PATRICK SÜSKIND

Sommer úr története

Sempé színes illusztrációival

 

A mű eredeti címe: Die Geschichte von Herrn Sommer a magyar fordítás az 1994. évi kiadás alapján készült.

Az illusztrációkat készítette: Jean-Jacques Sempé Copyright ©1991 by Diogenes Verlag AG Zürich Ali rights reserved

Sommer úr története © Partvonal Könyvkiadó, 2010 Hungarian translation © Tandori Dezső, 2003

Minden jog fenntartva! Jelen kiadvány sem részben, sem egészben nem másolható, nem sokszorosítható, sem elektronikus, sem mechanikai eljárással.

Bárminemű felhasználása csak a kiadó írásos engedélyével történhet.

A borítót Bóna Endre tervezte

Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2010 www.partvonal.hu

Felelős kiadó a Partvonal Könyvkiadó ügyvezetője Felelős szerkesztő: Bárányi Vivien

Szerkesztette: A. Fodor Ágnes Műszaki szerkesztő: Pézsa Sarolta Tördelés: P.R.S. Bt. Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft. Debrecen Felelős vezető Bördős János ügyvezető igazgató ISBN 978-963-9910-30-0

 

Azon időn, hogy még fákat másztam – rég, rég volt ez már, sok éve, évtizede, épp hogy megvoltam egy méter, a lábam huszonnyolcas, és oly könnyű, hogy repülni tudtam – nem, dehogy hazudok, akkoriban csakugyan tudtam repülni –, vagy mondjam, legalább majdnem, még pontosabban: ekkortájt tényleg hatalmamban állt volna, hogy repüljek, épp csak úgy igazán akarnom kellett volna, istenigazából megpróbálni, merthogy… merthogy nagyon jól emlékszem, egyszer, de hajszál híján, bizony, repültem, volt pedig ez ősszel, elsős koromban, mikor ott mentem, haza az iskolából, és oly erősen fújt, hogy karom se kellett széttárnom, nem, csak beledőlnöm a szélbe, ferdén, mint egy síugró, még ferdébben, s úgy, hogy előre nem bukhattam… és ahogy akkor így széllel szemben futottam, keresztül az iskolahegy lejtőjén, a réteken-mert az iskola ott állt egy kis hegyen, a falu szélén, ugye – és épp csak egy kicsit löktem el magam a földtől, terjesztettem ki két karom, hát már fel is emelt a szél, és erőfeszítés nélkül tudtam két-három méter magasba felugrani, tíz-tizenkét méter messzire közben – vagy hát ha olyan messzire és olyan magasra nem is, de mit számít az! –, tény, hogy majdnem repültem, és ha kigombolom kabátomat, aztán a két szárnyát a két kezembe veszem, hát biztos fölemel a szél, úgy, ahogy vagyok, és a legnagyobb könnyedséggel vitorláztam volna le akkor az iskolahegyről a lejtőn az erdőig, az erdő felett aztán le a tóig, ahol a házunk állt, és ott következett volna részemről, apám, anyám, nővérem és bátyám legnagyobb ámulatára, lévén hogy ők a repüléshez már mind túl öregek és túl nehezek voltak, magasan a kertünk felett egy elegáns kanyar, hogy aztán ott lebegjek máris a tó felett, el csaknem a túlpartig, s végül szép ráérősen visszalibegtettem volna magam, hogy még mindig jókor érkezzem meg ebédhez.

Csak hát nem gomboltam ki a kabátom, nem is repültem fel igazán magasra. Most nem azért, mintha féltem volna a repüléstől, hanem csak mert nem tudtam, hogyan és hol fogok majd így leereszkedni, s egyáltalán, le fogok-e. Házunk előtt a terasz túl kemény volt hozzá, a tó vize túl hideg. Felszállni, az nem volt gond. De leszállni hogyan lehet aztán?

A fára mászással ugyanígy volt ez: feljutni – az cseppet sem volt nehéz. Látta az ember az ágakat maga előtt, kezével érezhette, melyik milyen erős is, mielőtt felhúzódzkodott volna valamelyikre, lábát rátette volna. Hanem a le-ereszkedésnél semmit se lehetett látni, többnyire leginkább találomra kellett döfködni lefelé s lefelé az ágakat, mielőtt meglett volna a szilárd lábhely, s ez a lábhely nem is volt mindig olyan szilárd, inkább recsegős, csúszós, s jött akkor, hogy kiszaladt alólad, zuhantál netán, s ha nem fogta két kezed a felsőbb, erős ágakat, zuhantál máris a földre, mint a kő, követvén a szabadesésnek nevezett micsoda törvényét, melyet az olasz kutató, Galileo Galilei pedig már csaknem négyszáz éve fedezett fel, aztán tessék, máig érvényes.

Legcsúnyább bukásom is ekkor volt, ebben az első iskolaévben. Négy és fél métert zuhantam egy jegenyefenyőről, méghozzá pontosan a szabadesés első Galilei-törvénye szerint, vagyis hogy akkor ugye a megtett út egyenlő a nehézségi gyorsulás felének és az idő négyzetének szorzatával (s = l/2g x t²), következésképp egzaktul 0,9578262 másodpercig tartott. Ez végképp rövid idő. Rövidebb, mint amennyi ideig huszonegyről huszonkettőre számolunk, sőt rövidebb, mint amennyi ahhoz kell, hogy azt, hogy „huszonegy”, tisztességgel kimondjuk!

A dolog olyan gyorsan zajlott, hogy sem karom kitárni, sem kabátom szétgombolni nem értem rá, lenne ejtőernyőm, sőt még az a mentő ötle-

tem sem támadt, hogy mit kell itt nekem zuhannom, mikor tudok már repülni – semmit elgondolni én eme 0,9578262 másodperc leforgása alatt nem bírtam, és mire egyáltalán felfogtam, hogy nem fog fel semmi, s így eleve zuhanok, a szabadesés második Galilei-féle törvénye (v = g x t) szerint több mint 33 kilométeres óránkénti átlagsebességgel vágódtam az erdei talajra, méghozzá oly erővel, hogy fejem, úgy tarkó felett épp, eltört egy karvastagságat. Az erő, mely mindezt eredményezte, az úgynevezett nehézségi erő. Mely is nem csupán a világot tartja össze belülről, hanem azt az eszement tulajdonságot is felvonultatja, mely szerint mindent, legyen az bármily pici, bármily nagy, a legdurvább, elemi erővel magához vonz, s csak míg az anyaölben leledzünk vagy búvárként lebegünk a víz alatt, akkor vagyunk látszatra szabadok kötelmeinktől.

Emez alapvető felismerésen túl még egy jókora dudorhoz is jutottam az esés következtében. A dudor elmúlt ugyan pár hét teltén, de

még évek múltán is érezhettem a helyén valami fura bizsergést s lüktetést, valahányszor csak változott az időjárás, főleg, mikor havazás ígérkezett. És ma, csaknem negyven évvel később is a fejem – ott a tarkóm felett – az én egyetlen megbízható barométerem, s a meteorológiánál különbül megmondom, másnap eső lesz-e, hó lesz-e, nap süt-e majd, netán vihar közeleg. S azt is gyanítgatom, hogy bizonyos összevisszaságom s összpontosítási képességem némely hiánya csakígy a jegenyefenyőről történt zuhanás kései következménye – merthogy újabban ilyenektől szenvedek. Egyre nehezebben maradok meg például a mindenkori tárgynál, üggyel-bajjal alig vagyok képes valami gondolatot röviden s tömören megformázni, és ha ilyen történetet mesélek el, mint amilyen ez itt, nos, pokolian ügyelnem kell, el ne veszítsem a fonalat, különben százfelé, abból megint ezredrészekig ágazom, s nem tudom a végén, mivel is kezdtem az elején.

Azon időn tehát, mikor fákat másztam – és jól másztam, sokat is! –, nem mindig csak potyogtam azért. Sőt felmásztam olyan fákra akár, melyeknek alul nem voltak ágai, következesképp a csupasz törzsön kellett felkapaszkodgatnom, és át tudtam mászni egyik fáról a másikra, magasüléseket alakítottam ki magamnak, nem is egyet, s egy alkalommal éppenséggel egy igazi házat is a magasban, tetővel és ablakokkal és szőnyeges padlóval, úgy ám, az erdő mélyén, tíz méterre a föld színétől – jaj, azt hiszem így most, hogy gyerekkorom java részét a fákon töltöttem, a fákon ettem és olvastam és írtam és aludtam, ott tanultam angol szavakat, latin rendhagyó igéket és matematikai képleteket és fizikai törvényeket, mint például a szabadesés említett, Galileo Galileitől származó törvényét, mindezt fönn a fákon, házi feladataimat a fákon csináltam meg, szóbeli és írásbeli leckékkel bajlódtam ott, és nagy előszeretettel pisiltem is a magasból, szép széles ívben, hogy csak úgy pergett az a hagyományos és a tűszerű leveleken.

Nyugodalmas volt fönn a fákon, és nem is zaklatták az embert. Anyám zavaró kiáltásai,

bátyám kötelességre szólító parancsai nem hallatszottak fel oda, ott csak a szél volt velem, a levelek halk surrogása, a törzsek hajlongásának finom nyekkenése néha… és enyém volt a kilátás, a csodás messzelátás: nem csupán házunkra és kertünkre láttam, de más házakra és kertekre is, meg a tavon túlra, a hegyekig húzódó vidékre, mind, és este, mikor lement a nap, láttam fényleni még a hegyek túlján, mikor lent a földön az emberek már semmit se láttak belőle, nekik tényleg rég lement. Csaknem olyan volt ez, mint a repülés. Nem annyira kalandos, talán nem is annyira elegáns, de jó pótléka, főleg mert közben idősebb is lettem, egy méter tizennyolc, súlyom huszonhárom kiló, és a repüléshez ez azért sok már, még akkor is, ha igazi vihar kerekedik, meg ha kigombolom kabátom, jól széttárom két szárnyát, akkor is. Hanem fákat mászni – így gondoltam akkor – egész életemben tudok majd! Százhúsz évesen, mint zörgő csontú aggastyán, akkor is

ott ülök majd, mondjuk, egy szilfa magasában, egy bükkön vagy fenyőn, akár egy vén majom, s hagyom, ringasson szelíden a szél, és nézem a vidéket, a tavon is túl, a hegyekig egészen, hegyek túlján… mindent.

De mit mesélek itt repülésről és fára mászásról! Papolok Galileo Galileiről, meg a fejem hátsó felén, a tarkóm felett a barométer púphelyről, hogy attól lennék összevissza! Mikor én itt valami egészen mást szeretnék elmesélni, nevezetesen a Sommer úr történetét, már amennyiben az egyáltalán lehetséges – mert tulajdonképpen nem volt itt semmi rendes történet, volt csupán ez a különös ember, akinek életútja – vagy mondjam így: sétaútja? – párszor keresztezte az enyémet. Ám a legjobb lesz, ha kezdem az egészet újra – a legelejéről.

Azon időn, mikor még fákat másztam, élt a falunkban… – vagy inkább nem is a mienkben, Unternseeben, hanem a szomszéd faluban, Obernseeben, hanem ezt azért nem lehetett így elkülönböztetni, mert Obernseet és Unternseet, de a többi falut se választotta el egymástól úgy igazán sok, ott sorakoztak szépen a tó partján, egyik a másik után, bármi látható falueleje és faluvége nélkül, kertek és házak és udvarok és csónaktárolók keskeny lánca… Élt hát ezen a vidéken, a mi saját házunktól két kilométernyire is alig, élt egy ember, akinek az volt a neve, hogy „Sommer úr”. Ember nem tudta azt, mi lehet a másik neve, Péter vagy Paul, Heinrich vagy Franz-Xaver, vagy hogy esetleg Sommer doktor is volt-e ráadásul, esetleg Sommer professzor, mi több, doktor Sommer professzor – egyes-egyedül ezen az egyetlen néven ismerték őt, vagyis hogy „Sommer úr”. Nem tudta ember azt se, van-e valami szakmája, foglalkozik-e, vagy akár valaha is foglalkozott-e bármivel. Azt lehetett tudni csak, hogy Sommerné asszonynak igenis van foglalkozása, mert, hogy babakészítéssel foglalkozott. Napra nap ott ült a Sommer-lakásban, vagyis Stanglmeier szobafestőmester házának alagsorában, s készítette pamutból, posztóból, fűrészporból – gyerekeknek – a kis babáit, melyeket hetente egyszer, nagy dobozba csomagolva, elvitt aztán a postára. A postahivatalból visszatérőben rendre bement a szatócshoz, a pékhez, a henteshez és a zöldségeshez, négy teletömött bevásárlószatyorral tért mindig haza, s akkor egy álló héten át ott ült megint a lakásban, ki nem mozdult onnét, fabrikálta az újabb babákat. Honnét jöttek a Sommerék, senki se tudta. Egyszerűen csak úgy megérkeztek egyszer valahonnét – az asszony busszal, a férfi gyalog –, és az óta ott voltak. Gyerekük nem volt, rokonuk se, látogatójuk végképp.

Bár így akkor hát a Sommerékről, de különösként a Sommer úrról semmit se tudtunk, teljes joggal lehet állítani, hogy Sommer úr volt széles vidéken ott a legismertebb ember. Legalább hatvan kilométeres körben az egész tó mellett nem akadt senki, hogy a Sommer urat ne ismerte volna – ember, asszony, gyerek, de még kutya se! –, merthogy a Sommer úr állandóan úton volt. Kora reggeltől késő estig járta a Sommer úr a bejárhatni valókat. Nem múlt napja az évnek, hogy Sommer úr talpon ne lett volna. Havazhatott, verhetett jéggel az eső, vihar, ha tombolt, dézsából, ha öntötték az egek a vizet, perzselhetett a nap, közeleghetett ordító orkán – hát a Sommer úr csak járt és kelt, kelt és járt. Gyakran történt, hogy nap-kelte előtt távozott hazulról, mesélték azt a halászok, akik hajnali négykor kimentek már a tóra, behúzgálni a hálójukat, aztán késő este jött haza, sőt már éj idején, hogy a hold az égen álldogált. S emez idők alatt mindig hihetetlen utakat tett meg. Az, hogy a tavat egy nap körbeevezze, ami úgy negyven kilométernyi út is megvolt, a Sommer úrnak nem sokat tett. Naponta kétszer-háromszor bemenni a járási székhelyre, tíz kilométer oda, tíz vissza – a Sommer úrnak meg se kottyant! Mikor mi, gyerekek, még félig aludtunk, úgy botorkáltunk reggel fél nyolckor az iskolába, hát a Sommer úr frissen, derűsen jött szembe velünk, s akkor ő már órák óta úton volt; délben, ha nyűvődötten s korgó gyomorral tértünk haza, fürge léptekkel hagyott le minket a Sommer úr; és ahogy magam ugyanennek a napnak estéjén akkor még kikukkantottam az ablakon, hát megtörténhetett, hogy amit elalvás előtt utoljára láttam, az a Sommer úr hatalmas, hórihorgas árnya volt odakünn, ahogy sietősen tovasuhant épp.

