[22]
Bertie kongat

Nem tudom, mi az oka, de vidéken, sötétedés után mindig olyan furán érzem magamat. Londonban akármeddig kimaradok, sokszor a tejesemberrel egyszerre érek a lakásomhoz, és a szemem se rebben. De egy vidéki ház kertjében, miután a társaság krémje már húzza a lóbőrt, minden kihalt és csöndes, s ettől folyton lúdbőrözik a hátam. Az esti szél zörgeti a fák lombját, recsegnek az ágak, rezegnek a bokrok, és mielőtt észbe kapnék, volt-nincs bátorság. Bármelyik percben azt várom, hogy a családi kísértet hörögve a hátam mögé lopakodik.

Irtó kellemetlen az egész, és ha azt hiszik, jobban éreztem magam a gondolattól, hogy hamarosan megkongatom Anglia leghangosabb vészharangját, hogy általános pánikot robbantsak ki a csendes, sötét házban, hát nagyon tévednek.

Volt már szerencsém a Brinkley Court-i tűzharanghoz. Őrületes ricsajt tud csapni. Tom bácsi, amellett, hogy nem kedveli a betörőket, olyan ember, akinek nem akaródzik megsülni álmában. Ezért amikor megvette a birtokot, gondoskodott róla, hogy olyan tűzharangja legyen, amitől lehet, hogy szívrohamot kap az ember, de legalább biztosan nem téveszti össze a repkényen ugráló verebek csipogásával.

Amikor gyerekkoromban Brinkleyben vakációztam, gyakran tartottak tűzoltó gyakorlatot, nemegyszer éjszaka, legszebb álmomból felriasztva, mintha a végítélet harsonái zengenének.

Bevallom, amikor eszembe jutott, mit képes művelni az a harang, egy pillanatra gyökeret eresztettem pontban fél egykor a melléképület mellett, ahol a harang állt. A kötél látványa a fehérre meszelt falon, és a gondolat, hogy hamarosan óriási hangzavar veri fel az éjszaka csendjét, csak fokozta amúgy is fokozott idegességemet. Ráadásul, miután volt időm gondolkodni rajta, igencsak kishitűvé váltam Jeeves tervével kapcsolatban.

Jeeves, úgy tűnt, biztos benne, hogy Gussie és Tuppy a szörnyű vég árnyékában gondolkodás nélkül Miss Bassett, illetve Angela megmentésére siet.

Én azonban nem tudtam osztani ezt a derűs magabiztosságot.

Úgy értem, tudom, hogy hat sokszor a srácokra, ha a szörnyű vég torkában találják magukat. Emlékszem Freddie Widgeonra. Kevés nála lovagiasabb figura jár a Parazita klubba. Ő mesélte, hogy egyszer tűzriadó volt abban a tengerparti szállodában, ahol lakott. Esze ágában sem volt holmi nőket mentegetni. Tíz másodperccel a riasztás után már a tűzlépcső alján volt, egyetlen dolog járt ugyanis a fejében – ti. F. Widgeon testi épsége.

Ami a többiek iránti önfeláldozást illeti, kész volt kifeszített takaróval elkapni őket, de ez minden.

Miért lenne ezzel másképp Augustus Fink-Nottle és Hildebrand Glossop?

Ilyen gondolatokkal viaskodtam, miközben a kötéllel babráltam. Alighanem hagyom az egészet, ha váratlanul nem képzelem magam elé Miss Bassettet, amint először hallja meg a harangot. Mivel soha azelőtt nem hallotta, valószínűsíthető volt, hogy frászt fog kapni tőle.

Annyira vonzónak találtam ezt az aspektust, hogy egy percig sem késlekedtem tovább. Megragadtam a kötelet, kitámasztottam a lábamat, és mindent beleadtam.

Mint már jeleztem, szemernyi kételyem sem volt afelől, hogy hangos lesz. Az is volt. Amikor utoljára hallottam, a szobámban tartózkodtam, a ház túlsó végén, mégis úgy éreztem, mintha akna robbant volna az ágyamban. Így, közvetlen mellette állva, telibe kaptam az egészet. Életemben nem pipáltam semmi hasonlót.

