NEGYEDIK RÉSZ

A NAGY CSAPÁS

 

1

 

Néhány héttel Joyce expedíciója után Warden is megtette ugyanazt az utat, mint a kadét, s kimerítõ hegymászás után õ is felért a figyelõállásba. Hasra feküdt a páfrány közt, s most már õ nézegette az alatta húzódó hidat a Kwai folyón.

Warden minden volt, csak nem romantikus. Elõször csupán gyors pillantást vetett a hídra, mindössze annyi idõt szentelt neki, amíg elégedetten fel nem ismerte a Joyce által lerajzolt mûtárgyat, s ellenõrizte, hogy befejezték-e. Négy partizán kísérte. Közölte velük, hogy pillanatnyilag nincs szüksége rájuk. Azok felvették kedvenc testtartásukat, meggyújtották a vízipipát, s nyugodtan figyelték Warden sürgölõdését.

Elõször a rádióállomást szerelte fel, s kapcsolatba lépett több adóval. Egyikük, egy értékes, megszállt területi állomás, mindennap egyenes adásban tájékoztatta, hogy hamarosan elindul a hosszú szerelvény, amelynek a burma-thaiföldi vasútvonalat kell felavatnia. A kapott üzenetek megnyugtatták. Nem adtak ki ellenkezõ parancsot.

Ekkor a lehetõ legkényelmesebben elõkészítette a hálózsákját és a szúnyoghálóját, gondosan elhelyezett néhány toalettszert, majd hasonlóképpen járt Shears holmijával is, mert úgy állapodtak meg, hogy a hegycsúcson fognak találkozni. Warden elõrelátó volt, azonkívül idõsebb és higgadtabb is, mint Joyce. Több tapasztalattal rendelkezett. Ismerte a dzsungelt; annak idején –, tanári szabadságai alatt, több expedícióban is részt vett. Tudta, hogy egy európai milyen jelentõséget tulajdonít a fogkefének, s hány nappal képes tovább kitartani, ha megfelelõen berendezkedik, és ébredéskor megiszik egy csésze forró kávét. Ha a nagy csapás után megkergetik õket, a civilizációnak ezeket az emlékeit úgyis el kell hagyniuk. Akkor már nem is lesz szükség rájuk. De addig is elõsegítik, hogy az akció pillanatáig a legjobb te formában legyenek. Elégedetten az elhelyezkedésével, evett valamit, három órát aludt, aztán újra elfoglalta figyelõállás, és azon kezdett tûnõdni, hogyan tudná a legjobban teljesíteni feladatát.

A terv értelmében, amelyet Joyce kezdeményezett, s a trió százszori átdolgozás után végül elfogadott, majd "Number one" egy napon végrehajtandónak nyilvánított, a 316-os különítmény tagjai elváltak egymástól. Shears, Joyce és két thaiföldi önkéntes, akit néhány teherhordó kísért, karavánútra indult a folyó egyik pontja felé, amely jóval a híd fölött volt, mert a robbantószerekkel semmiképpen sem szállhattak vízre a tábor közelében. Sõt, egy bonyolult útvonalat követve, elég messzire elmentek, hogy elkerüljenek néhány bennszülött tanyát. Úgy tervezték, hogy a négy ember éjszaka leereszkedik a folyón, s a hídnál elvégzi a szerelést. (Durva tévedés volna azt hinni, hogy egy híd felrobbantása egyszerû mûvelet.) Joyce elrejtõzik az ellenséges parton, és megvárja a vonatot. Shears csatlakozik Wardenhoz, s kettesben gondoskodnak a visszavonulás biztosításáról.

Wardenra hárult az a feladat, hogy berendezkedjék a figyelõállásban, tartsa a kapcsolatot a rádión, figyelje a híd körüli jövés-menést, és kikeresse azokat a helyeket, ahonnan fedezni lehet Joyce visszavonulását. Megbízatása nem volt szigorúan körülhatárolva. "Number one" némi kezdeményezésre is felhatalmazta. A körülmények és legjobb tudása szerint kell cselekednie.

– Ha lehetõséget lát valamilyen másodlagos akcióra, s persze nem fenyegeti a felfedezés veszélye, én nem tiltom el tõle – mondta Shears. – A 316-os különítmény alapelvei a régiek. De gondoljon rá, hogy a híd az elsõ számú célpont, s e tekintetben semmi esetre sem szabad csökkentenie a siker esélyeit. Számítok rá, hogy megfontolt, de tevékeny lesz.

Tudta, számíthat Wardenra, hogy tevékeny, de megfontolt lesz. Ha volt rá ideje, Warden módszeresen mérlegelte valamennyi cselekedetének következményeit.

Az elsõ felderítés után Warden elhatározta, hogy magán a hegycsúcson helyezi el zsebtüzérségét, vagyis a rendelkezésre álló két kis aknavetõt, s a nagy akció idejére két thaiföldi partizánt rendel melléjük, hogy tûz alá vegyék a vonat roncsait, a robbanás után menekülni próbáló csapatokat és a segítségükre sietõ katonákat.

Mindez pompásan beleilleszkedett abba a keretbe, amelyet kimondatlanul is felvázolt elõtte a parancsnoka, amikor emlékezetébe idézte a 316-os különítmény változhatatlan alapelveit. Ezeket az alapelveket a következõkben lehetne összefoglalni: "Egy mûveletet sohasem szabad tökéletesen befejezettnek tekinteni; sohasem szabad elégedettnek lenni, amíg van még némi lehetõség, hogy az ellenségnek akár csak a legparányibb kellemetlenséget is okozzuk." (Mint mindenütt, ezen a téren is törekedtek az angolszász "gondos kidolgozásra".) Nos, ezúttal nyilvánvaló volt, hogy az égbõl az életben maradottakra hulló apró gránátok zápora rendkívül alkalmas lesz az ellenség tökéletes demoralizálására. Ebbõl a szempontból szinte a csodával volt határos, hogy a figyelõállás mennyire uralkodik a terepen. Warden egyúttal arra is rájött, hogy ha az akciót ilyenformán kiterjeszti, további jelentõs eredményt is elérhet: eltereli a japánok figyelmét, s közvetve hozzájárul Joyce visszavonulásának fedezéséhez.

