1

A napsugár áthatolt a Londont beburkoló párás ködön. Lejött a Fleet Streetre, jobbra fordult, megállt a Mamut Kiadó épülete előtt, és egy emeleti ablakon át belépve, lágyan Lord Tilburyre, a népszerű irodalom eme roppant gyárának alapítójára és tulajdonosára vetődött, aki éppen egy halom hetilapot olvasott, amelyet titkárnője helyezett íróasztalára felülvizsgálás végett. E kiváló ember sikerének egyik titka abban rejlett, hogy személyesen ügyelt cége minden termékére.

Tekintve, hogy milyen kellemes ritkaság Londonban a napfény, talán azt várnók, hogy ez az ember itt a Mamut gyomrából visszamosolyog a napocskára. De ehelyett egyszerűen csak megnyomta a csengőt. Erre megjelent a titkárnője. Lord Tilbury némán intett, mire a titkárnő lehúzta a redőnyt, és a napfény, e hívatlan vendég, ki volt rekesztve.

– Bocsánat, Lord Tilbury...

– Tessék?

– Egy bizonyos Lady Julia Fish telefonált az imént.

– Igen?

– Azt mondja, beszélni szeretne önnel még ma délelőtt.

Lord Tilbury összehúzta szemöldökét. Emlékezett Lady Julia Fishre, erre a kellemes szállodai ismerősre, akivel nemrégiben, Biarritzen töltött szabadsága idején ismerkedett meg. De ez most a Tilbury Kiadó volt, és a Tilbury Kiadóban nem kívánta szállodai ismerősök társaságát, bármennyire kellemesek legyenek is.

– Közölte, hogy mit akar?

– Nem, Lord Tilbury.

– Rendben.

A titkárnő eltávozott, s Lord Tilbury visszatért olvasmányához. A folyóirat, amely történetesen a kezébe került, a Kis Lurkók című csodálatra méltó gyermeklap legfrissebb száma volt, és néhány pillanatig megpróbálta szokott lelkiismeretes alaposságával böngészni az oldalakat. De Lord Tilbury gondolatai szemmel láthatóan elkalandoztak. A Pinky, Winky és Pop kalandjai az Álomországban nem tettek rá nagy hatást. Figyelme továbbsiklott egy, Laura J. Smedley tollából származó, takaros kis írásra, amely azt a kérdést boncolgatta, hogy egy csöppnyi lányka mi mindenben tud segíteni mamájának, de nyilvánvaló volt, hogy ezegyszer Laura J.-nek nem sikerült magával ragadnia olvasóját. Most egy morgás kíséretében leejtette a lapot, és immár harmadszor, amióta a délelőtti postával megérkezett, fölvett egy levelet, amely az asztalán hevert. Kívülről tudta mára tartalmát, így valójában nem is volt szükség rá, hogy újraolvassa, de az emberi hajlam, mely arra sarkall, hogy megforgassuk a tőrt a sebben, közismert.

Rövid levél volt. Szerzőjének tizennyolcadik századi elődei, akik abban a reményben ragadtak tollat, hogy teleírják az előttük fekvő tizenkét ívet, ennek láttára valószínűleg összerezzentek volna. Rövidsége ellenére sikerült Lord Tilbury egész napját tönkretennie.

A Blandings-kastély, Shropshire fejléc alá az alábbi sorokat rótták:

 

Kedves Uram,

Mellékelve találja a csekket, amelyben Ön kifizette nekem az előleget a Visszaemlékezésekre.

Gondolkodtam a dolgon, és úgy döntöttem, hogy végül mégsem adatom ki.

Őszinte tisztelettel:

G. Threepwood

 

– A kutyafáját! – tört ki Lord Tilbury bői a méltatlankodás, amelyre oly könnyen ragadtatta magát, ha megrázkódtatás érte.

Felkelt székéből és sétálni kezdett a szobában. Mindig is napóleoni látványt nyújtott alacsony és zömök lévén, és mivel körül-belül huszonöt fonttal több volt a kelleténél, most különösen úgy festett, mint egy Napóleon, aki reggeli sétáját teszi Szent Ilona szigetén.

És mégis, bármilyen furcsán hangzik, de éltek Angliában olyanok, akik eme levél láttán örömujjongásban törtek volna ki. Néhányan talán még addig is elmentek volna, hogy örömtüzeket gyújtsanak és egész ökröket süssenek házuk népe számára. Az a négy sor ott az aláírás fölött örömmel töltötte volna el egész Angliát a messzi Cumberlandtől Cornwallig. Ennyire igaz, hogy ezen a világon minden a nézőponttól függ.

 

Amikor néhány hónappal azelőtt elterjedt a hír, hogy a Tiszteletreméltó Galahad Threepwood, Emsworth kilencedik grófjának öccse, ez az annyira élénk öregúr, akit valaha még egy viktoriánus varietészínházból is kiutasítottak, nos ez az úriember, aki a kilencvenes évek idején élte nagyvilági életét, most arra vállalkozott, hogy megírja színes pályája még színesebb emlékeit. A megrázkódtatás, amely az uralkodó osztály sok igen tekintélyes tagját érte a hírre, akik Galahaddel együtt töltötték szilaj ifjúságukat, súlyos volt. Országszerte komoly hercegek és tisztes bárók, akik valaha az ifjú Galahad társaságában tombolták ki magukat, most vacogni kezdtek papucsaikban arra a gondolatra, hogy vajon miféle rég elfelejtett titkokat tárnak majd föl azok a Visszaemlékezések...

...Ismerték Gallyjüket, és fantáziájuk lehetővé tette, hogy kristálytisztán elképzeljék, miféle könyvet fog produkálni. Öregedő csontjaikban érezték, hogy alapvetően olyan típusú könyv lesz, amelyet a kritikusok a szórakoztató anekdoták valóságos tárházaként fognak számon tartani. Nem kevesek számára, köztük Lord Emsworth közvetlen szomszédja, a Matchingham Hall-beli Sir Gregory Parsloe-Parsloe számára olyan volt ez, mintha az őrangyala hirtelen elhatározta volna magát, hogy mindent könnyelműen kinyomtat.

Lord Tilbury mindazonáltal egészen más szemszögből látta a dolgot. Nála senki jobban nem tudta, hogy micsoda nagy pénz rejlik egy ilyenfajta irodalmi műben. Saját kis sikamlós lapjának, a Borsos Históriáknak széles olvasótábora is bizonyította ezt. Annak ellenére, hogy rosszindulatú szerkesztője, Percy Pilbeam benyújtotta lemondását és kilépett, hogy magánnyomozóirodát nyisson, a lap még így is prosperált. Ismerte Galahad Threepwoodót még ifjúsága éveiből, na persze nem személyesen, de annyira azért igen, hogy látatlanban is sürgesse: mielőbb ragadjon tollat. Úgy érezte, a könyv minden bizonnyal elnyerni majd Az év botránya címet. Bármily szörnyű is volt a hercegek és bárók megdöbbenése, amellyel tudomásul vették, hogy az eltemetett múlt újraéled, mégis elhalványult amellett, amelyet Lord Tilbury érzett a hír hallatán hogy: mégsem éled.

Minden nagy embernek megvan a maga gyenge pontja. Akhilleusznak is volt sarka. Lord Tilbury esetében ez a zsebe volt. Módfelett nehezen viselte, ha pénzt veszített, és Gally eme kis könyvéből tekintélyes summa kacsintott rá.

Nem csoda tehát, hogy búslakodott, és képtelen volt a Kis Lurkókra összpontosítani figyelmét. Még mindig szomorkodott, amikor belépett a titkárnője, kezében egy cédulával.

 

név: – Lady Julia Fish

ügy: – magán

 

Lord Tilbury ingerülten felhorkantott. Éppen most!

– Mondja meg neki, hogy...

És akkor hirtelen bevillant egy emlék, hogy valaki már beszélt neki erről a Lady Julia Fishről. A „Blandings-kastély” – úgy tűnt – kapcsolatban volt vele. Asztala felé fordult, felvette a Debrett-féle nemesi almanachot és az E betűnél böngészett „Emsworth grófja” után.

Igen, itt van. Lady Julia Fish, született Lady Julia Threepwood, az esküszegő Galahad testvére!

Ez némiképp módosította a tényállást. Felismerte, hogy itt a ragyogó alkalom, hogy kiadjon valamit a benne felgyülemlett méregből. Élettapasztalata azt súgta, hogy az asszony valamit el akar érni nála, máskülönben nem keresné fel. Személyesen tudtára adni, hogy – a legnagyobb valószínűség szerint – nem fogja elérni szándékát, nos ez balzsamként hatott volna Lord Tilbury megtépázott idegeire.

– Hívja be – adta ki a parancsot Lord Tilbury.

Lady Julia Fish jó megjelenésű, középkorú, magas termetű és lenszőke hölgy volt, természetét tekintve pedig egyrészt fesztelenül könnyed, másrészt tiszteletet parancsoló. Néhány pillanattal később mint egy hátszéllel száguldó spanyol vitorlás viharzott be a szobába. Határozott álla és porcelánkék szemei arról tanúskodtak, hogy feltétlenül meg van győződve ama képessége felől, hogy bárkinél bármit képes elérni. Lord Tilbury, miután egy merev fejbólintással köszöntötte, megállt és ellenséges szemeket meresztett rá. Még ha el is tekintünk Lady Julia gyűlöletes családi kapcsolataitól, modorában volt valami leereszkedő kedves humor, amelyet Lord Tilbury módfelett nehezen viselt. Ha valamilyen tekintetben találunk is némi kivetnivalót modorában, akkor ez minden bizonnyal az volt, hogy túlságosan hasonlított ama vidéki úrnőre, aki éppen derűs mosollyal az arcán barátkozni próbál egyik bérlőjének fejlődésben kissé visszamaradt fiával.

– Nocsak, nocsak – szólalt meg, s bár ténylegesen nem veregette meg Lord Tilbury vállát, de mégis azt a benyomást keltette, hogy bármely pillanatban kész erre – egész jól nézel ki! Határozottan jót tett Biarritz – bókolt Lord Tilburynek.

Lord Tilbury a kelepcébe esett farkas derűjével ismerte be, hogy – mi tagadás – valóban kicsattanó egészségnek örvend.

– Szóval ez az a hely, ahol azokat a jópofa kis lapokat gyártod! Hercig.

– És te milyen ügyben jársz? – szegezte neki a kérdést Lord Tilbury.

– Milyen praktikus elmére vall! – kiáltott fel Lady Julia, engedékeny beleegyezéssel. – Az idő pénz, meg ilyesmik. Pontosan. Nos, röviden: Ronnie-nak keresek állást.

Lord Tilbury úgy nézett, mint a már említett farkas, amely előre érzi vesztét.

– Ronnie? – mondta fagyosan.

– A fiam. Nem találkoztál vele Biarritzon? Pedig ott volt. Alacsony és rózsás arcú.

Lord Tilbury mély levegőt vett.

– Sajnálom, de...

– Tudom, mit akarsz mondani. Hogy túl zsúfoltan vagytok itt, és hogy észbontó a népsűrűség, meg ehhez hasonlók. Nos, Ronnie nem sok helyet foglalna. Meg azt se gondolnám, hogy tényleg komoly kárt tudna okozni egy olyan biztos alapokon nyugvó cégnek, mint ez itt. Biztos tudnál adni neki valamit, amivel elmatatna. Sir Gregory Parsloe-Parsloe, a szomszédunk odalent Shropshire-ben, mondta, hogy alkalmazod az unokaöccsét, Montyt. És, bár én lennék az utolsó, aki Ronnie-t egy észkombájnnak nevezné, de ő a kis Monty Bodkinnál mégiscsak értelmesebb.

Borzongás futott végig Lord Tilbury zömök alkatán. Ez az asszony föllibbentette a fátylat titkolt szégyenéről. Néhány hónappal azelőtt az őrültség egy röpke pillanatában, egy különlegesen finom bankett zsongító hatása alatt engedett a balján ülő házigazda kérésének, és a Tilbury Kiadóban helyet szorított unokaöccse számára.

Már a következő nap reggelén megbánta botlását. Még inkább megbánta, amikor megpillantotta az unokaöcsöt. És a megbánás azóta csak fokozódott.

– Ennek – tette hozzá feszülten – semmi köze a dologhoz.

– Nem értem, hogy miért. Ezt hívják úgy, hogy lenyeli a tevét, de fennakad egy szúnyogon.

– Semmi köze a esethez – ismételte konokul Lord Tilbury. Már kezdte úgy érezni, hogy a beszélgetés nem hozza meg a kívánt eredményt. Feltett szándéka volt ugyanis, hogy erős, nyers és határozott lesz – acélkeménységű férfi. És íme, most ez az asszony érveivel és magyarázkodásaival majdnem olyan helyzetbe hozta, hogy védekeznie kell. Mint oly sokan mások, akik kapcsolatba kerültek Lady Juliával; ő is kezdte úgy érezni, hogy van valami bosszantóan hipnotikus Lady Julia Fishben.

– És mit gondolsz, milyen munkát tudna itt végezni a fiad? – kérdezte, miközben érezte, hogy egy acélkeménységű férfinak méltóságon alulinak kellene tartania, hogy egy ilyen kérdést egyáltalán feltegyen.

Lady Julia töprengett.

– Ó, valami apró csekélységet. Bármiféle könyöradományt, amit a rabszolgáidnak szoktál dobni.

Lord Tilbury világosabban fejezte ki magát.

– Úgy értem: miért? Adta már jelét újságírói tehetségének?

Ez elgondolkodtatta Lady Juliát.

– Drága barátom – mondta a furcsa ötlettől felcsiklandozva családom egyetlen tagja sem mutatott még soha semmi iránt semmiféle képességet az evést és az alvást kivéve.

– Akkor miért akarod, hogy bekerüljön a szerkesztőségbe?

– Nos, elsősorban azért, hogy lekösse az elméjét.