Általánosságban véve semmi bajom egy kis zajjal. Emlékszem, egyszer Macskakaja-Pirbright behozott a Parazita klubba egy rendőrségi szirénát, és bekapcsolta a székem mögött, én pedig csupán szépen hátradőltem, és elégedett mosollyal behunytam a szemem, mintha operai páholyban ülnék. Ugyanez történt, amikor Agatha néni kisfia, Thos égő gyufát tartott a Máglyaünnepre szánt petárdacsomaghoz, mert kíváncsi volt, mi történik.

De a Brinkley Court-i tűzharang már nekem is sok volt. Vagy fél tucatszor megrántottam a kötelet, aztán amikor úgy éreztem, elég lesz, gyorsan a ház előtti pázsitra siettem, hogy tanúja lehessek az elért hatásnak.

Brinkley Court kitett magáért. Rögtön láttam, hogy kihoztuk a harangból a maximumot. Akárhova néztem, vagy Tom bácsit láttam lila köntösben, vagy Dália nénit a jó öreg kék-sárga köpenyben, de ugyancsak láthattam Anatole-t, Tuppyt, Gussie-t, Angelát, Miss Bassettet és Jeevest, ebben a sorrendben. Nem hiányzott senki.

Azt viszont – és ez rögtön feltűnt – nem tudtam eldönteni, hogy megmentett-e valaki valakit.

Természetesen azt reméltem, hogy Tuppy féltően ölelgeti majd Angelát az egyik sarokban, miközben Gussie egy törölközővel legyezgeti Madeline-t a másikban. Ehelyett Miss Bassett Dália néni és Tom bácsi társaságában igyekezett lelket önteni Anatole-ba. Ugyanakkor Angela és Gussie a homokórának dőlve ültek a fűben zaklatott tekintettel, és lehorzsolt sípcsontjukat dörzsölgették. Tuppy egyedül járkált az ösvényen.

Ismerjék el, hogy nyugtalanító látvány. Egy uralkodói kézmozdulattal magamhoz intettem Jeevest.

– Nos, Jeeves?

– Uram?

Szigorú pillantást vetettem rá.

– Uram, mi?

– Hiába uramozik nekem, Jeeves. Tekintsen körül. Nézze meg a saját szemével. A terve, úgy tűnik, kudarcot vallott.

– Valóban úgy tűnik, hogy az események nem teljesen úgy alakultak, ahogy vártuk.

– Vártuk?

– Ahogy vártam.

– Így már jobb. Nem megmondtam, hogy felsül?

– Emlékszem, hogy kétkedőnek tűnt, uram.

– Az nem kifejezés, hogy kétkedtem, Jeeves. Az első perctől nem hittem egy szemernyit sem a dologban. Amikor először szóba hozta, azt mondtam, hogy hülyeség, és igazam is volt. Nem hibáztatom, Jeeves. Nem tehet róla, hogy nem vág már úgy az agya. De a történtek után – és kérem, bocsássa meg, ha megbántanám az érzéseit – nem tehetek mást, mint hogy csak a legegyszerűbb, legalapvetőbb tevékenységek elvégzését bízom önre. Legjobb őszintének lenni ezzel kapcsolatban, nem? Ugye jobb nyíltan és egyenesen beszélni?

– Természetesen, uram.

– Köntörfalazás nélkül.

– Pontosan, uram.

– Arra gondoltam...

– Bocsásson meg, hogy félbeszakítom, uram, de úgy vélem, Mrs. Travers szeretné felhívni magára a figyelmét.

Ebben a pillanatban mennydörgő „Hé!" kiáltás dörrent, ami csakis a szóban forgó rokontól származhatott, és ez meggyőzött róla, hogy Jeeves következtetése helyes volt.

– Gyere ide egy percre, Attila, ha volnál szíves – harsogta a jól ismert – és más körülmények között hőn szeretett – hang, amire én odamentem.

Nem mondhatnám, hogy teljesen nyugodt voltam. Most tudatosodott csak bennem, hogy nem gondoltam ki elfogadható történetet, ami megmagyarázná furcsa viselkedésemet, amiért ebben a szokatlan időpontban megszólaltattam a tűzharangot, és Dália néni ennél sokkal kisebb zaklatások után is meglehetősen keresetlen szavakat szokott használni.

