gyorsan és jó erősen tarkón vágta egy fahasábbal. A halál olyan gyorsan érte a kiskutyát, hogy a boldogság kifejezése ott maradt a száján és a szemén még akkor is, amikor Grenouille már régen kiterítette az illatosítóhelyiségben egy rostára, két zsíros lemez közé, ahol szétáraszthatta tiszta, halálverítéktől mentes kutyaszagát. Persze, résen kellett lennie! A tetemek – ugyanúgy, mint a levágott virágok – nagyon romlandók. Így Grenouille őrt állt az áldozatánál, mintegy fél napon át, míg észre nem vette, hogy az ugyan nem kellemetlen, de torzító hullaszag első foszlányai megjelennek a kutya körül. Azonnal befejezte az enfleurage-t eltüntette a tetemet, és a kevéske illatos zsírt kimosta egy edényben. Az alkoholt gyűszűnyi mennyiségűre desztillálta, s ezt a parányi maradékot üvegcsövecskébe töltötte. A parfüm egyértelműen a nedves, friss-faggyús, éles kutyaszőrszagot árasztotta, méghozzá meglepő erővel. És amikor Grenouille a mészárszéki öreg szukával megszagoltatta az üvegcsövet, az örömüvöltést hallatott, nyüszített, és orrát nem akarta elvenni többé a kémcsőtől. De Grenouille bedugaszolta a kémcsövet, és magánál hordozta még hosszú ideig, mintegy emlékül ama győzelem napjára, amikor először sikerült elrabolnia egy élőlény illatos lelkét. Aztán lassanként és a legnagyobb elővigyázatossággal áttért az emberekre. Először nagyszemű hálóval, biztos távolságból halászta az illatokat, mert nem nagy zsákmányt akart ejteni, hanem módszerének elvét akarta kipróbálni.

Jelentéktelenségi illatával álcázva, esténként a Quatre Dauphins-ben elkeveredett a vendégek között, és apró, zsírral és olajjal átitatott rongyocskákat ragasztott a padok és asztalok alá meg a rejtett zugokba. Pár nap múlva aztán begyűjtötte és megvizsgálta őket. Valóban: a mindenféle konyha-, pipadohány-és borszag mellett némi emberszagot is őriztek. De ez csak nagyon finoman és rejtetten jelentkezett, inkább csak valami általános kigőzölgés volt, mintsem egyéni illat. Azok a próbarongyok, amelyeket Grenouille december 24-én helyezett el a katedrális padja alatt, és csak 26-án gyűjtött be, miután nem kevesebb, mint hét misét ültek végig rajtuk, hasonló

szagot, csak egy kicsit emelkedetten izzadtabbat árasztottak: szörnyű illatkonglomerátumot seggszagból, menstruációs vér szagából, nyirkos térdhajlatok és ökölbe szoruló kezek szagából, ami elkeveredett az ezernyi kóruséneklő, ávemária suttogó torok kilélegzésével, meg a mirha és tömjén nyomasztó illatával; az átitatott rongyocskáknak ködös, szétfolyó, hánytatóan undorító szagkeveréke mégis hamisítatlanul emberi volt. Az első egyéni illatot Grenouille a Charité ispotályában zsákmányolta. Sikerült elcsennie egy elégetésre váró

lepedőt, amibe egy nemrég elhunyt tüdővészes iparoslegény volt mintegy két hónapig becsavarva. A lepedőt olyannyira átitatta a legény bőrének a zsiradéka, hogy ennek kivonatát enfleurage-kenőcsként különítette el, és rögtön mosásnak vetette alá. Az eredmény kísérteties volt. Grenouille orra előtt szagszempontból feltámadt halottaiból a bőrnadrág-és táskakészítő, és ott lebegett a szobában, bár a sajátos reinkarnálási módszer és betegségének számos kórokozója által csak árnyképként, de mégis egyéni illatlenyomatként, felismerhetően: harminc év körüli, alacsony férfi, szőke, krumpliorrú, kurta karú-lábú, lúdtalpas, lábszagú, duzzadt nemi szervű, rossz szájszagú, alacsony termetű ember – orral nézve nem volt valami szépség ez a bőrnadrág-és táskakészítő, nem is érdemelte meg, hogy ama kiskutyához hasonlóan őrizgesse. De Grenouille mégis egész éjszaka ott tartotta a szagszellemet; időnként megszaglászta; kielégülést és boldogságot szerzett neki az a hatalom, amit egy másik ember aurája fölött nyert. A következő nap kiöntötte.

Ezekben a téli napokban elvégzett még egy kísérletet. Egy vándorló, öreg, néma koldusasszonynak egy frankot adott, hogy az egy napon át hordozzon a meztelen bőrén néhány, különféle zsírokkal és olajakkal átitatott rongyocskát. Kiderült, hogy az emberi szagot legjobban a bárányvesezsír és a többször tisztított sertés-és marhafaggyú 2:5:3 arányú keveréke képes beinni.

Ebbe aztán Grenouille bele is nyugodott. Lemondott arról, hogy élő embert egészben a hatalmába kerítsen, és illatszerészetileg feldolgozzon. Az ilyesmi túl kockázatos lett volna, és nem is vezetett volna új felismerésekhez. Tudta, hogy birtokában van azoknak az eljárásoknak, amelyekkel egy ember illatát el tudja rabolni, és nem volt szüksége arra, hogy erről újra bizonyságot szerezzen.

Az emberszag önmagában nem érdekelte. Az emberszagot pótszerekkel is elő tudta állítani. Amire ő vágyott, az egy bizonyos fajta embernek a szaga volt: azé a ritka emberfajtáé, amelyik szeretetet és szerelmet kelt a többiekben. Ezek voltak az áldozatai.

39

Januárban Arnulfi özvegye házasságra lépett első segédjével, Dominique Druot-val, aki ezáltal Maitre Gantier et Parfumeurré, azaz kesztyű-és parfümkészítő mesterré lépett elő. Nagy lakomát adtak a céhmestereknek és egy szerényebbet a segédeknek, Madame új matracot vásárolt az ágyába, amelyet immár hivatalosan osztott meg Druot-val, és előszedte a szekrényből a tarka ruháit. Különben minden maradt a régiben. Megtartotta a jól bevált Arnulfi nevet meg az osztatlan vagyont, az üzlet pénzügyi vezetését és a pincekulcsot; Druot eleget tett napi szexuális kötelességének, majd a kocsmában keresett felüdülést; Grenouille pedig, bár első

és egyetlen segéddé lépett elő, a felhalmozódó munka legnagyobb részét változatlan bérért, szerény ellátásért és sivár fedélért végezte el.

Az év a kasszia sárga áradatával kezdődött, majd jácinttal, ibolyával és bódító nárcisszal folytatódott. Egy márciusi vasárnap – Grenouille körülbelül egy éve tartózkodott Grasse-ban – útnak eredt, hogy utánanézzen, mi történt a város másik végén lévő elfalazott kertben. Most fel volt készülve az illatra, pontosan tudta, mit várhat... de mégis, amikor megérezte, már a Porte Neuve-nél, félúton a falhoz, feldörömbölt a szíve, és érezte, hogy a boldogságtól pezsegni kezd a vér az ereiben, még ott volt a szép növény, a hasonlíthatatlan; baj nélkül átvészelte a telet, teljes fényében pompázott, nőtt, nyújtózkodott, a legnagyszerűbb szirmokat hajtotta. Illata, ahogyan gondolta, erősödött, de nem veszített finomságából. Ami egy éve még szórványosan, cseppenként jelentkezett, az mostanra egyenletesen eloszló, könnyű, krémszerű illatfolyammá vált, ezer színben csillogó, mégis tömör áradattá. És ez az áradat – állapította meg üdvözülten Grenouille – egyre erősödő forrásból táplálkozott. Még egy év, már csak egy esztendő, már csak tizenkét hónap, s aztán a forrás kiárad, ő pedig eljöhet, hogy megkaparintsa, és befogja illatának vad kitörését.

A fal mellett elhaladt addig a helyig, ahol a kert volt. Bár a lány nyilvánvalóan nem volt a kertben, hanem bent a házban, egy zárt ablakos kamrácskában, illata, mint lágy szellő fújdogált. Grenouille csendben lapított. Nem mámorosodott meg, nem szédült meg, mint amikor először megérezte az illatot. Olyan boldog volt, mint az imádottját távolról figyelő szerető, aki tudja, esztendő múltával hazaviszi szerelme tárgyát. Valóban, Grenouille, a kullancs, a szörnyeteg, az embertelen ember Grenouille, aki sohasem érzett szerelmet, és sohasem keltett szerelmet, ott állt azon a márciusi napon Grasse városfalánál, és szeretett, és szerelme mélységesen boldoggá

tette.

Persze, nem embert szeretett, nem azt a fal mögött lakó lányt szerette. Az illatot szerette. Egyedül az illatot és semmi mást, s ezt is csak úgy, mint ami majdan az övé lesz. Megesküdött az életére, hogy esztendő múltán hazaviszi. E sajátságos fogadalom vagy eljegyzés után, ez után az önmaga és jövendő illata számára tett hűségeskü után jókedvűen hagyta el a helyet, és a Porte du Cours-on át visszatért a városba. Amikor éjszaka a viskójában feküdt, még egyszer felidézte emlékezetében az illatot – nem bírt ellenállni a kísértésnek –, és hosszú, mámoros időn át belemerült, becézgette, és engedte, hogy az is becézze őt, olyan szorosan, olyan álomszerű közelségből, mintha már a valóságban is az övé volna, az ő illata, az ő saját illata, amelyet szeretett önmagán, és általa önmagát. Magával akarta vinni ezt az önimádó érzést az álomba. De éppen abban a pillanatban, amikor lehunyta a szemét, és már csak egy lélegzetvételnyire volt az elszunnyadástól, az illat elszállt, hirtelen eltűnt, s helyette a hideg, éles kecskeistállószag érződött csak. Grenouille felriadt. Mi lesz – gondolta –, ha ez az illat, ami az enyém lesz... mi lesz, ha egyszer elfogy?

Hiszen ez nem olyan, mint az emlékezet, ahol minden illat örök... A valódi elhasználódik a világban. Illékony. És mire elfogy, a forrása, amelyből származik, már nem lesz. Én pedig meztelen leszek, mint azelőtt, és a pótszereimmel segíthetek magamon. De nem, rosszabb lesz, mint azelőtt! Mert közben megismertem, sőt birtokoltam őt, az én saját, külön illatomat, s nem tudom majd elfelejteni, hiszen sohasem felejtek el illatokat. És így éldegélek majd életem végéig az emlékeimből, mint ahogyan már most is egy pillanatig csak abból éltem, hogy már előre emlékeztem arra az illatra, ami majd egyszer az enyém lesz... De hát akkor miért is kell nekem egyáltalán?

Ez a gondolat roppant kínosan érintette Grenouille-t. Szörnyen megrémítette, hogy azt az illatot, ami még nem is az övé, ha meg is szerzi, feltétlenül el kell veszítse majd. És vajon mennyi ideig tart majd? Pár napig? Pár hétig? Talán, ha egész takarékosan bánik vele, egy hónapig? és aztán? Látta magát, ahogy kiönti az üvegcséből az utolsó cseppet, borszesszel kiöblíti a flakont, nehogy egy csepp is kárba vesszen, s aztán látta, érezte, ahogyan imádott illata örökre, visszavonhatatlanul elillan. Olyan lesz, mint egy lassú haldoklás, egyfajta fordított megfulladás, önmaga fájdalmas, lassú kilélegzése a rettenetes világba. Didergett. Elfogta a vágy, hogy feladja terveit, kimenjen az éjszakába, és elvonuljon... Elvándorolni a behavazott hegyeken túlra, pihenés nélkül, száz mérföldeket az Auvergne-ben, hogy ott behúzódjon a barlangjába, és a halálba aludjon. De nem tette meg. Ott maradt ülve, és nem engedett a kísértésnek, pedig erős volt. Nem engedett neki, már ismerte ezt a kísértést, hogy elhúzódjon és elbújjon egy barlangba. Ezt már tudta, hogy milyen. De azt nem tudta, milyen az, ha az övé egy emberi illat, egy olyan pompás illat, mint a fal mögötti lányé. És bár tudta, hogy drágán, rettenetesen drágán fog megfizetni ezért az illatért az elvesztésével; vonzóbb volt számára valamit bírni, majd elveszíteni, mint egyszerűen csak lemondani mindkettőről. Mert egész élete lemondásokkal volt teli. De még sohasem volt semmi igazán az övé, és sohasem veszített el valamit. Lassan elmúlt a kétely és vele együtt a borzongás. Érezte, hogy a meleg vér átjárja, és életet önt bele, és újraéleszti előbbi elhatározását, amely még meg is szilárdult, mert nem csupán vágyakozásból fakadt, hanem megfontolt mérlegelésből. Grenouille, a kullancs, választás elé került; vagy beszárad önmagába, vagy leesik az ágról. Az utóbbit választotta, tudván tudva, hogy ez lesz az utolsó zuhanása. Visszafeküdt a vackára, befúrta magát a szalmába, be a takaró alá, és nagyon hősiesnek érezte magát.

De Grenouille nem lett volna Grenouille, ha megelégedett volna egy fatalista hősies érzéssel. Ehhez túlságosan is makacsul akarta önmagát igazolni, és túl ravasz természete meg túl rafinált szelleme volt. Rendben van – elhatározta, hogy megszerzi annak a fal mögötti lánynak az illatát. És ha néhány hét múlva elveszíti, és belehal a veszteségbe, az is rendjén lesz. De még jobb volna, ha nem kellene meghalnia, de mégis megtarthatná

az illatot, vagy elveszítését a lehető leghosszabb ideig elodázhatná. Tartósítani kellene. El kellene venni belőle az illékonyságát, anélkül hogy karakterét elveszítené – ez már szakmai kérdés. Vannak illatok, amelyek évtizedekig frissek maradnak. Egy mósusszal bedörzsölt szekrény, egy fahéjolajjal átitatott bőr, egy ámbragumó, egy cédrusfa ládikó illata majdhogynem örök életű. Mások pedig – a citromolaj, bergamott, nárcisz-és tubarózsa-kivonatok és még sok más virágillat – már pár óra alatt kilehelik a lelküket, ha tisztán és vegyítetlenül kerülnek érintkezésbe a levegővel. A parfümkészítő ennek a végzetes folyamatnak állja útját, amikor a túlságosan illékony illatokat megköti a tartósabbakkal, vagyis mintegy lekötözi őket, megzabolázza szabadulási hajlamukat. Ez attól válik művészetté, hogy a pórázt olyan hosszúra kell hagyni, hogy a megbéklyózott illat látszólag megőrizze szabadságát, de kötelei mégis szorosan fogva tartsák. Grenouille-nak ez egyszer már sikerült, illékony tubarózsaolajat kötözött le tökéletesen pézsma, vanília, labdanum és ciprus gondosan adagolt mennyiségeivel, úgy, hogy illatát ezektől csak még jobban érvényre juttathatta. Miért is ne csinálhatná meg ugyanezt a lány illatával is? Miért kellene tisztán elpazarolni, eltékozolni ezt a minden illatok legdrágábbikát, legtörékenyebbikét? milyen kézenfekvő! Milyen rendkívüli módon együgyű! Talán a gyémántot csiszolatlanul hagyják? Az aranyat rögökben viselik? Talán ő, Grenouille is primitív illattolvaj, mint Druot meg a többi macerátor, desztilláló és virágnyomorgató? Vagy mégis a világ első parfümistája?

A fejét verte iszonyatában, hogy nem is jutott korábban eszébe: hát persze hogy nem szabad ezt az egyszeri illatot nyersen felhasználni! Foglalatba kell tenni, mint a legdrágább ékkövet! Illatdiadémot kell alkotnia, melynek legelőkelőbb helyén, a többihez hozzákötve, de egyszersmind fölöttük lebegve, sugároz majd a lány illata. Parfümöt fog készíteni a művészet összes szabályai szerint, amelyben a központi illat a fal mögötti lányé

lesz.

Mindenesetre a körítéshez, a bázis-, köz-és felhangokhoz, vezérillatnak és fixatívnak nem mósusz, pézsma, rózsa-vagy narancsolaj alkalmas, ebben biztos volt. Egy ilyen parfümhöz, egy emberparfümhöz egészen másféle összetevőkre volt szüksége.

40

Ugyanezen év májusában egy rózsaföld közepén Grasse és a tőle keletre fekvő Opio között félúton, egy tizenöt éves lány meztelen holttestére bukkantak. Egy tarkójára mért bunkócsapás végzett vele. A paraszt, aki megtalálta, annyira összezavarodott a szörnyű lelet láttán, hogy majdnem gyanúba keverte magát, mert a rendőr hadnagynak remegő hangon azt jelentette, hogy ilyen szépet még nem látott – pedig azt akarta mondani, hogy ilyen szörnyűségeset még nem látott.

