gondolta. Aztán jobbjával futólag keresztet rajzolt a levegőbe, és kiment. Grenouille-nak esze ágában sem volt meghalni. Csak mély álomba zuhant, és visszaszívta teste nedveit. Már száradtak is le bőréről a hólyagocskák, már záródtak a gennyes kráterek, már hegedtek a sebei. Egy hét leforgása alatt meggyógyult.

21

Legszívesebben azonnal elindult volna dél felé, oda, ahol megtanulhatók az új eljárások, amelyekről az öreg beszélt. De persze ez szóba se jöhetett: hiszen csak inas volt – vagyis senki és semmi. Szigorúan véve – így mondta Baldini, miután Grenouille felépülésén kiörvendezte magát –, szigorúan véve még a semminél is kevesebb volt, mert egy tisztességes inasnak legalább egy tisztességes – vagyis házasságból történő – származása van, rangjához illő rokonsága és tanszerződése, de neki, Grenouille-nak ezek közül egyik sem volt meg. Ha ő, Baldini, egy napon mégis hozzájárul a felszabadításához, akkor ez csak Grenouille nem mindennapi tehetségének, elvárhatóan tisztességes viselkedésének és az ő, Baldini végtelen jóságának köszönhető, még ha az sokszor kárára is volt, de amihez mindig ragaszkodott.

A szép ígéret beváltásához mindenesetre jó időnek, majd három esztendőnek kellett eltelni. Ez idő alatt Baldini Grenouille segítségével összes nagyratörő álmait megvalósította. Megalapította a manufaktúrát Faubourg Saint-Antoine-ban, az udvarban elsöprő sikereket ért el különleges parfümjeivel, megkapta a királyi privilégiumot. Finom illatszereit ismerték Pétervártól Palermón át Koppenhágáig. Egy pézsmaillat még Konstantinápolyba is eljutott, pedig, Isten a tudója, ott van épp elég saját illatuk. A londoni City finom boltjai éppúgy Baldini-parfümtől illatoztak, mint a pármai udvar, a varsói kastély vagy Lippe-Detmold gróf kastélyocskája. Baldini pedig, miután egyszer már megbékélt a messinai, szegénységben eltöltendő öregkor gondolatával, hetvenévesen Európa vitathatatlanul legnagyobb illatszerészévé nőtte ki magát, és egyben Párizs egyik leggazdagabb polgára lett.

1756 elején – közben a Pont au Change-on épült ház tőszomszédját is megvásárolta, kizárólag lakás céljára, mert a másik ház szó szerint a pincétől a padlásig volt tömve illatanyagokkal és fűszerekkel –, közölte Grenouille-jal, hogy immár készen áll a felszabadítására, de csak három feltétellel. Először: egyetlen, Baldini házában készített parfümöt sem készíthet el a továbbiakban, és receptjüket sem árulhatja el senkinek; másodszor: el kell hagynia Párizst, és Baldini életében nem mutatkozhat itt; harmadszor: a két fenti feltételről is hallgatnia kell, mint a sírnak. Erre meg kellett esküdnie az összes szentekre, szegény anyja lelki üdvére és a tulajdon becsületére.

Grenouille, aki sem a szentekben, sem a szegény anyja lelkében nem hitt, és becsülete sem volt, megesküdött. Bármire megesküdött volna. Baldini minden feltételét elfogadta, mert meg akarta szerezni végre azt a nevetséges segédlevelet, ami lehetővé teszi a feltűnésmentes életet, a háborítatlan vándorlást és az elhelyezkedést. Semmi más nem érdekelte. No és miféle feltételek voltak ezek! Hogy nem jöhet többé Párizsba?

Mit neki Párizs? Hiszen ismerte utolsó büdös szögletéig, vele volt, benne élt a város, bárhova ment is, évek óta. Nem ismételheti meg Baldini siker-illatait, nem adhat tovább képleteket? Mintha nem tudna ezer mást kitalálni, ugyanilyen jókat és még jobbakat, ha akarná. De nem is akar. Egyáltalán nem óhajt Baldini vagy valamelyik más polgári illatszerész konkurenciájává válni. Nem nagy pénzeket akart a művészetéből csiholni, még csak megélni sem ebből szándékozott, ha másképpen is lehetett. Meg akart nyilatkozni, semmi egyebet nem akart, csak megnyilatkozni, megmutatni a lelkét, amit csodálatosabbnak tartott mindennél, amit a külvilág nyújthatott. Baldini feltételei nem is voltak Grenouille számára igazi feltételek. Tavasszal indult el, egy májusi napon, kora hajnalban. Baldinitól kapott egy kis hátizsákot, egy váltás inget, két pár harisnyát, egy hosszú kolbászt, egy lópokrócot és 25 frankot. Ez sokkal több, mint amit adnia kellene –

mondta Baldini –, mivel Grenouille egy petákot sem fizetett azért az alapos oktatásért, amiben része volt. Két frank útipénzen kívül egy garast sem kötelező adnia. De nem tudja megtagadni sem a tulajdon jóságát, sem a Grenouille iránt érzett mélységes rokonszenvét, ami az évek során csak növekedett. Sok szerencsét kívánt a vándorútjára, és még egyszer nyomatékosan figyelmeztette az esküjére. Aztán lekísérte a cselédlépcsőig, ahol egykor beeresztette, és útjára bocsátotta.

Kezet nem nyújtott, ennyire azért nem terjedt ki a mélységes rokonszenv. Még sohasem fogott vele kezet. Egyáltalán, minden érintkezést igyekezett elkerülni vele, egyfajta jámbor irtózattól vezérelve, mintha az érintkezés megfertőzné, bemocskolná. Röviden istenhozzádot mondott, Grenouille pedig bólintott, meggörnyedt és elosont. Az utcán egy lélek se járt.

22

Baldini utánanézett, ahogy lekacsázott a hídról, át a szigetre, hátizsákját púpként hordozva – hátulról öregember benyomását keltette. Az Igazságügyi Palotánál, ahol az út kanyarodott, elveszítette szem elől, és ekkor rendkívüli módon megkönnyebbült.

Sohasem szívelte ezt a fickót, most már bevallhatta magának. Egész idő alatt, míg a fedele alatt tartotta és kifosztotta, egyfolytában rosszul érezte magát. Úgy érezte magát, mint egy példás magaviseletű polgár, aki életében először tesz valami tilosat, és meg nem engedett eszközökkel játszik egy játékot. Persze e lelepleződés kockázata kicsi volt, a sikerre való kilátás pedig óriási, de ugyanekkora volt a nyugtalansága és a rossz lelkiismerete is. Az elmúlt években egyetlen napja sem telt el anélkül, hogy eszébe ne jutott volna az a kellemetlen gondolat, hogy egyszer fizetnie kell majd, mert ezzel az alakkal cimborált. Csak sikerüljön! –

fohászkodott mindig, tele félelemmel – csak le tudjam aratni ennek a merész kalandnak a gyümölcseit úgy, hogy ne kelljen lakolnom érte! Csak sikerüljön! Nem helyes ugyan, amit csinálok, de Isten biztosan szemet huny fölötte. Egész életemben annyiszor büntetett keményen, ok nélkül, hát most igazán viselkedhetne ennek fejében engedékenyen. Mi is az én nagy bűnöm, ha egyáltalán bűnnek nevezhető? Legfeljebb csak az, hogy eltérek a céh szabályaitól egy kicsikét, amennyiben kiaknázom egy tanulatlan ember csodálatos adottságát, és sajátoménak adom ki képességeit. Legfeljebb az, hogy egy kissé letérek az iparoserkölcs kitaposott ösvényéről. Legfeljebb az, hogy ma azt teszem, amit tegnap még elítéltem. Hát bűn ez? Mások egész életükben csalnak. Én csak pár évig svindliztem egy kicsit. És akkor is csak azért, mert a véletlen ilyen soha vissza nem térő lehetőséget sodort elém. Talán nem is a véletlen, talán maga Isten volt az, aki házamba irányította a varázslót, hogy jóvátegye a bűnt, amit Pélissier és társai követtek el ellenem. Talán az isteni akarat nem is engem emelt fel, hanem Pélisierre sújtott!

Bizony, ez könnyen lehetséges! Hogyan is tudná Isten másképp megbüntetni, mint az én felemeltetésem által?

Az én szerencsém ez esetben az isteni igazságszolgáltatás eszköze, és mint ilyet nemcsak hogy el lehetett, de el is kellett fogadnom, a legcsekélyebb szégyenkezés és megbánás nélkül... Baldini sokszor töprengett ilyesformán az elmúlt években, reggelente, ha lement a keskeny lépcsőn a boltba, esténként, ha felhozta a súlyos kasszát, és a nehéz arany-meg ezüstérméket berakta a pénzesszekrénybe, és éjszakánként, amikor felesége hortyogó csontváza mellett feküdt, és annyira félt a szerencséjétől, hogy nem jött álom a szemére.

De most végre vége a sötét gondolatoknak. A szörnyű vendég eltűnt, és soha többé nem tér vissza. De a vagyon maradt, és örök időkre biztosítva van. Baldini melléhez emelte a kezét, és a kabát anyagán át is érezte a könyvecskét. Hatszáz képlet van benne, több annál, amit illatszerészek nemzedékei megvalósíthatnak. Ha ma mindenét elveszítené, egy éven belül akkor is meggazdagodhatna ennek a csodálatos könyvecskének segítségével. Hát mit is kívánhatna még?

A reggeli nap sárgára festette a szemközti házak ormait, és átmelegítette arcát. Baldini még mindig déli irányba nézett, az Igazságügyi Palota felé – egyszerűen túl szép volt, hogy már nem látta Grenouille-t! –, és a túlcsorduló hála rohamában elhatározta, hogy átgyalogol a Notre-Dame-ba, egy aranyat dob a perselybe, meggyújt három szál gyertyát, és térden állva köszöni meg az Úrnak, hogy ennyi szerencsével halmozta el, és megkímélte a bosszújától.

De buta módon megint csak közbejött valami, mert éppen amikor elindult volna a templomba, meghallotta a hírt, hogy az angolok hadat üzentek Franciaországnak. Ez ugyan önmagában még nem lett volna nyugtalanító. De mivel Baldini épp ezekben a napokban akart egy szállítmány parfümöt Londonba indítani, elhalasztotta a notre-dame-i látogatást, és inkább bement a városba, hogy híreket gyűjtsön, s egyúttal Faubourg Saint-Antoineba is benézett, a manufaktúrájába, hogy törölje egyelőre a londoni szállítmányt. Éjszaka az ágyban aztán ragyogó

ötlete támadt: az újvilági gyarmatok feletti háború ürügyén ki akart rukkolni egy új parfümmel, melynek neve

„Prestige du Québec” lenne; egy gyantás-harcias illattal, melynek sikere – biztos lehetett benne – bőségesen kárpótolja majd az angol üzlet kieséséért. Ezzel az édes gondolattal buta öreg fejében dőlt a párnára Baldini mester, s a párna alatt kellemes nyomásként érzékelte a képletkönyvecskét – és soha többé nem ébredt fel. Éjszaka ugyanis kisebbfajta katasztrófa történt, amely aztán jó ok volt rá, hogy – bár némi késedelemmel, de királyi parancsra – Párizs összes hídjain mégiscsak lebontsák a házakat: a Pont au Change nyugati oldalának harmadik és negyedik pillér közötti része minden felismerhető ok nélkül összeomlott. Két ház zuhant a vízbe teljes egészében és olyan hirtelen, hogy a benntartózkodókat már nem tudták megmenteni. Szerencsére csak két személy volt ott: Giuseppe Baldini és Teresa asszony, a felesége. A személyzet – részben engedéllyel, részben anélkül – házon kívül tartózkodott. Chénier, aki csak a hajnali órákban tért haza kissé becsípve – azaz, csak akart hazatérni, hiszen már nem volt hová –, idegösszeomlást kapott. Harminc éven át abban a hitben élt, hogy Baldini, gyermektelen ember lévén, őt nevezi meg örököséül a végrendeletében. És most egy csapásra elúszott az egész örökség, minden, a ház, az üzlet, a nyersanyagok, a műhely, maga Baldini is – sőt még a testamentum is, amiben talán a manufaktúra átruházása szerepelt volna...

Semmit sem találtak meg. Sem a holttesteket, sem a pénzesszekrényt, sem a hatszáz receptet tartalmazó

könyvecskét. Az egyetlen, amit Giuseppe Baldini, Európa legnagyobb parfümistája hátrahagyott, egy nagyon vegyes illat volt – pézsma, fahéj, ecet, levendula és még ezer más alkotta az illatot –, amely még hetekig lebegett a Szajna mentén Párizstól egészen Le Havre-ig.

MÁSODIK RÉSZ

23

Amikor Baldini háza összeomlott, Grenouille Orléans felé igyekezett. Maga mögött hagyta a nagyváros kipárolgási körét, és minden lépéssel, amellyel távolabb került tőle, tisztább, hígabb és áttetszőbb lett a levegő. Már nem váltogatták egymást tolongva szagok százai, ezrei minden lépésnél, hanem az a kevés, ami volt – a homokos út szaga, a mezőké, a földé, a növényeké, a vízé –, hosszú folyosókat képezett, lassan kiteljesedve, lassan szétfolyva; szinte sohasem szűntek meg hirtelen.

Grenouille megváltásnak érezte ezt az egyszerűséget. A kedélyes illatok körbehízelegték az orrát. Eletében először nem kellett arra számítania, hogy újat, váratlant, ellenségeset szimatol, vagy egy kedveset hirtelen elveszít. Először történt, hogy majdnem szabadon lélegezhetett, nem kellett egyfolytában keresgélve szimatolnia; csak „majdnem” persze, mert azért teljesen szabadon semmi sem áramolhatott be Grenouille orrába. Önkéntelenül is állandóan készenlétben állt minden külső hatás előtt, ami csak befelé irányult a testébe. Egész életében, még akkor is, amikor elégtételt, megelégedettséget vagy valami boldogságfélét érzett, szívesebben lélegzett ki, mint be – amint élete sem reménykedő lélegzetvétellel, hanem egy gyilkos sikollyal kezdődött. De ettől a megszorítástól eltekintve, ami inkább alkati adottság volt, Grenouille, ahogy távolodott Párizstól, úgy érezte magát egyre jobban, annál könnyebben lélegzett, annál lendületesebben lépkedett, sőt néha ki is egyenesedett, miáltal távolról egy egészen közönséges vándorló iparoslegény benyomását keltette, tehát egy normális emberét.

A legfelszabadítóbb érzés az emberektől való távolság volt. Párizsban olyan szorosan éltek az emberek, mint a világ egyetlen másik városában sem. Hat-hétszázezer ember élt Párizsban. Az utcákon és tereken valósággal hemzsegtek, a házak pedig a pincétől a padlásig dugig voltak tömve velük. Alig akadt olyan szöglet Párizsban, ami ne nyüzsgött volna emberektől, alig volt kő vagy földdarabka, aminek ne emberszaga lett volna. Grenouille számára csak most vált világossá, hogy életének tizennyolc esztendején át úgy nyomasztotta ez az összegomolyodott emberszagkotyvalék, mint a zivatartól terhes levegő. Eddig mindig azt hitte, hogy általában a világ nyomasztja. De nem a világ nyomasztotta, hanem az emberek. A világban, úgy tűnt, lehet élni. Útjának harmadik napján beért Orléans szagkörzetébe. Még mielőtt bármilyen látható jel utalt volna a város közelségére, Grenouille már megérezte az emberszag sűrűsödését a levegőben, és eredeti szándékától elállva elhatározta, hogy elkerüli Orléans-t. Nem akarta a frissen megszerzett légzési szabadságát a büdös emberszagra cserélni. Nagy ívben kikerülte a várost, Cháteauneufnél érte el a Szajnát, és Sullynál lépte át. A kolbász addigra elfogyott. Újat vett, aztán a folyót elhagyva az ország belseje felé vette útját. Most már nemcsak a városokat, hanem a falvakat is kerülte. Mintegy megrészegítette az egyre vékonyodó, egyre kevésbé emberszagú levegő. Csak azért ment be egy-egy településre vagy magányos tanyára, hogy élelmet vásároljon, aztán újra eltűnt az erdőben. Néhány hét múlva már azt is soknak találta, hogy a kihalt utakon időnként vándorokkal, vagy a mezőkön az első füvet kaszáló parasztokkal találkozott. Minden juhnyájat messze elkerült; nem a birkák miatt, hanem a pásztorok szaga miatt. Toronyiránt vágott át a földeken, és mérföldes vargabetűket tett, hogy elkerülje a több órányi távolságból közeledő lovas svadront. Nem mintha attól tartott volna, amitől a többi vándorló iparoslegény és csavargó, hogy igazoltatják és bevonultatják – azt se tudta, hogy háború van –, hanem undorodott a lovasok emberszagától. És így következett be, hogy mintegy véletlenül és minden különösebb elhatározás nélkül feladta tervét, hogy Grasse-ba menjen, és úgyszólván feloldódott a szabadságban, minden más tervével és szándékával együtt. Grenouille már nem valahová indult, csak el, el az emberektől.

Végül már csak éjszaka ment. Napközben meghúzódott az aljnövényzetben, bokrok alatt aludt, a csalitosban, lehetőleg megközelíthetetlen helyeken, összegömbölyödve, mint egy állat. A földszínű lópokrócot a fejére borította, orrát a könyökhajlatába ékelte, és a föld felé fúrta, nehogy a legcsekélyebb idegen szag is megzavarja álmát. Naplementekor felébredt, szimatolt a négy égtáj felé, és csak ha érezte, hogy az utolsó paraszt is hazaért a földekről, és a legmerészebb vándor is fedél alá menekült a lezuhanó sötétség elől, csak ha az éjszaka vélt veszélyei kisöpörték az embereket a vidékről, csak akkor kúszott elő Grenouille a rejtekhelyéről, és folytatta útját. Nem kellett neki lámpás. Már korábban is, amikor még napközben vándorolt, gyakran órákig hunyva tartotta a szemét, és csak az orrára bízta magát. A táj rikító képe, a vakító fény fájdalmat okozott neki. Csak a holdfényt tűrte el. A holdfény eltüntette a színeket, és a formákat is csak kontúrjaikban mutatta. Piszkosszürkével vonta be a tájat, és megfojtotta az életet egyetlen éjszakára. Csak ez a szürke ólomba öntött világ, ahol csak a szél mozdult néha, szürke árnyként vetült az erdőkre, és amelyben a meztelen föld szagán kívül semmi sem élt, csak az volt az egyetlen, amit még elviselt, mert ez hasonlított lelkének világához. Így vándorolt déli irányba. Körülbelül déli irányba; mert persze nem volt mágneses iránytűje, csak az orra iránymutatását követte, az meg kikerültetett vele minden várost, minden falut, minden települést. Grenouille hetekig nem látott embert. És ha orrának finom iránytűje nem árulkodott volna másról, könnyen megnyugtathatta volna magát, hogy egyedül van a hideg, holdfényes világon.

