8

 

Ha az ember a Blandings-kastély főkapuját elhagyva jobbra fordul, és követi az út vonalát körülbelül két mérföldön át, akkor hamarosan Market Blandingsbe érkezik. Ott fekszik szunyókálva évszázadok óta, félre a főútvonaltól, mint egy drágakő Shropshire zöld szívében. Anglia-szerte nem találni bajosabb helyet. A művészeknek, akik idejönnek, hogy megörökítsék vásznukon ősi, szürke kőházait, és a horgászoknak, akik a lomha folyócskában keszegeznek, találkahelyül szolgál. Az ötlet, hogy a helyet a szem számára esetleg még kellemesebbé lehetne tenni, olyan témák közé tartozott, amelyen csak nevethet az ember – ahogy meg is tették már, ki tudja hány éjszakán át, egy pipa és számos ón söröskupa társaságában az Emsworth Címerben.

És mégis, a föntebb vázolt eseményeket követő délután megtörtént a csoda: az ősrégi főutca álmatag báját egy keménykalapos ember feltűnése fokozta, aki egy ó világi dohány üzletből lépett elő. Beach volt az, a komornyik. Hatalmas testének kondícióban tartása végett gyalog jött át a kastélyból cigarettát vásárolni. Most megállt a járdán, hogy erőt gyűjtsön az előtte álló hosszú visszaúthoz. Ez az atlétikai teljesítmény most nem tűnt számára olyan csábítónak, mint ahogy a szobájában háromnegyed órával azelőtt. A két mérföldes kutyagolás próbára tette állóképességét. S ezenfelül az időjárás sem csábított a maratoni távra. Ha a tegnapi időt nyomottnak mondhattuk, akkor a mait igazi kánikulának nevezhetnénk. Haragos felhők tornyosultak a rézvörös égen. A leglanyhább szellő sem zizegtette a fák leveleit. Az útburkolat szinte szemmel láthatóan ontotta magából a hőhullámokat, és úgy érzett, hogy mindenütt fullasztó melankólia árad szét. Ha ebből még ma este nem lesz égiháború, mégpedig a kiadósabb fajtából, akkor – gondolta Beach ő megeszi a keménykalapját. Le is vette a fejéről – bár még nem az elfogyasztás szándékával zsebkendőt húzott elő, megtörölte homlokát, visszahelyezte kalapját tar koponyájára, eltette a zsebkendőjét és egy artikulálatlan hangba sűrítette véleményét. A test fegyelmezése dicséretes dolog, de megvannak a határai. Beachet kínzó, sör utáni sóvárgás fogta el. Az ember még keresve sem találhatna szerencsésebb helyet, amikor ilyen vágyak ostromolják.

Az eszmény, amire az angol vidéki városok honatyái leginkább törekszenek, az az, hogy minden egyes lakos számára megengedhető fogadóról gondoskodjanak. És Market Blandings atyáiról senki nem mondhatja, hogy e tekintetben csak valami lagymatag, tessék-lássék módon teljesítették volna honatyai kötelességüket. A helyről, ahol Beach állt, nem kevesebb, mint hat ilyen létesítményre nyílott közvetlen rálátás. A tény, hogy ezúttal az Emsworth Címerre esett választása, semmiképpen sem jelenti azt, hogy bármi kifogása lett volna a Búzakéve, A Kocsis Pihenője, az Ék és Pöröly, a Most vagy Soha vagy A Víg Krikettező ellen. Csupán arról volt szó, hogy ez esett hozzá a legközelebb.

Mindenesetre nem volt rossz választás. A jó tanács, amelyet bármely kezdő fiatalembernek adhatunk, aki egy forró délután érkezik Market Blandingsbe, nem lehet más, mint hogy menjen az Emsworth Címerbe. Jól főznek, és a városkában fellelhető összes vendégfogadó közül ennek van a legtágasabb és legárnyasabb sörkertje. Zöld és hívogató, elszórtan berendezve rusztikus asztalokkal, meghitt filagóriákkal, és ráadásul leér egészen a folyóig, úgyhogy a szerencsés ivóvendégnek, akit már amúgy is hatalmába kerített a sör utáni kellemes sóvárgás, most újabb és elemibb szomjúsága támad attól, hogy figyelheti a családi társaságokat, amint evezős csónakjaikban küszködnek a folyón felfelé. Egyik-másik fülledt napon, amikor a családfő egyedül bajlódik a vízi alkalmatosság evezőivel, miközben a csónak súlyosan lemerül bőven a Plimsoll-vonal alá a feleség, a feleség nővére, a meny, négy gyerek, egy kutya és egy piknikkosár terhétől, ez néha olyan ügybuzgalmat eredményez az Emsworth Címer alatt, hogy még a tapasztalt csaposnők is megtántorodtak az erőfeszítés súlyától.

Ez egyike volt azoknak a filagóriáknak, ahová most Beach ón söröskorsóval a kezében letelepedett. Általában itt foglalt helyet, amikor a körülmények az Emsworth Címer meglátogatására késztették. Bizonyos pozícióval rendelkező ember lévén, szívesebben üdítette fel magát visszavonultságban. Ez nem hatott úgy, mintha ő csak amolyan hebehurgya lakáj lenne, aki csak úgy beugrik és befurakodik a fiukkal együtt a hátsó terembe. A szóban forgó filagória a kerthelyiség túlsó végén volt, amelyet sövény rejtett el a kíváncsiskodó szemek elől.

Beach ennek megfelelően arrafelé vette útját. Senki sem volt a filagóriában, de mégsem lépett be, mert irtózott a fülbemászóktól, és gyanította, hogy tanyázik belőlük egy szakajtónyi az eresz alatt. Ehelyett inkább odahúzott egy fonott széket a filagória mögött lévő asztalhoz és belesüppedt, időnként húzott egyet söréből, és gondolkodott. És minél többet gondolkodott, annál kevésbé tetszett neki, amiről gondolkodott.

Rendszerint, ha a család tagjai kimutatták iránta való bizalmukat azzal, hogy bármilyen apró-cseprő ügyben hozzá fordultak segítségért, Beach büszke és elégedett volt. Ez volt az ő mottója: szolgálat. De nem tagadhatta: a családban megvolt arra a hajlam, hogy néhanapján egy kicsit túllőjenek a célon.

Ennek klasszikus esete volt, amikor Mr. Ronald, miután ellopta a Császárnőt, és egy rég nem használt erdei lakban rejtette el a nyugati erdőben, rávette Beachet, hogy működjék közre a nemes jószág táplálásában. Jelenlegi megbízatása veszélytelenebbnek tűnt ugyan az előbbinél, de mindamellett sehogy sem tudott szabadulni a nyomasztó érzéstől, hogy amikor a Tiszteletreméltó Galahad a Visszaemlékezések kéziratának őrévé léptette őt elő, akkor túllépte annak határait, amire egy komornyik megkérhető.

Az ezeken való töprengés ernyesztő hatással volt éberségére. Növekvő aggodalommal tűnődött ezen már csaknem öt perce, amikor a deszkán csoszogó léptek zaja végképp meggyőzte, hogy kedvenc oázisa többé már nem egyedül az övé. Valaki, vagy inkább valakik jöttek a filagóriába.

– Itt nyugodtan beszélgethetünk – mondta egy hang, és egy szék nyekergett, amint egy súlyos test ereszkedett bele.

És valóban erről volt szó. Lord Tilbury volt az, aki az imént helyet foglalt, és övé volt az egyik legsúlyosabb test a Fleet Streeten.

Amikor néhány pillanattal azelőtt az Emsworh Címer halijában töprengett, majd megpillantotta Monty Bodkint a bejárati ajtóban, Lord Tilbury első gondolata az volt, hogy valami nyugalmas helyet kellene keresni, ahol zavartalanul társaloghatnak. Azonnal észrevette, hogy a fiatalembernek sok mondanivalója lesz, és nem kívánta mindezt egy fél tucat kíváncsi shropshire-i legény közvetlen hallótávolságán belül megtudni.

– Nos – szólalt meg, kényelembe helyezve magát mi a harci helyzet?

Beach számára, aki már régóta kényelmesen ült székében, és most olyan érdeklődéssel figyelt a szomszédságában kezdődő beszélgetésre, mint ahogy egy unott drámakritikus várja a függöny felemelkedését, úgy tűnt, hogy az a hang ismerős valahonnan. Az volt az érzése, hogy már hallotta valahol, csak azt nem tudta, hol és mikor. Ellenben annak a hangnak a gazdáját , aki most beszélt, könnyűszerrel azonosítani tudta. Monty Bodkin vokális megnyilatkozása, amikor az lelke mélyéig fel volt kavarva, egészen egyéni és sajátos színt öltött, különös keveréke volt egy juh bégetésének és egy prérikutya vonításának.

Monty lelke, mint az imént már említettük, eme percekben mélységesen fel volt dúlva. Reggeli óta ez a fiatalember, Sir Gregory Parsloe-hoz hasonlóan, az érzések egész skáláját járta be. Ha reményeit és kétségeit grafikusan ábrázolnánk, akkor egy szabályos lázgörbét kapnánk. Reggel még a kávé és a füstölt lazac mellett örömében madarat lehetett volna fogatni vele. úgy tűnt számára, hogy a Szerencse, a jó öreg Szerencse jóvoltából már karnyújtásnyira volt az aranyalmától, úgy látszott, csak annyit kell tennie az „egy egész évre szóló állás” érdekében – amellyel aztán elnyeri Gertrude Butterwick kacsóit -, hogy beoson a kiskönyvtárba, és kiemeli a fiókból a kéziratot, amelyet Lord Tilbury állítása szerint odahelyeztek. Ennek megfelelően teljesen rózsaszínben látva a világot, beosont, ahogy tervezte – és akkorát koppant, mint amikor annak idején Lucifer zúgott le a mennyből a pokolba. Az átkozott könyv már nem volt ott! A Szerencse, röviden szólva, a bolondját járatta vele. És most itt van ez a vén szamár, és azt szegezi neki: „Nos, mi a harci helyzet?”

Lord Tilbury, amint föntebb megjegyeztük, soha sem kedvelte kifejezetten Monty Bodkint, de a jelenlegi rendkívüli hangulatában azon kapta magát, hogy most megdönt minden eddigi rekordot a fiatalember iránti ellenszenvében.

– Miről akarsz beszélni velem? – kérdezte ingerlékeny tömörséggel.