A lány valóban ritka szépség volt. Azokhoz a nehézvérű nőkhöz tartozott, akik mintha sötét mézből lennének: simák, édesek és iszonyúan ragadósak, akik egy kurta mozdulattal, egy hajigazítással, pillantásuk egyetlen korbácsütésével uralkodnak, s maguk eközben nyugodtan állnak a forgószél középpontjában, látszólag nem is sejtvén önmaguk vonzerejét, mellyel ellenállhatatlanul leigázzák a nők és férfiak lelkét és vágyait. És fiatal volt még, nagyon fiatal, s bájos volt, mert még nem hízott el a típusára oly jellemző módon. Súlyos tagjai még simák és ruganyosak voltak, keble, mint hámozott tojás, és széles arcát, mely még lágy vonásokat és titkos zugokat mutatott, a sűrű, fekete haj keretezte valaha. A haj maga persze eltűnt. A gyilkos lenyírta és elvitte, ugyanúgy, mint a ruhákat.

Először a cigányokat gyanúsították. A cigányoktól minden kitellett. A cigányok köztudomásúlag öreg ruhákból szőtték a szőnyegeiket, párnáikba pedig emberhajat tömtek, az akasztottak fogaiból és bőréből meg kis babákat készítettek. Egy ilyen perverz gaztettel kapcsolatban csak a cigányok jöhettek szóba. De abban az időben nem jártak a vidéken cigányok, se közel, se távol, utoljára decemberben vonultak erre. Cigányok híján aztán az olasz vándormunkásokat gyanúsították. De olasz vándormunkások sem voltak még, nekik még korai volt, ők majd csak júniusban jelennek meg a jácintszüretre, tehát ők sem lehettek. Végül a parókakészítők keveredtek gyanúba, akiknél keresni kezdték a meggyilkolt lány haját. Mindhiába. A gyanúsítottak sorát a zsidók folytatták, aztán a bencés kolostor állítólag buja szerzetesei – akik azonban már mind jócskán túl voltak a hetvenen –, aztán a ciszterciták, aztán a szabadkőművesek, aztán az őrültek a Charitéból, majd a szénégetők, a koldusok és végül az erkölcstelen nemesség, különösen Cabris márkija, mert már harmadszor házasodott, és pincéiben állítólag feketemiséket rendezett, ahol szűzlányvért ivott, hogy férfiasságát fokozza. De bizonyítani semmit sem lehetett. A gyilkosságot senki sem látta, a halott ruháit és haját nem találták meg. A rendőr hadnagy néhány hét múlva beszüntette a nyomozást. Június közepén megjöttek az olaszok, sokan családostul, hogy aratóként munkába álljanak. A parasztok felfogadták ugyan őket, de asszonyaiknak és lányaiknak megtiltották, hogy érintkezzenek velük. Biztos, ami biztos. Mert az elkövetett gyilkossággal ugyan valóban nem gyanúsíthatták a vándormunkásokat, de elvileg tehették volna ők is, ezért jobbnak látták óvakodni tőlük.

A jázminszüret kezdete után hamarosan két újabb gyilkosság következett be. Ismét gyönyörű lányok estek áldozatul, ismét ama nehézvérű, fekete hajú típushoz tartoztak, ismét meztelenül, kopaszra nyírva, zúzott sebbel tarkójukon találtak rájuk a virágföldeken. A tettesről megint semmi árulkodó nyom. A hír futótűzként terjedt, és már-már bántalmazták a vándormunkásokat, amikor kiderült, hogy mindkét áldozat olasz lány volt, egy genovai napszámos lányai.

Rettenet töltötte el az egész vidéket. Az emberek nem tudták, ki ellen forduljanak tehetetlen dühükben. Voltak ugyan még néhányan, akik az őrülteket vagy a furcsa márkit gyanúsították, de ebben igazából senki sem hitt, mert azok éjjel-nappal erős őrizet alatt álltak, emez pedig már rég elutazott Párizsba. Az emberek összebújtak. A parasztok megnyitották csűrjeiket a vándormunkások előtt, akik eddig a szabad ég alatt táboroztak. A városiak minden városnegyedben éjjeli őrjáratot szerveztek. A rendőrfőnök megerősítette a kapuőrséget. De az óvintézkedések mit sem használtak. A kettős gyilkosság után ismét találtak egy lánytetemet, ugyanolyan állapotban, mint az előzőeket. Most a püspöki palota szárd mosónője volt az áldozat, a Fontaine de la Foux-i nagy vízmedence mellett, tehát közvetlenül a város kapui előtt ütötték agyon. És bár a konzulok az izgatott polgárság nyomására újabb intézkedéseket tettek – megszigorították a kapuellenőrzést, a sötétség beállta után kijárási tilalmat rendeltek el a nőknek –, ezen a nyáron egyetlenegy hét sem telt el anélkül, hogy egy-egy fiatal lány hulláját meg ne találták volna. És az áldozatok mindig olyanok voltak, akik éppen akkor értek volna nővé, és mindig a legszebbek voltak abból a sötét, ragadós fajtából. Bár a gyilkos hamarosan a vidék lakosságára jellemző lágy, fehér bőrű, kissé testes lányokat sem vetette már meg. Már gesztenyebarnák, már sötétszőkék is áldozatul estek – hacsak nem voltak túl soványak. Mindenütt felkutatta őket, nemcsak Grasse környékén, hanem a városban is, még a házakban is. Egy asztalos leányát az ötödik emeleten találták agyonütve a szobájában; a házban senki semmit nem hallott, és a kutyák sem jeleztek, pedig máskor minden idegent megszimatoltak és megugattak. A gyilkos mintha megfoghatatlan, testtelen lett volna, akár egy kísértet. Az emberek felháborodtak, és szidták az elöljáróságot. A legkisebb pletykára is összecsődültek. Majdnem lemészároltak egy vándorkereskedőt, aki szerelmi porokat és egyéb kuruzslószereket árult, mert az a hír terjedt el róla, hogy őrölt lányhajat kever a szereibe. Az Hôtel de Cabris-t és a Charité-ispotályt megpróbálták felgyújtani. Alexandre Misnard kendőkereskedő a tulajdon inasát lőtte agyon, amikor az éjszaka hazatért, mert a hírhedt leánygyilkosnak vélte. Aki megengedhette magának, serdülőleányát távoli rokonokhoz küldte, vagy Nizzába, Aixbe, Marseille-be intézetbe. A rendőrfőnököt a városi tanács nyomására leváltották. Utódja a meggyilkolt szépségek holttestét orvoskollégiummal vizsgáltatta meg: kiderült, hogy valamennyien érintetlenek maradtak. Különös módon ez inkább fokozta az iszonyatot, ahelyett hogy mérsékelte volna, mert titokban mindenki azt gondolta, hogy a lányokat megerőszakolták. Akkor legalább a gyilkos indítékát ismerték volna. De így semmit sem tudtak, teljesen tanácstalanokká váltak. És aki Istenben hitt, imádságba menekült, hogy legalább az ő házát mentse meg az ördögi kísértettől.

A városi tanács urai, Grasse harminc leggazdagabb és legtekintélyesebb polgárából és nemesemberéből álló

bizottság, melynek tagjai többségükben felvilágosult és antiklerikális gondolkodók voltak, és a püspökkel eddig fikarcnyit sem törődtek, és legszívesebben a kolostorokat és apátságokat is raktárrá meg gyárakká alakíttatták volna, nos, a városi tanács urai odáig süllyedtek szorultságukban, hogy alázatos hangvételű petíciót nyújtottak be a püspök őeminenciájának, amelyben megkérték, hogy átkozza ki és űzze el a leánygyilkos szörnyeteget, akit a világi hatalom nem tud elfogni. Őeminenciája főméltóságú elődje is így cselekedett az 1709-es, az egész vidéket fenyegető nagy sáskajárás idején. És valóban, szeptember végén a grasse-i leánygyilkos, aki eddig a lakosság minden rétegéből összesen 24 gyönyörű szüzet ragadott el, írásos hirdetményben és szóban, a város összes szószékéről – a Notre-Dame du Puy szószékéről is! – a püspök által ünnepélyesen kiátkoztatott és kiközösíttetett. Az eredmény hihetetlen volt. Egyik napról a másikra megszűntek a gyilkosságok. Az október és november nem hozott újabb holttesteket. December elején Grenoble-ból híre jött, hogy újabban ott bukkant fel egy lánygyilkos, aki megfojtja áldozatait, és testükről a ruhát cafatokban, fejükről a hajat csomókban tépkedi. És bár ezek a bestiális gaztettek egyáltalán nem hasonlítottak a grasse-i, tisztán végrehajtott gyilkosságokra, mégis mindenki meg volt győződve róla, hogy a tettes egy és ugyanaz a személy. A grasse-iak három keresztet vetettek megkönnyebbülésükben, hogy a szörnyeteg nem náluk, hanem a hétnapi járóföldre fekvő Grenoble-ban őrjöng. Fáklyásmenetet szerveztek a püspök tiszteletére, és december 24-én nagy hálaadó misét celebráltak. 1776

januárjában meglazult a szigorított biztonsági intézkedések hálója, és visszavonták a nők számára elrendelt kijárási tilalmat. A magán-és a közélet hihetetlen sebességgel tért vissza a normális kerékvágásba. Mintha elfújták volna a félelmet, már senki sem beszélt a rémről, aki pár hónapja még rettegésben tartotta a várost és környékét. Még az áldozatok családja sem beszélt róla. Olyan volt, mintha a püspöki átok nemcsak a gyilkost, hanem az emlékét is elűzte volna. És az emberek meg voltak elégedve.

Csak akinek épp ebbe a csodás korba érő leánya volt, az nem hagyta még mindig szívesen felügyelet nélkül; csak az érzett szorongást szürkületkor, és boldog volt, ha reggelente épségben és egészségben találta – persze anélkül, hogy az okot akár saját magának is megvallotta volna.

41

Egy ember mégis akadt Grasse-ban, aki nem bízott a nyugalomban. Antoine Richis volt a neve, a második konzul posztját töltötte be, és a Rue Droite elején lakott egy tekintélyes épületben. Richis özvegyember volt, és volt egy Laure nevű leánya. Még a negyvenedik évébe se lépett, életereje töretlen volt, de csak húzta-halasztotta az újabb házasságot. Először férjhez akarta adni a lányát. Méghozzá nem az első jöttmenthez, hanem rangos emberhez. Élt egy bizonyos von Bouyon báró, egy fiúgyermek és egy vence-i földbirtok tulajdonosa, akinek híre jó, anyagi helyzete azonban gyatra volt, ezzel tárgyalt Richis a gyermekek jövőjéről. Ha aztán a lányát felkontyolják, ő is kinyújthatja udvarlói csápjait a nagy tekintélyű Drée-, Maubertvagy Fontmichel-házak irányába, na, nem mintha hiú lett volna, és minden vágyát egy nemesi oldalborda megszerzésében látta volna kiteljesedni, hanem olyan dinasztiát szándékozott alapítani és utódait olyan pályára juttatni, amelyik a legrangosabb társadalmi elismeréshez és politikai befolyáshoz vezet. Ehhez pedig legalább két fiúgyermekre volt még szüksége, akik közül az egyik átvenné az üzletet, a másik pedig jogi pályán, az aixi parlament útján maga is beépülne a nemességbe. Ilyen ambíciókat egy osztályabeli ember csak akkor dédelgethetett a siker reményében, ha személyét és családját a legszorosabb szálak fűzték a helyi nemesi családokhoz.

Ami pedig egyáltalán ilyen magasröptű tervekre jogosította, az mesés gazdagsága volt. Antoine Richis messze földön a legesleggazdagabb ember volt. Nemcsak a grasse-i térségben voltak birtokai, melyeken olajat, narancsot, búzát és kendert termesztett, hanem Vence és Antibes környékén is: ezeket bérbe adta. Voltak házai Aixben és vidéken, részesedett hajókból, melyek Indiába jártak, állandó irodát tartott fenn Genovában, és övé

volt Franciaország legnagyobb illatszer-, édesség-, olaj-és bőrraktára. De legdrágább kincse a lánya volt. Egyetlen gyermek, éppen tizenhat éves, sötétvörös hajú, zöld szemű

leány. Olyan elragadó arca volt, hogy minden látogató valósággal megdermedt, amikor megpillantotta, és nem tudták levenni róla a szemüket, valósággal végignyalták az arcát a szemükkel, mintha fagylaltot nyalogatnának, s arcuk az élvezet közben a szokásos bárgyú és odaadó kifejezést öltötte fel. Maga Richis is, amikor rápillantott a tulajdon lányára, azon kapta magát, hogy meghatározhatatlan időre, negyedórára, talán félórára, megfeledkezett a világról és üzleteiről – ami különben még álmában sem fordult elő –, teljesen feloldódott a gyönyörű leány nézésében, és utána nem tudta volna megmondani, mit is csinált az előbb. És újabban – szorongással vette észre

– az esti lefekvéskor vagy reggel, ébresztéskor, amikor a lány még aludt, mintha egy isten fektette volna oda, és hálóingén áttetszett csípőjének és mellének vonala, és a mell, a váll, a könyök és a sima alsókar négyszögéből, ahol az arca rejlett, a kilélegzett levegő nyugodtan és forrón áradt... – akkor összeszorult a gyomra, elszorult a torka, és Isten a megmondhatója, elátkozta magát, amiért az apja volt ennek a nőnek és nem egy idegen, egy bármilyen férfi, aki előtt ugyanúgy heverne, mint most őelőtte, és aki gondolkodás nélkül hozzá-, rá-, belefekhetne egész sóvárgásával. És kiverte a veríték, és reszkettek a tagjai, miközben ezt a szörnyű kéjt legyűrte magában, és lehajolt a lányhoz, hogy szűzies atyai csókkal ébressze.

Az elmúlt évben, a gyilkosságok idején, az ilyen végzetes kísértések még nem környékezték meg. A bűvös hatás, amit a lánya tett rá – legalábbis úgy tűnt neki –, akkor még gyermeki varázs volt. Ezért aztán nem is féltette Laure-t különösebben attól a gyilkostól, akiről köztudott volt, hogy sem gyermekeket, sem asszonyokat, csakis fiatal, szűz leányokat támad meg. Persze megerősítette háza őrzését, a felső szintre új rácsot szereltetett, és a komornának megparancsolta, hogy költözzön egy szobába a leánnyal. De idegenkedett attól a gondolattól, hogy mint számos, hozzá hasonló tekintélyes férfiú, lányával, sőt egész családjával együtt elutazzon. Egy tanácsúrhoz és második konzulhoz méltatlannak tartotta ezt a viselkedést, mert neki – így gondolta – példát kell mutatnia nyugalomból, bátorságból és hajlíthatatlanságból polgártársai számára. Ezenkívül olyan férfiú volt, aki nem a mások döntései alapján szokta meghozni a sajátját, és főleg nem holmi egyszerű, névtelen gonosztevő

akarata szerint. És így az egész szörnyű idő alatt azok közé tartozott, akik ellenálltak a félelem lázának, és képesek voltak hideg fejjel gondolkozni. De ez most furcsa mód megváltozott. Míg ugyanis az emberek odakint a városban, mintha már fel is akasztották volna a gyilkost, működésének végét ünnepelték, és teljesen elfelejtkeztek a rettenet időszakáról, Antoine Richis szívébe méregként beette magát a félelem. Sokáig nem is vallotta be magának, hogy emiatt halogat régóta esedékes utazásokat, s ezért lép csak ki vonakodva a házából, s azért fogja kurtára a látogatásokat és hivatalos ügyek intézését, hogy minél hamarabb hazamehessen. Kimerültséggel mentegetőzött önmaga előtt, meg hogy túl sokat dolgozott az utóbbi időben, de azt is megvallotta magának, hogy kissé aggódik, miképpen minden eladó lány apja, természetesen... Talán nem terjedt máris el Laure szépségének híre a külvilágban? Talán nem fordultak már utánuk az emberek, ha vasárnaponként a templomba mentek? Talán bizonyos urak nem tettek már ajánlatokat maguk vagy a fiaik nevében...?

42

Egyszer azonban, egy márciusi napon, Richis a szalonban üldögélt, és látta, hogy Laure a kertbe megy. Kék ruhát viselt, melyre ráomlott vörös haja, csak úgy lobogott a napfényben – még sohasem látta a lányát ilyen gyönyörűnek. Laure eltűnt egy sövény mögött. Aztán talán két szívdobbanásnyi idővel tovább tartott a vártnál, hogy előkerült – de Richis halálra rémült, mert két szívdobbanásnyi ideig úgy érezte, mindörökre elveszítette. Ugyanennek a napnak az éjszakáján szörnyű álomból riadt fel, amelynek tartalmára nem emlékezett, csak arra, hogy Laure-ról szólt; ő berontott a szobácskájába, mert szentül hitte, hogy holtan, megnyírva és meggyalázva találja – de a lány sértetlen volt.