Éjszaka is akadtak emberek. A legkietlenebb vidéken is voltak emberek. Csak visszahúzódtak rejtekhelyükre, mint a patkányok, és aludtak. Nem volt tiszta tőlük a föld, mert még álmukban is ontották szagukat, ami kiszivárgott a nyitott ablakokon és a szálláshelyek hézagain, és megmérgezte a látszólag tiszta levegőt. Minél inkább hozzászokott a tisztább levegőhöz, annál érzékenyebben érintette egy-egy ilyen emberszaghullám, ami hirtelen, teljesen váratlanul hozzácsapódott éjszaka, undorítóan, mint a görénybűz, és elárulta egy pásztorkunyhó, egy szénégetőviskó vagy rablóbarlang közelségét. És Grenouille tovább menekült, és egyre érzékenyebben reagált az egyre ritkábban jelentkező emberszagra. Így vezette az orra az ország egyre elhagyatottabb vidékeire, egyre távolabb az emberektől, és egyre közelebb hajszolta a lehető legnagyobb magány mágneses pólusához.

24

Ez a pólus, az egész királyságnak emberektől legtávolabb eső pontja az Auvergne-hegység központi tömbjében volt, Clermont-tól ötnapi járóföldre, egy Plomb du Cantal nevű, 2000 méter magas vulkán tetején. A hegy hatalmas, ólomszürke kőzetkúp volt, amelyet végtelen, kopár, szürke bozóttal és szürke mohával benőtt fennsík vett körül, melyből itt-ott barna sziklacsúcsok meredtek ki odvas fogak gyanánt, meg pár elszenesedett, villámsújtotta fal. Még a legverőfényesebb napokon is olyan vigasztalan látványt nyújtott, hogy az amúgy is szegény tartomány legszegényebb juhásza sem terelte volna ide a nyáját. Éjszaka pedig, a hold sápadt fényében ez az istentelen táj olyan volt, mintha nem is e világról való volna. Még Lebrun, a körözött auvergne-i bandita is inkább átverekedte magát a Cévennes-ekbe, itt aztán elfogták és felnégyelték – semmint hogy elrejtőzzön a Plomb du Cantalon, ahol ugyan nem keresték, és nem is találták volna meg, de ahol egész biztosan belehalt volna az életfogytig tartó magányba. Mérföldes körzetben nem élt itt ember vagy tisztességes melegvérű

állat, csak néhány denevér, bogár meg sikló. Évtizedek óta senki sem merészkedett a csúcsig. Grenouille 1756 egyik augusztusi éjszakáján érkezett el a hegy lábához. A hajnali szürkület már a csúcson találta. Még nem tudta, hogy útja itt véget ér. Azt hitte, ez csak egy lépcsőfok az egyre tisztább levegő felé

vezető úton, körben forgott, és körbejártatta orrát a vulkáni pusztaság hatalmas láthatárán, kelet felé, ahol a Saint-Flour fennsíkja és a Rion folyó mocsarai nyújtóztak; észak felé, amerről jött, és ahol napokig karsztos hegyek között vándorolt; nyugat felé, ahonnan az enyhe hajnali szél csak kő-és száraz fűszagot hozott, semmi mást; végül dél felé, ahol a Plomb nyúlványai a truyére-i szakadékokig értek. Mindenütt, minden égtáj felől azt érezte, hogy távol, nagyon távol van az emberektől, egyszersmind tudta, hogy minden egyes lépése bármely irányba – csak újból közelebb hozza az emberekhez. Az iránytű körben forgott. Nem mutatott újabb irányt. Grenouille célhoz ért. De ugyanakkor fogoly is volt.

Amikor a nap felkelt, még mindig ugyanott állt, és szimatolt a levegőbe. Kétségbeesett erőfeszítéssel próbálta kiszagolni azt az irányt, ahonnét a veszedelmesen emberi fenyegeti; és az azzal ellenkező irányt, amerre menekülnie kell. Minden irány gyanús volt: hátha mégis épp onnan fedez fel egy emberszagfoszlányt. De semmit sem fedezett fel. Nyugalom volt, ha szabad így mondani: szaglószervi nyugalom. Körös-körül csak a halott kövek, a szürke zuzmó és száraz fű egynemű illatát lehetett érezni, mint halk csobogást – és semmi egyebet.

Grenouille-nak nagyon sok idő kellett ahhoz, hogy elhiggye ezt a negatív szaglást. Ekkora boldogságra nem volt felkészülve. Bizalmatlansága sokáig tartotta magát a jobb belátással szemben. Amíg a nap kelt, még a szemét is segítségül hívta, hátha megpillant valami emberre utaló jelet: egy kunyhó tetejét, egy tűz füstjét, egy kerítést, egy hidat, egy csordát. Kezéből tölcsért formálva hallgatódzott, nem hall-e kaszapengést, kutyaugatást vagy gyereksírást. Egész nap ott állt a rekkenő hőségben a Plomb du Cantal csúcsán, és várta az árulkodó szelet. Csak amikor a nap lement, hajolt meg bizalmatlansága az eufória egyre erősödő érzése előtt: sikerült elmenekülnie a gyűlölt ódium elől! Igazán és tökéletesen egyedül volt! Ő volt az egyetlen ember a világon!

Örömujjongás tört fel belőle. Ahogyan a hetekig hányódó hajótörött üdvözli elragadtatva az első emberlakta szigetet, úgy ünnepelte Grenouille e magány hegyének elérését. Ordított örömében. Elhajigált pokrócot, hátizsákot, botot, és toporzékolt a földön, karját a magasba emelte, körbetáncolt, belekiabálta a négy égtájba a tulajdon nevét, öklét rázta diadalmasan az egész tág, alatta elterülő tájra és a lemenő napra, mintha ő maga üldözte volna le az égről. Úgy viselkedett egész késő éjszakáig, mintha megtébolyodott volna. 25

A következő napokat azzal töltötte, hogy berendezkedett a hegyen – mert biztosan tudta, hogy ezt az istenáldotta vidéket nem fogja egyhamar elhagyni. Először víz után szimatolt; talált is a csúcs alatt egy bemélyedésben, ahol a sziklán vékony réteget képezve csordogált. Nem volt valami sok, de ha egy óra hosszat nyalogatta a követ, akkor egész napi vízigényét kielégítette. Élelmet is talált: apró szalamandrákat és gyűrűs siklókat, melyeket szőröstül-bőröstül lenyelt, csak fejüket törte le. Medveszőlőt, zuzmót és füvet evett hozzá. Ez a polgári mértékkel egyáltalán nem mérhető étkezési mód a legkevésbé sem zavarta. Már az utóbbi hónapokban sem emberi étkekkel táplálkozott (sajttal, kenyérrel, kolbásszal), hanem, ha megéhezett, bármit megzabált, ami csak az útjába akadt. Válogatósnak igazán nem volt nevezhető Egyszerűen képtelen volt az élvezetre, ha az nem a tiszta, testetlen illatban, hanem valami másban nyilvánult meg. A kényelem sem érdekelte, és bizonyára beérte volna a puszta kővel. De jobbat talált.

A vízlelőhely közelében felfedezett egy természetes, szűk, kanyargós folyosót, ami a hegy belsejébe vezetett, és vagy harminc méter után egy kőomlásban végződött. Ott, a tárna végén, olyan szűk volt a hely, hogy Grenouille válla érintette a kőzetet, és olyan alacsony, hogy csak hajlottan tudott benne mozogni: De leülhetett, és ha összehúzta magát, le is fekhetett benne. Ez tökéletesen kielégítette komfortigényét. Mert a helynek volt egy felbecsülhetetlen előnye: az alagút végén állandóan vaksötét éjszaka volt, síri csönd és hűvös, sós levegő. Grenouille azonnal érezte, hogy élőlény még soha nem járt itt. Majdnem áhítatot érzett, amikor beköltözött. Olyan gondosan helyezte a földre a pokrócát, mintha oltárt terítene le vele, és lefeküdt. Mennyeien érezte magát. Franciaország legmagányosabb hegyének a gyomrában hevert, ötven méterrel a föld színe alatt, mintha saját sírjában feküdne. Soha életében még nem érezte magát ilyen biztonságban – legkevésbé az anyja hasában. Ha odakint világégés van ő abból sem érzékel semmit. Csendesen sírni kezdett. Nem tudta, kinek mondjon köszönetet ennyi boldogságért.

Az elkövetkező időkben csak azért ment ki a szabadba, hogy vizet nyalogasson, ürítkezzen, vagy gyíkot meg siklót fogjon. Éjszaka könnyen rálelt a kis állatkákra, mert az odúkba meg a kövek alá rejtőztek, ahol könnyűszerrel kiszimatolta őket.

Az első hetekben néhányszor még felmászott a csúcsra, hogy körbeszaglássza a horizontot. Hamarosan azonban ezt már csak nyűgnek érezte, nem pedig szükségszerűségnek, mert egyetlenegyszer sem szimatolt semmi fenyegetőt. Így aztán abba is hagyta ezeket a kirándulásokat, és a vermén kívül töltött időt csak a legszükségesebb életfunkciók elvégzésére korlátozta, aztán gyorsan visszatért a vermébe. Itt, a veremben élt igazán. Ez azt jelentette, hogy naponta több mint húsz órát ült itt tökéletes csendben és tökéletes sötétségben és tökéletes mozdulatlanságban a lópokrócán, a kőfolyosó végén, hátát az omladéknak vetve, vállát a sziklák közé

préselve, és beérte önmagával.

Beszélnek emberekről, akik a magányt keresték: vezeklők, olyanok, akiknek kisiklott az élete, szentek vagy próféták. Ezek előszeretettel vonulnak ki a pusztába, ahol is sáskán meg vadmézen élnek. Néhányan barlangokban vagy sziklahasadékokban élnek elhagyott szigeteken vagy – kissé hatásvadászóan – hosszú

póznákra erősített ketrecekbe zárkóznak, és fönt a levegőben lebegnek. Azért teszik ezt, hogy közelebb legyenek Istenhez. Sanyargatják magukat a magánnyal, vagy vezekelnek általa. Abban a hitben élnek, hogy Istennek tetsző életet élnek. Vagy hónapokig, néha évekig is várnak a nagy magányban valami isteni igére, amelyet aztán sürgősen tovább akarnak adni az embereknek.

Grenouille nem tartozott sem az egyik, sem a másik fajtához. Neki semmi köze nem volt Istenhez. Nem vezekelt, és megvilágosodásra sem várt. Átadta magát egyetlen szórakozásának és szenvedélyének: önmagának. Lubickolt tulajdon, semmitől nem háborgatott létében, és pompásnak találta. Úgy feküdt a sziklasírban, mint egy hulla, alig lélegzett, alig vert a szíve – de mégis olyan intenzív és olyan kicsapongó életet folytatott, amilyet kint, az életben egyetlen aranyifjú sem.

26

E kicsapongások színtere – mi is lehetett volna más – saját belső birodalma volt, ahová minden szagot beásott, amivel születése óta valaha is találkozott. Hangulatkeltésnek a legtávolabbiakat, a legrégebbieket idézte fel: Madame Gaillard hálószobájának ellenséges kigőzölgéseit, kezének bőrkeszerű aromáját; Terrier atya ecettől savanyú leheletét; Bussie dajka hisztérikus, forró kotlós-izzadságát; a Cimetiére des Innocents hullaszagát; anyjának gyilkos szagát. Undorban és gyűlöletben fetrengett, és a haja is égnek meredt a jóleső borzongástól. Néha, amikor a szörnyűségek emez apéritifje nem ajzotta fel eléggé, tett egy kis szagos kitérőt Grimal cserzőműhelyébe, és belekóstolt e nyers, húsos bőrök meg a cserzőpác szagába, vagy felidézte hatszázezer párizsi kigőzölgését egy nyomasztóan forró nyári napon.

Aztán egyszerre – és ez volt a gyakorlat értelme –, az orgazmus erejével tört ki felhalmozódott gyűlölete. Viharfelhőként tornyosult e szagok fölé, amelyek meg merészelték sérteni felséges orrát. Úgy csapott le rájuk, mint jégeső a gabonára, szétszórta a csőcseléket, mint a pelyvát, és hatalmas desztilláltvíz-özönbe fojtotta. Ilyen igazságos volt az ő haragja. Olyan hatalmas volt az ő bosszúja! Ó! Minő emelkedett pillanat! Grenouille, a kicsi ember, reszketett izgalmában, teste kéjelegve összegörnyedt, majd felmagasodott, egy pillanatra érintette fejével a barlang mennyezetét, hogy aztán lassan visszasüllyedjen, és oldottan, kielégülten elnyúljon. Túlságosan is élvezetes volt a viszolyogtató szagoknak ez a kilövellése, majd lelohadása, túlságosan is élvezetes... Belső

világszínházának majdnem legpáratlanabb darabja volt ez, mert annak a jól végzett munkának a megérdemelt, jóleső fáradtságával járt, ami csak a valódi nagy hőstetteket követi. Egy ideig most nyugodt lelkiismerettel pihenhetett. Kinyújtózott: testileg persze csak amennyire a szűk folyosó engedte. De belül, lelkének pázsitján teljes hosszában elnyújtózott, szunyókált, és az orra körül finom illatok játszadoztak: például egy tavaszi mezőkről érkező fűszeres szellő; langyos májusi szél, ami az első

bükkfaleveleken surrant át; egy tengeri fuvallat, kesernyés, mint a sós mandula. Késő délután volt már, amikor felkelt – mondjuk, hogy késő délután, mert itt persze nem volt délelőtt vagy délután, vagy este vagy reggel, nem volt fény, és nem volt sötétség, nem voltak tavaszi mezők és bükkfalevelek sem... Grenouille belső világában egyáltalán semmiféle dolog nem volt, csak a dolgok szaga. (Ezért is lehetséges, hogy tájként beszéljünk erről a világról, mert ez a megfelelő és nagyjából egyetlen lehetséges hasonlat, hiszen nyelvünkben nincsenek megfelelő

fogalmak a szagokra.) Tehát, mondjuk, hogy késő délután volt, amikor Grenouille lelke olyan állapotba került, amilyenbe Délen a szieszta végére kerülnek a lelkek, amikor a déli bénultság lassan lehull a világról, és az élet újból megmozdul. Elszáll a dühödten lángoló forróság – a finom illatok halálos ellensége –, megsemmisül a démoni csőcselék. A belső rétek simán, lágyan nyújtóztak az ébredés laza nyugalmában, és uruk parancsára vártak.

És Grenouille – mint mondtam – felállt, és lerázta tagjairól az álmot. Felkelt a nagy, belső Grenouille, óriásként emelkedett fel, teljes pompájában és nagyságában, öröm volt ránézni – szinte kár, hogy senki se látta! –

, és körbetekintett büszkén, fenségesen:

Igen! Ez az ő birodalma! A páratlan Grenouille Birodalom! Ő, a páratlan Grenouille alkotta meg és uralkodott fölötte, elpusztíthatja, ha akarja, és újra megteremtheti, mérhetetlenül kiterjesztheti, és lángpallossal védelmezheti minden betolakodó ellen. Itt semmi sem számított, csak az ő akarata, a nagy, nagyszerű, páratlan Grenouille akarata.

És miután a múlt rossz bűzeit kiirtotta, most azt akarta, hogy illatozzék a birodalma! És hatalmas léptekkel mérte végig a szűz földeket, és illatmagot vetett, a legkülönbözőbb fajtákat, itt pazarlón, amott szűkmarkúan, végtelen ültetvényeken és kis, meghitt ágyásokban, marokszám szórva vagy egyenként dugdosva el kiválasztott helyekre. Birodalmának legtávolabbi zugait is bejárta a Nagy Grenouille, a szenvedély űzte kertész, és hamarosan mindenütt megtelt illatmaggal a föld.

És amikor látta, hogy minden rendben van, és az egész birodalmat elárasztják az isteni Grenouille-magvak, akkor borszesz esőt rendelt, lágyat és állhatatost, és mindenütt csírázás és növekedés indult, kizsendült a vetés, hogy örült belé a szív. Már buján zúgott az ültetvényeken a növényzet, nedvektől duzzadtak a szárak a titkos kertekben. A virágbimbók kifeslettek burkaikból.

Ekkor a Nagy Grenouille megálljt parancsolt az esőnek. És így lőn. És mosolya melengető napsugarát felragyogtatta a táj fölött, amit a virágmilliárdok úgy viszonoztak a birodalom egyik végétől a másikig, hogy kinyitották kelyhüket, s minden olyan volt, mint egyetlen tarka szőnyeg, amelyet remekmívű illatszertartókból szőttek. És a Nagy Grenouille látta, hogy jó, hogy minden nagyon-nagyon jó. És leheletének szellőjével végigsimított a tájon. És a becézett virágokból illat szállt: állandóan változó, de mégis egységes, egyesített imádatillatot sugároztak felé, a Nagy, a Páratlan, a Pompás Grenouille felé. Ő pedig egy aranyszagfelhőn trónolva szívta be lélegzetüket, és az áldozat kedves volt szívének. És leereszkedett, hogy többszörösen megáldja teremtményeit, amit ezek ujjongva és örvendezve és újabb csodás illatok kibocsátásával háláltak meg. Közben beesteledett, és a szagok tovább áradtak, és az éjszaka kékjével egyre fantasztikusabb elegyet alkottak. Az illatok báléjszakája közelgett, hatalmas briliánsillat-tűzijátékkal.

De a Nagy Grenouille kissé elfáradt, ásított és így szólt:

– Nos, nagy művet alkottam és nagyon a kedvemre valót. De mint minden befejezett dolog, lassan untatni kezd. Most visszavonulok, és e dolgos nap befejezéséül még meglepem magam valamivel szívem egyik szobácskájában.

Így beszélt a Nagy Grenouille, és kiterjesztett szárnyakkal, míg alant boldogan táncolt és ünnepelt az egyszerű illat-köznép, az aranyló szagfelhőről leszállva elvitorlázott lelkének éji tájai fölött haza, a szívébe. 27

Ó, be nagyszerű volt hazatérni! A bosszúállás és világteremtés kettős feladata fárasztó hivatal volt, és az sem üdülés, ha az embert a saját teremtményei ünneplik órák hosszat. Elcsigázva az isteni teremtés és reprezentáció

kötelezettségeitől, a Nagy Grenouille házi örömökre vágyott.

