15

 

Mialatt ezek az események zajlottak a kastélyban, Market Blandingsben, az Emsworth Címer ebédlőjében egy fiatalember rombuszhalat fogyasztott. Egy kései vacsora második fogása volt ez, amelyet a vendég egy nagy darab, sápadt és szeplős pincér szemrehányó tekintetének közvetlen kereszttüzében volt kénytelen elkölteni, mert az utóbbi már legalább egy fél órája szerette volna letudni aznapi kötelességeit.

Az első, amit bárki belépő azonnal észrevett volna a hideg sült, a sör, a vegyes savanyúság, a káposzta, a szósz, a főtt krumpli és egy nagyon régi sajt ózonszerű illatkeverékében, amelyek Anglia-szerte annyira jellemzőek az éttermekre, az az, hogy a fiatalember mindezt szokatlanul komor ábrázattal tette. Olyan ember benyomását keltette, aki, miután tüzetesen szemügyre vette az életet, rádöbbent annak ürességére. És valóban ez volt a tényállás. Monty Bodkin – mert hiszen ő volt ez az élő roncs – mélyponton volt. Szerencsére, egy vidéki fogadóban kapható rombuszhal minősége olyan, hogy az ember nemigen veszi észre, mikor válik romhalmazzá a szájban, ugyanis Monty rombuszhala ehhez az állapothoz közeledett. Nem fűzött vérmes reményeket a Lord Tilburyvel folytatandó Emsworth Címer-beli munkatárgyaláshoz, melynek során kizárólag egyet kért volt munkaadójától: hogy cselekedjék sportszerűen és úriember módjára. A forgatókönyvnek ugyan egyetlen pontja sem biztatta, mégis az ész minden rideg prognózisa ellenére táplált valami halvány reményt vállalkozása sikerét illetően, és ezt a reményt a Mamut tulajdonosa, érkezése után öt percen belül romba döntötte.

Amikor Monty arra kérte Lord Tilburyt, hogy tegye nézeteit megfontolás tárgyává azon az alapon, miszerint nem az ő hibája volt, hogy nem tudta személyesen átnyújtani a kéziratot, az utóbbi néma és hajlít hatatlan maradt. Amikor továbbment és rámutatott, hogy Pilbeam sem lett volna képes megszerezni a cuccot, a Mamut alapítója és tulajdonosa egy éles és reszelős sóhajtásban fejezte ki véleményét. És amikor egy kicsit később Monty egykori munkaadóját hazudozó, hájas varacskos disznónak nevezte, Lord Tilbury úgy vetett véget az eszmecserének, hogy hátul összetett kézzel, szó nélkül kisétált a szobából.

Nem csoda hát, hogy Monty magába roskadva vacsorázott, s szívére a gondok súlya nehezedett. Csend uralkodott az étkezőben, melyet csak a pincér lélegzete szakított meg, akinek nem vált volna kárára, ha minél előbb felkeresett volna egy jó mandulaspecialistát.

Bár természeténél fogva javíthatatlan optimista volt, most azonban maga előtt sem tagadhatta, hogy sötéten fest a jövő. Hacsak a Butterwick Mandelbaum és Price vezető részvényese nem gondolja meg magát – esélye: egy a százhoz – vagy hacsak Gertrude Butterwick nem hagy fel szilárd kispolgári elveivel és nem húzza keresztül édesapukája dédelgetett terveit – ennek három a nyolcvannyolchoz az esélye az oly sokat megálmodott házasélet örömeiben soha nem lesz része. Egy fiatalember számára fölöttébb kellemetlen érzés ilyen gondolatokkal szembesülni, még a világ legízletesebb rombuszhala is romhalmazzá válna tőle az ember szájában, hát még ez a csontoknak, szemgolyóknak és fekete viharkabátnak enyhén szólva visszataszító egyvelege, amelyet az Emsworth Címer főszakácsa produkált.

Sült ürüszelet követte a halat és ez is ugyanúgy járt, ahogy a burgonyaköret is, és a kelbimbó is osztozott az előbbiek sorsában. A tápiókapuding nagy része egy konyhai baleset következtében már idő előtt romhalmazzá vált. Monty egy futó pillantást vetett rá, aztán egy byroni mozdulattal lerántotta szalvétáját, engedett a pincér kelletlen javaslatának és leeresztett egy pofa portóit és egy darab Stilton sajtot, majd levánszorgott a lépcsőn a kert irányába.

Miközben a nedves gyepen rótta köreit, azon kapta magát, hogy gondolatai a bosszú körül forognak. Általában kedves, jó természetű ember volt, de azok után, ahogy Percy Pilbeam és Lord Tilbury bántak vele, úgy tűnt, nincs más választása, mint egyszerűen retorzióhoz folyamodni. De még tovább keserítette a felismerés, hogy tíz perc gondolkodás után semmi épkézláb ötlet sem jutott eszébe a kivitelezést illetően. Minden, amit ez ügyben tehetett, ismerte be fájdalmasan, hogy tehetetlenül szemléli, amint ez a két gonosz nyilvánvalóan virágzik, mint a bizonyos víz mellé ültetett fa. A jelen helyzetben csupán egy dolog maradt, amely gyógyírként hat a lélek sebeire: bemenni és egy hosszú szerelmes levelet írni Certrude Butterwicknek, amelyben megpróbálja rávenni, hogy ne hallgasson senkire és semmire, csak önnön édes szívére, azaz jöjjön és pattanjanak meg az anyakönyvvezetőhöz vagy a kovácshoz, vagy akárhová. ilyen terveket szőve sétált az írószoba felé abban a reményben, hogy ott majd zavartalanul a feladatnak szentelheti magát.

Az Emsworth Címer írószobája, mint a legtöbb vidéki angol hotelé is, egy kicsi, áporodott levegőjű, szomorkás hangulatú, rosszul megvilágított helyiség volt, amelyre igencsak ráfért volna egy kis újratapétázás. De nem szerény méretei vagy zártsága, nem rossz látási viszonyai és nem is falainak kopottsága törte le belépésekor Montyt. Sötét kedvét annak a ténynek köszönhette, hogy nem más, mint Lord Tilbury terebélyes alkata foglalta el az egyik rozoga széket.

Lord Tilbury éppen egy kitűnő szivart szívott, és egészen eddig a pillanatig a boldog békesség érzése töltötte el. Monty Bodkinnal folytatott ebéd előtti beszélgetése hatalmas követ gördített le szívéről. Amíg Monty nem tájékoztatta a történtekről, kétségek közt gyötrődött, hogy vajon a hang, amellyel a telefonon beszélt, Pilbeam igazi hangja volt-e, vagy csupán az alkoholé, amellyel a detektív oly nyilvánvalóan telítve volt. Röviden: tényleg megszerezte a kéziratot? Vagy kijelentése nem volt több, mint egy alkoholos befolyásoltság alatt álló nyomozó habratyolása, aki leginkább Lord Emsworth pincéjében folytatott nyomozásokat? Monty jelentése meggyőzte, hogy az előbbi és egyben a kellemesebb verzió felel meg a tényeknek, s ennek eredményeképpen Lord Tilbury most olyan lelkiállapotban várt Pilbeam érkezésére, amelyhez semmi sem illett jobban, mint egy kitűnő szivar.

A fiatalember behatolása, akiről azt remélte, hogy utoljára látta, felborzolta nyugodt kedélyét.

– Nincs több mondanivalóm – jegyezte meg ingerülten. – Már kifejtettem véleményemet, és nem óhajtok róla további vitát nyitni.

Monty hidegen felhúzta szemöldökét.

– Akkor kvittek vagyunk, ugyanis én sem óhajtok önnel beszélni, jóember – mondta büszkén. – Csak azért jöttem, hogy levelet írjak.

– Akkor menj és írd meg máshol. Látogatót várok.

Eredetileg az volt Monty szándéka, hogy tudomást sem vesz a fickóról, még egy pillantásra sem méltatja, miközben véghez viszi, amit eltervezett. De amikor az asztalhoz ért és rádöbbent, hogy nincs benne levélpapír, se toll, de még egy árva boríték sem, és a tintatartóban csak egy hüvelyknyi furcsa, mézszerű lerakódás, megváltoztatta szándékát.

Egy pillanatig játszott a gondolattal, hogy felvesz egyet a magazinok közül, amelyek az asztalon hevertek, leül a másik karosszékbe és tönkreteszi a vén lókötő estéjét, de minthogy a magazinok a Hotel Nyilvántartás és az Alkohol Kimérésre Jogosult Vendéglők Közlönye voltak, elejtette az ötletet. Egy nyugodt, de megvető pillantás és egy jelentőségteljes szippantás kíséretében elhagyta a szobát, és visszament a kertbe. Alig sétált le a folyóhoz, szívott el két cigarettát, hajított el egy darab fát egy arra járó vízipatkányra, sétált vissza és dobott el egy újabb fadarabot a zörgő bokorba, amikor hirtelen bevillant neki, hogy mit is jelent Lord Tilbury utolsó megjegyzése.

Ha a vén hóhányó látogatót vár, az csak Pilbeam lehet. És ha Pilbeam az Emsworth. Címerbe jön, hogy Lord Tilburyvel találkozzék, akkor éppolyan nyilvánvaló, hogy magával hozza a kéziratot is.

Nos, mi következik ebből? Nem más, érvelt magában, mint hogy a két szélhámos nyilvánvalóan az írószobában fog tárgyalni – köztük a kézirattal. Ilyenformán ragyogó alkalom kínálkozik bárki számára, akibe szorult egy fikarcnyi vállalkozó szellem is, hogy berontson és egy kicsit nyersen viselkedjék...

Elsöprő önbizalom töltötte el Montyt. Úgy érezte, képes akár tíz Tilburyvel és legalább egy tucat Pilbeammel is elbánni. Nincs is más teendője, mint kivárni az alkalmas pillanatot, aztán berontani és megcsípni a cuccot. És ha már egyszer megszerezte – húzta el Monty saját orra előtt a mézesmadzagot vajon Lord Tilbury nem fog egy kicsit másként állni a dolgokhoz? Nem fog hangnemet váltani? Vajon nem lesz hajlandó az egész ügyet egy kicsit más nézőpontból kiindulva újra napirendre venni? A válasz egyértelműen – pozitív.

De előszóra terepet kell felderíteni. Emlékezett rá, hogy az írószoba ablaka alul néhány hüvelyknyire nyitva volt. Végtelenül óvatosan, lábujjhegyen ment át a füvön. És ahogy elérte a céltárgyát, egy hang szólalt meg belülről: – Elrejtette? De biztos benne, hogy jó helyen van?

Monty, lélegzetét visszatartva dőlt a falnak. Úgy érezte magát, mint akinek házilag fabrikált rádióján váratlanul bejön San Francisco.

 

Az a Pilbeam, aki egy, Voulestól kölcsönkért motorkerékpáron érkezett az Emsworth Címerbe és most a fogadó írószobájában Lord Tilburyvel szemben ült, nagyon különbözött a vacsora előtt oly virgoncán telefonáló Pilbeamtől. A telefonáló Pilbeam az az ember volt, aki szabad folyást engedett kitörő jókedvének, mert úgy érezte, hogy a siker csúcsán van. Az írószoba Pilbeamje viszont feszült és nyugtalan ember volt, olyan, aki egy lapra tett föl mindent.

A nappaliban lejátszódott kínos jelenet után legalább tíz percébe került a nyomozónak, hogy rájöjjön, bár minden veszve látszott, még mindig maradt egy lehetőség, hogy megmentse napját a teljes kudarctól. Ha elég ügyes lenne ahhoz, hogy látatlanba adja el Lord Tilburynek a kéziratot és anélkül, hogy meg kelljen említenie, hogy már tulajdonképpen nem is létezik – csak erősen átalakult formában Blandings Császárnőjének gyomrában -, akkor minden rendben volna.

Nincs kizárva, hogy némi hűvösség lesz érezhető a másik részéről, ha ezek után majd találkoznak, mivel tudta, Lord Tilbury azok közé tartozik, akik nagyon könnyen megneheztelnek, ha rájönnek, hogy a semmiért fizettek ki ezer fontot, de ő, Pilbeam, foglalkozásából eredően hozzá volt már szokva a hűvös tekintetekhez és el tudta viselni őket.

Így tehát most itt volt, hogy bedobja utolsó kártyáját.

– Elrejtette? -"kérdezte Lord Tilbury, miután a detektív elöljáróban röviden megmagyarázta, hogy miért nem személyesen nyújtja át a kéziratot. – De biztos benne, hogy jó helyen van?

– Ó, hogyne.

– De miért nem hozta magával?