Izzadságban úszva tért vissza a saját szobájába, reszketett a felindulástól, de nem is a felindulástól, hanem a félelemtől; most, már bevallotta magának, hogy a puszta félelem szorította marokra a szívét, és miközben ezt bevallotta magának, egyszerre megnyugodott, és a feje is kitisztult némileg. A püspöki átokban, őszintén szólva, már a kezdet kezdetén sem hitt; abban sem, hogy a gyilkos Grenoble-ba tette át székhelyét; és azt sem hitte el, hogy elhagyta a várost. Nem: még itt él a grasse-iak között, és egyszer majd lecsap. Augusztusban és szeptemberben Richis látott néhányat a megölt leányok közül. A látvány elborzasztotta, de egyszersmind el is bűvölte, mert az áldozatok, mindegyik a maga egyszeri módján, válogatott szépségek voltak. Sohasem gondolta volna, hogy Grasseban ennyi ismeretlen szépség él. Az ő szemét a gyilkos nyitotta ki, akinek különleges ízlése volt. És valamiféle rendszere. Nemcsak, hogy valamennyi gyilkosságot ugyanazon rendszer szerint vitte véghez, de az áldozatok kiválasztásakor is szinte gazdaságosan tervező szándékról tett tanúságot. Richis ugyan nem tudta, mit is akar a gyilkos áldozataitól, hiszen a legjobbat belőlük: ifjú bájukat és szépségüket úgysem tudta elrabolni... vagy talán mégis? Mindenesetre a gyilkost, bármilyen képtelenül hangzik is, nem érezte romboló

szellemnek, hanem inkább gondos gyűjtőnek. Ugyanis, hogyha az áldozatokat nem egyénenként, hanem egy magasabb egységnek alárendelve szemlélték, tulajdonságaikat idealisztikus módon mintegy egybeolvasztva, akkor a mozaikkövekből összeálló kép maga a Szépség lenne, és a belőle áradó varázs már nem emberi, hanem isteni lenne. (Amint láthatjuk, Richis felvilágosult gondolkodó volt, aki blaszfémikus következtetésektől sem riadt vissza, és bár nem szaglási, hanem optikai kategóriákban gondolkodott, nem járt messze az igazságtól.) Ha mármost elfogadjuk azt a feltevést – így gondolkodott tovább Richis –, hogy a gyilkos valóban a szépség gyűjtője, és célja a tökéletesség képének megalkotása – még ha ez beteg agyának szüleménye is –, továbbá

feltételezzük, hogy különlegesen jó ízlésű és tökéletes módszerű emberről van szó, ahogy a tények is mutatják, akkor fel kell tételezni azt is, hogy ama képmásnak a földön található legszebb mozaikkövéről, Laure szépségéről nem fog lemondani. Egész eddigi gyilkosságsorozata semmit sem érne nélküle. Ő lenne a palota záróköve.

Richis, míg ezt a rettenetes következtetést levonta, hálóingben ült az ágya szélén, és csodálkozott, mennyire megnyugodott. Már nem reszketett és nem vacogott. Eltűnt az a megfoghatatlan félelem, ami hetek óta kínozta, elhessentette a konkrét veszély tudata: a gyilkos szelleme és viselkedése egészen nyilvánvalóan kezdettől fogva Laure-ra irányult. És minden egyéb gyilkosság csak körítésül szolgált ehhez az utolsó, legfontosabb gyilkossághoz. Az ugyan továbbra sem volt világos, hogy rémtetteivel milyen gyakorlati célt akart elérni a gyilkos, vagy egyáltalán van-e célja velük. De a gyilkos rendszerét és eszmei indítékait – vagyis a lényeget –

átlátta Richis. És minél tovább gondolkodott rajta, annál inkább tetszett neki a gyilkos, és annál inkább nőtt elismerése iránta – persze önmaga iránt is, hiszen ő, Richis volt az, aki finoman elemző eljárásával leleplezte ellenfele ravaszságát.

Ha ő, Richis maga lenne a gyilkos, ennek szenvedélyétől lenne megszállva, úgy ő sem járt volna el másképpen, mint ez, és ő is mindent arra tenne fel, hogy Laure-nak, az egyetlennek, a nagyszerűnek a meggyilkolásával koronázza meg őrült művét.

Ez az utolsó gondolat különösen tetszett neki: abban a helyzetben volt, hogy lánya leendő gyilkosának helyébe képzelje magát, és ezzel toronymagasan fölébe kerekedett. Főképp azért, mert a gyilkos, bármilyen intelligens volt is, nem képzelhette magát az ő helyébe, már csak azért sem, mert biztosan sejtelme sem lehetett arról, hogy Richis már beleképzelte magát az övébe. Alapjában véve itt sem volt másképp, mint az üzleti életben

– persze, mutatis mutandis. Az a versenytárs, akinek szándékain átláttunk, máris hátrányos helyzetbe került; már nem lehetett ártalmas, főleg, ha az ellenfelet Antoine Richis-nek hívják, és minden hájjal megkent kereskedő, valamint harcos természettel rendelkezik... Végül is övé volt Franciaország legnagyobb illatszer-kereskedése, és nem mennyei ajándékként hullott az ölébe a második konzul tisztje sem, hanem kiharcolta, kicsikarta, kiügyeskedte olyan módon, hogy a konkurencia szándékait ravaszul, időben észrevette, és ellenfeleit kiütötte a nyeregből. Ugyanígy fogja elérni céljait a jövőben is, utódainak hatalomra juttatását és felemelését a nemesség soraiba. Így fogja meghiúsítani annak a gyilkosnak a terveit is, aki a Laure-ért folytatott harcban az ellenfele –

már csak azért is, mert Laure az ő, Richis terveinek is zárókövét képezi. Természetesen szerette is a lányt – de szüksége is volt rá. És ami legnagyratörőbb terveihez kellett, azt senkinek sem engedte át, ahhoz foggalkörömmel ragaszkodott. Most már jobban volt. Miután éjszakai töprengéseinek eredményeképpen a démonnal való harcot átváltotta üzleti konkurenciaharcra, érezte, hogy visszanyeri önbizalmát, sőt elbizakodottságát. Elszállt a félelem maradéka is, eltűnt a szorongás és a zord aggodalom, ami eddig úgy gyötörte, mint egy szenilis vén trotlit; szétfoszlott a sötét sejtelmek köde, melyben hetek óta vakon tapogatódzott. Ezen a terepen már otthonosan mozgott, és minden kihívást kész volt elfogadni.

43

Megkönnyebbülten, majdnem elégedetten ugrott ki az ágyból, megrántotta a csengőzsinórt, és az álomittasan betámolygó szolgának megparancsolta, hogy csomagoljon ruhákat és élelmiszert, mert úgy döntött, hogy napkeltekor lányával együtt Grenoble-ba utazik. Aztán felöltözött, és az egész személyzetet felzavarta. Az éjszaka közepén a Rue Droite-i házban pezsegni kezdett az élet. A konyhában feléledtek a tüzek, a folyosókon izgatott cselédlányok szaladgáltak, az inas fel s alá rohangászott a lépcsőkön, a pince boltívei a pincemester kulcsainak csörgését visszhangozták, az udvarban fáklyák világítottak, cselédek rohantak lovakért, mások öszvéreket vezettek elő az istállóból, szerszámoztak, nyergeltek, szaladgáltak és csomagoltak – akár azt lehetett volna hinni, hogy osztrák és szárd hordák közelednek újra, perzselve, dúlva, mint 1746-ban, amikor a ház ura páni félelemben menekült. De most semmi ilyenről nem volt szó. A ház ura most marsalli méltósággal trónolt az íróasztala mögött, tejeskávét ivott, és utasításokat osztogatott a ki-és beszaladgáló cselédeknek. Eközben leveleket írt a polgármesternek és első konzulnak, a jegyzőjének, az ügyvédjének, marseille-i bankárjának, de Bouyon bárónak és különféle üzleti partnereinek.

Hat órára elintézte a levelezést, és megtette az összes intézkedéseket, amelyek kellettek a tervéhez. Két kis útipisztolyt vett magához, felcsatolta pénzesövét, bezárta az íróasztalt. Aztán felébresztette a lányát. Nyolckor elindult a kis karaván. Richis lovagolt elöl, öröm volt ránézni, borvörös, aranysujtásos zakóban, fekete redingote-ban, fekete kalapján hetyke tollbokréta lengedezett. Utána a lánya következett szerényebben öltözve, de így is olyan sugárzó szépségben, hogy a nép az ablakokban és az utcán csak őt bámulta, s a tömeg csak úgy morajlott az elragadtatástól. A férfiak levették a kalapjukat – látszólag a második konzul előtt, valójában azonban a királynői megjelenésű lány előtt. Azután a komorna következett – senki nem figyelt rá –, aztán Richis szolgája két málhás lóval – kocsira a Grenoble-ba vezető út hírhedetten rossz állapota miatt nem is gondolhattak –, a menet végét pedig egy tucatnyi, mindenféle áruval megrakott öszvér képezte, melyekre két szolga felügyelt. A Porte du Cours-nál az őrök fegyverükkel tisztelegtek, amelyet csak akkor engedtek le újra, amikor az utolsó öszvér is elkocogott mellettük. Gyerekek futva még sokáig kísérték a menetet, s integettek utána, míg lassan eltávolodott a kanyargós hegyi úton.

Antoine Richis elvonulása a lányával különösen nagy hatással volt az emberekre. Úgy tűnt, mintha valami archaikus áldozati szertartást kísérhettek volna figyelemmel. Közben elterjedt, hogy Richis Grenoble-ba utazik, tehát abba a városba, ahol a lánygyilkos szörnyeteg újabban tanyát vert. Az emberek nem tudták, mire véljék a dolgot. Vajon büntetendő könnyelműség-e Richis tette, vagy csodálatra méltó bátorság? Kihívás, vagy az istenek megengesztelésének vágya? – Nagyon homályosan csak annyit sejtettek, hogy a szép, vörös hajú lányt most látták az életben utoljára. Sejtették, hogy Laure Richis elveszett.

Ez a sejtelem aztán be is igazolódott, noha az emberek teljesen rossz irányba tapogatództak. Richis ugyanis egyáltalán nem Grenoble-ba ment. A pompás kivonulás csak csel volt. Grasse-tól másfél mérföldnyire északnyugatra, Saint-Vallier falu közelében megállította a menetet. Szolgájának teljhatalmat és menetlevelet adott, megparancsolván neki, hogy az öszvérkaravánt a szolgák kíséretében vezesse tovább Grenoble-ba. Ő maga Laure-ral és a komornával Cabris irányába fordult, ahol ebédszünetet tartott, majd továbbhaladtak a Tanneron-hegységet keresztben átszelve, dél felé. Az út rendkívül rossz volt, de csak így tudták nagy ívben kikerülni Grasse-t és az egész grasse-i medencét, és estig inkognitóban eljutni a tengerpartig... Aztán a következő

nap – legalábbis Richis így tervezte – át akarta vitetni magát Laure-ral együtt a Lerin-szigetekre, melyek közül a kisebbiken állt Saint-Honorat erődítményszerű kolostora. Maroknyi agg, de azért még harcképes szerzetes lakott itt, akikkel Richis jó ismeretségben volt, hiszen évek óta ő vásárolta és dolgozta fel a kolostor egész évi eukaliptuszlikőrjét, a píniamagokat és a ciprusolajat. A lányát itt, Saint-Honorat kolostorában akarta ideiglenesen elhelyezni, mert a Cháteau d'If börtöne és az Ile Sainte-Marguerite-en lévő állami fogház mellett ez volt Franciaország legbiztonságosabb helye. Ő maga aztán haladéktalanul vissza akart térni a szárazföldre. Keletről, ezúttal Antibes és Cagnes irányából kerülve meg Grasse-t, és még aznap este szeretett volna beérni Vence-ba. Már odarendelte a jegyzőt, hogy megállapodjék de Bouyon báróval a gyermekeik, Laure és Alphonse között kötendő házasságról. Olyan ajánlatot tesz Bouyonnak, amilyent az nem utasíthat vissza: átvállalja a 40 000 livre értékű adósságot. Ugyanekkora összegű hozományt ad Laure-nak, valamint több, különféle földbirtokot és egy maganosci olajmalmot is, valamint 3000 livre évjáradékot a fiatal párnak. Richis egyetlen kikötése az, hogy az esküvőt tíz napon belül bonyolítsák le; és a pár aztán költözzön Vence-ba. Richis tudta, hogy e miatt a nagy sietség miatt sokkal többe fog kerülni neki, hogy házát és nevét összekösse a jó nevű Bouyon-házzal. Ha türelmesebb, talán olcsóbban is megúszhatta volna a dolgot. A báró idővel térden állva könyörögne, hogy hadd emelje fel a fia Laure-t a saját társadalmi osztályába, hiszen a kereskedőlány szépségének híre csak nőttön-nőne, csakúgy, mint Richis vagyona és Bouyon adósságai. De isten neki! Ebben az üzletben nem a báró volt az ellenfél, hanem az ismeretlen gyilkos. Az ő levesébe kellett beleköpni. Egy férjes asszony, aki persze már nem szűz, sőt talán már teherbe is esett, már nem illene bele a gyilkos exkluzív gyűjteményébe. Az utolsó ékkő megvakult volna, Laure minden értéke elveszett volna a gyilkos számára, aki nem fejezhette volna be művét. Micsoda vereség! Richis Grasse-ban akarta megtartani a menyegzőt, méghozzá

nagy cécóval, a legnagyobb nyilvánosság előtt. És bár nem ismerte az ellenfelét, és talán sohasem fogja megismerni, de mégiscsak boldogság lesz tudni, hogy ott lesz majd az eseményen, és saját két szemével lesheti, mint viszik el legjobban áhított zsákmányát az orra elől.

Remek terv volt. És ismét csak csodálhatjuk, hogy Richis milyen kitűnő érzékkel férkőzött közel az igazsághoz. Mert Bouyon báró fia és Laure Richis házassága valóban megsemmisítő csapást mért volna a grassei leánygyilkosra. De a terv még csak terv volt. Richis még nem vitte biztos menedékbe a lányát. Még nem vitette a túlpartra, a Saint-Honorat-kolostorba. Egyelőre a három lovas még a Tanneron-hegységbeli utakkal küszködött, amelyek néha olyan gyalázatosan rosszak voltak, hogy az utasoknak le kellett szállni a nyeregből. Nagyon lassan haladtak. Remélték, hogy estefelé elérik a tengerparti Napoule-t, egy kis falut Cannes-tól nyugatra.

44

Az idő tájt, amikor Laure Richis apjával együtt elhagyta Grasse-t, Grenouille a város másik végén, az Arnulfi-műhelyben tartózkodott, és nárciszt dolgozott fel. Egyedül volt és remek hangulatban. Grasse-i tartózkodása a végéhez közeledett. Közeledett a győzelem napja. Kint, a kunyhójában, egy vattával bélelt ládikában, huszonnégy üvegcsében őrizte a huszonnégy szűz cseppfolyóssá alakított auráját, a legdrágább eszenciákat, melyeket Grenouille az elmúlt év során a testek hideg zsír-átitatásával és a haj meg a ruhák digerálásával, átmosásával és desztillálásával nyert. A huszonötödiket, a legeslegdrágábbat és legfontosabbat aznap akarta megszerezni. Megvolt már a tégely a többszörösen áttisztított zsiradékkal, előkészített egy finom lenvászon lepedőt és egy ballon minőségi alkoholt erre az utolsó vadászatra. A terepet tökéletesen megtisztította. Újhold volt.

Tudta, hogy a Rue Droite-i, jól őrzött házba nem lehet betörni. Ezért már kapuzárás előtt, sötétedéskor be akart lopódzni, és szagtalanságának védelmében, mint egy ember és állat számára láthatatlanná tevő sipkában elrejtőzni a ház egy zugában. Aztán később, ha már mindenki elaludt, orra iránytűjének vezetésével felmehet a kincsét rejtő szobácskába. Ott helyben fel fogja dolgozni a zsiradékkal átitatott lepedő segítségével. Csak a hajat és a ruhákat viszi majd el szokás szerint, mert ezeket közvetlenül kimoshatja alkoholban, amit a műhelyben kényelmesebben el tud végezni. A pomádé végső letisztításához és a koncentrátum desztillálásához újabb éjszakára lesz szüksége. És ha minden jól megy – márpedig semmi oka nem volt arra, hogy kételkedjen ebben –, akkor holnapután övé lesz az összes eszencia a világ legjobb parfümjéhez, és úgy fogja elhagyni Grasse-t, mint a föld legjobb illatú embere.

Déltájban elkészült a nárcisszal. Eloltotta a tüzet, lefedte a zsíros katlant, és kiment a műhely elé, hűtőzni. A szél nyugat felől fújt.

Már az első szippantásra érezte, hogy valami nincs rendben. Az atmoszférával nem volt valami rendben. A város illatruhájából, ebből a sok ezer szálas szőttesből hiányzott az aranyfonál. Pedig az utóbbi hetekben ez az illatozó szál úgy megerősödött, hogy még a város túlsó végén, a viskójában is tisztán érezte. Most pedig eltűnt, a legintenzívebb szaglászással sem bírta felfedezni. Grenouille-t szinte megbénította a rémület. Meghalt –

gondolta. Vagy még rettenetesebb történt: valaki megelőzött. Valaki letépte a virágomat, és elrabolta az illatát. –

Annyira megrendült, hogy még üvölteni sem tudott, csak könnyek szöktek a szemébe, majd legördültek orra két oldalán.