Szíve bíborpalota volt, amely kősivatagban állt, homokdombok közé rejtve, mocsaraktól körülvéve, hét kőkapu mögött. Csak repülve lehetett bejutni. Ezer kamrája volt, ezer pincéje és ezer elegáns szalonja, közülük az egyikben egyszerű bíborkanapé állt, amelyen Grenouille, aki már nem a Nagy Grenouille volt, hanem Grenouille, a magánember, vagy egyszerűen a derék jó Jean-Baptiste, a napi fáradalmakat ki szokta pihenni. A palota kamráiban pedig a padlótól a mennyezetig polcok álltak, amelyeken ott sorakozott összegyűjtve az a több millió szag, amit Grenouille eddigi életében érzett. És a palota pincéiben hordókban tárolta élete legjobb illatait. Ha kiforrtak, üvegekbe fejtették, és az üvegek kilométernyi hosszúságban sorakoztak a nyirkos folyosókon, évszám és származás szerint rendezve. Olyan sok volt belőlük, hogy egy élet sem lesz elég kiinni őket.

És amikor a derék Jean-Baptiste végre hazatért, és a bíborszalonban helyet foglalt egyszerű, hívogató

kanapéján – úgyszólván papucsban és hálósipkában –, tapsolt egyet, és megparancsolta az elősiető szolgáknak, akiket látni, hallani, érezni, de főképp szagolni sem lehetett, tehát teljességgel imaginárius szolgák voltak, megparancsolta, hogy siessenek a kamrába, és hozzák el ezt vagy azt a kötetet az illatok nagy könyvtárából, a pincékből pedig inni hozzanak. Siettek a képzeletbeli szolgák, és a kínzó várakozásban Grenouille gyomra összeszorult. Hirtelen úgy érezte magát, mint az iszákos, akit a pultnál elfog a rettegés, hogy megtagadhatják tőle e megrendelt szeszt. Mi lesz, ha a pincék és kamrák egyszerre csak kiürülnek, ha a hordók bora megromlik?

Miért várakoztatják? Miért nem hozzák már? Rögtön, azonnal szüksége van rá, e helyt meghal, ha meg nem kapja.

De csak nyugalom, Jean-Baptiste! Nyugalom, kedvesem! Jönnek már, hozzák, amit óhajtottál. Már repülnek is a szolgák. Láthatatlan tálcán hozzák a Szagok Könyvét, fehér kesztyűs, láthatatlan kezek hozzák a drága nedűt az üvegben, leteszik, meghajolnak, és nagyon óvatosan távoznak.

És végre-végre – ismét! – egyedül, Jean-Baptiste megragadja az első, kívánt illattal teli üveget, csordultig tölti a poharat, ajkához emeli és iszik. Egy hajtásra kiissza poharából a hűs illatot, milyen remek! Olyan megváltást ígérően jó, hogy a derék Jean-Baptiste-nak könny szökik a szemébe, és azonnal még egy pohárral tölt: egy 1752-es illat ez, tavasszal csípte fel a Pont Royalon napfelkelte előtt, nyugat felé irányított orral, ahonnan könnyű szellő fújt, tengerszagot, erdőszagot hordozott, és valamennyit a partra vontatott bárkák szurokszagából. Az első olyan hajnal szaga volt ez, amely előtt az éjszakát Grimal engedélye nélkül kint töltötte Párizsban. Az első olyan napfelkelte, az első olyan nap illata volt ez, amelyet szabadon élvezhetett. Akkoriban ez a szag volt számára a szabadság ígérete; az új élet ígérete. Annak a reggelnek a szaga Grenouille számára a remény szagát jelentette. Nagyon gondosan őrizte. Naponta ivott belőle. Amikor a második poharat is kiürítette, minden idegesség, minden kétség és bizonytalanság lemállott róla, és nagyszerű nyugalom töltötte el. Hátát a kanapé puha párnáinak vetette, felütött egy könyvet, és olvasni kezdte az emlékeit. Olvasta a gyermekkori szagokat, az iskolai szagokat, a városok utcáinak és szögleteinek szagát, az emberi szagokat. Kellemesen borzongott, mert az itt felidézett szagok a leggyűlöletesebbek, a legyőzött szagok voltak. Kíváncsian, de undorodva olvasta az undorító szagokat a könyvben, amikor pedig a kíváncsiságát legyőzte a viszolygás, egyszerűen becsukta a könyvet, félretette, és mást kezdett el olvasni. Közben szünet nélkül itta magába a nemes illatokat. A remény itala után most egy 1744-es évjáratú palackot nyitott ki, amelyben a Madame Gaillard háza mögötti meleg farakás illata volt elraktározva. Ezután pedig egy 1753-as nyáresti levegőt ivott, amit a Saint-Germainedes-Prés egyik parkjának szélén gyűjtött: parfüm-és virágillatú levegő volt ez.

Most már eléggé becsípett az illatoktól. Tagjai mindjobban elnehezültek. Szelleme csodálatosan ködössé vált. De még nem ért a tivornya végére. A szeme már nem bírta az olvasást, kezéből kicsúszott a könyv, de még nem akart véget vetni az estének úgy, hogy ne ürítse ki a legutolsó, legnagyszerűbb palackot: a Rue de Marais-i lány szaga volt benne...

Kegyelettel hajtotta fel, még fel is ült a kanapén, bár nehezére esett, mert ingott a bíborszalon, és minden mozdulatára körbelódult vele. Mint valami fegyelmezett iskolás fiú, két térdét egymáshoz szorítva, lábfejét is szorosan párhuzamba állítva, bal kezét bal combjára téve itta meg a kis Grenouille szíve pincéinek legkiválóbb illatát, egyik pohárral a másik után, és egyre szomorúbb lett közben. Tudta, hogy túl sokat ivott. Tudta, hogy nem visel el ennyi jót. És mégis ivott, míg csak ki nem ürült a palack: az utcáról a keskeny folyosón át a hátsó

udvarba ment. A fény irányában haladt. A lány az asztalnál ült, és sárgabarackot tisztított. Távolról a tűzijáték petárdái és rakétái ropogtak...

Letette az üveget, és mintegy kővé meredve az elérzékenyüléstől és a vedeléstől, még néhány percig ücsörgött, míg az utolsó utóíz is szétfoszlott a szájában. Maga elé meredt. Agya hirtelen ugyanolyan üres lett, mint a flaskák. Aztán oldalra dőlt a bíborkanapén, és egyik pillanatról a másikra bénult álomba zuhant. Ugyanebben a pillanatban aludt el a lópokrócon a külső Grenouille is. És álma éppoly mély volt, mint a belsőé, mert amannak herkulesi tettei ezt is elcsigázták – elvégre mindkettő ugyanaz a személy volt. Mindenesetre, amikor felébredt, nem a bíborpalota bíborszalonjában ébredt fel a hét fal mögött, és nem is lelkének tavaszi illatárjában, hanem magányosan az alagút végén a kőodúban, a kemény földön a sötétben. Kutya rosszul érezte magát az éhségtől és szomjúságtól, és didergett és nyomorult volt, mint az iszákos a tivornya éjszakája után. Négykézláb kúszott ki az alagútból.

Kint valamiféle napszak volt, többnyire az éjszaka kezdete vagy vége, de még éjszaka is elvakította a tűként szemébe fúródó csillagfény. A levegőt porosnak, durvának, tüdőt égetőnek érezte, a tájat ridegnek, belebelebotlott a kövekbe. Világtól elszokott orrát még a legkisebb illatfoszlány is gorombán marta. Grenouille, a kullancs, olyan érzékennyé vált, mint egy remeterák, amelyiknek elveszett a háza, és pucéran vándorol a tengeren át.

A vízlelőhelyhez ment, nyalogatta a követ, egy órán, kettőn át, valódi tortúra volt, az idő kitágult, az idő, amelyben a valóságos világ égő sebeket ejtett rajta. Tépett néhány maroknyi mohába kövekről, betömte a szájába, lekuporodott, és nyeldeklés közben kakált – gyorsan, gyorsan, gyorsan kellett mindent elvégezni –, és mintha üldöznék, mintha valami kis lágy húsú állat volna, aki fölött az égen már köröznek a héják, visszaszaladt a barlangjába az alagút végéig, a lópokrócig. Itt végre ismét biztonságban volt. Hátradőlt a törmelékkupacra, kinyújtotta lábát, és várt. Most egészen mozdulatlannak kellett lennie, teste, akár egy edény, amelynek tartalma bármely hevesebb mozdulatra kilöttyenhet. Csak lassan tudta megzabolázni a lélegzetét. Felajzott szíve nyugodtabban vert, a belső hullámverés lassan elcsitult. A magány hirtelen fekete tükörként borult a kedélyére. Lehunyta a szemét. Lelkének sötét ajtaja kitárult, és ő belépett. Kezdetét vette a grenouille-i lélekszínház újabb előadása.

28

Így ment ez napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra. Így ment hét álló éven át. Ez idő tájt kint háborúk dúltak, méghozzá kiterjedt háborúk. Harcok folytak Sziléziában és Szászországban, Hannoverben és Belgiumban, Csehországban és Pomerániában. Hullottak a király harcosai Hessenben és Vesztfáliában, a Baleárokon, Indiában, a Mississippinél és Kanadában, hacsak el nem vitte őket még útközben a tífusz. A háború egymillió ember életébe került, a francia királynak a gyarmatbirodalmába, valamint minden résztvevőnek annyi pénzébe, hogy végül nehéz szívvel elhatározták: békét kötnek. Ekkortájt történt az is, hogy az egyik télen Grenouille kis híján megfagyott, noha erről szinte tudomást sem vett. Öt napig feküdt a bíborszalonban, s amikor felébredt, a hidegtől nem bírta mozdítani a tagjait. Azonnal visszahunyta a szemét, hogy a halálba álmodja magát. De aztán hirtelen beállt az enyhülés, és így megmenekült. Egyszer olyan magas volt a hó, hogy annyi ereje sem maradt, amennyivel a zuzmóig elkúszhatott volna. Akkor kőkeményre fagyott denevéreken élt.

Egyszer döglött holló került a barlang elé. Megette. Hét év alatt ez volt az egyetlen esemény, amely a külvilágból eljutott hozzá. Egyébként csak a hegyben, lelkének saját maga alkotta birodalmában élt. És haláláig ott maradt volna (mert hiszen semmiben nem szenvedett hiányt), ha nem jön közbe egy katasztrófa, amely kiűzte őt a hegyből, és visszaokádta a világba.

29

A katasztrófa nem földrengés, erdőtűz, hegycsuszamlás vagy tárnaomlás alakjában érkezett. Nem is külső

szerencsétlenség volt, hanem belső, és azért volt különös, mert elzárta Grenouille menekülésének útját. Aludtában történt. Pontosabban álmában. Illetve álmában, aludtában, szívében, fantáziájában. A bíborszalon kanapéján aludt. Üres üvegek vették körül. Túlságosan sokat ivott, végezetül két egész üveggel a vörös hajú lány illatából. Ez árthatott meg, mert álma ugyan halálosan mély volt, de mégsem álomtalan: kísérteties álomfoszlányok úszkáltak benne. A foszlányok egyértelműen egyetlen szagtól származtak. Eleinte éppen csak el-elvitorláztak az orra előtt, aztán sűrűbbé, felhőszerűvé vált a szag. Végül olyan volt, mintha egy ködös ingovány közepén állna. A köd lassan emelkedett. Hamarosan átitatta, elborította Grenouille-t, és a ködfelhők között egy cseppnyi tiszta levegő sem maradt. Ha nem akart megfulladni, be kellett lélegeznie a ködöt. És a köd, mint már mondtuk, egy szag volt. És Grenouille azt is tudta: miféle szag. A köd a tulajdon szaga volt. Az ő, Grenouille saját szaga volt a köd.

És a legrettenetesebb az volt, hogy tudta, hogy a szag az ő saját szaga, de mégsem bírta elviselni. Teljesen belefulladva önmagába, képtelen volt, egyszerűen képtelen volt elviselni a saját szagát. Amikor ez megvilágosodott előtte, akkorát ordított, mintha elevenen égetnék. Az ordítás szétverte a bíborszalon és a kastély falait, kiszakadt a szívéből, árkokon, mocsarakon és pusztákon át tűzvészként száguldott végig lelke éji tájain, kibukott a száján, át a kanyargós barlangbejáraton, ki a világba, át a Saint-Flour fennsíkján

– olyan volt, mintha a hegy ordítana. Grenouille-t a saját üvöltése riasztotta fel. Ébredéskor csapkodott maga körül, mintha el akarná űzni a fojtogató, szagtalan ködöt. Halálfélelem gyötörte, egész testében remegett. Ha az üvöltés nem tépi szét a ködöt, bizonyára belefúlt volna önnön szagába – iszonyatos halál. Hideg rázta, ha visszagondolt rá. És míg megfélemlítve kucorgott, és megpróbálta rendezni szétzilált, zavaros gondolatait, már tudta: meg kell változtatnia életét, ha másért nem, hát csak azért, mert nem akart még egyszer ilyen rettenetest álmodni. Másodszorra biztosan nem élné túl.

Vállára vetette a lópokrócot, és kimászott a szabadba. Kint éppen délelőtt volt, egy február végi délelőtt. Sütött a nap. A táj nedves kő-, moha-és vízszagot árasztott. A szél már hordozott egy kis kökörcsinillatot. Lekuporodott a földre a barlang elé. A napfény felmelegítette. Beszívta a friss levegőt. Még mindig borzongott, ha visszagondolt a ködre, amelyből megmenekült, és borzongott a hátát érő jóleső melegtől. Mégiscsak jó volt, hogy létezett még a világ, még ha csak menedékül szolgál is. Nem tudott szörnyűségesebbet elképzelni, mint azt, hogy az alagút végén nem találta volna meg a világot! Se fényt, se szagokat, semmit – csak azt a borzalmas ködöt, kívül-belül, mindenütt...

Lassanként kiheverte a megrázkódtatást. Lazult a félelem szorítása, és Grenouille magához tért. Déltájban már visszanyerte a hidegvérét. Bal kezének mutató-és középső ujját az orrához emelte, és az ujjain át lélegzett. A friss, kökörcsinillatú tavaszi levegőt érezte. Az ujjai szagát nem. Megfordította a kezét, és a tenyerét szaglászta. A kéz melegét érezte, de semmi szagot. Szétrongyolódott inge ujját feltűrve, beletemette orrát a könyökhajlatába. Tudta, ez az a hely, ahol az embereknek legjobban érződik a saját szaguk. Őneki nem volt. A hóna alatt sem, a lábán sem érzett semmit, még a nemi szervén sem, ahová – amennyire csak tudott – lehajolt. Groteszk helyzet volt: ő, Grenouille, aki minden más embert mérföldekről megszimatolt, nem érezte a tulajdon, alig karnyújtásnyira levő nemi szervének a szagát! De mégsem esett pánikba, hanem hideg fejjel végiggondolva a dolgot, a következőket mondta magának:

– Az nem lehet, hogy nincs szagom, mert hiszen szaga mindennek van. Inkább az lehet, hogy nem érzem a szagomat, mert születésem óta éjjel-nappal belélegzem, és orrom eltompult iránta. Ha valahogyan el tudnám választani magamtól a szagomat, vagy legalább egy részét, és egy kis elszoktatás után újból próbát tennék, biztosan megérezném a szagot – vagyis hát a saját szagomat.

Ledobta a lópokrócot, és ráhajigálta a ruháit, vagyis, ami a ruházatából megmaradt, a rongyokat, a foszlányokat. Hét évig semmit sem vetett le magáról. Biztosan át meg átjárta őket a szaga. Egy kupacba szórt mindent a barlang bejáratánál, és arrébb ment. Aztán, hét esztendő óta először, ismét felmászott a hegy csúcsára. Ott ugyanarra a helyre állt, ahová megérkezésekor, hét éve, nyugat felé tartotta az orrát, és meztelen testét kitárta a szélnek. Az volt a szándéka, hogy teljesen kiszellőzik, hogy a nyugati széllel – vagyis a tenger és a nedves mezők szagával – annyira átitatja magát, hogy ez illatfüggönyt von teste és a ruhái közé, amelyeket aztán így kiválóan végig tud majd szimatolni. Hogy e lehető legkevesebb saját szag jusson az orrába, nyakát olyan messzire nyújtotta a szélbe, amennyire csak lehetett, karját pedig hátranyújtotta, mint egy úszó, mielőtt a vízbe ugrik.

Ebben a felettébb nevetséges tartásban töltött el több órát, miközben fénytől elszokott, kukacfehér bőre még ettől a gyenge naptól is rákvörösre égett. Estefelé ismét lement a barlanghoz. Már messziről látta a ruhakupacot. Az utolsó métereken befogta az orrát, és csak akkor eresztette el, amikor egészen közel hajolt a kupachoz. Szimatpróbát vett, ahogyan Baldinitól tanulta; gyors, mély lélegzetet vett, aztán szakaszosan engedte ki a levegőt. Két kezével kupolát képezett a ruhahalom fölött, hogy el ne szálljon az illat, s ebbe a kupolába harangnyelvként dugta be az orrát. Minden lehetséges módon megpróbált birtokába jutni a tulajdon szagának. De a ruháknak nem volt emberszaga. Határozottan szagtalanok. Kimondottan emberszag nélküliek voltak. Ezer más szag tobzódott bennük: kő-, homok-, moha-, gyanta-, hollóvérszag – sőt még az évekkel ezelőtt Sullyban vett kolbász szaga is érződött rajtuk. A ruhák az elmúlt hét-nyolc esztendő valamennyi szagát lajstromozták, csak a tulajdonosukét nem, azét, aki ez idő alatt végestelen-végig viselte őket, csak annak a szagát nem hordozták. Most mégiscsak rátört a szorongás. A nap lement. Meztelenül állt a barlang bejáratánál, melynek öblében hét évig élt. A szél fújt, Grenouille fázott, de nem érezte, hogy fázik, mert a félelme belső hideget termelt. Ez nem ugyanaz a félelem volt, mint álmában, nem attól félt, hogy megfullad önmagában. Ettől a félelemtől mindenképp szabadulni kellett, és meg is tudott szabadulni tőle. Amit most érzett, az az önismeret hiányától való félelem volt. Éppen ellentéte a másiknak. Ettől nem menekülhetett, ezzel szembe kellett néznie. Meg kellett tudnia, teljes bizonyossággal meg kellett tudnia – még ha a tudás szörnyű volt is –, hogy van-e szaga vagy nincs. Méghozzá

most azonnal.

Visszament a barlangba. Néhány méter után már vaksötét vette körül, de olyan biztosan tájékozódott, mintha fényes nappal lett volna. Sok ezerszer ment már végig ezen az úton, minden lépést és kiszögellést ismert, orrával érezte a lecsüngő szikladarabokat és a legkisebb kiálló követ is. Könnyűszerrel megtalálta az utat, de annál nehezebben tudta legyőzni a klausztrofóbiás álomra való emlékezést. Minél előbbre jutott, annál feljebb tolultak benne az emlékek. De ő bátor volt. Vagyis: a nemtudás félelmével legyőzte a tudástól való félelmet, és győzött, mert nem volt más választása. Amikor megérkezett a barlang végébe, az omladékhoz, mindkét félelem lehullt róla. Nyugodtnak érezte magát, feje tiszta volt és a szaglása éles, mint egy szike. Lekuporodott, szemét eltakarta a kezével, és szimatolt.