– Túl kockázatos lett volna. Ön nem ismeri azt a házat. Lady Constance vadászik rá, Gally Threepwood vadászik rá, Ronnie Fish és... na, ahogy ma délután Monty Bőd kínnak is mondtam, aki meg akarja kaparintani azt a kéziratot, hogy olyan, mint egy detektívsztoriban a fickó, akit a Titkos Kilencek Barlangjába zártak.

Egy indignált szisszenés hagyta el Monty sértett ajkait. Érezte, ez már egy kicsit több a soknál. Méltán büszke volt, amikor felvágott azokkal a Titkos Kilencekkel. Ennek az alattomos nyomozónak nem volt elég, hogy megfújja tőle a kéziratot, de még elmés megjegyzéseit is plagizálja! Ez bőven elég volt ahhoz, hogy fel bosszantson egy fickót, és Monty bosszankodott is.

– Értem – mondta Lord Tilbury. – Értem, mit akar mondani. De ha egyszer a szobában rejtette el...

– Nem ott.

– Hát akkor hol?

Elérkezett a kényes pillanat, és Pilbeam összeszedte magát, hogy megbirkózzon vele.

– Á – mondta. – Azt hiszem, talán, mielőtt elárulom önnek, rendeznünk kellene a dolog anyagi oldalát, nem? Ha esetleg kéznél lenne a csekk-könyve?

– Na de kedves Pilbeam, remélem nem várja el tőlem, hogy fizessek, mielőtt...

– Dehogynem – mondta a nyomozó, és visszatartotta a lélegzetét. Ezzel bedobta utolsó lapját és a gépezet forogni kezdett.

Úgy tűnt Monty számára, hogy Lord Tilbury is visszatartja lélegzetét, mivel hosszú szünet következett. Amikor megszólalt, hangja némi sértettségről árulkodott.

– Nos, kedves Pilbeam! Azt hiszem, megbízhat bennem.

– Ne bízz senkiben, ez a Pilbeamek családi mottója – dobta vissza a labdát a nyomozó olyan hangnemben, amely már kezdett hasonlítani a telefonáló Pilbeam modorához.

– De hogyan legyek biztos benne…?

– Önnek bíznia kell bennem – mondta Pilbeam sziporkázva. – Természetesen – folytatta -, ha nincs ínyére ilyen módon rendezni a dolgokat, nos, abban az esetben, azt hiszem az ügy – részemről – bukottnak tekinthető. Nincs sértődés egyik részről sem. Szépen visszasétálok a kastélyba, és újratárgyalom az egész ügyet Sir Gregory Parsloe-val meg Lady Constance-szal. Nekik legalább annyira fontos az a kézirat, mint önnek, bár némileg mások az indítékaik. Meg akarják semmisíteni, ugyanis. Parsloe eredetileg ötszázat ajánlott érte, de minden nehézség nélkül felemelhetem ezerre...

– Ötszáz font nagy összeg – jegyezte meg Lord Tilbury, mintha a fogát húznák.

– Majdnem annyi, mint ezer – felelte Pilbeam, mintha ő meg egy vidám fogorvos lenne. – És ön ennyiben egyezett meg velem telefonon.

– Igen, de úgy, hogy ön el is hozza magával...

– Nos Tilbury, vagy így,; vagy sehogy sem – mondta a nyomozó és a sercegő hang alapján, amelyek szavait követték, Monty arra következtetett, hogy azt cselekedte, amelyhez oly szívesen folyamodunk, ha lezsernek és könnyednek akarunk tűnni: cigarettára gyújtott. – Helyes! – mondta egy pillanattal később. – Azt hiszem, most bölcsen cselekszik. Nyissa csak ki, ha nem haragszik.

Szünet következett. A súlyos lélegzés, amely kihallatszott az ablakon, csak azé a fukar emberé lehetett, aki egy ezerfontos csekk kitöltésével foglalatoskodik. Az a fajta lélegzés volt ez, amelyet nem lehet semmivel összetévesztem, bár bizonyos tekintetben egy erős ember agóniájához hasonlított.

– Itt van!

– Kösz!

– És most?

– Na most elmondom. A helyzet a következő. Nem mertem a házban elrejteni a dolgot, ezért körültekintően elrejtettem egy használaton kívüli disznóólban, a konyhakert közelében. Végigmegy mellette, és balra látja az épületet egy kis réten. El sem tudja téveszteni. Nincs is más épület a környéken. Bemegy, és a szalma alatt, itt, ahova e keresztet rajzolom, van a kézirat. Világos?

– Mint a nap.

– Biztos benne, hogy könnyen meg fogja találni?

– Egészen könnyen.

– Akkor rendben. Na most, van még valami. Jelentéktelen apróság ugyan, de mégis jobb, ha felkészül rá. Ahogy mondtam, a disznóólát nem használták, és így is volt, amikor elrejtettem benne a kéziratot. De azóta beköltöztették Lord Emsworth malacát, azt a dögöt, amelyet Blandings Császárnőjének neveznek.

– Micsoda?

– Gondoltam jobb, ha megemlítem, máskülönben egy kicsit meglepődött volna, amikor találkozik vele.

A pillanatnyi görcs, amelyet a jogos méltatlankodás váltott ki Lord Tilburyben e hír hallatára, már el is hagyta. Helyére, felettébb furcsa módon, a megkönnyebbülés szemmel látható jelei költöztek. Ez a kijelentés, valami érthetetlen módon, eloszlatta a kétségek árnyékát, amely eddig ott lebegett fölötte. Ettől kezdve Pilbeam eligazítása fölösleges óvatoskodásnak tűnt számára.

– Teljesen rendben van – mondta akkora megkönnyebbüléssel, amekkora elvárható egy fukar embertől, aki a közelmúltban állított ki egy ezerfontos csekket. – Nem jelent akadályt.

– Gondolja, hogy el tud bánni a disznóval?

– Hogyne. Nem félek a malacoktól. Szeretnek engem.

E szavak hallatára Monty úgy érezte, elismerése egy állatfajta iránt, amellyel szemben mindig nagy csodálattal adózott, most nagyot zuhant. Semmilyen jóérzésű állat nem szeretheti Lord Tilburyt.

– Akkor hát rendben – mondta Pilbeam. – A helyében én azonnal nekilátnék. Gyalog szándékozik odamenni?

– Igen.

– Akkor szüksége lesz egy zseblámpára.

– A fogadós biztosan tud kölcsönözni egyet.

– Jó. Akkor hát, minden rendben.

Monty fülét egy ajtónyitás és csukás hangjai ütötték meg. Nyilván Lord Tilbury indult el éjszakai akciójára. Monty egy pillanatig azt gondolta, Pilbeam is elhagyta a szobát, de rövid csend után dörmögő szitok érkezett az ablakon át, Monty bekukucskált és látta, hogy a detektív az íróasztal fölé hajol. Az érzelmi kitörést, több mint valószínű, a felfedezés váltotta ki, hogy nem volt papír, sem boríték, sem pedig toll, csupán valami massza, amelyet csak egy, a földi valóságtól elrugaszkodott széplélek nevezhetett volna tintának.

És valóban, ez volt a harci helyzet. Percy Pilbeam a gyors cselekvés embere volt. Haladéktalanul továbbítani akarta bankjába a csekket.

Csengetett.

Monty hallotta, amint azt mondja: – Egy kis tintát kérek. És egy tollat is és némi papírt meg borítékot.

Az asztalra tette a csekket mielőtt rájött volna, hogy az mennyire híjával van a szilárdságnak. Most újból fölvette, és szerető szemekkel simogatta.

Felettébb meg volt elégedve önmagával. Úgy érezte, sokkal, de sokkal jobban sikerült neki most, mint valaha. Eltűnődött, vajon hány ember tudott volna győzelmet kovácsolni egy akkora vereségből, mint amekkora ez volt. Visszataszító kis bajuszához nyúlt és önelégülten megsimogatta.

És miközben így tett, válla fölött lassan tapogatózva, egy kéz közeledett. Kicsavarta kezéből a csekket. Amint megfordult, Monty Bodkinnal találta magát szemben.

– Ördög és pokol! – kiáltotta Pilbeam rémülten.

A megszólított nem válaszolt. A tettek beszédesebbek a szavaknál. Zord tekintet kíséretében kettétépte a csekket, aztán négy darabba, majd nyolcba, ezután tizenhatba, ezt követően harminc-kettőbe. Ekkor; mivel belátta, hogy hatvannégyig már semmiképpen sem megy, a kandallóhoz lépett és – még mindig zord tekintettel az arcán – rászórta a rostélyra, mint egy konfetti esőt.

Az után az első rémült kiáltás után Pilbeam nem szólt semmit, csak állt és kővé meredt tekintettel figyelte a szeme előtt végbemenő tragédiát. Úgy tűnt számára, hogy élete utóbbi éveiben egyebet sem csinált, mint részére kiállított csekkeket széttépő emberek nézett. Egy futó pillanatig ugyan a Pilbeamek küzdő szelleme azt sugallta, hogy foggal s körömmel essen neki a betolakodónak, de a késztetés lelohadt. A Pilbeamek lehetnek bátrak, de nem oktalanul vakmerőek. Monty ugyanis mintegy nyolc hüvelykkel magasabb és vagy húsz fonttal súlyosabb volt nála, és ezenkívül meglehetős csúnyán nézett.

Inkább fejet hajtott a Végzet akarata előtt. Némán követte szemével Montyt, amint elhagyja a szobát. Az ajtó becsukódott. Percy Pilbeam egyedül maradt gondolataival.

Monty lesétált az Emsworth Címer halijába. Üres volt ugyan, de egy pillanattal később Lord Tilbury tűnt fel teljes menetfelszerelésben: kalapban, gumicsizmában, készen a hosszú vadászatra. Egykori alkalmazottja keserű gúnnyal mérte végig egykori munkáltatóját.

– Kimegy? – kérdezte.

– Igen, sétálok egyet.

– Hát akkor Isten áldja!

Szemeivel követte Lord Tilburyt. Nemsokára ő is, a sző szoros értelmében követni fogja. De ez még ráér. Tudta, hogy nyugodtan adhat ennek a köpcös, tömzsi embernek öt perc egérutat, és még így is előbb lesz ott a találkahelyen. De közben még el kell végeznie a munka piszkosabbik felét.

A telefonhoz ment és fölhívta a Blandings-kastélyt.

– Lord Emsworth-öt kérem – mondta drasztikusan elváltoztatott hangon, amely leginkább egy hurutos kecskebékára emlékeztetett.

– Azonnal adom a hívottat – válaszolta Beach némileg dallamosabb hangon.

– Tegye – kérte Monty még egy oktávval lejjebb. – Sürgős az ügy.

16

 

Lord Emsworth a könyvtárba bicegett kificamodott bokájával és most az egyik bőrhuzatú kanapén fekve pihentette. Jött az orvos és már el is ment, miután megadta a szükséges instrukciókat a meleg borogatásra vonatkozóan, és közölte, hogy a beteg túl van az életveszélyen. És most, hogy a fájdalom teljesen eltűnni látszott, azt vélhetnénk, hogy a kilencedik gróf elméje megnyugodott. Erről azonban szó sem volt. Nemcsak, hogy aggódva várta az állatsebészi jelentést a papírral teli Császárnő állapotáról, amely már önmagában is elég volt ahhoz, hogy fölizgasson bárkit, aki nincs hozzászokva a bizonytalanságok nyugodt elviseléséhez, de rossz közérzetét még csak tetézte, hogy két nővére, Lady Constance Keeble és Lady Julia Fish alkalmi betegágya köré gyűltek, és majd megőrjítették üres locsogásukkal Ronald unokaöccse pénzéről.

Mindamellett egy ideje azt az egyszerű, ámde jól bevált diplomáciai fogást alkalmazta, hogy többé-kevésbé szabályos intervallumokban föltette a kérdést: „He?” „Ja?” „Ő, ah!” meg „Szent Isten!” Eme taktika révén gyakran jutott szusszanásnyi pihenőidőhöz, amikor is annak szentelhette gondolatait, ami igazán fontos.

Papír... Tinta... A tinta nem gyorsan maró folyadék, vagy valami ehhez hasonló? És vajon meg tud birkózni a legkeményebb kötésű malac maró anyagokkal? Ilyen és ehhez hasonló baljós kérdéseket boncolgatott Lord Emsworth elméje. De azért vegyült néhány derűlátó sugár is a sok borús közé. Emlékezett rá, amikor a Császárnő egy gondatlanul eldobott szivarvéget menüje előételének tekintett, és láthatólag teljes élvezettel fogyasztotta el, és másnap, teljesen érthetetlenül, elmaradt a rettegett gasztrointesztinális megtorlás. Vagy amikor Pirbright ünnepi kalapjával történt ugyanez. Tudott még egy biztató esetről. Igaz, abból csak egy-két harapást evett, de Pirbright vasárnapi kalapjából szép darabot fogyasztott el, s utána is kitűnő testi-lelki egészségnek örvendett, ami már önmagában is fényes bizonyítéka átlagon felüli fizikumának. Őlordsága, amint így fölidézte elméjében a múlt emésztési rekordjait, már képes volt kitartani. De azért nem bánta volna, ha Beach visszatérne és véget vetne ennek a szörnyű bizonytalanságnak. A komornyikot azzal a megbízatással küldték az állatorvossal az ólhoz, hogy hozzon jelentést a diagnózisról, és már rég itt kellett volna lennie. Lord Emsworth érezte, úgy vágyik komornyikja társaságára, mint a letűnt korok költői epekedtek a gazellák és az arab mének után.