Könnyű volt megismerni. Nagy messziről is félreérthetetlenül látszott, ha ő volt az, hogy ő az. Télen hosszú, fekete, nagyon bő és nagyon furán merev anyagú kabátot viselt, mely minden lépésére úgy szökkent egyet, mintha túlontúl is sovány testének sötét héja volna, ehhez jött a gumicsizma, a körkopasz fejére a piros bojtos sapka. Nyaranta azonban – és a nyár neki március kezdetétől október végéig tartott – lapos szalmakalapot hordott

a Sommer úr, rajta fekete posztószalaggal, viselt továbbá karamellszínű vászoninget és egy kurta, karamellszínű nadrágot, melyből hosszú, szívós, csaknem kizárólag inakból álló pipaszár lábai nevetségesen kiálltak, eltűnvén… no, nem rögtön a földben, hanem előtte még egy pár ormótlan túrabakancsban. Márciusban e pipaszárak vakítóan fehérlettek, s a visszerek igen jól kivehetően alkottak rajtuk domborzati térképet, tintakék folyórendszert ekképpen; de már néhány héttel később méz színét idéző arany sugárzása támadt e lábaknak, júliusra karamellszínben ékeskedtek, akár az ing s a nadrág, s őszre a nap, a szél, mindenféle időjárás oly barnára cserzette őkelmüket, hogy se visszereket, se inakat nem lehetett megkülönböztetni rajtuk, hanem a Sommer úr lábai, bizony, olyanok voltak már, mint egy vénséges, kérgehagyott fenyő gacsos ágai, hogy aztán novemberben a fekete kabát s a hosszúnadrág alatt eltűnjenek, tekintet rajtuk ne járjon, míg-

nem jövő tavasszal sajtfehér sápadatukat újra elő nem mutathatták, hadd lássék.

Két dolog volt, ha nyáron, ha télen, mindig a Sommer úrral, s ember még e kettő nélkül soha nem is látta: az egyik volt a botja, a hátizsákja a másik. A bot nem volt szokvány sétapálca, hanem valami hosszú, enyhén meg-hullámzó diófa bot, a Sommer úrnak a válláig ért, s olyan volt, mint az ő harmadik lába, melynek segítsége nélkül soha el nem érhette volna azt a fantasztikus sebességet, mellyel – nyilvánvaló! – akkora távokat megtehetett, távokat, melyek az átlagos sétáló teljesítőképességét messzemenőkig meghaladták. Sommer úr minden harmadik lépésre előrelendítette jobbjával botját, beledöfte a földgolyóbisba, s így mindenképp az volt a látszat a tovahaladás e hihetetlen megsegítése révén, hogy saját lábai mintegy csak az iramlás segítői voltak, a tényleges löketet a jobb kar ereje adta, ezt közvetítette a bot az anyaföldnek – hasonló-

képp segítik előre némely hajósok a maguk lapos uszályát azzal, hogy a hosszú rudat a vízbe, a fenék anyagába nyomják. Hanem a hátizsák mindig üres volt, vagy legalább csaknem az, lévén hogy, mint az tudvalevő volt, csak a Sommer úr vajas kenyere volt benne, meg egy összehajtogatott, csuklyás gumiköpeny, melyet akkor kanyarított magára a Sommer úr, ha útközben eső lepte meg.

De hát hova vezették őt e vándorutak? Mi volt végtelen meneteléseinek célja? Miért kellett a Sommer úrnak napi tizenkét, tizennégy, tizenhat órát ilyképpen gyalogolnia a tájon át? Nem lehetett azt tudni.

Nem sokkal a háború után, mikor is a Sommerék falunkban megtelepedtek, efféle túrák jószerén senkinek sem tűntek föl különösebb módon, mert ugye, akkoriban, összevissza sok mindenki szaladozott így, kutyagolva hátizsákosán árkon-bokron átal. Benzin nem volt, autó végképp, napi egy busz járt, nem volt mivel fűteni, mit enni, és hogy valahol azért csak szert tegyen ember fia-lánya pár tojásra, egy kis lisztre, krumplira, kiló

brikettre, netán vécépapírra, borotvapengére, gyakran órákat kellett gyalogolnia, és amit ekképpen összeügyeskedett, aztán kézikocsin vagy hátizsákban hazahordania. Jó, mondom, de pár évre rá mindent meg lehetett venni már a faluban, a szenet házhoz hozták, a busz naponta ötször fordult. S megint néhány évvel később a hentesnek saját gépkocsija volt már, s utána a polgármesternek, majd a fogorvosnak is, és Stanglmeier festő s mázoló motorral járt, a fia robogóval, a busz is maradt napi háromszorra, bizony, senkinek eszébe nem lett volna négy órát kutyagolni a járási székhelyre, ha ott bármi beszerezni valója van, netán az iratait akarja megújítani. Senkinek, kivéve a Sommer urat. Ő továbbra is gyalog járt. Kora reggel felcsatolta a hátára a hátizsákját, fogta a botját, lódult neki, árkon-bokron át, bekötőutakon és főbb utakon, át az erdőkön, a tavat megkerülve, be a városba, vissza onnét, faluról falura, mindezt… késő estig.

A furcsa ráadásul az volt, hogy semmit nem intézett soha. Nem vitt sehova, nem hozott sehonnét semmit. Hátizsákja üres volt, s maradt, leszámítva a vajas kenyeret és az esőköpenyt. Nem járt postára, nem kereste fel sose a városházát, az ilyet ő mind a feleségére hagyta. És meg sem látogatott senkit, nem időzött el sehol. Ha a városba ért, be nem tért sehová, hogy valamit egyen, legalább egy pohárkával igyon, padra nem ült le, hogy kicsit pihenjen, nem, azon nyomban sarkon fordult, sietett haza – vagy egyebüvé. Ha megkérdezték: „Honnét, honnét, Sommer úr?”, vagy „Hová, hová lesz az út?”, hát kényszeredetten csak a fejét rázta, mint akinek légy röppent az orrára, s mindössze mormolt valamit így magában, amit senki se értett, olyasmiket, s hogy az így hangzott: , …jaj csak az embernek mindig … fel-az iskola hegyre ahogy van … van-örökké mi cso-da folyton … percre hogy nem is tudom … nincs-megállás nem érek rá … megbocsásson rohanok-

már…”, s mire azt lehetett volna kérdezni erre, hogy: „Tessék? Hogy, kérem? Mit mond, hova?”, már ott se volt, lengve vitte a döfködő botja.

Egyetlen egyszer volt az, hogy én a Sommer úrtól ép mondatot hallhattam, tényleg tisztán, világosan és félreérthetetlenül formált mondatot, melyet nem is feledtem el aztán, s egyre, de máig a fülembe visszacseng. Történt ez egyszer vasárnap délután, július vége volt, és rettenetes vihar kavarult hirtelen. Pedig olyan szépen indult a nap, sugárzó szépen, az égen egy felhő sehol, s délre olyan hőség volt már, hogy az ember a legszívesebben csak hideg citromos teát nyakalt volna egyfolytán. Apám elvitt magával a lóversenyre, merthogy minden vasárnap lóversenyre ment, olykor velem. Egyébként, s ezt hamar meg is említem, nem azért, hogy fogadjon, nem, egyszerűen csak rajongott a dologért. Bár életében nem ült lovon, szenvedélyes lórajongó volt, mi több, imádta ezeket a négylábúakat. Például 1869-ig fel tudta sorolni a németországi derbinyerőket, méghozzá régtől máig, mától vissza eme hajdani évig. Valamint az angol derbik győzteseinek nevét is fújta 1910-től, nemkülönben a francia Prix de I'Arc de Triomphe-éit. És tisztában volt vele, melyik ló szereti a kemény, melyik a mély talajt, miért viszik az idősebb lovakat akadály-és gátversenyekre, miért, hogy a fiatal évjáratú lovak 1600 méternél hosszabb távon sosem futnak, tudta, mikor hány kilót vitt egy győztes ló, meg hogy a tulajdonos neje miért viselt épp piros-zöld-arany szalagot a kalapja karimáján. Lovas könyvtára ötszáz kötetre rúgott – ha ez nem lórúgás! –, sőt, élete vége felé neki magának is lett saját lova, pontosabban egy fél lova csak, melyet anyám borzadályára hatezer márkáért vásárolt, hogy színeit vigye a versenyeken – hanem ez már egy másik történet, egyéb alkalommal mesélném el.

Lóversenyen jártunk hát, és késő délután, hogy hazafelé tartottunk a kocsival, még mindig hőség volt, sőt nagyobb is, fojtogatóbb, mint délben, ám az eget már bevonta valami vékonyka páraréteg. Nyugaton gennysárga szegélyű, ólomszürke felhők sűrűsödtek. Negyedóra múlva apám kénytelen volt bekapcsolni a fényszórókat, egyszerre olyan közel jöttek a felhők, és az egész láthatárt függönnyel vonták be mintegy, sötét árnyakat vetettek mindenütt a vidékre. A dombokról akkor gyors szélrohamok söpörtek le, széles sávokban tarolták a gabonamezőket, úgy, mintha fésülnék tábláikat, rendre, és a bokrok, a bozótosok riadoztak. Csaknem ezzel egyidejűleg eleredt az eső, nem, az eső még nem is igazán, csak hatalmas, kövér cseppek hulltak, mintha szőlőszemek potyognának, placcs-paccs, itt-ott az aszfaltra, és a szélvédő üvegén is jócskán összemalacoltak mindent. S akkor jött a zuhé. Az újságok azt írták később, hogy vidékünkön huszonkét éve ez volt a legrémesebb vihar és felhőszakadás. Hogy ez aztán igaz-e, nem tudom, hiszen csak hétéves voltam még akkor, de az biztos, hogy életemben még egy hasonló égi dér-dúr nem adódott, s végképp nem éltem meg ehhez hasonlót se kocsiban a nyílt országúton. Az eső nem is cseppekben, de mondhatni zászlókkal, lobogva-csapkodva zúdult, az utat pillanatokon belül elárasztva. Kocsink tócsákban gázolt, kétfelől szökőkutakat vertünk, melyek falakként követtek minket, s hiába kalimpált lázasan a törlő, szélvédő üvegünkön csak úgy láttunk át, mintha folyó fenekén haladnánk.

S ez még nem volt minden. Mert az eső fokozatosan jégveréssé változott, ezt, mielőtt látni lehetett volna, csak hallgattuk, mert keményebb lett minden zaj, kopogósabb, s éreztük is, amilyen hirtelen hidegség támadt a kocsiban, vacogtató, abból. És láttuk akkor a jég szemcséit is, az elsők még csak gombostűfejnyiek voltak, de csakhamar borsószem nagyságúak lettek, üveggolyó méretűek, mígnem a végén egész labdák pattogtak, simák és fehérek, rá a hűtőre, vissza s el onnét, de olyan bűvészmutatványos szökellésekkel összevissza,

hogy az ember feje beleszédült. Métert képtelenség volt már tovább haladni, apám félre is húzódott az útpadkára – mit beszélek!

Nem volt ott már út, se padka, még hogy, s ha voltak is fák, bokrok, nem látszottak kétméternyiről sem, hanem ha volt kétméternyi láthatás, csak jégszilánkokat, jégtörmeléket, jég-golyóbisokat lehetett látni, ezek kavarogtak, vervén kísérteties zajjal, fenyegetően az autót. Akkora volt bent is a lárma, hogy egymás szavát nem értettük. Mintha üstdob belsejében ültünk volna, beszorítva, s a fejünk felett verték volna a szólót, bam-bam, és reszkettünk és hallgattunk, és reméltük, hogy szegény védőburkunk nem fog sehol beszakadni.

Két perc múlva az egésznek vége volt. A jégverés egyik pillanatról a másikra elállt, a szél elült. Most már csak csendes, sűrű eső pergett, szemerkélt. Az út menti gabonatábla, melyet nemrég a szélrohamok fésültek, olyan volt, mintha elefántcsorda vonult volna át rajta. Egy közeli kukoricásnak csak a csonkjai maradtak. Maga az út csupa törmelék volt – amíg a szem ellátott, jégdarabkák, ágroncsok, tépett levelek és kalászok. S az út legvégén, íme, a szemerkélő eső finom fátyolán át, megpillantottam egy emberalakot, igen, ott ment valahova. Mondtam is apámnak, néztük mindketten a parányi, messzi alakot, és tényleg kész csodának rémlett, hogy valaki ebben a jégverésben kint jár, sétál, vagy mi, meg egyáltalán, hogy a rettentő irgumburgum után bármi is egyenesen áll itt, miközben minden tépve-zúzva, összetörve hever vagy görnyed. Hajtottunk tovább, a kerekek alatt csikorgott a jégzúzalék. Közelebb érve az alakhoz, ráismertem a kurta nadrágra, a gacsos, pipaszár, most víztől fénylő lábszárakra, a gumiköpenyre, mely alatt kirajzolódott a hátizsák alakja, s ráismertem, persze, Sommer úr űzött járására.

Utolértük, s apám mondta, tekerjem le az ablakot – kint jeges volt a lég –, „Sommer úr!”, kiáltott ki apám, „szálljon be!”, s hozzátette: „Elvisszük!” Magam hátramásztam rögtön, hogy legyen, hely elöl a Sommer úrnak. Aki azonban nem felelt. Meg sem állt. Alig vetett ránk valami gyors oldalpillantást. S gyors léptekkel, diófa botját hevesen lendítgetve, haladt tovább a jégzápornyomos úton. Apám lassan követte. „Sommer úr!”,” kiáltotta ki neki a letekert ablakon, „na, szálljon be már! Ilyen időben! Hazaviszem!”

De Sommer úr nem reagált. Rendíthetetlen menetelt tovább. Persze, magam úgy láttam, mintha mozogna az ajka, nyilván hogy valamelyik érthetetlen válaszát adja apámnak. Vagy csak úgy magától. Hallani nem lehetett, s az is elképzelhető, hogy csak a hidegtől reszketett meg a szája. Apám akkor jobb felé hajolt, kinyitotta – még mindig Sommer úr mellett haladva – a vezetőoldallal ellentétes, letekert ablakú ajtót, így kiáltotta: „Hát az ég szerelmére, szálljon be már! Bőrig ázott! Megunta az életét!”,

Mármost az ilyen kifejezések – „Megunta az életét?!”,- igazán nem jellemezték apámat, s történetesen azt, hogy „Megunta az életét?!”, még sosem hallottam tőle. „Megunta az életét”, magyarázta nekünk, „ez a kijelentés, így, kiáltás formájában: sztereotípia. Közhely”, fejtegette. Akkor is, ha valahol meghallotta, vagy olvasta. „Rút közhely, agyonkoptatták, ezer éve mondják, írják, holott semmit sem jelent. Mit mondjak”, folytatta, s azt mondta, kis tűnődés után, „igen, igen”, és érződött, belejön megint, „pontosan olyan ostobaság ez, ugyanannyira semmitmondó, mint ha valakit felszólítunk: »Igyon egy csésze meleg teát, az jót fog tenni!« Vagy ha az orvos kérdi: »Hogy vagyunk?«, netán a hozzátartozó: »Hogy s mint a betegünk, főorvos úr, rendbe jön?« Ezeket a beszédeket nem az élet szüli, ezek a rossz regények átkai, ostoba amerikai filmekkel terjednek, hát – jegyezzétek meg jól! – tőlem ilyet nem hallotok soha!”