Ezen a helyen, ebben az isten háta mögötti barlangban hevert hét esztendeig. Ha valahol a világon, hát itt meg kell lenni a szagának. Lassan lélegzett. Gondosan vizsgálódott. Nem siette el az ítélkezést. Úgy negyedóráig kuporgott így. Csalhatatlan emlékezete volt, pontosan tudta, hét-nyolc éve milyen szaga volt ennek a helynek: köves, nyirkos, sós és tiszta – olyan, hogy tudta, itt még élőlény, sem ember, sem állat, nem járhatott... És most is ilyen volt.

Egy darabig még kucorgott, egész nyugodtan, csak fejével bólogatva. Aztán megfordult, és elindult kifelé, eleinte hajlottan, majd amikor a barlang magassága engedte, felegyenesedett. Kint felvette a rongyait (cipője már évekkel ezelőtt szétrohadt), vállára kanyarította a lópokrócot, és még ugyanezen éjszakán, déli irányban elhagyta a Plomb du Cantalt.

30

Rettenetesen nézett ki. Haja a térdéig ért, ritkás szakálla a köldökét verte. Körmei madárkarmokra emlékeztettek, kezéről és lábáról pedig, ahol a rongyok már nem védték, cafatokban jött le a bőr. Az első emberek, akikkel a Pierrefort városka melletti földeken találkozott, amikor megpillantották, hanyatthomlok menekültek előle. A városban azonban épp ellenkezőleg történt; emberek százai szaladtak össze, hogy megbámulják. Néhányan szökött gályarabnak vélték. Mások azt mondták: nem is ember, hanem ember és medve keveréke, amolyan erdei lény. Valaki, aki régebben tengerész volt, azt állította, éppen olyan, mint a cayenne-i vad indiánok, az óceánon túl. A polgármester elé vezették. Ott aztán az egybegyűltek megrökönyödésére előszedte segédlevelét, szóra nyitotta a száját, és kissé döcögve – hét év óta most szólalt meg először –, de érthetően előadta, hogy vándorlása során rablók támadták meg, elhurcolták, és egy barlangban tartották fogva. Ez idő alatt sem embert, sem napfényt nem látott, láthatatlan kezek kosárban eresztették le az ennivalóját, végül létrával szabadították ki, nem tudni, miért. Sem elrablóit, sem megmentőit nem látta. Ezt a történetet azért találta ki, mert hihetőbbnek tartotta a valóságnál, aminthogy az is volt, mivel a hasonló rablótámadások egyáltalán nem mentek ritkaságszámba a Cévennes-ekben meg a Languedoc és az Auvergne-hegységben. A polgármester mindenesetre akadékoskodás nélkül felvette a jegyzőkönyvet, és az esetről jelentést küldött de la TailladeEspinasse márkinak, a város hűbérurának, a toulouse-i parlament tagjának. A márki már negyven éve hátat fordított Versailles-nak és az udvari életnek, visszavonult a birtokaira, és a tudományoknak szentelte életét. Az ő tollából származott egy igen fontos mű a dinamikus nemzetgazdálkodásról, melyben a földbirtok és mezőgazdasági termények utáni adózás megszüntetését javasolja, valamint a fordítottan progresszív adózás bevezetését, ami a legszegényebbeket sújtaná a legkeményebben, s így gazdasági aktivitásuk legteljesebb kifejtésére ösztökélné őket. Felbátorodván e könyvecske sikerén, írt egy traktátumot az öt és tíz év közötti fiúk és lányok neveléséről; figyelme ezek után a kísérleti gazdaság felé fordult, és megpróbált kifejleszteni egy állati és növényi keresztezésű tejtermelő fűfajtát, amolyan tőgyvirágot, amely úgy jön létre, hogy a földeket bikaondóval permeteznék. Mutatkoztak is kezdeti sikerek, a tejfűből még sajtot is készíttetett, a sajtot a lyoni akadémia „kecskesajtszerűnek, csak kissé

kesernyésebbnek” minősítette. Ezután azonban le kellett állítania a kísérleteket, mert a mezőkön szétöntözött sok hektoliternyi bikasperma iszonyatos pénzekbe került. Agrárbiológiai érdeklődése azonban nem kötődött szorosan a röghöz, hanem a földre mint olyanra és annak a bioszférához való kapcsolatára is kiterjedt. Alig fejeződtek be a tőgyvirágkísérletei, töretlen kutatói lendülettel azonnal rávetette magát a földközelség és az életerő közötti kapcsolatról írandó nagy esszéjére. Alaptétele az volt, hogy az élet csakis a földtől bizonyos távolságra fejlődhet, mivel a föld pusztító gázokat, úgynevezett „fluidum letalé”-t sugároz, amely megbénítja az életerőt, és előbb vagy utóbb teljes pusztulást idéz elő. Ezért törekszik minden élőlény arra, hogy minél nagyobbra növekedvén, a lehető legmesszebbre kerüljön a földtől, ahelyett, hogy, mondjuk, belenőne. Ezért hordja minden élőlény a nemesebb részeit fölül: gabona a kalászát, növények a virágjukat, az emberek a fejüket, akik, ha az öregkor meghajlítja őket, újra egyre közelebb kerülnek a földhöz, és menthetetlenül áldozatául esnek a letálgáznak, amellyé aztán a halált követő bomlási folyamatok során maguk is átváltoznak. Amikor de la Taillade-Espinasse márkinak fülébe jutott a hír; hogy Pierrefort-ban találtak egy egyént, aki hét évig a föld alatt élt, tehát a pusztulás elemének kellős közepében; magánkívül volt az elragadtatástól, és azonnal a laboratóriumába rendelte Grenouille-t, ahol alaposan megvizsgálta. Elméletét a legteljesebb mértékben igazolva látta: a fluidum letale már annyira megtámadta Grenouille testét, hogy huszonöt éves létére az aggastyánkorra jellemző leépülési tüneteket mutatta.

– Hogy Grenouille még életben van – magyarázta de la Taillade-Espinasse –, csakis annak köszönhető, hogy fogsága alatt feltehetően kizárólag földtől távoli terményekkel, gabonakenyérrel és gyümölccsel táplálták. Eredeti egészségi állapotát most már csak oly módon lehet visszaállítani, hogy a fluidumot egy, őáltala, de la Taillade-Espinasse márki által feltalált élet-légventilációs készülékkel alaposan kiűzik belőle. Van egy ilyen készüléke Montpellier-ben, a városi palotájának a kocsiszínjében, és amennyiben Grenouille vállalná a tudományos demonstrációs eszköz szerepét, nemcsak halálos földgázmérgezésétől mentené meg, hanem szép summa is ütné a markát...

Jó két óra múlva már kocsiban ültek. Bár az utak állapota gyalázatos volt, kurta két nap alatt megtették a hatvannégy mérföldet Montpellier-ig, mert a márki élemedett kora ellenére sem mondott le arról az örömről, hogy saját kezűleg húzzon rá ostorával hol a kocsisra, hol a lovakra, és amikor a kocsirúd és a rugók több ízben is eltörtek, maga segédkezett megjavításukban, annyira el volt ragadtatva a saját trouvaille-jától, amit sóvárogva szeretett volna végre bemutatni a tudós publikumnak. Grenouillenak, a nagy találmánynak nem volt szabad kilépnie a kocsiból. Ott kellett ülnie a rongyai fölé borított, nedves földbe és agyagba áztatott pokrócba burkolódzva. Az utazás alatt kizárólag nyers gyökereket ehetett. Ilyen módon konzerválta a márki. – legalábbis így gondolta – az ideális állapotú fluidumfertőzést.

Amikor Montpellier-be értek, azonnal a palota pincéjébe vitette Grenouille-t, és meghívókat küldött az orvosi kar, a botanikai egyesület, a gazdasági iskola s a kémiai-fizikai egyesület valamennyi tagjának, a szabadkőműves-páholynak és minden egyéb tudós társaságnak, amelyekből a városban nem kevesebb, mint egy tucatnyi volt.

És néhány nap múlva – pontosan egy héttel azután, hogy feladta hegyi magányát – Grenouille a montpellier-i egyetem nagy aulájában találta magát, ahol az emelvényen mutogatták a sok száz fős tömegnek, mint az év tudományos szenzációját.

Előadásában de la Taillade-Espinasse a letálelmélet élő bizonyítékának nevezte. Míg sorra letépkedte rongyait, el is magyarázta a letálgáz pusztító hatásának nyomait Grenouille testén: itt olyan keléseket és sebeket láthatnak, amelyeket a gázmarás okozott; amott a mellkasán hatalmas, élénkvörös gázkarcinómát; mindenütt megfigyelhetik a bőr oszlását; sőt a csontozat fluidális torzulását is, ami lólábban és púpban jelentkezik. A belső

szerveket: lépet, májat, tüdőt, epét és az emésztőszerveket is súlyos gázmérgezés érte, ahogyan azt egy székletpróba analizálása – az anyagot megtekinthetik a kísérleti személy lábainál elhelyezett edényben egyértelműen kimutatta. Összefoglalva elmondható, hogy a hét évig tartó „fluidum letale Taillade”-fertőzés oly mértékben megbénította az életerőt, hogy a kísérleti személyt – aki egyébként jellegzetes vakondszerű külsőt vett fel – inkább tekinthetjük a halál fiának, mint élőlénynek. A referens mégis vállalkozik arra, hogy a halálfiát egy ventilációs terápiával kombinált életerődiéta segítségével nyolc napon belül olyan állapotba hozza, hogy a teljes gyógyulás félreérthetetlen jelei mutatkoznak majd, s éppen ezért felszólítja a jelenlevőket, hogy emez előrejelzés helyességét, amelyet majd a fluidumelmélet érvényes bizonyítékának is tekinthetnek, egy hét leforgása múlva ellenőrizzék.

Az előadásnak óriási sikere volt. A tudós publikum lelkesen megtapsolta az előadót, aztán elsétált a pódium előtt, melyen Grenouille állt. Tartósított lepusztultságában, régi sebeivel, nyomorékon valóban olyan rettenetesen nézett ki, hogy mindenki úgy látta: már oszlófélben van, és menthetetlenül elveszett – bár ő magamagát erősnek és egészségesnek érezte. Az urak némelyike értőn megkopogtatta, megmérték, belenéztek a szájába és a szemébe. Néhányan meg is szólították, és kérdéseket tettek fel a barlangéletről meg a hogylétéről. Ő azonban a márki utasításához tartotta magát, és a kérdésekre csak fojtott hörgéssel válaszolt, két kézzel mutogatván a torkára, jelezve, hogy a gégéjét is szétmarta a „fluidum letale Taillade". Az előadás végén de la Taillade-Espinasse ismét becsomagolta, és hazavitte palotájának kocsiszínjébe. Ott válogatott doktorok jelenlétében bezárta az élet-légventilációs készülékbe, ami nem volt egyéb, mint egy sűrűn fugázott, fenyődeszkákból készített láda, amely a tető fölé magasodó kéménykürtőn át szellőzött, az elhasznált levegőt pedig a padlón, bőr csapóajtón át engedték ki. A készüléket egy csapat szolga működtette, akik éjjelnappal ügyeltek arra, hogy a kéménybe épített ventilátorok ne álljanak le. És míg Grenouille ilyen módon állandóan friss légáramlásnak volt kitéve, egy oldalt beépített, légmentesen záródó dupla ajtón át óránként kapta a földtől távol élő élőlényekből készült élelmet: galamblevest, pacsirtapástétomot, szárnyasragut, gyümölcskompótot, különlegesen magasra növő búzafajták lisztjéből sütött kenyeret, pireneusi bort, zergetejet és a palota padlásán tartott tyúkok tojásából vert habot.

A kombinált fertőtlenítési és revitalizálási kúra öt napig tartott. Aztán a márki leállíttatta a ventilátorokat, és Grenouille-t levitte egy mosdóhelyiségbe, ahol langyos esővízben órákig áztatták, végül az Andok hegységbeli Potosi városában készített dióolajszapannal tetőtől talpig lecsutakolták. Levágták a kéz-és lábkörmeit, fogait finomra őrölt, a Dolomitokból származó mésszel kipucolták, megborotválták, haját megnyírták és megfésülték, majd rizsporral hintették be. Szabót, cipészt hívattak: Grenouille zsabós, fodros mandzsettájú selyeminget, selyemharisnyát, kék bársony kabátot, nadrágot és mellényt kapott, továbbá fekete, csatos lakkcipőt, amely remekül leplezte nyomorék lábát. A márki saját kezűleg púderezte be Grenouille ragyás képét, ajkát és orcáit karmazsinnal színezte, és puha hársfaszén ceruzával igazán nemes ívet húzott a szeme fölé. Aztán tulajdon parfümjével hintette be, egy meglehetősen egyszerű ibolyaillattal, majd pár lépést hátrált, és az elragadtatástól alig bírt szóhoz jutni.

– Monsieur – kezdte végül –, el vagyok bűvölve magamtól. Megráz a tulajdon zsenialitásom. Sohasem kételkedtem fluidumelméletem helyességében, természetesen nem; de hogy a terápiás gyakorlatban ilyen nagyszerűen beválik, az csodás. Ön egy állat volt, s én embert faragtam önből! Majdnem isteni tett! Nézze el nekem, hogy meg vagyok illetődve! Lépjen csak a tükör elé, és nézze meg magát! Életében először döbbenhet rá, hogy ember! Na nem különleges vagy nagyszerű, de egészen tűrhető ember. Menjen, monsieur! Nézze csak meg magát, és csodálja meg a varázslatot, amelyet elvégeztem magán!

Ez volt az első alkalom, hogy Grenouille-t valaki monsieur-nek szólította. Odalépett a tükörhöz, és belenézett. Eddig sohasem nézett még tükörbe. Finom, kék ruhás úriembert pillantott meg, fehér ingben, selyemharisnyában, erre ösztönösen behúzta a nyakát – de a finom úriember is behúzta a sajátját, és amikor Grenouille felegyenesedett, a finom úriember is ugyanezt tette, aztán mindketten megmeredtek, és figyelték egymást.

Grenouille-t leginkább az képesztette el, hogy oly hihetetlenül normálisan nézett ki. A márkinak igaza volt: nem volt különleges – nem volt gyönyörű, de túlságosan csúf sem. Egy kicsit apró volt, egy kicsit suta, arca egy kicsit kifejezéstelen – egyszóval, olyan volt, mint ezer és ezer más ember. Ha most lemenne az utcára, senki emberfia nem fordulna utána. Egy ilyen figura, mint most ő, még önmagának se tűnne fel, ha találkoznának. Na persze, azt azért érezné, hogy az a valaki az ibolyakölnin kívül éppúgy szagtalan, mint a tükörképe vagy ő maga. És tíz nappal korábban mégis rémülten üvöltve menekültek el előle a parasztok. Pedig akkor sem érezte magát másképp, mint most, és most, ha lehunyja a szemét, egy cseppet sem érzi különbül magát, mint akkor. Beszívta a körülötte lévő illatot: érezte a rossz parfümöt, a bársonyt és cipőjének frissen ragasztott bőrét, érezte a selymet, a púdert, a sminket és a potosi szappan gyenge illatát. És hirtelen rájött, hogy nem a galambleves és a szelepes hókuszpókusz csinált embert belőle, hanem egyes-egyedül a ruhák, a hajvágás és a kozmetika. Hunyorogva nyitotta ki a szemét, és látta, hogy a tükörbéli úr barátságosan odahunyorít, és mintha még egy kis mosoly is játszana a karmazsinvörös ajkán, mintegy jelezve, hogy nem találja éppen ellenszenvesnek. És Grenouille is úgy látta, hogy az a tükörbéli monsieur, ez az embernek maszkírozott, felöltöztetett, szag nélküli alak egészen csinos, de legalábbis úgy érezte, hogy ez az alak – amennyiben tökéletesítenék az álcáját – olyan hatással tudna lenni a világra, amilyenre ő, Grenouille, sohasem mert volna gondolni. Odabólintott az alaknak, és látta, amint az visszabólint, miközben az orrcimpái alig észrevehetően kitágulnak... 31

Másnap a márki éppen a közelgő társasági fellépés legszükségesebb pózait, gesztusait és tánclépéseit tanítgatta neki – Grenouille szédülési rohamot színlelt, és látszólag teljesen elerőtlenedve és mintegy fulladozva roskadt egy díványra.

A márki halálra rémült. Szolgákért kiáltott, legyezőkért és hordozható ventilátorokért, és míg a szolgák sietve hozták, letérdelt Grenouille mellé, ibolyaillatú zsebkendőjével legyezgette, és szabályszerűen könyörgött, imádkozott neki, hogy térjen már magához, ki ne lehelje már a lelkét pont most, ha lehet, inkább várjon vele holnaputánig, különben vége a letálelméletnek.

Grenouille hánykolódott és összegörnyedt, zihált, nyöszörgött, és karjával a zsebkendő felé hadonászott, végül roppant drámai módon lezuhant a heverőről, és a szoba legtávolabbi sarkába menekülve összekuporodott.

– Ezt a parfümöt ne! – kiáltotta, mintegy utolsó erejével. – Ezt a parfümöt ne! Ez megöl!

És csak amikor de la Taillade-Espinasse kidobta az ablakon a zsebkendőt, szintén ibolyaillatú kabátját pedig a szomszéd szobába hajította, csak ekkor csillapult Grenouille rohama, és kissé higgadtabban elmesélte, hogy mint parfümistának, hivatásszerűen érzékeny az orra, és már régóta nagyon hevesen reagál bizonyos parfümökre, de most a lábadozás időszakában, úgy látszik, még sokkal érzékenyebb. Azt, hogy az ibolyának, ennek az önmagában kedves virágnak az illata így meggyötörte, csak azzal tudja magyarázni, hogy a márki parfümje jókora adag ibolyagyökér-kivonatot tartalmaz, ami egy letálfluidumtól megtámadott szervezetre, mint az övé, Grenouille-é, gyilkos hatással lehet. Már tegnap, amikor a márki először locsolta meg a parfümmel, tegnap is megkóvályodott tőle, ma pedig újból megcsapta a szag, úgy érezte, mintha visszalökték volna abba a rettenetes, fojtogató lyukba, amelyben hét évig vegetált. A természete háborodott fel, másképp nem tudja kifejezni, miután a márki úr művészete egy új, fluidummentes élettel ajándékozta meg, márpedig ő inkább az azonnali halált választaná, minthogy még egyszer kiszolgáltassa magát a gyűlölt fluidumnak. Még most-is görcsbe rándul mindene, ha arra a rettentő gyökérparfümre gondol. De bizonnyal tökéletesen helyreállna az egészsége, ha a márki megengedné, hogy saját parfümöt készítsen az ibolyaillat végleges kiüldözése céljából. Valami egészen könnyű, szellős parfümre gondol, amely főként földtől távoli alapanyagokból állna: mandula-és narancsvirágvízből, eukaliptuszból, fenyőolajból és ciprusolajból. Egy ilyen parfümből csak pár csepp kell a ruhákra, nyakra, az orcákra,–és már ellenállóvá is válna az előbbihez hasonló kínos rohamokkal szemben... Amit itt a könnyebb érthetőség kedvéért tisztességes feltételes módban adtunk elő, az a valóságban félórás, köhögéssel és zihálással és levegő után kapkodással tarkított bugyborékoló szózuhatag volt, amelyet Grenouille még hadonászással, reszketéssel és szemforgatással is kísért. A márkira mindez roppant nagy hatást tett. Védencének kínjainál azonban még jobban meggyőzte a finom érvelés, amelyet teljesen a letálfluidum-elmélet jegyében adott elő. Hát persze hogy az ibolyaparfüm! Ez az undorítóan földközeli, sőt föld alatti termék!