Ekkor érkezett haza Druot a Quatre Dauphins-ből ebédre, és csak úgy mellékesen megemlítette, hogy a második konzul ma reggel a lányával és tizenkét málhás öszvérrel Grenoble-ba indult. Grenouille lenyelte könnyeit, és elrohant a városon át a Porte du Cours-ig. A kapu előtti téren megállt és szimatolt. És a tiszta, városi szagoktól mentes nyugati szélben valóban megtalálta az aranyfonalat, vékonyan, gyengén, de félreismerhetetlenül. De a kedves illat nem északnyugatról jött, amerre a grenoble-i út húzódott, hanem inkább Cabris irányából – ha nem éppen délnyugatról.

Grenouille megkérdezte az őrt, melyik úton indult el a konzul. A nyugati irányba mutatott. Nem Cabris felé?

Vagy a másik úton, ami dél felé Auribeau és La Napoule felé vezet? – Biztosan nem, válaszolta az őr, a tulajdon két szemével látta.

Grenouille visszarohant a városon át a viskójába, összecsomagolta a lepedőt, a pomádésedényt, a vakarót, az ollót, és egy kis sima olajfa bunkóval együtt betette a zsákjába, és azon nyomban útnak indult – de nem Grenoble felé, hanem az orra után: délnek.

Ez a Napoule-ba vezető közvetlen út a Tanneron-hegység nyúlványai mellett, a Frayére és Siagne medrében vezetett. Kényelmes volt, Grenouille gyorsan haladt. Amikor a jobb oldalon megpillantotta a hegycsúcsra épült Auribeau-t, érezte, hogy majdnem beérte a menekülőket. Kisvártatva már egy magasságban volt velük. Most már meg is tudta különböztetni a szagukat, sőt még a lovaikét is. Legfeljebb fél mérfölddel lehettek tőle nyugatra, valahol a Tanneron erdőiben. Dél felé tartottak, a tenger felé. Éppúgy, mint ő. Délután öt óra körül elérte La Napoule-t. Bement a vendéglőbe, evett, és olcsó szálláshelyet kért. Azt mondta, nizzai tímárlegény, és Marseille-be igyekszik. Az istállóban adtak neki szállást. Behúzódott egy sarokba, és kipihente magát. Érezte, hogy közeledik a három lovas. Már csak várnia kellett. Két óra múlva – már erősen sötétedett – megérkeztek. Hogy megőrizzék inkognitójukat, ruhát váltottak. A két nő sötét ruhát és fátyolt viselt, Richis fekete zekét. Castellane-i nemesembernek adta ki magát, aki másnap át akar menni a Lerin-szigetekre, a fogadóst megbízta, hogy napkeltére szerezzen csónakot. Érdeklődött, van-e rajtuk kívül idegen a fogadóban. – Nem – felelte a kocsmáros –, csak az istállóban van egy nizzai tímárlegény. Richis felküldte a nőket a szobáikba. Ő maga még lement az istállóba, úgymond elhozni valamit a nyeregtáskából. Először meg sem találta a tímárlegényt, mécsest kellett kérnie a lovászgyerektől. A mécses világánál aztán látta, amint ott alszik a sarokban a szalmára terített lópokrócon, fejét útizsákjának támasztva. Olyan semminek látszott, hogy Richis-nek egy pillanatra az az érzése támadt: nem is valóságos embert lát, csak az imbolygó mécses odavetette árnyképet. Richis mindenesetre arra a következtetésre jutott, hogy ettől a majdnem meghatóan ártalmatlan lénytől nem kell tartania, s nehogy megzavarja álmát, halkan visszament a házba.

A vacsorát leányával együtt költötte el, fönt a szobában. Eddig még nem árulta el, mi is ennek a különös utazásnak oka és célja, s most is hallgatott róla, bár a lány kérdezgette. Majd holnap elmondja, válaszolta, de megbízhat abban, hogy minden, amit ő, az apja tesz és tervez, csakis az ő, Laure javát és eljövendő boldogságát szolgálja.

Vacsora után még játszottak néhány parti l'hombre-t, s Richis rendre veszített, mert a kártya helyett folyton a lánya arcát nézte, és gyönyörködött a szépségében. Kilenc óra körül aztán bekísérte az övével szemközt nyíló

szobájába, megcsókolta, jó éjt kívánt neki, és kívülről rázárta az ajtót. Aztán ő maga is aludni tért. Egyszerre nagyon kimerültnek érezte magát az elmúlt éjszaka és az aznap fáradalmaitól, de egyszersmind roppant elégedett is volt a dolgok menetével és önmagával. Ezúttal egy cseppet sem aggódott, és baljós sejtelmek sem kínozták, mint eddig minden áldott nap, lámpaoltás után. Máskor egyre csak virrasztott, most azonban rögtön aludt, álomtalan álomba zuhant, egyszer sem nyögött fel, s nem is hánykolódott. Hosszú idő óta Richis-nek először volt mély, nyugodt és pihentető az álma.

Ugyanebben az időben Grenouille feltápászkodott fekhelyéről az istállóban. Ő is elégedett volt magával és a dolgok menetével, nagyon kipihentnek érezte magát, pedig egy szemhunyásnyit sem aludt. Amikor Richis bejött az istállóba, hogy megnézze őt, úgy tett, mintha aludna, hogy még ártatlanabbnak látsszék, mint amilyennek már amúgy is tartották a jelentéktelenségi parfümje miatt. Ő is észlelte Richis-t, bár másképp, mint az őt, sokkalta pontosabban: az orrával, és egyáltalán nem kerülte el a figyelmét, hogy Richis mennyire megkönnyebbült, amikor szemrevételezte őt.

Így aztán rövid találkozásuk alkalmával teljesen meggyőzték egymást ártalmatlanságukról, egyrészt joggal, másrészt alaptalanul, és ez jó volt így, mert Grenouille számára az ő megjátszott és Richis valódi ártatlansága megkönnyítette a dolgot – egyébiránt fordított esetben Richis is tökéletesen így gondolkodott volna. 45

Grenouille profi módon körültekintő volt, amikor munkához látott. Kinyitotta a zsákját, kivette belőle a lepedőt, a pomádét és a vakarót, kiterítette a lepedőt a pokrócra, amelyen eddig feküdt, és elkezdte bekenegetni a zsiradékkal. Ez nagyon időigényes munka volt, mert a zsírt hol vékonyabb, hol vastagabb rétegben kellett felhordani attól függően, melyik testrészre kerül majd a lepedő megfelelő része. A száj, a hónalj, a mell, a nemi szerv és a talp nagyobb illatmennyiséget adtak le, mint például a hát, a sípcsont vagy a könyök; a tenyér is többet, mint a kézfej; a szemöldök a szemhéjnál stb. – és ezeken a részeken ennek megfelelően vastagon kellett bezsírozni a lepedőt. Grenouille szinte illatdiagramot készített a lepedőre a leendő áldozat testéről. A munkának ezt a részét kedvelte a legjobban, ez elégítette ki a leginkább, mert itt olyan művészi eljárásról volt szó, amely egyszerre foglalkoztatta az érzékeket, a fantáziát és a kezet, és ezenkívül a várható végeredmény élvezetét gondolati úton megelőlegezte.

Amikor az egész pomádé elfogyott – még egy kicsit ide, egy pirinyót oda rakott, a lepedőről innen elvett, amoda hozzátett, retusált és még egyszer átvizsgálta az illat-tájképet – persze az orrával, nem a szemével, hiszen az egész folyamat teljes sötétségben zajlott le, ami még talán növelte örömteli, kiegyensúlyozott lelkiállapotát. Ezen az újholdas éjszakán semmi sem zavarta meg. A világ semmi másból nem állt, mint illatokból és a tenger odahallatszó halk morajából. Grenouille elemében volt. A zsírozás után összehajtogatta a lepedőt, mint egy tapétát, úgy, hogy a bezsírozott felületek egymásra tapadtak. Ez volt a művelet kényes pontja, mert nagyon jól tudta, hogy a legnagyobb elővigyázatosság ellenére is összelapulnak és elcsúsznak a megformált felületek. De nem volt más lehetőség a lepedő szállítására. Miután akkorára hajtogatta, hogy kényelmesen a hóna alá vehette, magához vette a vakarót, ollót és a kis olajfa bunkót, majd kiosont az udvarra. Az ég felhős volt. A házban már nem égett fény. Az egyetlen szikra, ami megvillant ebben a vaksötét éjszakában, az Ile Sainte-Marguerite erődjének világítótornya volt keleten, egy mérföldnyi távolságban, mint apró, fénylő tűszúrás egy hollófekete kendőn. A part felől könnyű, halszagú szellő fújt. A kutyák aludtak. Grenouille a külső csűrablakhoz ment, amelyhez egy létrát támasztottak. Elvette a faltól, és szabad jobb kezével a harmadik foknál megmarkolva, ügyesen egyensúlyozva átvágott vele az udvaron a lány ablakáig. Az ablak félig nyitva állt. Amikor Grenouille felhágott a létrán – kényelmesen, mint egy lépcsőn –, gratulált magának ahhoz a szerencsés körülményhez, hogy a lány illatát itt, Napoule-ban arathatja le. Grasse-ban a rácsos ablakok és a szigorú őrség mellett minden sokkalta nehezebb lett volna. Itt ráadásul egyedül aludt a lány, még a komornától sem kellett tartani.

Benyomta az ablakszárnyat, beugrott az ablakon, és ledobta a lepedőt. Aztán az ágyhoz lépett. A lány hajának illata mindent elnyomott, mert hason feküdt, és arcát a karjára hajtva a párnába rejtette, úgy, hogy tarkóját valósággal odatartotta a gyilkos bunkónak.

Az ütés tompa, nyöszörgő zajt keltett. Grenouille gyűlölte ezt a műveletet. Azért gyűlölte, mert zajt ütött az egyébként teljesen hangtalan munka során. Ezt az undorító neszt csak összeszorított fogakkal bírta elviselni, és miután elhangzott, még egy ideig mereven, görcsbe rándulva állt, keze rátapadt a bunkóra, mintha attól félne, hogy a zaj visszhangot ver valahol. De nem, csak a csend tért vissza a kamrába, méghozzá az előbbinél töményebb csend, mert a lány szuszogó lélegzete is elhallgatott. Grenouille feszültsége (merev vigyázzállását akár a végtisztesség megadásának is vélhette volna valaki) felengedett, és teste jólesően magába roskadt. Letette a bunkót, és szorgos munkába kezdett. Elsőként széthajtogatta az illatgyűjtő lepedőt, lazán a visszájára fektette, leterítette az asztalra és a székre, vigyázva, nehogy megsérüljön a zsíros oldala. Aztán visszahajtotta a takarót. Már nem érdekelte a lány pompás illata, amely most hirtelen erősen és forrón felbuggyant. Hiszen már ismerte, és élvezni, a megmámorosodásig élvezni ráér majd később, ha valóban az övé

lesz. Most a lehető legtöbbet be kell fogni az illatból, és a lehető legkevesebbet szabad csak elszalasztani. Most koncentrálni kellett és sietni.

Az ollóval sietve felvágta a hálóinget, lehúzta, megragadta a zsíros lepedőt, és rádobta a meztelen testre, aztán felemelte a testet, alásimította a lecsüngő lepedőt, úgy tekerte bele a lányt, mint a pék a rétest, behajtogatta a végeket, ekképp lábujjtól a homlokig beburkolta. A múmiakötésből csak a haj lógott ki. Grenouille levágta, közvetlenül a koponya fölött, és becsomagolta a batyuvá csomózott hálóingbe. Végül a lepedő egyik szabad csücskét ráhajtotta a megnyírt koponyára, kisimította a végét, és lágy mozdulatokkal lenyomkodta. Átvizsgálta az egész csomagot. Nem maradt egyetlen rés, egyetlen lyuk sem, ahol a lány illata kisurranhatott volna. A mű

tökéletes volt. Már semmi egyéb nem volt hátra, csak a várakozás, hat órán át, hajnalhasadásig. Fogta a kis karosszéket, amelyen a lány ruhái hevertek, az ágyhoz vitte és leült. A bő fekete ruha még őrizte lágyan a lány illatát, de összekeveredett az elemózsiának szánt ánizsos sütemények szagával. Grenouille felrakta az ágyra a lábát, a lány lába közelébe, betakaródzott a fekete ruhába, és megette a süteményt. Fáradt volt. De nem akart elaludni, mert munka közben ez nem illett, még ha a munka csak várakozásból állt, akkor sem. Visszaemlékezett azokra az éjszakákra, amelyeket Baldini műhelyében töltött desztillálással: a koromtól fekete lombikra, a lobogó tűzre, a halk, hörgő zajra, amellyel a párlat a hűtőcsőből a firenzei üvegbe csepegett. Időről időre rá kellett nézni a tűzre, utána kellett tölteni a desztillálóvizet, kicserélni a firenzei üveget vagy a kizsigerelt desztillálnivalót. De úgy érezte, mintha nem is azért virrasztana, hogy elvégezze ezeket az alkalmanként adódó

teendőket, hanem a virrasztásért önmagáért. Még itt, ebben a kamrában is, ahol pedig az enfleurage teljesen magától ment végbe, sőt az idő előtti megforgatás, beavatkozás vagy az illatos csomag megmozdítása csak káros hatást fejtett volna ki – még itt is úgy érezte Grenouille, hogy virrasztani kell. Ha elalszik, a siker szellemét sodorta volna veszélybe.

Egyébként nem is esett nehezére a várakozás és a virrasztás, bármilyen fáradt is volt. Szerette ezt a fajta várakozást. A huszonnégy másik lány esetében is szerette, mert ez nem holmi tompa várakozás és nem is sóvárgó türelmetlenség volt, hanem a folyamatot követő, értelmes, bizonyos értelemben cselekvő várakozás, melynek ideje alatt történt valami. A lényeges történt meg. És ha nem is ő, Grenouille vitte végbe, de legalább őáltala ment végbe. Ő megtette a dolgát. Beleadta minden művészi készségét. Nem követett el műhibákat. A mű

páratlan volt. Siker fogja koronázni... Már csak néhány órát kell várakoznia. Teljesen kielégítette ez a várakozás. Soha életében nem volt még ilyen nyugodt, ilyen kiegyensúlyozott, ennyire összhangban önmagával – még ott a hegyen sem –, mint most, amikor kézműves tevékenységét pár órára beszüntetve a sötét éjszakában áldozata mellett üldögélt, és virrasztva várakozott. Borongós gondolatait ilyenkor majdnem vidámak váltották fel. Különös módon ezek a gondolatok nem foglalkoztak a jövővel. Nem gondolt az illatra, amelyet néhány óra múlva leszüretel, sem a huszonnégy lányaurából készítendő parfümre, sem jövendő tervekre, boldogságra, sikerre. Nem, Grenouille a múltjára gondolt. Visszagondolt élete állomásaira a Madame Gaillard háza előtti farakástól mai utazásáig ebbe a kis halszagú faluba, Napoule-ba. Visszagondolt Grimal cserzővargára, Giuseppe Baldinira, de la Taillade-Espinasse márkira. Visszagondolt Párizs városára, hatalmas, ezer színben szikrázó

bűzszőttesére, megemlékezett a Rue de Marais-i vörös hajú lány illatára, a szabad föld szagára, a szellőére, az erdőére. Emlékezetébe idézte az auvergne-i hegynek és a barlangnak az illatát is – semmiképpen sem hagyhatta ki ezt az emléket –, az emberszag nélküli levegőt. Felidézte az álmait. És mindezekre a dolgokra a legnagyobb jóérzéssel emlékezett vissza. Így visszagondolva úgy érezte, hogy a szerencse különös kegyeltjei közé tartozik, és hogy sorsa kanyargós, de végül is helyes ösvényen vezette – hogyan is találhatott volna másképpen ide, ebbe a sötét szobácskába, vágyainak céljához? Ha jól meggondolta, igazán a szerencse fia volt!

Megilletődött, áhítat és hála fogta el. – Köszönöm neked – mondta halkan –, köszönöm neked, Jean-Baptiste Grenouille, hogy olyan vagy, amilyen vagy!

Ennyire még soha nem volt meghatódva önmagától.

Aztán behunyta a szemét – nem azért, hogy aludjon, hanem hogy teljes békességben átadhassa magát ennek a szent éjszakának. Béke töltötte el a szívét. De úgy érezte, körös-körül is béke van. Érezte, hogy a komorna békésen alszik a szomszéd szobában, Antoine Richis is elégedett álmát alussza a folyosó túloldalán; alszik a fogadós, békésen szunnyadnak a cselédek, a kutyák, az istállóban az állatok; az egész falu és a tenger is szendereg. Még a szél is elállt. Minden csendes volt. Semmi sem zavarta ezt a nagy békességet. Egyszer oldalra hajtotta a lábát, és finoman hozzáérintette a Laure-éhoz. Nem is a lábát érintette, csak a lepedőt, amelybe becsavarta, a bezsírozott lepedőt, amely itta a lány illatát, a pompás illatát – ami mostantól az övé volt, Grenouille-é.