Így szokott háborogni apám a „Megunta az életét?!”, típusú kijelentéseken. Most azonban, ahogy ott haladt csigalassan a szitáló kis esőben, a jégdarabokon, gurult a Sommer úr mellett, hát tessék, nem így fejezte ki magát? „Megunta az életét?!”, Ezt bömbölte ki a kocsi nyitott ajtaján át. És erre a Sommer úr megtorpant. Mit mondjak, hullamerev lett, erre a „Megunta az életét?!”- re. Apámnak fékeznie kellett, nehogy messze lehagyjuk, úgy állt ott a Sommer úr. S csak állt, állt. De pár pillanat múlva már áttette a diófa botját a jobb kezéből a bal kezébe, felénk fordult, s miközben a bottal párszor dacosan megdöfködte a földet, fennszóval, tisztán azt közölte velünk: „Most akkor tényleg hagyjanak végre békén!” Többet nem mondott. Csak ezt az egyetlen mondatot. Majd a felé tárt ajtót visszalökte, botját baljából jobbjába visszavette, és menetelt tovább, anélkül, hogy oldalt nézett vagy visszanézett volna.

„Ez komplett őrült”, mondta apám.

Ahogy akkor mellé értünk s elhagytuk, a hátsó ablakon át láthattam arcát. Tekintetét a földnek szegezte, s csak úgy három-négy lépésenként emelte fel, akkor tágra meredt szemmel, mintegy borzadállyal bámult a semmibe, vagy úgy is mondhatnám, szemlélte útját. Csorgott arcán a víz, csepegett orráról, álláról. Szája kicsit nyitva volt. És megint úgy rémlett, mintha ajkai mozognának. Talán magával beszélgetett, ahogy ment s ment.

„Ez a Sommer úr klausztrofóbiás”, mondta anyám, hogy valamennyien ott ültünk, vacsoránál, s az ítéletidőről meg a Sommer úr dolgáról beszélgettünk. „Súlyosan klausztrofóbiás, ez az ember az. És az ilyenek, ugye, egyszerűen képtelenek megmaradni a szobájukban.”

„A klausztrofóbia, szigorúbban véve, azt jelenti”, kezdte apám, „hogy valaki nem képes megmaradni a szobájában”, fejezte be anyám. „Nekem ezt igen részletesen elmagyarázta a Luchterhand doktor úr.”

,A » klausztrofóbia« szó latin-görög eredetű”, mondta apám, „amit a Luchterhand doktor úr nyilvánvalóan tud. Két részből áll: » claustrum « és » phobia «, ahol is a » claustrum « annyit jelent, hogy »zárt«, »bezárt« – ahogyan a »zárka«, a »záradék« szóban s másutt is előjön eredetileg, meg » Klausen « város nevében, olaszul » Chiusa«, vagy ott a francia »Vaucluse« földrajzi név – ki tud közületek olyan szót, melyben ott rejlik a »claustrum« ?”

„Én”, mondta nővérem, „na, szóval én azt hallottam a Rita Stanglmeiertől, hogy a Sommer úr örökké ráng. Minden tagja rángatózik folyton. Ez az izomrángás neki a betegsége, vagy ahogy mondják, izgőkór, azt mondja a Rita. Leül egy székre, már izeg-mozog. Hát azért kell örökké úton lennie, mert ha jár, nem látják a rángatózását.”

„Ennyiben hasonlít a csikókra, az egy-és kétévesekre”, mondta apám, „ezek is örökké izegnek-mozognak, egész testük reszket az idegességtől, a kétévesek akkor is, mikor először hozzák ki őket, vagyis először állnak rajthoz versenyen. A zsokéknak van is dolga velük, nagyon kell őket fogni. Később, persze, már nincs ilyen gond, avagy szemellenzőt kapnak. Ki tudja megmondani nekem, pontosan mit jelent az, hogy» pullolni «? Amit a nyugtalan ló csinál mégis, versenyben?”

„Jaj, hagyjuk ezt”, mondta anyám. „Nálatok ott, a kocsiban a Sommer úr nyugodtan rángatózhatott volna. Egy ilyen kis izgés-mozgás senki embert nem zavarhat!”

„Félek”, mondta apám, „Sommer úr azért nem ült be hozzánk, mert sztereotípiát szalasztottam ki a számon. Azt mondtam: » Megunta az életét?!« Nem is értem, hogyan történhetett. Biztosra veszem, beszállt volna, ha nem mondok neki ilyen elkoptatott frázist, jaj, miért is nem úgy fejeztem ki magam, hogy…”

„Mesebeszéd”, mondta anyám, „azért nem ült be, mert klausztrofóbiás, és világos akkor, hogy nemcsak a szobában, de egy zárt kocsiban sem tud meglenni. Kérdezd meg a Luchterhand doktort! Mihelyt zárt térben tartózkodik – legyen az kocsi vagy szoba –, előjön ez az állapota.”

„Állapota?”, kérdeztem. „Állapotos lesz?”

„Talán”, mondta a bátyám, aki öt évvel idősebb volt nálam, és már Grimm összes meséjét is olvasta, „na, talán ugyanúgy van ezzel a Sommer úr, mint a mesében, a » Hatan hetedhétország ellen«, abban a kengyelfutó, aki egy nap leforgása alatt körbe tudja futni a Földet. És amikor hazaérkezik, le kell csatolnia a fél lábát, különben nem lenne képes leállni.”

„Nem vitás, ez is egy lehetőség”, mondta apám. „Lehet, hogy a Sommer úrnak egyszerűen egy lábbal többje van, ezért kell örökké járnia. Meg kéne kérnünk a Luchterhand doktor urat, csatolja le a fél lábát, hm?”

„Mesebeszéd”, mondta anyám. „Klausztrofóbiája van, és kész. Klausztrofóbiára nincs orvosság.”

Ahogy már ágyban voltam, sokáig ez a különös szó járt a fejemben: klausztrofóbia. Többször is kimondtam, nehogy elfelejtsem: „Klausztrofóbia… Klausztrofóbia… A Sommer úr klausztrofóbiás… Ez azt jelenti, hogy nem bír megmaradni a szobájában… hogy a szobájában megmaradni nem bír, azt jelenti, hogy folyton a szabadban kell járkálnia… Mert klausztrofóbiája van, azért kell állandóan a szabadban járkálnia… Ha viszont az, hogy » klausztrofóbia « ugyanaz, mint a »szobában-megmaradni – nem - bír-az-ember «, és ha a » szobában - megmaradni-nem-bír-az-ember « ugyanaz, mint a »folyton-a-szabadban-kell-járnia«, akkor a »folyton-a-szabadban-kell-járnia« ugyanaz, mint a »klausztrofóbia«… és akkor egy ilyen nehéz szó helyett nyugodtan lehetne mondani, hogy »folyton-a-szabadban-kell-járnia«, azt is… Ha-nem ez meg azt jelentené, hogy ha anya ilyet mond: »A Sommer úrnak folyton a szabadban kell járnia, mert klausztrofóbiája

van«, hát ugyanígy mondhatná azt is, hogy: »A Sommer úrnak folyton a szabadban kell járnia, mert folyton a szabadban kell járnia…«„

És akkor kicsit zúgni kezdett a fejem, és megpróbáltam ezt az újdonat, őrült szót, meg mindazt, ami vele összefügg, gyorsan ismét elfelejteni. S helyette inkább elképzeltem, hogy a Sommer úrnak nem biztos, hogy egyáltalán van valamije, miért kéne lennie, hátha csak az van, hogy a Sommer úr folyton a szabadban jár, mert élvezi, ha a szabadban jár, ahogy én élvezem a fára mászást. A Sommer úr egyszerűen a maga mulatságára jár folyton a szabadban, ennyi az egész, nem több, és mind a sok zavaros magyarázat, latin szó, és az egész, amit a nagyok ott vacsoránál kiokoskodtak, ugyanúgy mesebeszéd, mint a lecsatolt fél láb abban a mesében. Egy nagy butaság!

Ám egy kis idő múlva a Sommer úr arcára kellett gondolnom, melyet a kocsi ablakán át láttam, arra az esőlucskos arcra, a félig nyitott szájra, a borzadályosan kimeredt szemgolyókra, és azt gondoltam: így senki nem néz merő mulatságból, aki ilyen arcot vág, az, az ember biztos nem szórakozik, igen, hát nem a maga mulatságára teszi épp, amit tesz. Így az néz, aki retteg; vagy aki szomjas, igen, annyi esővíz közepette is olyan szomjas, hogy fenékig inná a tengert. És szédülés fogott el, és erőnek erejével megpróbáltam feledni a Sommer úr arcát, de minél erősebben próbáltam felejteni, annál tisztábban állt előttem: láthattam minden ráncát, barázdáját, minden verítékés esőcseppjét, ajkainak legparányibb rángását, ahogy mintha valamit mormolt volna. És a mormolás hangosabb és kivehetőbb lett, és akkor megértettem a Sommer úr szavait, meg, hogy könyörögve kéri: „Most akkor tényleg hagyjanak végre békén! Hát hagyjanak már, de hagyjanak végre békén…”

És gondolataim csak most szakadhattak el tőle – végre –, a hangja segített. Az arc eltűnt, és csakhamar elaludtam.

Volt az osztályunkban egy lány, úgy hívták, Carolina Kückelmann. Sötét szem, sötét szemöldök, sötétbarna haj, jobbra a homloka felett csattal. A tarkóján meg a fülétől a nyakáig abban a kis homorulatban: leheletnyi pihék, melyek a napfényben csillogtak, széltől meg megrezzentek. Ha nevetett, hát csodásan rekedtes volt a hangja, s olyankor hátravetette a fejét, egész arcán gyönyörűség sugárzott, jószerén a szemét is lehunyta hozzá. Ezt az arcot én éjjel-nappal elnéztem volna, és néztem is, ha tehettem, óra alatt vagy a szünetekben. Csak hát lopva, senki észre ne vegye, és maga Carolina se – merthogy félénk voltam.

Kevésbé félénk már az álmaimban! Olyankor kézen fogtam őt, az erdőn át vezettem, vele másztam fára. Ültem mellette az ágon, arcába néztem, de ilyen közelről, és mindenféle történetet meséltem neki. S neki nevetnie kellett, hátraszegte fejét, szemét lehunyta, s én oda suttoghattam mindent a füle mögé, nagyon halkan, a tarkójánál volt a szám, ahol a legtöbb kis pihe volt. Ilyen s hasonló álmokat láttam hetente többször. Szép álmok voltak – nem panaszkodhatom –, hanem hát csak álmok, és ahogy ez már csak az álmok tulajdonsága, éhesen hagyták végül az embert. Mindent megadtam volna érte, hogy Carolina egyszer, csak egyetlenegyszer ott lehessen mellettem, de a valóságban, és akkor suttoghatnék a nyakába, vagy egyebüvé… Sajnos, erre semmi kilátás nem volt, lévén hogy Carolina, mint a többi gyerek, Obernseeben lakott, én voltam az egyetlen unternseei. Utaink nem sokkal az iskola kapuja előtt elváltak, és az iskolahegy lejtőjén lefelé

mindegyre csak távolodtak egymástól, a réteken át az erdőig, aztán hogy már az erdőben jártunk, olyan messzire kerültünk, hogy Carolinát kivenni sem tudtam, alakját a többi gyerek közt. Csak a nevetését hallottam olykor, a messziségből. Egészen különleges időjárás, déli szél esetén ugyanis áthallatszott ez a rekedtes nevetés a földeken át, egészen hazáig kísért. Csak hát mikor adódott a mi vidékünkön déli szél! .

Mármost egy nap – szombat volt épp – csoda történt. Szünet közepén Carolina odaszaladt hozzám, megállt közvetlen előttem, azt mondta: „Te! Na, te ugye mindig egyedül mész Unternseebe?”

„Igen”, mondtam én.

„Te! Hétfőn, jó, veled megyek…”

És akkor mondott még egy csomó mindent, magyarázatul, anyja barátnőjéről beszélt, aki ott lakik, ugye, Unternseeben, és hogy anyja majd ettől a barátnőjétől viszi haza, és hogy ő akkor anyjával, vagy annak a barátnőjével, vagy anyjával és annak ezzel a barátnőjével… – nem tudom már, elfelejtettem, és azt hiszem, már ott nyomban elfelejtettem, mikor még mondta, rögtön akkor, mert úgy meglepődtem, igen, úgy mellbe vágott ez a kijelentése: „Hétfőn, jó, veled megyek!”, hogy egyebet már nem is hallottam, nem is akartam, csak ezt az egyet, ezt a csodálatos mondatot: „Hétfőn, jó, veled megyek!”

A nap további részében, mit, egész hétvégén ez a mondat visszhangzott a fülemben, és olyan felségesen hangzott – mit beszélek! felségesebben bárminél, amit akár a Grimm testvérektől olvastam, felségesebben annál is, amit a királyleány ígér „A békakirály”- ban – „Ehetsz az aranytányérkámból, alhatsz a selyemágyacskámban” – és türelmetlenebbül számoltam a napokat, mint a mesebeli apró emberke, amint fél lábon szökdécselve azt kiabálja: „Máma kalács, holnap hús sül, Holnapután a királynő búsul, Kérdi nevem: Marci? Berci? / Pedig az ám: Koppciherci.” Úgy éreztem, mintha én lennék a Szerencsefi János és a Vidám Koma meg az aranyhegy királya egy személyben… „Hétfőn, jó, veled megyek!”

Készülődtem. Szombaton és vasárnap az erdőt jártam mindegyre, hogy valami alkalmas útvonalat válasszak. Mert az, hogy Carolinával nem a megszokott úton megyek majd, nem volt vitás – az első pillanattól fogva. Ismerje meg legtitkosabb ösvényeimet, a legrejtettebb látnivalókat is lássa! Az Obernseebe vezető útnak még az emléke is halványuljon el benne, megpillantván a sok csodát, mely közös utunkon Unternseebe kísér majd minket.