Blandings ügyvivőjének eme feszült pillanata volt az, amikor megjött Monty telefonja.

– Lord Emsworth-szel beszélek? – kérdezte egy furcsa, mély hang.

– Igen, itt Lord Emsworth.

– Teljesen megalapozott a föltételezésem, Lord Emsworth, hogy...

– Várjon! – rikácsolta a kilencedik gróf a kagylóba. – Várjon egy pillanatot. Tartsa a vonalat. – Elfordult.

– Nos, Beach, mi a helyzet?

– Az állatorvos szakértői diagnózis szerint, uram, semmi ok az aggodalomra.

– Nincs semmi baj?

– Semmi, uram. Nincs ok semmiféle aggodalomra.

A megkönnyebbülés mély sóhaja futott végig őlordsága ösztövér alkatán.

– He? – fejezte ki értetlenségét a hang a vonal túlsó végén.

– Ó, bocsásson meg. Csak a komornyikommal váltottam néhány szót a malacomról. Végtelenül röstellem, hogy ilyen sokáig fönntartottam, de életbevágóan sürgős volt. Mit is kezdett el mondani?

– Teljesen megalapozott a föltételezésem, Lord Emsworth, hogy ma éjszaka támadás készül a malaca ellen.

A veszélyben forgó malac tulajdonosa éles, gargalizáló hangot bocsátott ki magából.

– Micsoda?!

– Igen.

– Ezt komolyan mondja?!

– Igen.

– Ó, Clarence, siess már egy kicsit – sürgette Lady Constance, aki szeretett volna előbbre lépni a szőnyegen lévő kérdésben. – Ki az? Mondd meg neki, hogy majd később.

Lord Emsworth egy határozott mozdulattal leintette nővérét, és folytatta az oroszlánfókaszerű ugatást a kagylóba.

– Jól értettem, ma éjjel?

– Igen.

– Ma éjjel mikor?

– Mostantól számítva bármikor.

– Micsoda?

– Ó, Clarence, hagyd már abba az örökös kérdezgetést és tedd le.

– Igen, mindjárt.

– Biztos benne?

– Igen.

– Szent Isten! Micsoda förtelmes dolog van készü... Nos, végtelenül le vagyok kötelezve önnek, drága barátom... Apropó, hogy is hívják?

– Egy Jóakaró.

– Hogyan?

– Ó, Clarence!

– Egy Jóakaró.

– Lóvakaró?

– Jóakaró.

– Hótakaró? Beach – kiáltotta Lord Emsworth, amint a távolból jövő fémes kattanás jelezte, hogy a rejtélyes ismeretlen a maga részéről befejezettnek tekintette a társalgást egy bizonyos Mr. A. L. Lóvakaró vagy Hótakaró – nem értettem világosan a nevét – azt mondja, hogy támadás készül ma éjszaka a Császárnő ellen!

– Csakugyan, uram?

– Szinte már azonnal.

– Csakugyan, uram?

– Ne mondja már folyton, hogy „Csakugyan, uram”, mintha csak azt mondanám, hogy szép időnk van! Nem érti, hogy milyen szörnyűség...? És te is, Connie – kiáltotta Lord Emsworth, most már egészen dühödten nővére felé fordulva, mint egy szikár tigris. – Hagyd abba ezt a szimatolást!

– De Clarence!

– Beach, menjen és kerítse elő Pirbrightot.

– Semmi ilyesmit nem fog csinálni – jelentette ki Lady Constance ellentmondást nem tűrő hangon.

– Micsoda ötlet! Még hogy beengedni Pirbrightot a könyvtárba!

Nem gyakran esett meg, hogy Beach szándékai egybeestek Blandings úrnőjének kívánságaival, de most az egyszer csak díjazni tudta Lady Constance-nek fivérével szemben elfoglalt álláspontját. Mint minden valamirevaló komornyiknak, neki is határozott véleménye volt az Otthon szentségéről, és ferde szemmel nézett mindenféle belépési kísérletet a külső alkalmazottak részéről – különösen a mostani esetben, amikor a behatolni szándékozó oly penetráns sertésillatot árasztott. Öt perc Pirbrightból, és az egész könyvtárat, úgy ahogy van, küldheti a vegytisztítóba.

– Ha esetleg továbbíthatom lordságod üzenetét Pirbrightnak? – javasolta tapintatosan.

Lord Emsworth, bár izgatottsága már kezdett veszélyes méreteket ölteni, még képes volt hallgatni a józan észre. Nem a malacgondozó aromája késztette meggondolásra, ez önmagában kevés lett volna, sőt, őlordsága úgy vélte, hogy ami a könyvtárat illeti, annak direkt javára válna egy leheletnyi bouquet de Pirbright, sokkal inkább az a mély férfihang, amely értesítette a küszöbön álló támadásról. Ebben az esetben őrültség lenne akárcsak egy pillanatra is visszavonni a helyőrséget.

– Igen – helyeselte az ötletet. – Ez sokkal ésszerűbb. Sokkal jobb. Egyenesen kapitális. Kitűnő! Köszönöm, Beach.

– Szóra sem érdemes, uram.

– Menjen azonnal Pirbrighthoz és mondja meg neki, amit önnek mondtam, és hogy maradjon a rejtekhelyén az ól mellett, és ugorjon ki a megfelelő pillanatban, és csípje fülön a fickót.

– Rendben, uram.

– Legjobb lenne, ha fejbe vágná egy husánggal.

– Rendben, uram.

– Na, ez igazán ígéretes, úgy látszik, a mai napot egy csinos kis gyilkossággal zárjuk – mondta Lady Julia.

– He?

– Ne is törődj vele. Ha malacgondozókkal akarod fejbe veretni az embereket, ettől kezdve ez már nem az én bulim. Persze gondolhattam volna, hogy megpróbálod.

Ez már nem maradt hatás nélkül őlordságában.

– Gondolod, hogy esetleg súlyosan megsérti Parsloe-t?

– Parsloe-t! – Lady Constance hangja alapjaiban rengetett meg egy kis szobrocskát, amely a Saulnak prófétáié ifjú Dávidot ábrázolta. – Clarence, te teljesen meghibbantál?

– Nem, nem hibbantam meg – vágott vissza férfiasan Lord Emsworth. – Mi értelme, hogy tetteted, mintha nem tudnád éppolyan jól, mint én, hogy Parsloe az, aki ma éjszaka támadni fog? Bámulatos, ahogy hagyod magad az orrodnál fogva vezettetni azzal a fickóval. Mit gondolsz, miért hívatta meg magát veled vacsorára? Természetesen nem másért, minthogy a helyszínen lehessen és így könnyen hozzáférhessen a Császárnőhöz. Fogadok, hogy körülszaglászott, amikor te nem figyeltél.

– Clarence!

– Miért, hol van Parlsoe? Kerítsd nekem elő Parsloe-t! Mutasd meg Parsloe-t!

– Sir Gregory néhány perccel ezelőtt ment el. Sétálni akart.

– Sétálni! – Ezúttal őlordsága hangja remegtette meg az ifjú Dávid szobrát. – Beach, egy perc vesztegetnivaló időnk sincs! Siessen ember, siessen! Rohanjon Pirbrighthoz és mondja meg neki, hogy bármely pillanatban jöhet a támadás.

– Rendben, uram. De abban a husángügyben...

– Azt üzenem, cselekedjék saját belátása szerint.

Lord Emsworth visszarogyott a kerevetre. Lelkiállapota hasonlított a harcoséra, aki számos sebtől vérezve sátrában kénytelen vesztegelni, miközben az ütközet nélküle indul meg. Nyugtalanul fújtatott. Pirbright oldalán lett volna a helye, de nem lehetett ott. Letette lábát a padlóra, és mintegy próbaképpen ránehezedett, de eltorzult az arca, és egy éles jajkiáltás egyértelműen jelezte, hogy semmi remény a hadviselésre. Pirbrightnak, ennek a betonkemény bástyának egyedül kell helytállnia.

– Biztos vagyok benne, hogy minden rendbe jön, Clarence – mondta Lady Julia, aki hitt a diplomatikus módszerek hatékonyságában, miközben egy észrevétlen mozdulattal leintette Constance nővérét, aki nem hitt bennük.

– Komolyan úgy érzed? – mondta Lord Emsworth, mohón kapaszkodva a remény szalmaszálába.

– Hogyne. Meglátod, Pirbright senkit sem fog találni.

– Igen. Pirbright remek fickó.

– Szerintem, amint Sir Gregory megpillantja Pirbrightot – folytatta Lady Julia és egy merev, parancsoló pillantást vetett nővérére, aki újra jellegzetes fintorgásba kezdett azonnal elfut.

– Pirbright elfut? – kérdezte csodálkozva a malacgondozó felettese.

– Nem, Sir Gregory fut el. Egyáltalán nincs semmi okod az aggodalomra. Csak dőlj vissza és pihenj.

– Istenem, Julia, te egy angyal vagy.

– Az vagyok – válaszolta az angyali nővér öntudatosan.

– Már sokkal jobban vagyok – lelkileg.

– Ragyogó – nyugtázta Lady Julia, és egy újabb észrevétlen mozdulattal jelezte Lady Constance-nek, hogy a beteg kellőképpen megnyugodott és nővére folytathatja.

Lady Constance egy cinkos pillantással visszajelzett, hogy megértette.

– Juliának teljesen igaza van – kezdte. – Semmi okod az aggodalomra.

– Hát, ha már te is így gondolod... – sóhajtott, fel a fivér és úgy tűnt, már neki is jut valami a bien-étre gyönyörűséges érzetéből!

– Igen, határozottan úgy gondolom. Verd ki a fejedből az egész ügyet és most ide figyelj.

– Hogy én figyeljek? Miért akarod, hogy figyeljek?

– Mi most Ronaldnak erről a pénzéről beszélünk és arról a végzetes eshetőségről, hogy ha Ronnie megkapja az örökségét, akkor ezzel együtt zöld utat kap házasságkötéséhez is, amit Julia és én a legmesszebbmenőkig ellenzőnk.

– Ó, hát ezért kell figyelnem! – fakadt ki őlordsága, és lelkesedése azonnal lohadni kezdett. Vágyakozva tekintgetett az ajtó felé és arra gondolt, milyen könnyen eltűnhetett volna már rég, ha nem lenne ez a rossz bokája, milyen könnyen eltűnhetett volna, mint egy angolna és akkor lefekvésig nyugta lehetett volna.

Most azonban nem volt nyugta. Hátradőlt a párnákra, és a nők szervái úgy kezdtek záporozni, mint amikor az eső veri az ablakot.

 

Lent az Emsworth Címerben Monty Bodkin éppen akkor határozta el magát, hogy egy kicsit módosítja eredeti haditervét, amelyet kizárólag belső használatra körvonalazott. Eredeti szándéka szerint ugyanis követni akarta Lord Tilburyt egészen a csapdáig, amelyet állított neki, hogy ott, a háttérben meghúzódva – esetleg karba tett kézzel, de ajkain mindenképpen gúnyos kárörömmel – jóleső megelégedéssel nézhesse végig egykori munkaadója bukását. De amikor kitikkadva a Jóakaró-Lóvakaró-Hótakaró vitában, visszatette a kagylót és kilépett a fülkéből, tervét már kevésbé találta vonzónak.

Valaki, akinek természeténél fogva lágy bariton hangja van, nem társaloghat akármeddig mély basszuson, anélkül, hogy be ne rekedjen és torka kaparni ne kezdjen. Monty olyan érzéssel távozott a telefonfülkéből, mintha smirglivel kezelték volna a torkát, és arra a gondolatra, hogy két és fél mérföldet kutyagoljon a kastélyig és annak kistestvéréig, és ugyanannyit vissza, nos, ez most elriasztotta. Minél többet gondolt rá, annál kevésbé találta csábítónak mindazt a szörnyű strapát, amit csupán azért a néhány pillanatért kellene elszenvednie, hogy láthassa, amint Lord Tilburyt tarkón ragadja egy malacgondozó. Sokkal jobban megéri, gondolta, ha az ember egyszerűen lesétál a bárba, és egy korsó sör kellemes társaságában inkább képzelete segítségével reprodukálja az eseményeket.

