[16]
Gussie dózisa

Amikor másnap reggel felébredtem, a Brinkley Courthoz tartozó birtok napfényben fürdőzött, és határozottan madárcsicsergés hallatszott be a nyitott ablakon odakintről. Ám Bertram Wooster lelkébe nem ért el a napfény, miközben az előző este történésein rágódott. Nem tagadhattam le magam előtt, hogy a Tuppy-Angela konfliktus többé-kevésbé kicsúszott a kezemből. Bármennyire is kerestem valami biztató mozzanatot, kezdtem belátni, hogy e két dölyfös lélek között tátongó egyre növekvő szakadék áthidalása már meghaladja az erőmet.

Jó megfigyelő vagyok. Volt valami Tuppy modorában, amikor felrúgta a sonkásszendvicses tálcát, ami azt súgta, hogy nem bocsát meg egykönnyen.

E körülmények között úgy véltem, legjobb pihentetni az ügyüket, és inkább Gussie problémájának szentelni a figyelmet, amely viszont sokkal derűsebb képet mutatott.

Ami Gussie-t illeti, minden sínen volt. Jeeves érthetetlen vonakodása, hogy felturbózza a srác narancslevét, sok fejtörést okozott, de a Woosterekhez méltón végül elhárítottam minden akadályt. Sikerült beszereznem a szükséges égetett szeszt, amely most egy flaskában pihent az öltözőasztalom fiókjában. Arról is meggyőződtem, hogy az annak rendje-módja szerint megtöltött kancsó körülbelül egy órán keresztül ott fog állni egy polcon a felszolgálók kamrájában. Levenni a polcról, felcsempészni a szobámba, és visszavinni időben délre, ebédidőre persze nem egyszerű, de nem jelenthetett gondot.

Jóleső elégedettséggel hörpintettem ki a teámat, és a fal felé fordultam egy kis extra alvás céljából, ami elemi szükségszerűség, ha az emberre kemény munka vár, amelyhez tiszta észre van szükség.

Amikor körülbelül egy órával később lementem a földszintre, meggyőződhettem róla, hogy helyes volt kiötölni ezt a tervet Gussie megsegítésére. Összefutottam vele a gyepen, és azonnal láttam, hogy alaposan rászorul egy kis szíverősítőre. Mint már mondtam, a természet derűsen mosolygott, nem úgy Augustus Fink-Nottle. Körbe-körbejárkált, és motyogott valamit arról, hogy nem akarja sokáig rabolni az időnket, de ebben a jelentőségteljes pillanatban úgy érzi, szólnia kell néhány szót.

– Á, Gussie – köszöntöttem, és megállítottam, mielőtt belekezdett volna a következő körbe. – Ugye milyen csodás reggelünk van?

Ha netán eddig nem vettem volna észre, mennyire nincs jó hangulatban, biztos megértem abból a vehemenciából, ahogy pokolba kívánta a csodás reggelt. Eltökéltem, hogy visszacsempészem életébe a derűt.

– Jó hírem van, Gussie.

Hirtelen támadt érdeklődéssel nézett rám.

– Leégett a Market Snodsbury Gimnázium?

– Nem tudok róla.

– Kitört a mumpszjárvány? Bezárták az iskolát kanyaró miatt?

– Nem, dehogy.

– Akkor miért mondod, hogy jó híred van?

Próbáltam csitítani.

– Ne vedd úgy a szívedre, Gussie. Csak nem aggódsz egy ilyen nevetségesen egyszerű feladat miatt, mint az a nyavalyás díjátadás?

– Nevetségesen egyszerű, mi? Napok óta gyötröm magam, hogy kitaláljam, mit mondjak nekik, de még csak odáig jutottam, hogy nem akarom sokáig rabolni az idejüket. Az biztos, hogy nem rabolom sokáig az idejüket. Mi az ördögöt mondjak, Bertie? Mit mond az ember, amikor díjakat oszt?

Elgondolkoztam. Egyszer az iskolában díjat nyertem Biblia-ismeretért, és most töprengtem, mit tudok összekaparni belőle. De a memóriám cserbenhagyott.

Aztán valami mégis előjött a múlt ködéből.

– Mondd azt, hogy a versenyt nem mindig a gyorsak nyerik.

– Miért?

– Mert jól hangzik. Többnyire megtapsolják.

– Úgy értem, miért nem? Miért nem a gyorsak nyerik?

– Most megfogtál. De a nagyokosok szerint így van.

– De mit jelent?