 

Warden sokáig mászkál a páfrány és a vadrododendronok közt, míg tökéletesen megfelelõ tüzelõállást nem talál. Amikor megtalálja, odahívja a thaiföldieket, kijelöl közülük kettõt, és világosan megmagyarázza nekik, mi lesz a teendõjük a döntõ pillanatban. Azok gyorsan megértik, s láthatólag értékelik ötletét.

Délután négy óra felé jár az idõ, mire Warden befejezi elõkészületeit. Ekkor a soron következõ tennivalókon kezd töprengeni, de muzsikát hall a völgybõl. Visszatér a figyelõállásba, s távcsöven kémleli barát és ellenség mozdulatait. A híd néptelen, de a túlsó parton, a táborban különös élénkség uralkodik. Warden nagyon gyorsan megérti: a foglyokat felhatalmazták – esetleg kényszerítették –, hogy ünnepséget rendezzenek a munka szerencsés befejezésének örömére. Egynéhány napja kapott jelentés hírül adta ezt a mulatságot, õ császári felsége "jóságának" tanújelét.

A zenét durva hangszer szolgáltatja, amelyet nyilvánvalóan a helyszínen, kezdetleges eszközökkel állítottak elõ, de a húrokat pengetõ kéz európai. Warden elég jól ismeri a japánok barbár ritmusait, hogy ne tévedhessen. Egyébként hamarosan énekszó is megüti a fülét. Egy nélkülözésektõl elgyöngült hang – kiejtése félreismerhetetlen – régi skót dalokat ad elõ. Ismert refrén csendül fel a völgyben, amit kórusban megismételnek. A megható hangverseny, amelyet a figyelõállás magányában hallgat végig, fájdalmas próbára teszi Warden lelkét. Megkísérli legyûrni mélabús gondolatait, s ez sikerül is, amikor küldetése következményeire összpontosítja figyelmét. Az események már csak annyiban érdeklik, amennyiben kapcsolatban állnak a nagy csapás elõkészítésével.

Valamivel napnyugta elõtt az a benyomása támad, hogy oldalent bankettra készülnek. A konyhák közelében foglyok sürögnek-forognak. Nyüzsgés figyelhetõ meg a japán barakkok körül is, ahol egy csomó katona kiáltozva és nevetgélve lökdösi egymást. A tábor bejáratánál posztoló õrszemek vágyakozó pillantásokat vetnek rájuk. Nyilvánvalóan a japánok is a munkálatok befejezésének megünneplésére készülõdnek.

Warden agya gyorsan dolgozik. Megfontoltsága nem akadályozza meg, hogy megragadja a kínálkozó alkalmat. Megteszi az elõkészületeket, hogy sebtében elkészített terve értelmében – amelyet egyébként már jóval az odaérkezése elõtt számításba vett – még ezen az éjszakán cselekedhessen. Adva van az õserdõ egy isten háta mögötti zuga, adva van egy alkoholista parancsnok, vagyis Saito, adva vannak a katonák, akiket majdnem ugyanolyan keményen tartanak, mint a hadifoglyokat – mindebbõl mély emberismeretével azt a következtetést vonja le, hogy a japánok már éjfél elõtt valamennyien holtrészegek lesznek. Ez a rendkívül kedvezõ körülmény lehetõvé teszi, hogy "Number one" tanácsa értelmében minimális kockázatot vállalva, beavatkozzék: elõkészítsen néhány másodlagos csapdát, és gondoskodjék a fõcsapás pikáns fûszerezésérõl, amit annyira kedvel a 316-os különítmény minden tagja. Warden mérlegeli esélyeit, úgy dönt, hogy vétek volna nem kihasználni a körülmények ilyen csodálatos összejátszását, és elhatározza, hogy leereszkedik a folyóhoz, s hozzáfog a felszerelés elõkészítéséhez... Végül is, bármilyen körültekintõ, nem érdemli-e meg, hogy legalább egyszer õ is eljusson a híd közelébe?

Nem sokkal éjfél elõtt éri el a hegy lábát. Az ünnepség elképzelése szerint folyt le. Figyelemmel kísérte a menetét a fülébe hatoló váltakozó lárma révén, mialatt némán lefelé haladt két partizán kíséretében. A barbár üvöltözés, amely mintha a brit kórusok paródiája lett volna, régen elhallgatott. Most már minden csöndes. Még egyszer kikémlel rejtekébõl a legszélsõ fák lombsátra mögül: nincsenek messze a vasútvonaltól, amely a hídon átfutva ahogy Joyce magyarázta – a part vonalát követi. Warden jelt ad a thaiföldieknek. A három ember, felszerelését cipelve, óvatosan megindul a sínek felé.

 

Warden meg van gyõzõdve róla, hogy tökéletes biztonságban dolgozhat. Az ellenségnek nyoma sincs az innensõ parton. A japánok olyan tökéletes nyugalmat élveztek ezen az isten háta mögötti helyen, hogy eszük ágában sincs gyanakodni. Nyilvánvaló, hogy pillanatnyilag minden katona, sõt, minden tiszt öntudatlanul fetreng a fekhelyén. Warden mégis kirendeli õrnek az egyik thaiföldit, s a másik segítségével módszeres munkához lát.