Ám modorában nyoma sem volt erőszakosságnak. Inkább afféle fagyos higgadtság jellemezte, ha értik, mire gondolok. Látszott rajta, hogy egy szenvedő asszony.

– Bertie, édesem – mondta –, itt vagyunk.

– Igen – feleltem gyanakodva.

– Ugye senki se hiányzik?

– Azt hiszem, nem.

– Kitűnő. Sokkal egészségesebb idekint lennünk, mint az ágyunkban porosodni. Épp elaludtam, amikor megkongattad a vészharangot. Mert te kondítottad meg a harangot, édes gyermekem, igazam van?

– Igen, én harangoztam.

– Volt rá valami okod, vagy csak egyszerűen kedved szottyant rá?

– Azt hittem, tűz van.

– Mitől támadt ez a benyomásod?

– Azt hittem, lángokat látok.

– Hol, édesem? Mondd meg szépen Dália néninek.

– Az egyik ablakban.

– Értem. Tehát azért rángattál ki az ágyunkból és rémisztettél halálra bennünket, mert látomásaid vannak.

Ekkor Tom bácsi olyan hangot adott, mint az üvegből kihúzott dugó, Anatole pedig, akinek a bajsza új mélységekbe konyult, mondott valamit a „majmokról", és ha jól hallottam, a „rogommier" kifejezést használta – bármit is jelentsen.^[xviii]

– Elismerem, hogy tévedtem. Sajnálom.

– Ne mentegetőzz, édesem. Láthatod, milyen jól érezzük magunkat. Egyébként mit csináltál idekint?

– Csak sétáltam.

– Értem. Na és folytatni szándékozod még a sétát?

– Nem, azt hiszem, most már bemegyek.

– Ez csodás. Tudod, én is ugyanezt fontolgattam, de félek, nem bírnék nyugodt szívvel elaludni, ha tudnám, hogy te idekint fantáziálsz. Legközelebb rózsaszín elefántot látsz majd a társalgó ablakpárkányán, és megdobálod téglával... Gyerünk, Tom, úgy tűnik, az előadásnak vége... Igen, Mr. Fink-Nottle?

Gussie kissé bosszúsnak tűnt valamiért.

– Nahát!

– Folytassa, Augustus.

– Most mihez kezdünk?

– Ami engem illet, visszafekszem az ágyamba.

– De az ajtó csukva van.

– Milyen ajtó?

– A bejárati ajtó.

– Akkor kinyitom.

– De nem nyílik.

– Akkor megpróbálkozom egy másik ajtóval.

– De az összes ajtó csukva van.

– Tessék? Ki csukta be őket?

– Fogalmam sincs. Felállítottam egy elméletet.

– A szél?

Dália néni tekintete találkozott az enyémmel. Nem volt kellemes találkozás.

– Ne fárassz, Bertie – kérte. – Ne most, drágám.

Igaz, ami igaz, abban a percben, hogy kimondtam, rögtön feltűnt, hogy milyen mozdulatlan az éjszaka levegője. Tom bácsi azt javasolta, másszunk be az ablakon. Dália néni felsóhajtott.

– De hogyan? Legfeljebb egy erőművész vagy egy szellem tudna bejutni, miután felrakattad azokat a rácsokat.

– Lám, lám, lám. Az ég szerelmére, mire vártok? Hadd szóljon!

– A tűzjelző harang?

– Nem, a csengő.

– Mi értelme, Thomas? Senki sincs a házban. A szolgák mind Kinghamben vannak.

– De mindent összevetve nem ácsoroghatunk itt egész éjjel.

– Azt hiszed? Na csak figyelj. Nincs semmi – szó szerint semmi –, amire ne lennének képesek egy vidéki ház lakói, ha a mi kis Attilánk működésbe lép. Seppings alighanem elvitte magával a hátsó ajtó kulcsát. Nincs más hátra, mint elfoglalni magunkat, amíg hazajön.

Tuppy ekkor azt javasolta:

– Miért nem megyünk el az egyik autóval Kinghambe, hogy elkérjük a kulcsot Seppingstől?