Hosszas latolgatás után ki is választottam az útvonalat: elkanyarodott pedig ez az erdő-szélnél jobb felől az úttól, vezetett egy mélyúton át valami fenyőirtásig, onnét mohos talajon egy lombos erdőhöz, s onnan meredeken csak a tóhoz. Ezt az utat nem kevesebb, mint hat nagyszerű látnivaló szegélyezte, melyeknek mindegyikét meg akartam mutatni Carolinának, természetesen szakértő magyarázatom kíséretében. Szó volt mármost itt a következőkről:

a/ az elektromos művek kis transzformátorházáról, még majdnem az út mellett, ahol odabentről állandó kis zümmögés hallatszott, s a házikó ajtaján sárga tábla függött, azon piros villám, meg az alábbi figyelmeztetés: „Vigyázat! Magasfeszültség – Életveszélyes!”

b/ hét málnabokor kis csoportozatáról, rajtuk csupa érett szemmel,

c/ egy őzetető vályúról – pillanatnyilag széna nem volt benne, hanem egy hatalmas só nyalogatókő azért igen, ál egy fáról, melyet azért tartottak nevezetesnek, mert állítólag egy öreg náci a háború alatt felakasztotta rá magát,

e/ egy hangyabolyról, magassága csaknem egy méter, átmérője másfél, végezetül pedig, mint túránk vég-és csúcspontjáról,

f/ egy csodás, vénséges vén bükkfáról, melyre, úgy terveztem, Carolinával felmászom majd, hogy megbízható, jó ágvillába telepedve fönn, mintegy tízméteres magasságból pompás kilátásunk nyíljék a tóra, magam pedig hölgyemhez hajoljak, nyakába suttogva… majd valamit.

A konyhaszekrényből csentem kekszet, a hűtőből egy pohár joghurtot, a pincéből két almát és egy üveg ribizli szörpöt. Mindezt, cipős-dobozba rejtve, vasárnap délután elhelyeztem az ágvillába, legyen elemózsiánk. Este, lefekvés után kigondoltam történeteimet, melyekkel Carolinát szórakoztatom majd, hadd nevessen… az egyiket útközben mondom el neki, a másikat fönn a bükkfán. Még egyszer villanyt gyújtottam, előkerestem éjjeliszekrényem fiókjából egy kicsi csavarhúzót, betettem az iskolatáskámba, hogy búcsúzóul majd ezt adjam ajándékba, mint legbecsesebb apró tárgyaim egyikét. Újra az ágyban: végigvettem magamban, gyakorlásul, mindkét történetet, rögzítettem a nagy nap tervezett menetének minden kis részletét, többször is az út állomásait a/-tól f/-ig, a csavarhúzó átadásának helyét és pillanatát, felidéztem magamban a cipősdoboz tartalmát; ott már, az erdőben, az ágvillában vár ránk; randevút még soha nagyobb műgonddal nem készítettek elő! – aztán hagytam, nyomjon el az álom, elszenderedésemet pedig kísérték az ő édes szavai: „Te! Hétfőn, jó, veled megyek!… Hétfőn… veled… megyek…”

Makulátlan szép nap volt ez a hétfő. Szelíden sütött a nap, tiszta volt az ég, mint a víz, kék, az erdőn füttyögtek a rigók, verték a fatörzseket a harkályok, hogy csak úgy visszhangzott minden. Csak most, iskolába igyekezvén megint, most villant belém: mihez kezdtem volna Carolinával rossz időben? Efféle előkészületeket nem tettem ugyanis. Az út a/-tól f/-ig kész katasztrófának bizonyult volna – zilált málnabokrok, sivár hangyaboly, cup-pogó-szívós moha az úton, törzsének sikamlós felülete okán megmászhatatlan bükkfa, végül a csodaszerláda: elázott, vacak cipősdoboz, már ha el nem fújta volna mindenestül a szél. Gyönyörködve fantáziáltam mind e katasztrófákról, édes-kéjes, merthogy teljesen felesleges szorongásokat okoztak nekem, eltöltöttek

a boldogság már-már mámoros diadalmas érzetével: nem az, hogy én magam fikarcnyit sem törődtem az időjárással, hanem az időjárás méltóztatott személyesen a kegyeibe fogadni engem. Nem csupán az volt hát, hogy ma akkor elkísérhetem Carolina Kückelmannt, ha-nem hogy az év legszebb napján tehetem ezt, plusz! Szerencsefia vagyok. Csekélységemen a Jóisten szeme fénye őrködött – mit, én voltam az ő szemefénye. Csak most semmi önhittség! Beképzeltségemben el ne rontsak bármit is. Ahogy a hősök oly gyakran a mesékben. Mindig csináltak valamit, s a már-már holt-bizonyos boldogságot eltolták a háztól. Hát nem és nem, hát én nem!

Sietősebbre fogtam léptem. Jó, hát nem késhetek el épp ma. Tanítás alatt, de végig, olyan jó voltam, mint még soha, na, már nehogy a legkisebb kifogása is lehessen velem szemben a tanítónak, aztán még bezárjon. Jámbor voltam, mint egy bárány, közben oly figyelmes is, értelmesen igyekvő, jaj, maga a mintagyerek. Carolina felé egyetlen egyszer sem sandítottam, erőnek erejével sikerült elérnem ezt, nem, nem, még nem! Csaknem babonásan tiltottam meg magamnak bármi ilyet, mintha egyetlen felesleges pillantással elveszíthetném őt, de nyomban…

Iskola után kiderült, a lányoknak még egy órára ott kell maradniok, én nem tudom, miért, valami kézimunka-micsodáról volt szó, vagy egyébről. Tény, hogy csak minket, fiúkat engedtek haza. Nem vettem tragikusra a váratlan fordulatot, ellenkezőleg. Mintha ráadás lett volna ez így az én számomra, újabb próba, melyet még meg kell állnom, s Carolinával elkövetkezendő együttlétünknek külön zamatot is adott: ah, mi vagyunk azok, akiknek még egy órát kellett várniok egymásra, plusz!

Ott várakoztam hát az útelágazásnál, hogy ugye emerre Obernsee, amarra Unternsee. Húsz méterre sem volt ez a hely az iskola kapujától.

Kő állt ki itt a földből, vagyis egy úgynevezett vándorkő, valami nagy szikladarab sima színe. Közepén a kőnek volt egy mélyedés, szakasztott lópatkóforma, olyan. Mesélték, e patanyom abból van, hogy az ördög, toporzékolván, e kőre is rálépett, s hogy dühös őkelme azért volt, mert a parasztok a közelben, de ősidőkben még, templomot építettek. Erre a kőre ültem le most én, s ujjammal, nem ördög-, hanem időűzés-ként kimártogattam a patanyomból az össze-gyülemlett kis esővizet. Melengetett a nap, érezte a hátam, az ég még mindig tisztaságos vízkék volt, ültem hát és vártam, és mártogattam, és semmire se gondoltam, és leírhatatlan jól voltam.

S akkor, végre, kijöttek a lányok. Először egy egész kis csapat, tovarajzottak mellettem, majd legutolsónak ott jött ő. Felálltam. Szaladt hozzám, sötét haja lebegett-lobogott, felé nyújtottam a kezem, ő megállt, olyan közel hozzám, mint akkor ott a szünetben, megragadtam volna kezét, húztam volna magamhoz, mindenestül, s a legszívesebben arcon csókoltam volna, de a legközepén, s akkor ő azt mondta: „Te! Jó, akkor te itt rám vártál?” „Igen”, mondtam.

„Te! Ma nem megyek veled, jó? A mamám barátnője beteg, és a mamám nem megy hozzá látogatóba, és a mamám azt mondta, hogy…”

S akkor következett mindenféle magyarázatok végtelen özöne, s nem is hallottam rendesen az egészet, nem szólva, hogy bármit is megjegyezni képes lettem volna, mert ami lett, az csak a fejemben az a teljes süketség, az lett, és a lábamban a kocsonya, az egyetlen, amire emlékszem, az volt, hogy mikor beszédét befejezte, Carolina Kückelmann sarkon fordult, majd Obernsee felé citromsárgán elszaladt, de olyan gyorsan, hogy maga előtt a lányokat be is érte.

Az iskolahegyen magam szépen hazamentem. Lassan baktathattam, mert, ahogy az erdőszélre értem, aztán csak úgy gépiesen

hátrasandítottam, a távoli obernseei útra, ott már bizony nem volt senki. Megálltam, visszafordultam, vetettem egy pillantást a hullámzó dombra – az iskolahegyre –, néztem, merről is jöttem. Az égi nap jóllakottan hevert már a rétek fölött, és a füveket szellőnek még csak áhítása se borzolta. Dermedettnek látszott a vidék.

S akkor megpillantottam egy pici pontot, mozgó valamit. Egy pontocskát-valamicskét, jól balra az erdőszélen. Makacsul mozgott, haladt, jobbra, az erdőszél során, fel az iskoladombra, majd az úgynevezett hegy gerincét, annak vonalát követve, átlósan el délnek. Az ég háttérkéksége előtt kirajzolódott most, hangyaparányként bár, határozottan mégis, egy emberalak, ez az ember úgy ment ott, hogy felismertem rajta a Sommer úr három lábát. Óramű rendszerességgel, piciny-parány másodpercléptekkel haladt, vagyis hát haladtak ezek a lábak, előre, előre, és a távoli pontocska ekképp – lassan is, sebesen is egyszerre, akár az óra nagymutatója – haladt a láthatáron átal.

Egy év múlva meg tanultam biciklizni. Nem valami korán – jó! – mert ha valaki egy méter harmincöt már, hozzá harminckét kiló, cipőmérete harminckettő és fél… De a kerékpározás engem sose valami nagyon érdekelt. Ezt az imbolygó tovahaladási módot – két vékonyka keréken – végképp megbízhatatlan ügynek tartottam, sőt fenyegetőnek, ördög meg nem magyarázhatta nekem, miért áll meg a bicikli, vagyis hogy elhagyatott állapotában miért billen el azonnal, már ha oda nem támasztják, vagy nem fogják – hanem hogy akkor, ha egy harminckét kilós illető rátelepszik, miért ne dőlne el ugyanígy, mikor támasz nélkül halad, meg senki nem is fogja. Teljességgel ismeretlenek voltak számomra azok a természeti törvények, melyek a bicikli ilyes biztonságát igenis biztosították – a pörgettyű törvénye, meg az úgynevezett mechanikai forgásimpulzusé –, s mind e mai napig sem egészen értem ezeket a csalafintaságokat, sőt ha csak azt hallom, hogy „mechanikai forgásimpulzus”, szédülni kezdek, elbizonytalanodom egész valómban, de úgy, hogy a tarkóm felett az a bizonyos hely bizseregni és dübörögni kezd.

Valószínű, hogy biciklizni egyáltalán nem is tanultam volna meg, ha okvetlenül szükséges nem lett volna. Okvetlenül szükséges lett viszont, mert zongoraórákat kellett vennem. Vagyis hogy zongoraórákat vehettem egy zongoratanárnőnél, aki Obernsee túlsó végén lakott, oda egy óra lett volna gyalog az út, kerékpárral azonban – ezt a bátyám kiszámolta nekem – mindössze tizenhárom és fél percbe telt az egész.

Ezt a zongoratanárnőt, akinél már az anyám is tanulta a zongorázást, majd a nővérem és a bátyám, meg mindösszességében bárki, aki csak kisded településünkön egyetlen billentyűt is lenyomhatott célszerűséggel – billentyűt akár az orgonán, netán végezetül Rita Stanglmeier harmonikáján – … ezt a zongoratanárnőt úgy hívták, hogy Marie-Luise Funkel, méghozzá Marie-Luise Funkel kisasszony. Erre a kisasszony toldalékra igen sokat tartott ő, jóllehet soha életemben nőt még nem láttam, aki nála kevésbé látszott volna kisasszonyosnak, mint ő. Vénséges vén volt Marie-Luise Funkel (kisasszony), haja fehér, háta púpos, alakja görnyedt, felső ajkát bajuszka keretezte, melle egyáltalán nem volt. Tudtam ezt, mert láttam egyszer csak úgy, ingben, mikor véletlenül egy órával hamarább érkeztem, órára, s ő még nem végzett déli szunyókálásával. Akkor állt ott hatalmas, ódon villájának ajtajában így, szoknyában és egy szál ingecskében, de nem ám valami finom, fehér, hölgyekhez illő alsóingben, nem, hanem valami feszesen testhez álló, ujjatlan trikóban, amilyet mi, fiúk viselünk tornaórán, és ebből az ujjatlan trikóból lógtak le ráncos, vékony karjai, ebből emelkedett ki szívószálnyi, lebernyeges nyaka, és így láthattam, milyen sovány a kisasszony, kevés, ha azt mondom, tyúkmellű, nem, még abban is horpadatos. Ennek ellenére ragaszkodott a „kisasszony” meghatározáshoz, s miként kérdezetlenül is többször elmondta – csak kérdezetlenül mindig! –, ragaszkodott hozzá pediglen azért, merthogy „a férfinépnek” tudnia kell, ő nem férjezett még, ma is eladósorban leledzik. Ez a kijelentés mindközönséges eszementség volt, persze, lévén hogy olyan férfi, aki a vénséges, bajuszos, homorúan tyúkmellű Marie-Luise Funkelt feleségül kérte volna, nem született még e világra.

Valójában Funkel kisasszony azért nevezte magát így, vagyis hogy „Funkel kisasszony”, mivel „Funkel asszony” névvel nem illethette volna magát, merthogy igenis volt már egy bizonyos Funkel asszony… vagy pontosabban azt kellene mondanom: volt még egy ilyen, nevezetesen Funkel kisasszony anyja. S ha az imént azt mondtam, Funkel kisasszony vénségesen vén volt, hát nem tudom, minek nevezzem Funkel asszonyt: ősvén, csontvén, bőrvén, én… én… én azt mondanám, megvolt ő már legalább százéves is. Olyan agg nő volt ez a Funkel asszony, hogy bizony nem túlzás azt állítani, hogy már csak önmaga zsugorított kiadásaként volt jelen, olyan volt, mint egy kiszikkadott bútor, egy poros lepkepreparátum valami ottfelejtett üvegben, legföljebb egy törékeny, használhatatlanul vékony váza, igen, volt ő mindez inkább, mint ember, mint bármi hús-vér. Nem mozgott, nem beszélt, mennyit hallott vagy látott, nem tudom, másképp, mint ülő helyzetében, sose láttam. Méghozzá ott ült – nyáron fehér tüllruhába burkolva, télen fekete bársonyban, hogy csak a fejecskéje buk-

kant elő, mint egy teknősbékának – abban a magas fejtámlás karszékben a zongoraszoba legtávolabbi sarkában, felette ingaóra, ült némán, mozdulatlan, elfeledve. Csak nagy ritkán, csak igen ritka esetekben, ha egy tanítványa különösképp jól készült fel az órára, ha a Czerny - etűdöket hibátlanul játszotta el, akkor ment óra végén a Funkel kisasszony olykor a szoba közepére, bömbölte onnét a magas támlájú karosszék felé, hogy: „Ma!” – így szólította anyját: „Ma” –, „Ma! Gyere, adj a fiúnak egy kekszet, olyan szépen játszott!” Gyere? Az embernek át kellett akkor kelnie a szobán, irány a sarok, s a magas támlájú karszékben kuporgó múmia felé kellett nyújtania kezét. És Funkel kisasszony újra bömbölt: „Adj a fiúnak egy kekszet, ma!”, s akkor leírhatatlan lassúsággal, valahonnét a tömérdek tüll mögül vagy a fekete bársony alól, előbukkant, elindult, de úgy, hogy a teknősbékafejben ülő szempár nem is követte, egy üvegtörékeny aggastyánkéz, kékes

és reszketeg, el a karszék oldalsó támláinak egyikén, irány egy kis tálalóasztal, melyen üvegedényben sütemény volt, a kéz kiemelt egy kekszet, többnyire fehér krémmel töltött, négyszögletű ostyakekszet, ezzel visszavándorolt, asztalon át, karszék kartámla felett, az ülő alak ölén keresztül a kinyújtott gyermeki kézig, s a csontos ujjak, akárha aranyat adnának, oda-pottyantották a jutalmat. Történt olykor, hogy a gyerekkéz és az aggastyánujjak egy kurta pillanatra összeértek, s ez velőkig ható borzalom volt mindig, mert felkészült az ember valami keményre, jéghidegre, s helyette mit érezhetett? Melegséget, sőt forróságot, közben hihetetlen finom, már-már súlytalan, illékony s mégis megborzongató is volt ez az érintés, olyan, mint egy madáré, ahogy tovaröppen a kezünkből. S az ember elhebegte, hogy: „Köszönöm szépen, Funkel asszony”, és igyekezett pucolni el, innen csak el, ki a szobából, ki a sötét házból a szabadba, a levegőre, a napra.

