[15]
Bertie életveszélyben

Jól megnéztem magamnak. Addigra igencsak besötétedett, így a látási viszonyok folyamatosan romlottak, de még mindig elég fény volt ahhoz, hogy tisztán láthassam Tuppyt. Amit láttam, az meggyőzött róla, hogy sokkal kellemesebben érezném magam, ha egy masszív, rusztikus pad állna kettőnk között. Egy sebesen repülő fácánt megszégyenítő gyorsasággal felemelkedtem, és az imént említett ülőalkalmatosság túlsó oldalára helyezkedtem.

Gyors cselekvésem nem maradt hatástalan. Úgy tűnt, kicsit visszahőkölt. Megállt, és körülbelül annyi ideig, míg egy izzadságcsepp legurult a homlokáról az orra hegyéig, némán figyelt.

– Úgy! – mondta végül.

Igencsak meglepett, hogy a valóságban azt mondja valaki, hogy „Úgy". Azt hittem, ilyesmit csak könyvekben lehet olvasni. Olyan ez, mint az „így ő", vagy a „Teringettét!", esetleg még a „Hínye".

Erre most tessék. Bármilyen furcsa és bizarr, Tuppy azt mondta „Úgy!", így kénytelen voltam jó képet vágni hozzá.

Bertram Wooster túl okos ember ahhoz, sem hogy elkerülhette volna a figyelmét Tuppy feltüzelt temperamentuma. Nem tudnám megmondani, tényleg villámot szórt-e a szeme, de az biztos, hogy volt benne valami élénk villogás. Emellett a keze ökölbe szorult, a füle remegett, az állkapcsa mozgott, mintha rágna valamit.

A haja tele volt gallyakkal, és egy bogár lógott a feje oldalán, ami biztos érdekelte volna Gussie Fink-Nottle barátomat. Ám hogy, hogy nem, erre igen kevés figyelmet fordítottam. A bogarak tanulmányozásának is megvan a maga ideje. Ez nem volt az.

– Úgy! – ismételte.

Akik ismerik Bertram Woostert, megmondhatják, hogy mindig éles eszű és higgadt marad a vészhelyzetekben. Ki volt az, akit, miután a csónakverseny éjszakáján fülön csíptek, és a Vine Street-i rendőrőrsre szállítottak, hirtelen ihlettől vezérelve azt hazudta, hogy ő Eustace H. Plimsoll a Laburnums-házból, Alleyn Road, West Dulwich, megóva a Woosterek nevét a meghurcolástól és a nem kívánt publicitástól? Ki volt az, aki...

De azt hiszem, már így is értik, mire célzok. A múltam önmagáért beszél. Háromszor kaptak el, de sosem a saját nevemen. Kérdezzenek meg bárkit a Parazita klubban.

Így ebben a mindinkább fenyegető helyzetben sem vesztettem el a fejemet. Megőriztem régi hidegvérem. Szívélyesen elmosolyodtam, reménykedve, hogy a sötéttől még látja, és őszinte jókedvvel azt mondtam:

– Jé, hello, Tuppy! Te itt vagy?

Azt felelte, igen, itt van.

– Régóta vagy itt?

– Igen.

– Remek. Úgyis beszélni akartam veled.

– Itt vagyok. Gyere ki a pad mögül.

– Kösz, pajtás, inkább nem. Jól esik rátámaszkodni. Pihenteti a gerincem.

– Két másodpercen belül úgyis eltöröm – felelte Tuppy.

Felvontam a szemöldököm. Persze abban a félhomályban nem volt sok értelme, de segítette az összhatást.

– Hildebrand Glossoppal beszélek? – kérdeztem. Azt felelte, hogy igen, hozzátéve, hogy ha bizonyságra vágyom, menjek közelebb néhány lépéssel. Emellett egy fölöttébb csúnya névvel illetett. Megint felhúztam a szemöldökömet.

– Ugyan, ugyan, Tuppy! Ne hagyjuk ezt a kis beszélgetést elmérgesedni. Ez a jó szó? „Elmérgesedni"?

– Nem tudom – felelte, miközben lassan megkerülte a padot.

Láttam, hogy bármit is mondok, gyorsan kell mondanom. Már több mint egy métert megtett. Bár én is mozogtam közben, és így kettőnk között tarthattam a padot, de ki jósolhatta volna meg, hogy meddig tart ez az örvendetes állapot?

Így inkább a tárgyra tértem.