Ez kedvező fordulatnak tűnt. Dália néni arcán végre valami mosolyféle villant. Tom bácsi jóváhagyólag hörgött. Anatole provence-iul mondott valamit, ami elismerésnek hangzott. Úgy tűnt, még Angela arcán is némi enyhülés mutatkozik.

– Kitűnő ötlet – mondta Dália néni. – Az egyik legjobb, amit hallottam. Szaladjon el a garázshoz.

Miután Tuppy elment, roppant hízelgő bókok hangzottak el az intelligenciájáról és találékonyságáról, és nem átallották meglehetősen személyeskedő összehasonlításokat tenni közte és Bertram között. Ez mód fölött fájt nekem. Szerencsére megpróbáltatásaim nem tartottak soká, mert öt percbe sem telt, és Tuppy visszajött.

Gondterheltnek tűnt.

– Vissza az egész.

– Miért?

– A garázs zárva van.

– Nyissa ki.

– Nincs nálam a kulcs.

– Akkor kiabáljon, és ébressze fel Waterburyt.

– Ki az a Waterbury?

– A sofőr, marha. A garázs fölött alszik.

– De hát ő most Kinghamben táncol.

Ez volt az utolsó csöpp. Egészen idáig Dália néninek sikerült megőriznie hűvös nyugalmát. Most azonban betelt a pohár. Korát meghazudtolva visszaváltozott a régi rókavadász Dália Woosterré – azzá a lobbanékony, szabad szájú lánnyá, aki oly gyakran emelkedett fel a nyergében, hogy gorombaságokat kiáltson a vadászkopókat irányító embereknek.

– Átok minden táncoló sofőrre! Minek akar táncolni egy sofőr? Az első pillanattól gyanakodtam rá. Mintha valami megsúgta volna, hogy táncoló típus. Akkor ennyi. Itt dekkolhatunk reggeliig. Rettentően meglepne, ha nyolc óra előtt visszajönnének ezek a nyavalyás szolgálók. Seppings csak akkor hagy ott egy táncmulatságot, ha kidobják. Ismerem. Fejébe száll a dzsessz, és addig tapsolja vissza a zenekart, amíg meg nem fájdul a keze. Pokolba a táncoló komornyikokkal! Hát mi Brinkley Court? Tisztességes vidéki ház, vagy tánciskola? Olyan, mintha az Orosz Balettben élne az ember. Na jó. Ha idekint kell maradnunk, hát idekint maradunk. Alighanem mind csonttá fagyunk, kivéve – itt nem éppen barátságos pillantást vetett rám – a jó öreg Attilát, aki, úgy látom, jó melegen felöltözött. Nincs más hátra, nyugodjunk bele, hogy halálra fagyunk, mint a balszerencsés sarkkutatók, és utolsó kívánságként kérjük meg szegény jó Attilát, takarja le majd a testünket falevelekkel. Nem kételkedem benne, hogy megkongatja a tűzharangot is a tiszteletünkre. – Óhajt valamit, jóember?

A néni elhallgatott, és Jeevesre bámult. Az utolsó néhány mondat alatt komornyikom tiszteletteljes testhelyzetet vett fel, hogy megpróbálja magára vonni a beszélő figyelmét.

– Ha javasolhatnék valamit, asszonyom.

Nem állítom, hogy hosszú ismeretségünk alatt mindig töretlen szimpátiával viseltettem Jeeves iránt. Vannak olyan jellemvonásai, amelyek gyakran okoztak átmeneti mosolyszünetet köztünk. Ő is olyan fickó, akinek ha a kisizédet nyújtod, akkor az egész micsodát akarja. A módszerei gyakran igen kíméletlenek, és tudvalevő, hogy egyszer „elhanyagolható intellektus"-ként utalt rám. Mint arra már rámutattam, többször is kénytelen voltam legorombítani, amiért olyan lekezelően bánt ifjú gazdájával, mint egy ostoba bugrissal.

Ezek kétségtelenül nagy hiányosságok.

De egyvalamit sosem vontam kétségbe. Jeeves bűverejét. Van benne valami megnyugtató, hipnotizáló. Legjobb tudomásom szerint sosem találkozott még támadó orrszarvúval. Ám ha mégis sor kerülne erre a valószínűtlen eseményre, nem kétlem, hogy a fenevad, miután belenézett Jeeves szemébe, meggondolná magát, és dorombolva a hátára hengeredne.