– Azt hiszem, azért mondják, hogy megvigasztalják a veszteseket.

– Mire jó ez nekem? Kit érdekelnek? Nekem a nyertesekkel kell foglalkoznom. A kis görcsökkel, akik feljönnek majd az emelvényre. Mi van, ha grimaszolni fognak rám?

– Nem fognak.

– Honnan tudod, hogy nem fognak? Szerintem ez lesz az első gondolatuk. De még ha nem, akkor is – Bertie, mondhatok valamit?

– Mit?

– Komolyan fontolóra vettem, hogy megfogadom a tanácsodat az ivással kapcsolatban.

Halványan elmosolyodtam. Ha sejtette volna, mi járt a fejemben!

– Nem lesz semmi baj.

Megint lázba jött.

– Honnan tudod, hogy nem lesz semmi baj? Biztos belezavarodok a szövegbe.

– Ugyan!

– Vagy leejtek egy díjat.

– Á!

– Vagy mindkettő. Érzem a csontjaimban. Történni fog valami, amitől mindenki halálra röhögi magát rajtam, olyan biztos, mint ahogy most itt állok. Szinte hallom őket. Mint a hiénák... Bertie!

– Mi van?

– Emlékszel az iskolára, ahová Eton előtt jártunk?

– Persze. Ott nyertem meg a Biblia-ismereti versenyt.

-Ne foglalkozz most a Biblia-ismerettel. Nem a Biblia-ismereti díjadról beszélek. Emlékszel a Bosher incidensre?

Még szép, hogy emlékeztem. Ifjúkorom egyik fénypontja volt.

– Sir Wilfred Bosher vezérőrnagy díjátadásra érkezett az iskolába – folytatta Gussie egyhangú, szürke hangon. – Leejtett egy könyvet. Lehajolt felvenni, és ahogy lehajolt, elszakadt a nadrág az ülepén.

– Mekkorát röhögtünk!

Gussie arca eltorzult.

– Röhögtünk, mi, megátalkodott gazfickók! Ahelyett, hogy együttérzően hallgattunk volna, amikor egy hősies katonatiszt ilyen borzasztóan kellemetlen helyzetbe kerül, mi vidáman vonyítottunk a röhögéstől! Én a leghangosabban. Pontosan ez vár rám ma délután, Bertie. Ez a büntetésem, amiért kinevettem Sir Wilfred Bosher vezérőrnagyot.

– Nem, nem, Gussie pajtás. A te nadrágod nem reped el.

– Honnan tudod, hogy nem? Nálam sokkal különb embereknek is elrepedt már a nadrágjuk. Bosher vezérőrnagy egy csomó kitüntetést kapott. Dicsőségesen szolgált Északnyugat-India határvidékén, mégis elrepedt a nadrágja. Köznevetség tárgyává fogok válni. Tudom. Te pedig, bár nagyon jól tudod, mi vár rám, képes vagy jó hírekről beszélni. Miféle hír lehet jó számomra ebben a pillanatban, azt kivéve, hogy bubópestis tört ki a Market Snodsbury Gimnázium tanári karában, vagy mindannyiukat ágyba döntötte a himlő?

Eljött az ideje, hogy szóljak. Gyengéden a vállára tettem az egyik kezemet. Lesöpörte magáról. Megint rátettem. Megint lesöpörte. Harmadszor is megkíséreltem a vállára tenni a kezem, mire kitért előlem, és némileg ingerülten tudni akarta, vajon csontkovácsnak képzelem-e magam.

Igencsak próbára tett a stílusával, de az ember legyen elnéző. Azt mondogattam magamban, hogy ebéd után egy teljesen kicserélt Gussie áll majd elém.

– Amikor jó hírről beszéltem, Madeline Bassettről beszéltem.

Kihunyt szemében a lázas csillogás, és végtelen bánat költözött a helyére.

– Róla nem lehet jó híred. Egy életre elvágtam magamat nála.

– Egyáltalán nem. Meg vagyok győződve róla, hogy ha megint megpróbálnád, minden rendben lenne.

Röviden ismertettem, miről beszéltünk Madeline-nal múlt este.

– Tehát nincs más dolgod, mint újra próbálkozni, és nem hibázhatsz. Te vagy álmai férfija.

Megrázta a fejét.

– Nem.

– Mi van?

– Hiába.

– Mit akarsz ezzel?

– Fölösleges megpróbálni.

– De már mondtam, hogy többször is megerősítette...