Terve klasszikusan egyszerû. Azonos azzal a hadmûvelettel, amelyet a "Plastic & Destructions Co. Ltd." calcuttai szakiskolájában elsõnek tanulnak meg a növendékek. Mi sem könnyebb, mint a sín körül eltávolítani a vasúti töltés ágyazatát alkotó kavicsokat, vagyis egy kis üreget vájni, s aztán a sín aljához ragasztva bedugni egy adag "plasztikot". Ennek a vegyületnek olyan kiváló tulajdonságai vannak, hogy ha megfelelõen elhelyezik, még egy kilónyi sem kell belõle. A kis töltetben rejlõ energiát a gyújtószerkezet egy szempillantás alatt felszabadítja, illetve átalakítja gázzá, s ennek sebessége másodpercenként több ezer métert tesz ki. A gyors expanziónak a legkeményebb acél sem áll ellen: ízzé-porrá zúzódik.

A plasztikban tehát elhelyeznek egy gyújtószerkezetet. (Olyan könnyû belenyomni, mintha vajdarabba szúrnák.) Úgynevezett "pillanatgyújtó" vezeték köti össze egy csodálatosan egyszerû készülékkel, amelyet ugyancsak egy sín alatti lyukban rejtenek el. Ez a mûszer lényegében két lemezbõl áll, amelyet egy erõs rugó tart távol egymástól; a kettõ közé gyutacsot dugnak. Az egyik lemez a fémmel érintkezik, a másikat kõ rögzíti. A gyújtózsinórt beássák a földbe. Két szakértõ fél óra alatt az egész berendezést fel tudja szerelni. Ha gondosan dolgoznak, a csapda láthatatlan.

Amikor egy mozdonykerék elhalad a készülék fölött, a felsõ lemezt nagy erõvel az alsóhoz préseli. A lángra lobbanó gyutacs a gyújtózsinór közvetítésével mûködésbe hozza a gyújtószerkezetet. A plasztik felrobban. Az acél egy darabja ízzé-porrá zúzódik. A vonat kisiklik. Kis szerencsével és valamivel erõsebb töltettel a mozdony fel is borulhat. A szerkezetnek megvan az az elõnye, hogy maga a vonat kapcsolja be, s az, aki elhelyezte, akár kilométerekre is lehet tõle. További elõnye, hogy nem léphet mûködésbe, amikor nem kell, például amikor rálép egy állat. Ehhez nagyon nagy súlyra van szükség, mozdonyra vagy vasúti kocsira.

Warden, a bölcs, Warden, a számító elme, így okoskodik: az elsõ vonat Bangkok felõl, vagyis a jobb partról jön, tehát elvben a híddal együtt felrobban, és a folyóba zuhan. Ez az elsõ számú célkitûzés. Ezzel a vasútvonalat elvágták, a közlekedést megszakították. A japánok bõszen nekifognak a károk kijavításának. Igyekeznek a lehetõ leggyorsabban dolgozni, hogy helyreállítsák a forgalmat, és bosszút álljanak a merényletért, amely súlyos csapást mért a megszállt országban a tekintélyükre. Számtalan munkacsapatot vezényelnek a helyszínre. Pihenés nélkül dolgoznak. Napokon, heteken, esetleg hónapokon át robotolnak. Amikor végre megtisztítják a vasútvonalat, és újjáépítik a hidat, átmegy az új szerelvény. A híd ezúttal kitart, de valamivel késõbb... a második vonat is felrobban. Ez nemcsak anyagi kárral jár, hanem vitathatatlan lélektani hatással is: mindenkit demoralizál. Warden valamivel erõsebb töltetet helyez el, mint amire feltétlenül szükség volna, s úgy intézi, hogy a kisiklás a folyó felõli oldalon következzék be. Ha kedveznek az istenek, megeshetik, hogy a mozdony és a vasúti kocsik egy része belebucskázik a vízbe.

Programjának ezt az elsõ részét Warden gyorsan befejezi. Jól ért az efféle munkához, sokat gyakorolta, hogyan kell nesztelenül eltávolítani a kavicsokat, megformálni a plasztikot, rögzíteni a készüléket. Majdnem gépiesen végzi a dolgát, s közben örömmel veszi tudomásul, hogy a thaiföldi partizán, kezdõ létére, hasznos segítõtársnak bizonyul. Jó kiképzésben részesült. Warden, a professzor, örül neki. Elég sok ideje van még hajnalig. Egy másik, hasonló készüléket is hozott magával, de ez kissé különbözik az elsõtõl. Habozás nélkül helyezi el pár száz méterrel távolabb, a híddal ellenkezõ irányban. Vétek volna, ha nem húzna hasznot egy ilyen éjszakából.

Warden, az elõrelátó, újból elmerül gondolataiban. Ha ugyanabban a körzetben két merénylet történik, az ellenség rendszerint résen van, s módszeresen végigkutatja a vonalat. De sohasem lehet tudni. Néha, éppen ellenkezõleg, el sem tud képzelni egy harmadikat, hiszen már kettõt megért. Egyébként a legfigyelmesebb vizsgálat sem biztosíték a jól álcázott csapda ellen, ha csak a vizsgálók rá nem szánják magukat, hogy az ágyazat minden kavicsát elmozdítsák. Warden elhelyezi a második pokolgépet; ez annyiban különbözik az elsõtõl, hogy szerkezete különös hatású, és másféle meglepetéssel szolgál. Alkatrészei közé tartozik egy jelfogóféle is. Az elsõ vonat nem idéz elõ robbanást, de bekapcsolja a jelfogót. A gyújtószerkezetet és a plasztikot csak a "második" szerelvény hozza mûködésbe. Világos, hogy mire gondolt a 316-os különítményhez beosztott mûszaki ember, aki ezt az ügyes rendszert kidolgozta, s Warden logikus szelleme kellõképpen méltányolja is. Amikor sorozatos "balesetek" után kijavítják a vonalat, gyakran megesik, hogy az ellenség fontos szerelvény elõtt egy vagy két, kõvel megrakott, ócska kocsit indít útnak, s vacak mozdonyt kapcsol elé. Az elsõ vonat végigszalad a pályán, s a föld fölött semmi sem történik. Ekkor az ellenség már biztos benne, hogy megtört a varázs. Bizalomtól duzzadva, óvatlanul elindítja az igazi vonatot... s lám, az igazi vonat felrobban!