Mindenesetre Dália nénit, aki majdnem olyan rossz, mint egy támadó orrszarvú, öt másodperc alatt sikerült megnyugtatnia. Jeeves nem csinált egyebet, mint ott állt tisztelettudóan, és bár nem mértem az időt – mivel nem volt nálam stopper –, de nem kellett több három másodpercnél, hogy nénikém hangulata jelentős javuláson menjen át. Valósággal elolvadt.

– Jeeves! Csak nincs valami ötlete?

– De igen, asszonyom.

– Azt mondja, az a csodálatos elméje a bajnak ebben a sötét órájában is ugyanúgy forog, mint mindig?

– Igen, asszonyom.

– Jeeves – mondta Dália néni reszkető hangon –, bocsássa meg, hogy ilyen elhamarkodottan beszéltem. Nem voltam magamnál. Sejthettem volna, hogy nem csupán üres csevegés céljából szakított félbe. Mondja el az ötletét, Jeeves. Csatlakozzon töprengő csoportunkhoz, és halljuk a mondandóját. Érezze magát otthon, Jeeves, és adja vissza nekünk a reményt! Igazán ki tud szabadítani minket szorult helyzetünkből?

– Igen, asszonyom, amennyiben valamelyik úriember hajlandó kerékpárra ülni.

– Kerékpárra?

– Van egy kerékpár a kertész sufnijában, asszonyom. Ha az urak közül valaki szíveskedne elkerékpározni Kingham Manorba, visszaszerezhetné a hátsó ajtó kulcsát Mr. Seppingstől.

– Nagyszerű, Jeeves!

– Köszönöm, asszonyom.

– Csodálatos!

– Köszönöm, asszonyom.

– Attila! – fordult felém Dália néni halk, ellentmondást nem tűrő hangon.

Nem ért váratlanul. Attól a pillanattól kezdve, hogy azok a baljós szavak elhagyták a fickó száját, számítottam rá, hogy én leszek a bűnbak, és felkészültem, hogy teljes erőmből tiltakozzam ellene.

Meg is tettem volna. Ám amikor összeszedtem minden ékesszólásomat, hogy közöljem, nem tudok kerékpározni, az a gazember kihúzta alólam a talajt.

– Igen, asszonyom, Mr. Wooster örömmel vállalja a feladatot. Kitűnő kerékpáros. Gyakran dicsekedett előttem kerékpáros diadalaival.

Nem is igaz! Semmi ilyesmit nem tettem. Rettenetes, mennyire ki lehet forgatni az ember szavait. Tizennégy éves koromban egy plébánosnál töltöttem a vakációt, akire azért bíztak, hogy tanítson meg latinul, és megnyertem a helyi iskolában tartott Kórusfiúk Kerékpáros Hendikepversenyét. Mindössze ennyit említettem meg Jeevesnek – ezt is mellékesen, az érdekesség kedvéért, amikor New Yorkban a hatnapos bicikliversenyt néztük.

Erős túlzás azt mondani erre, hogy dicsekedtem a kerékpáros diadalaimmal.

Utóvégre Jeeves sokat látott ember, nyilván tudja, hogy ezek az iskolai versenyek sosem túl kemények. Ráadásul, ha jól emlékszem, azt is elmeséltem neki, hogy fél kör előnnyel indultam, és hogy Willie Puntingot, a verseny abszolút favoritját visszaléptették. Kiderült ugyanis, hogy Willie engedély nélkül kölcsönvette a bátyja kerékpárját. A báty pont akkor jelent meg, amikor eldördült a startpisztoly. Fültövön csapta az öcsikéjét, és visszavette a járművet, márpedig kerékpár nélkül még egy favorit sem nyerhet bicikliversenyt. Jeeves mégis úgy beszélt rólam, mintha én is azok közé a kardigános, érmekkel teleaggatott fickók közé tartoznék, akiknek rendre megjelenik a fényképe a sajtóban, mert teszem azt, három másodperc híján egy óra alatt eltekertek Londonból Glasgowba.

Ráadásul, ha ez még nem lenne elég, Tuppy is rátett egy lapáttal.