– Azt hiszem, tudom, mi aggaszt, Tuppy – mondtam. – Ha a bokrok közt voltál, miközben Angelával beszélgettem, meg merem kockáztatni, hogy hallottad, amiket rólad mondtam neki.

– Hallottam.

– Értem. Most ne foglalkozzunk a dolog etikai vonzataival. Egyesek ezt hallgatózásnak hívnák, és el tudom képzelni, hogy a szigorúbb kritikusok levegő után kapkodnának megdöbbenésükben. Jobban belegondolva – ne vedd sértésnek, Tuppy –, de jobban belegondolva, ez nem méltó egy angolhoz. El kell ismerned, Tuppy, öregfiú, hogy nem méltó egy angolhoz.

– Én skót vagyok.

– Tényleg? – kérdeztem. – Ezt nem is tudtam eddig. Furcsa, az ember nem is gondolná valakiről, hogy skót, ha nem hívják Mac valakinek, és nem beszél furcsán. Kíváncsi lennék – folytattam azzal a meggyőződéssel, hogy egy semleges téma elméleti megvitatása enyhítené a feszültséget –, meg tudnál-e mondani valamit, ami már régóta foglalkoztat? Pontosan mit tesznek a haggisbe^[xi]? Sokat gondolkoztam ezen.

Abból a tényből, hogy ekkor válasz helyett átugrott a padon, és megpróbált elkapni, azt a következtetést vontam le, hogy az agya nem a haggisen jár.

– Ugyanakkor – közöltem, miközben én is átugrottam a pad ellenkező oldalára – nem annyira fontos. Hogy visszatérjek a tárgyra, ha ott voltál a bokrok közt, és hallottad, amiket rólad mondtam...

Most észak-északkeleti irányban próbálta megkerülni a padot. Követtem a példáját, csak dél-délnyugat felé.

– Nem kétlem, hogy megleptek a hallottak.

– Kicsit sem.

– Tessék? Nem találtad különösnek a megjegyzéseim tónusát?

– Pont ilyesmiket vártam egy magadfajta álnok csúszómászótól.

– De drága barátom – tiltakoztam –, ez nem vall rád. Kicsit nehéz a felfogásod, ugye? Azt hittem, mindjárt megértetted, hogy ez az egész egy jól kigondolt terv része.

– Mindjárt elkaplak – közölte, miután visszanyerte az egyensúlyát egy sikertelen nyakmegragadási kísérlet után.

Ekkor úgy éreztem, nem teketóriázhatok tovább, minél előbb ismertetnem kell vele a tényeket.

Miközben folyamatosan mozogtam, szélsebesen felfedtem előtte az érzéseimet, amiket Dália néni távirata váltott ki belőlem. Elmondtam, hogyan siettem a katasztrófa helyszínére, és miként tűnődtem az autóban, majd végül beavattam legutóbbi pompás tervem kiagyalásának történetébe. Tisztán és világosan beszéltem, és igencsak sajnálattal hallottam, amikor megjegyezte – összeszorított fogakkal, amitől meg rosszabb volt –, hogy egyetlen szavamat sem hiszi.

– De miért nem, Tuppy? – kérdeztem. – Szerintem az utolsó szóig ordít rólam az igazság. Miért vagy ilyen szkeptikus? Bízz bennem, Tuppy!

Zihálva megállt. Tuppy, bár Angela éppen az ellenkezőjét állítaná, nem kövér. Télen állandóan a labdát rúgja, nyáron pedig alig látni a teniszütője nélkül.

Ám aznap este a vacsoránál, nyilván abból a meggyőződésből, hogy a kamrában történtek után semmi értelme a további önmegtartóztatásnak, alaposan elengedte magát, és bőségesen bepótolta tegnapi mulasztását. Nos, egy kiadós Anatole-féle lakoma után egy Tuppyhoz hasonló izmos testalkatú férfiú sokat veszít a ruganyosságából. A Tuppy boldogságáról szőtt terveim elővezetése alatt némileg felgyorsult ez a körbe-körbe-karikába kergetőzés, annyira, hogy az utolsó pár percben úgy festettünk, mintha egy nagyra nőtt agár egy nála valamivel véznább gépnyulat kergetne a pályán az ezerfejű szörnyeteg szórakoztatására.

Ez, mint kiderült, elfárasztotta kicsit, aminek nem tudtam eléggé örülni. Én magam is elernyedtem, és jólesett egy kis szünet.