Ennek megfelelően el is jutott tervezett céljához, és most az egyik sarokban ülve, egy korsó társaságában a kívánt folyadékból gyógykezelte elkínzott torkát, és felületes csevegést folytatott a csaposnővel.

A maga részéről, hisz még mindig fogva tartotta a melankólia, amely azokat gyötri leginkább, akik szerettek és veszítettek, Monty szívesebben vette volna, ha csendben tűnődhet. De mivel pillanatnyilag ő volt az egyetlen vendég a helyiségben, a matróna korú csaposnő, aki fekete szatént és arany hajból font madárfészket viselt a fején, minden figyelmét neki szentelhette, ehhez járult még szociális érzéke, s mindezek eredőjűképpen társalkodni kezdett Montyval. Ilyen alkalmakkor – teljes joggal – igazi vendéglősnének tartotta magát.

Ennek megfelelően az időjárásról beszélgettek, olyan témákat érintve, mint a zivatar előtti hőség, a zivatar utáni hűvösség, a zivatar viharossága és várható hatása a termésre, és hogy vihar esetén rendszerint milyen változás szokott beállni a csaposnő emésztőszerveinek működésében. Miután egy majd minden részletre kiterjedő leírást adott – amely talán több érdeklődésre talált volna egy szakorvosnál, mint egy Monty-féle laikusnál – arról, hogy régebben milyen tortúrákon ment keresztül, ha éppen vihar idején evett uborkát, egyszemélyes hallgatósága véletlenül megjegyezte, hogy ő éppen telibe kapta az égi áldást.

– Háccsak nem? Kimaradt benne?

– Abszolúte – hagyta rá Monty. – Totál átáztam.

– De hát mekkora szamár teccik lenni, má’ megbocsásson – vetette közbe a fogadósné hogy nem át be egy botba, vagy valami alá. Vagy talán valamerre sétáni teccett?

– A parkban voltam. Ott fenn a kastélynál.

– Á, szóval a kastélynál teccik lakni? – mondta a csaposnő növekvő érdeklődéssel.

– Csak tetszettem – válaszolta Monty visszafogottan.

– Hát ott most nagy ám a főfurdálás. Biztos hallotta, nem?

– Felfordulás?

– A naccságosúrnak annak a malaca miatt. Megette azt az összes papírt.

– He?

– Hánnem is tuggya? – kérdezte a vendéglősné elégedetten. – Ő, hát a naccságosúr igen meg van indúlva. Egyenesen Mr. Webbertől tudom. Tuggya, az állatorvos. Éppen csak egy pillanatra ugrott be, mikor a kastélyba ment. Éppen azelőtt telefonáltak neki, hogy nagyon sürgős. Fél órával ezelőtt vót ez.

– Papírt?

– Hát, Mr. Webber aszonta. Valami könyvet, amit a naccsagosúr öccse írt, aszonta, és valahogyan, aszonta, bekerűt a malac óljába, az meg megette. Hát, ő eszonta. De, hogy egy könyv hogyan kerülhet egy malac óljába, ez már magas nekem.

A csaposnő itt abbahagyta, hogy kiszolgáljon egy vendéget, és így Montynak lehetősége volt csendben megemészteni az imént hallott felettébb érdekes információkat.

Hát akkor ezért volt olyan sürgős Pilbeamnek, hogy előre kapja meg a pénzt! Monty gondolatainak gomolygó felhőjéből lassan kivehető formát öltött egy felismerés: Percy Pilbeamben sok olyan érték rejlik, amely fölött mindeddig elsiklott a figyelme. Akiben akkora kezdeményező erő és lelemény lakozik, hogy ki tud csalni ezer fontot Lord Tilburyből egy olyan birtoktárgyért, amely ráadásul már gyökeres metamorfózison ment át egy malac emésztőcsatornájában, az – kétségtelenül – olyan ember, akivel érdemes lenne gyakrabban találkozni és közelebbről megismerkedni. Monty, ahogy felidézte az írószobában lezajlott jelenetet, és visszaemlékezett arra a hallatlan önbizalomra, amellyel a detektív feltételeit megszabta, arra a hanyag és fölényes eleganciára, arra a „vagy így, vagy sehogy” stílusra, amely Lord Tilburyvel kinyittatta a csekk-könyvét, nos mindez valami, már-már a szimpátia határát súroló érzéseket gerjesztettek Montyban. Hajviselete ugyan elég szörnyű volt, és kétségkívül, a bajusza is több volt, mint furcsa – mindamellett határozottan úgy érezte, hogy szeretne közelebbi kapcsolatba kerülni ezzel az emberrel.

Most már világos volt – amit előtte nem értett hogy az a csekkösszetépés miért viselte meg annyira a nyomozót. Amikor megsemmisítette a csekket, akkor ez Monty részéről – amint egy másik alkalommal Ronnie Fish részéről – csupán egy szimbolikus gesztus akart lenni. Már akkor érezte, amikor ujjai a csekk összetépésén buzgólkodtak, hogy nem sok gyakorlati jelentősége van annak, amit tesz, hisz csak annyit kell tennie a fickónak, hogy visszamegy és Lord Tilburyvel egy újabb csekket állíttat ki magának. A most szerzett információ azonban teljesen új megvilágításba helyezte a tények állását. Nyilvánvaló, hogy Lord Tilbury nem óhajt újabb csekkeket irogatni. Rádöbbent, hogy szimbolikus gesztusával nyakig mártotta Pilbeamet a slamasztikába, és fölöttébb furcsa módon, de lelkiismeret-furdalást érzett.

Most már képes volt Pilbeam szemszögéből nézni a dolgot. FJ lehet-e ítélni a fickót azért, mert belement egy kis piszkos munkába, amikor nem kevesebb, mint ezer font volt a tét? Nem volt egyenesen igaza, amikor eljárásmódjában egészen a tisztességtelenség határáig ment el? Abszolúte, gondolta Monty, miközben sörét hörpölgette.

Új és kitágult szemléletének, no meg az Emsworth Címer csapolt sörének köszönhetően azon kapta magát, hogy már-már kezd érzelgős lenni a nyomozóval szemben. Bárki, aki képes Lord Tilburyvel a bolondját járatni nem kevesebb mint két és fél mérföld erejéig, az mind barátja Montynak. A detektív most sokkal inkább testvérnek tűnt, mint annak az undorító kopónak, aminek régebben tartotta. Ebben a pillanatban éppen – amikor a leginkább ellágyult iránta – lépett be a nyomozó személyesen a kisszalonba.

– Szép jó estét, uram – köszöntötte szélesen a csaposnő. Mint a legtöbb csaposnőt, őt is szakadatlanul az a sajátos aura lengte körül, hogy a Város Szabadságával ajándékozza meg a belépőt.

– Stét – viszonozta Pilbeam kevésbé szélesen.

Megpillantotta a sarokban ülő Montyt és felhúzta a szemöldökét. Világos volt, ha Monty barátkozni próbált volna most vele, tőle mi sem áll távolabb, minthogy barátkozzon Montyval. Szúrósan nézett rá. Nyilvánvalóan az volt a szándéka, hogy némi frissítőt vegyen magához a kisszalonban, de annak az embernek a megpillantása, aki a közelmúltban oly drasztikusan lerontotta pénzügyi esélyeit, eredeti terve feladására késztette. Az ember nem szívesen fogyasztja italát olyan légkörben, amelyet az imént mérgezett meg valaki azáltal, hogy ezer fontot rabolt el tőle.

– Egy dupla whiskyt – mondta Pilbeam. – Az írószobába küldje, rendben?

A nyomozó kisétált. A csaposnő, akire a két vendég viselkedése nagy benyomást tett, most meglehetősen izgatottan dobolt az ajtódeszkán.

– Látja a fickót? – kérdezte Montytól. – Tudja kicsoda? Mr. Voules, a sofőr odafönn a kastélyban nekem elmondta. Egy nagy nyomozóirodát vezet Londonban. Mr. Voules aszongya, hogy több száz szakképzett alkalmazottja van. Olyan mint egy pók, amelyik csak ül a hálójában és irányítja a szakképzett alkalmazottak lépéseit.

– Az áldóját! – tört ki Monty.

– Úgy van – hagyta rá a csaposnő helyeselve a vendég véleményét, miközben kissé hetykén eltörölgetett egy poharat. De Monty gondolatait olyasvalami kavarta föl, amiről a csaposnőnek fogalma sem volt. Nevezetesen azoknak a „szakképzett alkalmazottakénak az említése késztette Monty ajkait az előbbi örömkiáltásra. Az a két szó egy életre szóló ötletet adott neki.

Harminc másodperccel később már az írószobában volt, s a detektív úgy meredt rá, mint egy elképedt baziliszkus gyík (Basiliscus Americana).

– Tudom, tudom – vágott elébe Monty, helyesen olvasva ki szeméből az üzenetet. – De most egy kis üzleti ügyről lenne szó. Pilbeam, van egy frankó kis tervem az ön számára.

Túlzás lenne azt állítani, hogy a detektív tekintete megenyhült. Még mindig a baziliszkus gyíkhoz állt legközelebb. De e szavak hallatára most egy olyan gyíkra hasonlított, amely visszatartja ítéletét.

– Azaz?

Monty egy pillanatig gondolataiba mélyülten hallgatott.

– Egy kicsit nehéz elkezdeni.

– Ami engem illett – mondta Pilbeam, miközben érzelmei pillanatnyilag fölülemelkedtek üzleti ösztönein azzal kezdheti, hogy kihúz innen és kitöri azt a nyamvadt nyakát.

Monty békülékenyen intett.

– Nem, nem – kérlelte. – Ne beszéljen így. Öreg harcos, ez most rossz hozzáállás. Egyáltalán nem ez a megfelelő hangnem.

Ebben a pillanatban lépett be egy pincérfiú ingujjban, tálcán a nyomozó dupla whiskyjével. E kényszerszünet kapóra jött Montynak, hogy visszanyerje az uralmat gondolatai fölött. Amikor a kiszolgáló fiú visszavonult, már újra könnyen és minden nehézség nélkül folyt belőle a szó.

– Szóval, a következő a harci helyzet, drága öreg cimborám – lendült bele Monty ügyet sem vetve a furcsa hangra, amely társától származott, akinek minden látszat szerint nemigen volt ínyére, hogy drága, öreg cimborának szólítják. – Talán emlékszik rá, ma délután említettem önnek, hogy – ami az én szénámat illeti – bonyolultak az összefüggések. Tényleg azok. Nemrég eljegyeztem magam egy lánnyal, és a hülye faterja nem megy bele a dologba, hacsak nem szerzek valami állásfélét és nem tartom meg legalább egy teljes évig. És, az ördögbe is, úgy tűnik, minden próbálkozásom érvénytelen és meg nem történtnek tekinthető – asszem ez rá a helyes kifejezés. A lányon nem múlik semmi. Neki is kemény a szitu. Totál belém van zúgva. Másrészt meg, amilyen viktoriánus elvei vannak, soha egy lépést nem tenne az őse kívánságai ellen. Szóval, mindenáron össze kell hoznom azt az állást. Először a Kis Lurkóknál próbálkoztam segédszerkesztői állással. Nem ment. Kirúgtak. Aztán az öreg Emsworth titkára lettem. Ez se ment. Megint kirúgtak. És most jön az az ötlet, amely hirtelen beugrott, amikor annak a nőszemélynek a szövegét hallgattam, aki ott kint a sört méri. Ön egy nyomozóirodát vezet. Ön szakképzett alkalmazottak százait foglalkoztatja. Na, ne legyen már olyan kőszívű. Vegyen be engem is!

Az egyetlen ok, amiért Percy Pilbeam ezen a ponton nem vetett közbe egy kevésbé szalonképes megjegyzést, az az volt, hogy egyszerre három is eszébe jutott és abbéli erőfeszítésében, hogy kiválassza a legszalonképtelenebbet, whiskyje után nyúlt és félrenyelte. Mielőtt abba tudta volna hagyni a fulladozást, Montyból feltartóztathatatlanul ömlött a szó. És amit szerencséje tönkretevőjétől most hallott, olyannyira lebilincselte, sőt hovatovább elkápráztatta, hogy a nyomozó azon kapta magát, hogy újra fulladozik.

– Ezer ruppó van benne önnek.

Percy Pilbeam erőfeszítést tett hangszálai kitisztítására.

– Ezer font?