 

"Egy akciót sohasem szabad befejezettnek tekinteni, amíg az ember nem okozott a lehetõ legtöbb kellemetlenséget az ellenségnek" – így hangzik a "Plastic & Destructions Co. Ltd." jelszava. "Mindig törjék a fejüket, hogyan szolgálhatnak egyre több kellemetlen meglepetéssel, hogyan találhatnak ki újabb csapdákat, amelyek éppen akkor keltenek zûrzavart az ellenfél táborában, amikor már azt hiszi, hogy végre békében hagyják" – ismételgetik szakadatlanul a társaság vezetõi. Warden jól elsajátította ezeket a tanokat. Miután második kelepcéjét is felállította, és minden nyomot eltakarított, újra munkára serkenti elméjét, s azon töpreng, érdemes-e még egy tréfát kieszelni.

Minden eshetõségre hozott magával további játékszereket is. Az egyik – amelybõl több darab is rendelkezésére áll – egy mozgatható kis deszkába beágyazott töltény, s ez deszkástul, egy tengely körül elfordulva, rácsapódik egy másik – mozdulatlan – kis deszkára, amelybe szöget vertek. Ezeket a készülékeket a gyalogosoknak szánták. Vékony földréteg borítja õket. El sem lehet képzelni egyszerûbb szerkezetet. Egy ember súlya elég, hogy a töltényben levõ gyutacshoz csapódjék a szög. A golyó kiröpül, s átfúrja a sétáló lábát vagy – a legszerencsésebb esetekben – a homlokát, ha lehorgasztott fejjel jár. A calcuttai szakiskola oktatói azt ajánlják, hogy ezekbõl a készülékekbõl szórjanak el egy csomót a "preparált" vasútvonal közelében. A robbanás után, amikor az életben maradottak (ilyenek mindig akadnak) fejvesztve szétszaladnak, futkosásuk nyomán a csapdák sorra mûködésbe lépnek, s fokozzák a pánikot.

Warden szeretne szépszerével túladni az egész rakományon, de az óvatosság és a józanság azt tanácsolja, hogy mondjon le errõl az utolsó fûszerrõl. Van rá némi esély, hogy felfedezik, s az elsõ számú célkitûzés túlságosan fontos ahhoz, hogy vállalja a kockázatot. Ha csak egyetlenegy sétáló lép is csapdára, a japánok figyelme tüstént a várható szabotázsra irányul.

Közeleg a hajnal. Warden, a megfontolt, sóhajtva beletörõdik, hogy véget kell vetnie tevékenységének, s vissza kell térnie a figyelõállásba. De azért elégedett, hiszen jól elõkészített terepet hagy maga mögött – jó fûszereset, hogy a nagy csapás megfelelõen csípõs legyen.

 

2

 

Az egyik partizán hirtelen intett. Szokatlan reccsenést hallott az óriáspáfrány-erdõbõl, amely a hegy csúcsát borította. A négy thaiföldi pár pillanatra tökéletes mozdulatlanságba dermedt. Warden felkapta géppisztolyát, s készen állt minden eshetõségre. Valamivel alattuk fütty hallatszott. Az egyik thaiföldi felelt rá, majd karját lóbálva Warden felé fordult.

– "Number one" – mondta.

Shears, akit két bennszülött kísért, hamarosan csatlakozott a figyelõállásban tartózkodó kis csapathoz.

– Megkapta a legutolsó jelentéseket? – kérdezte aggodalmasan, mihelyt meglátta Wardent.

– Minden rendben. Nincs változás. Három napja itt vagyok. A vonat ma éjjel indul Bangkokból, s holnap délelõtt, tíz óra tájban ér ide. És maguknál mi újság?

– Minden kész – mondta Shears, és megkönnyebbült sóhajjal végigdõlt a földön.

Szörnyen félt tõle, hátha a japánok az utolsó pillanatban módosították terveiket. Warden viszont már este óta egyfolytában aggódott. Tudta, hogy az éjjel készítik elõ a nagy csapást, s mint egy vak, órákon át hallgatta a Kwai folyó körül szállongó gyönge neszeket, miközben a társaira gondolt, akik közvetlenül alatta, a vízben dolgoztak. Szakadatlanul a siker esélyeit latolgatta, elképzelte tevékenységük különbözõ szakaszait, és megpróbálta kitalálni, milyen váratlan események gátolhatják a kedvezõ végkifejletet. Semmi gyanúsat sem hallott. A terv értelmében Shearsnak pirkadatkor kellett volna csatlakoznia hozzá. De már tíz óra is elmúlt.

– Örülök, hogy végre láthatom. Türelmetlenül vártam.

– Az egész éjszaka ráment.

Warden jobban szemügyre vette, s látta, hogy ki van merülve. Átázott ruhája gõzölgött a nap melegétõl. Nyúzott arca, a fáradtságtól mélyen beesett, karikás szeme, több napos szakálla embertelen erõfeszítésrõl árulkodott. Warden odanyújtott neki egy pohár pálinkát, s megfigyelte, hogy társa milyen ügyetlenül fogja meg. Kezét sebek, repedések borították. Fakó színezetû bõre ráncos volt, foszlányok fityegtek róla. Csak nehezen tudta mozgatni az ujjait. Warden odaadta neki az elõre kikészített sortot és a tiszta inget, aztán várt.

– Biztos benne, hogy semmit sem terveznek mára? – kezdte újra Shears.

– Biztos. Ma reggel is kaptam üzenetet.