– Mit gondol, miről akarok beszélni önnel? – válaszolta Monty éles hangon. – Mi másról, mint arról az átkozott kéziratról, amelyre megkéri, hogy lopjam el! – fakadt ki keserűen, mire Beach hevesen összerezzent, akár egy megszigonyozott bálna, majd megmerevedett székében, pöszméteszemei kidülledtek, és a sör – ahogy mondani szokták ajkaira fagyott.

Lord Tilbury sem maradt mozdulatlan. Egyetlen összeesküvő sem szereti, ha cinkosaik olyan hangerővel értesítik őket a legfrissebb fejleményekről, mintha csak igáslovaknak adnák meg a menetirányt.

– Pszt!

– Eh, senki se hallja.

– Akkor is, kérlek, ne kiabálj! Hol van a kézirat? Megszerezted?

– Természetesen nem tudtam megszerezni.

Lord Tilbury érezte: baljós előérzete beigazolódott. Most már látta, mekkora ostobaságot követett el, amikor egy ilyen kényes ügyet egy üres fejű piperkőcre bízott. A társadalom valamennyi osztálya közt a piperkőcök a legnagyobb balfácánok, ha valamit el kell intézni. Ha a történelem lapjait ától cettig végigböngészed, egyetlen példát sem fogsz találni rá, hogy egy piperkőcnek sikerült volna valamit is kielégítően elintéznie, kivéve az evést, az alvást és néhány új tánclépés begyakorlását.

– Egy kicsit nehéz... – üvöltötte Monty.

– Pszt!

– Egy kicsit nehéz – kezdte újra Monty, összeesküvőkhöz illő hangerőre fogva vissza magát – reményeket táplálni, hogy aztán a porba sújtsuk őket, ez a nagy büdös harci helyzet. Azt hitte, azzal el van minden intézve, hogy megmondta, hogy a dolog a fiókban van?

– Miért, nem volt ott? – kérdezte döbbenten Lord Tilbury.

– Nyoma sincs.

– Biztos nem nézted meg alaposan.

– De megnéztem!

– Pszt!

– Természetesen alaposan megnéztem. Mindent fölforgattam. Mindent átfésültem.

– Márpedig én láttáin, hogy Threepwood odatette.

– Mondod te.

– Egy: tudtommal még nem ittuk meg a pertut. Kettő: állítom, hogy a saját két szememmel láttam, amint a jobb felső fiókba tette vissza a kéziratot.

– Nos, akkor bizonyára kivette onnan. Ott nem volt, az tuti.

– Akkor valahol máshol van.

– Ezen magam sem csodálkoznék. De hol?

– Azt könnyen kitalálhattad volna.

– Ó, igen?

– Ne mondd azt, hogy „Ó, igen?”

– Jó, és mit szabad egyáltalán mondanom? Először, amikor csak kinyitottam a számat, állandóan azt nyivákolta, hogy „Pszt!" Aztán nem engedte, hogy azt mondjam: „Mondod te." Most meg rám förmed, hogy még egy „Ö, igen”-t se mondjak. Azt hiszem, azt szeretné leginkább – folytatta Monty, és világos volt hallgatója előtt, hogy társa mélyen fel van dúlva ha szürke klepetust öltenék, és kezemben egy ásóval beállnék a trappista barátok közé földet túrni.

E heves kitörés meglehetősen zavaros társalgást eredményezett. Lord Tilbury azt mondta, nem tűri, hogy taknyos piperkőcök ilyen hangnemben beszéljenek vele, mire Monty a maga részéről afelől érdeklődött, hogy Lord Tilbury kit sorol a jelen társaság tagjai közül a taknyos piperkőcök közé. Akkor a kérdezett fél kontárnak nevezte Montyt, erre Monty azt mondta, hogy a fenébe is, ki más biztatta föl a lopásra, ha nem Lord Tilbury, mire ő azt mondta, hogy nem tolvajnak, hanem csak kontárnak nevezte. Ekkor Monty megkérdezte, hogy érti azt, hogy kontár, erre Lord Tilbury elmagyarázta, hogy a „kontár” kifejezéssel nem állt szándékában Montyt egy szánalmas, imbecillis, kétbalkezes, tehetségtelen és beszámíthatatlan alaknak tartani. Mellesleg hozzátette, hogy egy hátulgombolós kisiskolás is megtalálta volna a kéziratot, mire Monty egy rövid, de hatásos exkurzusban kifejezte, hogy kész az Egyesült Királyság bármelyik vérebének egy shilling célprémiumot kitűzni, ha jobban dolgoznak, mint ő. Itt megszakadt a társalgás, épp olyan hirtelen, mint ahogyan elkezdődött. Gyermekhangok kezdtek csacsogni a közelben, és nyilvánvaló volt, hogy valamelyik piknikező csapat közeledik a folyó felől.

– A kutyafáját! – fejezte be a vitát Lord Tilbury valahogy olyan hangulatban, ahogy Cray Elégiájában a búsan gubbasztó bagoly.

Megszólalt az egyik gyermekhang.

– Papi, itt van valaki.

Egy másik követte.

– Mami, itt van valaki.

A mélyebb férfihang is hallatta magát.

– Emily, itt tényleg van valaki.

Erre a felnőtt női hang:

– Ó, drágám, Micsoda szégyen! Itt van valaki.

Az összeesküvők eme diszkrét célzásból sejthették, hogy őket is hallhatták mások. Ekkor mozgó testek zaja jutott Beach fülébe. És most abból a tényből, hogy a filagória úgy festett, mintha egy elefántcsorda rohanta volna le, arra következtetett, hogy a birtokbavétel tervszerűen történt. Még néhány percig ülve maradt, aztán a fogadóba sietett és engedélyt kért a tulajdonostól, hogy telefonálhasson Robinsonnak. Beach elszánt volt. Amióta rábízták a kézirat őrzését, nem volt egy nyugodt perce még a kamrájában sem. Az állomási taxi fölér majd egy kisebbfajta zsebmetszéssel, mert Robinson – mint általában a monopolisták – körömszakadtáig alkudozik áldozataival, de ha még Monty előtt sikerül a kastélyba jutnia, akkor megérte a félkoronást.

– Robinson taxija kint várja, Mr. Beach – jelentette a tulajdonos, szórakozva a véletlen egybeesésen. – Egy másik úr is hívatta, körülbelül két perccel ezelőtt. Szintén a kastélyba igyekszik. Talán még ön is befér. Még elkaphatja, ha siet.

Beach nem sietett. Még ha fizikuma meg is engedett volna egy kis sprintelést, társadalmi pozíciója azonban hevesen tiltakozott ellene. De egy lendületes gyaloglást azért megengedhetett, és ennek köszönhetően éppen akkor hagyta el a bejárati ajtót, amikor Monty búcsút vett egy alacsony, zömök embertől, akiben ő azt a Lord Tilburyt vélte fölismerni, aki az előző nap járt a kastélyban, és Mr. Galahaddel óhajtott beszélni. Szóval ez a fickó volt az, aki az ifjú Mr. Bodkint biztatta fel a „kontármunkára”!

Eme felfedezés annyira megrázta a komornyikot, hogy egy pillanatig szóhoz sem jutott. Hogy a bárók, mint Sir Gregory Parsloe, bérenceket fogadnak fontos dokumentumok ellopására, ez is elég megrázkódtatás volt számára. Hogy a főnemesség odáig alacsonyodon, hogy ugyanilyen hitvány életet él, ez már alapjaiban rengeti meg a világot. Aztán azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy ez a Lord Tilbury, ha emlékezete nem csal, kétségkívül valami friss kreálmány lehet. Az ember nem várhat valami túl magas erkölcsi színvonalat a bárdolatlan tömegtől, akik befurakodnak az uralkodó születésnapján, adományozott kitüntetések listájára.

Újra meg tudott szólalni.

– Á, Mr. Bodkin. Bocsásson meg, uram!

Monty megfordult.

– Nos, halló, Beach!

– Engedelmével, uram, szabad lenne megkérdeznem, hogy megosztaná-e velem taxiját?

– Persze. Bőven van benne hely mindkettőnknek. De mit keres errefelé, Beach? Csillapítja egy kicsit az erdőtüzet, mi? Egy kis szivacsolás a söntésben, ajjaj!

– Lesétáltam a kastélyból cigarettát venni a trafikban, uram – válaszolta Beach méltósággal. – És minthogy a délutáni hőség kegyetlennek bizonyult...

– Értem, értem – bólogatott. Monty megértően. – Na, akkor ugorjon be, vén kan majom.

Bármely más pillanatban Beach megsértődött volna egy ilyen megszólításon, és ki is mutatta volna. Már azon volt, hogy egy hideg pillantással kihúzza magát, amikor véletlenül megpillantotta Lord Tilburyt, aki a fogadó falának árnyékában keresett menedéket.

Miután feleségül vette a New York-i, Long Island City-beli Donaldson kutyaeledel lányát, és ezt követően az Újvilágba költözött a Tiszteletreméltó Freddie Threepwood, Lord Emsworth kisebbik fia, aki még legénykorában csinos kis könyvtárat szedett össze olyan művekből, amelyek egész Shropshire legjobb rémtörténet-gyűjteményének számítottak, akkor mindezt Beachre hagyományozta, aki szabad óráiban kellőképpen beleásta magát a kortárs bűnügyirodalom tanulmányozásába.

Lord Tilbury, amint ott merengett karba tett kézzel, Beachet A casterbridge-i horror ferde szemöldökű férfijára emlékeztette. Erőteljesen megborzongott, és bemászott a taxiba.

Két, gondoktól meggyötört ember között, akik közül az egyik nem sokkal azelőtt döbbent rá, hogy a másikban bűnözői hajlamok rejlenek, és most ugyanabban az autóban ülnek egy banánérlelő nap délutánján, nem indul meg a társalgás tavaszi hegyi patak módjára. Monty elméjét fortélyok és tervek kovácsolása kötötte le, míg Beach, amikor néhány pillanatra alábbhagyott benne a rettenet, hogy egy desperado társaságában csücsül, azon morfondírozott, hogy Monty miért nevezte őt „vén kan majomnak”. Ennek megfelelően hamarosan csönd ereszkedett le az utasokra, és el is tartott mindaddig, míg a kocsi be nem fordult a kastély főbejáratához. Itt kiszállt Monty, és a taxi a hátsó bejárathoz vitte Beachet. Ahogy kiszállt és átnyújtotta Robinsonnak a viteldíjat, a komornyik agyán önkéntelen elismerés villant át az ördögien agyafúrt bűnözői elme iránt, aki miután fölajánlotta Beachnek a fuvart, most elsőnek szállt ki, és hagyta, hogy ő fizessen.