– Persze, nekem rohadt sok pénzem van – erősítette meg Monty, mert friss ügyfele vizes szemeinek tekintetét – tévesen – kétkedésnek vélte. – Egyszerűen meg vagyok lőve a dologgal. Ha csak a pénz lett volna a gond, akkor semmi gond nem lett volna, érti, ugye? Az nem lett volna akadály. Az egyetlen akadály annak a J. G. Butterwicknek a furcsa beállítottsága. Mindenáron ragaszkodik hozzá, hogy...

Meglepő változás állt be P. Frobisher Pilbeam magatartásában. Körülbelül ugyanazt lehetett látni Jekyll és Hyde filmjében is, csak sokkal gyengébb alakításban. Mogorva ábrázata megenyhült és izzó vörösbe ment át, mintha belső lámpák világították volna ki. Esztétikailag ugyan éppoly élvezhetetlen látványt nyújtott, akár mogorva volt, akár mosolygott, de Monty jelen pillanatban távolról sem volt abban a lelkiállapotban, hogy a szépségversenyek zsűrijének szigorú mércéjével törjön fölötte pálcát. Agnoszkálta a mosolyt a nyomozó arcán, és szíve máris repesett tőle.

Pilbeamnek egy pillanatig még birkóznia kellett érzéseivel, mielőtt meg tudott szólalni.

– Ezer fontot fizet, hogy bejuthasson az ügynökségembe?

– Pontosan ekkora összeget.

– Ezer fontért – mondta Pilbeam minden teketória nélkül – társnyomozó lehet, ha akarja.

– Nem én akarom – vágta rá gyorsan Monty. – Nem erről van szó. Csak egy állás kell. Csupán szakképzett alkalmazott akarok lenni.

– Akkor az lesz.

– Egy teljes évig?

– Akár tíz évig is, ha óhajtja.

Monty leült. Volt ebben az egyszerű mozdulatban valami a maratoni versenyzők győzelemittas kimerültségéből. Egy pillanatig némán meredt egy Sigbee Szóda reklámplakátra („Sistereg”), amely arra volt hivatva, hogy a tapétával karöltve azt a förtelmes hangulatot kölcsönözze a szobának, amire a szállótulajdonosok olyannyira törekedtek.

– Butterwicknek hívják – közölte Monty a lány családi nevét teljes terjedelmében. – Pontosabban, Gertrude Butterwicknek.

– Ne mondja – mondta Pilbeam -, és hol a csekktömbje?

– A szemei – tért rá Monty a szóban forgó hölgy külső leírására – szürkések. És mégis, ugyanakkor egy kicsit kékek is.

– Fogadok, hogy az egyik zsebében lapul.

– Ami a haját illeti, azt talán barnának lehetne nevezni. Gesztenyebarna. Mindig is erre a leírásra hajlottam. Kicsit magas is, de nem túlságosan. A szája...

– Ember, adjon már egy darab papírt!

– Azt akarja, hogy lerajzoljam önnek? – kérdezte Monty egy kicsit kétkedve.

– Azt akarom, hogy írjon nekem egy csekket.

– Ó, á, hogyne, értem, mire céloz. A csekktömböm fent van a bőröndömben.

– Akkor menjünk – proponálta Pilbeam lendületesen.

Beach a kamrájában ült és brandyt szopogatott. Ha létezett komornyik, gondolta, aki megérdemel egy pohár brandyt, akkor az most ő. Nyelve körül forgatta a kitűnő nedűt, miközben tüzes íze bizonyos megelégedettséggel töltötte el.

Szíve nehéz volt. Érző szív volt ez, és kezdettől fogva mélyen szenvedett azoktól a meg-megújuló viharoktól, amelyek Mr. Hónaidnak és ifjú választottjának románca körül tomboltak. Azt kívánta, az élet bárcsak olyan lenne, ahogy azt a detektívregények, melyeknek ő nagy rajongója volt, ábrázolják. Azokban édeskeveset számít, hogy a Sors bandák, éjszakai lövések, föld alatti pincék, baljós alakok, mérgezett aszparáguszok és a kéményben lapuló kobrák alakjában milyen akadályokat gördít a hős elé, mert végül mégis megkapja választottját. A jelen esetben Beach nem látott ilyen boldog véget. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Lady Constance Keeble és Lady Julia Fish jelenléte a könyvtárban döntő tényező az események alakulásában. Félt, hogy a két nővér nem a legkedvezőbb irányba tereli majd a dolgok folyását.

Tizennyolc év szoros együttlét Clarence-szel, Emsworth kilencedik grófjával nem múlt el haszontalanul: a komornyik meglehetősen pontos ismeretekkel rendelkezett kenyéradó gazdája természetéről. Őlordsága mindenkivel szemben jóindulatú volt – Beach tudta ezt. De amikor vita támadt és villogni kezdtek a családi pengék, tudta, a kilencedik gróf – javíthatatlan pacifizmusa következtében – óhatatlanul azt az álláspontot teszi magáévá, amelyet a leghangosabban képviselnek. És tizennyolc év közeli ismeretség a ház úrnőjével azt mondatta Beachcsel, hogy a jelen esetben a lady hangja lesz a legerősebb.

Nem látott semmi reményt. Csüggedten fölsóhajtott és egy újabb pohár brandyt töltött. Rendesen, ebben az órában portóit szokott inni. De számára a portóinak szimbolikus jelentése volt. Soha nem vett magához portóit, csak ha már túl voltak a vacsorán és a kávét is felszolgálták, ez annak a jele volt, hogy letudta napi kötelességeit és holnapig, amikor új gondok és teendők vártak rá, lelke pihenhetett. A mai estéhez sehogy sem illet a portói.

Még egyet sóhajtott és már azon volt, hogy ehhez még egyet kortyintson, amikor rádöbbent, hogy vége szakadt magányának. Mr. Ronald lépett be a szobába.

– Maradjon csak, Beach – legyintett Ronnie, és helyet foglalt az asztalon. Arcának rózsás pírja most a szokottnál mélyebb tónust öltött. Viselkedésében fojtott izgatottság bujkált. A komornyik emlékezett rá, amikor tíz nappal azelőtt ez a fiatalember itt volt nála, szinte ugyanilyen színben, mint most, és bejelentette, hogy szándékában áll ellopni őlordsága malacát, majd rávette a cinkosságra és hogy segítsen neki még etetni is az állatot. A személyzeti fürdő szobamérlege jelezte Beachnek, hogy amiatt a kis stika miatt két nap alatt három fontot fogyott.

– Beach, gondok vannak – foglalta össze Ronnie tömören a tényállást.

Beach toronymagasra felvonta szemöldökét. Aggodalom tükröződött előremeredt szemeiből. Fentebb már említettük, hogy a nappaliban szolgálatot teljesítő Beach és a kamrájában tartózkodó Beach két külön lény. És most a kamrájában volt, ahol levethette hivatalos álarcát és az az ember lehetett, akivel annak idején Ronnie medvés-rókást játszott itt ezen a padlón.

– Méghozzá a legnagyobbak, Mr. Ronald. Akkor tehát hallotta.

– Mit?

– A rossz híreket.

– Ott volt, amikor hallottam. A hallban.

A komornyik a szemeit forgatta annak jeléül, hogy annál valami...

– Mr. Ronald, a Császárnő megette Mr. Galahad könyvét. Semmi kétség, a disznóólát használta rejtekhelyül.

– És annyi a könyvnek?

– Annyi, Mr. Ronald.

– És Constance néni tud róla?

– Attól tartok, igen, Mr. Ronald.

Ronnie arca még rózsásabb pírt öltött.

– Nos, ebben nincs semmi furcsa. Most azonban azt hiszem... hogy... lecsúszna egy gyűszűnyi abból a brandyből.

– Hogyne, uram. Azonnal hozok egy poharat. Mit is kezdett el mondani, Mr. Ronald?

– Ó, csak valami döntésfélére jutottam. Beach, nem rossz matéria ez!

– Igen, uram.

– Valami döntésfelére – mondta Ronnie elmélyülten iszogatva. – Nem tudom, észrevette-e, hogy a vacsoránál egy kicsit szótlan voltam.

– Igen, határozottan az volt az érzésem, hogy kissé szótlan, Mr. Ronald.

– Töprengtem.

– Értem, uram.

– Töprengtem – ismételte Ronnie. – Mégpedig azon, hogy mindent meg kellene próbálni az ügy érdekében. Már a halnál tartottunk, amikor döntöttem.

– Csak nem, uram?

– De igen. És azt hiszem, menni fog a dolog.

Ronnie egy darabig csendben lóbálta a lábait.

– Mondja, Beach, volt már valaha szerelmes?

– Fiatalabb koromban én sem úsztam meg, Mr. Ronald. De végül is nem lett belőle semmi.

– Beach, különös dolog a szerelem.

– Így igaz, uram.

– Valahogy felcsigázza az embert, érti, ugye? Aztán olyan érzése támad az embernek, hogy csak a levegőt csapkodja. Mindenre képes érte. Már úgy értem, hogy megkapja a lányt, akit szeret.

– Pontosan, uram.

– Ahogy mondani szokták, tűzön-vízen képes keresztül menni érte. Semmilyen veszélytől nem riad meg.

– Kétségkívül, uram.

– Van még egy pofa abból a brandyből, Beach?

– Hogyne, uram.

– Nos, erről van szó – mondta Ronnie miközben kiürítette poharát és odatartotta egy újabb adagért. – A hal felénél tartottunk, amikor elhatároztam magam. Most, hogy vége annak a kéziratnak, kicsit besűrűsödtek körülöttem a dolgok. Constance néni bármely pillanatban megkörnyékezheti Clarence-t, és ráveheti, hogy ne adja ki a pénzemet.

A komornyik együttérzően köhintett.

– Azt hiszem, ez már el is kezdődött, Mr. Ronald, nemrég ugyanis, amikor beléptem a könyvtárba, őladysége éppen ez ügyben buzgólkodott.

– Akkor mostanra talán már sikerült is neki?

– Nagyon az az érzésein, Mr. Ronald.

– Helyes! – kiáltotta Ronnie felélénkülve. – Akkor nincs más hátra, mint hogy keményen közbeavatkozzunk. Beach, ütött a gyors cselekvés órája.

– Uram?

– Ellopom a malacot.

– Már megint, uram?

Ronnie gyengéden nézett rá.

– Á, szóval még nem felejtette el a múltkori akciót!

– Hogy felejtettem volna el, Mr. Ronald? Hisz mindössze tíz nappal ezelőtt történt.

– Való igaz. Bár éveknek tűnik. Azért nem felejtettem ám el a részleteket. Emlékszem rá, hogy akkor milyen hűségesen kitartott mellettem. Csodálatos volt, Beach.

– Köszönöm, uram.

– Fantasztikus, ragyogó volt! – folytatta lelkesülten a dicshimnuszt Ronnie. – Nem hiszem, hogy valaki is jobban csinálta volna. Egy ízig-vérig sportemberre vallott.

– Nagyon kedves öntől, uram, hogy így beszél – köszönte meg a komornyik, és feje enyhén szédülni kezdett.

– Magában megbízhat az ember – vallotta meg bizalmasan Ronnie.

– Köszönöm, uram.

– Jóban-rosszban.

– Köszönöm, uram.

– Amikor ez az ötletem támadt, hogy másodszor is ellopjam a Császárnőt, Miss Brown azt mondta nekem: „Ó, de nem számíthatsz arra, hogy Beach megint segítsen.” És én akkor azt mondtam, „Már hogyne számíthatnék. Eltekintve attól, hogy Beach és én már idestova tizennyolc éve pajtások vagyunk, rajong érted.” Erre ő azt mondta, „Tényleg?” Mire én: „Erre mérget vehetsz. Beach a világon mindent megtenne érted.” Erre ő: „Ó, a drága!” Vagy valami ilyesmit. És látnia kellett volna, hogy nézett, amikor ezt mondta. Milyen gyengéden és álmodozóan nézett! Meg vagyok róla győződve, ha akkor ott lett volna, még egy csókot is kapott volna tőle. És igencsak meg lennék lepődve – fokozta Ronnie olyan stílusban, mintha csak egy jó magaviseletű gyereket biztatna a további kitartásra – ha, amikor már túl vagyunk az egészen és maga olyan hűségesen mellettem állt és kivette a részét és megtette a magáét, mint a múltkor, Sue nem csókolná meg!

Eme megindító bóközön alatt a komornyik végig úgy rázkódott és morajlott, hogy egy szemtanúnak óhatatlanul olyan érzése támadt volna, mintha egy kitörni készülő vulkánnal állna szemben. Szemei kidülledtek és légzése apró, szapora fúj tatásokban tört elő.

– No de, Mr. Ronald!

– Beach, tudom, hogy jólesne.

– No de, Mr. Ronald!

Ronnie élesen nézett rá.

– Ugye nem azt akarja mondani, hogy visszalép?

– No de, uram!