– Micsoda?

– ... hogy lekösse az... igen, azt hiszem, hogy tág értelemben nevezhetjük ezt elmének.

– Nem értelek.

– Nos arról van sző, hogy ez a szegény félkegyelmű mindenáron el akar venni egy kóristalányt, és úgy tűnik, hogy ha biztos helye lenne a Tilbury Kiadónál, ahol egy kicsit összetintázza az orrát, és szerkesztők meg emberek körül nyüzsög, akkor ez esetleg eltereli figyelmét a gyengéd érzelmekről.

Lord Tilbury hosszú, mély és reszelős lélegzetet vett. Elmúlt erőtlensége. Visszatért régi ereje. Ez a vérlázító sértés szeretett pályája iránt most végre megtörte a varázst, amelyet azok a porcelánkék szemek és az a magabiztos modor font köréje. Kurtán és udvariatlan hangnemben kezdett beszélni, miközben mellényének karöltőjébe dugta ujjait, hogy ezzel is nyomatékot kölcsönözzön szavainak.

– Attól tartok, félreérted a Tilbury Kiadó rendeltetését.

– Tessék?

– Mi újságokat, magazinokat és hetilapokat publikálunk, és nem a Reménytelen Szerelmesek Otthona vagyunk.

Rövid csend következett.

– Értem – szólalt meg Lady Julia, és fürkésző tekintettel nézett rá. – Nagyon morcosnak látszol – folytatta egyáltalán nem vagy az a vidám, aki Biarritzon voltál. Nem tett jót a mai reggeli?

– A kutyafáját!

– Tényleg valami bajod van, Biarritzon mindenki csak Derűs Jimmyként ismert.

Lord Tilburynek nem volt kedve ékelődni.

– Igen – ismerte be ha igazán tudni akarod, ma a legcsekélyebb mértékben sem vagyok olyan hangulatban, hogy azon törjem magam, hogy szívességet tegyek családod tagjainak. Azok után, ami történt...

– Miért, mi történt?

– A fivéred, Galahad... – Lord Tilbury hangja elcsuklott. – Ide nézz.

Kiterítette a levelet, körülbelül olyan mozdulattal, mint aki egy kígyótól akar megszabadulni, amely valahogy a birtokába került. Lady Julia lagymatag figyelemmel futtatta szemeit a sorokon.

– Szörnyű!.Förtelmes! Ha egyszer elfogadta a szerződést, akkor meg is kellene tartania. Legalább az illem megkívánná, hogy valamilyen magyarázatot adjon, amiért ilyen végtelenül álnok és erkölcstelen módon viselkedett. És ad? Egyáltalán nem. Próbálja tisztázni magát? Nem! Kér bocsánatot? Sajnálja, hogy így tett? Ő, drágám, semmi ilyesmit. Csak egyszerűen bejelenti, hogy „nem adatom ki”. Egész harmincéves...

Lady Julia sohasem volt túl figyelmes hallgató.

– Furcsa – jegyezte meg, visszaadva a levelet. – Galahad fivérem olyan ember, aki titokzatos módon bonyolítja ügyleteit. Teljesen megbízhatatlan egyéniség. Arról természetesen tudtam, hogy dolgozik ezen a könyvén, de arról fogalmam sem volt, hogy mi változtatta, meg ilyen hirtelen szándékát. Talán valamelyik herceg, aki nem akarta magát viszontlátni a Hasonszőrűek, akikkel együtt penderítettek ki bennünket a kocsmákból című fejezetben, megfenyegette, hogy ellátja a baját...

– A kutyafáját!

– Vagy valamelyik rossz lelkiismereti! gróf. Vagy egy baronet. A baronetek kinyírták a nemzet krónikását – ez jó főcím lehetne az egyik lapodban!

– Ez nem tréfadolog.

– Mindenesetre, kedves barátom, ez nem ok arra, hogy tíz körömmel ess nekem. Nem vagyok felelős Galahad hóbortjaiért. Én csupán egy egyszerű özvegyasszony vagyok, aki egy kellemes állást próbál szerezni egyetlen fiacskája számára. Visszatérve, úgy veszem ki abból, amit az imént mondtál, hogy nem vagy hajlandó Ronnie-t órabérben dolgoztatni.

Lord Tilbury egész testében megremegett. Szemei vészjóslóan szikráztak. A természet ritkán szelíd a maga nyers állapotában.

– Határozottan és egyértelműen visszautasítom, hogy fiadat bármilyen minőségben alkalmazzam a Tilbury Kiadónál.

– Nos, ez az egyenes válasz egy egyenes kérdésre úgy tűnik, véget is vet a vitánknak.

Lady Julia felállt.

– Sajnálattal tölt. el Gally becstelen eljárásmódja – jegyezte meg bársonyos hangon. – Most egy csomó pénzt veszítesz, ugye? Valóságos kincsesbánya lenne, ha Gally tényleg kiadná indiszkrét memoárját. Azt mondják, hogy Lady Wensleydale könyve, a Hatvan könnyelmű év Mayfairben vagy mi a szösz, százezer példányban kelt el. És ismervén Gallyt, fogadok, hogy ott kezdett el visszaemlékezni, ahol Jane Wensleydale abbahagyta... Hát akkor, viszlát, Lord Tilbury. Örülök, hogy újra láthattalak.

Az ajtó becsukódott. A Mamut Kiadó tulajdonosa maga elé meredt, szörnyű kínjában még arra sem volt képes, hogy egy „a kutyafáját” eresszen ki magából.

2

 

A görcs elmúlt. Túlzás lenne azt állítani, hogy Lord Tilbury magához tért, de legalább újra működni kezdett. Bár a fájdalom és a szorongás alaposan meggyötörte, de az élet kerekének forognia kell. Mint ahogy egy lábadozó beteg nyúl az árpanyákos pohár után, úgy nyújtotta ki remegő kezét és vette fel a Kis Lurkók fent említett példányát.

És talán illő lenne, ha most magára hagynánk – a kiváló ember lassanként visszanyerte lelki erejét az épületes irodalom kútfőjének frissítő kortyaitól. De újfent bebizonyosodott: a mai nem tartozott Lord Tilbury legjobb napjai közé. Alig kezdett el olvasni, amikor szemei hirtelen kidülledtek gödreikből, zömök teste görcsösen megrázkódott és szétnyílt ajkai közül erőteljes horkantás tört elő. Mintha egy vipera ugrott volna fel a lapok közül és csípte volna állón.

Ez pedig szokatlan volt, mert a Kis Lurkók rendszerint nem hemzsegett a heves érzelmi kitörésektől. A neves gyermekmese-író, a nagytiszteletű Aubrey Sellick által nagy szakértelemmel kiadott lap volt ez, amely mindig az arany középútra törekedett. Kiadói oldala különösen is jó példája volt a pártatlan mértékletességnek. És mégis, meglepő módon, ugyanez a kiadói oldal most Lord Tilbury vérnyomását magasra szöktette. Úgy tűnt neki, hogy az idegi megterhelés a látására is kihat. Pislogott és újra a lapra nézett.

 

WOGGLY BÁCSI SZÓL A KISCSIBÉIHEZ

Na, kiscsibék, hogy vagytok? Szót fogadtok az óvó néninek és megeszitek a spenótot, amint a jó kisgyerekekhez illik? Jól van. Tudom, hogy a főzeléknek olyan íze van, mint a motoros bácsi kesztyűjének, de azt mondják, hogy van benne vas, és ettől nő jól a szőr a melleteken.

 

Lord Tilbury kis szünetet tartott, hogy egy szivárgó szifonhoz hasonló hangot eresszen ki magából, majd folytatta az olvasást.

 

Nos, folytassuk. Ezen a héten, kicsikéim, Woggly bácsi valami baromi klassz dolgot mesél nektek. Ezekben a nehéz időkben mindenki könnyen akar jó pénzhez jutni, ugye? Nos, a dolog lényege a következő, és ezt biztos forrásból tudom. Csak annyit kell csinálnotok, hogy fogtok egy balekot és ráveszitek, hogy kössön fogadást, hogy egy pintes üvegbe egy pint whisky fér. Furcsán hangzik, mi? Úgy értem, természetesen mindenki arra gondol, hogy annyi fér bele. így gondolja az ipse is. De mégsem. Tényleg több fér bele, és most elárulom nektek, hogy miért. Először is töltsétek meg az üveget. így van egy pint whiskytek. Most dugjátok be a dugót. Aztán – és most jól figyeljetek – fordítsátok fel az üveget és látjátok, hogy van benne egy kis bemélyedő rész az alján. Nos, most öntsetek rá egy kis whiskyt és készen is vagytok! Mert az üvegben most több van, mint egy pint, és szépen besöpritek a dohányt.

Egy aranyos kis levélről is beszámolhatok nektek, amelyet Frankie Kendon (Hendon) írt csipogó kanárijáról. És Muriel Pooltól is (Stow-in-the-Woldból), aki a gályáját elveszíti, ha egyszer is fogad arra, hogy ki tudja betűzni a teknősbékát...

 

Lord Tilbury eleget olvasott. Volt még néhány kitűnő gondolat Willy Watersről (Ponders End) és Miggles nevű macskájáról, de erre már nem futotta türelméből. Szenvedélyesen megnyomta a csengőt.

– A Lurkók! – kiáltotta és elcsuklott a hangja. – A Kis Lurkók! Ki most a Kis Lurkók szerkesztője?

– Mr. Sellick a hivatalos szerkesztő, Lord Tilbury – válaszolta a titkárnő, aki mindent tudott, és hogy efelől semmi kétséget ne hagyjon, szarukeretes szemüveget viselt de jelenleg szabadságon van. Távollétében a segédszerkesztő, Mr. Bodkin van megbízva a lap vezetésével.

– Bodkin!

Oly erőteljes volt Lord Tilbury hangja és olyannyira kidülledtek szemei, hogy a titkárnő egy lépést hátrált, mintha ütés érte volna.

– Az a fajankó! – tört ki Lord Tilbury furcsa, mély, csikorgó hangon. – Sejthettem volna! Láthattam volna előre, hogy valami ilyesmi fog történni! Azonnal küldje be hozzám Mr. Bodkint!

Érezte, hogy ez már önmagában egy ítélettel ér fel. Hát igen, idevezettek a bankettekre járások! Egy életre feladta elveit. Egyetlen ballépés, egy pillanatnyi gyengeség, amikor kígyó módjára hízelgő baronetek nyüzsögnek az ember körül, és mi az eredmény, mekkora a számla?!

Hátradőlt székében, s közben egy papír vágó késsel dobolt az asztalon. Épp kettéroppantotta a kést, amikor kopogtattak, és teljes mivoltában megjelent fiatal beosztottja.

– Jó reggelt, jó reggelt, jó reggelt – kívánta mind nyájasabban. – Akart valami miatt látni?

Monty Bodkin meglehetősen jó megjelenésű fajankó volt, ahogy a fajankók manapság kinéznek. Magas, sudár és hajlékony; olyan, akit sokan egész jóképű fiatalembernek tartanak. De nem így Lord Tilbury. Ő kezdettől fogva ellenszenvvel viseltetett megjelenése iránt, mivel úgy gondolta, hogy túlontúl jól öltözött és piperkőc, s ráadásul sokkal többet képzel önmagáról, mint ami valójában, mintha csak a Parazita Klub egyik jól szituált tagja, lenne. A Mamut Kiadótársaság tulajdonosa nem tudta volna szavakba önteni a fiatal újságíró ideálját, de azt sejtette, hogy valamivel borzasabbnak kellene kinéznie és lehetőleg szemüveget és nem kamáslit kellene hordania. Bár Monty Bodkin pillanatnyilag nem viselt kamáslit, kétségtelenül ott lebegett fölötte valami a kamásli aurájából.

– Ah! – szólalt meg Lord Tilbury, amint Monty lőtávolba ért. Zord arckifejezéssel meredt rá. Viselkedése most egy olyan Napóleonéhoz volt hasonlatos, aki fogfájástól szenvedve keresi a módját, hogy miként tölthetné ki mérgét egyik fiatal tábornokán.

– Gyere be – morogta. – Csukd be az ajtót – dörmögte. – És ne vigyorogj ilyen idétlenül – vicsorogta. – Mi az ördögnek vigyorogsz?

A szavak a mélységes félreértés fényes bizonyítékai voltak, amely a Kis Lurkók segédszerkesztője és a Mamut Kiadótársaság tulajdonosa között tátongott. Nyilvánvaló volt, hogy valami eltorzította Monty Bodkin arcát, mégpedig eléggé szembeszökő módon, és tulajdonosa megesküdött volna rá, hogy ez egy nyájas mosoly akart lenni, meri eredetileg annak szánta, és ha nem történt volna megalkotásában valami helyrehozhatatlan műhiba, akkor még jól is sikerülhetett volna.

Bár nyájas természetű fajankó volt, aki mindig buzgón törekedett rá, hogy lekötelezzen másokat, most fölhagyott eme régi jó szokásával. Egy kicsit zavarban volt. Azt ugyan érezte, hogy kettejük pillanatnyi viszonya teljességgel nélkülözi a bizalmas légkört, de a kiváltó okára mind ez idáig nem sikerült fényt derítenie.

– Szép napunk van – jegyezte meg puhatolózva.

– Ne törődj a nappal.

– Jól van, na. Hallott mostanában Gregory bácsi felől?

– Ne foglalkozz Gregory bácsikáddal.

– Jól van, na.

– És ne mondd azt, hogy „jól van, na”.

– Jól van, na – mondta Monty kötelességtudóan.

– Olvasd ezt.

Monty kézbe vette a Lurkók eléje tartott példányát.

– Azt akarja, hogy hangosan olvassam fel önnek? – s érezte, hogy ez már barátságosabb hangnem.

– Ne fáradj vele. Már láttam a szóban forgó részt. Itt, ahova mutatok.

– Ó, ah, igen. Woggly bácsi. Jól van, na.