Azonnal kamrájába sietett. A józan ész ugyan azt súgta, hogy a kéziratnak a fiókjában kell lennie, ahová tette, de mindaddig vadul vert a szíve, amíg nem a saját szemeivel győződött meg róla. Kivette, és egy darabig nem tudta, mitévő legyen. Fülledt volt a levegő a szobában, és a szabadba vágyott, oda, ahol kedvenc széke állt a babérfa árnyékában, a hátsó ajtó mögött. De úgy érezte, nem tudja átadni magát a gondtalan pihenésnek, miközben drága terhe messze van tőle.

Mindig nyílik egy kiskapu. Néhány pillanattal később az a mentő ötlete támadt, hogy elejét veheti minden aggodalmának azzal, ha egyszerűen magával viszi a kéziratot. így is tett. Aztán hátradőlt támlás kerti székében, rágyújtott ama cigaretták egyikére, melyeknek beszerzése ezúttal oly sok vesződségébe került, és átadta magát a töprengésnek.

Holdvilágképe nyúzott és komor volt. A jelen szituáció, ébredt rá, túlságosan bonyolult kezd lenni ahhoz, hogy kellemesen érezze magát. A komornyikok nézetei, akikre fontos iratokat bíznak, és rájönnek, hogy vannak olyanok a helyszínen, akik szeretnék ellopni azokat, mindig világosak és határozottak. Durván fogalmazva, egy komornyik ilyen helyzetben csak bizonyos mennyiségű tettre kész bátorsággal tudja felvenni a harcot egy potenciális tolvajbandával. Ha esetleg egyáltalán nincs is ínyére a dolog, még mindig összeszoríthatja a fogait és kibírja. Ha azonban egy másik banda is megjelenik, akkor az ügy minden valószínűség szerint meghaladja erejét.

Beach kutatásai a könyvtárban – amelyet a Tiszteletreméltó Freddie Threepwoodtól örökölt – végtelenül finom érzéket fejlesztettek ki benne a bandák tárgykörében. A bűnügyi könyvek legtöbbjében a bandák prominens szerepet játszottak, és ennek eredményeképpen Beach már félt tőlük és utálta őket. És itt, a Blandings-kastélyban egyszerre két banda – a Parsloe és a Tilbury – is dolgozik sötétben tapogatózva, és bármely pillanatban képesek rosszindulatú érdeklődésük céltáblájává tenni őt. Ez egy kicsit elgondolkoztatta a komornyikot.

Hogy elterelje figyelmét, elkezdte olvasni a kéziratot. Kíváncsi természet lévén, mindig vágyott rá, hogy saját szemeivel is bepillantást nyerjen a híres műbe, és íme, itt volt a kitűnő alkalom. Találomra kinyitotta a könyvet, és a hatodik fejezet közepén találta magát, amely ezt az alcímet viselte: A kilencvenes évek night-klubjai. Egy mulatságos anekdotát kezdett olvasni Bangor püspökéről, oxfordi éveiből, és minden igyekezete ellenére halkan kuncogni kezdett, mint amikor egy hatalmas teáskanna forrni kezd.

Az a pillanat volt ez, amikor Percy Pilbeam, aki a kocsiszín udvarán szívta cigarettáját, őgyelegve közeledett a sarok felől.

 

A kocsiszín udvara Percy Pilbeam kedvenc tartózkodási helye volt, amióta csak betette a lábát a kastélyba. Szenvedélyes motoros lévén, szívesen beszélgetett Voulesszal, a sofőrrel szelepekről, dugattyúkról és miegyebekről. Legfőképpen pedig azért kedvelte a helyet, mert ez kívül esett házigazdája nővéreinek és unokatestvéreinek mozgási körletén. Az ember ott nem találkozott Lady Constance Keeble-lel, sem Lady Julia Fishsel, sem Lady Julia Fish fiával, Ronalddal, és ennyi már bőven elég volt Percy Pilbeamnek, hogy bárhol a Paradicsomban érezze magát. Azért is vonzotta az udvar, mert ott jól lehetett gondolkozni.

Az elmúlt két nap ugyanis rengeteget kellett gondolkodnia. Egy önérzetes magándetektív sohasem vallja be szívesen maga előtt, hogy zavarban van, márpedig kizárólag ez az érzés töltötte el a kiskönyvtárban tett második látogatása óta, amikor is meggyőződött róla, hogy a kézirat, amelynek megszerzésével megbízták, j már nem volt a fiókban.

Miként Monty, ő is tanácstalan volt.

Könnyű dolga van – gondolta keserűen magában – annak a Keeble nőnek, amikor csak úgy bejelenti a maga türelmetlen, lekezelő modorában, hogy valahol csak kell lennie a könyvnek, és – amin egyébként ő maga, Pilbeam is csodálkozott – egyszerűen nem találta meg. Az egészben az volt a zavaró, hogy bárhol lehetett. Kétségtelen, ha magától a Yardtól kapott volna felhatalmazást, vagy egy egész sereg afrikai varázsló állna rendelkezésére és tengernyi ideje lenne, akkor nyomára bukkanna. De mindez nem volt. Lady Constance-szel szemben világosan körülírható ellenszenvet táplált találkozásuk első pillanata óta. Éppen őladysége fölényes modorán töprengett, amikor befordult a sarkon. És éppen rájött a megoldásra, amelyet az ilyen helyzetekben mindig megtalált, nevezetesen, hogy a ladynek kijárna egy jó adag alapos fejmosás, amikor hirtelen egy hatalmas, messze hangzó és kitörő hahotázás rázta föl álmodozásából. Ahogy fölnézett, tőle néhány, lábra egy nyugágy fölött kiemelkedő tojásdad fejet fedezett föl, amely Beachhez, a komornyikhoz tartozott.

Emlékezzünk, Beachet finom kuncogás közben hagytuk magára. Ez néhány percig meg is felelt hangulatának. De egy olyan természetű könyv forgatása közben, mint amilyen a Tiszteletreméltó Galahad Visszaemlékezései, az olvasó előbb-utóbb elérkezik ; valamilyen tetőpontra, a szerző zsenijének valamelyik páratlan megnyilvánulásához, amely a halk kuncogásnál lelkesebb viszonzást kíván. Amit most Beach olvasott, az egy anekdota volt Sir Gregory Parsloe-Parsloe-ról és a garnélarákokról.

– Haaa... Ho-ho-ho... Húúú! – tört ki Beach.

Pilbeam lenyűgözve állt meg. Nem rendelkezett széles körű tapasztalatokkal a komornyikokat illetően, és arra sem emlékezett, hogy valaha is hallott már komornyikot nevetni, főleg nem ilyen szokatlan frekvenciával, fittyet hányva a méltóság megkívánta illemnek, és szemmel láthatóan megfeledkezve magas vérnyomásáról és felöltőgombjainak stabilitásáról. Amint túljutott az első bénító sokkon, legyőzhetetlen kíváncsiság kerítette hatalmába. Álmélkodva húzódott közelebb. Lábujjhegyen a szék mögé osont és izgatottan várta, hogy mi váltotta ki az iménti, párját ritkító hahotát.

A következő pillanatban azon kapta magát, hogy a Tiszteletreméltó Galahad Visszaemlékezésem mered.

Azonnal ráismert. Ama kísérlet óta, amelyet ugyanez a komornyik hiúsított meg, a kézirat alakja és a látvány mélyen bevésődött memóriájába. És ha a kusza kézírás nem is lett volna ismerős számára, a két sor, amelyet elolvasott, mielőtt egy önkéntelen kiáltásban tört ki, elárulta volna, hogy mi volt az, ami a szemei előtt vibrált.

– Huhh! – szakadt ki Pilbeamből, aki képtelen volt türtőztetni magát.

Beach görcsösen összerezzent, megfordult, és amikor felnézett, a mindenre elszánt Parsloe-banda főmacherének képe meredt rá hathüvelyknyi lőtávolságból.

– Huhh! – viszonozta Beach a kiáltást, és a karosszék együttérzően beléreccsent, majd az erőfeszítés terhe alatt továbbította a talajba a hangot.

A szituáció még a legkedvezőbb körülmények között is zavarba ejtő lett volna, de a sajátos tényállás ezt most katasztrofálissá növelte. Pilbeamet, aki még sohasem látott nyugágyban hánykolódó komornyikot, a megrázkódtatás elnémította, miközben Beach veszélyesen dobogó szívvel, ugyancsak némán – ült. A rémülettől megmerevedett. Ama puszta tény, hogy az ellenségnek sikerült a nyomára akadnia, már önmagában is olyan ravasz fortélynak tűnt előtte, amely meghaladta az emberi értelmet.

Fölemelte a kéziratot, és szorosan a véknyához szorítva – bár Beach esetében csak bizonyos megszorításokkal lehetetett szó erről a testtájról – lassan hátrálni kezdett a ház felé. Folytatva a visszavonulási hadműveletet, háttal egy sarokkőbe botlott, és végtelen megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy már csak egy lépés választja el a hátsó bejárattól. Végül még egy hosszú pillantással, amelytől még egy érzékenyebb kígyó is megsértődött volna, beviharzott az épületbe, magára hagyván Pilbeamet, aki úgy állt ott, mintha álmodna.

Szinte ugyanabban a pillanatban, amikor Beach elérte kamrájának kikötőjét, Monty Bodkint, aki gondolataiba mélyülve sétálgatott a teraszon, hirtelen heveny lelkiismeret-furdalás és szégyenérzet kerítette hatalmába amiatt, hogy otthagyta Beachet a taxival.

Igazuk van azoknak, akik szerint Monty Bodkinba jó adag egészséges büszkeség szorult. Az ő helyében a legtöbb fiatalember vagy egy nemtörődöm kézlegyintéssel tette volna magát túl a dolgon, vagy ama még kevésbé nemes gondolattal vigasztalta volna magát, hogy a jó szerencse lekacsintott rá a mennyből egy félkoronás formájában, vagy megjegyezte volna magának, hogy majd valami bizonytalan időpontban odalöki a fickónak a dohányt. Mert az adósságok dolgában a mai fiatalemberek a leplezetlen arcátlanság Szküllája és a halogatás Kharübdisze között ügyeskednek.