– El sem tudom képzelni, mért nem hiszel nekem – közöltem. – Tudod, hogy évek óta barátok vagyunk. Nyilván azt is tudod, hogy leszámítva azt az alkalmat, amikor miattad fejest ugrottam a Parazita klub medencéjébe, amiről rég eldöntöttem, hogy fátylat borítok rá, és hagyom, hogy a feledés jótékony homálya borítsa, ha érted, mire célzok – szóval, mint mondtam, ezt az esetet leszámítva, mindig is nagyra becsültelek. Miért ócsároltalak volna így Angela előtt, ha nem azért, amit már elővezettem előtted? Erre válaszolj, de jól gondold meg!

– Hogy érted azt, hogy jól gondoljam meg?

Ami azt illeti, ezt én sem tudtam pontosan. A bíró mondta ezt nekem, amikor a vádlottak padján álltam, amivel akkor igen mély benyomást tett rám, most én is bevetettem a megfelelő hatás kedvéért.

– Jól van. Akkor ne gondold meg jól. Csak felelj a kérdésemre. Miért beszéltem volna így rólad, ha nem a te érdekedben?

Ekkor tetőtől talpig valami rángatózás futott végig barátomon. A bogár, amelyik az eddigi eszmecsere során a fejébe kapaszkodott, remélve a legjobbakat, most feladta addigi pozícióját. Elrepült és felszívódott az éjszakában.

– Á! – mondtam. – A bogarad – tettem hozzá. – Nyilván sejtelmed sem volt róla, de egészen idáig valami bogárféle parkolt a füled mellett. Most sikerült elűznöd.

Horkantott egyet.

– Bogarak!

– Nem bogarak. Csak egy bogár.

– Neked aztán van bőr a képeden! – kiáltott Tuppy, és úgy reszketett, mint Gussie valamelyik gőtéje a párzási időszakban. – Bogarakról dumálsz, miközben tudod jól, hogy egy alávaló, csúszómászó kutya vagy!

Nem volt teljesen világos, hogy egy alávaló, csúszómászó kutya miért ne beszélhetne a bogarakról, és egy jó ügyvéd a keresztkérdéseivel játszva sarokba szoríthatta volna.

De hagyjuk.

– Már másodszor neveztél így. Követelem – mondtam keményen –, hogy magyarázd meg! Már megmondtam, hogy csakis a legjobb, a legnemesebb szándék vezérelt, amikor besároztalak Angela előtt. Ne tudd meg, mekkora szenvedést jelentett így beszélnem rólad, és csak régi barátságunk felidézése adott rá erőt. Most pedig azt mondod, nem hiszed el, és olyan nevekkel illetsz, amiért nem tudom, nem kéne-e a bíróság elé ráncigálnom, és magas pénzbírságot kérnem rád. Persze előbb még beszélnem kell az ügyvédemmel, de nagyon meglepne, ha nem állna meg a keresetem. Térj észhez, Tuppy! Mondj egyetlenegy más okot, hogy miért viselkedtem volna így. Csak egyet.

– Mondok is. Azt hiszed, nem tudom? Szerelmes vagy Angelába.

– Mi?

– Átvertél, hogy ellenem uszíthasd a lányt, és félreállíthass az utadból.

Soha életemben nem hallottam ekkora szamárságot. Angelát kiskorunk óta ismerem. Az ember nem szeret bele közeli rokonokba, akiket kisgyerekkora óta ismer. Ráadásul azt hiszem, a törvény is tiltja, hogy az ember elvegye az unokatestvérét. Vagy a nagymamáját?

– Tuppy, te vén tökfej! – kiáltottam. – Ekkora zöldséget! Elment az eszed!

– Igen?

– Hogy én és Angela? Röhögnöm kell!

– Nem úszod meg ilyen könnyen. „Drágámnak" szólított!

– Tudom, és fölöttébb helytelenítem. Nem tetszik, hogy ezek a fiatal lányok úgy szórják a „drágám" jelzőt, mint más a madáreleséget a galamboknak. Igen laza erkölcsre vall.

– Masszíroztad a bokáját.

– Tisztán unokatestvéri kötelességből. Nem jelentett semmit. A fenébe is, tudhatnád nagyon jól, hogy olyan értelemben a világ minden kincséért sem kellene nekem Angela!

– Igen? Na és miért nem? Nem elég jó neked?

– Félreértesz – feleltem gyorsan. – Amikor azt mondtam Angeláról, hogy nem kellene nekem a világ minden kincséért sem, úgy értettem, hogy amit iránta érzek, az távoli, bár szívből jövő nagyrabecsülés. Másszóval megnyugodhatsz, hogy köztem és a között a libuska között nincsenek, és soha nem is lesznek melegebb, erősebb érzelmek, mint egyszerű barátság.