– Nem hagynád végre abba ezt a „jól van, na” refrént? Nos?

– He?

– Szerintem ezt te követted el.

– Igen... Minden bizonnyal.

– A kutyafáját!

Monty most már teljesen összezavarodott, ehhez nem fért kétség. Nem titkolhatta tovább maga előtt, hogy a levegő rosszindulattól volt terhes. Lord Tilbury sohasem volt pajkos természetű, de ennél azért mindig jóval több kedvesség szorult belé.

 

Eszébe ötlött egy lehetséges magyarázat munkaadója érzelmeit illetően.

– Tálán az, hogy egy kicsit pontatlan, ugye? De megjegyezném, hogy tartalmilag teljesen rendben van, ugyanis az egyik legmegbízhatóbb szaktekintélytől, egy bizonyos Galahad Threepwood nevű öregfiútól hallottam. Lord Emsworth fivére. Nem valószínű, hogy hallott róla, de valaha nagyvilági fickó volt és abszolút szaktekintély whiskysüvegek kérdésében.

Zavarában újra elhallgatott. Egyszerűen nem talált rá magyarázatot, hogy mi válthatta ki feletteséből a felindultságot, amellyel, oly hevesen veri az asztalt.

– Mi az ördögöt akartál ezzel, te szerencsétlen hígagyú – érdeklődött Lord Tilbury kissé homályosan fejezve ki magát, miközben az öklét nyalogatta hogy beteszel egy ilyen förmedvényt a Kis Lurkókba? Éppen a Kis Lurkókba?

– Miért, talán nem jó írás? – kérdezte Monty óvatosan.

– Mit gondolsz, mit éreznek majd az anyák, amikor felolvassák ezt a badarságot csemetéiknek?

Monty gondterheltnek látszott. Ez új gondolatsort indított el benne.

– Talán a hangnemmel van valami baj?

– Fickók... Fogadás,.. Whisky... Ezzel most körülbelül tízezer előfizetőt veszítettünk el!

– Állítom, hogy ez eszembe sem jutott. Igen, a teringettét, most már kapiskálom, hogy mire gondol. Véletlen ballépés, meg ilyesmi. Nagyon könnyen okozhat zavart és levertséget. Igen, igen, igen, biztosan. Ő, igen, valóban. Nos, egyszerűen csak annyit mondhatok, hogy roppantul sajnálom.

– Nem úszód meg annyival, hogy roppantul sajnálod – igazította ki Lord Tilbury a tényállást hanem odamehetsz a pénztároshoz, kiveheted egyhavi fizetésedet, és eltűnhetsz a pokolba, hogy soha többé ne is lássam a képedet az épületben!

Monty aggodalma növekedett.

– De hisz ez úgy hangzik, mint egy kirúgás. Ne mondja már, hogy tényleg ki akar rúgni!

Lord Tilburyt elhagyták a szavak. Remegő ujja az ajtó felé mutatott. Személyiségének bűvös ereje működni kezdett: Monty a következő pillanatban már azon kapta magát, hogy ujjai a kilincset szorongatják, melynek hideg érdessége, úgy tűnt, felébresztette révületéből. Egy pillanatra megállt és egy utolsó kísérletet tett, mint annak idején Custer tábornok a sziúk ellen.

– Gondolja meg! – szólt.

Lord Tilbury papírjaival foglalatoskodott.

– Gregory bácsi nem fog örülni ennek – jegyezte meg Monty szemrehányóan.

Lord Tilbury egy pillanatra összerezzent, mintha egy lyukfúró árral szúrták volna oldalba, de mindazonáltal megőrizte közönyös nyugalmát.

– Igen, nem fog ujjongani, tudja.

Monty nem kívánt túl durva lenni, de úgy erezte, erre rá kell mutatnia.

– Csak azt akarom mondani, hogy semmi fáradságot nem sajnált, hogy megszerezze nekem ezt az állást, és lessék, most ez történik! Ő ne, ne áltassa magát, Gregory bácsi haragudni fog.

– Tűnj el – adta ki a parancsot Lord Tilbury.

Monty egy pillanatig játszadozott kezével a kilincsen, miközben gondolatait rendezte. Tudta már, hogy mit kell mondania, amitől úgy képzelte, kellőképpen megolvad a másik szíve, csak abban nem volt biztos, hogyan vágjon bele.

– Még mindig itt vagy? – kérdezte Lord Tilbury.

Monty biztosította, hogy igen, még mindig.

– Arról van szó, hogy van valami, amire nyomatékkal fel akartam hívni a figyelmét. Ezt nem ismeri, de személyes okokból kifolyólag egy évig különösen meg akartam tartani ezt a Kis Lurkók-állást. Bonyolultak az összefüggések. Ez valami fogadásféle tulajdonképpen. Találkozott már valaha egy bizonyos Gertrude Butterwick nevű lánnyal? Nem? Na mindegy, ez most hosszú lenne és nem is akarom untatni vele, de nekem elhiheti, hogy bonyolultak az összefüggések, és ha nem maradok továbbra is az ön alkalmazottja körülbelül úgy június közepéig, akkor üres lesz az életein és minden álmom szertefoszlik. Nos, ehhez mit szól? Nem fontolná meg még egyszer, figyelembe véve ezt, és nem halasztaná el hirtelen döntését addigra? Ha esetleg kétségei támadtak afelől, hogy teszeme a dolgom, oszlassa el őket. Úgy fogok dolgozni, mint az állat. Reggel elsőnek vetem magam a melóba, és este utolsónak húzom el csíkot, és végig megbízható, baromi önzetlen szolgálatot teljesítek, semmi órára pislogatás meg karba tett kéz...

– Menj innen! – kiáltotta Lord Tilbury. Csend lett.

– Nem gondolja meg?

– Nem.

– Önt nem lehet meghatni?

– Nem.

Monty Bodkin kihúzta magát.

– Mát akkor rendben – mondta mereven. – Most már tudjuk, hányadán állunk. Ha ez az ön álláspontja, akkor azt hiszem, ezen már nem lehet segíteni. Mivel önnek nincs szíve, önben nincs emberi érzés, szánalom és együttérzés, azt hiszem nincs más választásom, mint hogy lelépjek. De két dolgot mondok önnek, Lord Tilbury. Az egyik, hogy tönkretette egy ember életét. A másik: csip-csip.

Monty kiment a szobából, emelt fővel és méltóságteljesen, mint egy fiatal arisztokrata a francia forradalom idején, amikor fellép a vesztőhelyre vivő szekérre. Lord Tilbury titkárnője elkapta a fülét az ajtótól, éppen idejében, hogy elkerüljön egy csúnya fülsérülést.

 

Egyhavi fizetéssel a zsebében, csalódással a szívében és a vággyal a lelkében, hogy gyorsan múljon el a baj, ami ilyen esetekben fiatalemberekre rátelepszik, Monty Bodkin tanácstalanul állt a Tilbury Kiadó bejáratánál. És a Sors, figyelve őt, kényszerítve érezte magát, hogy meggyorsítsa gondolatait.

 

– Mitévő legyek – töprengett a Sors a sarki Szőlőfürtbe küldjem ezt a szenvedő fiatalembert, hogy egy korty itallal könnyítsen magán? Vagy dobjam inkább taxiba és röpítsem a Parazita Klubba, hogy ott régi barátjával, Hugo Carmodyval nagy jelentőségű találkozás jöjjön létre?

Nem volt könnyű dönteni. Sok minden függött tőle. Sokak sorsát érintette; olyanokét, mint Ronald Fish és jövendőbelije, Sue Brown; Clarence, Emsworth kilencedik grófja és malaca, Blandings Császárnője; Lord Tilbury, a Mamut Kiadó igazgatója; Sir Gregory Parsloe-Parsloe, Matchingham Hall bárója, és a kellemetlen kisember, Percy Pilbeam, a Borsos Históriák néhai szerkesztője és jelenleg az Árgus Magánnyomozó-iroda tulajdonosa.

– Hm... – mondta a Sors. – Ó, a mennykő csapjon bele, legyen a Parazita!

Így történt, hogy Monty mintegy húsz perccel később a klub dohányzójában ifjabb Mr. Carmody mellett ülve és egy pohár Gyíknyálat szürcsölve derékba tört karrierjének történetét ecsetelte.

– Ki vagyok rúgva! – foglalta össze a történteket, és keserűen felnevetett. – Ki vagyok dobva az utcára! Igen, azt hiszem ez az, amit úgy hívnak: „az Élet”.

Hugo Carmody nem volt részvétlen ember, de megvolt a magához való józan esze és a magánvéleménye a dologról. Úgy gondolta, hogy Lord Tilbury mély bölcsességről tett tanúbizonyságot, amikor az imént hallott módon járt el. Nyilvánvaló, a siker teljes titka – ha Monty Hodkinnal van együtt az ember egy vállalkozásban – abban rejlik, hogy a lehető leggyorsabban megszabaduljon tőle.

– Ez pech – állapította meg Hugo. – Ezek után mihez akarsz kezdeni? Pajtás, te nyakig ülsz abban, amibe más csak belelépni szokott.

Monty beismerte, hogy bár nincs híjával az e világi boldoguláshoz szükséges talentumnak, de most nem erről van szó.

– Ehhez semmi köze a pénznek. Egyedül az számít, hogy megtartok-e egy állást vagy sem. Bonyolultak az összefüggések. Akarod, hogy kifejtsem?

– Kösz, inkább ne.

– Ahogy óhajtod. Még egy csepp italt? Pincér, még két cseppet ugyanabból.

– Mindenesetre – mondta Hugo a jó szándéktól vezérelve, hogy fölcsillantsa az élet napfényes oldalát -, ha nem rúgtak volna ki most, akkor kirúgtak volna később, nemde? Úgy értem, halvány fogalmam sincs, hogy mire használhatnának téged egy olyan cégnél, mint a Mamut. Legfeljebb papírnehezéknek. És fogadok, hogy abban a whiskysüveg dologban is totál mellétrafáltál.

Monty lelkiereje igencsak megrendült a közvetlen múlt megrázkódtatásainak következtében, de ezt nem engedhette el sző nélkül.

– Fogadok, hogy nem – mondta nyájasan. – Közvetlenül egy megbízható forrásból tudom. Lord Emsworth fivérétől, az öreg Gally Threepwoodtól. Gregory bácsikám lenn Shropshire-ben csak néhány mérföldre lakik Blandingstől, és kölyökkoromban rengetegszer beugrottam hozzájuk, amikor is egy nap az öreg Gally félrevont...

Hugo érdeklődése feltámadt.

– Gregory bácsikád? Sir Gregory Parsloe lenne az?

– Igen.

– Na, ez kezd érdekes lenni. Soha nem gondoltam volna, hogy te Parsloe unokaöccse vagy.

– Miért, talán ismered?

– Hogy ismerem-e? Hogyne ismerném! Egész nyarakat töltöttem ott.

– Csak nem? Ő, persze, el is felejtettem. Te és Ronnie Fish mindig is gyerekkori jó barátok voltatok, ugye? Vele voltál?

– Nem. Az öreg Ernsworth-nek titkárkodtam. Szép, kényelmes állás. Amolyan szinekúra. De mostanra már otthagytam.

– Azt hittem, hogy még az a Baxter nevű fickó a titkára.

– Öregfiú, kicsit le vagy maradva. Baxter már rég lelépett.

Monty sóhajtott, mint amikor egy fiatalembert az idő múlására emlékeztetnek.

– Igen – ismerte be az utóbbi időben egy kissé megszakadt a kapcsolatom Blandingsszel. Már talán három éve is annak, hogy utoljára jártam ott. Valahogy amióta elkezdődött ez a dél-franciaországi nyaralgatás, sosincs időm, hogy leugorjak az ősi fészekbe. Hogy vannak az ottaniak? Az öreg Emsworth még a régi?

– Milyen volt akkor, amikor ott rontottad a levegőt?

– Ó, egy szórakozott, nyájas öreg szivar. Semmi másról nem beszélt, csak rózsákról meg takarmánytökről.

– Akkor nagyjából a régi, azzal a különbséggel, hogy most csak disznókról hajlandó beszélni.

– Mi? Disznókról?

– Blandings Császárnője nevű kocája tavaly, a shropshire-i mezőgazdasági kiállításon a „Hízó” kategóriában elnyerte a győztest illető nagy ezüstérmet, és nagyon reméli, hogy az idén is elhozza a pálmát. Ez szolgáltatja a kilencedik gróf beszédtémáinak mintegy...

– Hogy van az öreg Gally?

– Még jó erőben.

– És Beach?

– Elvégzi a munkáját éppúgy, mint régen.

– Igen, igen, igen – sóhajtott szentimentálisán az ősi fészek, úgy látszik, nem sokat változott azóta... Te jó ég! – kiáltott fel váratlanul, miközben heves érzelmi felindultságában koktélja maradékát nadrágjára löttyentette anélkül, hogy észrevette volna. Felvillanyozta egy hirtelen ötlet. Bár Monty Bodkint a klubba való megérkezése óta oldottnak és nyugodtnak láttuk, miközben erről s arról csevegett, ezalatt egy pillanatra sem felejtette el azt, hogy épp az imént mondtak fel neki, és mivel bonyolultak az összefüggések, érezte, hogy sürgősen új állás után kell néznie. Ragyogó fény gyulladt, ki elméjében.

A Monty Bodkin-féle elmék, ha esetleg nem is dolgoznak expresszvonat-sebességgel, de éppolyan tudat alatti folyamatok működnek bennük, mint az ésszel jobban megáldott kortárs koponyákban. Attól a pillanattól fogva, amikor Hugo említette neki, hogy titkára volt Emsworth grófjának, az a ködös ötlet fészkelte be magát elméjébe, hogy ez az információ roppant fontos és nagy jelentőségű üzenetet rejteget. Tudatalattija néhány perce vadul dolgozott, és most felküldte a megoldást a központba. Remegett az izgatottságtól.