De Monty egy laza erkölcsi! korban is tartotta magát elveihez. Ezzel a mai tartozásával csorbát szenvedett a Bodkinok becsülete, amelyet azonnal ki kellett köszörülni. így esett meg, hogy Beachet, aki még zihált a Parsloe-bandával való iménti összecsapástól, és kábult lelkiállapotában nem hallotta az ajtónyikorgást, most hirtelen a hatodik érzékszerve ráébresztette, hogy a bal füle közvetlen szomszédságában van valaki és felfedezte, hogy nem más, mint a Tilbury-banda jobbkeze hatolt be várába.

Az a pillanat volt ez, amely egy titkosszolgálat-regény hősének harci szellemét is próbára tette volna. Beach most már úgy érezte magát, mint a nyúl, amelynek nyomában nem egy kopó, hanem kopók egész falkája lohol. Eddig ernyedten ült szobájában. Most azonban rakétaként lőtte ki magát karosszékéből, majd fölkapta a maga begyakorlott módján a kéziratot, és hullámzó melléhez szorítva állva maradt.

Monty, akiből Pilbeamhez hasonlóan élénk reakciót váltott ki a teljesen új felfedezés, hogy a komornyik tulajdonában látja a becses tárgyat, tért előbb magához.

– Na, mi a fenyő! – szólalt meg. – Már azt hittem, megijedt vagy mi.

Beach még mindig zihált.

– Azért jöttem, hogy megadjam azt a taxipénzt.

Beach, bár ódzkodott tőle, hogy akár az egyik kezét is levegye a kéziratról, nem volt felfegyverkezve a félkoronásokkal szemben. Egyik tenyerét óvatosan kinyújtva elfogadta a pénzt, zsebébe csúsztatta és visszatette kezét az iromány védelmére, mindezt egyetlen mozdulattal.

– Bizonyára felriasztottam. Bocs. Dudálnom kellett volna előtte.

Csend következett.

– Látom, magánál van Mr. Galahad könyve – vetette oda Monty kissé erőltetett hanyagsággal.

Beach számára ez több volt, mint kissé erőltetett. Hadmozdulatainak célja a nyitott ajtó volt, és most. egy bátortalan, csoszogó lépést tett ez irányban.

– Képzelem, milyen marha jó lehet. Szóval, arról van sző, hogy baromira kíváncsi vagyok az irományra.

Beach mostanra már elérte az ajtót, és annak tudata, hogy szabad az út mögötte a biztonság felé, némiképp visszaadta önbizalmát. Elmúlt a csapdába zártság érzése, és átadta helyét a jogos, zord haragnak. Kapkodva szedte a levegőt, miközben Montyra nézett. Tekintete üveges lett, amely leginkább két hideg, kocsonyás gombócra emlékeztetett.

– Nem tudná kölcsönadni, mi?

– Nem, uram.

– Nem?

– Nem, uram.

– Nem is akarja?

– Nem, uram.

Szünet következett. Monty köhögött. Beach lelkileg összerezzent, és úgy érezte, még soha életében nem hallott ilyen aljas és romlott ajánlatot. Meglepődött Monty viselkedésén. Mindig kedves, jóravaló fiatalembernek tartotta. Csak arra gondolhatott, hogy rossz társaságban forog, amióta rendszeres vendég lett itt a kastélyban.

– Busásan megfizetném, ha elolvashatnám azt a dolgot, Beach.

– Valóban, uram?

– Konkrétan tíz fontot..

– Valóban, uram?

– Vagy inkább húszat.

– Valóban, uram?

– És amikor én húszat mondok – magyarázta Monty -, akkor természetesen úgy értem, huszonötöt.

Félő, hogy a mai kifinomult világ veszített valamit a stílusérzékéből, abból, amelyet annyira csodáit az idősebb nemzedékben, amelyben az Erény még teljes pompájában virágzott és megvetette az arany csábítását. De talán e dicső generáció legharcedzettebb és legcinikusabb tagjai is elbizonytalanodtak volna annak hallatán, ami most Beachre rákacsintott. A komornyik most leginkább ama szimbolikus szoborcsoport egyik tagjára emlékeztetett, amelynek ez lehetne a címe: A megvesztegethetetlen honpolgár, aki visszautasítja a díjat a nagy üzleti érdekeltségtől az új interurbán vasúthálózattal kötendő szerződéssel kapcsolatban. Vagy valami ilyesmi. Szemei megkeményedtek, felöltője remegett, és amikor megszólalt, hivatalosan rideg volt.

– Uram, sajnálattal kell közölnöm, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy engedjek az ön kívánságának.

És egy utolsó pillantással, amely kaliberét tekintve nem maradt. el a Percy Pilbeamre mérttől, komornyiki méltósággal átsétált a házvezetőnő szobájába, magára hagyva a gondolataiba merült Montyt.

 

Nem ritka, hogy ha egy Monty Bodkin szellemi képességeivel megáldott ember gondolkozni próbál, nem történik semmi. A gép forog egy ideig, aztán vége: megáll. De ezúttal nem így történt. A szerelem nagy hajtóerő, és most úgy tűnt, mintha Gertrude Butterwick kecses lábacskájával rátaposott volna Monty agyának gázpedáljára, rekordsebességre pörgetve fel annak motorját. A körülbelül kétpercnyi megfeszített koncentráció meghozta gyümölcsét, mialatt többször úgy érezte, hogy az agyát is eldobja, de aztán hirtelen felszínre tört kavargó elméjéből egy ötlet, mint egy dugó az Öreg Hűséges gejzírből. Nyilvánvaló azok után, hogy Beach ilyen érthetetlen módon bekeményített, a saját erejére támaszkodva nem tud továbblépni. A dolgot hozzáértő kezekre kell bíznia. És a fickó, akihez fordulnia kell, nem kétséges, hogy a Pilbeam nevű madár lesz. Pilbeam – érvelt magában – magándetektív. A végrehajtandó üggyel tehát a legjobb helyen zörget, hiszen egy magándetektívnek valószínűleg a legmindennapibb dolgai közé tartozik egy kézirat megkaparintása. Olvasmányaiból emlékezett, hogy mindig valaminek a megkaparintására fogadták fel okét, olyanokra, mint kompromittáló levelek, haditengerészeti tervek, maharadzsák rubingyűjteményei, meg miegymás. Azonnal keresésére indult, és meg is találta a dohányzóban, amint egy karosszékben hátradőlve pihent. Monty megelégedéssel nyugtázta, hogy ujjait összetette. Ez mindenesetre jó előjel.

– Pilbeam, azt akarom kérdezni, hogy kapható-e e pillanatban egy kis titkos akcióra?

– Tessék?

– Ha igen, akkor lenne egy alkalmi munka az ön számára.

– Alkalmi munka?

Miként Monty, úgy Pilbeam is erősen törte a fejét, és a szellemi erőfeszítés meg a hőség megtette hatását kedélyállapotára.

– Ön detektív, ugye? – tudakozódott Monty aggodalmasan. – Ugye, nem csak ugratott a múltkor?

– Természetesen nem, tényleg nyomozó vagyok. Azt hiszem, van is itt nálam egy névkártya.

Monty megvizsgálta a szurtos kártyadarabkát, és minden aggodalma elpárolgott. Árgus Nyomozóiroda. Ezzel még nem megyek sokra. Garantált titoktartás és diszkréció. Na, ez már jobb. A cím táviratilag kódolva van – Pilgus, Piccy, London. Tökéletes.

– Remek – mondta. – Nos, akkor visszatérve a dologra, van egy üzleti ajánlatom az ön számára.

– Ha jól értem, ön szeretné igénybe venni szakmai szolgáltatásaimat, ugye?

– Ha ön hajlandó egy kis munkára e pillanatban, akkor igen. De természetesen, ha azért van itt, hogy jól megérdemelt pihenését élvezze...

– Egyáltalán nem. Hatáskörömön belül örömmel állok bármiben rendelkezésére. Ha esetleg közölné a tényállást...

Monty egy kicsit bizonytalankodott az eljárást illetően. Ugyanis még soha életében nem alkalmazott magánnyomozót.

– Akarja tudni a nevemet?

– Nem Bodkinnak hívják? – kérdezte Pilbeam meglepetten.

– De, igen. Persze. Hogyne. Kétségkívül. Csak a sztorikban, amelyeket olvastam, a fickó, aki egy detektívhez fordul, mindig hosszú szövegeléssel kezdi, hogy mi a neve, hol lakik és ki hagyta rá a pénzét, meg ilyesmik. Egy csomó időt spórolnánk meg, ha ezeket kihagynánk.

– Mindaz, amit kérek, csupán a tényállás.

Monty megint elbizonytalanodott.

– Ez olyan hülyén hangzik – mondta félénken.

– Tessék?

– Szóval, bizarr, ha így jobban hangzik. Senki sem mondaná, hogy nem az. Igen, ez a szó ugrik most a nyelvemre. Tulajdonképpen Gally Threepwood könyvéről van szó.

Pilbeam egy kicsit felemelkedett ültő helyéből.

– Igen?

– Pontosan. Azt tudja, hogy írt egy könyvet?

– Hogyne.

– Nos – vihogott Monty – azt hiszem, most hülyének fog tartani, de én szeretném megszerezni azt a könyvet.

Pilbeam egy pillanatra elhallgatott. Sejtelme sem volt arról,, hogy egy rivális is működik a pályán, és nem volt elragadtatva a hírtől.

– Nem tart hülyének?

– Egyáltalán nem – nyugtatta meg Pilbeam magához térve. – Bizonyára nyomós okai vannak rá.

Csak most jutott eszébe, hogy ami eddig meghökkentő újság volt, az valójában nagy öröm előhírnöke. Azt feltételezte – tévesen hogy Montyt, akinek bizonyára rengeteg barátja van magasabb körökben, valaki fölkérte, hogy használja ki Pilbeam itt tartózkodását a kézirat megsemmisítésére. Anglia – tudta – Sir Gregory Parsloe-n kívül csak úgy hemzseg az olyanoktól, akik szívesen látnák megsemmisítve azokat a Visszaemlékezéseket.