46

Amikor a madarak énekelni kezdtek – tehát még jóval hajnalhasadás előtt –, felkelt, és befejezte a munkát. Kibontotta a lepedőt, és mint egy flastromot, lehúzta a halottról. A zsír jól levált a bőrről. Csak a hajlatokban maradt egy kevéske, amit a vakaróval kellett leszedni. A maradék pomádét Laure tulajdon ingével törölte le, s végül fejétől a lábáig alaposan ledörzsölte, ugyancsak ezzel az inggel, olyan alaposan, hogy még a pórusokban levő faggyú is morzsákban jött le róla – s velük együtt az utolsó illatrongyocskák és -darabkák. Grenouille számára most már igazán meghalt a lány, elhervadt, sápadt lett és petyhüdt, mint a fonnyadt virág. Az inget becsavarta az illatgyűjtő lepedőbe a lány már csak ebben a lepedőben élt tovább, mellétette a hálóinget a hajjal, és az egészet szorosan összetekerte, majd a hóna alá vette. Az ágyon fekvő hullát le sem terítette. És bár az éjszaka feketéjét felváltotta a hajnal kékesszürkéje, s felderengtek a szoba tárgyai; nem pillantott az ágyra, hogy legalább látva lássa is a lányt, legalább egyszer. Nem érdekelte a teste. Számára a test már nem is létezett, csak a testtelen illat. Ezt pedig vitte magával a hóna alatti batyuban. Nesztelenül átlendült az ablakpárkányon, és lemászott a létrán. Kint ismét feltámadt a szél, az ég kiderült, és hideg, sötétkék fényt öntött szét a vidéken.

Fél óra múlva a cselédlány tüzet rakott a konyhában. Amikor kilépett a házból, hogy fát hozzon, látta ugyan a falnak támasztott létrát, de annyira álmos volt még, hogy nem gondolt semmire. Nem sokkal hét óra után felkelt a nap. Hatalmasan, aranyvörösen emelkedett ki a tengerből a két Lerin-sziget között. Az ég felhőtlen volt. Ragyogó tavaszi nap kezdődött.

Richis, akinek szobája nyugati fekvésű volt, hétkor ébredt. Hónapok óta most először aludt jól, és a szokásától eltérően még egy negyedórácskát nyújtózott, lustálkodott, sóhajtozott gyönyörűségében, és hallgatta a konyha felől érkező, sokat ígérő csörömpölést. Amikor aztán felkelt, és kitárta az ablakot, meglátta a kinti szép időt, és beszívta a friss, fűszeres reggeli levegőt, és hallgatta a tenger zúgását, jókedve nem ismert határokat. Vidám kis dallamot kezdett fütyörészni.

Öltözködés közben is fütyörészett, és még akkor is, amikor kilépett a szobájából, és lendületes léptekkel lánya szobájának ajtajához ment. Kopogtatott. Aztán újra kopogtatott, egész halkan, nehogy felriassza. Nem jött válasz. Mosolygott. Meg tudta érteni, hogy még mindig alszik.

Óvatosan illesztette a kulcsot a zárba, és halkan, egész halkan megfordította, óvatosan, nehogy felébressze, szinte mohón vágyott rá, hogy alva találja, hogy ébredésig csókolhassa, még utoljára, mielőtt átengedi egy másik férfinak.

Az ajtó kinyílt, Richis belépett, és egy éppen a szemébe hulló napsugár elvakította. Mintha mindent olvasztott ezüsttel öntöttek volna le, minden ragyogott, és egy pillanatra le kellett hunynia a szemét a fájdalomtól.

Amikor ismét kinyitotta, Laure-ra esett a pillantása: ott hevert az ágyon meztelenül, holtan, kopaszra nyírva és vakító fehéren. Egészen olyan volt, mint a tegnapelőtti éjszakai rémálma Grasse-ban, amelyet közben már elfelejtett, de most villámcsapásként hasított belé. Egyszerre minden hajszálpontosan olyan volt, mint abban az álomban, csak sokkal élesebb kontúrokkal.

47

Laure Richis meggyilkolásának híre olyan gyorsan terjedt el a vidéken, mintha maga a király halt volna meg, vagy kitört volna a háború, netán kalózok szálltak volna partra, vagy valami hasonló. Egyszeriben felébredt a gondosan eltemetett félelem, akárcsak az elmúlt őszön, valamennyi kísérő jelenségével együtt: a pánikkal, a felháborodással, a dühvel, a hisztérikus gyanúsítgatásokkal és a kétségbeeséssel. Az emberek éjszakára bezárkóztak a házakba, a lányokat is elzárták, elbarikádozták az ajtókat, egymásban sem bíztak meg, és aludni is alig mertek. Mindenki azt hitte, hogy újból kezdődik a tavalyi rémálom, és minden hétre jut majd egy gyilkosság. Úgy tűnt, mintha fél évvel visszaforgatták volna az idő kerekét. Csakhogy ez a félelem, amely a rég elmúltnak hitt veszély újabb jelentkezésére megint feltámadt, még a fél évvel ezelőttinél és bénítóbb volt, mert az emberek teljesen tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezték magukat. Ha már a püspöki átok is hatástalan! Ha már Antoine Richis, a nagy Richis, a város leggazdagabb polgára, a második konzul, ez a hatalmas, megfontolt ember, akinek minden eszköz a rendelkezésére állt, sem tudta megvédeni tulajdon gyermekét! Ha a gyilkos kezet még Laure szent szépsége sem bénította meg mert Laure most már valóban szentnek tűnt mindenki előtt, különösen, mióta halott volt –, akkor miben lehet még reménykedni, ki kerülheti el a gyilkost? Hiszen ez kegyetlenebb a pestisnél, mert a pestis elől el lehet menekülni, de őelőle nem, amint azt Richis példája is bizonyítja. Nyilvánvalóan emberfeletti képességekkel rendelkezik. Egészen biztos, hogy az ördöggel cimborál hacsak nem ő maga az ördög. Így aztán sokan, különösen az együgyűbb lelkek, nem találtak jobb vigaszt, mint a templomot s az imádkozást: foglalkozás szerint ki-ki a saját védőszentjéhez fohászkodott: a lakatosok Szent Aloysiushoz, a takácsok Szent Krispinushoz, a kertészek Szent Antalhoz, az illatszerészek Szent Józsefhez. És magukkal vitték a feleségüket és gyermekeiket is, együtt imádkoztak, a templomban ettek és aludtak, aztán már napközben sem hagyták el a templomot, mert meg voltak győződve róla, hogy védelmet egyedül ez a kétségbeesett közösség nyújthat, és hogy egyedül a Szent Szűz képe előtt lehetnek biztonságban a szörnyeteg elől, már amennyiben egyáltalán létezik még biztonság. Mások, a szabadabban gondolkodók, minthogy az egyház megint csődöt mondott, okkult csoportokba tömörültek, sok pénzen fogadtak egy engedéllyel rendelkező boszorkányt Gourdonból, elbújtak az egyik Grasse környéki mészkőbarlangban, és feketemiséket rendeztek, hogy lekenyerezzék a testet öltött sátánt. Ismét mások, elsősorban a jobb módú polgárság és a tanult nemesség képviselői, a legmodernebb tudományos eredményekre esküdtek, és mágneses erők hatásának tették ki házukat, hipnotizáltatták a lányaikat, szalonjukban fluidális csendes szeánszokat rendeztek, és közös gondolatátvitellel megpróbálták telepatikusan megbabonázni a gyilkos szellemét. A testületek zarándokutat szerveztek Napoule-ba és vissza. A város öt kolostorának szerzetesei szakadatlan, könyörgő istentiszteleteket tartottak, szüntelen énekléssel, úgyhogy a városnak hol ezen, hol azon a csücskén bukkant fel a lamentáló menet. Szinte senki nem dolgozott.

Így várakozott a grasse-i nép lázas tétlenségben, majdnem türelmetlenül várva a legközelebbi gyilkosságot. Senki sem kételkedett benne, hogy ez be is fog következni. És titokban már szinte kívánták, hogy bekövetkezzék, csak mindenki azt remélte, hogy nem őt, hanem a másikat fogja sújtani. A város, a környék és a megye vezetőségét most mindenesetre nem ragadta magával a hisztérikus néphangulat. Amióta a leánygyilkos megjelent, most először dolgozott együtt tervszerűen Grasse, Draguignan és Toulon helytartósága, a magisztrátusok, a rendőrség, az intendánsok, a parlament és a tengerészet. A kormányzati szerveknek ez az összehangolt, együttes fellépése egyrészt azért következett be, mert általános népfelkeléstől tartottak, másrészt: pedig hozzájárult az a tény is, hogy csak Laure Richis meggyilkolása óta voltak olyan nyomok, amelyek a gyilkos rendszeres felkutatását egyáltalán lehetővé tették. A gyilkost ugyanis látták. Nyilvánvalóan az az ominózus tímárlegény volt, aki a gyilkosság éjszakáján a napoule-i fogadó

istállójában aludt, és másnap reggelre nyomtalanul eltűnt. A fogadós, az istállófiú és Richis egybehangzó

vallomása szerint jelentéktelen, apró termetű ember volt, barnás kabátban, durva szövésű útizsákkal. Egyéb részletek tekintetében a három tanú emlékezete érdekes módon csődöt mondott, sem az arcát, sem a hajszínét vagy beszédmódját nem tudták leírni. A vendéglős arra azért még mindenesetre emlékezett, hogy feltűnt neki valami kajlaság a legényen: bicegett, talán valami sebesülés miatt vagy mert lólába volt. Ezzel a leírással a katonai körzet két lovasdandárja már a gyilkosság napján déltájban elindult Marseille irányába, az egyik a part mentén, a másik az ország belsejébe vezető úton. Napoule közvetlen környékét önkéntesek fésülték át. A grasse-i bíróság két megbízottja Nizzába utazott, hogy ott érdeklődjön a tímárlegény után. Fréjus, Cannes és Antibes kikötőiben minden kifutó hajót ellenőriztek, Savoya felé minden utat lezártak, az utazókat igazoltatták. Körözőlevélben írták le a gyilkost mindazok számára, akik olvasni tudtak, s a levelet kifüggesztették Grasse, Vence és Gourdon valamennyi városkapujára és a falvak valamennyi templomának a bejáratára. Naponta háromszor ki is dobolták. A lóláb említése persze megerősítette azt a hitet, hogy a tettes maga az ördög, és csak szította a pánikot, ahelyett hogy segített volna előbbre jutni. Csak akkor tartóztattak le néhány tímárlegényt (akik közül az egyik tényleg sántított) Grasse-ban, Opióban és Gourdonban, amikor a grasse-i bíróság elnöke Richis megbízásából nem kevesebb, mint 200 livre jutalmat tűzött ki a nyomravezetőnek. A sántító, szerencsétlen tímárlegényt már majdnem kínvallatásnak vetették alá – tökéletes alibije ellenére is –, amikor tíz nappal a gyilkosság után jelentkezett a bíróságon a városi őrség egyik embere, és a bírák előtt a következő vallomást tette:

– Azon a napon déltájban, én, Gabriel Tagliasco, az őrség parancsnoka, a Porte du Cours-nál álltam őrségben, mint mindig, amikor szolgálatban vagyok, s ekkor egy egyén, akire a körözőlevél leírása meglehetős pontossággal ráillik, megszólított, és többször, sürgetően megkérdezte, melyik úton hagyta el a várost a második konzul karavánja. Elmondta, hogy az esetnek sem akkor, sem azután nem tulajdonított nagy jelentőséget, és az egyénre sem emlékezett volna már – amúgy is nagyon jelentéktelennek tűnt –, ha tegnap véletlenül viszont nem látja, mégpedig itt, Grasse-ban, a Rue de la Louve-on, Druot mester és Madame Arnulfi műhelye előtt, amikor is feltűnt neki, hogy az ember, a műhely felé haladtában, jól láthatóan bicegett. Grenouille-t egy óra múlva letartóztatták. A fogadós és az istállófiú, akik a többi gyanúsított azonosítása miatt Grasse-ban tartózkodtak, azonnal felismerték személyében azt a tímárlegényt, aki náluk éjszakázott akkor: ez és nem más, ez lesz a keresett gyilkos.

Átkutatták a műhelyt, átkutatták a viskót az olívakertben a ferences kolostor mögött. Az egyik sarokban alig elrejtve megtalálták Laure Richis szétszabdalt hálóingét, ingét és lenyírt vörös haját. És amikor feltúrták a padlót, sorra előkerült a többi huszonnégy lány ruhája és haja is. Megtalálták a bunkót, amellyel agyonütötték az áldozatokat és a vászon útizsákot. A bizonyítékok önmagukért beszéltek. Megkondították a harangokat. A bíróság elnöke kikiáltatta és falragaszokon kihirdettette, hogy a hírhedt leánygyilkost egy esztendei körözés után végre elfogták, és szigorú őrizetben tartják.

48

Az emberek eleinte nem hitték el a hírt. Valami csalafintaságra gyanakodtak, amellyel a hatóságok saját tehetetlenségüket akarják leplezni és a pattanásig feszült néphangulatot megnyugtatni. Még nagyon is emlékeztek arra az időre, amikor az a hír járta, hogy a gyilkos Grenoble-ba költözött. Mostanra már túl mélyen beette magát a félelem az emberek lelkébe.

Csak amikor másnap a bíróság előtti templomtéren közszemlére tették a bűnjeleket – borzalmas látványt nyújtott a tér legtágasabb részén, a templom előtt póznákra felhúzott huszonnégy ruha és hajcsomó, úgy sorakoztak, mint kísérteties madárijesztők –, csak ekkor fordult meg a közvélemény. Az emberek százasával vonultak el a halál galériája előtt. Az áldozatok hozzátartozói, akik felismerték a ruhákat, sikoltozva omlottak össze. A tömeg másik része, részben szenzációéhségből, részben a teljes bizonyosság kedvéért, a gyilkost kívánta látni. Hamarosan olyan harsánnyá vált az ordítozás, olyan fenyegetővé a kis téren tolongó tömeg nyugtalansága, hogy az elnök elhatározta: felhozatja Grenouille-t a cellájából, és a bíróság egyik első emeleti ablakában megmutatja.

Amikor Grenouille megjelent az ablakban, az emberek elhallgattak. Egyszerre olyan nagy lett a csend, mint forró nyári deleken, amikor a földeken vagy a házak mélyén hűsöl mindenki. Egy csosszanás, egy krákogás vagy lélegzetvétel sem hallatszott. A tömeg hosszú percekig tágra nyílt szemmel és tátott szájjal bámult. Képtelenek voltak felfogni, hogy ez a csenevész, apró, görnyedt emberke ott az ablakban, ez a hüvelykmatyi, ez a rakás szerencsétlenség, ez a nulla, két tucatnál több gyilkosságot követett el. Egyszerűen nem olyan volt, mint egy gyilkos. Senki sem tudta volna ugyan megmondani, milyennek képzeli el a gyilkost, ezt az ördögöt, de egyben biztosak voltak: nem ilyennek! És mégis – bár a gyilkos egyáltalán nem felelt meg az emberek elképzeléseinek, és ezért – azt lehetett volna hinni megmutatása a nyilvánosságnak igen kevéssé lett volna meggyőző, furcsa módon mégis meggyőzött mindenkit már csak puszta megjelenésével is az ablakban, s az sem volt elhanyagolandó tényező, hogy róla állították, hogy ő, és csakis ő lehet a gyilkos. Mindenki azt gondolta: ez nem lehet, igaz! – és még ugyanabban a pillanatban tudták, hogy igaz.

Mindenesetre, csak amikor az őrök visszavezették az emberkét a szoba sötétjébe, csak amikor már nem látható és jelenvaló lényként, hanem csupán emlékként, majdnem fogalomként élt, bár csak rövid időre, az emberek emlékezetében, csak ekkor váltotta fel a tömeg döbbenetét a helyzetnek megfelelő reakció: a szájak becsukódtak, az ezernyi szembe újra élet költözött, aztán egyetlen hatalmas ordításban tört magának utat a düh és a bosszúvágy. „Adják ki! Ide vele!” – és nekilódultak, hogy megrohamozzák a bíróság épületét, hogy tulajdon kezükkel fojtsák meg és tépjék darabokra a gyilkost. Az őrségnek mindenerejére szüksége volt, hogy biztosítsa a kapukat, visszaszorítsa a feldühödött tömeget.

Grenouille-t a legsürgősebben visszavitték a cellájába. Ezután az elnök lépett az ablakhoz, és gyors, példamutatóan szigorú eljárást helyezett kilátásba. De még ezek után is órákba tellett, míg a tömeg szétszéledt, és napokba, míg a város valamennyire visszanyerte a nyugalmát.

Valóban, a Grenouille elleni per rendkívül gyorsan gördült előre, nemcsak azért, mert nyomasztóan sok bizonyíték volt, hanem mert a kihallgatások során maga a vádlott is kertelés nélkül beismerte a fejére olvasott gyilkosságokat.