– Egy pillanat – mondta. – Tisztázzuk csak! Azt mondod, hogy az öreg Emsworth titkára voltál?

– Úgy van.

– És úgy rúgtak ki?

– Engem nem úgy rúgtak ki – tette hozzá Hugo jogos felháborodással én mondtam fel. Ha komolyan érdekel, eljegyeztem Lord Emsworth unokahúgát és fél órán belül viszem is le Worcestershire-be, hogy találkozzon a törzs fejével.

Monty elméjét túlságosan lekötötték más irányú gondolatok, hogy kifejthesse jókívánságait.

– Mikor hagytad ott az állásodat?

– Tegnapelőtt.

– És betöltötték már a helyedet?

– Tudtommal még senki.

– Hugo – szólt Monty – komolyan én meg akarom szerezni azt az állást. Megyek és azonnal telefonálok Gregory bácsikámnak, hogy késedelem nélkül kaparintsa meg nekem.

Hugo szánakozva nézett rá. Fájdalommal töltötte el, hogy szét kell rombolnia régi barátjának álmait, de úgy érezte; meg kell mondania szegény fickónak az igazságot.

– A helyedben én nem táplálnék túlzott reményeket ahhoz, hogy Sir Gregory bármilyen állást kicsikarjon az öreg Emsworth-től. Ahogy az imént mondtam, nem vagy teljesen tisztában Blandings legújabb kori történelmével. A Blandings-kastély és Matchingham Hall közötti diplomáciai kapcsolatok kissé feszültek. Nemrégiben a bácsikád csúnyán kitolt az öreg Emsworth-szel, amikor elcsábította tőle a malacgondozóját. Agyelszívás, tudod.

– Ó, egy ilyen kis dolog miatt...

– Ide ügyelj. Lord Emsworth-nek az a rögeszméje, hogy a te Gregory bácsikád titkos terveket sző a Császár nő ellopására.

– Mi? De miért?

– Az öregnek van rá egy elmélete. A bácsikádnak van egy malaca, Matchingham Büszkesége, és ha a Császárnőt kivonja a forgalomból, akkor esetleg az előbbi viszi el a pálmát a kiállításon. Szóval, amikor minap ellopták a Császárnőt...

– Ellopták? Ki lopta el?

– Ronnie.

Monty feje, sosem lévén túl szilárd, most szédülni kezdett.

– Mit? Ronnie? Úgy érted, Ronnie Fish?

– Úgy értem. Ez egy meglehetősen szövevényes történet. Ronnie jegyben jár egy lánnyal, és nem veheti el addig, amíg az öreg Emsworth ki nem köhögi a pénzét.

– Ő a gyámja?

– Igen.

– A gyámok kemény diók – állapította meg Monty szakértően. – Huszonöt éves koromig nekem is volt egy, és emlékszem, többheti kitartó kuncsorgásomba került, hogy kicsikarjak belőle egy tízfontos ruppót.

– Na, hogy belopja magát az öreg Emsworth szívébe, Ronnie elcsórta a disznót.

Monty újra érezte fejében azt a bizonyos szédülést. Ugyanis ezt már képtelen volt követni.

– De miért?

– Egyszerű. Abból a feltevésből indult ki, hogy ha elrabolja a malacot, és egy-két napra elrejti valahol, aztán úgy tesz, mintha ő találta volna meg, akkor így elnyeri az öregfiú rokonszenvét. Azután már gyerekjáték lesz a lordot megpuhítani. Ez tényleg nagyón épkézláb ötlet volt. Természetesen az egész tönkrement, Mint minden, ami Ronnie keze közé kerül.

– Hol ment tönkre?

– Nos, több előre nem látható esemény következtében. Végül az állatot egy lakókocsiban találták meg, amely Baxter tulajdonát Képezte. Mondtam, hogy egy kicsit bonyolult – tette hozzá Hugo kedvesen, látva a zavart barátja arcán. Monty beismerte, de úgy érezte, egy ponton meglehetősen tisztán lát.

– De akkor az öregnek tudnia kellett, hogy nem az én bácsikám lopta el a malacot! Úgy értem, ha az állatot Baxter...

– Egyáltalán nem. Azt gondolja, hogy Baxter a bácsikádnak dolgozik. Újra csak azt mondom, ahogy az elején is mondtam, a helyedben én nem várnék jelentős segítséget Sir Gregorytól.

Monty elmélázva harapdálta ajkát.

– Mit vesztek, ha megpróbálom?

– Én csak azt mondom, nem vehetsz mérget arra, hogy az öreg Emsworth alkalmazni fog titkáraként pusztán Sir Gregory iránti rajongásból.

Hugo az órára pillantott és felállt.

– Most már tényleg mennem kell, ha nem akarom lekésni a vonatot.

Monty kikísérte a bejárati lépcsőhöz, és Hugo taxit hívott.

– Talán menni fog – tűnődött hangosan Monty.

– Ó, persze, természetesen.

– Elképzelhető, hogy izé, ki is békültek már.

– Amikor elmentem, ennek még semmi jelét nem láttam. De most már tényleg sietnem kell – mondta Hugo és beszállt a kocsiba.

– Ja, erről jut eszembe – tette hozzá az ablakon kihajolva van még valami. Ha tényleg lemész Blandingsbe, ott találod a második legcsinosabb lányt Angliában. Tartsd jó távol tőle magad, ha kedves az életed.

– He?

– Csak annyi, hogy Ronnie menyasszonya. Mindketten a kastélyban tartózkodnak, és ha túl sok érdeklődést találsz mutatni iránta, Ronnie szíves örömest puszta kézzel megfojt téged. Tökéletes szerelem és tökéletes bizalom. De Ronnie inkább Otellóra üt, vagy a zöldszemű szörnyek fajtájához tartozik. Egy alkalommal, amikor rájött, hogy egy Pilbeam nevű fickó minden kétséget kizáróan együtt vacsorázott Sue-val, olyan erős féltékenységi roham tört ki rajta, hogy gondolkodás nélkül szétverte a berendezést. Ő, igen, öreg Ronnie, ő a heves érzelmek és a vad szenvedélyek férfija.

– Hogy érted, hogy nyilvánvalóan együtt vacsorázott?

– Valójában velem volt. Feddhetetlen Hugo. De Ronnie nem tudta ezt. Rájött, hogy Sue ezzel a Pilbeammel beszélgetett... Őt is ott találod a kastélyban...

– Sue? – kérdezte Monty.

– Sue. Sue Brown.

– Micsoda?

– Sue Brown.

– Csak nem Sue Brown? Csak nem arra a Sue Brown nevű lányra gondolsz, aki a kórusban, a Regalban énekelt?

– De ő az. Úgy látszik, ismered.

– Hogy ismerem-e? Azt kell mondanom, hogy nagyon is jól ismerem. Természetesen ismerem. Jó néhány éve nem láttam már, de egyszer... Drága Sue! Az édes Sue! Sue a legédesebb lány a világon. Ritkán találkozik az ember ilyen jó fejjel. Miért...?

Hugo könyörögve rázta a fejét.

– Pontosan ettől az érzéstől óvlak. Éppen ez az a hangnem, amitől a lehető legmesszebb kellene tartanod magad. Azt gondolom, felettébb szerencsés, hogy olyan minimálisak az esélyeid, hogy bejuss a kastélyba. Nem szeretném egyszer azt olvasni a reggeli lapomban, hogy a tóban találták meg felpuffadt hulládat..

 

Néhány pillanattal később, miután a taxi elhajtott, Monty gondolataiba merülve állt a lépcsőn. A hír, hogy minden élők között, Sue Brown is Blandingsben tartózkodik, különösen vonzóvá tette a megszerzendő új állás kilátását. Nagyszerű lenne a drága Sue-t újra látni.

Ami pedig azt a disznóügyet illeti... nem hagyta magát elkedvetleníteni. Valószínűleg van benne egy jó adag túlzás. Hugo Carmody kitűnő bajtárs, az egyik legjobb, de mindig is hajlamos volt rá, hogy semmiségeket felfújjon. Monty optimizmussal tele indult meg a folyosó végén lévő telefonfülke felé.

– Közvetlen vonalat kérek – mondta Matchingham 8-3.

3

 

Ha körülbelül huszonnégy órával azután, hogy Monty Bodkin megejtette távolsági hívását Matchingham 8-3-ba, egy éles szemű madár, amely a Blandings-kastély fölött körözött volna, és – a szó legszorosabb értelmében – madártávlatból figyelte volna annak parkjait, kertjeit és birtokait, akkor egy emberpárra lett. volna figyelmes, amint Anglia e nagyúri lakának bejárati teraszán föl s alá sétálgat. És ha természetes teleobjektívjét élesre állítja, és szemét karmaival az erős reggeli nap ellen beárnyékolja, láthatta volna, hogy a pár egyik fele egy kicsi, keménykötésű és rózsaszín ábrázatú fiatalember, a másik egy feltűnően, csinos lány, aki zöld lenvászon ruhát és körgallért visel. Ronald Overbury Fish éppen búcsút vett Sue-tól, mielőtt Market Blandingsbe hajtott, hogy ott elcsípje a tizenkettő negyvenes vonatot. Norfolkba szándékozott menni, hogy tanú legyen George unokaöccse esküvőjén.

Úgy számította, hogy nem lesz túl soká távol, mert már másnap vissza akart térni. Mindamellett úgy érezte, el kell látnia Sue-t néhány jó tanáccsal arra vonatkozóan, hogy miként viselkedjen távollétében. Mindenekelőtt arra hívta fel nyomatékosan figyelmét, hogy minden női fortélyát vesse be Clarence bácsi elbűvölésére.

– Rendben – mondta Sue. Kicsi lány volt, elbájoló mosollyal és nagy kék szemekkel. Ez utóbbiak most a készséges megértéstől csillogtak. Pontosan követte Ronnie okfejtését: Lord Emsworth, bár megígérte, hogy megadja neki a pénzét, de ez eddig még nem történt meg. Nyilvánvaló tehát, hogy őlordságát feltétlenül el kell bűvölni. A feladat, egyébként, nem ígérkezett ízléstelennek. Ama rövid idő alatt, amikor őlordsága társaságát élvezhette, Sue nagyon megkedvelte a nyájas és álmodozó öreg főnemest.

– Tapadj hozzá, mint a ragasztó.

– Rendben – mondta Sue.

– Azt hiszem, az lenne a legjobb; ha miután én elmentem, te azonnal odamennél hozzá, és a malaca felől érdeklődnél.

– Rendben.

– És Constance néni felől... – tette hozzá Ronnie.

Egy pillanatra megállt és összehúzta a szemöldökét. Mindig összehúzta, ha nagynénjére, Lady Constance Keeble-re gondolt.

Amikor Ronald Overbury Fish, a Fishek utolsó sarja, Lady Julia Fish egyetlen fia és Clarence unokaöccse bejelentette, hogy egy házasság van kilátásban, és a közeljövőben létre is jön közte és a Regal Színház kórusának egy tagja között...

Beach, a kastély komornyikja, aki tizennyolc éve félig-meddig atyai gondoskodással fordult Ronnie felé, és az első pillanatban beleszeretett Sue-ba, támogatta az ötletet. Ugyanígy a Tiszteletreméltó Galahad is, aki még annak idején, amikor a kilencvenes években fess, társaságbeli fiatalember volt, el akarta venni Sue mamáját. Ami magát Lord Emsworth-öt illeti, a maga szórakozott hangján egy „Ő, ah?"-val kommentálta a frissen hallott hírt, és folytatta elmélkedéseit a malacokról.

Most is, mint ahogy oly gyakran megesik ilyen alkalmakkor, a család női tagjaiból csikorgó hang tört elő.

A nők ritkán mentesek az osztály-előítéletektől. A rang fontosságáról vallott nézeteik erősen különböznek a költő, Burns véleményétől. láttuk már, hogy Lady Julia milyen véleménnyel volt a küszöbön álló frigyről. Constance nővére éppen úgy nem késlekedett kifejezni nemtetszését. Már előre szomorkodott a szégyenfolt miatt, amely a büszke családi címeren fog éktelenkedni, és mindent megtett, hogy a világ lássa szenvedését. Nem fukarkodott a sóhajtásokkal, és amikor éppen szünetet tartott, akkor ajkait szorította össze erősen.

Így most, amikor Ronnie a nevét említette, összehúzta szemöldökét.

– Constance nénivel kapcsolatban pedig...

Éppen hozzá akarta tenni, hogy ha Constance nénikéjének esetleg lenne képe felvágni, és egy kicsit is eljátszani jövendőbelijével szemben a rátarti vidéki fejedelemasszonyt, akkor Sue gondolkodás nélkül csapja arcul. Ebben a pillanatban bukkant fel egy hamis tekintetű fiatalember, aki ondolált frizurát és viaszkozott bajuszt viselt. Egy pillanatra megállt a küszöbön, tétovázott, elkapta Ronnie tekintetét, egy kényszeredett vigyort vágott, és újra eltűnt. Ronnie mereven bámult oda, ahol a fickó az imént állt.

– A kis semmirekellő! – morogta fogai között. Percy Frobisher Pilbeam látványa Ronald Fishben mindig felébresztette a benne szunnyadó fenevadat.

– Utánad szaglászik, lefogadom!

Sue-n némi nyugtalanság vett erőt.

– Ó, nem gondolnám. Napok óta alig beszéltünk egymással.

– Nem zaklatott mostanában?

– Ó, nem.

– Egyáltalán mit keres itt? Azt hittem, már nincs is itt.

– Azt hiszem, Lord Emsworth kérte meg rá, hogy maradjon még.

– Valaha csokrokat küldözgetett neked.

– Tudom, de...

– Azon az estén cipelt be abba az étterembe.

– Tudom. De remélem többé már nem bosszantod magad miatta!

– Én? – kérdezte Ronnie – Nem! Természetesen nem.