A tényállás most már kezdett tetszeni Pilbeamnek. Most már csak meg kell szereznie azt a kéziratot, és akkor abban a kellemes helyzetben lesz, hogy egyszerre két piacon is eladhatja. A verseny a kereskedelmi élet mozgatórugója. Amit egy csetepatékat kedvelő ember szeret – ha valami értékes tárgy birtokába jut az pontosan a jelen szituáció: az emberek mindkét csoportja meg akarja szerezni a tárgyat, de egymással szögesen ellentétes szándékokkal.

– Igen, természetesen nyomós okaim vannak rá – hagyta rá Monty. – De ez most hosszú lenne. Nem hagyhatnánk annyiban, hogy bonyolultak az összefüggések?

– Ahogy tetszik – mondta Pilbeam engedékenyen.

– Szóval arról van szó, hogy egy bizonyos pacák – akit most nem neveznék meg – megkért engem a kézirat megszerzésére olyan okokból kifolyólag, amelyeket nem szükséges részleteznem, és na... most itt vagyunk.

– Helyes – mondta Pilbeam elégedetten, hogy az ügy pontosan olyan fordulatot vett, ahogy várta.

Monty most már nagyobb önbizalommal folytatta.

– Nos, hát akkor lényegében erről van szó. Most térjünk a jelenlegi tényállásra. Épp most jöttem rá, hogy a fickó, aki megkaparintotta a dolgot, az...

– Beach – vágta rá Pilbeam.

Monty meglepődött.

– Tudta?

– Természetesen.

– De hogy a fenébe?

– Nos, hát... – mondta Pilbeam a módszeres ember hanyag eleganciájával.

Monty most már biztos volt, hogy jó helyen kopogtatott. Ez az ember olyan nyugtalanítóan rejtélyes volt, amennyire egy vérbeli nyomozónak lennie kell. „Beach” – mondta. Ebben minden benne volt. Talán még az ember elméjében is tud olvasni. Igen, ebben rejlik ereje, folytatta magában Monty, ahogy magához tért álmélkodásából.

– Itt van a kutya elásva. Beach megkaparintotta, és most ragaszkodik hozzá, mint egy pióca. Még egy ujjal sem enged hozzáérnem. Ilyenformán a probléma szerintem... Körvonalazhatom a problémát, ahogy én látom?

Pilbeam egy udvarias intéssel megengedte, hogy körvonalazza.

– Szóval a probléma, ahogy én látom – kezdte újra Monty – abban rejlik, hogy hogy a fenébe lehetne megszerezni a dolgot az ipsétől.

– Pontosan.

– Ez a dolog lényege, nemde?

– Pontosan.

– Van valami ötlete a tárgyra vonatkozóan?

– Ó, hogyne.

– Vagyis?

– Nos, hát... – mondta Pilbeam kissé kényszeredetten.

Monty csupa bocsánatkérés volt.

– Értem, értem – hadarta Monty. – Természetesen nem akarja idő előtt az orromra kötni műhelytitkait. Nem kellett volna ilyet kérdeznem. Indiszkrét voltam, bocs. De ugye az ön kezére bízhatom az ügyet – asszem ez rá a jó kifejezés.

– Úgy van.

– Ha esetleg kölcsönadná önnek a könyvet olvasásra?

– Mindenesetre, meg fogom találni a módját, hogy a birtokomba kerüljön a könyv.

Monty álmélkodó szemeket meresztett. Héjaszerű tekintete, egy kissé túlbrillantinozott haja nem járult hozzá, hogy külső megjelenésre Percy Pilbeam egy nyomozó benyomását keltse. De ami az elmét illeti, kétségkívül megfelelt a vele szemben támasztott elvárásoknak.

– Le merem fogadni, hogy meg tudja csinálni – szólt Monty. – Egy olyan szakmát, mint az öné, nem lehet úgy űzni, hogy ne tudna egy-két fogást az ember. Gondolom, szerzett már meg néhány dolgot.

– Alkalmilag bíztak már meg értékes iratok meg miegymás kézre kerítésével – tette hozzá Pilbeam szerényen.

– Na, akkor most érezze magát ténylegesen is megbízva – fejezte be Monty.

9

 

Komornyiki kamrájának biztonságában ülve Beach az ablakon át bámult az alkonyodó égre. Mellkasa, mint egy felkorbácsolt tenger, még mindig föl-le hullámzott. Túl meleg van – fújtatott a komornyik -, túl meleg. Túlságosan forró lett a talaj. Egész elméjét egyetlen makacs vágy szállta meg: túladni a papírokon, melyeknek őrzése oly kockázatossá vált. A hajsza túlságosan megerőltető lett egy rendszerető ember számára, aki a nyugodt életet kedvelte.

E világon majdnem minden dolognak két arca van. Kiesni egy karosszékből, például, fizikailag fájdalmas tapasztalat. Mindamellett nyilvánvaló hátrányaival szemben azonnal le kell szögeznünk a tényt, hogy a gondolkodásra élénkítő hatással van. Elősegíti az agyműködést. Ama körülményhez, miszerint az imént zöttyent le terjedelmes fenéksúlyára, hozzá kell vennünk azt a sebességet, amellyel belehasított Beach elméjébe egy mindent megoldani látszó ötlet. Megtalálta a kiutat. Át fogja adni a kéziratot Mr. Ronaldnak. Nála lesz a könyv ésszerű őrzőhelye. Mr. Ronald az a személy, aki leginkább érdekelt a kézirat biztonságában. Ezenkívül pedig még fiatal is volt. És minél többet tűnődött az egész kellemetlen ügyön, annál szilárdabbá vált benne a meggyőződés, hogy a Parloe-banda és a Tilbury-banda megbuktatása egy fiatalember feladata. Természetesen nem mellőzheti a Tiszteletreméltó Galahad beleegyezését, mielőtt egy lépést is tenne. Ha az ember, miután megkapta tőle az instrukciókat, ne adj’ Isten, az ő háta mögött a saját feje után merészelne cselekedni, akkor Mr. Galahad éppoly veszélyes tud lenni, mint bármelyik banda. Az éveken át tartó érintkezés London legkeményebb polgáraival szókincsében olyan fesztelen szabadosságot eredményezett, amellyel nem volt könnyű szembeszállni. Beachnek nem állt szándékában, hogy kihívja maga ellen ennek a Pelikán Klubban edzett nyelvnek a villámait. Amint eléggé magához tért ahhoz, hogy mozogni tudjon, a Tiszteletreméltó Galahad keresésére indult; meg is találta a kiskönyvtárban.

– Beszélhetek önnel, Mr. Galahad?

– Elő vele, Beach.

A komornyik tisztán és világosan előadta a történteket. Fölidézte az Emsworth Címer-beli jelenetet, az azt követő behatolást kamrájába a Bodkin nevezetű úr személyében, és a felajánlott megvesztegetést. A Tiszteletreméltó Galahad monoklija mögött izzó tekintettel hallgatta az elbeszélést.

– A kis hüllő! – fakadt ki. – Monty Bodkin. A fickó, akit gyakorlatilag a keblemen melengettem. Hiszen emlékszem, még etoni diák korában egyszer félrevontam és ajánlottam neki, hogy a Fütyülő Rufus helyett mindent a Cesarewitchre tegyen föl.

– Valóban, uram?

– És utána közölte is velem, hogy nagyon hálás a jó tanácsomért, mert besöpörte mind a tizenegy shillinget, ráadásul egy zacskó banánt, két eperfagylaltot és egy háromszög alakú Jóreménység-fok bélyeget száztizenhatért egy iskolatársától, akivel fogadást kötött – mondta a Tiszteletreméltó Galahad olyan ábrázattal, mint amilyen annak idején Lear királyé lehetett.

– Van még hála e sártekén, Beach?

Undorának egy széles és szenvedélyes mozdulattal adott nyomatékot, amelyet a komornyik is követett, csak – az osztálykülönbségek iránti finom érzékkel – kevésbé szélesen és nem annyira szenvedélyesen. E néhány gyógytornagyakorlat, úgy látszott, megtette hatását, mert a beszélgetés már nyugodtabb hangnemben folytatódott.

– Várhattam volna – mondta a Tiszteletreméltó hogy egy Szagos Pyke-féle fickó... hogy is hívja most magát a fickó, Beach?

– Lord Tilburynek, Mr. Galahad.

– Várhattam volna, hogy egy Lord Tilbury-féle fickó nem adja fel a harcot az első pofon után. Úgy nem lehet nagy vagyont összeszedni, ha az ember megtörik a pofonok alatt.

– Így igaz, Mr. Galahad.

– Azt hiszem, hogy a mi Szagosunk már régebben is sántikált ehhez hasonló ügyekben. Ismeri az eljárást. Miután visszautasítottam, valószínűleg az volt az első dolga, hogy kémeket és ügynököket fogadjon fel. Nos, nem tudom, mi mást lehet tenni, mint hogy megerősítjük az őrséget, ahogy Clarence teszi a malacánál.

Beach köhintett.

– Arra gondoltam, Mr. Galahad, hogy mi lenne, ha Mr. Ronaldra bíznám a dokumentumot...

– Gondolja, hogy ott biztosabb helye lenne?

– Meglehetősen biztosabb, uram. Most, hogy Mr. Pilbeamnek tudomására jutott, hogy nálam van a kézirat, én pillanatnyilag nagyon aggódom amiatt, hogy ne adj’ Isten, őladysége egyenesen azzal a kívánsággal áll elő, hogy adjam át neki.

– Beach, maga fél Lady Constance-tól?

– Félek, uram.

A Tiszteletreméltó Galahad gondolataiba mélyedt.

– Nos, értem, mit akar ezzel mondani. Kényelmetlen helyzetek adódhatnak a maga számára. Nem adhatja olyan könnyen ki az útját.

– Nem, uram.

– Akkor hát rendben. Bízza a dolgot Mr. Ronaldra.

– Hálásan köszönöm, Mr. Galahad – mondta Beach végtelenül megkönnyebbülve, és az ablak felé terelte addig társára függesztett tekintetét.

– Úgy látszik, végül mégiscsak kitör a vihar, uram.

– Igen.

A Tiszteletreméltó Galahad is követte Beach tekintetét. Nyilvánvaló volt, hogy a Természet a maga rettenetes fenségében mindjárt megindul. A völgy túloldalán egy villám fénye cikázott át szaggatottan az égen. Majd kisvártatva dörrenés hallatszott, és esőcseppek fröccsentek szét az ablakon.

– Az a bolond ott meg fog ázni – állapította meg.

Beach követte társa mutatóujját. Az alant elterülő látképbe egy sebesen sétáló alak úszott be.