– Nem számít, mit mondott. Lehet, hogy valaha szeretett. Tegnap este azonban minden érzést kiöltem belőle.

– Szamárság!

– Nem az. Most már lenéz.

– Kicsit sem. Tudja, hogy csak inadba szállt a bátorságod.

– Legközelebb ugyanúgy berezelnék. Semmi értelme, Bertie. Semmi értelme, és ez az utolsó szavam. A végzet olyanná formált, aki a saját árnyékától is megijed.

– Nem az árnyékodról van szó. Annak ehhez semmi köze. Mindössze arról van szó...

– Tudom, tudom. De hiába. Képtelen vagyok rá. Nem kockáztathatom meg, hogy megismétlődjön a tegnapi fiaskó. Te könnyen mondod, hogy tegyek még egy próbát, fogalmad sincs, mit jelent ez. Te nem élted át, milyen az, amikor meg akarod kérni a szerelmed kezét, és hirtelen azon veszed észre magad, hogy az újszülött gőték tollszerű külső kopoltyújáról beszélsz. Erre nem kerülhet sor még egyszer. Nem, belenyugszom a sorsomba. Mindennek vége. Most pedig, Bertie, légy jó haver, és hagyj magamra. Meg akarom írni a beszédemet. Nem tudom megírni, ha körülöttem őgyelegsz. Vagy ha már muszáj itt őgyelegned, legalább mondj néhány sztorit. A kis sátánfajzatok biztos szeretnének hallani néhány sztorit.

– Azt ismered, amikor...

– Nem jó. Nincs szükségem a pajzán élceidre, amiket a Parazita klubban szoktál elsütni. Nekem valami tanulságosra van szükségem. Valamire, ami segíti őket a későbbi életükben. Nem mintha érdekelne a későbbi életük, kivéve, ha mind egy szálig megfulladnak.

– A minap hallottam egy jót. Nem emlékszem pontosan, de egy fickóról szólt, aki horkolt, amivel zavarta a szomszédjait. És az volt a vége, hogy „megorroltak az orrpolipjára".

Idegesen legyintett.

– Komolyan azt hiszed, elmondom ezt egy csomó fiú előtt, akik alighanem mind orrpolipban szenvednek? A fenébe is, megrohamoznák a színpadot! Hagyjál, Bertie. Menj el. Csak ennyit kérek. Menj el... Hölgyeim és uraim – mondta Gussie halkan monologizálva –, nem akarom sokáig rabolni az idejüket...

Gondolataimba merülve hagytam magára. Most még jobban örültem, mint valaha, hogy mindent sikeresen előkészítettem a tervem megvalósításához.

Tudják, egészen mostanáig reménykedtem, hogy ha elárulom Gussie-nak Bassett érzelmeit, a természet elvégzi a többit, és annyira feldobja, hogy mesterséges ajzószerekre nem is lesz szükség. Mert hát az ember nem szívesen rohangál vidéki házakban narancsleves kancsókkal a kezében, csak ha nagyon muszáj.

Most viszont láttam, hogy nem adhatom fel a tervemet. Gussie olyan állapotban volt, hogy meggyőzött róla, a legerősebb dózist kell alkalmaznom. Ezért mihelyt magára hagytam, a kamrába mentem, megvártam, amíg a komornyik eltűnik a színről, beosontam, és elvettem a szóban forgó kancsót. Néhány pillanat múlva már fel is siettem a lépcsőkön a szobámba. Az első, akit megláttam, Jeeves volt, amint a nadrágokkal babrált.

Vetett egy pillantást a kancsómra, amit – mint később kiderült, tévesen – igen rosszallónak véltem.

Kicsit felhúztam magam. Nem akartam hallani az ellenvetéseit.

– Igen, Jeeves?

– Uram?

– Olyan benyomást kelt, mint aki valamilyen megjegyzést készül tenni, Jeeves.

– Dehogy, uram. Látom, hozzájutott Mr. Fink-Nottle narancslevéhez. Épp csak meg akartam említeni, hogy könnyelműségnek tartom alkohollal való felöntését.

– Ez egy megjegyzés, Jeeves, és pontosan...

– Ugyanis én már megelőztem.

– Tessék?

– Igen, uram. Végül úgy döntöttem, eleget teszek az óhajának.

Megdöbbenten bámultam a fickóra. Mélyen meghatódtam. Ki ne hatódna meg, amikor azt hitte már, hogy kiveszett a régi nemesi szellem, és rájön, hogy mégsem?

– Jeeves – mondtam –, ez meghatott.