Kissé nyersen beszélt, mert zavarban volt. Mindig nyugtalansággal tölti el egy érzékeny fiatalember lelkét, amikor rádöbben, hogy mekkora szamarat csinál magából. Nagyon is jól tudta, hogy nincs és soha nem is volt semmi Sue és e semmirekellő Pilbeam közt. És mégis, a fickó puszta látványától önkéntelenül is vér tolult az arcába, elkomorult az ábrázata és a hangja két oktávot zuhant.

Valójában minden baja abban gyökeredzett, hogy ahol Sue-ról volt szó, ott ő mindig kisebbrendűségi komplexustól szenvedett. Mindig is nehezen tudta elképzelni, hogy egy olyan lány, mint Sue, komolyan foglalkozzon egy olyan rózsaszín képű és töpszli alakkal, mint ő. Nem hagyta nyugodni a félelem, hogy hamarosan felvirrad a nap, amikor Sue rádöbben, mekkora baklövést követett el, amikor azt képzelte, hogy szereti őt, és sürgősen lelép, és valaki mást ajándékoz meg szívével. Természetesen nem ezt a kis inci-finci Pilbeamet, de tegyük fel, hogy feltűnik valaki, aki magas, sudár és karcsú...

Sue megtette a magáét. Próbálta rendezni, és ki akarta iktatni ezt a zavaró körülményt. Az egyetlen felhő boldogsága egén. Ronald féltékenységi hajlama volt, amire oly finom érzékkel utalt Hugo Carmody Monty Bodkinnal való beszélgetésük folyamán. A féltékenység, ha két ember találkozik, és tudják, hogy kölcsön nősen szeretik egymást, mindig is ostobaságnak és érthetetlennek tűnt számára. Sue őszinte és gyermekien egyszerű lélek volt.

– Ugye megígéred, hogy nem bosszantod magad miatta?

– Teljes mértékben.

– És senki más miatt?

– Egészen biztosan. Ez nem történhet meg még egyszer. – Ronnie egy kis szünetet tartott.

– Csak egy a bökkenő tette hozzá töprengve hogy olyan átkozottul alacsony vagyok.

– Nekem éppen elég magas vagy.

– És ráadásul még rózsaszín képű is.

– A kedvenc színem. Te egy drága kis rózsaszín képű angyalka vagy, és én így szeretlek téged.

– Tényleg szeretsz?

– Persze hogy szeretlek.

– De tegyük fel, hogy meggondolod magad...

– Bolond vagy, Ronnie.

– Tudom, hogy az vagyok, de még mindig azt mondom, tegyük fel, hogy meggondolod magad.

– Az a valószínűbb, hogy inkább te gondolod meg magad.

– Mi?!

– Tegyük fel, hogy amikor anyád megérkezik, meggyőz téged.

– Micsoda ostobaság!

– Nem hiszem, hogy kedvelni fog engem.

– Természetesen kedvelni fog téged.

– De Lady Constance nemigen.

Ronnie egy heves kiáltást hallatott.

– Constance néni! Éppen azt kerestem, hogy kiről is beszélgettünk, amikor ez a semmirekellő Pilbeam idetolta azt a kígyó kepét. Ide figyelj! Ha Constance néni távollétemben megpróbálja eljátszani veled a vérbeli arisztokratát, akkor nyugodtan csapj a képébe. Ne zavartasd magad semmiféle lornyon meg összehúzott ajkak miatt.

– És akkor mit csináljak, ha a te marnád nyúl a lornyonja után?

– Ó, ilyesmire nem kell számítanod a mama részéről.

– Neki nincs lornyonja?

– A mamával nincs ilyen gond.

– Nem olyan, mint Lady Constance?

– Egy kicsit, de csak külsőre. De egészen más, komolyan. Lady Constance egy kiköpött Erzsébet királynő. A mama meg egy derűs lélek.

– Mindamellett megpróbál majd meggyőzni.

– Nem fog menni neki.

– De igen. „Ronald, drága fiacskám, igazán! Ez az abszurd rajongásod! Ez nem te vagy!” Már itt érzem a csontjaimban.

– A mama nem beszélne így még akkor sem, ha fizetnél neki. Újra csak azt mondom, hogy tök jó fej.

– Nem fog szeretni engem.

– Dehogynem fog szeretni. Ne légy már olyan... na, hogy az ördögbe is mondják?

Sue apró, fehér fogaival az ajkába harapott. Kék szemét a ború felhője árnyékolta be.

– Bárcsak ne mennél el, Ronnie.

– Csak holnap estig leszek távol.

– Tényleg el kell menned?

– Attól tartok igen. Szegény öreg George-ot nem hagyhatom magára. Számít rám. Emellett meg látni akarom, hogy ténykedik az oltárnál. Ellesek néhány szakmai fogást, ami talán jól jön, ha majd egyszer te meg én...

– Ha egyáltalán eljutunk odáig.

– Ne is mondj ilyeneket – kérlelte Ronnie.

– Ne haragudj. Bárcsak ne kellene elmenned. Félek. A hely miatt. Oly nagy és ódon. Valahogy úgy érzem magam, mint egy kiskutya, amelyik véletlenül egy katedrálisba tévedt.

Ronnie megfordult és kutató pillantást vetett gyermekkori otthona felé.

– Igen... egész tűrhető méretei vannak ennek az öreg kéglinek – ismerte el még egyszer, végigfuttatva szemeit a csipkés kőoromzaton. – Erre nem is gondoltam azelőtt, de most, hogy mondod, láttam már kisebb helyeket is. De nincs benne semmi, ami miatt bárkinek félnie kéne.

– De igenis lenne, ha te is egy külvárosi negyedben nőttél volna fel. Úgy érzem, bármely pillanatban előbukkanhat valamelyik ősöd szelleme és rám mutat, miközben ezt kiáltja: „Mi keresnivalód van NEKED itt, te kis áruló?”

– Csak kapjam rajta őket, amikor molesztálnak téged! – tette hozzá Ronnie vigasztalóan. – Ne légy már olyan... hogy a fenébe is mondják? Azt tudom, hogy m-mel kezdődik. Nem szabadna így érezned. Úgy kerültél ide, mint a langy szellő. Clarence bácsi szeret téged. Gally bácsi szeret téged. Mindenki szeret téged – kivéve Constance nénit. De mi a frászt törődünk mi azzal, hogy mit gondol Constance néni, nem?

– De én továbbra is nyugtalan vagyok a mamád miatt.

– Én pedig újra csak azt mondom...

– Nem kell, tudom mit akarsz megint mondani. De ugyanaz a fura érzésem van, mint neked szokott lenni, amikor valami készülődik. Valami baj, baj. Egy fekete női alak közeledik a vízen.

– A mama rendes.

– Ez semmit sem változtat a dolgon. Van egy előérzetem.

– Nos, nem értem, miért kellene lennie. Eddig minden zökkenőmentesen ment.

– Hát éppen ez az. Őrült boldog voltam, és érzem, hogy azok az utálatos dolgok, amelyek tönkreteszik a boldogságot, csak a kellő pillanatot lesik. Várnak. Semmit sem tudnak tenni, amíg Martin meg nem érkezik.

– He?

– Arra a számra gondoltam, amit az egyik lány játszott a gramofonján az öltözőben a legutóbbi előadáson. Egy négerről szólt, aki egy szellemjárta házba megy be, és a démonmacskák csak jönnek és jönnek egymás után, és mindegyik nagyobb és rémisztőbb, mint az előző, és amikor egy bejön, akkor azt mondja a többinek: „Most rajta, kezdhetjük?” Mire azok: „Még ne. Nem tehetünk semmit, míg Martin meg nem jön.” Szóval, nem tudok másra gondolni,.mint hogy Martin hamarosan itt lesz.

Ronnie megtalálta a szót, amelyet régóta keresett.

– Morbid. Tudtam, hogy m-mel kezdődik. Ne légy már olyan átkozottul morbid!

Sue egy kicsit összerándult, mint egy kutya, amely kijön a vízből és megrázza magát. Kezét Ronnie karjára fektette és megszorította.

– Szerintem ez morbid.

– Hát persze hogy az.

– Minden rendbe jöhet.

– Minden jóra fordul. A mama bolondulni fog érted. Egyszerűen nem tud másként érezni. Mindazok miatt a...

Ronnie már-már lírai lett, amikor hirtelen elhallgatott.

A kastély autója éppen előgördült a garázsból, Voulesszal, a sofőrrel a volán mögött.

– Így elszaladt volna az idő? – jegyezte meg Ronnie elégedetlenül.

A kocsi felhajtott eléjük, és Ronnie kissé zordon tekintettel bámult Voulesra. Nem arról volt szó, hogy nem kedveli a sofőrt, azt az embert, akit gyermekkora óta ismert, és akivel oly sokat járt krikettezni a falusi pályára. Csupán arról volt sző, hogy vannak pillanatok, amikor egy fiatalember szeretne rejtve maradni idegen pillantások elől, és közéjük tartozik az is, amikor jövendőbelijétől készül elköszönni. Mindamellett sok jóság szorult Ronald Fishbe. Nem véve tudomást a sofőr huncut pillantásáról, magához vonta a szeretett lányt, és kipirult arccal oly szenvedélyesen csókolta meg, amennyire csak egy Fish tői kitellett. Ezek után beszállt az autóba, kihajolt az ablakon, integetett, újra csak integetett, és nem hagyta abba az integetést, míg Sue el nem tűnt. Aztán elhelyezkedett és maga elé meredt, miközben nehezen lélegzett orrlyukain keresztül. Sue pedig, miután addig ácsorgott, míg a kocsi be nem fordult a feljáró mögé, és el nem nyelte egy sűrű rododendroncsoport, mélázva visszasétált a teraszra.

Az augusztusi nap teljes mennyei fenségében szórta szerteszét sugarait. A rovarok álmosan cirpeltek a fűben, a méhek zümmögése a levendulasövényben a nappal egyesülve édes bágyadtságot árasztott. A lány szomorkásán vágyódó pillantást vetett a bokorcsoporton túli, cédrusfával beárnyékolt gyepre, ahol a Tiszteletreméltó Galahad gondolataiba merülten, karosszékében mélyen hátradőlve szürcsölte szódás whiskyjét. Egy másik szék is volt mellette, és Sue tudta, hogy ezt neki tette oda.

De a kötelesség az kötelesség, függetlenül attól, hogy milyen forrón tűz a nap, és milyen álmosítóan zümmögnek a rovarok. Ronnie megkérte, hogy Lord Emsworth-szel malacokról társalogjon. És a feladatot teljesíteni kell. Lelépett a széles kőlépcsőről, és nyugati irányba fordulva elindult a birtok ama szöglete felé, amelyet a nemes berkshire-i kocának, Blandings Császárnőjének szentelt Emsworth grófja.

 

A Császárnő budoárja egy kis, boglárkák és százszorszépek által tarkított mező közepén terült el, amelyet a tavat tápláló patakocska két ezüstös ága fogott közre. Lord Emsworth, szokásához híven, reggelije után egyenesen odacsoszogott, és most fél órával déli tizenkettő után még mindig ott állt malacgondozója, Pirbright társaságában, s miközben ernyedten hajolt át az ól léckerítésén, szemei a szent áhítat fényétől ragyogtak.

Időről időre egy mélyet szippantott. Eme csinos kis fertályon a levegő mindenütt az érett nyár milliónyi édes illatával volt terhes, de nem itt, ahol őlordsága szippantásait végezte. A nagyszerű jószág olyan penetráns aromát árasztott, amely egyrészt jellegzetes, másrészt lebilincselő volt. Vonzó is annak, aki úgy kedvelte, mint Lord Emsworth. Blandings Császárnője és e két emberi lény között, akik kényelméről gondoskodtak, külső, fizikai megjelenésükben éles kontrasztot vehetett észre bármely kevésbé éles szemű megfigyelő is: Lord Emsworth magas volt és cingár, Pirbright magas és még cingárabb. A Császárnő ezzel szemben elmehetett volna nehezéknek egy, a próbarepüléséhez készülődő rögzített légballonhoz. A bőséges és rendszeres táplálkozás híve volt, és soha életében egyetlen karcsúsító mozdulatot sem végzett. Figyelve őt, amint beletúrja magát a korpából, makkból, krumpliból álló csalamádéba és moslékba, Emsworth kilencedik grófja érezte, hogy szíve úgy kezd verni, mint annak idején a költő, Wordsworth szíve vert, ha megpillantott egy szivárványt az égen.

– Micsoda látvány, Pirbright! – szólalt meg mélységes tisztelettel.

– Ühüm, uram.

– Biztosan győzni fog. Nem tehet mást.

– Egen, uram.

– Hacsak nem... Nem hagyhatjuk, hogy még egyszer ellopják, Pirbright.

– Neem, uram.

Lord Emsworth megigazította csíptetőjét. Az eksztatikus malacsugár eltűnt szemeiből. Arcát gondok sötét felhője árnyékolta be. A gonosz báró, Sir Gregory Parsloe körül jártak gondolatai. A Császárnő elrablása és azt követő megtalálása az extitkár, Baxter lakókocsijában először teljesen összezavarták őlordsága elméjét. Hogy Baxternek, aki bár köztudottan excentrikus, miért kell Shropshire-ben malacokat lopkodva kóborolnia, ez megfejthetetlen rejtély maradt őlordsága előtt. De a higgadt megfontolás meghozta gyümölcsét. A fickó nyilvánvalóan Sir Gregory lepénzelt csatlósa volt. De ami most nyugtalanította, az ama baljóslatú meggyőződése volt, miszerint a veszély még nem múlt el. Bár egyszer már keresztülhúzták számításait, a báró, érezte, most újabb támadásra készül. Két héttel a Mezőgazdasági Kiállítás előtt még bőségesen volt idő arra, hogy egy Parsloe-féle kifinomult elmében egy ördögi terv megfoganjon. Röviden, ez a felfújt hólyag bármely pillanatban képes belopakodni álarccal a képén és mérgezett tűvel a kezében, hogy a verseny előtt ártalmatlanná tegye az egyetlen esélyest. Végigjártatta szemeit a kifutón. Magányos hely volt, távol minden emberi településtől. Egy malac, ha itt bárók molesztálják, hiába visít segítségért, senki sem hallja meg.