Már nem is tudom, mennyi időmbe telt, hogy a biciklizés borzadályos művészetét elsajátítsam. Azt tudom már csak, hogy a magam mestere voltam, s módszerem – a „tanáré” – viszolygásból és szent ügybuzgalomból kavarult. Eszköze anyám kerékpárja volt, helyszíne a tanulásnak egy elhagyatott, enyhén lejtős erdei mélyút, ahol senki meg nem láthatott. És ennek az útnak a falai oly meredeken szökkentek a magasba, s oly keskeny ösvényt hagytak csak érdemben, hogy bármikor meg tudtam támaszkodni, ha feldőlés fenyegetett, s ha mégis buktam, hát puhára estem, avarba vagy a laza talajra. És egyszerre, szinte elképesztő hirtelenséggel, ott tartottam, hogy megy a dolog. Elszállt minden elméleti ellenszenvem, a mélységes hitetlenségem ellenére ott gurultam a mélyúton: falakra nem ügyelve, megvolt a két kerekem! Elképesztő büszkeség járt át. Házunk teraszán s előtte a füvön, a család jelenlétében, bemutatót tartottam, szüleim elragadtatott tetszésére, testvéreim hasonló kurjongatós díjára! Utána bátyám kioktatott, mit kell tudnom a közúti közlekedés legelemibb szabályaiból, s a legfontosabb itt az volt, hogy „jobbra tarts!”, és a jobb oldal az, az oldal volt, ahol a fékem leledzett¹, s ettől fogva hetente egyszer egy szál magam kerekeztem Funkel kisasszonyhoz a zongoraórára, szerdán délután három s négy közt. Persze, a tizenhárom és fél percről, amit a bátyám a táv megtételére bemért s jósolt, nálam szó sem lehetett. Bátyám öt évvel volt idősebb nálam, ráadásul spéci bringája volt, versenykerékpár, háromsebességes láncáttétellel. Magam viszont állva nyomtam a pedált anyám kerékpárján, mely jócskán nagy is volt nekem. Hiába engedték le bármeddig a nyergét, nem tudtam egyszerre ülni és pedálozni is. Hanem vagy ülni csupán, vagy pedálozni csak; s ez rendkívül gazdaságtalan művelet, ráadásul nevetséges látvány volt aztán. Kénytelen voltam állva taposni, mondom, így ment ez csak, vagyis így ment a kerékpár, s teljes sebességgel haladva kellett hirtelen visszazöttyennem a nyeregbe, hagyni, „fussa ki magát” a kerékpár, ilyenkor vagy széttettem, vagy jól felhúztam két lábam, vártam, állhassak fel megint, lábam tehessem vissza a pedálra, új lendület érdekében. E lököm-nyúzom módszerrel, persze, házunktól – a tó partja mellett, át egész Obernseen, el a Funkel kisasszony villájáig – húsz perc volt számomra az odaút, na igen, ha semmi közbe nem jött! Holott gyakran jött közbe valami. Úgy ment nekem ez a kerékpározás ugyanis, hogy haladni, kormányozni, fékezni, fel-és leszállni tudtam ugyan, de már képtelen voltam előzni, bárkit is magam mellett elengedni, találkozni valakivel. Ha csak nagy messziről meghallottam valami közeledő motorzajt – szemből vagy hátulról –, már fékeztem is, szálltam le, vártam, míg a kocsi elhagy emerre vagy arra. Ugyanez volt az eset, csak motorzaj nélkül, a kerékpárosokkal is. Ha gyalogost kellett előznöm, gyorsan leszálltam mögötte, usgyi, futólépésben tolni kezdtem kerékpáromat, s csak akkor szálltam vissza rá, ha az illetőt jó messze magam mögött tudtam már. Tökéletesen szabad – tiszta! – terepre volt szükségem elölről is, hátulról is, hogy kerekezhessek, s még akkor is fontos volt, hogy lehetőleg senki ne lássa. Végül ott volt még, Unternsee és Obernsee között félúton, a dr. Hartlaub asszony kutyája, undok kis terrier, amelyik gyakran kóválygott kinn az úton, nekirontván mindennek, aminek csak guruló kereke van. Támadása ellen nem volt más védelem, mint hogy biciklimmel kikanyarodok az útfélre, megállok, ügyesen valami kerítésbe kapaszkodom, egy lécbe, felhúzott lábbal, s a nyeregben kuporogva várom meg, hogy dr. Hartlaub asszony az ebet visszafüttyentse. Nem csoda hát, ilyen körülmények között, hogy gyakran húsz perc sem volt elegendő az út megtételéhez, s mindezt tőlünk otthonról Obernsee túlsó végéig! Hát bevezettem, hogy biztonság kedvéért már fél háromkor elindulok, hogy nagyjából pontosan érkezzem Funkel kisasszonyhoz.

Mikor az imént arról meséltem, hogy Funkel kisasszony olykor utasította anyját, adna kekszet a tanítványoknak, nem véletlenül fűztem hozzá megszorításul, hogy ez csak nagyon, de nagyon ritka esetekben történt így. Általában inkább nem; mert Funkel kisasszony nagyon szigorú oktató volt, neki aztán bajos volt a kedvére tenni. Ha az ember slamposan készült fel az órára, vagy blattolt és minduntalan félreütögetett, hát jött a fenyegető fejrázás, a kisasszony arca csakhamar nekivörösödött, egyik könyökével elkezdett ütemesen rángatózni, ujjával szilajul pattintott, hangtalan bár, a levegőbe, s mind e „körözések” után hirtelen felordított, amiképp anyjának is bömbölt, csak most nekünk, éktelen szitkokat. Az egyik legrútabb ily jelenetet körülbelül egyévnyi zongoratanulás után élhettem meg, s a dolog olyannyira megrázott, hogy ma sem gondolhatok vissza rá izgatott riadalom nélkül.

Elkéstem, tíz percet. Dr. Hartlaub asszony kutyája a kerítéshez szegezett, két autó jött szemközt velem az úton, és négy gyalogost kellett előznöm. Hogy Funkel kisasszony szobájába toppantam, tanárnőm már nekivörösödve, fejét rázva rohangált ott, ujjaival csettintgetett – körözött vadul.

„Tudod te, hány óra?”, förmedt rám. Nem szóltam semmit. Órám nem volt. Első karórámat tizenharmadik születésnapomra kaptam csak.

„Tessék!”, így a kisasszony, és a szoba sarka felé bökött, ahol a mozdulatlanul kuporgó Ma Funkel fölött az ingaóra ketyegett. „Mindjárt negyed négy! Hol csavarogtál már megint?”

Kezdtem hebegni valamit a dr. Hartlaub asszony kutyájáról, a kisasszony azonban a szavamba vágott. „Kutya!”, jelentette ki, „tehát kutyával játszottál! Fagylaltoztál, úgy ám! Azt csináltad, ismerlek titeket mind! Folyton a Hirtné kioszkja körül ődöngtök, aztán egyéb se jár az eszetekben, mint hogy fagylaltozni kéne. Fagylaltozni!”

Ez aztán goromba rágalom volt! Disznóság! Még hogy én a Hirtné vacak bódéja – kioszkja! – körül ólálkodnék? Mikor zsebpénzt se kapok, miből fagylaltoznék? A bátyám meg a barátai, azok igen, azok így éltek. Minden zsebpénzüket a Hirtné bodegájához vitték. Azok; de nem én! Nekem minden tölcsér vacak kis fagylaltért az anyámnál vagy a nővéremnél kell könyörögnöm. S most az a vád ér, hogy nem kerekeztem arcomnak verítékével és szívem igaz igyekezetével erre a nyomorult zongoraórára, hanem hogy fagylaltozás alantas óhajával a Hirtné „kioszkja” körül tekeregtem! Ennyi alantasság hallatán a szavam is elállt, sírni kezdtem.

„Na, most aztán már ne bőgj nekem!”, ripakodott rám Funkel kisasszony. „Elő a holmiddal, aztán hadd lássuk, mit tanultál! Mára valószínűleg megint nem gyakoroltál. Mi?”

Ebben, sajnos, volt némi igazság. Tény, hogy a múlt héten gyakorlatilag semmi időm nem maradt ilyesmire. Egyrészt, mert más fontos dolgaim voltak, másfelől meg, ugye, a gyakorlandó etűdök pokolian nehéznek bizonyultak, undok, fúgás micsodák, kánonlépésben, a jobb és a bal kéz messze szétszaladt, aztán az egyik hol itt fent, a másik amott lent állt meg, tisztára természetellenes ritmusban, szokatlan intervallumokkal, és mindennek a tetejébe még ocsmányul is szólt az egész. Ha nem tévedek, Hássler, ez volt a zeneszerző neve – hogy az ördög gyakorolna rajta, kívánnám!

Ennek ellenére, azt hiszem, így-úgy rendben elboldogultam volna a darabok „bemutatásával”, ha nincs útközben az eb rohadt támadása, meg akkor rögtön megérkezésemkor a Funkel kisasszony igazságtalan dühkitörése – így viszont nem csodálható, hogy idegileg tisztára szétestem. Ülnöm kellett viszont mindeközben, reszketve és verítékezve, könnyfátyolos szemmel a zongoránál, annak mind a nyolcvannyolc billentyűjénél, előttem a Hássler úr etűdjei, mögöttem Funkel kisasszony, aki csak úgy fújta a nyakamba a mérgét, de büdösül… – és kudarcom tökéletessé vált. Összekevertem én ott mindent, basszus-és violinkulcsot, fél hangokat és egész hangokat, negyedes és nyolcados szüneteket, balt és jobbat… Az első sornak se jutottam el a végéig, s akkor billentyűk és kottajelek könnyek kaleidoszkópjává zilálódtak, kezem lehanyatlott, így sírtam csöndesen, csak úgy magamban.

„Ez volt az, amit sejtettem”, hallhattam a sziszegést, s közben csak úgy permetezett árva tarkómra a sok finoman porlasztott nyál. „Ezt sejtettem! Ezt! Elkésünk, fagylaltozunk, blőd kifogásokkal hozakodunk elő, tessék! Ehhez értenek az urak és a hölgyek itten. De hogy készüljenek is az órára, ahhoz már nem. Várj csak, kis kölyök! Na, beléd verem én ezt a darabot, ne félj!” Avval már ott is volt mellettem, ült a padkán, két kézzel megragadta jobbom, s ujjaimat egyenként verte, verte bele a billentyűzetbe, pontosan oda mindegyiket, ahová jószántamból kellett volna, a kottafejek utasítása szerint. Ahogyan azt Hássler úr megkomponálta. „Na, most ide! És azt oda! Tessék! Ide ezt! És oda azt! Akkor a harmadikat! Ez a harmadik hang, tetszik érteni? És ezt ide… !”

S hogy jobbommal megvolt, következett a bal, de ugyanígy: „Ezt ide! És azt oda! És ezt…!”

És olyan elszántan gyötörte szerencsétlen ujjaimat, mint aki szó szerint beléjük akarja verni az etűdöt, hangról hangra. Ez főleg fájt, ráadásul vagy fél óráig eltartott. Akkor eresztett el végre, csapta össze a kottát, kiáltotta fújtatva: „Legközelebbre tudni fogod, kölyök, méghozzá nemcsak kottából, de fejből, mégpedig allegro, különben megnézheted magad!” És felkapott egy vastag, négykezes darabokkal tömött kottát, odacsapta, kinyitva hirtelen, a kottatartóra, s azt közölte: „Most pedig még tíz percig Diabellit játszunk, hadd tanulj meg végre kottát olvasni. Jaj neked, ha melléütsz!”

Megadóan bólintottam, kitörölgettem a szememből a könnyet. Diabelli, ó, barátságos komponista volt ő. Nem olyan, mint az iménti, fúgagyalázó Hássler úr, az etűdgyártó rém! Diabellit játszani egyszerű volt, jószerén az együgyűségig, s nagy neve ezzel együtt megmaradt. Szerettem Diabellit, hiába, hogy a nővérem egyre azt hajtogatta: „Aki nem tud zongorázni, ott van neki Diabelli.”

Négykezeseztünk tehát, Funkel kisasszony játszotta, diabolikusan, Diabelli basszusát, magam – szintén két kézzel – a magas „fejhangokat”. S egy darabig ment is ez szépen. Egyre magabiztosabb lettem, jobban is éreztem magam, hála a magasságos Istennek, aki ezt az Anton Diabellit olyannak teremtette, amilyen lett, és ebbéli boldogságomban a végén megfeledkeztem róla, hogy a kis szonatina G-dúrban íródott, hát ott az elején a fisz kijelzés; jelentvén azt, hogy nem lehet végig csak a fehér billentyűkön futkosni az ujjaimmal, hanem olykor, a kotta külön figyelmeztetése nélkül is, fel kell szaladnom a feketékre, nevezetesen ez az a fisz, a g alatti billentyű, azaz hang, melyet a kijelzés megad s követel. Mikor hát az első fiszhez értem, természetszerűleg „melléfogtam”, mert közönséges f-et játszottam, ami tényleg sértő hangzattal gyötörhette minden zenebarát fülét.