– Nem léphet vissza most, amikor már mindent kiterveltünk. Ez mindent fölborítana. Maga nélkül nem tudom végigcsinálni. Beach, ugye nem hagy cserben?

– No de uram, a rizikó!

– Rizikó? Hülyeség.

– De Mr. Ronald, őlordságát alig egy fél órája, épp a jelenlétemben értesítették telefonon, hogy ma éjszaka merénylet várható a Császárnő ellen. Éppen most tértem vissza Pirbrighttől, akivel őlordsága szigorú meghagyását közöltem, hogy semmi szín alatt ne hagyja el őrhelyét.

– Nos, ez a legjobb. Nem látja, hogy mennyire egybevág a terveinkkel? Pirbright a fickót fogja lesni. Aztán elkapja. És aztán mit fog tenni? Clarence bácsi elé ráncigálja, ami azt jelenti, hogy tökéletesen tiszta lesz a terep. Amíg Pirbright oda lesz a fickóval, mi szépen, a legkisebb akadály nélkül beosonunk és fülön csípjük a dögöt.

A komornyik szótlanul fújtatott.

– Beach, gondolja csak meg, miről van szó! A boldogságomról! Miss Brown boldogságáról! Vagy azt akarja, hogy ezután egész életében szemrehányást kelljen tenni magának, amiért nem volt magában egy csöppnyi kurázsi meg elszántság, és erre ráment Miss Brown boldogsága?

– De ha rájönnek, uram, akkor arra meg az én komornyiki pályám megy rá!

– Már hogy jönnének rá? Pirbright nem lesz ott. Senki sem lesz ott. Csak egy ötpercnyi segítségre van szükségein. Ez nem lesz olyan, mint a múltkor. Nem áll szándékomban rejtegetni meg etetni a Császár nőt. Most egy szabályos, igazi állatrablásról van szó. Csupán öt perc, Beach, csupán öt perc, és visszajöhet és elfelejtheti az egészet, úgy ahogy van.

A komornyik szája kinyílt. Ahonnan lávát vártunk volna előtörni – a vulkánhoz való erős hasonlatossága folytán -, az csak elfojtott morgás volt. Ezt egy megjegyzés követte, amit Ronnie-nak nem sikerült értelmeznie.

– He?

– Azt mondtam, „Nagyon jó”, Mr. Ronald – értelmezte Beach önmagát és úgy nézett, mintha egy tüzelő osztaggal állna szemben.

– Segít?

– Segítek, Mr. Ronald.

– Beach – mondta Ronnie megindultál! -, ha egyszer milliomos leszek, ami – nagyon remélem – hamarosan be is következik, miután belevágtam abba az autósüzletbe, első dolgom az lesz, hogy eljövök magához egy erszény arannyal. Nem, két erszénnyel. Vagy üsse kavics, egy egész hordóval. Begurítom ide, leütöm a fedelét és megkérem rá, hogy gázoljon bele és markoljon fel, amennyit csak bír.

– Köszönöm, Mr. Ronald.

– Ne nekem köszönje, Beach. Egy ilyen cimborának, mint maga kijár minden hála. De ha már kijárásnál tartunk, nem indulhatunk? Egy perc vesztegetni való időnk sincs. Menjünk, oké?

– Rendben, Mr. Ronald – adta be végül a derekát a komornyik furcsa, mély, moraj ló hangon.

17

 

Lady Julia Fish ásított egyet és megindult az ajtó felé. Már nem kevesebb, mint tíz perce hallgatta, amint Constance nővére kifejti véleményét a vitás kérdésben, és nem tartozott azok közé a nők közé, akik képesek huzamosabb ideig megmaradni a hallgatag gondolkodó szerepében, ha egyszer már jelen vannak. Ha Connie-nak volt valami hibája – márpedig Lady Julia legalább egy tucatot tudott volna kapásból említeni akkor az az volt, hogy bizonyos kritikus helyzetekben hajlamos volt bajtársait mellőzni. Csak állni és néma megfigyelőként venni részt egy parázs vitában – nos, ez egyszerűen nem kötötte le Lady Julia figyelmét.

– Ha bárki keresne, a nappaliban vagyok.

– Már mész is?

– Azt hiszem, nem sok dolgom van már itt. Inkább hozzáértő kezeknek engedem át az ügyet. Majd Connie képvisel. A vélemény Connie véleménye lesz, de nyugodtan vedd úgy, Clarence, mintha Connie egy egész szindikátust képviselne...

Lord Emsworth szemeiből nem sok vigasz tükröződött, amint tekintetével kikísérte Julia húgát a szobából. Bár talán jobb kettő helyett csupán egyet tudni magunk körül olyan nőkből, akiknek puszta jelenléte is bőven elég ahhoz, hogy pokollá változzék az ember élete.

– Clarence, most ide figyelj...

Lord Emsworth visszafojtott egy nyögést, és megpróbált nekigyürkőzni a feladatnak, amely annak idején az írás süket redaktorának nyilván oly könnyen ment: semmi másra, csak az egyedül fontos dolgoknak szentelni figyelmét.

Nyugtalanul fordult egyet kényszerű fekhelyén. Bizonyos, hogy hamarosan kap híreket a frontvonalról. Ekkorra már, ha lehet hinni A. J. Hótakarónak, meg kellett történnie a merényletnek, és remélhetőleg, az odaadó Pirbright már el is hárította.

Pirbrighton merengve Lord Emsworth egy kicsit lehiggadt. Ez a fickó egy főnyeremény, mondta magának, éppen az az ember, akire a mai válságos percekben égetően szükség van. Társalkodó partnernek ugyan talán nem a legeszményibb, nem kifejezetten az a típusú fickó, akit az ember útitársul választana egy hosszú vonatozáshoz, ahhoz túl kevés lenne az „Eegen, uram” és „Neem, uram”-ból álló, kétbázisú szókincse, de ki kívánna egy szószátyár, költői vénájú malacgondozót? Pirbright esetében döntő jelentőséggel bírt az az egyáltalán nem elhanyagolható tény, hogy – bár hallgatag volt – megvolt benne ama kvalitás, amely közmondásosan együtt jár a hallgatagsággal: a férfias erő.

Kinyílt az ajtó.

– Na, Beach? – szólalt meg Lady Constance királynői kelletlenséggel, mert hát ki szereti, ha szónoklata közben zavarják meg? – Mi az?

Lord Emsworth várakozóan emelkedett föl ültő helyéből.

– Na, Beach, na?

Egy éles megfigyelő – akik közé nem tartozott Lord Emsworth – azonnal észrevette volna, hogy a komornyik nemrég valami lelket próbáló megrázkódtatáson ment keresztül. Sohasem volt rózsás arcú, de mostani sápadtságával a sokévi átlagot is megdöntötte. Szemei üvegesen kidülledtek, légzése nehézkes volt. Arra a komornyikra hasonlított, aki az imént nézett farkasszemet az élet realitásaival.

– Minden kielégítően rendeződött, uram.

– Megfogta a fickót Pirbrigth?

– Meg, uram.

– Elmondta, hogy mi is történt valójában?

– Szemtanúja voltam az eseményeknek, uram.

– Igen? Csak nem?

– Ó, Clarence, szükség van erre épp most?

– Mi? Mi? Mi? Már hogyne lenne szükség! Szent Isten! Igen, Beach?.

– A tények, uram, a következők. Lordságod szigorú meghagyása értelmében, Pirbright elfoglalta rejtekhelyét az állat óljának közvetlen szomszédságában, és ebből az előnyös pozícióból éberen pásztázta a terepet.

– És ön mit csinált ott?

A komornyik habozott.

– Én azért mentem, hogy... szükség esetén segítséget nyújtsak neki, uram.

– Ragyogó, Beach, ragyogó. És kellett?

– Végül is nem volt szükség a közreműködésemre. Amikor feltűnt a betolakodó...

– Parsloe?

– Clarence!

– Nem, uram, nem Sir Gregory.

– Á, az egyik cinkosa.

– Ó, Clarence!

– Kétségkívül, uram. Feltűnt a betolakodó, az ól kerítéséhez ment, és megállt ott egy pillanatra...

– Volt bőr a képén! Volt bőr a képén, hogy egy ilyen szörnyűséget...

– Úgy tűnt, hogy a zseblámpáján babrált valamit.

– És aztán?

– Pirbright előugrott, és leteperte.

– Nagyszerű! És most hol van a fickó?

– A szenespincében helyeztük el ideiglenesen, uram.

– Azonnal vezessék elém.

– Clarence, kell nekünk ide az az ember, akárki legyen is az?

– Persze, hogy kell ide.

– Igen, uram.

A komornyik visszavonulása és feltűnése közti időt Lady Constance azzal töltötte, hogy méltatlankodva fintorgott, Lord Emsworth pedig azzal, hogy gratulált önmagának honpolgári kötelességtudatához és a gyors felfogóképességéhez. A jog méltóságát képviselve – ahogy tette is – most olyan helyzetben volt, hogy sommásan intézzen el egy bűnözőt. Persze talán nem ártana utánanézni a rendelkezésekben, de úgy gondolta, tizennégy napot anélkül is nyugodtan a nyakába sózhat az ipsének, hogy föl sem kell érte tápászkodnia a kerevetjéről.

Újra nyílt az ajtó.

– Itt a bűnöző, uram.

Lady Constance egy utolsó fintorral elhatárolta magát az ügytől, és hóna alatt egy fotóalbummal visszavonult az egyik sarokba. Csoszogás hallatszott kintről, majd kisvártatva belépett a lebukott bűnöző, kétoldalt, mint a dicsőség felhői a hevenyészett smasszerek: jobbról Stokes, az első lakáj karolt belé szorosan, balról pedig Thomas, a második lakáj tapadt rá, mint egy pióca.

– Magasságos egek! – kiáltott fel a kilencedik gróf kizökkenve bírói nyugalmából. – Micsoda visszataszító külsejű alak!

Lord Tilbury, bár roppant mód röstellte a külsejére vonatkozó leírást, és ha közvetlen környezetében lett volna egy tükör, kénytelen lett volna elismerni, hogy a fenti jellemzés tökéletesen egybevág a tényekkel. Egy herceg sem őrizhette volna meg szalonképes küllemét, miután négyhüvelyknyire merült a sárba, s közben egy hat láb magas malacgondozó teljes súlya nehezedett rá.

Egy hirtelen ötlet villant keresztül Lord Emsworth agyán.

– Beach!

– Nem azt mondta Pirbright, hogy ugyanezt a fickót zárta be tegnap fészerbe?

– De igen, uram.

– Ő volt az?

– Pontosan, uram.

– Szent Isten! – kiáltotta őlordsága.

Ez az arcátlanság megdöbbentette. íme a fényes bizonyíték, hogy milyen elszánt bűnözővel hozta egy fedél alá a sors. Világos volt, hogy nem a saját csínytevésétől megrettent gyermek esetével áll szemben. Alig úszta meg az előző balhét, és most sem tud nyugodni, éppoly rosszindulatú, mint előtte volt. Minél gyorsabban a Market Blandings festői kis dutyijában tudni a fickót, annál jobb, gondolta Lord Emsworth.

Tűnődéséből egy, a sártömegből érkező hang riasztotta fel.

– Lord Emsworth, négyszemközt szeretnék beszélni önnel.

– Nos, maga istenverte, velem aztán nem beszélhet négyszemközt – válaszolta határozottan őlordsága. – Beach, ez azt hiszi, hogy hajlandó leszek egy ilyen desperadóval egyedül maradni! Beach!

– Uram?

– Vigye innen ezt a hogyishívjákot – adta ki a parancsot Lord Emsworth, s közben a Saul előtt prófétáló Dávidra mutatott és ha egy kicsit fickándozni próbál, lássa el a baját.

– Rendben, uram.

– Ja, mi is a neve?

– Nem vagyok hajlandó elárulni a nevemet, hacsak nem beszélhetek önnel négyszemközt.

Lord Emsworth tekintete megkeményedett.

– Beach, látja, hogy a fickó mindenáron egyedül akar maradni velem!

– Látom, uram.

– Ez gyanús.

– Igen, uram.

– Maradjon itt azzal a dologgal.

– Rendben, uram – mondta a komornyik.

– Helló – mondta egy hang. – Mi folyik itt? Á, Connie, mindjárt gondoltam, hogy te is itt vagy.

Lord Emsworth csíptetőjén keresztül pislogva felfogta, hogy Galahad fivére az, aki belépett a szobába. Vele volt Hónaidnak az a kis barátnője is. Az utóbbi láttán őlordsága érezte, hogy jogos haragjába bizonyos zavartság vegyül.

– Most ne zavarj, Galahad, nem érek rá – könyörgött Lord Emsworth.