– Köszönöm, uram.

– Meghatott és lekötelezett.

– Nagyon szépen köszönöm, uram.

– De mitől tért jobb belátásra?

– Volt szerencsém találkozni Mr. Fink-Nottle-lal a kertben, uram, mielőtt ön felébredt volna, és röviden elbeszélgettem vele.

– Amiből azt a következtetést vonta le, hogy szüksége van egy kis spirituszra?

– Nagyon is, uram. A viselkedése vert sereg benyomását keltette.

Bólintottam.

– Én is ugyanígy éreztem. A „vert sereg" szépen kifejezi. Elmondta neki, hogy a viselkedése vert seregre emlékezteti?

– Igen, uram.

– De nem használt?

– Nem, uram.

– Hát jó, Jeeves. Cselekednünk kell. Mennyi gint tett a kancsóba?

– Egy jó pohárnyit, uram.

– Maga szerint elegendő ez egy felnőtt vert seregnek?

– Úgy vélem, ennyi megteszi, uram.

– Nem tudom. Az első pohár a jókedvé. Azt hiszem, hozzáöntök még egy pohárral.

– Nem tanácsolom, uram. Lord Brancaster papagája esetében...

– Ismét a régi hibájába esik, Jeeves. Papagájnak nézi Gussie-t. Felejtse el. Hozzáöntök.

– Ahogy óhajtja, uram.

– Jut eszembe, Jeeves, Mr. Fink-Nottle vevő lenne néhány vidám, tanulságos történetre, amiket felhasználhat a beszédében. Ismer ilyeneket?

– Tudok egyet két írről, uram.

– Pat és Mike?

– Igen, uram.

– Akik a Broadwayn sétálnak?

– Igen, uram.

– Az jó lesz neki. Még valamit?

– Nem, uram.

– Nem baj, ez is több a semminél. Jobb lesz, ha megkeresi és elmeséli neki.

– Ahogy óhajtja, uram.

Elhagyta a szobát. Én lecsavartam a flaska kupakját, és tisztességes adagot töltöttem tartalmából a narancslébe. Alig fejeztem be, amikor közelgő léptek nesze ütötte meg a fülemet. Épp csak hogy elrejthettem a kancsót Tom bácsi fényképe mögé, amikor kinyílt az ajtó, és bejött Gussie, ágaskodva, mint egy ló.

– Hahó, Bertie – kiáltotta. – Hahó, hahó, hahó és megint csak hahó! Milyen szép a világ, Bertie! Az egyik legszebb, amit életemben láttam.

Szótlanul meredtem rá. A Woosterek agya gyorsan jár, mint a villám, így azonnal rájöttem, hogy történt valami.

Elmeséltem, miként járt körbe-körbe. Rögzítettem beszélgetésünket a gyepen. Ha szándékaimnak megfelelően sikerült visszaadnom a történteket, akkor Fink-Nottle-t idegroncsként láthatták maguk előtt, remegő térdekkel, ájulásközeli állapotban, amint halálra váltan babrál a zakója hajtókájával. Röviden, olyan volt, mint egy vert sereg. Korábbi beszélgetésünk során Gussie azt a benyomást keltette, hogy előzőleg citromba harapott.

Most azonban egy teljesen más Gussie állt előttem. Önbizalom áradt a fickó minden pórusából. Az arca kigyúlt, a szeme vidáman csillogott, és fülig ért a szája. Amikor pedig barátságosan hátba vert, mielőtt még kitérhettem volna előle, az olyan volt, mint egy ló-rúgás.

– Bertie – mondta olyan könnyedén, mint akinek a világon semmi gondja –, biztos örömmel hallod, hogy igazad volt. Kipróbáltam az elméletedet, és bevált. Úgy érzem magam, mint egy harci kakas.

Megnyugodtam. Mindent megértettem.

– Ittál egyet?

– Igen. Ahogy tanácsoltad. Borzalmas egy lötty. Mint az orvosság. Ráadásul égeti a torkodat, és rettenetesen megszomjazol tőle. Fogalmam sincs, hogy bírja valaki, mint te is, élvezetből vedelni. De azt készségesen aláírom, hogy felpörgeti a motort. Megharapnék egy tigrist is!

– Mit ittál?

– Whiskyt. Legalábbis ez állt a címkén, és semmi okom feltételezni, hogy egy olyan pedáns hölgy, mint a nénikéd – jó öreg Bertie pajtikám –, szándékosan megtévesztené a nyilvánosságot. Ha egy palackra azt írja, whisky, akkor azt hiszem, elfogadhatjuk, hogy az is.