„Megmondtam! Ez ő!”, így az ismét fújtató Funkel kisasszony. „Ez! Az úr az első apró nehézségnél is csődöt mond. Nem látsz a szemedtől, te? Ott van pedig, feketén-fehéren! Elölről újra! Egy-két-hár-négy…”

Mindmáig rejtély, hogyan történhetett: második nekifutásra elkövettem ugyanazt a hibát! Feltehetően annyira nem akartam volna elkövetni, hogy csak arra gondoltam s a legszívesebben minden hangot fisznek játszottam volna, hát erőnek erejével kellett azon lennem, hogy ennyi fiszt azért ne játsszak – minden fehér billentyű helyett feketét!”, hogy a végén épp azt sem játszottam „meg”, amelyiket előírás szerint meg kellett volna. Bumm! És ugyanott történt ez, ahol az előbb is.

A kisasszony most nyomban pulykavörös lett, azt rikácsolta: „Hát lehet ilyet? Őrület! Mondom neki, fisz, nem f… fiiiisz!!!! Erre ő… f-et játszik. A mindenit neki! Nem tudod, mi az a fisz, te fafej? Nem tudod? Hát ezt! Na! Te süket!” S mert süketséget gyanított nálam, zongoratanítástól hosszú évtizedek során megkeményedett, erős, inas ujjával, annak se körmével, se begyével, mégis pontosan megütötte a szerencsétlen fiszt, és verte, verte, ahogy az imént az én ujjaimat a billentyűkbe. „Ez a fisz! Ez! Ez! A fisz! Ez a…!”, Hanem pontosan ebben a pillanatban jött rá a tüsszentés. Tüsszentett, ujjával gyorsan letörölte azt a bizonyos cseppet a bajuszkájáról, s utána még kétszer-háromszor megütötte, szabály szerint megütötte a fiszt: „Ez a fisz! Hallod? Ez… a… fisz!” S csak akkor húzta elő blúza ujjából a zsebkendőt, fújt orrot.

Hanem én a fiszt néztem, s elsápadtam. A billentyű elülső végén ugyanis ott volt, jól megragadva máris, egy köröm nagyságú, majdnem ceruzavastag, gilisztásan penderedő, tekerülő, sárgászölden fénylő, nyálkásan friss takonydarabka, nyilvánvalóan a Funkel kisasszony orrából, ugyanis spontán tüsszentésre az orrból a bajuszkába, ennek törlése során az ujjra, majd a fisz megütése nyomán a billentyűre kerülhetett. S ott volt… a mutatóujj nyomán a fiszen.

„Megint elölről!”, rendelkezett a kisasszony. Mordulás volt ez, s aztán: „Egy-két-hár-négy …” Játszani kezdtünk.

A következő harminc másodperc életem legborzalmasabb időszakai közé tartozik! Éreztem, a vér mind elhagyja az arcom, a félelem verítéke pedig csorogni kezd tarkómon, sűrűn. Égnek állt a hajam, s a fülem hol tűzforró lett, hol jéggé hűlt, a végén merő süketség szállt rá, mintha bedugult volna, alig hallottam valamit is Anton Diabelli kedves dallamából, melyet jószerén gépiesen játszottam, bele se pillantottam a kottába, második ismétlésre már az ujjaimban volt az egész – csak tágra meredt szemmel néztem, néztem azt a fekete billentyűt a g alatt, a fekete billentyűt, melyen ott tapadt egyre Marie-Luise Funkel kisasszony taknya… még hét ütem, és hat… képtelen lettem volna megütni azt a billentyűt, hogy bele ne tappancsoljon az ujjam begye abba a mocsokba… még öt ütem, még négy… de ha nem malacolok bele, hát… még három… ha nem, hát akkor… fisz helyett megint f-et kell játszanom… ó, édes Istenem, tégy csodát! Add, hogy… Mit adhatott volna? Mégis, mondj valamit! Súgj! Istenem! Jaj! Szakadjon le a zongora! Essen ki a lába! Most… mert már csak két ütem van addig, már csak egy… Hanem a Jóisten nem tett semmit, mit tesz Isten, most sem tett… s ott volt az, az ütem, hat nyolcadhanggal, melyek d-től (fent) futottak le fiszig, d-c-h-a-g… „Most a fisz!”, bömbölte tanárnőm, ott, mellettem… s akkor én, elmebéli képességeim hiánytalan birtokában… tudván, mit teszek, fisz helyett megütöttem szépen az f-et!

Még jókor kaptam el a kezem a billentyűkről, mert ugyanabban a pillanatban már zuhant, már csapódott is le a zongora fedele, Funkel kisasszony pedig, onnan mellőlem, úgy szökkent a magasba, mint dobozából a kiszabadult rugós ördög.

„Ezt direkt csináltad!”, bömbölte, hangja elcsuklott, átbukott önmagán, de közben olyan sikoltóan éles is lett, hogy fülem, minden alkalmi süketsége ellenére, csaknem meghasadt belé. „Szándékkal csináltad, te, szemét kis taknyos! Te, sátánfajzat, te kis taknyos… szemétláda! Takonypóc!”

Toporzékoló léptekkel járta körül egyszer, kétszer, háromszor, négyszer is az ebédlőasztalt, minden második lépésnél s szavánál rávert a szerencsétlen, belerecsegő bútorra.

„Takonypóc! Szemét kis taknyos! Velem, ezt! Az orromnál fogva vezetnél, te! Hát ne képzeld, hogy egy taknyos velem ezt csinálhatja! Felhívom apád, de nyomban. És oda hatok, hogy verést kapj, de rendeset, egy hétig ne tudj biciklin ülni… sehol se ülni… három hét szobafogságot kérek rád, és hogy közben napi három órában gyakorold a G-dúr skálát és hozzá a D-dúrt és hozzá az A-dúrt, és fisz, cisz, gisz peregjen az ujjaid alatt, de hogy álmodban is ezeket halljad, teee… taknyos! Még hogy te nekem… hogy engem… A legszívesebben most… itt… helyben… a magam két kezével…”

De most már egyre többször csuklott el a hangja, némán hadonászott csak, az arca meg olyan pulykavörös volt, hogy félni lehetett, bármely pillanatban szétrobban, de a végén csak az lett, hogy fölkapott egy almát az asztalon álló gyümölcsös tálból, ezt az almát vágta a falhoz, de úgy, hogy barna péppé ment, alig valamivel az ingaórától balra, centiméterekkel a Ma Funkel teknősbéka-fejecskéje fölött.

Kísértetiesen pont ekkor, mint mikor gombnyomásra következik be valami, előbukkant a sok-sok tüll alól az agg kéz, araszolva elindult az asztalon a kekszestál felé…

Hanem ezt Funkel kisasszony észre se vette, ezt csak én láttam. Ő maga feltépte az ajtót, kinyújtott karral mutatta, merre tágasabb, hörögvén: „Fogd a kacatodat, és tűnj el!”, majd ahogy kitámolyogtam, hatalmas döndüléssel rám vágta az ajtót. Testem-lelkem reszketett. A térdem úgy harmonikázott, hogy járni alig bírtam, a kerékpárt most hagyjuk is. Remegő kézzel feszítettem be kottás vackaimat a csomagtartó rácsába, aztán nekiindultam, a biciklit magam mellett tolva. És ahogy toltam, lelkemben a legsötétebb gondolatok fortyogtak. Ami feldúlt, igen, ami ebbe a hideg-leléses állapotba sodort, ebbe az idegrángó izgalomba, hát az nem a Funkel kisasszony mennydörgettézése volt, nem! Az se, amivel fenyegetett – verés, szobafogság; nem volt ez félelem se, semmitől. Sokkal inkább az a felháborító felismerés volt, hogy ez az egész világ egyéb se, csak egyetlen nagy, igazságtalan, rosszindulatú, alantas szemétség. És ebben a pokolförtelemben kik a hibásak? Mások! A többiek! Mind, egy szálig! Összességükben és kivétel nélkül: ők! A többiek, a mások. Kezdve az anyámmal, igen, aki nekem nem vett egy rendes biciklit se; folytatva apámmal, aki fejbólintó Akárki volt csak az anyám mellett; tovább, a bátyám, a nővérem, haha, gúnyosan nevették csak, milyen röhejesen, állva biciklizek, mert nem megy máshogy; folytassam? A dr. Hartlaub asszony, akinek a rohadt dög kutyája sose bírt nekem békét hagyni; a járókelők, akik maguk dugót csinálnak mindenütt; élő torlaszok, csak hogy én elkéssek mindig; jöjjön az a nyomorult zeneszerző, az a Hássler, aki a fúgáival gyötör, tesz tönkre, engem, engem…! A Funkel kisasszony, a hazug vádaskodásaival, a fiszen közben a hányadék taknyával… fel egészen a Jóistenig, aki aztán tessék, milyen, a Jóisten is milyen, ha egyszer szükség volna rá, ilyen! Hallgatásba burkolózik tehetetlenül, hagyja, teljen be minden igazságtalanságával a sors! Mire jó nekem ez az egész, ellenem összeesküdött bagázs? Mi közöm még ehhez a világhoz? Egy ilyen világban, ami akkor aztán csupa alantasság, semmi keresnivalóm. Fulladjanak bele a maguk mocskába a többiek, a mocskosságukba! Kenjék a taknyukat, ahova akarják! Nélkülem! Én ezt a játékot befejeztem. Kiszállok, ég veled, világ! Megölöm magam. De itt és most.

Ahogy ezt így kiötlöttem, egyszerre olyan könnyű lett a szívem. Az, az elképzelés, hogy tessék, nekem egyszerűen csak „itt kell hagynom ezt az életet”, s hogy erre módom van – vagy „megválni életemtől”, ahogy még mondani szokták szívélyesen –, s akkor elintéztem mindent, ami e földön oly viszolyogtató, igazságtalan, nos, ez egyszerre adott vigaszt és szabadságot. Így éreztem, s könnyeim sem folytak már. Nem reszkettem. Reményteljes lett megint a világ. Csak sietve kell cselekednem. „Megválni… itt hagyni…”

Biciklimre kaptam, s már pedáloztam is. Obernsee központjából nem haza vettem utam, ó nem, lekanyarodtam a tóparti útról, irány föl a dombon, az erdőn át, s egy hepehupás földúton fel is jutottam iskolába vonulásaim terepére, közel a transzformátorházacskához. Ott állt a legnagyobb fa, melyet valaha is láttam, egy irdatlan nagy vörösfenyő. Erre az öreg fára akartam felmászni, hogy majd a hegyéből leugorjak. Más halálnem meg se fordult volna a fejemben. Tudtam ugyan, van vízbefúlás, tőr a szívbe, önakasztás, önfojtás, netán villanyáram, megannyi halálnem – de ha már itt tartunk, a bátyám a villanyról azt mondta egyszer, úgy az öngyilkosságról: „ahhoz nullvezeték kell, tudod, ez az alfája és az ómegája az egésznek”, mondta, „nullvezeték nélkül semmi sincs, különben a madarak mind holtan potyognának le a drótokról odakint. De nem potyognak. S miért nem? Mert nincsen nullvezetékük. Mit tudom én, elméletben – felkapaszkodhatsz akár egy százezer voltos magasfeszültségű vezetékre, és semmi bajod nem történik. Mert nincs nullvezeték.” így a bátyám. Nekem ez mind túl bonyolult volt, az elektromosság, meg minden ilyesmi. Meg hát fogalmam se volt róla, mi az a „nullvezeték”. Nem – én csak a fát tudtam elképzelni, onnét lezuhanni. Zuhanásból volt elegendő tapasztalatom. Nem féltem tőle. Számomra ez volt az egyetlen, hozzám illő mód, ahogy ettől az élettől megválhatok.

Biciklimet nekitámasztottam a transzformátorházikónak, aztán a bokrokon átvágva elérkeztem vénséges fámhoz. Olyan öreg volt már ez a vörösfenyő, hogy lent sehol semmi ága. Először egy kisebb fenyőre kellett felmásznom, onnét átfüggeszkednem. De akkor már minden rém egyszerű volt. Másztam az ég felé, vastag, jól fogható ágak segítségével, csaknem olyan kényelmes volt nekem, mintha létrán kapaszkodnék, és csak ott álltam meg, ahol a gallyakon hirtelen átderengett a fény, a törzs meg úgy elvékonyodott, hogy enyhe imbolygását is érezhettem. Volt még egy kis távolság a koronától, de ahogy innen – először – visszapillantottam, a földet már nem is láttam, oly szőnyegsűrűn terült el lábam alatt a fenyőseprők és gallyak és tobozok sötét-zöldes-barnás együttese, fonadéka. Hogy lehet innen leugrani? Olyan lenne az, mintha a felhők túljáról ugrana az ember, bele abba a pamacsos valamibe, s annak túlján kezdődhetne csak az igazi zuhanás. Hanem ez nekem nem volt jó, nem akartam a bizonytalanba belevetni magam, én látni akartam, hova és hogyan zuhanok le majd. Az én esésem legyen a Galileo Galielei törvényei szerint meghatározott szabadesés.

Visszaindultam hát, kapaszkodtam lejjebb és lejjebb, a törzset ágtól ágig ölelgetvén, s közben lesve, hol nyílna rés, hogy valóban szabad legyen az, az esés. Pár ággal lejjebb meg is találtam, amit kerestem: eszményi röpvonal, tényleg mint valami aknába, függőlegesen a földre le, ahol a fa gacsos gyökerei kellően kemény felülettel várnának, az ugrás holt-bizonyosan halálos lenne. Csak el kell távolodnom kicsit a törzstől, azt így már elengedve, kijjebb kapaszkodni az ágon, s onnét ugorhatnék akadálytalanul a mélybe.

Lassan térdre ereszkedtem, az ágra ültem, még a törzsnek dőlve, s kicsit kifújtam magam. E pillanatig nem is értem rá eltöprengeni rajta, tulajdonképpen mire készülök, oly igen elfoglalt a kivitelezés megannyi kérdése maga. Most azonban, a döntő pillanatot előzvén, visszatértek gondolataim, nyomultak, s én irányítottam őket: mégpedig miután az egész nyomorult világot amúgy mindenestül, valamennyi lakójával együtt mindennek elszidtam, ekképp el is átkoztam, igen, irányítottam gondolataimat egy sokkal kellemetesebb tárgyra, temetésemre. Ó, hát az pompás temetés lesz! Megszólalnak a templomi harangok, zúg az orgona, Obernsee kis temetője pedig kicsinek bizonyul majd a gyászolók hatalmas tömege számára. Virágokkal ágyaznak nekem utoljára, méghozzá üvegkoporsóban, fekete lovacska vonná a kocsit, és egyebet sem lehetne hallani, csak szívet tépő, nagy zokogást. Zokognának a szüleim és a testvéreim, zokognának az osztálytársaim, fiúk-lányok, zokogna dr. Hartlaub asszony és Funkel kisasszony, messziről özön-lenének rokonok és jó barátok, hogy zokoghassanak, mellüket vernék ott mindannyian, jajonganának, kiáltván: „ah, az én nagy vétkem, hogy ez a kedves, drága, páratlan ember nincs köztünk többé! Ah! Bántunk volna vele jobban, ne lettünk volna vele olyan rosszak és igazságtalanok, bizony, élne ma is, élne ez a drága, egyszeri, jóságos ember!” Így. És sírom szélén állva, Carolina Kückelmann virágcsokrot hajít a sírgödörbe, koporsómra, még egy könnyekkel fátyolos pillantást vet utánam, panaszolván: „Ah, jaj, miért, miért, te drága! Jaj, mentem volna mégis akkor hétfőn délután veled!”