– Így van – szólt közbe. – Bertie mindig csodálatos bicajos volt. Emlékszem, Oxfordban a görbe esték végén mindig levetkőzött, és vicces dalokat énekelve körbetekert a koleszudvaron. Irtó gyorsan tudott hajtani.

– Akkor most sem árt igyekeznie – állapította meg Dália néni. – Úgysem lehet elég gyors. Tőlem énekelhet vicces dalokat is, ha akar... Ha pedig szeretnéd levenni a ruháidat, Bertie galambom, én azt sem bánom. De ruhában vagy anélkül, énekelve vagy némán, indulj most rögtön.

Végre szóhoz jutottam:

– Évek óta nem kerékpároztam.

– Akkor épp itt az ideje.

– Lehet, hogy elfelejtettem, hogy kell.

– Biztos ráérzel, ha párszor leesel. Gyakorlat teszi a mestert.

– Több kilométerre van Kingham.

– Akkor jobb lesz minél előbb útrakelni.

– De...

– Bertie, drágám.

– De a fenébe...

– Bertie, drágám.

– Na jó, de a fenébe...

– Bertie, édesem.

Elvégeztetett. Így hát komoran, Jeevesszel az oldalamon elindultam a sötétben. Dália néni még utánam kiáltott valamit, hogy képzeljem azt, én vagyok a futár, aki meghozta a jó hírt Aixből Gentbe. Most hallottam először a fickóról.

– Látja, Jeeves – mondtam keserűen és hűvösen, miközben elértük a sufnit –, ez lett a csodálatos terve vége! Tuppy, Angela, Gussie és Bassett továbbra sem beszél egymással, rám pedig tizenkét kilométeres tekerés vár.

– Úgy tudom, tizennégy, uram.

– Tizennégy kilométeres tekerés vár, és másik tizennégy kilométer visszafele.

– Sajnálom, uram.

– Késő bánat. Hol az az átkozott tragacs?

– Azonnal hozom, uram.

Úgy is tett. Fájdalmas arccal figyeltem.

– Hol a lámpa?

– Attól tartok, nincs rajta lámpa, uram.

– Nincs lámpa?

– Nincs, uram.

– Csúnyán megjárhatom lámpa nélkül. Mi lesz, ha nekimegyek valaminek?

Elhallgattam, és fagyos pillantást vetettem rá.

– Maga mosolyog, Jeeves. Viccesnek találja a gondolatot?

– Bocsásson meg, uram. Csak eszembe jutott egy történet, amit Cyril bácsikám mondogatott nekem gyerekkoromban. Abszurd kis anekdota, bár bevallom, mindig is mulatságosnak tartottam. Cyril bácsikám szerint volt egyszer két fickó, Nicholls és Jackson, akik Brightonba indultak egy tandemen, ám szerencsétlenségükre összeütköztek egy sörfőző teherautójával. Amikor a hatóságok a helyszínre értek, kiderült, annyira összepréselődtek, hogy képtelenség volt szétválasztani őket. A legélesebb szem se tudta eldönteni, mely maradványok tartoznak Nichollshoz, és melyek Jacksonhoz. Így hát összekaparták, ami maradt belőlük, és elnevezték Nixonnak. Emlékszem, gyerekkoromban könnyesre nevettem magam a történeten, uram.

Szükségem volt egy percre, hogy úrrá legyek az érzéseimen.

– Tényleg?

– Igen, uram.

– Viccesnek találta?

– Igen, uram.

– Cyril bácsi is viccesnek találta?

– Igen, uram.

– Jó ég, micsoda család! Jeeves, ha legközelebb találkozik Cyril bácsival, mondja meg neki a nevemben, hogy morbid, fárasztó humora van.

– Már nem él, uram.

– Hála istennek... Adja ide azt az átkozott masinát.

– Ahogy óhajtja, uram.

– Nem puhák a kerekek?

– Nem, uram.

– Nem mozog a nyereg? A fékek rendben? A lánc megfelelően forog a differenciálművön?

– Igen, uram.

– Rendben, Jeeves.