– Whisky szódával? Kitűnő választás.

– Szóda? – kérdezte Gussie elgondolkozva. – Tudtam, hogy elfelejtettem valamit.

– Nem tettél bele szódát?

– Eszembe se jutott. Csak besurrantam az ebédlőbe, és meghúztam a palackot.

– Mennyit ittál?

– Hát úgy tíz kortyot. Talán tizenkettőt. Vagy tizennégyet. Egyezzünk ki tizenhat közepes kortyban. Istenem, milyen szomjas vagyok!

Odatántorgott a kézmosó lavórhoz, és kiitta az üvegből a vizet. Amikor Gussie nem láthatta, lopva Tom bácsi képére pillantottam. Életemben először örültem, hogy olyan nagy. Jól elfedte, amit kellett. Ha Gussie meglátná azt a kancsó narancslevet, nem vitás, hogy rávetné magát.

– Örülök, hogy felbátorodtál – mondtam.

Nagy lendületet vett, és otthagyta a lavórt, hogy újból megpróbáljon hátba verni. Fürge lábtechnikámnak hála, elvétett. Megtántorodott, és az ágyamra rogyott.

– Felbátorodtam? Mondtam már, hogy megharapnék egy tigrist is?

– Igen.

– Legyen inkább két tigris. Elharapnám a vasrudat is! Milyen tökfejnek gondolhattál odakint a kertben! Most már látom, hogy biztos röhögtél a markodba.

– Dehogy.

– De – ragaszkodott hozzá Gussie. – Ebbe a markodba, ni – mutatta. – De nem hibáztatlak. El se tudom képzelni, mit rinyáltam ennyit egy ilyen egyszerű feladat miatt, mint az a díjátadás abban a nyavalyás kis vidéki gimnáziumban. Fel tudod fogni, Bertie?

– Nem.

– Hát én sem. Isteni leszek. Nagyon jól tudom, mi kell nekik. Egyszerű, férfias, optimista dolgok kellenek, egyenesen a közepükbe. Oda, középre – tette hozzá Gussie, bizonytalanul hadonászva. – Fogalmam sincs, miért voltam olyan ideges reggel. Egy ilyen kicsiség miatt, mint odaadni néhány könyvet egy rakás szutykos képű kölöknek. Mégis, hogy miért, nem tudom, de kicsit ideges voltam. De most már jól vagyok, Bertie – jól, jól, jól –, és ezt úgy mondom neked, mint egy régi barátomnak. Mert az vagy, öregem, ha őszintén megnézzük – egy régi barát. Nem emlékszem, hogy találkoztam volna nálad régebbi baráttal. Mióta is vagy a régi barátom, Bertie?

– Ó, évek óta.

– Gondolnád? Persze biztosan volt idő, amikor új barát voltál... Halihó, az ebéd gong. Gyere, régi barátom.

Felkászálódott az ágyról, és az ajtó felé indult.

Elgondolkozva követtem. Persze nyilván azt mondják, hogy ami történt, nagyon is örvendetes. Elvégre én egy bátor Fink-Nottle-t akartam – az összes tervem arra irányult, hogy a végén egy felbátorodott Fink-Nottle-t kapok. De hirtelen elfogott a kétség, hogy az a Fink-Nottle, aki épp lecsúszik a lépcső korlátján, nem lett talán kicsit túlságosan is bátor? Olyan fickó benyomását keltette, aki képes kenyérrel dobálózni ebéd közben.

Szerencsére a körülötte lévők komorsága csillapítóan hatott rá. Jóval több szesz kell ahhoz, hogy ne szálljon el az ember jókedve ilyen környezetben. Azt mondtam Miss Bassettnek, hogy fájó szívek vannak Brinkley Courtban, most viszont úgy tűnt, hamarosan fájó gyomrok is lesznek. Mint megtudtam, Anatole idegrohamot kapott, és ágynak dőlt. Az elénk tálalt étket a konyhalány készítette – ha azt mondom, harmadosztályú volt, feldicsérem.

Most, hogy a már amúgy is meglévő bajokat még ez is tetézte, a társaság egyhangú hallgatásba burkolózott – mondhatnánk, gyászos hallgatásba –, amit még Gussie sem mert megtörni. Egyszer ugyan rázendített egy dal első sorára, de ezt leszámítva semmi kellemetlenség nem történt. Aztán felálltunk, Dália néni pedig felszólított mindenkit, hogy vegye fel az ünneplőjét, és legkésőbb 3.30-ra legyen Market Snodsburyben. Így nyugodtan elszívhattam pár szál cigit egy árnyas lugasban a tóparton, és körülbelül három óra körül tértem vissza a szobámba.