– Gondolod, hogy itt ebben az ólban biztonságban van, Pirbright? – kérdezte aggodalmasan. – Azt hiszem, át kellene költöztetnünk az újba. a konyhakert mellé. Az közel van a házadhoz.

Hogy a malactenyésztés elnökhelyettese milyen választ adott volna eme javaslatra – vajon az egy „Ühüm” vagy egy „Egen” lett volna -, nos, ez sohasem fog kiderülni. Ugyanis ebben a pillanatban feltűnt egy alak, akinek láttára Pirbright tisztelettudóan a háttérbe vonult. Lord Emsworth, akinek lepottyant a csíptetője, visszaillesztette, és nyájasan bámult, mint egy birka a kerítésen át.

– Ah, Connie, drágám.

Bizony régebben gyakran voltak olyan pillanatok, hogy nővérének, Lady Constance Keeble-nek hirtelen feltűnése olyankor, amikor hórihorgas testével ernyedten hajolt át a Császárnő szentélyének léckerítésén, zavart és kényelmetlen érzéseket keltett benne. Nővérének külön érzéke volt hozzá, hogy a semmiből lépjen elő és megdorgálja fivérét, amiért drága idejét malacokra fecsérli ahelyett, hogy a birtok ügyeivel kapcsolatos levelezésnek szentelné. De az utóbbi pár napban, annak a Carmody nevezetű fiatal fickónak a távozása óta nem volt titkára, és nem várhatjuk el, hogy valaki egyedül, titkár nélkül vezesse a korrespondenciát. ,Lelkiismerete ennélfogva tiszta volt, és nem ingerlékeny, védekező; hangnemben beszélt, mint valami harcias kedvű faragatlan alak,; amelyet egyébként ilyen alkalmakkor gyakran mutatni szokott.

– Ah, Connie, drágám, épp jókor jöttél, hogy tanácsot adj nekem. Éppen azt magyaráztam Pirbrightnak, hogy...

Lady Constance nem várta meg a mondat végét. Amikor a családfővel érintkezett, mindig hajlamos volt modorába egy árnyalatnyit keverni a kissé türelmetlen dada és a kissé tökkelütött kölyök című diskurzus hangulatából.

– Ne törődj vele, hogy mit mondtál Pirbrightnak. Inkább azt mondd meg, van-e fogalmad róla, hogy hány óra?

Lord Emsworth-nek nem volt. Sohasem volt. Ama homályos sejtésen túl, hogy amikor már túl sötét van ahhoz, hogy négy lábnál messzebbről is láthassa a Császárnőt, akkor már közel a vacsoraidő, ezen kívül kevés figyelmet szentelt az órák múlásának.

– Már majdnem egy, és fél kettőre vendégeket várunk.

Lord Emsworth megemésztette a hírt.

– Ebéd? Ó, ah, igen. Igen, hogyne. Ebéd, biztosan. Igen, ebéd. Gondolod, hogy be kellene mennem, és kezet kellene mosnom?

– És arcot. Tiszta sár. És átöltözni. És másik cipőt venni. És tiszta gallért venni föl. Igazán, Clarence, annyi gond van veled, mint egy kisgyerekkel! Föl nem foghatom, hogy miért keli álló nap mocskos disznókat bámulnod.

Lord Emsworth átkísérte nővérét a kis mezőn, de a feje – igazán alig volt rajta egy pár sáros fröccsenés – megdagadt és lázadó arckifejezés ült ki rá. Nem ez volt az első eset, hogy nővére ilyen sértő módon aposztrofálta azt, akit ő faja és neme legfőbb díszének tekintett. Méghogy mocskos disznó! Bánatosan tűnődött közvetlen környezete furcsa képtelenségén, amellyel a Császárnőnek a világ rendjében elfoglalt helyét értékelte, pontosabban egyáltalán nem értékelte. Úgy tűnt, senki sincs birtokában a bölcs éleslátásnak, amellyel fölmérhetné az állat valódi értékét.

Nos, igen, talán egyvalaki. Az a kislány, az a hogy-is-hívják, aki Ronald unokaöccséhez akar feleségül menni, igen, egyedül ő tanúsított érdeklődést az ezüstérmes iránt.

– Kedves lány – motyogta maga elé, megadva gondolatmenetének a végkövetkeztetést.

– Miről beszélsz, Clarence? – kérdezte Lady Constance fáradtan. – Ki kedves lány?

– Ronald menyasszonya. Elfelejtettem a nevét. Nem Smith?

– Brown – mondta Lady Constance röviden.

– Ez az, Brown. Kedves teremtés.

– Végül is jogod van a véleményedhez – tette hozzá engedékenyen Lady Constance.

Néhány pillanatig szótlanul sétáltak egymás mellett.

– Ha már ennél a Miss Brownnál tartunk – folytatta összeszorított foggal és hűvösen, ahogy egyébként is szokott beszélni majd elfelejtettem, ma reggel levelet kaptam Juliától.

– Igen? – fejezte ki érdeklődését Lord Emsworth, figyelmének csaknem két ötvenhetedét szentelve a dolognak. – Óriási, óriási. Ki is – puhatolódzott óvatosan – ez a Julia?

Lady Constance lőtávolságon belül volt fivére fejéhez, és minden nehézség nélkül lekenhetett volna neki egy nyaklevest, de visszafogta magát. „Noblesse oblige.”

– Julia! – fejezte ki magát emelt hangon. – Csak egy Julia van a családunkban.

– Ó, igen, Juliára gondolsz? – szólt Lord Emsworth megvilágosodva. – És mit ír magáról? Még mindig Biarritzon van, ugye? – kérdezte, megerőltetve elméjét. – Remélem, jól érzi magát.

– Londonban van.

– Ó, vagy úgy!

– És holnap érkezik a kettő negyvenötössel.

Őlordsága közönye elpárolgott. Julia nővére nem tartozott azok közé, akiknek látogatásait kitörő örömmel várta.

– Miért? – kérdezte szemrehányóan.

– Mert egész délután ez az egyetlen alkalmas vonat, amellyel így még időben itt lehet vacsorára.

– Úgy értem, miért jön?

Kissé durva lenne azt állítani, hogy Lady Constance felhorkant. Az olyan neveltetésű nők, mint ő, nem szoktak felhorkanni. De mindenesetre erőset szusszantott.

– De tényleg! – kiáltott fel. – Olyan furcsának tartod, hogy egy anya, akinek egyetlen fia bejelenti, hogy egy baletttáncosnőt akar feleségül venni, szeretne azzal a lánnyal végre egyszer már találkozni is?

Lord Emsworth elgondolkodott a hallottakon.

– Nem baletttáncosnő. Úgy tudom, kóristalány.

– Egyre megy.

– Nem hiszem – folytatta tamáskodva Lord Emsworth. – Ezt még meg kell kérdeznem Galahad tői.

Hirtelen ötlete támadt.

– Nem tetszik neked ez a Smith lány?

– Brown.

– Nem tetszik neked ez a Brown lány?

– Nem.

– Nem akarod, hogy Ronaldhoz menjen feleségül?

– Azt hiszem, e témában már elég világosan kifejtettem a véleményemet. Szerintem az egész ügy nagyon sajnálatos. Nem vagyok sznob, de...

– De az vagy – vágta rá Lord Emsworth ügyesen rátapintva nővére érvelésének gyenge pontjára.

Lady Constance türtőztette magát.

– Nos, ha az sznobizmusnak számít, hogy valaki jobban szeretné, ha unokaöccse inkább a saját társadalmi rangjának megfelelő lányok közül...

– Galahad majdnem elvette az anyját harminc évvel ezelőtt, ha nem tették volna föl egy Dél-Afrikába menő hajóra.

– Galahad mindenre képes volt, és az ma is.

– Emlékszem az anyjára – tette hozzá őlordsága elmélázva… – Galahad elvitt minket Tivoliba, amikor ő éppen ott énekeli. Dolly Henderson. Csinos kislány volt, rózsaszínű, testre feszülő ruhában, és az arcán a legbájosabb mosollyal, amit valaha is láttál. Az embert a tavaszi reggelre emlékeztette. Arra is emlékszem, hogy az egész karzat csatlakozott a kórushoz. Istenem, hogy is hangzott? Tam-tam-tampti-tam... Vagy inkább ámpti-tiddli-tiddli-párn?

– Nem törődj vele, hogy hangzott – állította le nővére arra gondolva, hogy éppen elég, ha csak egyvalaki emlékszik rá a családból. – És különben is, most nem a lány anyjáról van sző. Miss Brown anyjáról pedig annyit, hogy bárcsak ne lett volna lánya.

– Mindamellett, én kedvelem őt – tette hozzá makacsul Lord Emsworth. – Nagyon aranyos, csinos, jó modorú teremtés és ráadásul roppant kiegyensúlyozott véleménye van a malacokról. Csak tegnap említettem az ifjabb Pilbeamnek.

– Pilbeam! – kiáltotta Lady Constance. Fel indultan beszélt, mert a név egy másik fájdalmára emlékeztette. Már napok óta szeretett volna a Pilbeam-rejtély végére járni. Volt valami nagyon nyugtalanító a fiatalember kastélyban való tartózkodása körül. Érkezésére sem emlékezett, úgy tűnt, mintha lénye a lenge légből sűrűsödött volna össze. Hagyományos házúrnő lévén, a hagyományos házúrnők ellenszenvével a rendkívüli iránt, Lady Constance felettébb nehezen viselte a tudta nélkül hívott, ijesztően nagy bajuszú vendégeket, akik szivárgó gázként áradtak szét a házban.

– Ki ez a csúnya kis ember? – tette föl a kérdést parancsoló hangnemben.

– Egy nyomozó.

– Egy micsoda?

– Egy magánnyomozó. Olyan, aki magánnyomoz. – Egy csipetnyi büszkeség vegyült Lord Emsworth hangjába. Hatvanévesen most volt először abban a romantikus szerepben, hogy magándetektíveket szerződtessen. – Van valami detektívirodája. Az Árgus. Ez az. Az Árgus Magánnyomozó-iroda.

Lady Constance szenvedélyesen fölsóhajtott.

– Baletttáncosnők... Detektívek... Kíváncsi vagyok, mikor hívsz meg néhány hamiskártyást is ide.

Lord Emsworth azt válaszolta, hogy nem ismer egyetlen hamiskártyást sem.

– És ha nem vagyok indiszkrét, mint vendég, mit keres egy magándetektív a Blandings-kastélyban?

– Azért hívtam ide, hogy végére járjon a Császárnő titokzatos eltűnésének.

– Nos, az az idióta malacod már napok óta a saját óljában röfög. Milyen elfogadható magyarázatot tudsz adni rá, hogy ez az ember még mindig itt tartózkodik?

– Ah, ez Galahad ötlete volt. Galahad javasolta, hogy maradjon itt, míg le nem zajlik a Mezőgazdasági Kiállítás. Úgy gondolta, nem lesz haszontalan, ha kéznél van egy ilyen Pilbeam-féle fickó, arra az esetre, ha Parsloe újabb cselt akarna bevetni.

– Clarence!

– És meggyőződésein, hogy teljesen igaza volt. Tudom, hogy Baxter volt az, aki ténylegesen ellopta a malacot, és most biztosan azt mondod, hogy Baxter csupán egy javíthatatlan excentrikus. De Galahad sejti – és én is hogy elsősorban nem Baxter dilijéről van szó. Mindketten úgy sejtjük, hogy nem más, mint Parsloe állt az egész manőver mögött. Galahad véleménye szerint – és szerintem is – csak idő kérdése, hogy Parsloe mikor próbálkozik újra. Szóval minél többen tarják nyitva szemüket az ól körül, annál jobb. Különösen, ha tapasztalt és bűnözőkhöz szokott elmék, mint például Pilbeam.

– Clarence, te tényleg meghibbantál!

– Nem, nem hibbantam meg – vágott vissza Lord Emsworth nyájasan. – Csak ismerem Parsloe-t. És Galahad is ismeri Parsloe-t. El kellene olvasnod néhány sztorit róla Galahad könyvében – egytől egyig jól dokumentált történet, efelől biztosított bemutatja azt az embert, amilyen akkor volt, amikor fiatalkorukban Galahaddel együtt jártak szórakozni Londonba. Azt például tudod-e, hogy 1894-ben, közvetlenül a nagy Patkányverseny előtt Parsloe hagymás rostélyossal tömte tele Galahad kutyáját, a Kengyelfutót, csak hogy Banjo, az ő terrierje győzzön? Olyan fickóval állunk szemben, aki nem válogat az eszközeiben, ha célja eléréséről van szó. Emlékezz csak vissza, hogyan csábította el azt a Kedvenc nevű embert, aki Pirbright előtt volt a malacgondozóm. Aki ilyesmire képes, az minden gazságra képes.

Lady Constance cipője vadul kapálni kezdte a gyepet. Legszívesebben fivére bokájával tette volna ugyanezt, de hát jólneveltség is van a világon.

– Teljesen beszámíthatatlan vagy Sir Gregoryt illetően! – kiáltotta. – Szégyellned kéne magad. És Galahadnek is, ha egyáltalán képes még szégyellni magát akármiért is. Úgy viselkedtek, mint két féleszű kölyök. Gyűlölöm ezt az idióta veszekedést. Ha van valami utálatos ebben az országban, akkor az a rossz szomszédság.

– Nem érdekel, hogy Parsloe-val milyen viszonyban vagyok.

– Engem igenis érdekel. És ezért is örülök, hogy szívességet tehettem neki, amikor a minap felhívott az unokaöccsével kapcsolatban.

– He?