Shears ivott egy kortyot, s óvatosan dörzsölni kezdte magát.

– Keserves munka volt – mondta fintorogva. – Azt hiszem, egész életemben érezni fogom a folyó hidegét. De minden jól ment.

– És a gyerek? – kérdezte Warden.

– A gyerek elképesztõ. Egyetlen mulasztást sem követett el. Többet gürcölt nálam, mégsem fáradt ki. Az õrhelyén van, a jobb parton. Ragaszkodott hozzá, hogy még az éjjel elfoglalja, s nem mozdul, amíg nem jön a vonat.

– És ha felfedezik?

– Jól elbújt. Nem mondom, hogy nincs kockázat, de érdemes vállalni. Most már minden jövés-menést kerülnünk kell a híd közelében. Na, meg a vonat elõbb is megjöhet. Biztosra veszem, hogy ma nem fog aludni. Fiatal és erõs. Sûrû bokrok közt van, ahová csak a folyó felõl lehet felkapaszkodni, s a part meredek. Innen nyilván jól kivehetõ az a hely. Csak egyetlen dolgot lát a falevelek közti résen: a hidat. Különben is meghallja, ha közeledik a vonat.

– Maga járt ott?

– Elkísértem. Igaza volt. Eszményi helyet talált.

Shears felkapta a távcsövet, s megpróbált támpontokat keresni, de nem ismert rá a díszletre.

– Nehéz pontosan meghatározni a helyet – jelentette ki. – Annyira más most! Mégis azt hiszem, hogy ott van, vagy harminc lépésre a mögött a vastag, vörhenyes fa mögött, amelynek az ágai belelógnak a vízbe.

– Most már minden rajta múlik.

– Minden rajta múlik, de én bízom benne.

– Nála van a tõre?

– Nála. Meg vagyok gyõzõdve róla, hogy képes lesz használni.

– Ezt sohasem lehet elõre tudni.

– Nem lehet, de én számítok rá.

– S a robbanás után?

– Nekem öt percre volt szükségem, hogy átkeljek a folyón, de õ majdnem kétszer olyan gyorsan úszik, mint én. Fedezni fogjuk a visszavonulását.

Warden tájékoztatta Shearst különbözõ intézkedéseirõl. Este újra lement a figyelõállásból; ezúttal meg sem várta, amíg leszáll az éjszaka, de a nyílt síkságra nem lépett ki. Csúszva kereste ki az elképzelhetõ legjobb helyet a csoport golyószórója számára, s azokat az állásokat, ahonnan a partizánok puskával lõhetik az esetleges üldözõket. Minden posztot gondosan megjelölt. A tûzfüggöny, amelyet az aknavetõ lövedékei is erõsítenek majd, pár percen át megfelelõ védelmet fog nyújtani.

"Number one" egyetértett az egész elrendezéssel. S miután túl fáradt volt az alváshoz, elmesélte a barátjának, hogyan bonyolították le az elmúlt éjszaka hadmûveleteit. Warden mohón hallgatta, s az elbeszélés megvigasztalta egy kicsit, amiért nem vehetett részt a közvetlen elõkészületekben. Semmi tennivalójuk sem maradt, csak a másnapot kellett megvárniuk. Ahogy mondták: a siker most már Joyce-on múlik – Joyce-on, és az elõre nem látható véletleneken. Megpróbálták becsapni türelmetlenségüket, és elfelejteni nyugtalanságukat, amelyet az ellenséges part bokrai közt lapuló fõszereplõ miatt éreztek.

 

Mihelyt a nagy akció kérdését eldöntötte, "Number one" részletes programot dolgozott ki. Kiosztotta a szerepeket, hogy a kis csapat minden tagja idõben fontolóra vehesse a tennivalókat, és begyakorolhassa a szükséges mozdulatokat. Az adott pillanatban tehát mindnyájan éber figyelemmel háríthatják el az elõre nem látott eseményeket.

Gyerekség volna azt hmm, hogy a hidak komoly elõkészítés nélkül is felrobbanhatnak. Joyce vázlatai és útmutatásai alapján Warden – akárcsak annak idején Reeves százados – tervrajzot készített, "rombolási" tervet: nagy léptékû rajzot a hídról, s ezen minden cölöp meg volt számozva, minden plasztiktöltet pontosan a mûszakilag legindokoltabb helyen volt feltüntetve, s az elektromos vezetékek és a robbantószikrát továbbító gyújtózsinórok szakszerû szerelési rendszere pirossal volt megrajzolva. Ezt a tervet hamarosan mindegyikük az emlékezetébe véste.

De "Number one"-t nem elégítette ki az elméleti felkészülés. Több éjszakai próbát végeztetett egy ócska, elhagyott hídon, amely szálláshelyüktõl nem messze egy folyócskán át vezetett; a plasztiktölteteket persze homokzsákok helyettesítették. A robbanóanyag elhelyezésével megbízott emberek – vagyis õ maga, Joyce és két thaiföldi önkéntes – jól begyakorolták, hogyan közelítsék meg sötétben a hidat, s nesztelenül úszva hogyan toljanak maguk elõtt egy erre az alkalomra összeállított, könnyû bambusztutajt, amelyre az anyagot erõsítették. Warden volt a döntõbíró. Feladatát szigorúan látta el, s amíg a manõver tökéletesen nem sikerült, mindig újra kellett kezdeniük. A négy ember ezután azt is megtanulta, hogy a legkisebb csobbanás nélkül dolgozzék a vízben, a mûtölteteket szilárdan a cölöpökhöz rögzítse, s a rombolási terv szerint összekösse a gyújtózsinórok bonyolult hálózatával. "Number one" végül kijelentette, hogy elégedett. Most már csak az volt hátra, hogy elõkészítsék az igazi felszerelést, s megoldjanak egy csomó fontos részletkérdést, például a víztõl óvandó alkatrészek vízmentes csomagolását.