Valószínűleg őt magát, aki évek óta használja, már rég megfertőzte. Sejtelme sem volt arról, hogy ez az illat napról napra közelebb viszi a sírhoz. A csúz, a nyakmerevség, nemi szervének petyhüdtsége, az aranyér, fülében a nyomás, a fogszuvasodás – kétségtelenül minden a fluidumfertőzött ibolyagyökér bűzétől eredt. És ez a kis buta emberke, ez a rakás nyomorúság ott a sarokban, ez adta meg a magyarázatot. A márki meghatódott. Legszívesebben odament volna, hogy felemelje, és felvilágosult szívéhez szorítsa. De félt, hogy még mindig ibolyaszagú, így aztán ismét behívatta a szolgákat, és megparancsolta, hogy minden ibolyaparfümöt dobáljanak ki, szellőztessék ki a palotát, és az élet-légventilátorban fertőtlenítsék a ruháit, Grenouille-t pedig vigyék az ő

saját gyaloghintóján a város legjobb illatszerészéhez. Grenouille-nak éppen ez volt a szándéka a megjátszott rohammal.

Montpellier-ben nagy hagyományai voltak az illatművességnek, és bár a város az utóbbi időben kissé

lemaradt a nagy konkurens: Grasse mögött, azért még számos jó illatszer-és kesztyűkészítő élt a városban. Közülük a legtekintélyesebb, Runel nevezetű, hajlandó volt (a Taillade-Espinasse-házzal fenntartott jó üzleti kapcsolatok jegyében: szappan-, olaj-és illatszerszállítója volt a márkinak) a szokatlan kérés teljesítésére, hogy tudniillik egy órára átengedi műhelyét a gyaloghintón érkező, különös párizsi illatszerészsegédnek. Ez semmit sem kérdezett, nem engedte, hogy Runel útbaigazítsa, azt mondta, kiismeri magát, aztán bezárkózott, és jó óráig dolgozott bent, mialatt Runel meginvitálta a márki háznagyát néhány pohár borra egy kocsmába, ahol megtudhatta, miért is utálták meg az ibolyavizét.

Runel műhelye korántsem volt olyan dúsan felszerelve, mint annak idején Baldini illatszer-kereskedése Párizsban. Egy átlagos parfümkészítő nem sokra mehetett ezzel a pár virágolajjal, -vízzel és fűszerrel. Grenouille azonban az első lélegzetvétel után tudta, mindent megtalál itt, amire szüksége van. Nem valami nagyszerűt akart készíteni, nem presztízsparfümöt akart keverni, mint annak idején Baldininál, nem olyant, ami kiemelkedik a középszerűség tengeréből, és megbolondítja az embereket. Még csak nem is azért a narancsvirág-illatocskáért jött, amit megígért a márkinak. A divatos neroli-és eukaliptuszillat csak fedőillatként szolgál majd az eredetileg eltervezett fölött, ami pedig nem más volt, mint az emberszag. Még ha csak rossz pótszerekkel is, de birtokába akart jutni annak, aminek nem volt birtokában. Persze „az” emberszag nem létezett, mint ahogyan nincs „emberi arc” sem, mint olyan. Minden embernek más és más szaga van – ezt Grenouillenál senki sem tudta jobban, aki egyéni szagok százait és ezreit ismerte, és születése óta meg tudta különböztetni őket. De mégis: az emberszagnak is megvolt az illatszerészeti alaptémája, egy meglehetősen egyszerű téma: izzadság-és zsírszag, sajtos-savanykás, egészében gyomorkavaróan undorító alaptéma, amely minden embert egyaránt körülvett, és amely fölött az egyéni aura, kis felhőcskéi lebegtek, finomabb eloszlásban. De ez az aura, ami roppant bonyolult volt, a személyes szag eltéveszthetetlen bélyege, a legtöbb ember számára érzékelhetetlen volt. A legtöbb ember nem is tudta, hogy van ilyen, ezenkívül mindent megtettek, hogy ruhák vagy mesterséges szagok segítségével elnyomják. Csak azt az alapszagot, azt a primitív emberi kipárolgást viselték el, benne éltek, és védettnek érezték benne magukat, és aki ilyen undorító módon bűzölgött, azt nyomban befogadták.

Különös egy parfüm volt, amit Grenouille ezen a napon kreált. Különösebbet még nem látott a világ. Nem olyan szaga lett, mint egy illatnak, hanem, mint egy illatozó embernek. Ha valaki sötét szobában érezte volna ezt a parfümöt, azt hitte volna: van még valaki odabent. És ha egy emberszagú ember locsolja magára, akkor két ember szagát árasztotta volna, vagy még rosszabbat: egy monstruózus kettős lény szagát, olyan lényét, akinek kilétét nem lehet pontosan meghatározni, mert képe életlen, mint a tengerfenék képe, ha a remegő hullámokon át nézzük.

Nos, ezt az emberszagot utánozandó (persze az utánzás csak a többieket tévesztheti meg, őt soha) keresgélte össze a legkülönfélébb összetevőket Runel műhelyében Grenouille.

Az udvarra vezető ajtó küszöbe mögött például egy kis kupac, még elég friss macskaszart talált. Fél kanálkával merített belőle, és összekeverte a keverőüvegben néhány csepp ecettel és szétnyomott sóval. A műhely asztala alatt talált egy hüvelykujjkörömnyi sajtdarabkát, ami nyilván Runel ebédjének maradéka volt. Elég régi volt már, kezdett bomlani, és maró illatot árasztott. A bolt hátsó felében álló szardíniás hordó tetejéről egy kis halas-avasszagú valamit kapart le, összekeverte záptojással és castoreummal, ammóniákkal, szerecsendióval, reszelt szaruval és égetett, finommá porított disznósörtével. Ehhez elég nagy mennyiségű

pézsmát adagolt, a rettenetes kotyvalékot alkohollal keverte össze, digerálta, és egy második üvegbe szűrte. Megsemmisítő szaga volt. Úgy bűzlött, mint a kloáka, hullaszerűen, és ha legyezővel a tiszta levegőbe keverték, olyan lett, mintha Párizsban állna az ember egy forró napon, a Rue aux Fers-en, a Rue de la Lingerie sarkán, ahol a csarnokok, a Cimetiére des Innocents és a zsúfolt házak szaga összevegyült. Erre a dögszagú alapra, ami valóban inkább hulla-, mint emberszagú volt, Grenouille egy réteg olajos-friss szagot terített: borsmentát, levendulát, terpentint, citromot és eukaliptuszt, amit egy finoman illatozó

virágolajcsokorral zabolázott meg, és fedett is el részben: ezt geránium-, rózsa-, narancsvirág-és jázminolaj alkotta.

További alkoholos-ecetes hígítás után abból az illatkeverékből, amelyre ráépült az egész szerkezet, már semmit sem lehetett érezni. A lappangó bűz eltűnt a friss alkotók alatt; az undorítót megszépítette, majdnem érdekessé varázsolta a virágillat; és furcsa módon, a pusztulás szagából semmi sem maradt. Épp ellenkezőleg: mintha élénk, szárnyaló, életteli illatot árasztott volna a parfüm.

Grenouille megtöltött két üveget, bedugaszolta és eltette. Aztán elmosta az üvegeket, mozsarat, tölcsért és kanalat, és keserűmandula-olajjal gondosan át is dörzsölt mindent, hogy a szagnyomokat eltüntesse, és egy másik keverőedényért nyúlt. Gyorsan elkészített egy másik parfümöt, az előbbinek a másolatát, ami szintén friss és virágos elemekből állt – persze a boszorkányfőzet-alap nélkül –, úgymint pézsmából, ámbrából és cédrusolajból. Egészen másképp illatozott, mint az első – laposabb volt, feddhetetlenebb, élettelenebb –, mert hiányzott belőle az imitált emberszag. De ha egy közönséges ember magára locsolta, és így önszagával keverte, akkor semmiben sem különbözött attól, amit Grenouille magának kevert. Miután a második parfümöt is flakonokba töltötte, levetkőzött, és az elsővel behintette ruháit. Aztán önmagát is bepamacsolta a hóna alatt, a lábujjai közt, a nemi szervén, a mellén, nyakán, fülén és haján, majd ismét felöltözött, és elhagyta a műhelyt.

32

Amikor kilépett az utcára, hirtelen félelem fogta el, mert tudta, hogy életében először emberszaga van. Ő

mindenesetre büdösnek érezte magát, visszataszítóan büdösnek. És nem tudta elképzelni, hogy a többi ember ne találná szintén büdösnek, ezért nem is mert rögtön elmenni a kocsmába, ahol Runel és a márki háznagya várta. Kevésbé kockázatosnak érezte, ha auráját semleges környezetben próbálja ki. A legszűkebb és legsötétebb sikátorokon surrant le a folyóhoz, ahol a tímárok és kelmefestők űzték mesterségüket büdös műhelyeikben. Ha találkozott valakivel, vagy elhaladt egy kapubejárat előtt, ahol gyerekek játszottak, és vénasszonyok üldögéltek, kényszerítette magát, hogy lassítsa lépteit, és illatát nagy, zárt felhőben hordozza maga körül.

Ifjúkorától megszokta már, hogy a mellette elhaladó emberek egyáltalán nem vesznek róla tudomást, nem megvetésből, ahogyan egyszer gondolta, hanem; mert egyszerűen nem érzékelik létezését. Nem volt holdudvara, nem vert hullámokat a levegőbe, mint a többi ember, úgyszólván nem volt árnyéka, ami a többiek arcára vetülhetett volna. Csak ha összeütközött valakivel a tömegben vagy váratlanul az utcasarkon, akkor vettek róla egy pillanatra tudomást: az illető leggyakrabban rémülten hőkölt hátra, és legtöbbször olyan pillantással mérte végig Grenouille-t, mint olyan teremtményt, akinek nem volna szabad léteznie, de aki tagadhatatlanul mégis itt van, de valahogy mégsem jelenvalóan – majd a csodálkozó ember továbbállt, egy pillanat alatt megfeledkezett Grenouille-ról.

De most, Montpellier utcáin, Grenouille pontosan látta és érezte – és valahányszor érezte, jóleső büszkeség borzongatta végig –, hogy van hatása az emberekre. Amikor egy kút fölé hajoló asszony mögött haladt el, észrevette, hogy a nő egy pillanatra felemeli a fejét, hogy lássa, ki van ott, aztán megnyugodva ismét a vödrével kezdett foglalatoskodni. Egy férfi, aki háttal állt Grenouille-nak, megfordult, és hosszú ideig kíváncsian követte a tekintetével. A gyerekek, akikkel találkozott, kitértek az útjából – nem félelemből, hanem hogy utat engedjenek; s még ha a kapuból kirohantukban szaladtak is neki, nem rémültek meg, hanem mintegy magától értetődően elsuttyantak mellette, mintha már sejtették volna, hogy jön. Több ilyen találkozás után már pontosan fel tudta mérni új légkörének erejét és hatásmechanizmusát; önbizalma megnőtt, hetykébben lépkedett. Sebesebben indult el az emberek felé, szorosabban haladt el mellettük, még a karját is eltartotta kissé, és mintegy véletlenül, súrolta egy-egy gyalogos karját. Egyszer, látszólag szórakozottságból, letaposta az előtte haladó sarkát. Megállt, és bocsánatot kért, és az ember, akit tegnap még villámcsapásként ért volna Grenouille hirtelen megjelenése, ma úgy tett, mintha semmi sem történt volna, rá is mosolygott Grenouille-ra, és megveregette a vállát.

Elhagyta a sikátorokat, és kilépett a Saint-Pierre-dóm előtti térre. Harangoztak. A kapu mindkét oldalán tolongtak az emberek. Éppen vége volt egy esküvőnek. Mindenki látni akarta a menyasszonyt. Grenouille odasietett, és elvegyült a tömegben. Belefurakodott, belenyomakodott, a legsűrűbbjébe akart jutni, hogy testközelben legyenek hozzá az emberek, hogy orruk alá eregethesse a tulajdon szagát. És a tolongó tömegben széttárta karját, és szétterpesztette a lábát, feltépte a gallérját, hogy teste akadálytalanul áraszthassa az illatot... és határtalan volt az öröme, amikor észrevette, hogy az emberek nem vesznek észre semmit, egyáltalán semmit, hogy ez a sok férfi és nő és gyermek, akik hozzászorulnak, oly könnyen hagyták magukat rászedni, és saját szagukhoz hasonlónak érezték a macskaszarból, sajtból és ecetből összepancsolt kotyvalékot, és őt, Grenouille-t, a kakukktojást, embernek ismerték el az emberek között.

Térdénél egy gyermeket érzett, egy kislányt, aki beszorult a felnőttek közé. Álszent gondossággal felemelte a karjára, hogy a gyermek jobban láthasson. Az anya nemcsak tűrte, de még meg is köszönte, a kicsi pedig sivalkodott örömében.

Így állt Grenouille jó negyedórát a tömeg közepén, és egy idegen gyermeket szorított álszent szívéhez. És mialatt az ifjú pár a harangzúgás közben elvonult az ujjongó tömeg között, mely fölött valóságos pénzeső hullott, Grenouille-ban másfajta ujjongás tört fel, fekete ujjongás, gonosz diadal érzete; beleremegett és elkábult, mintha a bujaság rohamától. Nagy önuralmába került, hogy ne kiáltsa, ne köpje keserű epeként az emberek szemébe, és ne üvöltse ujjongva az arcukba, hogy már nem fél tőlük, már alig utálja őket, csak teljes szívéből megveti, mert bűzlenek a butaságtól, mert hagyják magukat lóvá tenni, orruknál fogva vezetni, mert ők semmit sem érnek, ő, Grenouille pedig a minden! És mintegy gúnyból erősebben szorította magához a gyermeket, nagy levegőt vett, és bekapcsolódott a kórusba:

– Éljen a menyasszony! Éljen a menyasszony! Éljen a nagyszerű pár!

Amikor a menet eltávolodott, és a tömeg oszlani kezdett, visszaadta a gyereket az anyjának, és bement a templomba, hogy lecsillapodjon, és kipihenje fáradalmait. A dóm belsejében sűrűn állt az oltár két felén elhelyezett füstölőtálakból hidegen gomolygó tömjénszag, és mint egy fojtogató takaró, rátelepedett az emberek finomabb szagára, akik az imént még ott ültek. Grenouille bekuporodott egy padba a kórus alá. Hirtelen nagy elégedettség töltötte el. Nem olyan mámorító, mint amilyent a hegy belsejében átélt magányos orgiák után érzett, hanem az a nagyon józan és nagyon hideg elégedettség, amelyet csak a hatalom tudata ébreszt. Mert most megtudta, mire képes. A lehető legkevesebb segédeszközzel, csak zsenije segítségével, elsőre olyan tökéletesen utánozta az emberszagot, hogy még egy gyermeket is meg tudott vele téveszteni. Most már tudta, hogy többre is képes. Tudta, hogy javítani is tud még ezen az illaton. Fog ő még olyan parfümöt is csinálni, amelynek nem emberi, hanem emberfeletti, angyali illata lesz, olyan leírhatatlanul jó és életerős, hogy elvarázsolja azt, aki beszívja, és olthatatlan szerelemre gyullad majd őiránta, Grenouille iránt. Igen, meg kell őt szeretniük, ha illatának igézetébe kerülnek, nem csupán velük egyenrangúnak elfogadni, hanem az őrületig, az ónfeláldozásig szeretni, remegniük kell elragadtatásukban, kiabálniuk, sírniuk gyönyörükben, anélkül hogy tudnák: miért. Térdre kell hullniok előtte, mint Isten hideg tömjénfüstje előtt, ha az ő szagát, Grenouille szagát érzik! Immár az illatok mindenható istenévé akart válni, akárcsak álmaiban, de most már a valódi világban, valóságos emberek fölött akart uralkodni. És tudta, hogy ez hatalmában áll. Mert az emberek behunyhatják szemüket a nagyság előtt, a szörnyűség előtt, a szépség előtt, fülüket is eldugaszolhatják a dallamok vagy a hízelgő szavak elől. De az illattól nem menekülhetnek. Mert az illat a lélegzet testvére. Vele együtt lopakodik be az ember testébe, nélküle nincs élet, nem lehet kikerülni. És az illat közvetlenül a szívbe hatol, és ott határozottan dönt vonzalomról és megvetésről, undorról és kedvességről, szerelemről és gyűlöletről. Aki ura a szagoknak, az uralkodik az emberi szívek fölött is.

Grenouille ott ücsörgött a Saint-Pierre-dóm padjában, és mosolygott. Egyáltalán nem volt elragadtatva önmagától, amikor elhatározta, hogy uralkodni fog az embereken. Szemében nem villództak az őrület lángjai, arcát sem torzította el tébolyult fintor. Egyáltalán nem ment el az esze. Olyan tiszta és derűs volt a szelleme, hogy megkérdezte önmagától, miért is akarja ezt csinálni. És azt válaszolta magának, hogy azért, mert velejéig gonosz. És mosolygott hozzá, és nagyon elégedett volt. Olyan ártatlannak látszott, mint bármilyen más, boldog ember.

Egy ideig áhítatos csöndben üldögélt még, és beszívta a tömjénfüstös levegőt. És ismét vidám mosoly öntötte el az arcát: milyen szánalomra méltón illatozik ez az isten! Milyen nevetségesen vacak illatot áraszt magából ez az isten. Ami a füstölőkből előgomolygott, még csak nem is igazi tömjén volt. Olcsó pótszer volt csupán, hársfakéregből, fahéjporból és salétromból. Az isten büdös volt. Az isten egy szegény, büdös kis senki volt. Vagy megcsalták ezt az istent – vagy ő maga is csaló volt, akárcsak Grenouille, csak sokkalta rosszabb!