Csak arra nem tudott kielégítő választ adni, hogy melyek voltak az indítékai. Egyre csak azt hajtogatta, hogy szüksége volt a lányokra, azért ütötte agyon őket. Arra a kérdésre, hogy mihez volt rájuk szüksége, s hogy egyáltalán mit jelent ez a „szüksége volt”, mélyen hallgatott. Kínvallatásnak vetették alá, órákig lógatták a lábánál fogva felakasztva, hét pint vizet pumpáltak bele, spanyolcsizmát húztak rá – de mindhiába: úgy látszott, ez az ember érzéketlen a testi kínokkal szemben, egy nyikkanást sem hallatott, és amikor újra megkérdezték, megint csak azt felelte: „Szükségem volt rájuk.” A bírók azt gondolták, őrült. Befejezték a kínvallatást, és úgy döntöttek, nem húzzák tovább az eljárást.

Az egyetlen, ami miatt még késlekedett az ítélethozatal, a jogi huzavona volt a draguignani magisztrátussal, melynek körzetébe La Napoule tartozott, és az aixi parlamenttel, mert mindkettő magának követelte a pert. De a grasse-i bírák nem engedték ki kezük közül az ügyet. Ők fogták el a tettest, a gyilkosságok túlnyomó többségét is az ő hatáskörükbe tartozó területeken követték el, és őrájuk zúdult volna a népharag, ha kiadják a gyilkost valamilyen másik bíróságnak. Vérének Grasse-ban kellett kiömleni.

1766. április 15-én meghozták az ítéletet, és felolvasták az elítélt cellájában: „Jean-Baptiste Grenouille parfümkészítő segéd 48 órán belül a városkapu előtti térre vezettetik, ott arccal az ég felé fakeresztre kötöztetik, eleven testére vasbottal tizenkét ütés méretik, melyek összezúzzák az ízületeket a karján, lábán, csípőjén és vállán; azután pedig a keresztre feszítve felállíttatik, és holtáig otthagyatik.” A hóhérnak szigorúan megtiltják a szokásos kegyelem gyakorlását – ami abból állt, hogy az elítéltet az összezúzás után zsineggel megfojtotta –, még ha a haláltusa napokig elhúzódik is. A tetemet jelöletlen sírba kell elkaparni a dögtemetőben. Grenouille meg sem rebbent az ítélet kihirdetésekor. A törvényszolga megkérdezte, mi az utolsó kívánsága.

– Semmi – felelte Grenouille –, mindenem megvan, ami csak kell.

Egy pap is felkereste cellájában, hogy meggyóntassa, de negyedóra múlva dolgavégezetlenül tért vissza. Az elítélt Isten nevének említésekor olyan tökéletes értetlenséggel bámult rá, mintha életében először hallaná ezt a nevet, aztán kinyújtózott a priccsén, és azonnal mélységes mély álomba zuhant. Minden további szó felesleges lett volna.

Az elkövetkező napokban sokan elmentek Grasse-ba, hogy közelről láthassák a hírhedett gyilkost. Az őrök egy-egy pillantást engedélyeztek a kukucskálón át, és hat solt kértek érte. Egy rézmetsző, aki vázlatot akart készíteni Grenouille-ról, két egész frankot fizetett. De csalódnia kellett a modellben. A megláncolt kezű-lábú

fogoly egész nap a priccsén hevert és aludt. Arcát a fal felé fordította, és sem kopogásra, sem kiabálásra nem reagált. A cellába idegennek szigorúan tilos volt belépni, és az őrök a csábító ajánlatok ellenére sem merték megszegni a parancsot. A hatóságok attól tartottak, hogy valamelyik áldozat hozzátartozói idő előtt végeznének a gyilkossal. Ugyanezért élelmet sem volt szabad bevinni neki, nehogy megmérgezzék. Grenouille egész fogsága idején a püspöki palota személyzeti konyhájáról kapta az ételét, amit a főfoglárnak meg kellett kóstolnia. Az elítélt az utolsó két nap már semmit sem evett. Csak feküdt és aludt. Néha megcsörrentek láncai, és ha az őr ilyenkor gyorsan bekukkantott a cellába, láthatta, hogy meghúzza a vizeskorsót, aztán ismét végigveti magát a priccsen és elalszik. Úgy tűnt, olyan életunt, hogy utolsó óráit sem akarja ébren tölteni. Időközben előkészítették a vesztőhelyet. Az ácsok megépítették a vérpadot, két méter magasan, háromszor három méter nagyságút, korláttal és egyszerű lépcsővel – ilyen nagyszerű vesztőhelyet nem látott még Grasse. Fatribünt ácsoltak a városatyáknak, és kerítést építettek a köznépnek, mert ezt tanácsos volt távol tartani az eseménytől. A Porte du Cours mindkét oldalán épült házakban és az őrség épületében már régen elkelt minden ablak, méghozzá borsos áron. A hóhérsegéd még a kissé távolabb eső Charité ablakait is kibérelte, és nagy nyereséggel adta tovább a kíváncsiskodóknak. A limonádéárusok kannaszámra keverték a savanyúvizet, a rézmetsző rengeteg példányban nyomtatta ki a fogdában mintázott és kissé merészen megformált képet a gyilkosról, a vándorkereskedők tucatjával özönlöttek a városba, a pékek emléktallérokat sütöttek. A hóhér, Monsieur Papon, akinek már évek óta nem akadt összetörni való páciense, súlyos, szögletes vasrudat kovácsoltatott, és a vágóhídon, állati tetemeken gyakorolta az ütéseket. Mindössze tizenkét ütést volt szabad áldozatára mérnie, s ezekkel biztosan össze kellett törni a tizenkét ízületet anélkül, hogy a test legfontosabb részei, például a fej vagy a mellkas, megsérülne. – Ez bizony nagyon kényes feladat volt, nagy körültekintést és érzékenységet igényelt.

A polgárok úgy készültek az eseményre, mint valami ünnepségre. Aznap természetesen szünetelni fog a munka. Az asszonyok vasalták ünneplő ruhájukat, a férfiak kiporolták felsőkabátjukat, és fényesre tisztíttatták csizmáikat. Aki katonai vagy polgári posztot töltött be, céhmester, ügyvéd, jegyző volt, vagy valami egylet vezetője, esetleg egyéb, jelentős pozíció tulajdonosa, elővette az uniformist vagy a hivatali ruhát, s kitűzte összes rendjeleit, vállszalagot, láncot; előkészítette a fehérre púderezett parókát. A hívők az ünnep utánra misét terveztek, a sátánhívők zajos luciferi feketemisét, a tanult nemesség magnetikus szeánszot Cabris, Villeneuve és Fontmichel fogadóiban. A konyhákban sütöttek-főztek, a pincékből bort hordtak fel, a piacról virágcsokrokat hoztak, a katedrálisban próbált az orgonista és a templomi kórus.

Richis házában, a Rue Droite-on csend honolt. Richis megtiltotta a személyzetnek, hogy bármilyen módon előkészületeket tegyen a „szabadulás napjára”, ahogy a nép a gyilkos kivégzésének napját elnevezte. Mindentől undorodott. Undorodott az emberek hirtelen visszatért félelmétől, de undorodott lázas, örömteli készülődésüktől is. Tőlük maguktól is undorodott, úgy, ahogy voltak. Nem vett részt sem a gyilkos megmutatásában, sem az áldozatoktól származó relikviák bemutatásán a katedrális előtti téren, sem a gyilkos cellája előtti viszolyogtató

processzióban. Lánya hajának és ruháinak azonosítására magához rendelte a bírákat, röviden és tömören megtette vallomását, és megkérte a bíróságot, hadd tartsa meg a holmikat emlékként, amit meg is engedtek neki. Bevitte őket Laure szobácskájába; a szétszabdalt hálóinget és alsóinget az ágyra tette, a vörös hajat szétterítette a párnán, leült mellé, és többé nem hagyta el a szobát, mintha ezzel az értelmetlen virrasztással akarná jóvátenni azt, amit La Napoule-ban elmulasztott. Annyira undorodott a világtól és önmagától, hogy nem tudott sírni. A gyilkostól is undorodott. Nem tekintette embernek, csak lemészárolásra szánt áldozatnak. Csak a kivégzésen akart találkozni vele, amikor a kereszten fekszik, és lesújt rá a tizenkét csapás, akkor akarta csak látni, de akkor egészen közelről: a legelső sorban foglaltatott helyet magának. És majd amikor szétszéled a nép, néhány óra elteltével, felmegy majd a vérpadra, leül mellé, és őrzi napokon és éjszakákon át, ha kell; a szemébe néz majd lánya gyilkosának, hogy az egész undort, amit csak érez, a szemébe csepegtethesse, hogy agóniáját ezzel az undorral öntse le, mint maró savval, egészen addig, míg a disznó meg nem döglik... És aztán? Hogy azután mit fog tenni? Azt nem tudta. Talán folytatja, amit abbahagyott, talán megnősül, talán fiúutódot nemz, talán semmit sem tesz, talán meghal. Teljesen mindegy. Ugyanúgy nem látta értelmét ezen töprengeni, mintha azon törné a fejét, hogy mit is csináljon a halála után: természetesen semmit. Semmi olyasmit, amit már most tudhatna.

49

A kivégzést délután öt órára tűzték ki. A kíváncsiskodók már kora reggel gyülekezni kezdtek, hogy helyet kapjanak. Székeket és sámlikat hoztak magukkal, hogy legyen mire felállniok; hoztak ülőpárnát, elemózsiát, bort. Elhozták a gyerekeket is. Dél körül már mindenfelől özönlött a vidék lakossága; a tér annyira megtelt, hogy az újonnan érkezetteknek már csak a tér túloldalán lépcsőzetesen elhelyezkedő kertekben és földeken, valamint a grenoble-i úton jutott hely. A kereskedők máris jó üzleteket kötöttek, az emberek ettek-ittak, és olyan nyüzsgés volt, mint egy nagypiaci napon. Hamarosan vagy tízezer ember gyűlt össze, több, mint a legnagyobb körmenet alkalmával, több, mint ahányan valaha is megfordultak Grasseban. Még a hegyoldalakon is álltak. Csüggtek a fákon, kuporogtak a tetőkön és a falakon, tízesével-tizenkettesével lógtak ki egy-egy ablakból. Csak a tér közepén, az elkerített részen állt szabadon a tribün és a vérpad, mintegy kitaszítva az embertömegből: nagyon kicsinek látszott, mint egy játékszer vagy egy bábszínház színpada. És szabadon hagytak még egy szűk utcácskát a kivégzés helyétől a Porte du Cours-ig, be a Rue Droite-ba.

Röviddel három után megjelent Monsieur Papon, segédei kíséretében. Felcsattant a taps. Megfogták a fából ácsolt andráskeresztet, és a vérpadhoz vitték, négy súlyos asztalosbakra helyezték, olyan magasra, hogy munka közben jó kézre essék. Egy asztalossegéd jó erősen oda is szögezte a bakokhoz. Az asztalos és a hóhérlegények minden mozdulatát tapssal kísérte a tömeg. Amikor aztán Papon mester, kezében a vasdoronggal körbejárta a keresztet, sőt innen-onnan imitálta is az ütéseket, szabályszerű üdvrivalgás tört ki. Négykor a tribün is kezdett megtelni. Sok finom uraságot csodálhattak meg, gazdag urakat a lakájaikkal, szép hölgyeket, nagy kalapokat, csillogó ruhákat. A város és a környék egész nemessége kivonult. A tanács urai zárt menetben érkeztek, a két konzul vezetésével. Richis fekete ruhát, fekete harisnyát, fekete kalapot viselt. A tanács mögött a magisztrátus vonult, a bíróság elnökének vezetésével. Utolsónak a püspök érkezett nyitott hordszéken, rikító lila ornátusban, zöld süvegben. Láttára mindenki levette a kalapját. A hangulat ünnepélyessé vált. Aztán mintegy tíz percig semmi sem történt. Az uraságok helyet foglaltak, a nép pisszenés nélkül várt, már senki sem evett. Papon és segédei úgy álltak a vérpad emelvényén, mintha odacövekelték volna őket. A nap hatalmasan és sárgán izzott az égbolton. A grasse-i medence felől lágy szellő fújt, és narancsvirágillatot hozott. Nagyon meleg lett és valószínűtlen csend.

Végre, amikor már mindenki azt gondolta, nem tarthat tovább a feszültség, mert ordításba, tömegverekedésbe vagy hasonlóba csap át, lódobogás és keréknyikorgás törte meg a csendet. A Rue Droite-ról zárt, kétlovas kocsi érkezett, a rendőrfőnök fogata. Áthaladt a kapun, és immár mindenki számára láthatóan megjelent a vesztőhelyhez vezető keskeny utcában. A rendőrparancsnok ragaszkodott ehhez a felvezetéshez, mert másképpen, úgy mondta, nem tudja szavatolni a fogoly biztonságát. Ezt sem így szokták csinálni. A börtön alig ötpercnyire volt a vesztőhelytől, és ha az elítélt – bármilyen okból is – ezt a rövid utat nem tudta gyalogszerrel megtenni, akkor jó volt neki a szamaras kordé is. Hogy valaki a saját kivégzésére hintóval, kocsissal, libériás inasokkal és lovas kísérettel érkezzék, erre még nem volt példa. Mégsem nyugtalankodott vagy berzenkedett a tömeg, épp ellenkezőleg. Mindenki meg volt elégedve, hogy egyáltalán történt valami, és a kocsit kitűnő ötletnek tartották, mint a színházban, ahol nagyra értékelik, ha az ismert darabot meglepően új felfogásban láthatják. Sokan úgy vélték, épp ez az illendő keret. Az ilyen rettenetes gazembernek rendkívüli bánásmód jár. Nem ráncigálhatják végig az utcán láncon, mint egy közönséges utcai rablót, hogy aztán a téren agyoncsapják. Ez egyáltalán nem lett volna szenzációs. Az, hogy a párnázott hintóból vezessék az andráskereszthez, rendkívül ötletes kegyetlenség volt.

A hintó a vérpad és a tribün között állt meg. A lakájok leugrottak, kinyitották a hintó ajtaját, és lecsapták a lépcsőt. Elsőnek a rendőrfőnök szállt ki, aztán az őrség egyik tisztje, végül Grenouille. Kék kabát volt rajta, fehér ing, fehér selyemharisnya és fekete, csatos cipő. Nem volt megbilincselve. Senki sem vezette. Szabad emberként szállt ki a kocsiból.

Aztán megtörtént a csoda. Vagy valami hasonló, mármint hasonlóképpen felfoghatatlan, hallatlan és hihetetlen dolog, amit utólag mindenki csodának nevezett volna, ha egyáltalán módjukban állt volna beszélni róla, de nem állt módjukban, mert később mindenki rettenetesen szégyellte, hogy egyáltalán ott volt. Az történt ugyanis, hogy a téren és a domboldalon ácsorgó tízezernyi embert az a szilárd hit kerítette a hatalmába, hogy ez az apró termetű, kék zakós emberke nem lehet gyilkos. Nem mintha az azonosságában kételkedtek volna! Ugyanazt az embert látták, akit pár napja a templomtéren, a Prévôté ablakában; és akit, ha akkor a kezükbe kaparintanak, bizonyosan meglincselnek. Ugyanazt, akit két napja döntő bizonyítékok és a saját vallomása alapján jogerősen elítéltek. Ugyanazt, akinek még egy pillanattal korábban szívből kívánták: verje agyon a hóhér! Kétségtelenül ő volt az!

De mégis – egyszerre, mintha nem is ő lett volna, ő nem lehetett, ő nem lehet gyilkos! Az az ember, aki a vesztőhelyen állt, maga volt a megtestesült ártatlanság. Ezt most már mindenki tudta, a püspöktől kezdve a limonádéárusig, a márkinőtől a mosónőig, a bíróság elnökétől az utcagyerekig. Papon is tudta. És marka, amiben a vasdorongot szorongatta, reszketni kezdett. Egyszeriben úgy elgyengült az erős karja, úgy reszketett a térde, úgy elszorult a szíve, mint egy kisgyereknek. Ezt a dorongot nem tudja felemelni, soha az életben nem tud annyi erőt gyűjteni, hogy ráemelje erre a csenevész, ártatlan emberre; ó, de rettegett attól a pillanattól, amikor elébe vezetik; remegett, gyilkos botjára kellett támaszkodnia, nehogy térdre rogyjon a gyengeségtől, ő, a nagy, az erős Papon!

És ugyanígy járt a tízezernyi férfi, asszony, gyermek és aggastyán, akik itt összegyűltek: úgy elgyengültek, mint a szűz lány, szerelmesének láttán. Rokonszenv, gyengédség, bolondos, gyermeki szerelem fogta el őket, bizony, Isten a tudója, szerették ezt a kis gyilkosocskát, és nem tudtak, nem is akartak védekezni az érzés ellen. Olyan volt, mint egy ellenállhatatlanul feltörő, régóta visszafojtott zokogás, amely a gyomorból felfelé törve minden útjába álló érzést csodálatosan szétporlaszt, szétolvaszt és kiáraszt. Az emberek szellemileg és lelkileg cseppfolyóssá váltak, csak szívüket érezték koloncként kalimpálni, a belsejükben, egyébként alaktalan masszává

váltak; férfi és nő egyaránt az apró kék kabátos emberke kezébe tette le feltétel nélkül a szívét. Grenouille immár több perce állt a kocsi nyitott ajtajában, és nem mozdult. A mellette álló lakáj térdre hullt, és egyre mélyebbre roskadt, olyan mélységes alázatot fejezve ki, ami Keleten csak a szultánnak és Allahnak jár ki. És még ennél is mélyebbre akart hajolni, remegve és imbolyogva a földre lapulni, és még tovább, be a földbe, a föld alá. Puszta odaadásában a föld túlsó feléig süllyedt volna. Az őrség tisztje és a rendőrfőnök, ez a két büszke, rátarti férfi, akiknek az elítéltet a vérpadra kellett volna vezetni és átadni a hóhérnak, nem tudták mozdulataikat cselekvéssé összehangolni. Sírva fakadtak, és levették a kalapjukat, újra a fejükbe csapták, a földhöz vágták, egymás karjába borultak, szétváltak, összevissza hadonásztak a levegőben; tördelték a kezüket, és úgy rángatóztak és fintorogtak, mint aki vitustáncot jár.