A karaván útnak indult. Olyan utakon, amelyeket csak õk ismertek, a vezetõk elkalauzolták õket a folyó egy bizonyos pontjához, jóval a híd fölé, ahol teljes biztonságban szállhattak vízre. A terhet néhány bennszülött önkéntes cipelte.

A plasztikból ötkilós tölteteket készítettek. Úgy tervezték, hogy minden cölöpre egy töltet jut. A rombolási terv értelmében mindegyik sorban hat egymást követõ cölöpön összesen huszonnégy töltetet kellett elhelyezni. Eszerint körülbelül húsz méter hosszúságban az összes tartók megsemmisülnek, s ez bõven elég hozzá, hogy a vonat súlya alatt minden elmozduljon és összeomoljon. Shears, az óvatos, egy tucatnyi tartalék töltetet is vitt magával, hátha szükség lesz rájuk. Ezeket alkalomadtán ügyesen el lehet majd helyezni, hogy néhány másodlagos kellemetlenséget okozzanak az ellenségnek. Õ sem feledkezett meg a 316-os különítmény irányelveirõl.

A mennyiséget nem véletlenül állapították meg így. Számítások és hosszas viták után határozták meg, s mindehhez azok a mérések szolgáltak alapul, amelyeket Joyce végzett felderítõ útján. Egy táblázat, amelyet mindhárman fejbõl fújtak, pontosan feltüntette, mekkora töltet szükséges ahhoz, hogy egy adott anyagból készült tartógerenda – formájától és méreteitõl függõen – egy szempillantás alatt összeroppanjon. A szóban forgó esetben elméletileg nem kellett volna több három kiló plasztiknál. Négy kilóval a biztonsági hányados elég nagy lett volna egy hétköznapi akcióhoz. "Number one" végül is úgy döntött, hogy még egy kicsit növeli az adagot.

Jó oka volt rá, hogy így járjon el. A "Plastic & Destructions Co. Ltd." második alapelve úgy hangzott, hogy a mûszakiak által megadott számokhoz mindig hozzá kell tenni egy keveset. Az elméleti tárgyak elsajátítása után Green ezredes, aki olümposzi magasságból irányította a calcuttai iskolát, errõl a kérdésrõl is ejtett néhány szót, amit a józan ész és a vasúti hidakról szerzett tapasztalata sugallt.

– Valahányszor a táblázatok segítségével kiszámítják a súlyokat, mégpedig mindig nagy ráhagyással – mondotta –, adjanak hozzá, még egy keveset. Mit akar az ember egy kényes mûveletnél? Teljes bizonyosságot. Ha a legkisebb kételyük támad, inkább vegyenek száz fonttal többet, mint egy fonttal kevesebbet. Ugyan milyen képet fognak vágni, miután esetleg több éjszakán át robotoltak, hogy elhelyezzék a robbantóanyagot, miután kockáztatták az életüket és az embereikét is, miután ezer nehézség árán végül is diadalmaskodtak, szóval milyen képet fognak vágni, ha a rombolás csak félig-meddig sikerül, mert meg akartak takarítani egy kis anyagot, és a gerendák csak megrepedeznek, de a helyükön maradnak, s a károkat gyorsan ki lehet javítani? Tapasztalatból beszélek. Egyszer velem is megesett ez, s tudom, hogy semmi sincs a világon, ami ennyire letörné az embert.

Shears megesküdött, hogy vele sohasem fog megesni ilyen katasztrófa, s nagyvonalúan alkalmazta az alapelvet. De az ellenkezõ végletet is kerülni kellett, s nem volt szabad felesleges felszerelést cipelni, hiszen csak néhány emberrel dolgoztak.

A folyón való szállítás elméletben nem látszott nehéznek. A plasztik számos jó tulajdonsága közé tartozik az is, hogy körülbelül ugyanolyan fajsúlyú, mint a víz. Egy úszó, minden nehézség nélkül, jó sokat vontathat belõle.

Hajnalban érték el a Kwai folyót. A teherhordókat elküldték. A négy ember a bozótban rejtõzve várta az éjszakát.

– Nyilván hosszúnak találták az idõt – mondta Warden. – Aludtak?

– Alig. Megpróbáltuk, de maga is tudja, milyen az... amikor közeledik a döntõ pillanat. Joyce meg én az egész délutánt fecsegessél töltöttük. El akartam terelni a figyelmét a hídról. Hosszú éjszaka várt ránk, amikor úgysem gondolhatunk majd másra.

– Mirõl beszélgettek? – kérdezte Warden, aki minden részletet tudni akart.

– A múltjáról mesélt egyet s mást... Az a fiú alapjában véve meglehetõsen mélabús... Mindent egybevetve, a története eléggé mindennapi... Rajzolómérnök volt egy nagy cégnél... Ó, ne képzeljen valami fényes állást, nem is dicsekedett vele. Hivatalnokfélének mondhatnám. Mindig ilyesmit képzeltem róla. Húsz egykorú fiatalember reggeltõl estig rajztábla mellett dolgozik egy közös teremben. Nagyjából el tudja képzelni? Amikor nem rajzolt, számításokat végzett... táblázatok és elõírások alapján. Nem valami izgalmas dolog. Láthatólag nem is becsülte sokra az állását... a jelek szerint úgy fogadta a háborút, mint valami nem remélt lehetõséget. Furcsa, hogy egy kishivatalnok éppen a 316-os különítménynél kössön ki.

– Professzorokkal is megesik... mondta Warden. – Ismertem néhány hozzá hasonlót. Nem voltak a legrosszabbak...

– De a legjobbak sem, legalábbis nem feltétlenül. Nincs általános szabály. Pedig nem is beszél keserûen a múltjáról... Mélabús, ez a helyes kifejezés.