33

De la Taillade-Espinasse-t teljesen elbűvölte az új parfüm. Még neki magának, a fluidum letale felfedezőjének is megdöbbentő, milyen döntő befolyást gyakorol egy ilyen illékony, mellékes dolog, mint egy parfüm, az egyén általános közérzetére, attól függően, hogy földközeli vagy földtől távoli alapanyagból készült. Grenouille, aki pár órája még halványan és ájuldozva hevert itt, most olyan virgonc és eleven, mint bármelyik ifjú ember, sőt, még azt is megkockáztatná – persze az ismert megszorításokkal, melyek egy ilyen rangú és képzettségű ember esetében szükségszerűek –, majdnemhogy személyisége lett. Ő, de la Taillade-Espinasse mindenesetre említést fog tenni az esetről hamarosan megjelenő letálfluidum-elméleti könyvének vitáldietetikai fejezetében. Egyelőre azonban szeretné magát is beillatosítani az új parfümmel. Grenouille átnyújtotta neki a két hagyományos virágillattal teli flakont, a márki pedig belocsolta magát. A hatással tökéletesen meg volt elégedve. Úgy érzi – mondta –, hogy az évekig ólomsúllyal ránehezedő

ibolyaparfüm szörnyűségei után most mintha virágszárny nőne testén, valamint, ha nem téved, csillapulni érzi makacs térdfájását, úgyszintén kínzó fülzúgását; mindent összevetve sok évvel fiatalabbnak, lendületesebbnek és erősebbnek érzi magát. Grenouille-hoz lépett, átölelte és „fluidális testvéré”-nek nevezte, hozzáfűzve, hogy természetesen nem társadalmi, csak szellemi testvériségre céloz e megszólítással, az univerzális fluidum letalis szellemében, mely előtt – és csak őelőtte! – minden ember egyenlő, és mialatt levette karját Grenouille-ról, méghozzá nagyon barátságosan, nem undorodva, majdnem, mint egy vele egyenrangúról, kifejtette, hogy hamarosan nemzetközi, rendek feletti páholyt alapít, melynek célja az lesz, hogy teljességgel legyőzze a fluidum letalét, és a lehető legrövidebb időn belül fluidum vitaléval helyettesítse, melynek első hívét Grenouille személyében reméli hamarosan üdvözölni. Aztán leíratta a virágparfüm receptjét egy papírra, amelyet elrakott, és ötven Lajos-arannyal ajándékozta meg Grenouille-t.

Első előadása után pontosan egy héttel mutatta be védencét újra de la Taillade-Espinasse márki az egyetem aulájában. Óriási volt az érdeklődés. Egész Montpellier eljött, nemcsak a tudományos, hanem – és főképp! a társasági Montpellier; sok-sok hölgy, akik mind a legendás barlanglakót akarták látni. És jóllehet, de la Taillade ellenfelei, főként az „Egyetemi Botanikus Kertek Baráti Köré”-nek és az „Agrikultúrát Fejlesztők Egyesületé”nek tagjai minden hívüket mozgósították, a siker leírhatatlan volt. Taillade-Espinasse, hogy a közönség emlékezetébe idézze Grenouille egy héttel ezelőtti állapotát, először rajzokat köröztetett, melyek a barlanglakót teljes züllöttségében és ocsmányságában ábrázolták. Aztán bevezették az új Grenouille-t, divatos kék bársonyzekében, selyemingben, kikozmetikázva, kipúderezve és jól fésülten; és már az, ahogyan járt – tudniillik egyenesen, kecses léptekkel és elegáns csípőringatással, majd segítség nélkül fellépett a pódiumra, mélyen meghajolt, és ide-oda bólogatott mosolyogva – hát ez minden kritikust és kétkedőt elnémított. Még az „Egyetemi Botanikus Kertek Barátai” is döbbenten hallgattak. Túl nyilvánvaló volt a változás, túl meggyőző a csoda, ami itt végbement: ahol egy hete mocskos, elvadult állat kuporgott, ott most egy civilizált, jóvágású ember állt. Majdnem áhítatos csönd ereszkedett a teremre, és amikor de la Taillade-Espinasse szólásra emelkedett, már egy pisszenés sem volt hallható. Újra ismertette már unásig hallott elméletét a letálfluidumról, majd elmesélte, milyen mechanikus és dietetikai módszerekkel űzte ki a beteg testéből, és hogyan helyettesítette vitálfluidummal, végül minden jelenlevőt felszólított, barátot és ellenséget egyaránt, hogy az ilyen lehengerlő egyértelműség láttán adják fel a kilátástalan küzdelmet az új tan ellen, és vele, de la Taillade-Espinasse-szal együtt harcoljanak a gonosz fluidum ellen, a jó, vitális fluidum győzelméért. Kitárta karját, és az égre vetette szemét, és sok tudós férfiú követte az ő példáját, az asszonyok pedig sírtak.

Grenouille csak állt a pódiumon, de nem figyelt oda. A legnagyobb elégtétellel figyelte egy másfajta fluidum hatását, egy sokkal valósabbét: az ő sajátjáét. Az aula méreteinek megfelelően alaposan beparfümözte magát, és a parfüm, mihelyt Grenouille felmászott a dobogóra, rögtön erősen áradni kezdett. Látta – valóban, a szemével látta! –, hogy éri el az első sorban ülőket, hogy terjed hátrafelé, míg végül beveszi a leghátsó sorokat és az erkélyt is. És akit elért – Grenouille szíve repesett örömében –, az szemmel láthatóan megváltozott. Az illat igézetében, de erről nem tudván, az embereknek megváltozott az arckifejezésük, felengedett: a merevségük, feltámadtak az érzelmeik. Aki eleinte csak csodálkozva bámulta, az kedvesebben tekintett rá, aki székében hátradőlve várakozott kritikusan ráncolt homlokkal, lebiggyesztett szájszöglettel, az most lazán előredőlt, és gyermekien megenyhültté vált az arckifejezése, és még a félősek, az ijedősek, a legérzékenyebbek arcán is, akik régi képét csak undorral, a mostanit pedig csak szkepszissel bírták elviselni, most a barátságnak, sőt a szimpátiának a jelei mutatkoztak, mihelyt megérintette őket az illat. Az előadás végén az egész gyülekezet felállt és frenetikus ünneplésben tört ki.

– Éljen a fluidum vitale! Éljen Taillade-Espinasse! Éljen a fluidálelmélet! Le az ortodox orvostudománnyal!

Így kiáltozott a tudós népség Montpellier-ben, a francia Dél legjelentősebb egyetemi városában, és de la Taillade-Espinasse márki élete legnagyszerűbb óráját élte át.

De Grenouille, aki közben lekászálódott a dobogóról, és elvegyült a tömegben, tudta, hogy az ováció neki szól, egyedül neki, Jean-Baptiste Grenouille-nak, még ha ezt a teremben senki nem is sejtette. 34

Még néhány hétig Montpellier-ben maradt. Meglehetős hírnévre tett szert, és meghívták a szalonokba, ahol a barlangban töltött időről és a márki gyógyító eljárásáról faggatták. Újra meg újra elő kellett adnia az őt elhurcoló

rablókról meg az élelmiszeres kosárról és a létráról szóló történetet És egyre élénkebbre színezte ki ezt a történetet, újabb és újabb részleteket talált ki hozzá. Így némileg ismét belejött a beszédbe persze csak a maga szintjén, és amire nagyobb szüksége volt: gyakorlatra tett szert a hazudozásban. Alapjában véve – ezt állapította meg –, bármit bemesélhet az embereknek. Ha egyszer sikerült bizalmukba férkőzni – márpedig ez az első lélegzetvétellel sikerült, amivel együtt beszívták mesterséges emberszagát is –, attól fogva mindent elhittek neki. A későbbiekben bizonyos társasági rutinra is szert tett, amire addig nem volt módja. Ez még a testén is meglátszott. Mintha megnőtt volna. Mintha eltűnt volna a púpja. Majdnem egyenesen tartotta magát. És ha szóltak hozzá, már nem rezzent össze, hanem kihúzta magát, és állta a rászegeződő

pillantást. Nagyvilági alak persze nem lett belőle, nem vált arszlánná vagy aranyifjúvá. De a sutaság, a megvertség lemállott róla, és olyan tartást vett fel, amelyet inkább természetes szerénységnek vagy született gátlásosságnak véltek, és amivel számos úrra és hölgyre nagyon kedvező benyomást tett – mondén körökben akkoriban épp a természetesség és a mesterkéletlen báj volt divatban. Március elején fogta a motyóját, és elindult titokban, kora hajnalban, alighogy kinyitották a városkapukat. Öltözéke egyszerű barna kabát volt, amit előző nap vásárolt az ócskapiacon, fején koszlott, arcát is félig eltakaró

kalapot viselt. Senki sem ismerte fel, senki sem látta, senkinek nem tűnt fel, mert ezen a napon elővigyázatosan mellőzte a parfümöt. És amikor déltájban a márki kerestetni kezdte, a kapuőrök égre-földre esküdöztek, hogy láttak ugyan távozni a városból mindenféle embereket, de a híres barlanglakó, akire biztosan ráismertek volna, nem volt köztük. A márki erre azt a hírt terjesztette el, hogy Grenouille az ő jóváhagyásával távozott Montpellier-ből, és családi okokból Párizsba ment. Titokban szörnyen haragudott Grenouille-ra, mert egész Franciaországot be akarta vele utazni, hogy híveket toborozzon a fluidumelméletnek. Egy idő múltán azonban megnyugodott, mert hírneve turné nélkül is elterjedt, sőt anélkül, hogy bármit is tett volna ennek érdekében. A Journal des Scavans-ban hosszú cikkek jelentek meg a fluidum letale Taillade-ról, sőt még a Courier de l'Europe is foglalkozott az üggyel. Messze földről érkeztek letálfertőzöttek, hogy vele gyógyíttassák magukat. 1736-ban megalapította az első „Vitál-fluidum Páholy”-t, amelynek csak Montpellierben százhúsz tagja volt, de Marseille-ben és Lyonban is számlált tagokat. Aztán elhatározta, hogy Párizsba utazik, hogy onnan az egész civilizált világot megnyerje tanai számára, de előbb még végre akart hajtani egy fluidális hőstettet, hogy ráterelődjék a világ figyelme – olyant, ami mindent háttérbe szorít, a barlanglakó

gyógyulását és minden egyebet –, és december elején egy csapat rettenthetetlen vállalkozó kíséretében expedíciót szervezett a Párizzsal egy szélességi körön elhelyezkedő Pic du Canigoura, a Pireneusok legmagasabb hegyére. Az aggastyánkor küszöbére érkezett férfiú fel akarta vitetni magát a 2800 méter magas csúcsra, hogy ott három hétig élvezze a legtisztább, legfrissebb vitállevegőt, és Szenteste húszéves, fürge ifjoncként térjen vissza.

A kísérők már Vernet-nél, a félelmetes hegység lábánál elterülő utolsó emberlakta település után feladták. De a márkit semmi sem tántoríthatta vissza. A metsző hidegben ledobálta ruháit, és hangos kiáltásokat hallatva egyedül indult felfelé. Utoljára annyit láttak még belőle, hogy magasba emelt karral, eksztatikus énekszóval eltűnik a hóviharban.

Szenteste a tanítványok hiába várták de la Taillade-Espinasse márki visszatértét. Sem ifjúként, sem aggastyánként nem jelent meg. A következő év tavaszán, amikor a legmerészebbek a keresésére indultak, és elérték a Pic du Canigou még mindig havas csúcsát, semmit sem találtak belőle, sem ruhadarabot, sem testrészt, még egy csontocskát sem.

Tanai azonban nem veszítettek népszerűségükből. Épp ellenkezőleg. Hamarosan az a legenda terjedt el, hogy a hegy csúcsán összeolvadt a vitálfluidummal, és azóta láthatatlanul, örökké ifjan lebeg a Pireneusok fölött, és aki felmegy hozzá, az részt kap belőle, és egy évig nem betegszik meg, és az öregség is elkerüli. Még a XIX. században is oktatták némely egyetemi tanszéken, és sok okkult egyesület alkalmazta a terápiáját. És a Pireneusok mindkét oldalán, Perpignanban és Figuerasban, ma is léteznek titkos Taillade-páholyok, melyeknek tagjai évente egyszer közösen megmásszák a Pic du Canigout.

Ott nagy tüzet raknak, állítólag a napforduló alkalmából és Szent János tiszteletére – de a valóságban mesterüknek, de la Taillade-Espinasse-nak és nagy fluidumának hódolnak, az örök élet reményében. HARMADIK RÉSZ

35

Míg Grenouille-nak a Franciaországot átszelő útja első szakaszához hét évre volt szüksége, a másodikat alig egy hét alatt tette meg. Most már nem kerülte a forgalmas utakat és a városokat, nem csinált vargabetűket. Volt már szaga, volt pénze, volt önbizalma, és sietős volt az útja.

Már annak a napnak az estéjén, amikor Montpellier-t elhagyta, elérkezett Le Grau-du-Roi-ba, egy kis kikötővárosba, délkeletre Aigues-Mortes-tól, ahol fel is jutott egy Marseille-be tartó teherhajóra. Marseille-ben ki sem tette a lábát a kikötőből, hanem rögtön keresett egy másik hajót, amelyik továbbvitte a part mentén, keleti irányba. Két nap múlva Toulonban volt, három további nap után Cannes-ban. Az út hátralevő részét gyalog tette meg, azon az ösvényen, amelyik az ország belsejébe, északnak vezetett fel a dombokra. Két óra múlva felért a dombtetőre, s kitárult előtte egy több mérföldnyi széles medence, valamiféle óriási tálra emlékeztető táj, melynek peremét körös-körül lágyan emelkedő dombok és meredek hegyláncok képezték, és alján megművelt földek, kertek és olajfaligetek voltak láthatók. E völgyteknő felett különleges, belterjes klíma uralkodott. Ámbár a tenger oly közel volt, hogy a dombhátakról idelátszott, a levegő mégsem volt tenger-, só-és homokszagú, nem volt benne tágasság és tér, hanem inkább csendes elzárkózás, mintha több napi járóföldre lenne a tenger. És bár északon ott emelkedtek a nagy hegyek, melyeknek csúcsait még sokáig hó borította. Grenouille mégsem érzett semmi fanyar illatot, vagy bármit, ami a kopár magányra utalt volna. A szél sem volt dermesztő. A tavasz itt már előbbre járt, mint Montpellier-ben. A földeket puha pára fedte, mint egy üvegharang. Virágzottak a sárgabarack-és mandulafák, a langyos levegőeget nárciszillat járta át. A nagy völgyteknő másik végén, úgy két mérföldnyire egy város terült el, helyesebben kúszott fel a meredek hegyoldalra. Ilyen távolságból nem látszott valami gazdagnak. Nem emelkedett a házak fölé hatalmas dóm, csak egy kis csutaknyi templomtorony, nyoma sem volt erődítménynek, sem különösebben pompás lakóépületeknek. A város falai egyáltalán nem voltak tekintélyparancsolók, itt-ott egy ház is kibuggyant belőlük, főleg a síkság felé, s ettől egy kissé tépettnek látszott a panoráma. Olyan volt ez a város, mintha már túl sokszor igázták volna le, és túl sokszor szabadították volna fel, túlságosan fáradtnak látszott már ahhoz, hogy jövendő betolakodóknak komolyan ellenálljon de nem gyengeségből, hanem nemtörődömségből, sőt inkább azért, mert tudatában volt az erejének. Neki már nem kellett tündökölnie, úgyis ő volt a lábainál elterülő tágas, illatozó medence ura – és ezzel tökéletesen elégedettnek látszott.

Ez az egyszerre jelentéktelen és öntudatos város volt Grasse, néhány évtizede az illatszer-, parfüméria-áru, szappan-és olajtermelés és -kereskedelem vitathatatlan fővárosa. Giuseppe Baldini mindig rajongva ejtette ki a nevét. A város szerinte az illatok Rómája, az illatszerészek paradicsoma, és akit nem itt iskoláztak, az meg sem érdemli a parfümkészítő nevet.

Grenouille nagyon józanul méregette Grasse városát. Ő nem az illatszerészek paradicsomát kereste, és nem ujjongott fel a szíve, amikor megpillantotta a hegyoldalba tapasztott városkát. Azért jött ide, mert tudta, hogy itt jobban megtanulhat néhány új illatnyerési technikát, mint bárhol másutt. És neki éppen ezekre volt szüksége a céljaihoz, ezeket a módszereket akarta elsajátítani. Zsebéből előhúzta a parfümjét, egy kicsit meglocsolta magát vele, és elindult. Másfél óra múlva, déltájban elérte Grasse-t.

A város felső végén ebédelt egy fogadóban, a Place aux Aires-en. A teret hosszában patak szelte ketté, amelyben a tímárok a bőröket mosták, hogy aztán kiteregessék száradni. Olyan maró bűz uralkodott itt, hogy némely vendégnek az étvágya is elment tőle. Neki, Grenouille-nak, persze nem. Neki bizalmasa volt ez a szag, biztonságérzetet merített belőle. Bárhol járt is, először mindig a cserzővargák negyedét kereste. Utána a bűz régiójából indulva, többé nem érezte már idegennek magát sehol a városban. Egész délután a városban mászkált. Grasse hihetetlenül mocskos volt, annak ellenére, vagy talán épp azért, mert sokféle víz csobogott, bugyogott, tört fel, csordogált és áramlott lefelé a városban, mosta alá az utcákat, vagy iszappal borította őket. Némely negyedben olyan szorosan álltak a házak egymás mellett, hogy a közök és lépcsők mindössze egykönyöknyi szélesek voltak, és az iszapban gázoló szembejövőknek úgy kellett elpréselődniük egymás mellett. A szekerek még a nagyobb tereken és a néhány szélesebb utcán is csak alig-alig tudtak kitérni egymás elől.

De mégis, minden kosz, lepusztultság és szűkösség ellenére is csak úgy vibrált a város az iparosok tevékenykedésétől. Grenouille sétája alkalmával nem kevesebb mint hét szappanfőzőt számolt össze, egy tucatnyi parfümkészítő és kesztyűvarró mestert, számtalan apró desztillálót, pomádést és szatócsboltot látott, és végül vagy hét nagykereskedőt, akik illatszerrel foglalkoztak.