Felséges képzelgések! Kéjelegtem bennük, új s új változatokban pergettem le temetésemet, kezdve a felravatalozáson, végezvén a halotti torral, melynek során megindító emlékbeszédek hangzanak el, mindenki engem dicsér… és ettől hamarosan úgy meghatódtam, hogy könnybe lábadt a szemem. Ez volt a legszebb temetés, melyet kis településünk valaha is látott, s még évtizedek múltán is nosztalgikus emlék lesz, emlegetik… Micsoda kár, hogy én ebből semmit se élhetek át, én járok a legrosszabbul, a fenébe is! Hiszen halott leszek. Ez az egy biztos! Mint a halál. Hogy a saját temetésemen halottnak kell lennem. Egyszerre a kettő nem megy: bosszú a világon – és továbbélés a világban. Legyen akkor a bosszú.

Elengedtem a törzset. Azért még nem egészen: de jobbommal kicsit nekitámaszkodva elkezdtem centiről centire kúszni kijjebb és kijjebb. Kapaszkodtam is az ágba erősen, ott, ahol még nagyon is erős volt. Elérkezett az a pillanat, amikor a törzset azért már szinte csak az ujjaim hegyével érintettem. Akkor… már ennyire se… s akkor… minden támasz nélkül, de két kézzel kapaszkodva belé, az ágon ültem, ám szabad is voltam közben, mint a madár, alattam a rettentő mélység. Nagyon, de nagyon óvatosan: letekintettem. És megsaccoltam, mennyire lehetek a földtől. Megvan ez háromannyi is, láttam, mint a házunk tetőgerince a kerttől, az meg úgy tíz méter lehet. Na, akkor harminc méter. Galileo Galilei törvényei szerint ez számomra pontosan 2,4730986 másodperces zuhanási időt jelentett ², ugyanily egzaktul mérve 87,34 km/óra sebességgel vágódom majd a földhöz”,

Hosszan bámultam a mélybe. Mely – csábított. Megejtően vonzott. Mintha integetett volna: „gyere, gyere!” S akár ha láthatatlan szálakat is cibált volna finoman: „gyere, gyere!” S oly egyszerű volt ez. Gyerekjáték. Csak egy kicsit előrébb dőlni, parányit az egyensúlyt elhagyni – a többi már magától megy… „Gyere, gyere!”

Igen! Hiszen egyebet sem akarok! Csak azt nem tudom eldönteni még, pontosan mikor! Kell egy adott pillanat, egy pont, egy időpont! Hiszen nem mondhatom csak úgy bele a világba: „Na, most! Most megteszem!”

Elhatároztam, háromig számolok, ahogy futóversenyeken szokás, vagy ha vízbe ugrunk, és hogy mikor „három”, akkor elengedem magam. Vettem egy mély lélegzetet, számolni kezdtem:

„Egy… kettő…” – És akkor abbahagytam ismét, mert nem tudtam, nyitott vagy csukott szemmel ugorjak-e. Rövid fontolás után úgy döntöttem, csukott szemmel, úgy számolok majd, a „három”-nál csukott szemmel elengedem magam, s csak mikor elkezdődik a zuhanás a semmibe, akkor nyitom ki a szemem újra. Lehunytam hát szemem, számoltam: „Egy… kettő…”

S akkor hallottam meg a kopogást. Az út felől. Kemény, ütemes kopogás volt: „tak-tak-tak-tak”, számolásom dupla ritmusában hallatszott: arra, hogy „egy”, jött egy „tak”, aztán előbb, mint a „kettő”, jött még egy, aztán megint egy, a „kettő”-re, s hogy a hármat kellett volna mondanom, előtte… na, olyan ütemesen ment ez, ahogy a Funkel kisasszony metronómja ketyeg: „Tak-tak-tak-tak.” Már-már olyan volt az egész, mintha az én számolásomat csúfolná e kopogás. Kinyitottam a szemem, s akkor a kopogás abbamaradt, helyette csak valami surrogás hallatszott, gallyak roppangatása, majd valami hatalmas, állatot idéző zihálás – és ott állt alattam Sommer úr, harminc méter mélyben, és ugyanabban az „aknában”, melybe én zuhantam volna, de nem tehettem, mert akkor nem csupán magamat, de őt is halálra zúzom. Markoltam hát jól az ágamat, moccanni sem bírtam.

Sommer úr szintén mozdulatlanul állt meg, így zihált. Hogy lélegzése kicsit nyugodtabbra váltott, a hangjelenségek abba is maradtak, s ő maga úgy kapkodta hátra a fejét, de minden irányba, mintha fülelne. Akkor, mint aki lebukik, fürkészni kezdte bal kéz felől a bokrokat, jobbra a ritkás ligetet, hol indiánként lopózva kerülte meg a fát, hogy ugyanazon a helyen jelenjen meg újra, hol megint körbekémlelt (csak fölfelé nem nézett volna!), majd, miután meggyőződött róla, hogy senki nem követte, ember közel-távol nem lehetett sehol itt, három gyors mozdulattal ledobott szalmakalapot, botot s hátizsákot, majd ő maga szép hosszant végighevert a gyökerek közt, akár egy ágyon, az erdő talaján. Csakhogy ezen az ágyon neki nem volt nyugovása, nem, mert alig egy parányi ideje feküdt így, máris hosszú, borzadályosan hangzó sóhajt hallatott – nem, hát sóhaj se volt ez, mert a sóhajban jószerén ott van már valami megkönnyebbülés is, ez inkább nyögés volt, kínkeserves, a mellkasból mélyen, panaszosan feltörő hang, s csak kilökésében is ott elegyült már a kétségbeeséssel a megkönnyebbülés vágya. S jött másodjára is ez a hajmeresztő hang, e könyörgő nyögést mintha fájdalmaktól elkínzott beteg adná ki, és most sem volt nyoma semmi megkönnyebbülésnek, másodpercnyi megnyugvásról, szusszanásról nem árulkodott ez a mellkasi jelenség, nem, ő maga máris pattant, kapta hátizsákját, heves mozdulatokkal előkapta vajas kenyerét, utána meg egy lapos bádogkulacsot, s falni kezdett, tömni magába a vajas kenyeret, s minden harapás után újra meg újra gyanakvón tekingetett körül, mintha ellenségei lapulhatnának az erdőben, vagy valami rettenetes üldöző lenne a nyomában, aki elől mindig épp csak hogy menekülni tud, kis haladékot nyerve, hanem aki bármelyik pillanatban felbukkanhat újra, s akár itt, igen, itt is! A lehető legrövidebb időn elpusztította hát a vajas kenyeret, kortyolt egy nagyot a kulacsból, majd megint mindent csak páni félelem, pánikszerű sietség övezett – tovább! –, merthogy: repült a kulacs a hátizsákba, a hátizsák a hátra, kézben volt már bot és kalap, s akkor futólépés! El innen, zihálva, a bozóton átvágva, zörgés-recsegés hallatszott, utána csakhamar már az út felől a metronóm csupán, a bot kopogása a kemény aszfalton: „Tak-tak-tak-tak…”, az is gyorsan távolodva.

Ültem az ágvillában, szorosan a fenyő törzséhez tapadva, nem is tudom, hogyan jutottam vissza oda. És reszkettem. Vacogva, fázva.

Egyszerre semmi kedvem nem volt már, hogy a halálba ugorjak. Nevetségessé vált a dolog. Nem is értettem már, hogyan támadhatott ilyen eszement ötletem: megölni magam egy ilyen… igen, egy ilyen takony semmiségért! Meg hát itt láthattam az imént egy embert, aki – és ha! – élethosszat a halál elől menekült.

Öt vagy hat év is eltelt, hogy Sommer úrral aztán legközelebb – egyszersmind utoljára – találkoztam. Látni láttam őt addig is gyakorta, nem vitás, merthogy szinte képtelenség lett volna nem látni őt, aki állandóan úton volt, igen, valahol az országúton, a tó körül emitt-ott egy kis mellékúton, esetleg a nyílt mezőn, az erdőben. Csak nem tűnt föl nekem, és úgy gondolom, másoknak se tűnt fel úgy külön a Sommer úr, annyiszor láttuk, hogy ügyet se vetettünk rá, amiképpen a táj túlságig ismerős tereptárgyaira sem szoktunk felfigyelni, kiáltván, mondjuk, hogy: „Nicsak, a templom-

torony!”, vagy épp: „Ott az iskolahegy!”,mit mondjak: „Ott megy a busz!”,… S legföljebb csak vasárnaponként, ha apámmal lóversenyre igyekeztünk, jegyeztük meg tréfálkozva a kocsiban: „Na tessék, nézd, ott megy a Sommer úr – talán megunta az életét?!”, S akkor se ő volt a fontos, hanem ez a mi kettőnk régi élménye, a jégveréses nap emléke sok-sok évvel azelőttről, mikor is apám közhelyet vett a szájára.

Hallottuk valakitől, hogy a neje, a babakészítő asszonyság meghalt. De hát nem tudtuk, mikor és hol, a temetésen senki sem volt ott. Sommer úr meg nem lakott többé a Stanglmeier festő és mázoló házának alagsorában – oda a Rita költözött be a férjével –, nem, ő most pár házzal odébb, a Riedl halászmester manzárdjában élt. Csak hát igen ritkán volt otthon, mesélte később Riedlné, s akkor is pár percre csak, bekapott pár falatot, ivott egy kis teát, aztán ügetett tovább. Gyakran napokig nem tért haza, aludni se; hol járt, hol töltötte az éjszakát, egyáltalán aludt-e bárhol is ilyen éjszakákon, vagy inkább éjét is nappallá téve csatangolt, ment – nem lehetett tudni. Nem is érdekelt ez senkit. Egyéb dolga is volt az embereknek. Az autójukkal törődtek, a mosógépükkel, a kerti öntöző automatájukkal, s nem azzal, hogy egy ilyen vén különc, mint a Sommer úr, hol hajthatja nyugovóra fejét. Arról beszéltek, amit a rádióban hallottak vagy a tévében láttak tegnap, vagy éppen a Hirtné új önkiszolgáló boltjáról – nem pedig a Sommer úrról! A Sommer úr, bár olykor látható volt, láthatóan nem volt jelen mások tudatában. Ahogy ezt már csak úgy mondani szokás, Sommer úr fölött eljárt az idő.

De nem fölöttem! Én haladtam a korral. Sőt, az idők magasán jártam – így éreztem néha, mindenesetre –, s olykor az volt az érzésem, meg is előzöm koromat. Csaknem százhetven centi voltam már, negyvenkilenc kiló, a lábam negyvenegyes. Ott tartottam, hogy jön az ötödik gimnázium. A Grimm testvérek összes meséjét olvastam már, hozzá a Maupassant-sorozat felét is. Elszívtam egyszer már egy fél cigarettát, láttam két filmet a moziban valami osztrák császárnéról. Nem kell sokat várnom, tudtam, megkapom a vágyva vágyott diákigazolványt, benne a piros 16-os stemplivel, ami azt jelenti, hogy „Csak 16 éven felülieknek” szánt filmeket is nézhetek, valamint „szülő vagy felnőtt kísérő személy nélkül” 22 óráig tartózkodhatom nyilvános szórakozóhelyeken. Meg tudtam oldani már háromismeretlenes egyenleteket, középhullám vételére alkalmas kristálydetektort készítettem, fejből elmondtam a „De bello Gallico” kezdetét, meg az „Odüsszeia” első sorait, ez utóbbit úgy, hogy görögül sosem tanultam. Zongoráztam is, de hol volt már a gyűlölt Hássler, Diabelli! Divatos boogiewoogie-t játszottam, bluest, valamint olyan klasszikusokat, mint Haydn, Schumann, Beethoven vagy Chopin, és Funkel kisasszony alkalmi dühkitöréseit sztoikus nyugalommal tűrtem el, sőt magamban titkon néha meg is mosolyogtam.

Fára már alig másztam. Volt viszont saját kerékpárom, méghozzá a bátyám hajdani versenybringája, az volt az, minden spéci „extrájával”, és meg is döntöttem a régi útvonalcsúcsot, a tizenhárom és fél percet unternseei házunk és a Funkel-villa között, tizenkét perc ötvenöt másodperc volt az új rekord, tehát harmincöt másodpercet faragtam le a hajdaniból – stoppoltam ezt az időt a magam karóráján. Egyáltalán, s hogy ezt csak úgy nagyon szerényen említsem, kiváló kerékpáros lettem, nem csupán a gyorsaságot és a kitartást, de az ügyességet illetően is. A kormányt elengedve menni, ugyanígy kanyart venni, helyben fordulni, netán behúzott fékkel, pördülve – mindez nekem végképp semmi gondot nem okozott. Sőt menet közben ki tudtam állni a csomagtartóra, ami teljességgel haszontalan,

de artistákat idéző, „civileket” lenyűgöző mutatvány, tanújele mindenképpen annak, hogy időközben határtalan bizalmam támadott a mechanikai forgásimpulzus megmaradásának törvénye iránt. Hol voltak már a biciklizéssel kapcsolatos kezdeti fenntartásaim – mind elméleti, mind gyakorlati szempontból rég a múlté voltak. Lelkes kerékpáros lettem. Kerékpározni: majdnem ugyanolyan csodálatos volt, mint repülni.

Persze, akadtak életemnek ebben a szakaszában is némely dolgok, melyek örömeimet ürömmel keserítették, különösen a/ az a körülmény, hogy nem volt megnyugtató lehetőségem rövidhullámú adások vételére is alkalmas rádiókészülékhez jutni, ami azt jelentette, hogy a minden csütörtök este tíz és tizenegy között sugárzott bűnügyi hangjátékot nem hallgathattam meg, s kénytelen voltam beérni azzal, hogy másnap reggel az iskolabuszban barátom, Cornelius Michel meséli el jól-rosszul, vagyis inkább rosszul a történetet; valamint b/ az a tény, hogy nincs tévénk. „Tévé nekem a házba nem jön”, jelentette ki

apám, aki ugyanabban az évben született, mikor Giuseppe Verdi meghalt, „mert a tévé kiirtja a házi zenét, rontja a szemet, szétzilálja a családok életét, és egyáltalán, a teljes elhülyüléshez vezet.” ³

Anyám e kérdésben sajnos nem ellenkezett vele, s így történt aztán, hogy mindig nevezett Cornelius Michel barátomhoz kellett elmennem, hogy legalább olykor-olykor élvezhessek olyan jelentős kulturális javakat, mint amilyen „Az Angyal”, a „Lassie” vagy a „Dallas”.