– Derék fiú, ebben biztos vagyok... Milyen rajzokat kellett készítenie?

– Furcsa véletlen! A cég hidakkal foglalkozott. Persze nem fahidakkal! És nem is a felszerelésük érdekelte. Csuklós fémhidakat állított elõ. Mindig ugyanazt a bevált típust. Legyártotta az alkatrészeket, s leszállította a hidat az építési vállalkozónak... mintha valami páncélszekrény lett volna! Õ maga ki sem mozdult az irodából. A háború elõtti utolsó két évben újra meg újra ugyanazt az alkatrészt rajzolta. A szakosítás, és mindaz, ami ebbõl következik, érti, ugye? Nem találta érdekfeszítõnek... Még csak nem is valami nagy alkatrészt rajzolt: egy kis hossztartót, így mondta. Olyan keresztmetszetet kellett kialakítania, amelyik a legkisebb fémfelhasználás mellett a legellenállóbb; legalábbis én így értettem. Egy cseppet sem vagyok járatos ezekben a dolgokban. Takarékosság: ez volt a jelszó. A cég nem szeretett pazarolni az anyaggal. Két évet töltött el így! Egy ilyen fiatal fiú! Ha hallotta volna, hogyan beszélt arról a hossztartóról! Remegett a hangja. Igazán azt hiszem, Warden, hogy ez a hossztartó részben megmagyarázza, miért lelkesedik ennyire a mostani job-jáért.*

[* Munkájáért.]

– Az tény – mondta Warden –, hogy még senkit sem láttam, akit ilyen nagyon lelkesített volna, hogy lerombolhat egy hidat... Néha azt gondolom, Shears, hogy a 316-os különítményt éppen az ilyen emberek kedvéért teremtette az ég. Ha nem volna, ki kellene találni... Elvégre maga is, ha nem csömörlik meg a hivatásos hadseregtõl...

– És maga, ha tökéletesen kielégíti az egyetemi oktatás... Na, mindegy! Akárhogy történt is, amikor a háború kitört, õt még mindig teljesen lekötötte az a hossztartó. Nagyon komolyan elmagyarázta nekem, hogy két év alatt másfél font fémet sikerült megtakarítania papíron. Úgy látszik, ez nem is volt rossz eredmény, de a fõnökei azt gondolták, hogy több is telik tõle. Hónapokig kellett volna még folytatnia... Mindjárt az elsõ napokban beállt katonának. Mihelyt hírét vette a 316-os különítménynek, nem is szaladt: röpült hozzánk, Warden!... S még van, aki tagadja a hivatástudatot!... De azért furcsa ez, Warden. Ha nincs az a hossztartó, ebben a pillanatban talán nem is hasalna a bokrok alatt, alig százméternyire az ellenségtõl, tõrrel az övében, egy villámokat lövellõ készülék mellett.

 

3

 

Shears és Joyce így beszélgetett estig, miközben a két thaiföldi halk hangon társalogva kiértékelte az expedíciót. Shearsnek néha aggályai támadtak, s azon tûnõdött, vajon hármuk közül valóban arra bízta-e a fõ szerepet, akinek a legtöbb esélye volt a sikere, s nem befolyásoltatta-e magát forró esedezésétõl.

– Biztos benne, hogy ugyanolyan határozottan fog cselekedni, mint Warden vagy jómagam, ha valami közbejön? – kérdezte még utoljára komoly hangon a fiútól.

– Most már biztos vagyok benne, sir. Bízza rám. Shears nem erõsködött tovább, s döntését nem másította meg.

 

Még nem is alkonyodott, amikor megkezdték a felszerelés behajózását. A part elhagyatott volt. A bambusztutaj, amelyet saját maguk készítettek, mert csak magukban bíztak, két különálló, párhuzamos részbõl állt, mert így könnyebben szállíthatták a dzsungelén át. A szerelést a vízben végezték: a tutaj két felét kötelekkel rögzített két harántrúddal illesztették össze. Amikor elkészült, olyan lett, mint valami merev asztallap. Aztán a lehetõ legerõsebben rákötözték a tölteteket. A többi csomag az összetekercselt gyújtózsinórokat, a telepeket, az elektromos vezetéket és a robbantókészüléket tartalmazta. A kényes alkatrészeket természetesen vízhatlan vászonba burkolták. Ami a gyújtószerkezeteket illette, Shears két készletet hozott belõlük. Az egyiket Joyce-ra bízta, a másikat magához vette. Mindketten az övükhöz erõsítve a hasukon viselték. Csak ezek voltak igazán érzékeny szerkezetek, a plasztik ugyanis elvben ütésbiztos.

– Egy kissé furcsán érezhették magukat azokkal a csomagokkal a hasukon – jegyezte meg Warden.

– Tudja, hogy az ember sohasem gondol ilyesmire... Az egész kirándulásnak ez volt az aránylag legkevésbé kockázatos mozzanata... Pedig alapos rázásnak voltunk kitéve, elhiheti. Vigye el az ördög a thaiföldieket, akik egy remekül hajózható folyót ígértek nekünk!

A bennszülöttek felvilágosításai alapján arra számítottak, hogy az egész vízi út fél órát sem vesz igénybe. Ezért csak akkor indultak, amikor már teljesen besötétedett. A valóságban azonban több mint egy órára volt szükségük, s leereszkedésük viharosnak bizonyult. A Kwai folyó úgy rohant, mint valami hegyi patak, kivéve a híd körüli részt: ott nyugodtan folydogált. Alighogy elindultak, gyorsan áramló víz ragadta magával õket a sötétben meredezõ, láthatatlan szirtek között, amelyeket képtelenek voltak elkerülni, s õk kétségbeesetten kapaszkodtak veszedelmes és értékes vízi jármûvükbe.