– Jóságos ég! Hát az meg micsoda ott? – kiáltotta a Tiszteletreméltó, és lepottyant szeméről a monoklija, amint megpillantotta a tömeg alluviális lerakódást, amely Lord Tilburyt képezte.

– Ezt a szörnyű alakot Pirbright csípte fülön, amint a Császárnő óljába akart belopózni – kommentálta őlordsága a fivére elé táruló képet. – Parsloe cinkosa, akitől – emlékszel – óva intettél. Éppen most akarok neki tizennégy napot adni.

A büntetőjogi eljárás eme nyílt kijelentése cselekvésre ösztökélte Lord Tilburyt. Aznap már második alkalommal kényszerült rá, hogy azonnal döntsön. Bármennyire is szenvedélyesen féltette inkognitóját, kétheti dutyi árán mégsem ragaszkodott hozzá.

– Threepwood – kiáltotta mondd meg ennek a vén bolondnak, hogy ki vagyok.

A Tiszteletreméltó Galahad visszaigazította monokliját.

– Drága barátom – határolta el magát, miközben mereven bámult rá nem tudom, hogy ki vagy. Ahogy kinézel, talán a Tonnányi Földdel Eltemetett Nehézfiúk egyike vagy – legalábbis ilyen címmel szerepeltek egyszer az újságban. – A Tiszteltreméltó közelebbről is szemügyre vette, és egy meglepett kiáltást hallatott: – Szagos! Jó öreg Szagoskám, tényleg te bújsz meg a mögött a birtoknyi sártömeg mögött? Clarence, mindent értek. Előbb hadd gondolkozzam, bár talán ki kéne üríteni a termet. Beach, lekopna egy pillanatra?

– Rendben, Mr. Galahad – engedelmeskedett a komornyik, hangjában annak az embernek a csalódottságával, akit éppen a függöny felhúzása előtt utasítanak ki a színházból. Miután végighordozta tekintetét mint egy házigazda a vacsoravendégeken, kivezette Thomast és Stokest a szobából.

– Ez biztos, Galahad? – érdeklődött kétkedve Lord Emsworth.

– Hát persze, Szagos – Pyke, akarom mondani Tilbury, teljesen ártalmatlan.

– Hogy mondtad, mi a neve?

– Tilbury. Lord Tilbury.

– Lord Tilbury? – kérdezte őlordsága levegő után kapkodva.

– Igen. Minden jel szerint Szagosból lordot csináltak...

– Akkor miért akarta megölni a malacomat? – tette föl tanácstalanul a keresztkérdést Lord Emsworth, aki mindig is magas véleménnyel volt a Lordok Házának erkölcsi feddhetetlensége felől.

– Esze ágában sem volt eltenni láb alól a te szerencsétlen disznódat! Szagos, ugye azért a kéziratért jöttél?

– Igen – ismerte be Lord Tilbury ridegen. – Azt hiszem, jog szerint engem illet meg.

– Igen, emlékszem, erről már tárgyaltunk korábban. De erről tegyél csak le szépen, Szagos. Nincs már semmiféle kézirat. A malac fölfalta.

– Micsoda?

– Nem csoda. Hacsak nem akarod kiadatni a malacot...

Túlságosan nagy mennyiségű talaj fedte Lord Tilbury arcát ahhoz, hogy bármiféle arckifejezés észlelhető lehessen rajta, de testének hirtelen merev összerándulása elárulta, hogy a jól célzott ütés telibe talált.

– Ó! – fakadt ki végül.

– Én is tartottam tőle – tette hozzá a Tiszteletreméltó Galahad együttérzően.

– Engedelmével – mondta Lord Tilbruy én most visszatérnék az Emsworth Címerbe.

A Tiszteletreméltó Galahad megfogta Lord Tilbury talajjal beterített karját.

– Drága barátom! Csak nem akarsz ilyen állapotban visszamenni bármelyik fogadóba? Beach majd megmutatja neked a fürdőszobát. Beach!

– Uram? – állt elő azonnal a komornyik annak az embernek a gyors lábú engedelmességével, aki sohasem volt messze a kulcslyuktól.

– Vezesse ezt az urat a fürdőszobába, aztán pedig hívja föl az Emsworth Címert, hogy küldjék utána a holmijait. Éjszakára itt marad. Sok éjszakára. Sőt meghatározatlan időre. Igen, Szagoskám, ehhez ragaszkodom. A fenébe is, hiszen idestova huszonöt éve is annak, hogy utoljára találkoztunk. Szeretnék veled jó hosszan elcsevegni a régi szép időkről.

Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a Pyke-ok büszke szelleme heves lázadásban tör ki. Lord Tilbury kétségtelenül összeszedte magát. De már nem az volt, aki régen. Ezenkívül mindenkinek megvan a saját értékrendje. A Mamut Kiadó tulajdonosa előtt ennek élén jelenleg egy forró fürdő állt, bőséges szappannal, fürdősóval és előmelegített törülközőkkel...

– Kedves tőled – mondta Lord Tilbury gorombán.

Mint a hegy, amely vonakodva megy Mohamedhez, úgy követte Beachet a fürdőszobába.

– És most Connie – fordult nővére felé a Tiszteletreméltó Galahad tedd le szépen azt a könyvet, és csatlakozz hozzánk.

 

Lady Constance méltóságteljesen előlépett a sarokból.

– Biztos vagyok benne – mondta a Tiszteletreméltó, s barátságtalanul fixálta nővérét -, hogy közben végig szegény Clarence-t nyaggattad és a végén azt se tudta, fiú-e vagy lány.

– Csak elmondtam neki a véleményemet.

– Persze. Ami után, szegény ördög, azt se tudja, hol áll a feje.

– Tévedsz. Clarence nagyon türelmesen és figyelmesen hallgatott. Azt hiszem, pontosan tudja, hogy mi az ő teendője ebben az ügyben, amelyet – ha ez egyáltalán fontos neked – inkább négyszemközt beszélnék meg veled.

– Úgy érted, hogy Sue nélkül?

– Azt hiszem, Miss Brown számára kevésbé lenne zavaró, ha nem lenne jelen.

– Én pedig azt akarom, hogy jelen legyen. Szándékosan hoztam ide. Hogy bemutassam neked, Clarence.

– He? – ugrott föl Lord Emsworth. Ugyanis malacokról ábrándozott.

– Mondom, hogy neked bemutassam. Megkérlek rá, hogy vess egy pillantást erre a leányzóra, Clarence. Tedd föl azt a vacak csíptetődet, és aprólékos gondossággal vizsgáld meg ezt a lányt. Na, mi a véleményed?

– Bájos, bájos – mondta a kilencedik gróf előzékenyen.

– Nem egyenesen az a lány, akit bárki józan eszű ember szívesen tudna az unokaöccse feleségének?

– De Galahad! – csatlakozott a zsűrihez Lady Constance.

– Parancsolsz?

– Nem tudom, hova fog ez vezetni. Azt hiszem, senki sem vonja kétségbe, hogy Miss Brown csinos lány.

– Mi az hogy csinos lány! Én most nem arról beszélek, hogy Miss Brown csinos-e, vagy sem. Én arról beszélek, amit még egy félvaknak is látnia kell, ha egy pillantást vet rá, hogy ez egy rendes, megbízható lány. Ahogy az anyja is az volt. Ő volt a legédesebb, legegyenesebb, legtisztább, legtisztességesebb és legaranyosabb teremtés, aki valaha is élt. És Sue szakasztott mása. Jól jár vele, bárkinek is lesz a felesége. Fütyülök rá, ahogy ti nők Ronnie-val bántok. Az ember azt hinné, hogy ő maga a walesi herceg, vagy valami ilyesmi. A fenébe is, ki Ronnie? Az unokaöcsém. Ide figyelj! Azt akarod mondani, hogy bárki, akinek szerencsétlenségére olyan nagybácsi jutott, mint én, az nem baromira szerencsés, ha bármelyik lány hajlandó feleségül menni hozzá?

 

Az iménti szónoklat zárómondata annyira összecsengett Lady Constance nézeteivel, hogy még az ő fejedelmi modorából sem futotta ellenvetésre. Homályosan sejtette ugyan, hogy valahol van valami csúsztatás fivére lehengerlő szóáradatában, de mielőtt kinyomozhatta volna, a Tiszteletreméltó már újra belelendült: – Clarence, ne bámulj olyan szörnyű üveges szemekkel, inkább rám figyelj. Tudom, hogy a te szavadtól függ minden. Nem lehet, hogy végighallgattad Connie-t úgy, hogy közben rá sem jöttél erre. Ennek kislánynak a boldogsága teljesen attól függ, hogy a te lottyadt-híg agyad mit határoz. Senki sincs nálam jobban tudatában annak, hogy Ronnie összes képességével együtt, a család többi tagjához hasonlóan, elmehetne Kukutyinba zabot hegyezni. Ha nincs mögötte tőke, semmire sem viszi.

– Amit nem fog megkapni.

– Amit meg fog kapni – ha Clarence-ben nem kell csalódnom. Clarence, ébresztő!

– Fent vagyok, kedves barátom, én fent vagyok – tiltakozott Lord Emsworth a rágalom ellen.

– Na akkor, megkapja Ronnie a pénzét, vagy nem?

Lord Emsworth úgy nézett, mint egy űzött vad. Idegesen babrálta a csíptetőjét.

– Úgy tűnik, Connie azon a véleményen van...

– Tudod jól, hogy Connie milyen véleményen van, és ha egyedül vagyunk, én is elmondom, mi az én véleményem Connieről.

– Galahad, ha te egyenesen gorombáskodni akarsz...

– Semmi ilyesmiről nincs sző. Gorombáskodni? A fenét! Ellenkezőleg, minden erőmmel azon vagyok, hogy a legkisebb személyeskedést is elkerüljem és senkit ne sértsek meg. Connie, téged egy nagy sznobnak és professzionális méregkeverőnek tartalak, de ettől függetlenül egészen biztos lehetsz benne, hogy még álmomban sem mondanék ilyet...

– Igazán kedves tőled.

– ...amíg szabadságomban áll négyszemközt bízni az ügyet Clarence-re. Nos, Clarence?

– He? Mi? Parancsolsz, drága barátom?

– Szimpla ügy. Arról van szó, hogy hajlandó vagy-e megtenni ezt a pofonegyszerű dolgot, vagy sem?

– Nos, megmondom, Galahad. Connie-nak az a véleménye...

– Ó, az ördög vigye Connie-t!

– Galahad!

– Igen, megismétlem, az ördög vigye Connie-t! Felejtsd el Connie-t. Vésd a fejedbe, hogy Connie véleménye egy fikarcnyit se számít.

– Tényleg? Hát ez szép! Na, akkor engedd meg Galahad, hogy most én...

– Nem engedem meg.

– Ragaszkodom hozzá, hogy én is beszélhessek.

– Én meg nem figyelek oda.

– Galahad!

– Mondhatok valamit? – kérdezte óvatosan Sue.

Bátortalan, esdeklő hangon beszélt, de ha üvöltött volna, akkor sem lett volna nagyobb hatása. Leginkább Lord Emsworth feledkezett meg a lány jelenlétéről, és most úgy pattant fel kerevetjéről, mint egy megszigonyozott pisztráng.

– Csupán annyit szeretnék mondani – mondta Sue fojtott hangon hogy elnézést kérek, ha most ezzel bárkinek is fájdalmat okozok, de Ronnie és én ma este Londonba utazunk, és holnap megházasodunk...

– Micsoda!?

– Igen – mondta Sue. – Nézzék, annyi gond és félreértés támadt itt mostanában körülöttünk, hogy hosszas beszélgetések után úgy látjuk a legjobbnak, ha megházasodunk. Akkor – reméljük – minden rendbe jön.

Lady Constance fejedelmi fejtartással fordult Lord Emsworth-höz.

– Hallod ezt, Clarence?

– Hogy érted, hogy hallom-e? – kérdezte a családfő azzal a sértődött érzékenységgel, amely mindig elöntötte, ha a családi perpatvar hirtelen az ő személye felé vette irányát. – Persze, hogy hallom. Azt hiszed, talán süket vagyok?

– Nos, remélem végre egyszer most tudsz egy kicsit határozottan viselkedni.

– Határozottan?

– Élj a tekintélyeddel. Tiltsd meg ezt.

– Hogy az ördögbe tilthatnám meg. Ez egy szabad ország, vagy hol élünk? Bárkinek joga van Londonba utazni, ha úgy tartja a kedve, nem?

– Pontosan tudod, hogy mire gondolok. Ha megakadályozod, hogy Ronald megkapja a pénzét, akkor nem tud semmit tenni.

A Tiszteletreméltó Galahad, úgy tűnt, hogy sajnálkozva ugyan, de osztja nővére véleményét.