 

A Percy Pilbeammel folytatott beszélgetés után Monty olyan felvillanyozott lelkiállapotba került, amely intenzív testmozgást kívánt. Amíg Lord Tilbury egy korábbi alkalommal azért folyamodott a sétálás gyógyító hatásához, mert lelke súlyos gondokkal volt terhes, addig néhai alkalmazottja azért, mert lelke túlságosan is könnyű volt. Nem tudta, hogy hogyan és mikor, de azt érezte, hogy Pilbeam megtalálja a módját.

Így most fürgén szedte a lábait a parkon át, fittyet hányva a bizonytalan időjárásnak.

– Mr. Bodkin lesz az, uram.

– Szóval ő az, a kis hüllő. Bőrig ázik.

– Igen, uram.

Csendes elégedettség áradt a komornyik hangjából. Még az is lehetséges, tűnődött, hogy esetleg eltalálja egy villám. Ha így történt volna, Beachnek nem lett volna kifogása ellene. Ami őt illeti, a Természet a maga rettenetes fönségében átléphette volna önnön határait. Csak annyit kívánt, hogy a tomboló elemek Pilbeamet se kíméljék. A bandák tagjaira meglehetősen ószövetségi szellemben tekintett, és bízott benne, hogy az Úr ítélőszéke előtt a keményebbik ítélet vár rájuk.

 

Ronnie a hálószobájában volt. Amikor fáj a szív, kevés olyan jó menedékhely van, mint egy vidéki ház hálószobája. Ott az ember kedvére dohányozhat és zavartalanul gondolkodhat. Beach néhány pillanattal később nyomára akadva készségesnek találta arra az egyezségre, ami végett jött. Minden nehézség nélkül elfogadta a kézirat őrzését. A komornyiknak úgy tűnt, hogy Mr. Ronald mérsékelt érdeklődést mutat az ügy iránt. Fásultság – találta meg a helyes kifejezést Ronnie lelkiállapotára, de aztán az időjárást okolta érte. Azzal az érzéssel lépett a távozás mezejére, mint aki a palackba zárt szellemtől szabadult meg, Ronnie pedig beejtvén az irományt egy fiókba, visszaült helyére, és újra Sue körül kezdtek zsongani gondolatai.

Sue!

Nem arról volt szó, hogy hibáztatja Sue-t. Ha Monty Bodkint szereti – nos, ezen nem lehet változtatni. Nem hányhatja az ember egy. lány szemére, hogy inkább az egyik fickóhoz húz a szíve, mint a másikhoz.

Mindaz a hülyeség, amit mamája terjeszt róla, hogy Sue egy tipikus kóristalány, aki pillangóként röpdös egyik virágról a másikra, természetesen csak rosszindulatú hírverés. Sue nem ilyen. Épp olyan egyenes, mint akárki más. Csupán arról van szó, hogy Monty, ez az átkozott nyurgaponty levette a lábáról, és most nem tud tőle szabadulni.

A regények tele vannak ilyen és ehhez hasonló sztorikkal. A lány eljegyzi magát egy pasassal, akiről pillanatnyilag azt gondolja, hogy még az orvos is neki ajánlja, aztán egy másik pasasba botlik, és egy szempillantás alatt rájön, hogy ez az igazi. Semmi kétség, Sue legutóbbi londoni kiruccanásán teljesen véletlenül futott össze Montyval a Piccadillyn vagy hol, és a dolog derült égből villámcsapásként hatott rá. Ez volt az, amivel – természetesen – mindig is számolt. Meg is mondta neki. Teljesen logikus, érvelt magában, hogy egy olyan fantasztikus lány, mint Sue – aki gyakorlatilag egyedülálló, ha lehet így mondani – előbb-utóbb szinte elkerülhetetlenül összefut valakivel, aki kiüt a nyeregből egy szerencsétlen rózsaszín képű tök alsót, aki azonkívül, hogy Cambridge-ben; pehelysúlyú ökölvívásban elvitte a pálmát, semmi mást nem tud felmutatni létjogosultsága érdekében.

Igen, mindent összevetve, erről van szó – konkludált Ronnie. Fölkelt és az ablakhoz ment. Egy ideje a tudatalattijában homályosan sejtette, hogy valami furcsa dolog készül odakint. Azon kapta magát, hogy egy megváltozott világra tekint ki. A vihar most már teljes erővel tombolt. Az eső patakokban folyt alá az üvegen. Az ég dörgölt, a villámok csapkodtak. Egy süvöltő, üvöltő, dübörgő, lepusztult világ! Egy világ, amely – úgy tűnt – tökéletesen illik viharos érzelmeihez.

Sue!

Tegnap a tetőn. Az ott talált kalap, és a felfedezés, hogy Montyval egész délután együtt voltak odafönn. Azzal hitegette magát, hogy a lány valószínűleg semmit nem furcsállott az ő, Ronnie viselkedésében – nem, mesterien bevált a régi, jó álarc bár volt egy pillanat, mielőtt még sikerült volna uralkodnia magán, amikor megértette azokat az olvasmányaiból ismert fickókat, akik ámokfutókká váltak és ölni is képesek lettek volna, csak hogy szabad utat kapjanak.

Igen, a józan ész talán azt sugallja: tökéletesen természetes Sue számára, hogy Monty Bodkinba szerelmes, de mindazonáltal eme tény még kevésnek bizonyult ahhoz, hogy meg is kedvelje a fiatalembert. A vihar, úgy látszott, egy kicsit enyhült. A mennydörgés elvonult. A csapkodó villámok sokat vesztettek már erejükből. Még az eső is arra mutatott hajlandóságot, hogy abbahagyja. Ami az imént még Niagara volt, az most alig volt több mint egy kis csepergés. És hirtelen, nedvesen és erőtlenül bár, megcsillant egy vékony napsugár a terasz vizes kövezetén. Tovább erősödött. Kék áradt szét az égen. A völgy fölött szivárvány jelent meg. Ronnie kinyitotta az ablakot, és egy hűvös, édes illatú léghullám öntötte el a szobát. Szimatolva kihajolt. Váratlanul rádöbbent, hogy a két napja tartó súlyos lehangoltsága elpárolgott. A vihar véghezvitte szokásos csodáját. Úgy érezte magát, mint aki lázból gyógyult ki. Mintha az egész világ búskomorságból lábalt volna ki hirtelen. Mágikus varázs vett erőt mindenen. Madarak énekeltek lent a bokrokban, és hajszál híja volt, hogy Ronnie maga is dalra nem fakadt.

Az ördögbe is, gondolta, mekkora ostoba hűhót csapott a semmiért. Most látta: a rossz időjárás váltotta ki belőle azt a szokatlan érzést Sue és Monty irányában. Természetesen semmi sem volt köztük. Azt az ebédet könnyű megmagyarázni. Épp ilyen könnyű együttlétüket is a tetőn. Mindent könnyű megmagyarázni ebben a lehetséges világok legjobbikában.

És alig jutott erre a végkövetkeztetésre, amikor lent, a kocsifeljárón egy vánszorgó alakra lett figyelmes. Monty Bodkin volt az, hazafelé tartott kóborlásából. Emberbaráti szeretettől túlcsorduló szívvel hajolt kijjebb az ablakon.

– Helló – mondta.

Monty fölnézett.

– Helló.

– Te átáztál.

– Igen.

– A kutyafáját, te tényleg átáztál! – kiáltotta Ronnie. Fájt neki, hogy ebben a szép új világban létezik még olyan emberi lény, aki ilyen nyomorúságos állapotban kénytelen élni.

– Át kellene öltöznöd.

– Igen.

– Valami szárazba.

Monty bólintott, s közben úgy ontotta maga körül a vizet, akár egy közkút. Kisimított egy tincset a szeméből, és továbbcaplatott.

Körülbelül két perccel később – még mindig az együttérzéstől lángolva – Ronnie-nak eszébe jutott, hogy van egy üveg kitűnő gyógykenete a mosdó fölötti polcon.

 

Amikor valaki nemrég lábalt ki a feneketlen búskomorságból, soha nem lehet tudni, milyen messze fog elmenni az ellenkező irányba. Normál lelkiállapotában Ronnie, amint újra magára maradt, minden bizonnyal elhessegette volna gondolataiból Monty nedves állapotát. De most az egész világmindenséget átölelő jóakaratában úgy érezte, nem tett eleget azzal a néhány együtt érző szóval. Valami kézzelfoghatóbb, hatékonyabb módon akart közreműködni egy csúnya meghűlés elhárításában, amelyet ez a fiatalember teljes bemerítkezése eredményeképpen oly könnyen megkaphat, és ahogy már mondtuk, eszébe jutott, hogy van egy üveg gyógykenete.

A Riggs-féle Aranybalzsam volt ez, a nagyobbik (hét shilling hat penny) fajtából, és nem csupán a reklámokból ismerte, amelyek roppant őszintén nyilatkoztak róla, hanem személyes tapasztalatból, hogy azonnali tüzes forróságot ad az egész szervezetnek, elhárítva a hurutot, a hidegrázást, reumát, isiászt, az ízületek merevségét és a lumbágót, és mindezeken túl gyönyörűséges érzetet is kelt a fogyasztóban, felélénkítve és helyrehozva az izomszöveteket. Ha valaha is szüksége volt valakinek a tüzes forróságra és felélénkülésre, akkor az most Monty volt. Megragadva az üveget elsietett, hogy teljesítse jótékonysági misszióját. A szobájában találta Montyt, amint derékig meztelenül állt, és egy durva törülközővel lendületesen dörzsölte felsőtestét.

– Nem tudom, ismered-e ezt a szert. Kipróbálhatnád. Tüzes forróságot ad.

Monty, akit a törülköző hatalmas vállkendőként bugyolált be, érdeklődve vizsgálgatta a palackot. Próbaképpen meglötyögtette: Eme megfontolás nem maradt hatás nélkül.

– Baromi rendes tőled.

– Szóra sem érdemes.

– Biztos vagy benne, hogy nem lovaknak való?

– Lovaknak?

– Némely gyógyír azoknak való. Jól bedörzsölöd, aztán megnézed az üveg másik oldalát, és látod: „Csak lovaknak”, vagy valami ehhez hasonló, és aztán egy fél órán keresztül pokoli kínokat állsz ki, úgy érzed, mintha vitriolba mártottak volna.

– Ó, nem. Ez a szer embernek való. Magam is használom.