Ezek azonban csak kereskedők voltak, akik valóságos illatszerraktárakkal rendelkeztek, de ez kívülről nemigen látszott. Az utcára néző homlokzatok többnyire polgárian szerények voltak. De ami emögött, a tárlókban és a hatalmas pincékben lapult, a hordószámra tárolt olaj, a legfinomabb levendulaszappanok gúlái, a virágkölnik ballonjai, a borok, alkoholok, az illatosbőr-bálák, a fűszernövényekkel teli zsákok és ládák és dobozok... – Grenouille a legvastagabb falakon át is tisztán érezte az egyes szagokat – amelyek fejedelmi gazdagságról árulkodtak. És hogyha figyelmesebben szimatolt, az utcára nyíló közönséges üzlet-és raktárhelyiségeken túlra, felfedezte, hogy e látszólag szerény polgárházak hátoldalához a legfinomabb luxusigényeket is kielégítő építmények tapadnak. Az épületek tulajdonképpeni szárnyai dél felé nyitott U

alakban vették körbe a kicsiny, de elragadó kerteket, melyekben oleanderek és pálmák virítottak, és apró, díszes szökőkutak bugyborékoltak; az emeleteken napjárta, selyemtapétás hálók, lent pompás, egzotikus fával burkolt szalonok és teraszokban végződő ebédlők, amelyekben Baldini leírásához híven valóban arany evőeszközzel ettek porcelántányérból. Azok az urak, akik a szerény kulisszák mögött éltek, csak úgy bűzlöttek a pénztől és a hatalomtól, a súlyos, biztos gazdagságtól, sokkal inkább, mint bárki, akivel Grenouille eddigi útjai során találkozott.

Az egyik ilyen álcázott palota előtt hosszasan ácsorgott. A ház a Rue Droite elején volt. Ez az utca a város egyik főutcája volt, és teljes hosszában átszelte a várost nyugat-keleti irányban. Az épületen semmi különös nem látszott, talán egy kicsit nagyobbnak és tehetősebbnek tűnt, mint a szomszédos házak, de impozánsnak már nem volt nevezhető. A kapubejárat előtt kocsi állt, hordókat gurítottak le róla pallón. A kocsi mögött egy szekér várakozott. Egy ember papírokat vitt be az irodába, majd másodmagával tért vissza, s mindketten eltűntek a kapualjban. Grenouille az utca túloldalán állt, és figyelte a nyüzsgést. Voltaképp nem érdekelte, mi történik itt, de mégsem tudott továbbmenni. Valami fogva tartotta.

Behunyta a szemét, és az utca túloldala felől áramló szagokra összpontosított. A hordók szagát érezte az egyvelegben, az ecetét és a bórét, aztán a raktár százszorosan összetett, nehéz illatkeverékét, meg a gazdagság szagát, amelyet a falak izzadtak ki finom arany verítékként, végül pedig egy túloldali kert illatát érezte. Nem volt könnyű felfogni az onnan áramló könnyű illatokat, mert csak vékony csíkokban buktak át a ház orma felett. Grenouille felfedezte benne a magnóliát, a jácintot, boroszlánt és rododendront... – de még valami egyebet is, valami pokolian jót, aminek szintén ott kellett lennie a kertben, valami olyan különlegességet, amit még soha –

vagy legfeljebb egyszer – szagolhatott... Közelebb kellett mennie ehhez az illathoz. Azt fontolgatta, hogy ne egyszerűen a kapun át menjen-e be. De ott annyian foglalatoskodtak a hordók lepakolásával és ellenőrzésével, hogy valakinek bizonyára feltűnt volna az idegen. Elhatározta tehát, hogy elindul visszafelé az utcán, amíg nem talál egy átjárót vagy sikátort, amelyik talán végigvezet a ház másik oldala mentén. Pár méter után elérte a Rue Droite elején álló városkaput. Áthaladt rajta, aztán élesen balra tartott, és a hegyről lefelé húzódó városfal mellett haladt tovább. Hamarosan megérezte a kertet, először gyengén, még a földek illatával keveredve, aztán egyre erősebben. Végül tudta, hogy egészen a közelébe került. A kertet a városfal határolta, közvetlenül mellette húzódott. Ha Grenouille egy kicsit hátralépett, láthatta a fal fölött a narancsfák legfelső ágait.

Ismét behunyta a szemét. A kert illatai valósággal rázuhantak, élesen elkülöníthetőn, mint egy szivárvány színes szalagjai. És az a bizonyos drágaságos, ami miatt idejön, az is köztük volt. Grenouille-t elöntötte a kéj forrósága és a rémület dermesztő hidege. Az arcába szaladt a vér, mint egy rajtakapott fiúnak, aztán leszállt a teste közepébe, aztán megint fel és megint le, és nem tehetett ellene semmit. Túl hirtelen támadta le az illat. Egy pillanatra, egy lélegzetvételnyi időre, egy örökkévalóságra úgy tűnt, mintha az idő megkettőződne, vagy teljesen eltűnne, mert már nem tudta, hogy az itt – itt és, a most – most, vagy sokkal inkább akkor a most és ott az itt, mármint 1753 szeptembere, Párizs, Rue de Marais; a kertből felé szálló illat, annak a vörös hajú lánynak az illata volt, akit ott, akkor meggyilkolt. A boldogság könnyeit csalta a szemébe, hogy újra érezheti ezt az illatot – az pedig, hogy ez nem lehet igaz, halálra rémítette.

Szédült és kóválygott, s a falnak támaszkodva összekuporodott. Ott aztán összeszedte magát, megzabolázta fantáziáját, és rövidebb, kevésbé kockázatos levegővételekkel szívta magába a végzetes illatot. És megállapította, hogy az a fal mögötti illat nagyon hasonlít ugyan a vörös hajú lányéra, de nem azonos vele. Ez is egy vörös hajú lánytól származott, ehhez nem fért kétség. Grenouille szagképzete mintegy látni engedte a valódi képet: a lány nem ült nyugodtan, hanem ide-oda ugrált, felhevült, majd lehűlt, nyilvánvalóan olyan játékot játszott egy teljesen jelentéktelen szagú másik személlyel, amelyben gyorsan kell mozogni, majd hirtelen megállni. Vakítóan fehér bőre volt. Zöldes szeme. Szeplők virítottak az arcán, nyakán és a mellén... vagyis hogy... – Grenouille egy pillanatra visszafojtotta lélegzetét, aztán hevesebben szimatolt, hogy elnyomja a Rue de Marais-i lány szagemlékét –, vagyis hogy ennek a lánynak még nem volt igazi melle! Csak aprócska mellkezdemények. Valami végtelenül finoman és alig érezhetően illatozó, szeplőktől körülvett, talán csak néhány napja, talán néhány órája – talán csak ettől a pillanattól kezdve növekedésnek indult melldombocskái. Egyszóval: a lány még gyermek volt. De micsoda gyermek!

Grenouille homlokát kiverte a veríték. Tudta, hogy a gyerekeknek még nincs igazi szaguk, akárcsak a még bimbózó, zöld növényeknek. De ez, ez a fal mögé zárt, majdnem teljesen csukott bimbó, aki éppen csak, még csak őáltala, Grenouille által érzékelhetően, most kezdi bontogatni illatozó szirmait, már most is olyan hátborzongatóan és mennyeien illatozott, hogy ha teljes pompájában kibomlik majd, olyan parfümöt áraszt, amilyent még nem szagok a világ.

– Már most sokkal finomabb az illata – állapította meg Grenouille –, mint annak a lánynak a Rue de Maraisn, nem olyan erőteljes, nem olyan testes, de finomabb, árnyaltabb, egyszersmind természetesebb. Egy-két év, és olyan súlyúvá érik ez az illat, hogy se férfi, se nő nem tud majd ellenállni neki. És lenyűgözi majd az embereket, lefegyverezve, gyámoltalanul állnak majd a lány varázsa előtt, és nem fogják tudni, miért. És mert ostobák, és az orrukat csupán tüsszentésre használják, és mert azt hiszik, hogy a szemükkel mindent és mindenkit megláthatnak, azt fogják mondani, azért van ez így, mert a lány szép, bájos és kecses. Korlátoltságukban szabályos vonásait dicsérik majd, karcsú alakját, kifogástalan ívű keblét. És a szeme, mondják majd, olyan, mint a smaragd, fogai, mint a gyöngysor, és bőre simasága csak az elefántcsontéhoz mérhető – meg ahány buta hasonlat még létezik. És jázminkirálynővé koronázzák, hülye arcképfestők mázolják majd meg a képét, amit majd mindenki megbámul, és azt fogják mondani: ez Franciaország legszebb leánya. Ifjak vonyítanak majd éjszakánként az ablaka alatt, mandolint pengetve... dagadt, vén pénzeszsákok csúsznak majd térden az apja előtt, hogy a kezéért esdekeljenek... és mindenféle korú nők sóhajtoznak majd a láttán, és arról álmodoznak, bárcsak egy napra olyan csábos szépséggé változhatnának, mint ő. És közülük senki sem fogja tudni, hogy nem a külseje az, ami rabul ejtette őket, nem az állítólag makulátlan szépsége, hanem csakis az az összetéveszthetetlen illata!

Egyedül ő tudja majd, ő, Grenouille. Hiszen máris tudja.

Ó! Meg kell szereznie ezt az illatot! De nem olyan véletlenszerűen, olyan botor módon, mint akkor a Rue Marais-i lányét. Hiszen azt csak beszívta, és ezzel meg is semmisítette. Nem: a fal mögötti lány illatát valóban magáévá akarta tenni, lenyúzni, mint egy bőrt, és kisajátítani. Még fogalma sem volt róla, hogy ezt miként fogja csinálni. De két éve volt rá, hogy kitalálja és megtanulja. Alapjában véve nem lehet nehezebb, mint egy ritka virág illatának elnyerése.

Felállt, majdnem áhítatosan, mintha valami szentélyt vagy alvó nőt hagyna el, elosont, görnyedten, halkan, hogy senki ne lássa, senki ne hallja, senki fel ne figyeljen drága kincsére. Így menekült a városfal mentén a város ellenkező végéig, ahol végre már nem érezte a lányparfümöt, és a des Fénéants-kapun ismét belépett a városba. A házak árnyékában megállt. Az utcák bűzös kigőzölgéséből biztonságérzetet merített, a büdösség segített megzabolázni a rászakadt szenvedélyt. Negyedóra múlva teljesen összeszedte magát. Egyelőre, gondolta, nem megy a városfal mögötti kert közelébe. Erre semmi szüksége nem volt. Túlságosan felizgatná. Az a világ az ő

jelenléte nélkül is fejlődik, s hogy hogyan fejlődik, azt Grenouille úgyis tudta. Nem engedhette meg magának, hogy kedvezőtlen időben mámorosodjék meg az illattól. Most bele kellett vetnie magát a munkába. Ki kellett bővítenie ismereteit és tökéletesíteni iparoskészségeit, hogy készen legyen az aratásra. Volt még rá két éve. 36

A des Fénéants-kapu közelében, a Rue de la Louveon Grenouille felfedezett egy kis illatszerészműhelyt, bement, és megkérdezte, van-e munka.

Kiderült, hogy a tulajdonos, egy bizonyos Honoré Arnulfi nevű parfümkészítő mester az elmúlt télen meghalt, és az üzletet az özvegye, egy élénk, fekete hajú, harminc év körüli asszony vezeti egyedül, egy legény segítségével.

Madame Arnulfi, miután hosszasan panaszkodott a nehéz időkre, és a bizonytalan üzletmenetre, kijelentette, hogy ugyan nem engedhet meg magának egy második segédet, másrészt viszont a rengeteg munka miatt mégis szüksége lenne még egyre; hogy egyrészt nem szállásolhat el itt a házban egy második segédet, másrészt van egy viskója az olajfaligetben, a ferences kolostor mögött, alig tíz percre innen, melyben egy igénytelen ifjú ember szükség esetén meghúzódhat; hogy egyrészt mint a mester gondos özvegye, felelősséggel viseltetik segédeinek testi jóléte irányában, másrészt viszont képtelen arra, hogy segédeinek napi kétszeri meleg élelmet adjon –

egyszóval, Madame Arnulfi – amint Grenouille már rég kiszagolta –, egészséges jólétben élő, egészséges üzleti érzékkel megáldott asszony volt. És mivel Grenouille-nál a pénz nem számított, és beleegyezett a heti kétfrankos bérbe és a többi, igen szerény feltételbe, gyorsan egyezségre jutottak. Megjelent az első segéd, egy Druot nevű

óriás, akiről Grenouille rögtön kitalálta, hogy a Madame ágyasa, és hogy a Madame semmibe nem kezd a segéd megkérdezése nélkül. Druot lecövekelte magát Grenouille elé, aki nevetségesen eltörpült az emberhegy előtt; szétvetett lábakkal, spermaszagfelhőbe burkolózva szemlélgette Grenouille-t, élesen a szemébe nézett, mintha sötét szándékokat vagy titkos konkurenciát keresne benne, végül leereszkedően elvigyorodott, és főbólintással beleegyezését adta.

Ezzel minden formaság el volt intézve. Grenouille kapott egy meleg kézfogást, egy hideg vacsorát, egy takarót és kulcsot a viskóhoz, amelynek nem volt ablaka, ellenben kellemesen bűzlött holmi régi birkaganétól és szénától, és ahol Grenouille, amennyire lehetett, berendezkedett. Másnap munkába állt Madame Arnulfinál. A nárcisz virágzásának volt az ideje. Madame Arnulfi részben saját parcelláin, a város alatti völgyben termesztette a virágot, másrészt parasztoktól vásárolta, szüntelen alkudozások közepette. A virágot már kora hajnalban behordták a műhelybe, kosárszámra, tízezrével borították ki; terjedelmes de pihekönnyű, illatózó

hegyekben állt a virág. Druot ezenközben egy nagy kádban sertészsírt és marhafaggyút olvasztott krémállagú

lévé, és belelapátolta a friss virágot, míg Grenouille-nak megállás nélkül kevergetnie kellett a masszát egy hosszú nyelű lapáttal. A virágkelyhek úgy úsztak egy pillanatig a felszínen, mint halálra rémült szemek, és mihelyt a lapát alákeverte, és a meleg zsír körbefogta őket, elsápadtak. És szinte ugyanazon pillanatban petyhüdtté és hervadttá váltak, és a halál oly gyorsan érte utol őket, hogy valószínűleg nem is tehettek mást, mint hogy utolsó illatos sóhajukat arra testálják, ami halálukat okozta, a zsíros lének, mivel – Grenouille határtalan elragadtatására – minél több virágot kevertek be a zsírba, az annál erősebben illatozott. És nem a halott virágok illatoztak tovább a zsírban, nem, maga a zsír volt az, ami átvette a virágok illatát. Amikor a főzet túlságosan sűrű lett a sok virágtól, gyorsan át kellett önteni a nagy szűrőn, hogy megszabadítsák a kifosztott virághulláktól, és fogékonnyá tegyék friss virágok számára. Aztán lapátoltak és kevertek és szűrtek tovább egész álló nap, szünet nélkül, míg estére az egész virágheggyel készen nem lettek. A virághulladékot aztán, hogy semmi se vesszék kárba, forró vízzel átmosták, és egy csavaros présben az utolsó

cseppjeit is kisajtolták – ez az eljárás egy még mindig meglehetősen finom illatú olajat eredményezett. De az illat magja, a virágtenger lelke a kádban maradt bezárva, és a gusztustalan, szürkésfehér, csak lassan merevedő

zsír őrizte tovább.

Másnap folytatták a macerációt, ahogy ezt az eljárást nevezték – ismét felfűtötték a katlant, felforrósították a zsírt, és újabb virágszirmokat öltek bele. Így ment ez több napon át reggeltől estig. A munka kimerítő volt. Grenouille-nak mintha ólomból lett volna a karja, felhólyagosodott a keze, és fájt a háta, amikor esténként elbotorkált a kalyibájába. Druot, aki vagy háromszor olyan erős volt, mint ő, egyszer sem váltotta fel a kevergetésben, csak lapátolta a pehelykönnyű virágkelyheket, vigyázott a tűzre, és időnként a nagy melegre való

tekintettel elment inni egyet. De Grenouille egy szót sem szólt. Zokszó nélkül keverte reggeltől estig a virágokat a zsírban, és eközben szinte nem is érezte, hogy fáradt, mert a szeme előtt lejátszódó, sőt orra előtt zajló folyamat újra meg újra elbűvölte: a virágok gyors elhervadása és illatuk abszorpciója. Bizonyos idő múlva Druot úgy döntött, hogy telítetté vált a zsír, és nem képes felvenni több illatot. Eloltották a tüzet, a sűrű lét pedig utoljára egy kőtégelybe szűrték le, ahol is pompás illatú pomádévá szilárdult. Ez volt Madame Arnulfi órája, aki jött is, hogy ellenőrizze a drága terméket, feliratozza a tégelyeket, és az árut minőség és mennyiség szerint pontosan bevezesse a könyveibe. Miután a tégelyeket saját kezűleg lezárta, lepecsételte, és levitte pincéjének hűs mélyébe, felvette fekete ruháját és az özvegyi fátyolt, és végigjárta az árusok és a parfüm-nagykereskedők házait. Megindító szavakkal ecsetelte az egyedülálló nők helyzetét, várta az árajánlatokat, összehasonlítgatta az árakat, sóhajtozott, és végül megkötötte az üzletet – vagy éppen nem kötötte meg. Az illatos pomádé, ha hűvös helyen tárolják, sokáig eláll. És ha az árak most nem a várt módon alakulnak, hát ki tudja, talán a télen vagy jövő tavasszal ismét a magasba szöknek. Meggondolandó volt az is, hogy ahelyett, hogy ezekkel a zsírosbödönökkel alkudozik, ne indítson-e inkább több kistermelővel együtt egy hajórakomány pomádét Genovába, vagy egy szekérkonvojt a beaucire-i őszi vásárra, ami ugyan nem biztos üzlet, de ha beüt, nagyon megéri. Madame Arnulfinak ezeket a lehetőségeket kellett mérlegelni. Néha össze is kombinálta őket: kincsei egy részét eladta, másik részét félretette, a harmadikkal pedig saját kockázatára üzletelt. De ha érdeklődésére mindenhonnan azt a választ kapta, hogy a pomádépiac telített, és mostanában nincs is kilátás a helyzet javulására, akkor repdeső fátyollal hazasietett, és megbízta Druot-t, hogy mossa át az egészet, és csináljon belőle tiszta eszenciát.

