meg. – Egy pillanatra úgy éreztem, olyan hangja van, mint egy Zsuzsinak.

 
 

– Szerintem megláttak – suttogta Zsuzsa, ahogy a ló befordult a sarkon.

A Patkányhalál kidugta a fejét a zsebéből.

NYÍÍ.

– Szerintem szükségünk lesz arra a hollóra – gondolkozott el a lány. – Úgy értem, én… azt hiszem, értelek, csak fogalmam sincs, hogy mit mondasz…

Cuki egy nagy ház mellett állt meg, ami egy kicsit távolabb épült az úttól. Meglehetősen pöffeszkedő lakhely benyomását keltette, több oromzattal és osztott ablakkal, mint amihez joga lett volna, és ebből a származását is ki lehetett következtetni: olyasfajta ház volt, amit a gazdag kereskedők építenek maguknak, amikor kezd feltámadni az igényük arra, hogy tiszteletre méltónak lássák őket, és valamit kezdeniük kell az összeharácsolt vagyonukkal.

– Ennek az egésznek egyáltalán nem örülök – jelentette ki Zsuzsa. – Ez nem működhet! Én ember vagyok. Vécére is járok, meg ilyenek. Nem sétálhatok be egyszerűen más emberek házába, hogy megöljem őket!

NYÍÍ.

– Rendben, nem azért, hogy megöljem. De ez az egész nem vall jó modorra, akárhonnan is nézem.

Az ajtóra erősített táblán az állt: Házalók a hátsó bejárathoz.

– Én vajon…

NYÍÍ.

A lánynak közönséges körülmények között esze ágában nem lett volna ilyet kérdezni. Ő mindig olyan embernek tartotta magát, aki az élet főbejáratain át közlekedik.

A Patkányhalál felszaladt egy ösvényen, majd át az ajtón.

– Várj! Én nem tudok…

Aztán rámeredt a fára. De tud. Hát persze, hogy tud. Újabb emlékek kristályosodtak ki a szeme előtt. Végtére is ez csak fa. Pár száz év alatt elkorhad. Az örökkévalósággal mérve szinte nem is létezik. Nagy általánosságban a multiverzum életkorához képest a legtöbb dologgal ez a helyzet.

Előrelépett. A nehéz tölgyfa ajtó csak annyi ellenállást fejtett ki, mint egy árnyék.

 
 

A gyászoló rokonok az ágy körül zsúfolódtak össze, melyben – szinte elveszve a párnák között – ráncos vénember feküdt. Az ágy lábánál a legkisebb figyelemre sem méltatva semmit, nagy, igen kövér, vörös macska feküdt.

NYÍÍ.

Zsuzsa ránézett a homokórára. Az utolsó pár szemcse is átbukfencezett a szűkületen.

A Patkányhalál túljátszott óvatossággal a macska mögé lopakodott, majd keményen megrúgta. Az állat felébredt, megfordult, rettegve lesunyta a fülét, és leugrott a takaróról.

A Patkányhalál kuncogott.

SZNH, SZNH, SZNH.

Az egyik gyászoló, egy savanyú arcú férfi felnézett. Az alvóra pillantott.

– Ennyi – mondta. – Eltávozott.

– Már azt hittem, egész nap itt leszünk – sóhajtott fel a mellette ülő nő, miközben felállt. – Láttad, hogy elszaladt az a rozzant vén macska? Az állatok megérzik az ilyesmit, ugye. Van az a hatodik érzékük.

SZNH, SZNH, SZNH.

– Hát, gyere elő, tudom, hogy itt vagy valahol! – szólalt meg a hulla. Aztán felült.

Zsuzsa tudta, mik azok a szellemek. De erre nem számított. Nem gondolta, hogy az élők lesznek a szellemek, pedig azok csak halvány vázlatnak tűntek az ágyban üldögélő öregemberhez képest. Ő elég szilárdnak látszott, csak kék ragyogás vette körbe.

– Százhét év, jó, mi? – kaccantott fel. – Gondolom, már kezdtél aggódni. Hol vagy?

– Ööö, ITT – válaszolta Zsuzsa.

– Szóval nőnemű – állapította meg az öregember. – Nocsak, nocsak!

Lecsusszant az ágyról, és a fantomszerű pizsamafelsője meglibbent, majd hirtelen felhúzódott, mintha valami visszarántotta volna. Többé-kevésbé ez is volt a helyzet; egy vékony, kék fénycsík még mindig a végső nyughelyéhez rögzítette az elhunytat.

A Patkányhalál fel-le ugrált a párnán, sürgetően lengetve a kaszáját.

– Ó, elnézést! – szólt Zsuzsa, és nyissz, vágott. A kék csík magas, kristályos pendüléssel pattant el.

Körülöttük jártak-keltek a gyászolók, időnként keresztül is sétáltak rajtuk. Úgy tűnt, mintha az öregember halálával a gyászolást is abbahagyták volna. A savanyú arcú férfi a matrac alatt tapogatott.

– Nézd meg őket! – mondta az öregember gonoszul. – Szegény öreg nagyapó, hüpp, hüpp, mennyire fog hiányozni, nincsenek hozzá hasonlók, hová tette a vén gazember a végrendeletét? Az ott az én legfiatalabb fiam, az ám! Már ha a fiamnak nevezhetem azt az évi egy képeslapot. Látod a feleségét? Olyan a mosolya, mint a mosogatódézsában a hullámok. És még csak nem is ő a legrosszabb. Rokonok? Neked adom őket. Csak azért maradtam életben, hogy őket bosszantsam.

Páran az ágy alatt kutakodtak. Porcelán csendült vidáman. Az öregember mögöttük szökdécselt és mutogatott.

– Szó sincs róla! – kacarászott. – Hehe! A macska kosarában van! Minden pénzemet a macskára hagytam!

Zsuzsa körbenézett. A macska izgatottan leste őket a mosdóállvány mögül.

A lány úgy érezte, illik mondania valamit.

– Ez nagyon… kedves volt magától… – próbálkozott.

– Hahh! Az a rühes dög! Tizenhárom évet töltött alvással, szarással, és azzal, hogy várta a következő étkezést! Összesen nem mozgott fél órát, mióta megszületett. És nem is fog, amíg meg nem találják a végrendeletet. Akkor ő lesz a leggazdagabb és leggyorsabb macska a világon…

A hang elenyészett. A tulajdonosa szintúgy.

– Milyen rettenetes vénember – állapította meg Zsuzsa. Lenézett a Patkányhalálra, aki pofákat próbált vágni a macskára.

– Mi fog vele történni?

NYÍÍ.

– Ó! – Mögöttük egy exgyászoló a padlóra ejtett egy fiókot. A macska reszketni kezdett.

Zsuzsa kilépett a falon keresztül.