– Akkor ide vele! – kiáltott fel Monty megkönnyebbülten. Tenyerébe öntött egy keveset a folyadékból, és kifeszítette felsőtestét. És ahogy így tett, Ronnie Pisil egy rövid, éles kiáltást hallatott.

Monty meglepődve nézett föl. Jótevője élénk karmazsinvörösre változott, és jellegzetes módon meredt rá.

– He? – érdeklődött zavartan.

Ronnie nem válaszolt azonnal. Úgy tűnt, hogy valami kemény, érdes tárgy lenyelésével foglalja le figyelmét. – Ott a melleden – mondta elnyújtott, furcsán színtelen hangon.

– He?

Eton és Cambridge segítségére sietett. Látszólag nyugodtan megint nyelt egyet, lefricskázott egy pillét inge bal ujjáról, és megköszörülte torkát.

– Van valami a melleden.

Szünetet tartott.

– Mintha „Sue” lenne.

Újra csendet tartott.

– „Sue” – mondta hanyagul körülötte egy szívvel.

A kemény, érdes tárgy most Monty torkára látszott átvándorolni. Rövid csend következett, mialatt sikerült megszabadulnia tőle.

Önmagát hibáztatta. Furcsa – gondolta fájdalmasan amikor egy dolgot éveken át naponta látsz, egy idő után már fel sem tűnik azon a minek-is-hívjákon... a retinán. Ez a szívbe rajzolt „Sue”, ez a rózsaszín és ultramarin hódolat egy rég letűnt szerelem iránt, amelyet a romantikus hév egy túlcsordulásában íratott bőrébe jegyességük elején, már másfél éve volt úgy ott, hogy nem is vett róla tudomást. Azt is elfelejtette, hogy egyáltalán létezik.

Az a pillanat volt ez, amikor csak gyors gondolkodás segít.

– Nem „Sue”, hanem „S. U. E.”: Sarah Ursula Ebbsmith.

– Micsoda?!

– Sarah Ursula Ebbsmith – ismételte Monty rendíthetetlenül. – Egy lány, akivel valaha jegyben jártam. Már meghalt. Tüdővészben. Nagyon szomorú. Ne is beszéljünk róla.

Hosszú, kínos csend következett. Ronnie megindult az ajtó felé. Érzelmei túlságosan felkavarodtak ahhoz, hogy szólni tudjon, de néhány szóra azért futotta.

– Hát akkor agyő!

 

Az ajtó becsukódott mögötte.

Sue a könyvtár ablakmélyedésében lévő széles ülőhelyről vegyes érzelmekkel figyelte a vihart. Mint látványosságot élvezte, mivel szerette a mennydörgéseket. Az egyetlen mozzanat, amely elrontotta szórakozását, az a tudat volt, hogy Monty kint tartózkodott. Látta a teraszon át, amint éppen a vihar kitörésekor kifelé tartott. Szegény balek, gondolta, bőrig fog ázni. Ennek megfelelően, miután elállt a zivatar és kiderült az ég, első dolga volt, hogy kimenjen a teraszra, és mint annak idején Anna nővér, a horizontot kémlelte az eltűnt férfi után kutatva. Ilyenformán szemtanúja lehetett Monty visszatérésének, és fültanúja a Ronnie-val folytatott rövid meteorológiai eszmecseréjének.

– Helló.

– Helló.

– Te átáztál.

– Igen.

– A kutyafáját, te tényleg átáztál. Át kellene öltöznöd.

– Igen.

– Valami szárazba.

Dialógusnak kétségkívül nem a legmagasabb röptű. Átolvasva bárki belátja: hiányzik belőle valami. De egy zseniális drámaíró legsikerültebb próbálkozásai sem tudták volna Sue-t jobban megindítani. Ahogy figyelt, úgy tűnt neki, hatalmas kő gördül le szívéről. A hangnem, ahogy Ronnie beszélt, meghatotta és felvillanyozta Sue-t. Az a kedves, megfontolt hang. Az a vidám szívélyesség. Két nap óta, mintha valami duzzogó cseregyerek foglalta volna el a helyét, és most, ha hihetünk a hangjából áradó őszinte csengésnek, visszatért a jó öreg Ronnie.

A lány a balkonon állt, és itta az illatos levegőt. Bámulatos volt, hogy a vihar milyen gyógyító hatást képes elérni. Shropshire, amely tegnap még oly lehangoló látványt nyújtott, most földi Paradicsommá változott. A tó csillogott. A folyó ezüstösen ragyogott. A bokrok visszanyerték barátságos énjüket. Nyulak ugrándoztak szerte a gyepen régi önfeledt gondtalanságukkal, és ameddig a szem ellátott, elégedett tehenek legelésztek.

Egy dallamot dudorászva elhagyta a szobát. Végső soron Montyt szerette volna felkutatni és hogyléte felől érdeklődni, de mindenekelőtt Ronnie-t vágyta látni.

Ahogy leért a lépcső aljára, biliárdgolyók koccanására lett figyelmes, Talán Gally játszik egy magányos százast, de ő talán meg tudja mondani, hogy hol van Ronnie. Hangja, mialatt Montyval beszélgetett, úgy tűnt, hogy az egyik folyosóablakból jött. Kinyitotta az ajtót, és Ronnie, aki az asztal fölé terpeszkedett, felnézett.

Az a tetovált jel eldöntötte a dolgokat Ronnie számára. Egy pillanat alatt elsöpörte minden vidám optimizmusát, amely a vihar elvonultával költözött belé. Ólomnehéz szívvel botorkált le a lépcsőn. A biliárdterem nyitott ajtaja csábítóan hívogatta, hogy gondolatait ott terelje el átmenetileg. Be is ment, és zordon karambolozásba kezdett. Még ha valakinek ólomnehéz is a szíve, akkor sem árt, ha egy kicsit felfrissíti a mandinerből lövést. Valóban, a legértelmesebb dolog, amit tehet az ember, amikor a szeretett lány másvalakit szeret, és az élete a következő ötven-egynéhány évre meglehetősen reménytelennek ígérkezik, hogy a régi ambícióihoz forduljon vigaszért. Ronnie egyik kitűzött célja volt, hogy egy szép napon nem pusztán a vakszerencsére támaszkodva lő egy harmincast.

– Helló – üdvözölte Sue-t kimérten, miközben felegyenesedett és pihenésképpen a dákóra támaszkodott. Eton és Cambridge a keze ügyében voltak, hogy átsegítsék a rá váró megpróbáltatáson. Sue semmit sem érzékelt a kitörni készülő viharból. Számára ez az ember még mindig valamiféle mai Cheeryble testvér volt, akit oly vidáman csevegni látott az ablakon át.

– Ó, Ronnie – szólította meg halálos vétek ilyen gyönyörű időben idebent maradni. Egyszerűen csodálatos odakint.

– Ó, valóban? – szólalt meg Eton.

– Szebb nem is lehetne.

– Ó, valóban? – szólalt meg Cambridge.

Valami átdöfni látszott Sue szívét. Szemei kitágultak. Bénító balsejtelem kezdett benne formát ölteni. Lehetséges, hogy a jókedvű adakozó szellem, amely a közvetlen múltban bővizű forrásként áradt Monty Bodkinra, az ő, Sue betoppanásával most hirtelen elapadt?

De azért nem adta fel.

– Menjünk egyet kocsikázni.

– Kösz, de nem hiszem, hogy megyek.

– Akkor csónakázzunk egyet a tavon.

– Kösz, de inkább ne.

– Vagy teniszezzünk. Talán már elég száraz a pálya.

– Most nem gondolnám.

– Hát akkor gyere sétálni egyet.

– Ó, az ég szerelmére – fakadt ki Ronnie nem hagynál végre magamra?!

Farkasszemet néztek egymással. Ronnie szemei izzottak a szomorúságtól. De Sue számára nem tűntek ilyennek. Ő csupán az idegenkedést, a rosszkedvű, morózus és félrevonuló idegenkedést olvasta ki egy olyan ember szeméből, aki kötődik egy lányhoz, aki iránt pillanatnyilag nem táplál gyengéd érzelmeket, és ezért az idegeire megy már a puszta társalgás is. Sue egy nagyot sóhajtott és az ablakhoz sétált.

– Bocs – szólalt meg Ronnie nyersen ezt nem kellett volna mondanom.

– Nem haragszom – mondta Sue. – Az ilyen dolgokat jobb kertelés nélkül kimondani. – Ujjával kis köröket kezdett rajzolgatni az ablaküvegre. Kínos csend nehezedett a szobára.

– Azt hiszem, most abba kéne hagynunk, nem gondolod? – javasolta Sue.

– Ahogy mondod – helyeselt Ronnie mai beszélgetésük folyamán először.

A lány megindult az ajtó felé. Ronnie sietve megelőzte, és kinyitotta az ajtót. Az utolsó pillanatig udvarias maradt.

 

Ezalatt Monty Bodkin fent a hálószobájában, miközben a Riggs-féle Aranybalzsammal kenegette magát, hirtelen harsány jókedvre fakadt.

„Tiddley-iddle...” danolászta olyan önfeledt-vidáman, hogy lent a bokrokban bármelyik rigó leckéket vehetett volna tőle.

Váratlanul remek ötlete támadt.

A gyógyír csodás hatásának tudta be. Ahogy ott állt és élvezte az azonnali tüzes forróságot, mintha nemcsak az izomszöveteket hozta volna helyre és frissítette volna föl, hanem koponyája tartalmát is. Ez az üveg kenet – ötlött hirtelen eszébe ez nem csupán három-négy uncia bűzös kigőzölgés, ennek szimbolikus jelentése van. Ha Ronnie vette a fáradságot, hogy gyógykeneteket szállítson neki, ez azt jelenti, hogy minden rendben van köztük, hogy vége annak az érthetetlen hidegháborúnak; hogy a drága, öreg cimbora – egy szó, mint száz: újra a drága, öreg cimbora. És ha valaki drága, öreg cimbora, akkor abból ésszerűen következik, hogy különös örömét leli benne, ha tehet valamit barátja boldogulása érdekében. Ez a valami most ez lehetne: Ronnie környékezze meg Beachet, és befolyása révén vegye rá a nyakas komornyikot, hogy köhögje ki azt az irományt.