Amikor Tuppy azt állította, hogy rendszeresen meztelenül kerékpároztam az Oxford Egyetemen a kollégiumunk udvarán, nem állított minden tekintetben valótlanságot. Ám, még ha igaza is volt, nem mondott el mindent. Elfelejtette hangsúlyozni, hogy ezen alkalmakkor kivétel nélkül mindig alaposan be voltam szívva, és hogy ilyenkor az ember olyan hőstettekre is vállalkozik, amik józanul eszébe se jutnának.

Olyat is hallottam, hogy ittas állapotban emberek alligátorokon lovagoltak.

Most viszont színjózanul vágtam neki a nagyvilágnak, nem csoda, hogy teljesen cserbenhagyott kerékpározó tudományom. Rettenetesen imbolyogtam, és hirtelen eszembe jutott az összes biciklis baleset, amiről csak életemben hallottam, élükön Jeeves és Cyril bácsi vidám anekdotájával Nichollsról és Jacksonról.

Miközben kimerülten tapostam a sötétben, azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok megérteni a Cyril bácsihoz hasonlatos emberek lelkivilágát. Fel nem foghattam, hogy mi vicceset talált egy katasztrófában, amelyben két emberi teremtmény – vagy legalábbis az egyik emberi teremtmény fele és a másik emberi teremtmény fele – teljesen megsemmisül? Számomra ez volt az egyik legborzalmasabb tragédia, amit hallottam, és nem kétlem, hogy eltűnődtem volna még ezen egy ideig, ha nem kell hirtelen éles cikcakkot leírnom a kerékpárral, hogy elkerüljem az út közepén ténfergő disznót.

Egy pillanatra úgy tűnt, én is úgy végzem, mint Nicholls és Jackson, de szerencsére egy cikk tőlem és egy cakk a disznótól segített épp bőrrel kikerülnöm a szituációból. Épen és egészségesen folytathattam az utamat, bár szívem verdesett, mint a rab madár.

Ez a meleg helyzet pattanásig feszítette az idegeimet. A tény, hogy disznók garázdálkodhatnak az úton éjnek idején, ráébresztett vállalkozásom veszélyes voltára. Végiggondoltam, miféle szörnyűségek történhetnek még egy magányosan, kivilágítatlan kerékpárral tekerő emberrel lámpaoltás után. Különösen élénken jutott eszembe, amit egy barátom mondott, hogy vidéken a kecskék gyakran kimennek az útra, amíg a láncuk engedi, ily módon csapdát állítva a gyanútlan arra haladónak.

Mint mondta, egyszer egy barátja biciklije belegabalyodott egy kecske láncába, és több mint tíz kilométeren keresztül húzta maga után a jószág – mint a síjőring^[xix] Svájcban. Szegény fickó sosem heverte ki teljesen. Másvalaki pedig egy vándorcirkuszból elszökött elefánttal futott össze.

Amikor jobban belegondoltam, a cápatámadást leszámítva nem jutott eszembe olyan címlapra kívánkozó katasztrófa, amely ne történhetne meg valakivel, akit szerettei, minden tiltakozása ellenére, kiűztek a nagy ismeretlenbe egy biciklin. Nem szégyellem bevallani, hogy ezek után soha nem látott mélységekbe süllyedt a bátorságom.

Igaz, ami a kecskéket és elefántokat illeti, nincs okom panaszra. Bármilyen furcsa, egyikkel sem találkoztam. Ám ezzel minden jót elmondtam, mert más tekintetben rosszabb nem is lehetett volna a helyzetem.

Leszámítva, hogy szüntelenül azt lestem, mikor tűnik fel egy elefánt, a frászt hozták rám az ugató kutyák, egyszer pedig rettenetes sokk ért, amikor megálltam, hogy elolvassak egy táblát, és a tetején ott ült egy bagoly, amely kísértetiesen hasonlított Agatha nénikémre. Ekkorra már annyira zaklatott voltam, hogy egy röpke pillanatig azt képzeltem, valóban Agatha néni az. Szerencsére a jobbik eszem meggyőzött róla, hogy drága nénikémtől meglehetősen távol áll útjelző táblák tetején csücsülni, így végül sikerült összeszednem magam.

Röviden, a szellemi megterhelés, valamint a lábikrám, bokám és egyéb testrészeim fizikai fájdalma és fáradtsága eredményeként teljesen más Bertram Wooster érkezett meg Kingham Manor kapujába, mint az a vidám, gondtalan boulevardier, akit a Bond Streeten és a Piccadillyn ismernek.