Buta mód ezek az adások csaknem kizárólag mind az úgynevezett esti előprogramban mentek, s pontban nyolckor értek véget, a Napi Híradó kezdetére. Pontban nyolckor nekem azonban, s már kézmosás után, otthon kellett ülnöm a vacsoraasztalnál. Mivel pedig egyszerre két helyen ugyanabban az időben nem lehet az ember, s főleg nem, ha a két hely egymástól hét és félpercnyi kerékpárútra van – most a kézmosásról ne is beszéljünk, – tévés kiruccanásaim ekképp rendszeresen vezettek a kötelesség és a vonzódás klasszikus konfliktusához. Mert vagy már az adás vége előtt hét és fél perccel rajtolhattam haza – elmulasztván a drámai csomó megoldását; vagy maradtam a végkifejletig, s akkor hét és fél perc késéssel zuhantam be vacsorához, kockáztatván, hogy anyám botrányt csap, valamint apámnak ismét módja lesz diadalmasan – és hosszasan – fejtegetni a tévé családbomlasztó szerepét. Egyáltalán, úgy rémlik, életemnek ezt a szakaszát alapvetően ezek s hasonló konfliktusok bélyegezték. Mindig muszáj volt… kellett valamit… kellett volna valamit, az embertől elvártak, megköveteltek… folyton ez volt: így csináld! ne úgy! tedd ezt, ne azt! elintézted már? voltál már ott? miért csak most jössz?… – örökké nyomás, sürgetés, szorongattatás, folyton az óra, a perc, a kitűzött idő. Ritkán hagyták nyugton az embert, akkoriban… De hát nem akarok én itt sopánkodni, ifjúkorom ilyen-olyan konfliktusainak felpanaszlásába fúlni. Okosabban teszem, ha gyorsan megvakarom most azt a helyet a tarkóm felett, talán egyszer-kétszer meg is kocogtatom finoman a mutatóujjammal, s arra összpontosítok, amitől pedig a leginkább ódzkodom, nevezetesen: hogy elmeséljem Sommer úrral esett utolsó találkozásomat, mivel is történetét akkor – s e történetet szintúgy – befejezzem.

Ősszel történt a dolog, egy ilyen Cornelius Michel-féle tévéest után. Unalmas volt az adás, előre lehetett sejteni a kimenetelt, mentem hát így Micheléktől én is – már öt perccel az egésznek a vége előtt, hogy legalább valamelyest pontosan megjelenhessek a vacsoránál.

A sötétség már rég leszállt a tájra, csak nyugaton, a tó felett lapult még kevéske szürke fény az égen. Kivilágítás nélkül kerekeztem, egyrészt, mert a lámpa folyton rossz volt – hol a körte mondta fel a szolgálatot, hol a foglalat, hol a vezeték –, másfelől meg azért, merthogy bekapcsolt dinamóval a bringa szabad futása gátoltabb, de mennyire, s a hazaérés ideje Unternseebe egy perccel úgy, bizony, hosszabb. Meg mit kellett volna nekem világítás! Álmomban végigmentem volna az úton. Meg aztán a keskeny út aszfaltja még a legsötétebb éjszakában is mindig egy árnyalattal feketébb volt, mint a kerítések az egyik, a bokrok a másik oldalon, így hát hogy az ember tartsa a rendes irányt, mindig ott kellett haladnia, ahol előtte a legfeketébb – és kész.

Így száguldottam hát a leszálló éjben, a kormányra hajolva, harmadik sebességgel, fülem mögött fütyült a sebesség szele, hűvös, nyirkos volt a világ, és füst szaga szállt.

Valahogy úgy majdnem a táv felénél – az út itt kicsit eltávolodott a tótól, enyhe ívben vezetett valami hajdani kavicsbányán át, mely mögött aztán már az erdő kezdődött –, na, leugrott a láncom. Ez, sajnos, gyakori kudarca volt a máskülönben hibátlanul működő sebváltónak, okozta pedig egy ernyedt rugó, mely a láncot nem feszítette kellően. Délutánok hosszú során próbáltam kijavítani a hibát, újra meg újra hiába. Most akkor megint előjött – s mit tehettem, leszálltam, vacakoltam a hátsó kerékkel, hogy a közben jól beakadt láncot kiszabadítsam, a pedál lassú forgatása során helyére, a vezetőbe visszaigazíthassam. Ez olyannyira ismerős feladat volt számomra, hogy vaksötétben is boldogultam vele. Semmi gond! A baj az volt csupán, hogy közben pocsékul összekoszolódott mindig a kezem. S így történt, hogy mikor kész lettem, átmentem az út másik, tó felőli oldalára, s ott egy juharbokor nagy leveleivel tisztálkodni próbáltam. Lehajtván a gallyakat, váratlan kilátás nyílt a tóra. Hatalmas, fénylő tükör volt a víz színe, s e tükör szélén – ott állt Sommer úr.

Első pillantásra úgy hittem, nincs lábán cipő. De akkor láttam, hogy – pár méterre a parttól – bakancsának szára fölöttig a vízben áll, háttal nekem, nyugat felé tekintve, ahol a hegyek mögött tartotta még magát a sárgás-fehéres fény vékonyka csíkja. Állt ott

Sommer úr, mint egy bevert cölöp, sötét árnyalak a tó világos tükre előtt, hosszú, enyhén ívelő botja jobbjában, kalapja a fején.

S akkor, teljesen váratlanul, nekilódult. Lépkedett; és minden harmadik lépésnél előredöfött a bottal, ferdén hátra leszúrta, ment be a Sommer úr a tóba. De csak mintha szárazföldön járna, törekedett előre a maga szokott céltudatos módján, igen, a tóba mind beljebb, zsinóregyenest nyugatnak. Sekély itt még a tó vize, mélyülni csak egészen lassan, fokozatosan kezd. Hogy úgy húsz métert ment ekképpen, a víz akkor ért csak csípőjén felül a Sommer úrnak, s amikor már a mellénél volt színe, ő maga kőhajításnyira is eltávolodott a parttól. És ment tovább, igaz, a víz lassította sietősségét, ám feltarthatatlan volt, ment, pillanatnyit nem tétovázva, elszántan, csaknem mohón, mintha még hamarabb szeretné leküzdeni a makacsul ellene szegülő vizet, végül botját is eldobta, két karjával lapátolt.

Álltam a parton, néztem utána, kerekre nyílt szemmel, tátott szájjal, azt hiszem, valahogy olyan lehettem, mint akinek épp valami izgalmas történetet mesélnek. Nem voltam én rémült, inkább elképedtem attól, amit láttam, a nélkül, persze, hogy felfogtam volna egyidejűleg a történendők iszonyatát. Először azt gondoltam, csak úgy áll ott, megy, keres valamit a tóban, amit elveszített; de ugyan ki állna a cipője száránál magasabbig a vízben, csak hogy valamit megtaláljon? Hanem aztán, ahogy csak nyomult előre, azt gondoltam: tessék, ez megfürdik; jó, de ruhástul? Éjszaka? Októberben? És a végén, mikor már egyre mélyebbre járt bent, az a képtelen gondolatom támadt, hogy a Sommer úr gyalogszerrel akar átkelni a vízen – nem úszva, nem, arra egyetlen pillanatig se gondoltam, merthogy a Sommer úr és az úszás, az nem jött össze sehogyan sem: jó, hát gyalog akar átjutni a túlsó partra, száz méterrel a felszín alatt, öt kilométert kutyagolva így.

Most a víz már a válláig ért, már a nyakáig… és tovább hatolt ő csak, egyre beljebb és beljebb… be a tóba… akkor még egyszer kimagaslott, válla kint volt a vízből megint… ám ment tovább, meg nem állt, ment, lejjebb zöttyent, gigájáig, álláig ért a víz, feljebb… s csak most kezdtem felfogni, mit is cselekszik; de nem kiabáltam utána: „Sommer úr! Állj! Vissza!”, nem rohantam segítségért, nem igyekeztem csónakot, tutajt, gumimatracot sem keresni, valami mentő eszközt, sőt, szemem egy villanásra, hunyásra nem vettem le a pici pontról, a fejről, mely odabent akkor elmerült.

S így, egyszeriben, volt – s nem volt. Már csak a szalmakalap úszott a vízen. És valami borzalmasan hosszú idő után, de hogy talán egy fél perc, egy perc telt el már, akkor jött föl pár nagy buborék, majd semmi. Csak ez a nevetséges kalap, az sodródott délnyugati irányba. Néztem utána hosszan, míg el nem tűnt a szürkéllő messzeségben.

Két hétbe telt, hogy a Sommer úr eltűnése bárkinek is egyáltalán feltűnjön. Méghozzá elsőnek a Riedl halászmester felesége figyelt fel rá, merthogy mi lesz a padlástéri odú havi bérével így. Miután pedig a Sommer úr az ezt követő két héten sem került elő, a jó asszony beszélt a Stanglmeiernével, az meg a Hirtnével, aki tovább kérdezgette a vevőit. Mivel azonban senki se látta a Sommer urat, fogalma sem volt róla léleknek se, hol lehet, hát Riedl halászmester úgy döntött, jelenti az eltűnést a rendőrségen, s megint pár hét múltán jelent meg az újság helyi hírei közt egy kis hirdetmény: „Kerestetik…” – s mellette a régi-régi útlevélkép, melynek alapján a kutya se ismerhette volna fel a Sommer urat, lévén hogy fiatalemberként ábrázolta még a fotó, sűrű, fekete hajjal, élénk tekintettel, ajka körül magabiztos, már-már pimaszkás mosollyal. És a kép alatt olvashattuk végre a Sommer úr teljes nevét, hogy tehát: Maximilián Ernst Ágidius Sommer.

Rövid idő múltán Sommer úr és rejtélyes eltűnése mindennapi szóbeszéd tárgya lett a faluban. „Teljesen meghibbanhatott, na”, mondták némelyek, „és úgy eltévedt, hogy haza se találhat többé. Valószínűleg azt se tudja már, hogy hívják, hol lakik.”

„Talán kivándorolt”, mondták mások. „Kanadába vagy Ausztráliába, mert itt Európában túl szűk lett minden a klausztrofóbiájához.”

„Elbolyongott a hegyek közt, aztán bepottyant valami szakadékba”, hangzott egy további változat.

A tó senkinek eszébe se jutott. És az újság még el sem sárgult, Sommer urat már el is feledték. Amúgy se hiányzott senkinek. Riedlné bevágta azt a pár megmaradt holmiját a pince sarkába, a szobát attól fogva nyári, alkalmi vendégeknek adta ki. Jöttek, mentek. Mindenesetre nem voltak olyan jöttmentek, mint a Sommer úr.

Én pedig hallgattam. Mukkot se szóltam. Már aznap este, hogy igen-igen későn értem haza, aztán hallgathattam a szemrehányásokat a tévé züllesztő hatásáról, nem említettem egy árva szóval se, mit tudok. Később se. Még a nővéremnek, a bátyámnak, a rendőröknek, de a Cornelius Michelnek se árultam volna el, egy életem, egy halálom, nem én!

Nem tudom, mi volt e makacs, hosszas hallgatásom oka… de azt se hinném, hogy a félelem, a bűntudat, a rossz lelkiismeret lett volna az. Ha-nem hogy emlékeztem azokra az elkínzott nyögdelésekre ott az erdőn, azokra a szavakra az esőben: „Most akkor tényleg hagyjanak végre békén!” – s ez az emlékezés tette, hogy némán követtem csak tekintetemmel, ahogy a Sommer urat elnyelte a víz.

 

Értesüljön első kézből!

Iratkozzon fel hírlevelünkre a www.partvonal.hu honlapon, és újdonságainkról e-mailben értesítjük.

Minden regisztrált olvasónk 30% – os kedvezménnyel vásárolhat a kiadó szerkesztőségében!

*

További kedvezményeink regisztrált olvasóinknak:

» Minden két teljes áron vásárolt könyv mellé egy könyvet ajándékba adunk, vagy

» két azonos cím vásárlása esetén a második példány ingyenes.

(kiskereskedelmi mennyiség esetén)

*

Kérjük kedves Olvasóinkat, telefonon előre egyeztessenek időpontot!

Telefon: (1) 215-2818; 30/289-7112 Cím: 1093 Budapest, Lónyay u. 1B 4. emelet 8.

Patrick Süskind neve A parfüm című világhírű regény után sok magyar olvasó számára ismerősen cseng. E rövid kis történetnek a nagy elődhöz ugyan nem sok köze van, de ha kézbe vesszük, most sem fogunk csalódni.

Főszereplője egy kisiskolás fiú, aki – mint minden gyerek – iskolába jár, fára mászik, álmodozik, és szerelmes lesz. Süskind az ő felnőtté válását meséli el nekünk, azt az utat, amelyet mindannyian végigjárunk, amely sokszor csalódásokkal terhes, és amelyen a mi kis hősünk megismerkedik Sommer úrral, a vidéket járó, szomorú, furcsa különccel, aki „ahogy ködképként bolyong a történeten át, mintha azt súgná: Én vagyok Elmúlás úr, várj, nemsokára te is követsz.”

„Egyik legkedvesebb fordításom, igaz, számos közül. Süskind itt igazán nagy volt!

Tandori Dezső

www.partvonal.hvi

 

Megjegyzések

[←1]

Még ma is ehhez a definícióhoz tartom magam, bizony, ha összevisszaságomban nem tudom netán, merre bal és merre jobb. Elképzelem egyszerűen a kerékpárt, fékjéhez nyúlok, s remekül tájékozódom máris! Soha nem ülnék fel olyan biciklire, amelyiknek mindkét kormányfelén van fék, vagy rosszabb ennél! – csak a baloldalon.

[←2]

A légellenállást elhanyagolva!

A számításokat természetesen – hétjegyű szám a tizedesvessző után! – nem a fán végeztem el, hanem sokkal, de sokkal később, méghozzá zsebszámolóval. A szabadesés törvényeit akkoriban például még csak hallomásból ismertem, mint számomra nem valami túlságosan érthető szót, úgy vettem: „szabadesés”, a matematikai képletről meg végképp fogalmam se volt. Akkori számításaim arra szorítkoztak, hogy megbecsültem a távolságot, sejtvén, eléggé hosszú ideig zuhanok majd, és nem volt afelől sem kétségem, hogy nagy sebességgel vágódom ekképpen a földhöz.

[←3]

Egyetlen napja volt az évnek, amikor a tévé nem rontotta a szemet, nem vezetett a teljes elhülyüléshez, nevezetesen azon a kora júliusi napon, melyen a német derbit Hamburgban, a horni galopp-pályán futották – s közvetítették. Ez alkalomból apám szürke cilindert tett fel, kocsijával átment Obernseebe, ahol a Michel család körében megtekintette a nagy eseményt.

Table of Contents

Megjegyzések