Nem arról van szó, hogy megingott Pilbeambe vetett bizalma. Semmi kétség, Pilbeam ha kap egy kis időt és beveti ravasz tudományát, simán megszerzi a könyvet. De mi értelme nagy kerülővel jutni el oda, ahová egy rövidebb út is vezet, és egy egyszerűbb megoldással is gond nélkül működik a balhé? Ezenkívül ott volt még a fickónak járó díj, ami nem elhanyagolható körülmény. Ezek a pasasok valószínűleg megkérik a magukét, és a pénzkeresés legjobb módja a spórolás.

Egy szobáról szobára menő kutatás eredményeképpen Monty eljutott oda, ahol az utolsó Fish, dákóval a kezében, még mindig karambolozott. Azzal a felhőtlen bizalommal közelített feléje, amellyel egy gyermek lép a gazdag és vajszívű bácsikája színe elé. Monty ugyanis nem volt jó gondolatolvasó. Nem vette észre, hogy legutóbbi találkozásuk óta némi változás állt be drága, öreg cimborája lelkiállapotában. Kétségtelen, egy pillanatig kínos volt az a tetoválásjelenet, de – gondolta – hál’ Istennek, gyorsan kapcsolt, és kielégítően eloszlatva minden lehetséges gyanút, egész ügyesen sikerült túljutni a kényes szituáción.

– Te, Ronnie, öreg cimbora – vezette föl a témát tudnál szakítani rám egy percet drága idődből?

Ronnie óvatosan lefektette a dákot. Annál is inkább, mert bár elfogadta a tényt, hogy Sue inkább Montyt választja, mint őt, mégis határozott vágyat érzett, hogy a dákó vastagabbik végét fegyvernek használja a belépő fiatalemberrel szemben. Fehéren izzó kések forogtak Ronnie szívében: nem tehetett róla, erőteljes utálatot érzett az iránt az ember iránt, akinek szörnyű gyötrelmeit köszönhette.

– Nos?

Montynak úgy tűnt, hogy barátja félreérhetetlenül egy kissé hűvös most, nem a régi szép gyógykenetes idők jókedvtől túláradó cimborája, de – egy pillanatnyi lelkifurdalást leszámítva – töretlenül folytatta.

– Mondd, öreg harcos, hogy vagy te Beachcsel?

– Beachcsel? Ezt meg hogy érted?

– Nos, úgy értem, elég feudálisán gondolkozik-e a téged érintő dolgokban? Hajlandó-e néhanapján kivételt tenni, csak hogy lekötelezze az ifiurat?

Ronnie fagyosan meredt Montyra. El volt rá készülve, hogy jól nevelt és udvarias lesz az iránt az ember iránt, aki tönkretette az életét, de átkozott legyen, ha egész este ezt az üres locsogást fogja hallgatni.

– Mi ez a sok kertelés? – szegezte neki keserűen a kérdést. – Térj a lényegre.

– Áh, azonnal rátérek.

– Hát akkor gyerünk.

– Mindjárt, mindjárt. Na, akkor a következő a lényeg, vagyis inkább a bökkenő. Beach birtokában van valaminek, amire nekem baromira szükségem van, de nem hajlandó kiköhögni. És arra gondoltam, hogy esetleg ha te odamennék hozzá és egy kicsit előadnád neki a fiatal földbirtokost – gyakorolva befolyásodat, akarom mondani inkább úgy általában fölényesen viselkednél akkor talán... mi is az a szó... l-lel kezdődik... lojálisabb lenne.

Ronnie fenyegetően nézett.

– Föl nem foghatom, mi a fenéről locsogsz.

– Nos, dióhéjban arról van szó, hogy Beach birtokába került az öreg Gally könyve, és én nem tudom rávenni, hogy nekem adja.

– Miért akarod megszerezni?

Monty úgy döntött, miként a melegháznál Lord Tilburyvel folytatott beszélgetésekor, úgy most is az egyetlen célravezető taktikát: a férfias őszinteséget veti be.

– Tudsz mindent arról a könyvről?

– Igen.

– Úgy értem, azt is, hogy Gally nem hajlandó kiadatni?

– Igen.

– És azt is, hogy már megkötötte a szerződést a Mamut Kiadó-vállalattal?

– Na, erről nem tudok.

– Nahát, ez a harci helyzet. És ez a visszalépése szegény öreg Tilbury papát, a cég főnökét totál kiakasztotta. Ez tök természetes, hiszen az öreg Tilbury már megszerezte a folyamatos közlési jogokat és a kiadói jogokat, amerikai jogokat, meg minden más jogokat, beleértve a skandinávokat is, és tudod, hogy mekkora dohány fekszik az olyan irodalmi vállalkozásokban, amelyek napfényre hozzák az élet sötétebb oldalait. Azt kell mondanom, hogy most a határán van, hogy így vagy úgy, de megszabaduljon húszezer ruppótól, ha Gally továbbra is makacskodik. Na és, hogy rövid legyek, az öreg, ez a Tilbury annyira izgul, hogy megszerezze a kéziratot, hogy egyértelműen kilátásba helyezte, hogy abban az esetben, ha megkaparintom Gally könyvét, azonnal visszavesz a céghez, ahonnan – ezt talán már tudod – nemrég vágott ki.

– Azt hittem, úgy mondtál fel.

Monty szomorúan mosolygott.

– Ez a pletyka terjed a klubokban, de tulajdonképpen kirúgtak. Akadt egy kis technikai gubanc, ez, azt hiszem, most nem érdekes, nem is megyek bele. Elég az hozzá, hogy egy kicsit összekülönböztünk a Woggly bácsi szól a kicsinyeihez című rovat kapcsán, és ezzel fel is függesztette szolgálataimat. Na, ennyi a forgatókönyv. Tiszta sor. Ha sikerül megszereznem azt az iratot és átadnom a nagyfőnöknek, akkor újra munkába állhatok a Tilbury Kiadónál.

– Miért fontos neked az az állás?

– Feltétlenül szükséges. Állásban kell lennem.

– Azt hittem, elég jól érzed itt magad.

– Á, igen, de engem innen bármelyik pillanatban kirúghatnak.

– Kellemetlen.

– Az nem kifejezés – mondta Mr. Bodkin egyetértően. – De minden jóra fordul, ha rá tudod venni Beachet, hogy adja ki a kéziratot, és akkor én megkötöm a hosszú lejáratú szerződést Lord Tilburyvel, és akkor összeáll a szitu ahhoz, hogy elvegyem a lányt, akit szeretek.

Erős megrázkódtatás érte Ronnie-t. Ez már – gondolta – túl durva. Szép dolog valakitől elragadni a barátnőjét, aztán azzal jönni hozzá, hogy még működjön is közre a házasságkötésüknél! Több tapintatot várt Montytól.

– El fogod venni, he? – kérdezte, egy kis szünet után, mialatt visszanyerte az uralmat érzelmei fölött.

– Hogyne. Már teljesen sínen van a dolog.

– Hogy hívják? – kérdezte Ronnie keserű gúnnyal. – Sarah Ursula Ebbsmith?

– He? Ó, á... – vágta rá Monty gyorsan. Egy pillanatra elfelejtette ezt a nevet. – Nem, nem a szegény, drága Sarah. Ó, nem, nem, nem, nem. Ő már nem él. Tuberkulózis. Nagyon szomorú.

– Nemrég még tüdőbajról beszéltél.

– Nem, tuberkulózis.

– Értem.

– Ez egy másik lány. Gertrude Butterwicknek hívják.

 

A félreértések a legritkább esetben szerencsések. Először is, nagy hiba volt, hogy Monty tétovázott egy pillanatnyi tiszteletteljes csend erejéig, mielőtt kiejtette a szentséges nevet, másodszor pedig, hogy álmainak lánya olyan nevet viselt, amely – ismerjük el – nem hangzik valami túl meggyőzően. Bizonyos kedélyállapotokban egy ember, akinek elméje előítéletektől terhes, hajlamos rá, hogy egy ilyen névnek még a létezését is megkérdőjelezze. Ronnie számára, észrevéve Monty másodpercnyi bizonytalanságát, úgy tűnt, hogy ez a név csupán a pillanat sürgető hatásának köszönheti létezését, még akkor is, ha nincs bátorsága bevallani, hogy ő Sue vőlegénye – akinek Ronnie még mindig tartotta és hogy a közreműködését kéri egy olyan akcióban, amelyben Sue-t elragadják tőle.

– Gertrude Butterwick, he?

– Pontosan.

– Szereted?

– Drága haverom, hogy szeretem-e?

– És gondolom, ő is majd megőrül érted, mi?

– Ó, fülig belém van zúgva.

Ronnie hirtelen apátiába süllyedt. Mit számít ez, kérdezte magában. Egyáltalán számít itt valami is?

Minden embert megkísérti néhanapján a nagylelkűség. Ez a kísértés most ellenállhatatlanul hatalmába kerítette Ronnie Fisht. Társa szavai csak megerősítették ama gyanújában, hogy így. vagy úgy, de Monty legutolsó találkozásuk óta minden pénzét elveszíthette. Máskülönben miért olyan égetően fontos neki egy állás a Tilbury Kiadónál? Hacsak nem kapja meg azt az állást a kiadónál, nem tudja feleségül venni Sue-t. És ha ő, Ronnie most nem segítene neki, talán soha nem kapja meg. Sidney Carton szelleme szállta meg Ronnie-t – azzal a különbséggel, hogy míg Sidney, ha jól emlékszünk, nagyon jószívűen tette, amit tett, addig Ronnie meglehetősen keserűen és bizalmatlanul.

Monty elragadta tőle Sue-t. És Sue átpártolt Montyhoz a legkisebb lelkifurdalás nélkül. Akkor hát rendben. Minden fenemód rendben van. Majd kifejezésre juttatja, hogy már nem érdekli az egész. Majd meglátják, hogy milyen fából faragták a Fisheket!

– Ide hallgass – szólalt meg Ronnie -, Beach miatt nem kell aggódnod. Nincs nála a kézirat.

– De igen; láttam, amint olvasta.

– Nekem adta – mondta Ronnie, miközben felkapta a dákot és krétázni kezdte a végét. – Megtalálod a. szobámban egy fiókban. Vidd azt az átkozott vackot, ha annyira akarod.

Monty tátogott. Annak idején, a mannazápor kellős közepén sem tölthetett volna el egyetlen pusztában vándorló izraelitát ennél nagyobb csodálattal vegyes jóérzéssel az Úr.

– Drága, öreg barátom! – kezdett rá Monty az áradozásra.

Ronnie nem szólt semmit. A karambolt gyakorolta.