A távolabb álló városatyák sem voltak sokkal szemérmesebbek elragadtatásuk kifejezésében. Mindenki azt tette, amit a szíve diktált. Voltak hölgyek, akik Grenouille-t megpillantva ölükbe préselték öklüket, és sóhajtoztak gyönyörűségükben, mások pedig a pompás ifjú – mert hirtelen annak látták Grenouille-t – utáni vágyakozástól hang nélkül elaléltak. Voltak urak, akik folyton felugráltak a helyükről, megragadván kardjuk markolatát, aztán ismét visszaroskadtak, visszalökve a kardot a hüvelybe, hogy az csak úgy csattogott és himbálódzott, mások meg, égre emelt szemmel, kezüket imára kulcsolták; Monseigneur pedig, a püspök, úgy tett, mintha rosszul volna, felsőtestével előrehajolt, és homlokát a térdéhez verdeste, míg zöld süvege el nem gurult, pedig nem volt rosszul, hanem életében először vallási eksztázisba esett, mert mindenki szeme láttára csoda történt: az Úristen személyesen fogta le a hóhér kezét, úgy, hogy akit nemrégen még gyilkosnak tartottak, most angyalként mutatkozott meg a tömegnek – ó, hogy a tizennyolcadik században még történhetnek ilyen csodák! Be hatalmas is az Úr! És milyen kicsi és jelentéktelen ő, aki hitetlenül kiátkozta a gyilkost, csak a nép megnyugtatására! Ó, minő vakmerőség, minő kishitűség! És most csodát tett az Úr! Ó, minő pompás megaláztatás, mily édes lealacsonyodás, minő kegyelem, ha a püspököt így zabolázza meg az Úristen!

A védőkorlát túloldalán elhelyezkedő nép eközben egyre gátlástalanabbul adta át magát az érzelmek mámorának, amelyet Grenouille megjelenése váltott ki. Aki a megpillantásakor csupán szánalmat és együttérzést érzett, azt most a leplezetlen érzéki vágyakozás kerítette hatalmába; aki pedig eleve vágyakozott, azt az eksztázisba sodorta. Mindenki a legszebb, legjobb kiállású és legtökéletesebb lénynek látta a kékkabátost; az apácák az üdvözítőt látták benne; a sátánhívőknek úgy jelent meg, mint a sötétség sugárzó ura; a felvilágosultaknak, mint a Legfőbb Lény; a fiatal lányoknak, mint a mesebeli herceg; a férfiaknak, mint önmaguk tökéletesített tükörképe. És mindőjüket a legérzékenyebb helyen leplezte le és markolta meg: az erotikus központjuknál. Mintha tízezer láthatatlan keze lett volna, és a körülötte lévő tízezer embernek a nemi szervét fogta volna meg külön-külön, és azon a titkos módon becézgette volna, ahogy mindenki, akár férfi, akár nő, csak a legtitkosabb álmaiban kívánta.

Ennek következménye aztán az lett, hogy a kor egyik legaljasabb gonosztevőjének kivégzése a legnagyobb bacchanáliává fajult, amit csak látott a világ a Krisztus előtti második évszázad óta: erényes asszonyok tépték fel ingüket, hisztérikus sikoltozás közepette lemeztelenítették keblüket, és felemelt szoknyával hanyatt feküdtek a földön. A férfiak tébolyult pillantásokkal botorkáltak a kitáruló hús eme buja mezején, reszkető ujjakkal bontották ki nadrágjukból a mintegy láthatatlan fagytól megmerevedett péniszüket, zihálva levetették magukat valahová, és a leglehetetlenebb összeállításban és helyzetekben párzottak: aggastyán szűz lánnyal, napszámos az ügyvéd nejével, inasgyerek az apácával, jezsuita a szabadkőműves feleségével – összevissza, ahogy éppen esett. A levegő a bujaság édeskés izzadságszagától volt terhes, és a tízezer emberállat kiáltásától, hörgésétől és nyögésétől. Pokoli volt.

Grenouille pedig csak állt és mosolygott. Aki látta, annak ez volt a legártatlanabb, legszeretetreméltóbb, legelbűvölőbb és egyben Iegcsábosabb mosoly is a világon. De valójában nem mosoly volt ez, hanem csúf, cinikus vigyor, ami Grenouille diadalát és megvetését tükrözte. Ő, Jean-Baptiste Grenouille, aki szag nélkül jött a világra a föld legbüdösebb szögletében, aki a szemétből, ürülékből és rothadásból származott, akit szeretet és emberi melegség híján csak a dac és az undor tartott életben, aki csenevész, púpos, sánta, rút, akit mindenki nagy ívben elkerült, aki kívül-belül egyaránt szörnyeteg – elérte, hogy a világ kedveli. Mit kedveli! Szereti! Tiszteli!

Isteníti! Prométheuszi tettet vitt végbe. Végtelen rafináltsággal kierőszakolta magának azt az isteni szikrát, amit most már a születésétől fogva megkap, akár megérdemli, akár nem, csak neki nem jutott belőle. De tett ennél még többet is: maga csiholt önmagából isteni szikrát. Nagyobb volt ő még Prométheusznál is. Olyan aurát készített magának, amely sugárzóbb és hatásosabb mindannál, ami embert eleddig körülvett. És ezt senki másnak nem köszönheti – sem apának, sem anyának és a legkevésbé valami irgalmas Istennek –, csakis saját magának. Ő

valóban önmaga istene volt, és nagyszerűbb isten, mint az a tömjéntől bűzölgő, aki a templomokban lakott. Az ő

lábainál egy igazi püspök térdepelt, nyüszített a gyönyörtől. A gazdagok és hatalmasok, a büszke urak és hölgyek odavoltak a csodálattól, a nép pedig – köztük áldozatainak szülei, fiú-és lánytestvérei – körös-körül orgiát ült az ő tiszteletére, az ő nevében. Csak egy intésébe kerül, és mindenki elhagyja istenét, és őt, a Nagy Grenouille-t imádja.

Igen, ő volt a Nagy Grenouille. Most világosan kiderült. Az volt, ugyanolyan, mint egykor öntömjénező

fantaziálgatásában, most a valóságban is. Ebben a pillanatban élte át élete legnagyobb diadalát. És ez a diadal szörnyű volt.

Szörnyű volt, mert egyetlen pillanatát sem tudta kiélvezni. Abban a minutában, amikor kilépett a hintóból a napsütötte térre, beillatosítva azzal a parfümmel, amelynek hatására mindenki, kivétel nélkül szeretetet érez iránta, azzal a parfümmel, amelyen több mint két esztendeig dolgozott, a parfümmel, amelyre egész életében vágyott... és abban a pillanatban, amikor meglátta és megérezte, hogy ez a parfüm milyen ellenállhatatlan és gyorsan terjedő hatással van a tömegre, s hogy mindenkit rabul ejt, abban a pillanatban újra megundorodott, de mélységesen, az emberektől, s ez úgy megkeserítette a diadalát, hogy nemcsak örülni nem tudott, de még a legcsekélyebb elégtételt sem érezte. Amire mindig vágyott – hogy szeressék az emberek –, a siker pillanatában elviselhetetlen teherként nehezedett rá, mert ő maga nem szerette az embereket, sőt gyűlölte őket. És akkor arra is rádöbbent, hogy a szeretetben soha, mindig csak a gyűlöletben fog kielégülést találni abban, ha gyűlöl, s ha őt gyűlölik.

Csakhogy ő hiába gyűlölte az embereket, azok nem gyűlölték őt. Minél jobban gyűlölte őket, azok annál jobban istenítették, hiszen semmi mást nem érzékeltek belőle, csak az auráját, az illat-álcát, az összerabolt parfümöt – ez pedig tényleg isteni volt.

Most legszívesebben kiirtotta volna a föld színéről valamennyit, az összes hülye, erotizált, büdös embert, éppúgy, mint annak idején kiirtotta hollófekete lelkének tájairól az idegen szagokat. Azt szerette volna, ha észreveszik gyűlöletét, és legalább ezért az egyetlen igazi érzelemért viszontgyűlölik, és ők irtják ki őt a föld színéről, ahogyan eredetileg tervezték. Egyszer az életben őszinte akart lenni. Egyszer az életben ő is olyan akart lenni, mint a többi ember, és meg akarta mutatni önmagát, mint ahogy mások is megmutatják szeretetüket és ostoba tiszteletüket, úgy szerette volna ő is megmutatni a gyűlöletét. Egyszer, csak egyetlenegyszer igazi lényegében akart megmutatkozni és egy másik emberi lénytől választ kapni egyetlen igazi érzelmére, a gyűlöletre.

De ebből nem lett semmi. Nem lehetett. Azon a napon végképp nem. Hiszen a világ legjobb parfümjének az álarcát viselte, s ez alatt az álarc alatt nem volt saját arca, csak tökéletes szagtalansága. Ekkor hirtelen újra rosszullét fogta el, mert érezte, hogy a belső köd újból emelkedni kezd. Úgy, mint akkor, ott a barlangban, fantáziájában, szívében, álmában, aludtában, egyszerre emelkedni kezdett a köd, saját rettenetes szagának köde, amelynek a szagát persze nem érezhette, mert ő maga szagtalan volt. És mint akkor is, iszonyú szorongás és félelem fogta el, és azt hitte, rögtön megfullad. De másképpen, mint akkor, ez nem álom volt és nem képzelődés, hanem maga a valóság. És most nem magányosan hevert a barlangjában, hanem tízezernyi ember vette körül egy téren. És most nem segített a felszakadó kiáltás, amitől akkor felébredt, és ami megsegítette, most nem tudott visszamenekülni a jó meleg, életadó világba. Mert ez, itt és most, ez maga a világ volt, és ez, itt és most, a megvalósult álma volt. És ezt ő maga akarta így. A rettenetes, fojtogató köd tovább kúszott felfelé lelke ingoványából, mialatt körötte a nép az orgián az orgazmustól rángatódzott kéjesen. Egy férfi indult futva feléje. A városatyák legelső padsorából pattant fel oly hevesen, hogy fekete kalapja lebukott fejéről. Zekéjének két szárnya csak úgy repkedett, amikor a vesztőhely felé szaladt, mint egy holló vagy mint a bosszú angyala. Richis volt az. Meg fog ölni – gondolta Grenouille. – Ő az egyetlen, akit nem téveszt meg az álarcom. Nem tévesztheti meg. A lánya illata érzik rajtam, olyan árulkodón és tisztán, mint a vér. Fel kell ismernie engem, és meg kell ölnie. Meg kell tennie!

És kitárta karját, hogy fogadja az angyalt. Mellén már-már érezni vélte a kard-vagy tőrdöfést, mint egy pompásan felszikrázó ütést, érezte a pengét behatolni rideg szívébe, át minden illatpáncélon és fojtogató ködön –

végre, végre valami más is lesz a szívében önmagán kívül! Már majdnem megkönnyebbült. De aztán Richis egyszerre a keblére borult, nem a bosszúálló angyal, hanem egy feldúlt, keservesen zokogó

Richis, aki átölelte, majdhogynem belékapaszkodott, mintha a boldogság tengerében épp el akarna süllyedni, nem találna más kapaszkodót. Semmi megváltó tőrdöfés, semmi szíven szúrás, még egyetlen, gyűlölködő szó

sem... Helyette Richis könnymaszatos arca tapadt az övéhez, és remegő szája ily szókra nyílt:

– Bocsáss meg nekem, fiam, édes fiam, bocsáss meg!

Ekkor aztán minden összefolyt a szeme előtt, a világ pedig hollófeketévé vált. A fogoly ködök fortyogó

folyadékká egyesültek, mint a forró, habzó tej. Elárasztották, egyre elviselhetetlenebbül, kifelé feszítették testének belső héjait, de nem találtak kiutat. Grenouille menekülni akart, az ég szerelmére, elmenekülni, de nem volt hová... Mindjárt szétrobban, szét akart robbanni, hogy ne kelljen belefulladnia önmagába. Végül összeesett, és elvesztette az eszméletét.

50

Amikor magához tért, Laure Richis ágyán feküdt. A relikviák – a haj és a ruhák – már eltűntek. Az éjjeliszekrényen gyertya égett. A behajtott ablakon beszűrődött az ünneplő város vidám zaja. Antoine Richis egy zsámolyon ült az ágy mellett, és virrasztott. Kezében tartotta és simogatta Grenouille kezét. Grenouille, még mielőtt kinyitotta volna a szemét, megvizsgálta a légkört. Lelkében béke honolt. Már nem fortyogott és nyomakodott kifelé semmi. Ott bent újra az a szokásos, hideg éjszaka uralkodott, amelyre szüksége volt, hogy tudatát hideggé és világossá tegye, és hogy kifelé figyelhessen, ahol a saját parfümjének a szagát érezte. Megváltozott egy kicsit. A kiszögellései és élei eltompultak, így még jobban volt érezhető Laure illatának lenyomata, a pompás, lágy, sötéten szikrázó tűz. Grenouille biztonságban volt. Tudta, hogy még órákig sérthetetlen, és kinyitotta a szemét.

Richis őt nézte. Szemében végtelen jóindulat tükröződött, gyengédség, meghatottság és a szerető szívek bárgyú, üres mélysége. Mosolygott, és szorosabban fogta Grenouille kezét. Azt mondta:

– Most már minden jóra fordul. A magisztrátus megsemmisítette az ítéletedet. Minden tanú visszavonta a vallomását. Szabad vagy. Azt tehetsz, amit akarsz. Én azonban azt szeretném, ha velem maradnál. Elveszítettem egy leányt, szeretnélek téged fiamnak megnyerni. Te hasonlítasz őrá. Ugyanolyan szép vagy, mint ő volt, a hajad, a szád, a kezed... Egész idő alatt fogtam a kezed, olyan kezed van, mint neki volt. És ha a szemedbe nézek, mintha ő nézne vissza rám. Te a bátyja vagy, és szeretném, ha a fiam lennél, örömöm, büszkeségem, örökösöm. Élnek még a szüleid?

Grenouille megrázta a fejét, és Richis arcát pulykavörösre gyújtotta az öröm.

– Akkor leszel az én fiam? – dadogta, és felugrott a zsámolyáról, hogy az ágy szélére ülhessen, megragadva Grenouille másik kezét is.

– Leszel? Leszel? Akarsz engem atyádnak? Ne szólj! Ne mondj semmit! Gyenge vagy még a beszédre! Csak a fejeddel ints!

Grenouille bólintott. Richis-ből kitört a boldogság. Lehajolt Grenouille-hoz, és szálon csókolta.

– Aludj most, édes fiam – mondta, amikor ismét felegyenesedett. – Én őrködöm feletted, míg elalszol. És miután hosszú ideig néma üdvözültséggel szemlélte: – Nagyon-nagyon boldoggá teszel. Grenouille kissé széthúzta a száját, mert ilyesmit látott az embereknél, ha mosolyogtak. Aztán behunyta a szemét. Várt egy kicsit, majd egyenletesebben és mélyebben kezdett lélegezni, mintha aludna. Egyszerre érezte, hogy Richis hozzáhajol, hogy még egyszer megcsókolja, de aztán letett róla, nehogy felriassza. Érezte Richis szerető pillantását az arcán. Végre elfújták a gyertyát, és Richis lábujjhegyen kisurrant a kamrából. Grenouille fekve maradt, míg a házban és a városban minden el nem csendesült. Amikor felkelt, már hajnalodott. Felöltözött, és halkan kiosont, a folyosókon, a lépcsőkön és a szalonon át a teraszra. Innen át lehetett látni a városfalon, melyen túl a grasse-i vidék terült el, s tiszta időben a tengert is lehetett látni. Most ritkás köd vagy inkább pára lebegett a földek felett, és ahonnan fű-, rekettye-és rózsaillat szállt, oly tisztán és egyszerűen, mintha meg lett volna mosva. Grenouille átvágott a kerten, és átmászott a falon. Fent a téren még egyszer át kellett küzdenie magát az emberszagokon, mielőtt a szabad levegőre ért. A tér és a domboldalak egy óriási, züllött katonai táborra emlékeztették. Ezrével hevertek szanaszét a részeg, az éjszakai kicsapongásokban elfáradt, kimerült alakok, némelyik meztelenül, némelyik félmeztelenül és félig-meddig betakarva ruhadarabokkal. Savanyú bor-, pálinka-, izzadság-és húgyszag, gyerekszarszag és égett hús szaga terjengett. Itt-ott füstölögtek még a tüzek, amelyeknél a húst sütötték az éjjel, táncoltak és vedeltek. Az ezerszeres hortyogásból még itt-ott felbugyborékolt egy-egy részeg gajdolás vagy nevetés. Lehet, hogy valaki még ébren volt, és józan esze utolsó maradványait itta épp el. De senki sem látta Grenouille-t, aki átlépett a szanaszét heverő testeken gyorsan, de óvatosan, mintha ingoványon járna. És ha meglátták is, nem ismerték fel. Már nem illatozott. A csoda elmúlt.