Jeeves már serénykedett. Az utolsó simításokat végezte a jó öreg cilinderemen, és épp elújságoltam volna neki a legújabb fejleményeket Gussie-ügyben, ám megelőzött azzal, hogy közölte, a szóban forgó úriember baráti látogatást tett a Wooster lakosztályban.

– Amikor bejöttem kikészíteni a ruháit, Mr. Fink-Nottle itt ült, uram.

– Igazán, Jeeves? Gussie tehát itt járt?

– Igen, uram. Mindössze néhány perce távozott. Mr. és Mrs. Traversszel utazik az iskolába a nagy autón.

– Elmondta neki a két ír történetét?

– Igen, uram. Szívből nevetett rajta.

– Remek. Mondott még mást is neki?

– Bátorkodtam javasolni, hogy említse meg a fiataluraknak, miszerint az iskola a kezdet, és nem a vég. A néhai Lord Brancaster rendszeresen adott át díjakat, és mindig elsütötte ezt a bölcsességet.

– Hogy fogadta Gussie?

– Szívből nevetett, uram.

– Gondolom, ez meglepte. Mármint ez a határtalan jókedv.

– Igen, uram.

– Furcsa volt olyasvalakitől, aki legutóbbi találkozásukkor még olyan volt, mint a vert seregek vezére.

– Igen, uram.

– Pedig egyszerű a magyarázat, Jeeves. Mióta utoljára találkoztak, Gussie felöntött a garatra. Részeg, mint a csap.

– Valóban, uram?

– Ahogy mondom. Nem bírta a feszültséget. Beosont az ebédlőbe, és beszivattyúzta az anyagot. Ha minden igaz, whiskyvel töltötte fel a tartályt. Szerintem a fél üveget kiitta. Jó ég, Jeeves, még szerencse, hogy nem küldte rá azt a feljavított narancslevet, mi?

– Nagy szerencse, uram.

Megnéztem a kancsót. Tom bácsi fényképe leesett a kandallórácsra, a kancsó pedig ott állt szabadon, ahol Gussie könnyedén megláthatta volna. Szerencsére most már üres volt.

– Igen okos cselekedet volt a részéről uram, ha szabad ezt mondanom, hogy kiöntötte a narancslét.

Rámeredtem.

– Tessék? Hát nem maga?

– Nem, uram.

– Jeeves, tisztázzuk a dolgot. Nem maga öntötte ki a narancslét?

– Nem, uram. Azt hittem, amikor beléptem és üresen találtam, hogy Ön megelőzött.

Elszörnyedve néztünk egymásra. Két elme, ugyanazzal a gondolattal.

– Attól tartok, uram..

– Én is, Jeeves.

– Csaknem teljesen bizonyos...

– Egészen bizonyos. Mérlegelje a tényeket. Vegye szemügyre a bizonyítékokat. A kancsó ott állt a kandallópárkányon, szabadon. Gussie szomjúságra panaszkodott. Maga itt találta, szívből nevetgélve. Azt hiszem, kevés kétség férhet hozzá, Jeeves, hogy a kancsó teljes tartalma csatlakozott az előző adaghoz annak a már amúgy is módfelett felvillanyozódott embernek a bendőjében. Aggasztó, Jeeves.

– Fölöttébb aggasztó, uram.

– Nézzünk szembe a helyzettel, őrizzük meg a nyugalmunkat. Maga körülbelül egy pohárral töltött a kancsóba az anyagból?

– Egy teli pohárral, uram.

– Én pedig körülbelül ugyanennyivel egészítettem ki.

– Igen, uram.

– Néhány röpke perc múlva pedig Gussie mindezzel a bensőjében díjakat fog átadni a Market Snodsbury Gimnáziumban a megye krémje jelenlétében.

– Igen, uram.

– Úgy érzem, fölöttébb érdekfeszítő ünnepség elé nézünk Jeeves.

– Igen, uram.

– Mit gondol, mi lesz a vége?

– Nehéz megkockáztatni a dolog kimenetelét, uram.

– Azt mondja, csődöt mond a képzelet?

– Igen, uram.

Megerőltettem a képzeletemet. Igaza volt. Csődöt mondott.