– Drága gyermekem, nem akarlak elriasztani, de mi a fenéből akartok megélni?

– Azt hiszem, ha Lord Emsworth megtudja a többit is, odaadja Ronnie-nak a pénzét.

– He?

– Legalábbis Ronnie úgy gondolja. Azt gondolja, hogy ha Lord Emsworth megtudja, hogy Ronnie-nál van a Császárnő...

– Mi? Micsoda? Mi? Miről van. szó? Nála van? Úgy érted, Ronnie ellopta a malacomat?

– Az imént vitte el az óljából – magyarázta Sue. – És betette a kocsija csomagtartójába.

Lord Emsworth még szörnyű rémületében is kénytelen volt egy pillanatra megállni, hogy e látszólag emberfölötti teljesítmény részleteiről behatóbban érdeklődjék.

– Micsoda? Hogy a pokolba volt képes bárki is beemelni a Császárnőt egy kocsi csomagtartójába?

– Pontosan – mutatott rá Lady Constance. – Ebből még te is láthatod, Clarence, hogy milyen nevetséges ez az egész...

– Ó, egyáltalán nem az – cáfolta meg Sue. – Tényleg nagyon egyszerű volt. Ronnie húzta, és egy barátja meg tolta.

– Hogyne – hangzott el a Tiszteletreméltó szájából a szakértői vélemény. – Clarence, nem veszed figyelembe azt a tényt, hogy a Császárnő orrában van egy karika, amely lényegesen megkönnyíti az állat vontatását egyik helyről a másikra. Amikor annak idején Dagadt Benger és én ’95-ben Hammer Eastonben, az Agglegények Báljának éjszakáján elloptuk az öreg Wivenhoe malacát, mi is így cipeltük három emeleten át, mielőtt elrejtettük Basham Dugó szobájában.

– Ronnie azt mondja, azt fogja csinálni a Császárnővel – folytatta Sue hogy elviszi egy kis sétakocsikázásra.

– Sétakocsikázásra! – kiáltotta Lord Emsworth fölháborodva.

– Csak akkor – természetesen ha nem adja oda neki a pénzét. Ha tényleg úgy gondolja, hogy nem tudja odaadni neki, akkor, azt mondja, körbeviszi egész Anglián.

– Milyen jó ötlet! – kiáltotta helyeslően a Tiszteletreméltó Galahad. – Értem, hogy gondolod. Ma Birmingham, holnap Edinburgh, holnapután Brighton. Amolyan körutazásféle. Egy kicsit megnézni az országot, mi?

– Igen.

– El kéne vinni Skegnessbe is. Az nagyon üdítő hely.

– Majd megmondom neki.

Lord Emsworth küzdött, hogy el ne veszítse maradék épelméjűségét is.

– Ezt nem hiszem – kiáltotta.

– Ronnie is tartott tőle. Arra gondolt, hogy Lord Emsworth esetleg a saját szemeivel is szeretné látni. Ezért oda is állt a feljáróra, éppen az ablak alá.

Nem az az alkalom volt ez, amikor Lord Emsworth hagyja magát akadályoztatni egy olyan bagatell apróság miatt, mint egy bokaficam. Akrobatikus könnyedséggel ugrott föl kerevetjéről, és termett az ablaknál. Éppen alatta, a kocsi csomagtartójából nézett föl rá a Császárnő az ezüstös holdfénytől megvilágítva. Az állat tulajdonosa rémült kiáltásba tört ki.

– Ronald!

Unokaöccse felpillantott a volán mögül, és tiszteletteljes sajnálkozással megnyomta a dudát, majd sebességbe kapcsolt és lassan elhajtott az árnyékba. A féklámpa pirosa jelezte, hogy körülbelül ötven yarddal odébb megállt a felhajtón.

– Attól tartok, nem sok értelme van utána kiabálni – jegyezte meg óvatosan Sue.

– Csatlakozom Sue véleményéhez – mondta a Tiszteletreméltó lelkesen. – Az egyetlen, amit most tehetsz, Clarence, az az, hogy abbahagyod ezt az értelmetlen sopánkodást és tanúk előtt nyilvános ígéretet teszel rá, hogy kiköhögöd azt a pénzt, aztán meg kiállítasz szépen egy csekket egy-két ezer ficcsről nászajándék címen.

– Ronnie is pontosan így gondolta – mondta Sue. – És akkor Pirbright is visszaviheti és ágyba dughatja a Császárnőt.

– Clarence! – kezdett rá újra Lady Constance.

De Lord Emsworth-ről, mostani szorongatottságában, lepergett minden mennyiségű „Clarence!”. Az íróasztalhoz szökdécselt, és lázasan matatni kezdett a felső fiókban.

– Clarence, ezt nem teheted meg!

– Természetesen megteszem – mondta őlordsága, miközben hüvelykujjával egy tollat próbálgatott.

– Többet ér neked ez a nyomorult disznó, mint az unokaöcséd jövője?

– Persze, hogy többet – mondta Lord Emsworth, megütközve ezen a buta kérdésen. – És különben is, mi a baj a jövőjével? Teljesen rendben van a jövője. Itt ez az aranyos kislány lesz a felesége. El is felejtettem a nevét... Ő majd gondját viseli.

– Ez már beszéd, Clarence – biztatta a Tiszteletreméltó Galahad. – Ez a helyes hozzáállás.

– Nos, ha így állnak a dolgok...

– Connie, ne menj – unszolta a Tiszteletreméltó. – Szükség van itt rád, mint tanúra. És különben is, nem mulaszthatsz el egy ilyen boldog pillanatot. Nos, nem olyan ez, mint amiről Kipling ír egy helyütt? Hogy is hangzik?

Otthagytuk párosával táncolva a fedélzeten őket,

Otthagytuk a szerelmeseket és szüleiket, akik csekkjeiket írják,

S míg a lakodalmas nép a tenyerén hordozza őket,

A legények a vén hajót...

Az ajtó becsapódott.

...a Boldogok Szigetére kormányozzák – találta meg a Tiszteletreméltó a befejező sort.

– Clarence, olvashatóan írj, csak az egyik oldalra és ne feledd el alá is írni, úgy, ahogy máskor is szoktad. A dátum augusztus 14-e.

18

 

A kétüléses piros lámpafénye megkerülte a felhajtó sarkát és eltűnt az éjszakában. A Tiszteletreméltó Galahad megtörölte monokliját, visszaillesztette a szemére, és egy pillanatig tűnődve nézett a helyre, ahol a kocsi állt. A zivatar után édes és friss volt a levegő. A hold büszkén úszott a felhőtlenül tiszta égbolton. Az éjszaka végtelen csendben fürdött, olyanban, hogy a kavicsösvényen még a legapróbb léptek is tisztán kivehetőek voltak. Ami most a Tiszteletreméltó Galahad figyelmét magára vonta, az nem a fény volt. Egy meglett férfiú súlyosan csikorgó lépteinek zaja volt az.

Megfordult tengelye körül.

– Beach?

– Igen, Mr. Galahad?

– Mit csinálsz odakinn éjnek idején?

– Arra gondoltam, uram, elnézek egy kicsit az ólhoz, hogy a Császárnőt nem viselte-e meg túlságosan a mai kissé szokatlan éjszakája.

– Lelkiismeret-furdalás, mi?

– Parancsol, uram?

– Rossz lelkiismeret. Te voltál az, aki tolta az állatot, ugye Beach?

– Én voltam, uram. Megbeszéltük a dolgot, és Mr. Ronald azon a véleményen volt, hogy abban a minőségben én, tekintélyesebb tömegemből kifolyólag, hatékonyabbnak bizonyulok majd nála.

Némi aggodalom költözött a komornyik hangjába. – Bízhatom benne, Mr. Galahad, hogy teljesen diszkréten kezeli ezt az ügyet?

– A legmesszebbmenőkig.

– Köszönöm, uram. Félek, hogy sokat rontana a pozíciómon, ha ne adj’ Isten, a fülébe jutna őlordságának. Láttam, uram, amint elment Mr. Ronald az ifjú hölggyel.

– Láttad? Én nem láttalak téged.

– Kissé távolabb tartózkodtam, uram.

– Oda kellett volna menned és búcsút venni tőlük.

– Már elbúcsúztam az ifjú pártól, uram. Meglátogattak a kamrámban.

– Úgy is illett. A jó harcot megharcoltad, mi, Beach? Remélem, egy csókot is kaptál tőlük.

– Az ifjú hölgytől kaptam egyet, uram.

Valami lágy tónus költözött a komornyik nyers-darabos hangjába. Felemelte bal lábát és meglehetősen zavartan vakargatta vele jobb lábikráját.

– Na, mi a fenyő! Amikor találkoztunk, Jenny a székből a nyakamba ugrott és megcsókolt. Ma éjszaka nagyon költői hangulatban vagyok, Beach. Azt hiszem a hold az oka.

– Több mint valószínű, uram. Tartok tőle, hogy Mr. Ronald és az ifjú hölgy hosszú és unalmas utazásnak néz elejbe.

– Hosszúnak, de nem unalmasnak.

– Hosszú az út, uram.

– Ha fiatal az ember, akkor nem.

– Úgy van, uram. Mr. Galahad, szabad lenne megtudnom, hogy kielégítően stabilizálódott-e Mr. Ronald anyagi helyzete? Amikor utoljára láttam, az ügy még enyhén szólva függőben volt.

– Ó, persze. És a Császárnőt jó kondiban találtad?

– Ó, hogyne, Mr. Galahad.

– Akkor hát minden rendben. Az ilyen dolgok, Beach, általában maguktól is szépen el szoktak rendeződni.

– Így igaz, uram.

Beszélgetésükben szünet állt be. A komornyik bizalmaskodóan suttogóra fogta.

– Tett valami megjegyzést őladysége az üggyel kapcsolatban, Mr. Galahad?

– Kinek a ladysége?

– Lady Juliára gondolok, uram.

– Ó, Julia? Beach, abban az asszonyban sok nagyszerű lakozik. Hármat találhatsz, hogy mit mondott és mit tett.

– Én nem találgathatok, uram.

– Azt mondta, hogy „Hát, hát!” és rágyújtott egy cigarettára.

– Valóban, uram, így történt?

– Soha nem ismerted, hogy milyen volt gyermekkorában, ugye?

– Nem, uram. Őladysége már húszas évei vége felé járt, amikor én őlordsága szolgálatába szegődtem.

– Emlékszem, egyszer megharapta a gardedámot.

– Valóban, uram?

– Két helyen is. És ugyanolyan derűs, angyali tekintete volt, mint most. Beach, ez egy nagyszerű nő.

– Mindig is a legnagyobb elismeréssel adóztam őladysége iránt, uram.

– És hajlok rá, hogy az ifjú Ronald, annak ellenére, hogy úgy néz ki, mint egy kis vörhenyes zsoké, örökölt valamit a mamája nagyszerűségéből. Ma este nyílott ki rá a szemem, Beach. Már kezdem megérteni, hogy Sue miért ragaszkodik hozzá. Ez a malaclopás, Beach. Jellemről árulkodik. És ahogy fölkapta és Londonba akart vele iszkolni. Több van az ifjú Ronaldban, mint véltem. Azt hiszem, boldog lesz mellette az a lány.

– Efelől meg vagyok győződve, uram.

– Hát, ha mégsem, akkor elevenen nyúzom meg Ronaldot. Beach, láttad valaha Dolly Hendersont?

– Számtalanszor, uram, amikor Londonban szolgáltam. Gyakran jártam akkoriban a Tivoliba és az Oxfordba.

– Ez a lány nagyon hasonlít rá, nem gondolod?

– Szakasztott mása, Mr. Galahad.

A Tiszteltreméltó Galahad kinézett a holdfényben fürdő kertre. A messzeségből a kis vízesés halk csobogása hallatszott, amint a páfrányborította sziklákon fejezte be útját.

– Na, jó éjt, Beach.

– Jó éjszakát, Mr. Galahad.

 

Blandings Császárnője felriadt álmából és kinyitotta szemét. Úgy tűnt neki, mintha egy káposztalevél zörgését hallotta volna, és káposztalevelekre mindig kapható volt, függetlenül az idő előrehaladott állapotától. A lágy szellő valamit maga előtt görgetett a szalmán.

Nem káposztalevél volt, csupán egy papírlap, rajta írás, de minden csalódottság nélkül jóízűen magába burkolta. Blandings Császárnője filozofikus elme volt: úgy fogadta a dolgokat, ahogy jöttek. Holnap új nap kezdődik, és talán reggel káposztaleveleket is hoz...

Oldalára fordult, és behunyt szemekkel elégedetten nyögött egyet. A hold fénye nemes vonalaira vetődött. Egy hatalmas ezüstéremhez hasonlított.