Nagyon ürülök, hogy kifejezhettem: van még, aki normális a Blandings-kastélyban.

– Unokaöccse? Miféle unokaöcs?

– Az ifjú Montague Bodkin. Emlékezned kellene rá. Régebben gyakran megfordult nálunk.

– Bodkin? Bodkin? Bodkin?

– Ó, az ég szerelmére, Clarence, ne ismételgesd már folyton, mint egy papagáj, hogy „Bodkin”. Ha nem jut eszedbe, ahogy! semmi sem, ami tíz percnél régebben történt, most nem számít,; Az a lényeg, hogy Sir Gregory azzal a személyes kéréssel fordult hozzám, hogy alkalmazzam Montyt mint titkárodat...

Lord Emsworth nyájas természet volt, de tudott izgatott isién ni.

– Végem van! Nekem lőttek! A fickó ellopja a malacomat, aztán tovább ármánykodik, és még van bőr a képén...

– ...és közöltem vele, hogy „nagyon örülök”.

– Micsoda?

– Azt mondtam, hogy nagyon örülök.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy már meg is tetted?

– Természetesen. Már minden el van intézve.

– Úgy érted, hogy szabadon engedted Parsloe egyik unokaöccsét a kastélyban két héttel a Mezőgazdasági Kiállítás előtt?

– Holnap érkezik a kettő negyvenötössel – felelte Lady Constance. Így, miután ledobta a bombát és még látta, amint föl is robban, és mostanra elérte a főbejárati ajtót, nagyot sóhajtott. S mivel nem óhajtott több időt vesztegetni üres ellenvetések hallgatásával, bevonult az épületbe és magára hagyta Lord Emsworth-öt.

Őlordsága néhány pillanatig mozdulatlanul állt. Aztán valami; belső késztetésre, amely azt diktálta, hogy egy, az övénél higgadtabb és bölcsebb elmével ossza meg a szörnyű hírt, cselekvésre szánta el magát. Felül megnyúlt arccal, alul pedig hosszú remegő, lábakkal a pázsit felé sietett, ahol fivére, Galahad, kezében egy; pohár szódás whisky-vel pihent egy nyugágyban.

4

 

Lord Emsworth Tiszteletreméltó Galahadet Nirvána-szerű pózban találta, amint a cédrus árnyékában hűsölve borostyánpohárból frissítette magát, amelyben az összekoccanó jégkockák a szférák zenéjéhez hasonlatos muzsikát szolgáltattak, valahányszor ajkaihoz emelte. Tombolhattak a viharok Blandings kastélyában, de e nagyúri lak mögöttes fertályán, a pázsiton béke honolt – a tökéletes és zavartalan nyugalom, amely ezen a sáros féltekén csak azoknak adatik meg, akik ezt semmivel sem érdemelték ki.

 

A Tiszteletreméltó Galahad ötvenhetedik évében járó, kifogástalan megjelenésű, alacsony termetű úriember volt, akinek őszes, de még dúsan borított fejére enyhén nehezedett a szilaj ifjúságban töltött hosszú évek súlya. Flanelöltönye hanyag eleganciával, takarta be szívós alkatát, szemén huncutul villogott egy fekete keretes monokli. A kilencvenes évek e nagy Muskétása körül minden fesztelenül könnyed volt. Ismerőseinek állandó fejtörést okozott, hogy valaki, aki fiatal korától fogva párját ritkító bohém volt, hogyan képes most, élete alkonyán ilyen robusztus egészségnek örvendeni.

Sápatag kortársait, akik valaha vele együtt dáridóztak a századforduló idején Londonban, és most száraz pirításra, gyógyvízre és német fürdőhelyekre voltak kárhoztatva, érzékenyen érintette a fent említett tény. Egy embernek olyan előélettel a háta mögött, mint az övé, igazság szerint tolókocsiban illene töltenie öreg napjait ahelyett, hogy még mindig ugratja a főpincéreket, s közben egyetlen remegés nélkül kéri a borajánlatot.

Egy kis mitugrász ember volt az Öreg Gárdából, olyan, aki inkább otthagyja a fogát, minthogy föladja. A cédrus alatt ülve úgy festett, mint aki bármely pillanatban kész fölugrani és belépni azon idők tánctermeinek egyikébe, amikor a tánctermek még tánctermek voltak, és ahonnan kora hajnalban legalább három pincér, két kidobólegény és egy rendőr jól szervezett együttműködésére volt szükség, hogy kipenderítsék.

Egy oly sok széppel teli világban, ahol, úgy érezte, mindannyiuknak királyi boldogságban kellene úszniuk, izgatott fivérének látványa megrázóan hatott a Tiszteletreméltó Galahadre.

– Te jóságos ég, Clarence! Úgy nézel ki, mint egy elárvult, bélgiliszta. Mi a baj?

Lord Emsworth egy pillanatig szótlanul pislogott, csak azután talált szavakat:

– Galahad, a lehető legrosszabb történt!

– He?

– Parsloe megint ütött!

– Ütött? Úgy érted, kaptál tőle egy nyaklevest?

– Nem, nem. Úgy értem, éppen úgy történt, ahogy megjósoltad. Túljárt az eszünkön. Megkörnyékezte Connie-t, és rávette, hogy fogadja fel titkáromnak az unokaöccsét.

A Tiszteletreméltó Galahad levette monokliját és elmélyülten tisztogatni kezdte. Most meg tudta érteni társa gondjait.

– Connie épp az imént mondta. Érted, mit jelent ez? Elszánta magát, hogy galádságot követ el a Császárnőn, és most sikerült; neki egy cinkos révén beférkőzni otthonunk belsejébe. Átlátok rajta – mondta Lord Emsworth, miközben hangja egy felsőbb regiszterre csapott át. – Baxterrel melléfogott, és most ezzel a fiatal Bodkinnel próbálkozik.

– Bodkin? Az ifjú Monty Bodkin?

– Igen, Mitévők legyünk, Gally?

Emsworth kilencedik grófja remegett. Fájdalommal töltötte volna el a makulátlan Montyt, ha tudomást szerzett volna róla, hogy; jövendő munkáltatója e pillanatban olyan képet fest róla, mint aki egy tolvaj, hamis tekintetű, gerinctelen gengszter, és aki képes az? első adódó alkalommal ártatlan malacok óljába hatolni, és moslékjukba dinamitos gránátokat tenni.

A Tiszteletreméltó Galahad visszaillesztette monokliját.

– Monty Bodkin? – szólt, miközben felfrissítette magát egy korttyal poharából. – Világosan emlékszem rá. Kedves fiú. Egyáltalán nem az a fajta, aki malacokat lopkodna. Egy pillanat, Clarence. Ez megfontolást kíván.

Egy kis ideig töprengett.

– Nem. Monty Bodkin személyében egyáltalán nem kell komoly ellenséges erővel számolnunk.

– Micsoda?!

– Verd ki a fejedből – mondta a Tiszteletreméltó Galahad ragaszkodva álláspontjához. – Parsloe-nak esze ágában sincs rajta keresztül támadni.

– De Galahad...

– Nem. Ne is mondd ezt nekem. Nem látod magad is, hogy a dolog túlságosan nyilvánvaló, túlontúl egyszerű, egyáltalán nem az ifjú Bodkin stílusára vall? Gondold csak végig logikusan. Számolnia kell vele, hogy a gyanú nagyon hamar az unokaöccsére terelődik. Akkor pedig miért érné meg neki, hogy Bodkint bejuttassa ide? Elmagyarázom, Clarence.

– Magyarázd – kérlelte Lord Emsworth erőtlenül tátogva, mint egy hal.

Ahogy a családfő ott állt, ő pedig ott ült, lehetetlen volt a Tiszteletreméltó Galahad számára, hogy vállon veregesse. Ehelyett csak lábszáron paskolta.

– Mert pontosan azt akarja – folytatta hogy gyanúnk ráterelődjék. Magára akarja vonni a figyelmünket.

– Szándékosan magára akarja von...?

– Pontosan. Ezt akarja. Azt reméli, hogy Bodkin becsempészésével eltereli figyelmünket, és miközben mi árgus szemekkel követjük Bodkin minden mozdulatát, addig az igazi cinkos nyugodtan működhet.

– Uram, irgalmazz! – kiáltott fel Lord Emsworth hüledezve.

– Hát igen, így van ez – nyugtatta meg a Tiszteletreméltó Galahad. – Ravasz egy terv, de mi ravaszabbak vagyunk annál, mintsem hogy bedőljünk neki. Átlátunk rajta és nem ér bennünket váratlanul – mondta, és újra jelentőségteljesen megveregette fivére lábszárát. – Megmondjam, mi fog történni, Clarence?

– Mondd.

– Úgy olvasok Parsloe fejében, akár egy nyitott könyvből. Egykét nappal az ifjú Bodkin megérkezése után a Császárnő körül titokzatos idegen fog – a szó legszorosabb értelmében – ólálkodni. Ott lesz Parsloe, mert biztosra veszi, hogy figyelmünket az ifjú Bodkin köti le, és azt képzeli, hogy tiszta a levegő.

– Szent Isten!

– És a levegő látszólag tiszta is lesz. Erről gondoskodnunk kell; Mától fogva, Clarence, nem szabad nyíltan lófrálnod a Császárnő; ólja körül. A háttérben kell maradnod. A fickóval el kell hitetnünk, hogy éberségünk alábbhagyott. Csak így tudjuk tetten érni.

Lord Emsworth szemében, ahogy fivérére nézett, az a fajta tiszteletteljes fény lobogott, amely a mester lábainál ülő tanítványokéban szokott ragyogni. Mindig tudta, mondta magának, hogy az élet árnyoldalával kapcsolatos kérdésekben Galahad felülmúlhatatlan tanácsadó. Ez, gondolta, a környezet jótékony hatása, amelyben Galahad ifjú éveit töltötte. A Pelikán Klub tagjának lenni talán nem jelentett társadalmi felemelkedést, azonban nevelői értékeihez nem férhetett kétség. Ha a morális érzékre esetleg tompítóan is hatott, az intellektust kétségtelenül élesítette.

– Nagy követ gördítettél le a szívemről, Gally – hálálkodott Lord Emsworth. – Biztos vagyok benne, hogy igazad van. Csak egy dologban tévedsz, azt hiszem, amikor azt képzeled, hogy az ifjú Bodkin ártalmatlan. Meggyőződésem, hogy rajta kell tartanunk egyik szemünket.

– Nos, tartsd, ha ettől boldogabb vagy.

– Az vagyok – tette hozzá Lord Emsworth határozottan. – És közben ellátom instrukciókkal Pirbrightot.

– Mondd meg neki, hogy álljon lesben.

– Pontosan.

– Valami természetes álarc, teszem azt, egy fa vagy egy vödör krumplihéj kiválóan megfelelne a célnak.

Lord Emsworth gondolataiba mélyedt.

– Nem hiszem, hogy Pirbright elmenne fának.

– Nos, mindenestre mondd meg neki, hogy legyen résen.

– Ó, hogyne, résen lesz.

– Mostantól fogva pedig... – kezdte újra a Tiszteletreméltó Galahad, de egy pillanatra abbahagyta, és integetni kezdett valami beszélgetőtársa mögötti, távoli tárgy felé.

– Á, az a kedves kis Smith lány – konstatálta őlordsága.

Sue tűnt fel a pázsit szélén. Lord Emsworth egy halvány mosolyt eresztett meg a lány irányában.

– Apropó, Galahad, a kóristalány ugyanaz, mint a baletttáncosnő?

– Természetesen nem. Teljesen más.

– Szerintem is – helyeselte Lord Emsworth. – Connie egy szamár.

Elcsoszogott, Sue pedig átsétált a pázsiton, ahol a Tiszteletreméltó Galahad ült. A Visszaemlékezések szerzője monokliján keresztül gyengéd tekintettel vette a lányt részletes érzékszervi vizsgálat alá. Bámulatos, állapította meg, hogy mennyire hasonlít az édesanyjához. Minden nap élesebben érzékelte a hasonlóságot. Dollyé a járása, és még az állát is ugyanúgy hordja, és éppen úgy mosolyog az emberre, mint ahogy annak idején Dolly mosolygott. Egy rövid pillanatra elröppentek az évek a Tiszteletreméltó Galahad vállairól, és valami nem e világból való suhant át a kerten.

Sue megállt és lenézett rá. Egyik kezével anyáskodva megérintette Galahad fejét és ujjai közé csavarta őszes fürtjeit.

– Nos, ifjú Gally?

– Nos, ifjú Sue?

– Nagyon elégedettnek látszol.

– Nemcsak látszom, az is vagyok.

– Attól tartok, nem tart soká. Mindjárt megszólal a gong és mehetünk be ebédelni.

A Tiszteletreméltó Galahad felsóhajtott. Mindig van valami – gondolta.

– Milyen átkos szokás az étkezés! Ne menjünk be.

– Én azért bemennék, drága fiacskám, farkaséhes vagyok.

– Puszta képzelődés.

– Úgy érted, hogy te nem vagy éhes, Gally?

– Természetesen nem vagyok. Egy egészséges embernek nincs szüksége ételre. Ha az emberek kitartanának az ital mellett, az orvosok munka nélkül maradnának. Tudok egy esetet, ami világosan bizonyítja ezt. Öreg Freddie Potts ’98-ban. Szinte teljesen csak whiskyn élt, és '98-ban ez a bölcs szokása mentette meg egy fölöttébb kellemetlen sündisznómérgezéstől.

– Egy milyen mérgezéstől?

– Egy sündisznómérgezéstől. Lent, Dél-Franciaországban történt. Freddie lement Eustace fivérével nyaralni a villájukba, Grasse-ba. Fivére gyakorlatilag teljesen antialkoholista volt, következésképpen szenvedélyes ételfogyasztó.

– Még mindig nem értem, hogy miért akart sündisznót enni.