– Szerintem te árultad el neki a kamrai látogatásomat is, hogy ott találjon azzal a pitével, és így lerombold a presztízsemet.

– De kedves Tuppy! Egy Wooster? – megdöbbentem. – Azt hiszed, egy Wooster képes lenne ilyesmire?

Erősen zihált.

– Figyelj – mondta. – Semmi értelme vitatkozni. A tények önmagukért beszélnek. Valaki elrabolta tőlem Cannes-ban. Te magad mondtad, hogy egész idő alatt veled volt Cannes-ban, és jóformán senki mással nem találkozott. Aztán ömlengtél a közös fürdőzésekről meg a holdfényes sétákról...

– Nem ömlengtem. Épp csak megemlítettem őket.

– Talán most már érted, miért tépem ki egyenként az összes végtagodat, ha sikerül kikergetnelek a pad mögül. Fogalmam sincs – tette hozzá kelletlenül –, minek tesznek padokat a kertekbe. Csak útban vannak.

Elhallgatott, majd felém kapott. Csak egy hajszállal hibázott el.

Gyorsan kellett gondolkozni, de mint már azt jeleztem, Bertram Wooster az ilyen helyzetekben van elemében. Hirtelen eszembe jutott a minapi félreértés Miss Bassett-tel, és felismertem, mennyire kapóra jön ez most nekem.

– Tévedésben vagy, Tuppy – mondtam, miközben igyekeztem oldalazva menekülni. – Igaz, hogy sokat együtt voltam Angelával, de iránta tanúsított viselkedésemet teljes mértékben a tiszta, őszinte bajtársiasság jellemezte. Be is bizonyítom. Cannes-i tartózkodásunk alatt egészen más valakiért dobogott a szívem.

– Tessék?

– Másért dobogott. A szívem. Cannes-ban. Ez használt. Tuppy megállt, kezét leeresztette.

– Igaz ez?

– Annál is igazabb.

– Kiért?

– De drága Tuppy, egy úriember nem adja ki egy lány nevét.

– De igen, ha nem szeretné, hogy letépjék azt a kipirosodott fejét.

Beláttam, hogy ez kivételes eset.

– Madeline Bassett – mondtam.

– Ki?

– Madeline Bassett.

Úgy tűnt, mintha kővé válna.

– Azt akarod bemesélni nekem, hogy beleszerettél abba a katasztrofális Bassettbe?

-Én a helyedben nem nevezném „katasztrofális Bassettnek", Tuppy. Nem illő.

– Teszek az illemre. Tényeket akarok. Határozottan állítod, hogy szerelmes vagy abba az istencsapásába?

– Azt sem értem, miért mondod, hogy istencsapása. Nagyon is kedves, elbűvölő lány. Nem mondom, vannak fura nézetei – az ember nem igazán tud azonosulni vele a csillagokat és a nyuszikat illetően –, de akkor sem istencsapása.

– Nem érdekel. A lényeg, hogy azt állítod, szerelmes vagy bele.

– Azt.

– Nem túl hihető, Wooster. Csöppet sem az. Láttam, hogy ideje kijátszani az utolsó lapomat is.

– Meg kell kérnem, hogy kezeld bizalmasan a dolgot, Glossop. Tudd meg: mindössze huszonnégy óra telt el azóta, hogy Madeline visszautasított.

– Visszautasított?

– Mint a huzat. Ugyanebben a kertben.

– Huszonnégy órája?

– Na jó, legyen huszonöt. Most már beláthatod, hogy én nem lehetek az a fickó – ha egyáltalán létezik ilyen –, aki elrabolta Angela szívét Cannes-ban.

Kis híján hozzátettem, hogy a világ minden kincséért sem nyúlnék Angelához, de aztán eszembe jutott, hogy ezt már mondtam, és nem vált be. Így inkább elálltam szándékomtól.

Férfias őszinteségem látszólag kedvező hatást ért el. Lassan kihunyt a gyilkos tűz Tuppy szemében. Olyan volt, mint egy bérgyilkos, aki megáll, hogy átgondolja a dolgokat.

– Értem – mondta nagy sokára. – Akkor jó. Elnézést a kellemetlenségért.

– Spongyát rá, öreg haver – feleltem előzékenyen.

Bertram Wooster először lélegezhetett fel, amióta a bokor kiontotta magából Glossopot. Azt nem mondom, hogy ki mertem jönni a pad mögül, de elengedtem. Az a három fazon könnyebbülhetett meg így, az Ótestamentumban, miután kijöttek az égő, tüzes kemencéből. Óvatosan a cigarettatárcám után nyúltam.