Ekkor újra előhozták a pincéből a pomádét, és zárt edényekben, óriási elővigyázatosság mellett felmelegítették, a legfinomabb borszesszel vegyítették, és egy beépített keverőszerkezet segítségével, amelyet Grenouille működtetett, alaposan átkeverték és kimosták. Ismét a pincébe kerülve, ez a folyadék gyorsan lehűlt, az alkohol elvált a pomádé megmerevedett zsírjától, és lehetett üvegbe fejteni. Most valamiféle parfümöt kaptak, persze nagyon töményet, a visszamaradó pomádé pedig túlnyomórészt elvesztette illatát. Tehát a virágillat megint más médiumba vándorolt át. De ezzel még nem fejeződött be a folyamat. Sűrű szövésű gézkendőkön, amelyeken a legkisebb zsírcsomócska is fennakadt, alaposan átszűrték a folyadékot, majd Druot egy kis lombikba töltötte a parfümös alkoholt, és gyenge tűzön lepárolta. Ami az alkohol elpárolgása után visszamaradt, az egy kevéske, halvány folyadék volt, Grenouille már jól ismerte, de ilyen minőséggel sem Baldininál, sem Runelnél nem találkozott. Ez volt maga a virágolaj, a tiszta illat százezerszeres koncentrátuma ebben a kis tócsányi tiszta eszenciában. Ez az eszencia már nem illatozott. Majdnem fájdalmasan intenzív, maró, éles szaga volt. De csak egyetlen cseppet kellett egy liter alkoholban feloldani, hogy életre keljen, és egész virágmezőként támadjon fel.

A zsákmány félelmetesen kevésnek tűnt. A desztillálólombik tartalmát pontosan három üvegcsébe tudták szétönteni. Nem maradt a százezernyi virág illatából semmi egyéb, csupán három kicsi flakon! De ezek vagyont értek, már itt Grasse-ban is. Hát még ha Párizsba, Lyonba, Grenoble-ba, Genuába vagy Marseille-be kerültek!

Madame Arnulfi egészen ellágyult pillantásokkal méregette az üvegcséket, szemével becézgette őket, és míg pászentos üvegdugót illesztett beléjük, még a lélegzetét is visszatartotta, nehogy elfújjon valamit a drága illatból. És nehogy a legkisebb cseppecske is elpárologjon, a dugókat olvasztott viasszal csepegtette körbe, és az üvegek nyakára egy-egy halhólyagot húzott, szorosan megkötve. Aztán vattával bélelt ládikókba helyezte az üvegeket, és a pincében szigorúan elzárta.

37

Áprilisban rekettyét és naracsvirágot pároltak, májusban tengernyi rózsát, melyeknek krémes-édes illata láthatatlan burokba vonta a várost egy teljes hónapon át. Grenouille úgy dolgozott, mint egy igavonó barom. Szerényen, majdnem rabszolgai alázattal végzett el minden alantas munkát, amivel Druot megbízta. De mialatt látszólag bugyután kevergetett, lapátolt, mosogatott, takarította a műhelyt, vagy tűzifát cipelt, figyelmét az eljárások legfinomabb mozzanatai sem kerülték el, megjegyezte az illatok átváltozásának folyamatait. Orrával pontosabban kísérte az illat vándorlását a szirmokból a zsíron és alkoholon át a kis üvegcsékig, mint amire Druot valaha is képes lett volna.

Még mielőtt Druot valamit észlelt, ő már érezte, tudta, mikor hevül túl a zsír, mikor válik petyhüdtté a virág, mikor telítődik illattal a lé; orral követte, mi játszódik le a keverőedényben, és pontosan tudta, mikor kell befejezni a desztillálást. Alkalmanként ezt óvatosan Druot értésére is adta, és továbbra is alázatosan viselkedett. Úgy érzi – mondta –, mintha átforrósodott volna a zsír: azt hiszi, most már lehetne szűrni; valahogy az az érzése, mintha elpárolgott volna az alkohol a lombikból... és Druot, aki nem rendelkezett mesés intelligenciával, de teljesen tökkelütött sem volt, idővel rájött: akkor jár a legjobban, ha hallgat Grenouille „megérzéseire”. És mivel Grenouille egyszer sem volt nagyképű vagy fölényes, és sohasem vonta kétségbe Druot elsőbbségét és első

segédi pozícióját – még tréfásan sem, és főleg Madame Arnulfi előtt nem! –, Druot nem látott okot rá, hogy ne fogadja meg Grenouille tanácsait, sőt idővel át ne engedje neki egyedül a döntés jogát. Egyre sűrűbben fordult elő, hogy Grenouille nemcsak kevert, hanem egyszersmind lapátolt, fűtött és szűrt, míg Druot átugrott a Quatre Dauphins nevű kocsmába egy pohár borra, vagy a Madame szobájába, hogy ott érvényesítse a jogait. Tudta: nyugodt lélekkel rábízhatja magát Grenouille-ra. És Grenouille dupla munkát végzett ugyan, de élvezte az egyedüllétet, meg azt, hogy tökéletesíthette művészetét, és néha kisebb kísérleteket is elvégezhetett. És egy tolvaj örömével állapította meg, hogy az ő pomádéja sokkalta finomabb, mint a Druotval közösen készített. Július végén megkezdődött a jázminszezon, augusztusban az éjszakai jácinté. Mindkét virágnak olyan különleges és törékeny szaganyaga van, hogy virágjaikat csak napkelte előtt lehetett leszedni, és a legspeciálisabb, legóvatosabb feldolgozást igényelték. Hő hatására csökkent a szaguk, és ha hirtelen kerültek be a forró zsíros fürdőbe, akkor el is vesztették az illatukat. A minden virágok legnemesebbikeitől nem lehetett csak úgy elrabolni az illatot, valósággal ki kellett könyörögni tőlük. Egy külön e célra szolgáló illatosítóteremben hűvös zsírral bekent lemezekre szórták a virágfejeket, vagy olajjal átitatott kendőkbe csomagolták lazán, hogy ott átszenderedjenek a halálba. Csak három-négy nap múlva hervadtak el, és adták át illatukat az őket körülvevő

zsírnak vagy olajnak. Ekkor óvatosan lefejtették őket, és újakat raktak a helyükbe. Az eljárást tízszer, hússzor is megismételték, és szeptember lett, mire a zsír pomádévá illatosodott, s a kendőkből is kisajtolhatták az olajat. A végeredmény még kevesebb volt, mint a macerációnál. De az ilyen hideg eljárással készült jázminkrém vagy Huile Antique de Tubéreuse minősége finomságban és illathűségben minden egyéb parfümisztikai terméket felülmúlt. Különösen a jázmin esetében tűnt úgy, hogy a virágok édesen tapadós, erotikus illata, mint egy tükörre, képeződött le a zsírozott lemezekre, és tökéletesen természetes illatot sugároz vissza – persze csak részben. Mert Grenouille orra tudott különbséget tenni a virág és konzervált illata közt: emezt finom fátyolként fogta körbe a zsír szaga – bármilyen tiszta volt is –, s letompította az eredetit, lágyabbá tette a jellemvonásait –

talán csak így válhatott szépsége elviselhetővé a hétköznapok emberei számára... Mindenesetre a hideg enfleurage, átitatás volt a legrafináltabb és leghatásosabb módszer ahhoz, hogy illatokat raboljanak. Ennél jobb nem volt. De ahhoz nem volt elég jó, hogy Grenouille orrát félrevezesse, aki azonban tudta, hogy egy eltompult orrú világ megtévesztéséhez tökéletesen elég.

Már rövid idő múlva túlszárnyalta „mesterét”, Druot-t a hidegillatosításban ugyanúgy, mint a macerációban, s ezt a szokásos alárendelten diszkrét módján értésére is adta. Druot szívesen átengedte neki, hogy a vágóhídra menjen, és kiválassza a legmegfelelőbb faggyút, otthon tisztítsa, kiolvassza, szűrje, és meghatározza a keverési arányt, ami Druot számára mindig is kényelmetlen és rettegett feladatot jelentett, mert egy tisztátalan, túlságosan sertés-, ürü-vagy marhaszagú zsír az egész pomádét tönkretehette. Ráhagyta az illatosítólemezek elhelyezését az illatosítóműhelyben, a virágváltás idejét, a pomádé telítettségi fokát is ő határozhatta meg, aztán hamarosan ő

döntött minden kényes kérdésben, melyeket Druot – akárcsak Baldini a maga idejében – mindig csak a tanult szabályok alapján gyakorolt; míg Grenouille az orrával döntött, amiről Druot-nak persze fogalma sem volt.

– Szerencsés keze van – mondta – jó érzéke van ezekhez a dolgokhoz.

Néha meg ezt gondolta: Egyszerűen sokkal tehetségesebb nálam, százszor jobb parfümcsináló! De ugyanakkor bolondnak is tartotta, mert úgy gondolta, hogy Grenouille nem kovácsol tőkét a tehetségéből, ő

viszont, Druot, szerényebb képességeivel is hamarosan a mesteri fokozatig viszi majd. Grenouille pedig meg akarta erősíteni ebben a hitben, szorgalmasan játszotta a hülyét, a legcsekélyebb becsvágyat sem lehetett rajta észrevenni, úgy tett, mint akinek sejtelme sincs tulajdon zsenialitásáról, és csak a sokat tapasztalt Druot utasításait követi, aki nélkül ő maga egy nagy senki lenne. Ilyen módon remekül kijöttek egymással. Aztán ősz lett, majd tél. A műhely elcsendesedett. Az illatok tégelyekbe és flakonokba zárva nyugodtak a pincében, és ha Madame nem óhajtott átmosatni egy-egy pomádét, vagy desztilláltatni egy zsák fűszernövényt, nemigen akadt tennivalójuk. Olajbogyó volt még, hétről hétre néhány kosárnyi. Szűz olaját kipréselték, a többit az olajütőben dolgozták fel. Meg szőlő, aminek egy részét alkohollá desztillálta és rektifikálta Grenouille. Druot-t egyre kevesebbet lehetett látni a műhelyben. Megtette kötelességét Madame ágyában, és ha izzadságés spermaszagot árasztva meg is jelent, csak azért, hogy hamarosan eltűnhessen a Quatre Dauphins-ben. Madame is ritkán jött le. Kizárólag az üzleti ügyeivel foglalkozott, és a ruhatárát alakította át, hogy legyen mit felvennie a gyászév letelte után. Grenouille sokszor napokig sem látott senkit a cselédlányon kívül, akitől délben levest kapott, este pedig kenyeret és olajbogyót. Alig mozdult ki. A testületi életben, vagyis a rendszeres céhes találkozókon és kivonulásokon csak annyiszor vett részt, hogy sem távolmaradása, sem jelenléte ne keltsen feltűnést. Nem voltak barátai vagy közeli ismerősei, de arra is vigyázott, hogy ne tartsák beképzeltnek vagy kívülállónak. Hagyta, hogy a többi segéd tartsa unalmasnak és feleslegesnek a társaságát. Mestere volt az unalomkeltés művészetének, és annak, hogy gyámoltalan trotlinak mutatkozzon, de nem annyira, hogy élvezettel gúnyolódhassanak rajta, vagy bármiféle durva céhes tréfa áldozatává lehessen. Elérte, hogy teljesen érdektelennek tartsák. Békében hagyták. Mást nem is akart.

38

Minden idejét a műhelyben töltötte. Druot-nak azt mondta, hogy egy kölnirecepten töri a fejét. De igazából egészen másféle illatokkal kísérletezett. Montpellier-ben kevert emberparfümje, hiába takarékoskodott vele, lassan kifogyott. Újat készített. De most már nem elégedett meg sebtében összeszedett alkotóelemekből jólrosszul összekotyvasztott emberszaggal, hanem személyes szagot, vagy még inkább személyes szagok sokaságát készítette el.

Először is csinált egy jelentéktelenség-szagot, egy egérszürke hétköznapi illatruhát, melyben az emberszagra jellemző sajtos-savanyú még érezhető volt, de mintha vastag len-és gyapjúruhákon át, száraz aggastyánbőrről áradt volna a külvilágba. Ilyen szagot árasztva kényelmesen mozoghatott az emberek között. A parfüm elég erős volt ahhoz, hogy egy személy létezését szagilag megindokolja, egyúttal azonban volt annyira diszkrét is, hogy senkit nem zavart. Grenouille ezzel – a szagot illetően – tulajdonképpen nem is volt jelen, de szerény jelenlétét mégiscsak érzékelhetővé tette. Ezt a kettősséget nagyon jól tudta hasznosítani mind az Arnulfi-házban, mind városbeli sétáin.

Bizonyos alkalmakkor ez a szerény illat akadálynak bizonyult. Ha Druot megbízásából beszerzőútra ment, vagy ha a maga számára akart egy kis pézsmát vagy mósuszt vásárolni, könnyen megeshetett, hogy tökéletes jelentéktelensége miatt egyáltalán nem veszik észre, és nem szolgálják ki, vagy látják ugyan, de rosszul szolgálják ki, vagy pedig kiszolgálás közben feledkeznek meg róla. Az ilyen alkalmakra kissé markánsabb, enyhén izzadságszagú parfümöt készített, némi sarkított és szögletes szaggal, ami durva külsőt kölcsönzött neki, és az emberek azt hitték, hogy sürgős üzleti ügyei miatt sietős az útja. Egy kis figyelemkeltéshez jó segítséget nyújtott Druot aura seminalisa, melyet friss kacsatojásból és erjesztett búzalisztből készült pasztával bekent zsíros lepedő segítségével állított elő.

Arzenáljának következő tagja a részvétkeltő parfüm volt – ez főleg középkorú és idős nőknél vált be. Ennek vizezett tej és tiszta puhafaszaga volt. Grenouille ezzel úgy hatott – még ha borotválatlan, sötét arcú, gondosan öltözött volt is éppen –, mint egy segítségre szoruló sápadt fiúcska, rongyos kiskabátban. Ha a kofák megszimatolták a piacon, diót és aszalt körtét dugtak a zsebébe, olyan éhesnek és gyámoltalannak látszott. A hentesné, aki pedig vén hárpia hírében állt, megengedte, hogy állott, büdös csontokat meg húsmaradványokat keresgéljen, és amit talál, ingyen elvigye, mert az ártatlanság levegője megérintette anyai szívét. Ezekből a maradékokból aztán alkohollal való közvetlen digerálással egy olyan szag fő alkotóit nyerte ki, amelyet akkor használt, ha feltétlenül egyedül akart maradni. A szag csendes undort keltett körülötte, olyan rothadó leheletet árasztott, mint öreg, ápolatlan szájak reggeli sóhaja. Annyira hatásos volt, hogy még az egyáltalán nem finnyás Druot is akaratlanul elfordult, és kiment a levegőre, anélkül hogy tudatosult volna benne, mi üldözte el. És ebből a bűzből néhány csepp is elegendő volt a kalyiba küszöbére, hogy se ember, se állat oda ne merészkedjék. Ezeknek a különböző szagoknak a védelmében, melyeket Grenouille úgy váltogatott szükségletei szerint, mint más a ruhát, és amelyek arra szolgáltak, hogy zavartalanul, lényegében rejtőzködve éljen az emberek között, most végre valódi szenvedélyének élhetett: az illatvadászatnak. És mert nagy cél lebegett az orra előtt, amire még egy éve volt, nemcsak lángoló buzgalommal, hanem hallatlan tervszerűséggel és rendszerességgel járt el fegyverei élesítésében, technikai kihegyezésében, módszereinek apránkénti tökéletesítésében. Ott folytatta, hol Baldininál abbahagyta: élettelen dolgok – kő, fém, üveg, fa, só, víz, levegő – illatának kivonásával. Ami akkor a desztilláció durva eljárásával csúfosan csődöt mondott, az most, hála a zsírok erős abszorbeáló

hajlamának, sikerrel járt. Egy sárgaréz ajtókilincset, melynek hűvös-penészes, fátyolos illata nagyon megtetszett neki, néhány napra marhafaggyúba ágyazott. És íme, amikor lekaparta a faggyút, és megvizsgálta, érezte, hogy nagyon kicsit ugyan, de mégis valamennyire megfogta a kilincs szagát. S a szag még az alkoholos átmosás után is megmaradt, végtelenül lágyan, távolian, a borszesz szaga alatt és valószínűleg kizárólag Grenouille orrával érzékelhetően – de ott volt, ez pedig azt jelentette, hogy – legalábbis elméletileg – kivitelezhetően. Ha lett volna tízezer kilincse, amelyeket ezer napra faggyúba ágyazhatott volna, biztosan készíthetett volna a rézkilincsillatból olyan erőset, hogy bárki orra elé odatarthatta volna, mint a valóság megtévesztő illúzióját. Ugyanezt érte el egy kőnek porózus mészillatával, melyet a kalyibája előtt talált az olajfaligetben. Maceráció

útján egy kis pacányi kőpomádét nyert, melynek illata határtalanul megörvendeztette. Kunyhója körül más tárgyak illatával kombinálva apránként megalkotta a ferences kolostor mögötti olajfaliget miniatűr modelljét, amelyet aztán flakonban hurcolt magával, és bármikor életre kelthetett. Virtuóz illatműtárgyak voltak ezek, csodálatos kicsiny játékszerek, amelyeket Grenouille-on kívül senki más nem tudott volna értékelni – de még észlelni sem. Ő azonban el volt ragadtatva ezektől a semmire nem jó

műremekektől, és életének sem korábbi, sem későbbi szakaszában nem voltak ehhez hasonló, valóban ártatlan örömei, mint most, amikor illatos tájakat, csendéleteket és az egyes tárgyak képmásait alkotta meg játékos lelkesedéssel. Ezután élőlényekre tért át.

Téli rovarokra, lárvákra, patkányokra, apróbb macskákra vadászott, és meleg zsírba fojtotta őket. Éjszakánként beosont az istállókba, hogy teheneket, kecskéket és malacokat csavarjon néhány órára a zsírral vagy olajjal átitatott kendőkbe. Vagy a birkaakolba lopakodott, hogy titokban megnyírjon egy birkát, melynek illatos gyapját borszeszben mosta ki. A kezdeti eredmények nem voltak kielégítők. Mert az állatok a türelmes kövekkel és kilincsekkel ellentétben csak nehezen váltak meg a szaguktól. A disznók ledörzsölték a kötéseket az ól cölöpein, a birkák rémült zajt csaptak, ha éjszaka odalopódzott hozzájuk a késsel. A tehenek lerázták tőgyükről a zsíros kendőt. Néhány rabul ejtett bogár pedig, mialatt feldolgozta, undorítóan büdös váladékot termelt, a patkányok, biztosan félelmükben, beleszartak az érzékeny pomádéba. Azok az állatok, amelyektől maceráció útján akart illatot szerezni, nem csendben vagy egy halk sóhajjal váltak meg életüktől, mint a virágok, hanem kétségbeesetten védekeztek a meghalás ellen, nem engedték bekeverni magukat, kapálóztak, küzdöttek, és ezáltal annyi félelem-és halálverítéket termeltek, hogy megsavanyították a meleg zsírt. Így persze nem lehetett normálisan dolgozni. Az objektumokat le kellett nyugtatni, méghozzá olyan gyorsan, hogy ne legyen idejük félni vagy ellenállni. Meg kellett ölni őket.

Elsőként egy kiskutyával tett próbát. A mészárszékből csalta el egy darab hússal az anyja mellől egész a műhelyig, s míg az állatka boldog izgalommal kapott a hús után, amit Grenouille a baljában tartott, addig ő