– Nem akart sündisznót enni. Mi sem állt tőle távolabb. Hanem Freddie ott tartózkodásának második napján adott húsz frankot a szakácsnak, hogy menjen el a piacra, és vegyen egy csirkét vacsorára, és a séf a piacra menet véletlenül egy sündisznótetembe botlott, amely az út mellett hevert. Valószínűleg nem volt már valami túl friss tetem, több napja ott lehetett, csak addig elkerülte valahogy a figyelmét. Most azonban észrevette, és nem akarta elszalasztani a ragyogó alkalmat, hogy zsebre vághasson; húsz frankot.

– Bárcsak ne mesélnél ilyen sztorikat éppen ebéd előtt!

– Ha ettől elmegy az étvágyad, az csak jó. Visszaadja arcodnak a rózsás pírt. Szóval, ahogy mondtam, a séf, aki meglehetősen sóher alak volt, és tudta, hogy képes a nagyanyja módjára egy ízletes vacsorát összedobni a semmiből, csak néhány szószt kell hozzá összekotyvasztani, hozzá is tette a húsz frankot megtakarított pénzéhez, és másnap „en casserole” föltálalta Freddie-nek és Eustace-nak a sündisznót. Figyeld a folytatást! Pontosan kettő harminckor Eustace, az antialkoholista elzöldült, hörögni kezdett, mint egy ördöngös, és a hét további részét hasonló módon töltötte, amikor végre azt mondhatták, hogy túl van rajta. Freddie viszont, akinek az emésztését egészségben megőrizte az alkohol, rávetette magát a finom fogásra és jóízűen beburkolta másnapra.: – Azt kell mondanom, hogy ez volt a legízléstelenebb történet, amelyet valaha is hallottam.

– Erkölcsileg a legtanulságosabb, amelyet valaha is hallottál. Ha rajtam múlna, arany betűkkel vésetném fel intő például az ifjúságnak minden iskola és kollégium bejárata fölé az egész Egyesült Királyságban. Nos, hogy foglaltad el magad a délelőtt folyamán, kicsikém? Korábbra vártalak.

– Leginkább az én drága Ronnie-mmal beszélgettem. Egy órája ment el, hogy elérje a vonatot.

– Á, igen, az ifjú George Fish esküvőjére megy, ugye? Tudnék neked egy jó sztorit mondani George Fish apjáról, a Püspökről.

– Ha ez is olyan, mint az öreg Freddie Potts, akkor inkább ne. Na, utána odamentem Lord Emsworth-hoz, mert megígértem Ronnie-nak, hogy a malacáról fogok társalogni vele, de láttam, hogy vele van Lady Constance, ezért inkább távol maradtam. Aztán megpillantottalak téged, és láttam, hogy beszélgettek. Látszott rajtad, hogy nagyon komolyan tárgyaltok Clarence bácsival.

A Tiszteletreméltó Galahad kuncogott.

– Clarence be van gyulladva, szegény öregfiú. Tudod, a malaca miatt. Azt hiszi, Parsloe rövid úton el akarja (enni láb alól, vagy el akarja lopni.

Sue óvatosan körülnézett.

– Ugye tudod, Gally, hogy ki lopta el először?

– Baxter, nem? A lakókocsijában találták meg a jószágot.

– Ronnie lopta el.

– Micsoda?! – Ez az újdonság erejével hatott a Tiszteletreméltó Galahad számára. – Az ifjú Fish?

Sue ujjával göndörített egyet Galahad haján.

– Ne nevezd őt „az ifjú Fish”-nek.

– Bocsánat. De mondd, ezt meg mi a fenéért csinálta?

– Azért, hogy aztán megtalálja, és ő vigye vissza neki. Azért, tudod, hogy elnyerje Clarence bácsi jóindulatát.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy annak a Fish-nek szorult annyi a híg agyába, hogy egy ilyen tervet kitaláljon?

– És hígagyúnak se nevezd az én drága Ronnie-mat. Nagyon is helyén van az esze. Nem is beszélve arról, hogy voltaképpen tőled kapta az ötletet.

– Tőlem?

– Azt mondja, te említetted neki, hogy elloptál egyszer egy malacot.

– Így van – ismerte el a Tiszteletreméltó Galahad. – Dagadt Banger és én loptuk el az öreg Wivenhoe malacát 95-ben, Hammer Eastonban, az Agglegények Báljának éjszakáján, és Basham Dugó hálószobájában rejtettük el. Sohasem tudtuk meg, hogy Dugó milyen pofát vágott, amikor szembetalálta magát a döggel. Biztosan találtak rá valami elcsépelt magyarázatot. Wivenhoe-t, emlékszem, meglehetősen bosszantotta a balhé. Ebből a szempontból erősen hasonlít Clarence-re. Imádta a disznóját.

– Miért gondolja Lord Emsworth, hogy Sir Gregory ártani akar a Császárnőnek?

– Nyilván azért, mert Connie Parsloe unokaöccsét felfogadta Clarence titkárának, és azt gondolja, ez a haditerv. Mellesleg én Ü így gondolom, csak azzal a különbséggel – és ezt Clarence-nek is elmondtam hogy Parsloe az ifjabb Monty Bodkint csupán csalinak használja.

– Monty Bodkin!

– Az unokaöccse. Emlékeimből ítélve meggyőződésem, hogy egyáltalán nem az a fajta fickó, aki...

– Ó, Gally! – tört ki Sue-ból.

– He?

– Monty Bodkin jön ide? – meredt komoran Sue maga elé. – Ó, Gally, micsoda kalamajka. Ő, éreztem, hogy történni fog valami Mondtam is Ronnie-nak. Már napok óta éreztem.

– Mi az, drága gyermekem? Miért baj, hogy Monty Bodkin idejön?

– Gally, mi valaha jegyben jártunk! – kiáltotta Sue.

 

A Tiszteletreméltó Galahadnek úgy tűnt, hogy az évek múlása és az utóbbi évek viszonylagos absztinenciája eredményezhette, hogy valaha oly gyors felfogóképessége eltompult. Sue arca színét vesztette, aggodalom és riadtság árnyékolta be szép szemeit, és ő ebből mit sem vett észre.

– Igen? Mikor volt ez?!

– Két évvel ezelőtt... Kettő és fél... Három... Nem is emlékszem. Mielőtt még Ronnie-val találkoztam volna. De mit számít ez? Valaha, mondom, jegyben jártunk!

A Tiszteletreméltó Galahad még mindig nem látott világosan!

– De mi a baj, aranyom? Miért vagy ilyen zaklatott? Mi kavart fel ennyire? Az újratalálkozás gondolata? Fájdalmas élmények, ugye? Kínos? Nem akarsz fájó emlékeket ébreszteni a fickó szívében, ugye?

– Természetesen nem. De most nem erről van sző. Ronnieról van szó.

– Miért, éppen Ronnieról?

– Hát te is tudod, milyen féltékeny típus.

A Tiszteletreméltó Galahad már kezdte kapiskálni a dolgot.

– Gally, drágám, erről ő nem tehet. Ő egyszerűen ilyen. Minden semmiségen fönnakad. Tehát mit fog csinálni, ha Monty megérkezik? Jól ismerem Montyt. Senkinek sem akar ártani, de amint betoppan szokásos széles jókedvével és nagy dumájával, nem tudja megállni, hogy el ne kezdje emlegetni „a régi szép időket”. Valahogy így: „Emlékszel? Sue, öreg csaj, kíváncsi vagyok, emlékszel-e még arra?” Úúú! Ettől meg fog őrülni szegény Ronnie.

A Tiszteletreméltó Galahad bólintott.

– Értem már, mit akarsz mondani. Kicsit kellemetlen lenne, ha fellobbanna a régi láng, ugye?

– Persze Ronnie próbál úgy tenni, mintha nem lenne az, de ő még egy Pilbeamre is féltékeny.

A Tiszteletreméltó Galahad még egyszer bólintott. Ezúttal egy súlyosabbat. Pontosan felmérte, hogy egy olyan embert, aki féltékeny tud lenni az Árgus Nyomozóiroda tulajdonosára, azt nem könnyű egykori vőlegényeknek bemutatni, főleg nem a Monty Bodkin-féléknek.

– Ezt már egy kicsit komolyabban fontolóra kell vennünk – mondta elmélyültet). – Mit szólnál ahhoz, hogy ha megint kiveri a balhét, te egy kicsit bekeményítesz, és értésére adod, hogy legjobb lesz, ha visszavonul, kiszellőzteti a fejét, és nem csinál bolondot magából?

– Még most sem érted – siránkozott Sue. – Ronnie sohasem fogja kiverni a balhét, ez nem az ő stílusa. Ő inkább begubózik, hűvös és udvarias lesz, és abba a szörnyen jól nevelt etoni meg cambridge-i hallgatásba burkolózik.

Egy ötlet szikrája pattant ki a Tiszteletreméltó Galahad koponyájából.

– Biztos vagy benne, hogy tényleg szerelmes vagy az ifjabb Fishbe?

– Ha lehet, akkor ne nevezd őt „ifjabb”...

– Bocsánat. Elfelejtettem. De az vagy?

– Persze hogy az vagyok. Ronnie-n kívül senki sem létezik számomra a világon. De erről már beszéltem. Ha jól sejtem, most azon töröd a tejed, hogy miért jegyeztem el magam Montyval. Már magam sem tudom. Olyan aranyos volt, és amikor az ember tizenhét éves, akkor annyira imponál neki, ha valaki feleségül akarja venni, hogy eszébe se jut visszautasítani. Végül is nem lett belőle semmi. Mindössze néhány hétig tartott az egész, de Ronnie hajlamos azt hinni, hogy ez a világ egyik legnagyobb románca volt. Rágódik rajta, és betegre aggodalmaskodja magát, miközben állandóan azt latolgatja, vajon nem epekedem-e még most is Monty után. Ilyen szempontból teljesen olyan, mint egy gyerek,; és ezzel mindent elront.

– És elég biztosra vehetjük, hogy kiszalad Monty száján?

– Hogyne, amekkora szószátyár!

– Igen, én is így ismerem. Azok közé a fickók közé tartozik, akikre mérget vehetsz, hogy elbaltázzák a dolgot. Emlékeztet valakire, akit valamikor, azokban a régi időkben ismertem. Bokó-nak hívták. Boko Bagshott. Egyszer meghívott egy lányt vacsorázni a Gardenbe. Alig van vége a vacsorának, amikor egy öregúr ront be, és elkezdi rázni az öklét Boko képébe. Boko lovagiasan felemelkedik: – Lassan a testtel, öreg, becsületes ember vagyok. Csak a lányát akarom feleségül venni. – A lányomat? – kérdezi az öregúr enyhén habzó szájjal. – A fenébe is, hisz ez a feleségein! – Azt hiszem, Bokónak minden tapintatára szüksége volt, hogy megússza a dolgot.

Gondolataiba mélyedve tűnődött, miközben fekete keretes monokliján keresztül egy pókot figyelt; amely éppen trapézmutatványát végezte az egyik lehajló gallyról.

– Nos, ez pofonegyszerű.

– Egyszerű?!

– Nem jelent semmiféle nehézséget, most, hogy mindent szépen elmondtál. Ronnie nem tér vissza arról az esküvőről holnap; késő estig. Reggel mindjárt az legyen az első dolgod, hogy felugrasz Londonba, és az ifjú Montyt felvilágosítod a tények állásáról.;; Mondd meg neki, hogy amikor ideérkezik, úgy viselkedjen, mint egy vadidegen. Mondj el neki mindent. Tárd fel neki Ronnie sajnálatos gyengeségét. Jól verd a fejébe, hogy attól függ egész boldogságotok, hogy sikerül-e neki megjátszani a vadidegent. Azt hiszem, így simán megy majd minden. Nem állítom, hogy Monty Bodkin különösen éles eszű volna, de talán képes lesz most az egyszer nem balek módjára kezelni egy ilyen kényes ügyet, főleg, ha te jól a szájába rágod, hogy mi a teendője.

A lány mély lélegzetet vett.

– Csodálatos vagy, drága Gallym.

– Csak tapasztalt – helyesbített szerényen a Tiszteletreméltó.

– De meg tudom én ezt csinálni? Úgy értem, a vonatok miatt.

– Ez csak rajtad múlik. A nyolc ötvenessel Market Blandingsből délre Londonban vagy. Dél és fél három közt beszéld meg a dolgot Montyval. Érd el a kettő negyvenötöst, azzal háromnegyed hét tájban Market Blandingsben vagy. Ugorj be egy állomási taxiba, de az út felénél szállj ki, és az út maradékát gyalog tedd meg, így egy teljes órád van még a szobádban, hogy kényelmesen felöltözz a vacsorára, ráadásul egy árva lélek sem szerez tudomást a dologról. Nem, még ennél, is könnyebb a dolgod, mert ha jól emlékszem, Connie azt mondta, hogy holnap este díszvacsora lesz, szóval azt hiszem, nem kell előkerülnöd majdnem egészen kilencig.

– És az ebéd? Nem lesz feltűnő, hogy nem vagyok ott az ebéden?

– Connie házon kívül ebédel. Clarence-nek meg nem hiszem, hogy bármi is feltűnne. Van még egy kérdés: vajon megtalálod-e Montyt? Megvan a címe?

– Biztosan a Parazita Klubban lesz.

– Akkor minden rendben. El nem tudom képzelni, mi a csudáért izgulsz, amikor egy olyan szakértő áll mögötted, mint én. Persze kár, hogy az ifjú Ronnie ilyen. Az ilyen természet nagy viharokat tud kavarni. Nagy marhaság a féltékenység. Mostanra máira kéne jönnie, hogy szereted őt – bár a jó ég tudja, miért.

– Én tudom, hogy miért.

– Én viszont nem. Az a fickó egy született balek.

– Nem az!

– Kis csillagom – mondta a Tiszteletreméltó határozottan aki nem tudja, hogy megbízhat benned, akkor mi más, ha nem egy született balek?