Ám a következő percben egy hangos horkantás arra késztetett, hogy elengedjem, mintha megharapott volna. Sajnálattal láttam, hogy részben visszatért régi barátom tekintetébe az iménti tűz.

– Mi a francért mondtad neki azt, hogy fülig tintás voltam gyerekkoromban?

– Drága-Tuppy...

– Már-már kínosan ügyeltem arra, hogy makulátlanul tiszta legyek kamasz koromban. Enni lehetett volna rólam.

– Persze. De...

– Na és hogy nincs lelkem! Majd szétfeszít, akkora lelkem van! Meg hogy kinéznek a Parazita klubból...

– De drága pajtikám, már elmagyaráztam. Mindez a fortélyos cselem része volt.

– Nahát, tényleg? A jövőben légy oly jó, és hagyj ki a hülye terveidből!

– Ahogy kívánod, haver.

– Jól van. Úgy látom, felfogtad.

Némaságba burkolódzott. Összefonta a karját, és úgy bámult maga elé, mint egy kemény, hallgatag fickó valamelyik könyvből, akit épp most rúgott ki a nője, és most azon töpreng, hogy benéz a Sziklás-hegységbe, és lepuffant néhány medvét. Szemmel látható letargiája felkeltette együttérzésemet, ezért megkockáztattam néhány vigasztaló szót.

– Bizonyára nem tudod, Tuppy, mit jelent az, hogy au pied de la lettre, de szerintem nem így kéne venned azokat, amiket Angela mondott.

Ez felkeltette az érdeklődését.

– Mi az ördögről beszélsz? – kérdezte.

Láttam, hogy érthetőbben kell fogalmaznom.

– Ne vedd szó szerint azt a sok sületlenséget, amit összehordott, haver. Ismered a nőket.

– Ismerem – felelte, újabb mélyről jövő horkantás kíséretében. – Azt kívánom, bárcsak sose találkoztam volna eggyel se!

– Úgy értem, nyilvánvaló, hogy észrevett téged a bokorban, és azért beszélt így, hogy bosszantson. Gondold végig a helyzet lélektanát. Ott voltál a bokorban, ő meglátott, és ösztönösen kihasználta az alkalmat, hogy felhecceljen. Úgy értem, tett néhány elevenedbe vágó megjegyzést.

– Elevenembe vágó megjegyzést?

– Pontosan.

Megint felhorkant, amitől úgy éreztem magam, mint egy előkelőség, akit huszonegy ágyúlövéssel üdvözölnek. Életemben nem hallottam még senkit ilyen nagyot horkantani.

– Mi az, hogy „elevenembe vágó"? Nem vagyok kövér!

– Dehogy.

– Na és mi a baj a hajszínemmel?

– Teljesen helyénvaló, Tuppy. Mármint a hajszíned.

– Na és hogy kopaszodok... Mi a fenét vigyorogsz?

– Nem vigyorgok. Épp csak elmosolyodtam. Elképzeltelek magamnak, ahogy Angela lát. Kövérnek és kopasznak. Nagyon vicces.

– Szóval viccesnek találod?

– Módfelett.

– Jobb, ha visszaszívod.

– Jó.

Úgy éreztem, kezd megint akadozóvá válni a beszélgetés. Azt kívántam, bárcsak véget érne, és egyszer csak véget is ért. Ugyanis ebben a percben valami fény nyilallt az éjszakába, és örömmel láttam, hogy Angela az.

Angyali kedvesség sugárzott róla, a kezében szendvicsekkel megpakolt tálcát tartott. Mint később kiderült, sonkás szendvicsek voltak.

– Ha látod valahol Mr. Glossopot, Bertie – mondta, álmodozó tekintetét Tuppy arcán pihentetve –, kérlek, add neki oda ezeket. Félek, hogy nagyon éhes lehet. Csaknem tíz óra van, és egyetlen morzsát sem evett vacsora óta. Itt hagyom őket a padon.

Visszaindult, én pedig úgy véltem, nyugodtan vele tarthatok. Már semmi dolgom nem volt a kertben. Ahogy közeledtünk a házhoz, különös zajt hallottunk magunk mögött. Mintha valaki felrúgott volna egy tálca sonkásszendvicset, majd egy kemény férfi dühös szitkozódása következett.

– Milyen nyugodt, békés az este! – állapította meg Angela.