A vak is láthatta, hogy Kingham Manorban ma kirúgnak a hámból. Az ablakok fényárban úsztak, zene bömbölt, és ahogy közeledtem, hallottam a pincérek, lakájok, sofőrök, szobalányok, felszolgálónők, mindenesek és minden bizonnyal szakácsok lábának csoszogását, amint buzgón verik a ritmust. Azt hiszem, az a legjobb kifejezés, hogy a hangos vigalom az éjbe nyúlt.

Az orgiára az egyik földszinti szobában került sor, amelyből francia ablakok nyíltak a kocsibejáróra. Arrafelé vettem az irányt. A zenekar valami pattogós talpalávalót húzott, és mondhatom, kellemesebb körülmények között azonnal átvette volna a lábam a ritmust. Ám fontosabb dolgom is volt annál, sem hogy táncra perdüljek a kocsibejárón.

A hátsó ajtó kulcsát akartam, mégpedig azonnal.

Elsőre meglehetősen nehéznek tűnt megtalálni Seppingst a tömegben. Ám végül megláttam: borzalmas figurákat mutatott be a táncparkett közepén. Néhányszor kiáltottam neki, de túlságosan lefoglalta, amit csinál, sem hogy meghallja. Szerencsére a tánc forgataga elérhető közelségbe sodorta, és egy gyors gyomrossal sikerült felhívnom magamra a figyelmét.

A váratlan ütéstől rátaposott a partnere lábára, és igen barátságtalanul fordult meg. Ám amikor felismerte Bertramot, elszállt a mérge, és megdöbbenés költözött a helyére.

– Mr. Wooster!

Nem voltam trécselős kedvemben.

– Hagyja a Mr. Woosterezést, és adja ide a hátsó ajtó kulcsát – mondtam kurtán. – Adja ide a hátsó ajtó kulcsát, Seppings.

Úgy tűnt, nem fogta az adást.

– A hátsó ajtó kulcsát, uram?

– Pontosan. A Brinkley Court-i hátsó ajtó kulcsát.

– De hát az otthon van, uram!

Mérgesen csettintettem a nyelvemmel.

– Ne tréfáljon velem, öregem – kérleltem. – Nem azért tekertem tizennégy kilométert, hogy a vicceit hallgassam. Ott van a nadrágzsebében.

– Nincs, uram. Mr. Jeevesnél hagytam.

– Hogy mit csinált?

– Igen, uram. Mielőtt eljöttem, Mr. Jeeves azt mondta, szeretne járni egyet a kertben, mielőtt nyugovóra tér. Úgy volt, hogy a konyhaablak párkányára teszi majd a kulcsot.

Alaposan megnéztem a fickót. A tekintete tiszta volt, a keze sem remegett. Semmi jelét nem adta, hogy sokat ivott volna.

– Úgy érti, hogy a kulcs egész idő alatt Jeevesnél volt?

– Igen, uram.

Szólni sem tudtam. Felindultságomban nem jött hang a torkomra. Igencsak összezavarodtam, bár egy dolog felől immár semmi kétségem nem lehetett. Valamilyen okból, aminek mibenlétét még nem sejthettem, de azonnal a végére akartam járni, mihelyt az ócskavasammal megtettem a tizennégy kilométeres visszautat, Jeeves csúnyán átvert minket. Tudta, hogy bármikor megoldhatná a helyzetet, mégis hagyta, hogy Dália néni és a többiek odakint ácsorogjanak en déshabillé^[xx]. Ráadásul, ami még ennél is rosszabb, szemrebbenés nélkül végignézte, hogy ifjú gazdája egy teljesen fölösleges, huszonnyolc kilométeres kerékpárútra induljon.

Ezt sosem gondoltam volna róla. Cyril bácsiról igen. Amilyen morbid humora volt, Cyril bácsi nyilvánvalóan képes lett volna ilyen gaztettre. De ami Jeevest illeti... Felpattantam a nyeregre, és visszatartva a fájdalmas kiáltást, amikor összetört alfelem hozzáért a kemény bőrhöz, elindultam hazafelé.