A tér végét elérve, nem a grenoble-i úton, és nem is Cabris felé haladt tovább, hanem toronyiránt nyugatnak indult, s egyszer sem nézett vissza. Amikor a nap kövéren, sárgán, égető forrón felkelt, már Grenouille-nak hírepora sem volt. A grasse-iak szörnyű másnapossággal ébredtek. Még aki nem ivott, annak is ólomsúlyú volt a feje és okádék a gyomra és a hangulata. A téren világos napfénynél derék parasztok keresgélték a tegnapi orgiában széthajigált ruhadarabjaikat, erényes asszonyságok keresték férjüket és gyermekeiket, vadidegen emberek bontakoztak ki rémülten intim ölelésekből, ismerősök, szomszédok, házastársak álltak egymás előtt kínosan mezítelenül. Sokaknak oly szörnyűségesnek, olyan tökéletesen megmagyarázhatatlannak és erkölcsi normáikkal olyan ellentétesnek tűnt ez az élmény, hogy a szó szoros értelmében az első perctől fogva kitörlődött az emlékezetükből, következésképp később valóban nem tudtak visszaemlékezni rá. Mások, akik nem tudtak ennyire uralkodni az emlékezetükön, megpróbálták nem észrevenni, nem meghallani a történteket és a legsürgősebben elfelejteni – ami nem ment egyszerűen, mert a szégyen túlságosan nyilvánvaló és túlságosan általános volt. Aki meglelte cókmókját és hozzátartozóit, a lehető leggyorsabban és a legkisebb feltűnést keltve elpárolgott a helyszínről. Dél körül már olyan üres volt a tér, mintha kisöpörték volna. A városiak, ha egyáltalán kimentek az utcára, akkor csak este, hogy legsürgősebb tennivalóikat elintézzék. Csak futólag üdvözölték egymást, csak semmiségekről beszélgettek. Az előző napról és éjszakáról szó sem esett. Amilyen gátlástalanul és buján viselkedtek előző nap, olyan szemérmesek voltak másnap. És kivétel nélkül így viselkedtek, mert mind vétkeztek. A grasse-i polgárok között soha ilyen egyetértés nem volt, mint abban az időben. Mintha kipárnázott dobozban éltek volna.

Néhányuknak azonban hivatalból foglalkoznia kellett az üggyel. A közélet folytonossága, a jog és rend megingathatatlansága gyors intézkedéseket követelt. A városi tanács már délután ülésezett. Az urak, köztük a második konzul, némán átölelték egymást, mintha ezzel az összeesküvő gesztussal kellene újjáalakítani a grémiumot. Aztán egyhangúlag és a történteknek vagy Grenouille nevének említése nélkül úgy határoztak, hogy a tribünt és a vérpadot haladéktalanul lebontatják, a teret és a környező letaposott földeket eredeti állapotukba visszaállíttatják. Erre a célra 160 livre-t szavaztak meg.

Ugyanakkor a bíróság épületében is üléseztek. A magisztrátus egyhangúlag megegyezett abban, hogy a „G”

ügyet elintézettnek tekintik, az aktákat lezárják, és új eljárást indítanak ismeretlen tettes ellen, aki huszonöt grasse-i szüzet gyilkolt meg. A rendőrfőnök parancsot kapott a nyomozás haladéktalan megindítására. Már másnap eredménnyel járt. Egyértelmű bizonyítékok alapján letartóztatták Dominique Druot parfümkészítő mestert a Rue de la Louve-on, hiszen az ő viskójában találták meg végül is az áldozatok haját és ruháját. A vádlott eleinte tagadott, de ez nem vezette félre a bírákat. Aztán tizennégy órai kínzás után mindent bevallott, sőt mielőbbi kivégzését kérte, amit a következő napra ki is tűztek. Hajnalban fellógatták; nem verték nagydobra a dolgot: vérpadot sem állítottak, tribünöket sem ácsoltattak, csupán a hóhér, a magisztrátus néhány tagja, egy orvos és egy pap volt jelen a kivégzésen. A tetemet, miután a halál beálltát megállapították, és jegyzőkönyvbe vették, haladéktalanul elkaparták. Ezzel le is zárták az ügyet. A város már amúgy is elfeledkezett róla, mégpedig olyan tökéletesen, hogy azok az utazók, akik a következő

napokon Grasse-ba értek, és mellékesen érdeklődtek a hírhedett leánygyilkosról, egyetlen szó értelmes felvilágosítást nem tudtak kapni. Csak a Charité notórius őrültjei motyogtak valami nagy ünnepről a Place du Cours-on; amely miatt ki kellett költözniük szobáikból.

És az élet hamarosan visszatért a régi kerékvágásba. Az emberek szorgalmasan dolgoztak, jól aludtak, tették a dolgukat, és derék polgároknak tartották magukat. A víz ugyanúgy bugyogott a sok forrásból és kútból, mint eddig, és telehordta iszappal az utcákat. A város ismét koszosan, büszkén magasodott a domboldalban a termékeny medence fölött. A nap melegen sütött. Hamarosan eljött a május. Betakarították a rózsát. NEGYEDIK RÉSZ

51

Grenouille éjszaka ment. Akárcsak útja elején, elkerülte a városokat és az utakat, napkeltekor aludni tért, este kelt csak fel és indult tovább. Azt ette, ami az útjába akadt: füvet, virágot, gombát, döglött madarat, gilisztát. Átvágott Provence-on, Orange-tól délre lopott csónakban átkelt a Rhône-on, és az Ardéche folyását követte mélyen be a Cévennes-ekbe, majd az Allier-ét észak felé.

Az Auvergne-ben megközelítette a Plomb du Cantalt. Látta hatalmasan, ezüstszürkén a holdfényben, és érezte az onnan fújó, hűvös nyugati szelet. De már nem vágyott oda. Nem vágyott már a barlanglakói életére. Kipróbálta már ezt az utat – de járhatatlannak bizonyult. Ugyanúgy, mint ahogyan az emberek között sem lehetett élni. Itt is és ott is meg kellett fulladni. Már nem akart élni. Párizsba akart menni és ott meghalni. Időről időre a zsebébe nyúlt, és megtapogatta a kis üvegcsét, amelyben a parfümje volt. Még alig fogyott belőle. A grasse-i fellépéshez csak egyetlen cseppet használt fel. A maradékkal elvarázsolhatná az egész világot. Ha akarná, Párizsban nem tíz-, hanem százezrek hódolatát nyerhetné el, vagy kisétálhatna Versailles-ba, és megcsókoltathatná lábát a királlyal, írhatna a pápának egy illatos levélkét, és kikiáltathatná magát az új Messiásnak, vagy a Notre-Dame-ban királyok és királynők által felkenethetné magát fő-fő királynak vagy akár istennek, amennyiben az Isten egyáltalán felkeneti magát...

Mindezt megtehette volna, ha akarta volna. Megvolt hozzá a hatalma. Olyan hatalom volt ez, ami erősebb a pénz hatalmánál, a terror vagy a halál hatalmánál: legyőzhetetlen hatalom ez, mert szeretetet csepegtet az emberekbe. Csak egyre nem volt képes ez a hatalom: nem tudott neki magának, Grenouille-nak saját szagot adni. És akár az egész világ isteníthette a parfümje által – ha neki magának nincs szaga, és ezáltal sohasem tudhatja meg, kicsoda is ő voltaképpen, akkor fütyül az egészre, a világra, önmagára, a parfümjére. Keze, amellyel a parfümösflakont markolászta, egész gyengén illatozott, és ha orrához emelte és megszagolta a kezét, akkor elnehezült a szíve, és néhány percre megállt, és elmélázott. Senki sem tudhatja, milyen jó is ez a parfüm. Senki sem tudja, milyen jól van megcsinálva. Az emberek csupán a hatása alá kerültek, de még azt sem tudják, hogy csak egy parfüm hat rájuk és bűvöli el őket. Az egyetlen, aki valódi szépségében felismerte, én voltam, hiszen én alkottam meg. És ugyancsak én vagyok az egyetlen, akire nem hat a varázsa. Én vagyok az egyetlen, aki értelmetlennek tartja az egészet.

Máskor pedig, amikor már Burgundiában volt, így morfondírozott: amikor a falnál álltam, a kert alatt, ahol a vörös hajú lány játszott, és megéreztem az illatát... vagy inkább az illatának ígéretét, hiszen a későbbi illat még nem is létezett – talán az, amit akkor éreztem, az lehet olyasmi, amit az emberek éreztek, amikor elárasztottam őket a parfümömmel... De aztán elvetette ezt a gondolatot is: nem, az más volt. Mert én tudtam, hogy az illatra vágyom, nem a lányra. De az emberek azt hitték, hogy énrám vágynak, és hogy valójában mire vágytak, az rejtve maradt előttük.

Aztán már nem is gondolkozott, mert a gondolkodás nem volt erőssége, különben is, már elérte Orléans-t. Sullynál vágott át a Loire-on. Egy nap múlva már érezte Párizs illatát. 1767. június 25-én lépett be a városba, hajnali hatkor a Rue Saint-Jacques-on.

Meleg nap volt, a legmelegebb abban az esztendőben. Az ezerféle szag és bűz úgy bugyogott, mintha ezernyi gennyes hólyagból ömlene. Szél sem rezdült. A piaci pultokon már délelőtt megfonnyadt a zöldség. A hús és a hal megromlott. A sikátorokban megállt a rothadó levegő. Mintha a folyó sem folyt, csak állt és bűzölgött volna. Minden olyan volt, mint Grenouille születése napján.

Átment a Pont Neufön a túlpartra, tovább a csarnokokhoz és a Cimetiére des Innocents-hoz. Letelepedett a Rue aux Fers-i csontkamrák árkádjai alá. A temető úgy terült el előtte, mint egy szétbombázott csatatér, szétdúltan, barázdáltan; árkok szaggatták, koponyák és csontok szanaszét; sehol egy fa, egy bokor vagy fűcsomó: a halál meddőhányója.

Élő embert nem lehetett látni. A hullabűz olyan erős volt, hogy még a sírásók is elkotródtak. Csak napnyugta után tértek vissza, hogy kiássák az árkokat a következő nap halottai számára. Csak éjfél után – amikor a sírásók már elmentek – éledt meg a vidék, mindenféle csőcselék, tolvajok, gyilkosok, késelők, kurvák, katonaszökevények, fiatalkorú bűnözők jöttek elő. Tábortüzet gyújtottak, hogy megfőzzék vacsorájukat, és egyúttal szétoszlassák vele a bűzt is.

Amikor Grenouille kijött az árkádok alól, és elvegyült közöttük, eleinte észre sem vették. Bátran odaléphetett a tűzhöz, mintha közülük való lenne. Ezért később még inkább azt hitték, hogy valami szellem vagy angyal vagy hasonló természetfeletti lény jelent meg köztük. Mert ez a szedett-vedett népség egyébként mindig nagyon érzékenyen reagált, ha idegen bukkant fel a közelben.

De a ványadt, kék kabátos ember egyszerre csak ott volt, mintha a földből nőtt volna ki, kis üvegcsét tartott a kezében, kihúzta a dugóját. Ez volt az első, amire vissza tudtak emlékezni: hogy ott állt valaki, és kidugaszolt egy üvegcsét. Azután pedig behintette magát az üvegcse tartalmával, és egyszerre úgy folyta körül a szépség, mint a sugárzó tűz.

Az emberek egy pillanatra visszahőköltek a tisztelettől és a meglepetéstől. De még ugyanabban a pillanatban megérezték, hogy ezzel csak nagy lendületet vettek, mert tiszteletük vágyakozásba csapott át, csodálkozásuk lelkesedésbe. Úgy érezték, szívja, vonzza őket ez az angyalember. Valami iszonyú erősen szívta őket, valami elragadó apály, és senki nem tudott védekezni ellene, de nem is akartak, mert ez az apály valamennyiük akaratának kifejeződése volt, s egyetlen irányba húzott: oda, őhozzá. Kört képeztek Grenouille körül, húsz, harminc ember, és egyre szorosabbra és szorosabbra vonták a kört. Hamarosan már be se fértek mindnyájan, nyomakodás, lökdösődés, tolongás kezdődött, mindenki közelebb akart jutni a kör középpontjához.

Aztán mintegy varázsütésre, levetették utolsó gátlásaikat is, s a kör felbomlott. Megrohanták az angyalt, rárontottak, lerántották a földre. Mindenki meg akarta érinteni, mindenki akart belőle egy darabkát, egy tollacskát, egy szárnyacskát, kitépték a haját, testéről lehántották a bőrt, szétmarcangolták, karmukat és fogukat a húsába vájták, úgy estek neki, mint a hiénák.

De az emberi test szívós, és nem lehet csak úgy egyszerűen széttépni. Még a lovakkal is nehéz széttépetni egy embert. Így aztán hamarosan felvillantak a tőrök, szúrtak és hasítottak, fejszék és bárdok kerültek elő, és sújtottak le az ízületekre, és törték össze recsegve a csontokat. Az angyalt a lehető legrövidebb idő alatt harminc részre trancsírozták, a horda mindegyik tagja megkaparintott magának egy-egy darabot, kéjes mohósággal félrehúzódott vele és felzabálta. Fél óra múlva Jean-Baptiste Grenouille szőröstül-bőröstül eltűnt a föld színéről. Amikor a kannibálok a lakoma után visszatértek a tűzhöz, senki nem szólt egyetlen szót sem. Egyik-másik büfögött még egy kicsit, kiköpött egy csontocskát, csettintgetett a nyelvével, lábával betaszított a tűzbe egy szövetdarabkát a kék zekéből: egy kicsit mind zavarban voltak, és nem mertek egymásra nézni. Gyilkosságot vagy hasonló alávaló bűntényt már mindegyikük elkövetett, férfi és nő egyaránt. De embert enni? Ilyen szörnyűségre, úgy gondolták, sosem lennének képesek. És csodálkoztak, milyen könnyedén ment, és hogy a rossz lelkiismeretnek még csak a nyomát sem érzik. Ellenkezőleg! Ha gyomruk nehéz volt is kissé, a szívük annál könnyebb. Sötét lelkükben egyszerre valami vidámság kezdett bimbózni, és arcukon lányos, finom boldogság fénye tükröződött. Talán innen eredt a félénkség is, hogy nem merték felemelni pillantásukat és egymásra nézni.

De amikor végül mégis egymásra néztek, előbb lopva, azután egészen nyíltan is, mosolyogniuk kellett. Nagyon büszkék voltak. Életükben először cselekedtek szeretetből.

PATRICK SÜSKIND

A parfüm

EGY GYILKOS TÖRTÉNETE

Eddig negyvenkét nyelvre fordították le a titokzatos, rejtőzködő

író nem kevésbé titokzatos könyvét.

Jean-Baptiste Grenouille története, aki a XVIII. század

Franciaországának többi zseniális szörnyetegével, de Sade-dal,

Fouchéval, Bonapartéval ellentétben korántsem azért merült

feledésbe, mert kevésbé öntelt és gátlástalan volt, mint azok, hanem

mert zsenialitása és egyetlen becsvágya olyan területre korlátozódott, amely nem hagy nyomot a történelemben: a szagok illékony

birodalmába.

Grenouille az illatok zsenije volt, számára a világ nem színeket,

fényt valódi megfogható és látható dolgokat jelentett, hanem szagok

kavalkádját. S mert ez a furcsa, a XVIII. századi Párizs legbűzösebb

pontján, a Halpiacon született lény már eszmélésétől fogva a tökélyre, a művészi tökélyre törekedett, egy igazi, zseniális művészhez méltó

kitartással hozza létre a művet, a világ legtökéletesebb parfümjét. S

mert saját magának, miként a Sátánnak semmiféle szaga nincs, ezzel a

parfümmel akarja behinteni magát, hogy mindenkinél különb legyen,

hogy mindenki szeresse, hogy illata révén ő is hasonlatos legyen a

többi emberhez. Hogy e parfüm előállításához fiatal lányok lenyúzott

bőrének az illat-eszenciája szükségeltetik, az egyáltalán nem zavarja Grenouille-t; huszonöt ártatlan lány meggyilkolásával megszerzi

magának a szükséges illatanyagot.

Ezt a hátborzongató történetet a szerző olyan sátáni ügyességgel

adja elő, hogy szinte eldönthetetlen, mit is olvasunk tulajdonképpen: példabeszédet a zsenialitásról, a művészi tökély áráról, a magányról, a kivetettségről, a bűn lényegéről, vagy pedig dermesztő horrort.