– Ha ismerem a folyót, más módon közelítem meg, inkább vállalom a kockázatot, s a híd közelében szállok vízre. Az efféle szakszerûtlen felvilágosítások mindig hamisak, Warden, akár bennszülöttektõl, akár európaiaktól származnak. Ezt elég gyakran megfigyeltem. Mégis újra lépre mentem. El sem képzelheti, milyen nehezen irányítottuk a "tengeralattjárót" a rohanó vízben.

"Tengeralattjárónak" nevezték el a tutajt, amelyet vasdarabokkal szándékosan megterheltek, s ezért többnyire közvetlenül a víz felszíne alatt úszott. A nehezékek súlyát szakszerûen úgy számították ki, hogy a tutaj, ha magára hagyják, éppen hogy csak el nem süllyed. Elég volt egy ujjnyomás, hogy teljesen eltüntessék.

– Az elsõ sebes folyású szakaszon, amely a Niagara-vízeséshez méltó vad lármát csapott, ide-oda vetett, dobált, pörgetett az ár, hol a tengeralattjáró fölé emelt, hol az aljára nyomott, az egyik partról a másikig hajtott, hol a meder fenekét súroltuk, hol a fák ágait. Amikor nagyjából megértettem a helyzetet (eltartott egy darabig, mert fuldokoltam), mindnyájuknak megparancsoltam, hogy kapaszkodjanak a tengeralattjáróba, és semmi áron el ne engedjék; másra ne is gondoljanak. Ennél többet nem tehettünk, de csoda, hogy senki sem törte be a fejét... Igazán kitûnõ étvágygerjesztõ volt, éppen ez kellett nekünk, hogy teljes hidegvérrel készülhessünk fel a komoly jobra. Olyan hullámok zúdultak ránk, mintha viharos tengeren lettünk volna. Hányinger kínzott... S az akadályokat egyszerûen nem lehetett elkerülni! Néha azt sem tudtuk... érti ezt, Warden?... hogy merre megyünk. Különösnek tartja? Amikor a folyó összeszorul, és a dzsungel bezárul maga fölött, szeretném látni, meg tudja-e mondani, milyen irányban halad! Az árral úsztunk, nem igaz? A mi szempontunkból, a hullámokat leszámítva, a víz olyan mozdulatlan volt, mintha tóban fürödtünk volna. Csak az akadályokból sejthettük... amikor nekik ütköztünk... hogy merrefelé, és milyen gyorsan haladunk. Minden viszonylagos! Nem tudom, érti-e pontosan...

Nem mindennapi élményben lehetett része. Igyekezett tõle telhetõ hûséggel beszámolni róla. Warden szenvedélyesen hallgatta.

– Értem, Shears. A tutaj kibírta?

– Ez a következõ csoda! Ha a fejem történetesen nem volt a víz alatt, recsegést-ropogást hallottam, de a próbát kiállta... Kivéve egyszer... A boy mentette meg a helyzetet. Elsõrangú gyerek, Warden. Hadd meséljem el... Az elsõ sebes folyású szakasz vége felé, amikor kezdtünk már lassan hozzászokni a sötétséghez, az ár nekivágott minket egy hatalmas sziklának, amely a folyó kellõs közepén meredezett. A vízpárna a levegõbe röpített, de igazán, Warden, majd a következõ pillanatban újra elkapott a sodrás, s oldalvást magával ragadott. Nem hittem volna, hogy ez is lehetséges. Csak akkor láttam meg a sziklát, amikor alig pár lábnyira volt tõlem. Nem maradt idõm, semmire sem gondoltam, csak hogy elõre kell nyújtanom a lábamat, és meg kell ragadnom egy bambuszrudat. A két thaiföldit elsodorta az ár. Szerencsére valamivel lejjebb megtaláltuk õket. Igazán szerencsénk volt!... De tudja, hogy õ mit csinált? Negyed másodperc maradt csak a gondolkozásra. Széttárt karral ráhasalt a tutajra. Tudja-e, miért, Warden? Hogy összetartsa a két részt. Úgy van, egy kötél elpattant. A harántrudak megcsúsztak, s a két fél kezdett elválni egymástól. Az ütés szétszakította volna õket. Nem sok hiányzott a katasztrófához... Egy szempillantás alatt megértette. Villámsebesen döntött. A cselekvési reflexe hibátlanul mûködött, és volt ereje a kitartáshoz. Elõttem úszott. Láttam, hogy a tengeralattjáró kiszökik a vízbõl, a levegõbe ugrik, mint valami lazac, amelyik fölfelé halad a gyors folyású patakban, igen, pontosan úgy, Õ pedig rajta fekszik, s teljes erejébõl kapaszkodik a bambuszrudakba. Nem engedte el õket. Késõbb újra összekötöztük a rudakat, már ahogy bírtuk... Ne felejtse el, hogy abban a helyzetben a gyújtószerkezetek közvetlenül érintkeztek a plasztikkal, s õ alapos lökést kapott... A fejem fölött láttam, hiszen mondtam már. Úgy csapott le, mint a villám!... Csak abban a pillanatban jutott az eszembe, hogy robbantószert szállítunk. Nem számít. Ez volt még a legkevésbé kockázatos, errõl meg vagyok gyõzõdve. S õ egy másodperc negyedrésze alatt rájött. Nem mindennapi gyerek, Warden, annyi szent. Feltétlenül sikerülni fog neki.

– A hidegvérnek és a gyors reflexmozgásnak figyelemre méltó kombinációja – állapította meg elismerõleg Warden.

Shears halkan folytatta:

– Feltétlenül sikerülni fog neki, Warden. Ez az õ ügye; senki sem akadályozhatja meg, hogy a végére járjon. Ez az akció az övé. Õ is tudja. Maga meg én csak a segítõtársai vagyunk. A mi idõnk lejárt... Csak arra szabad gondolnunk, hogy megkönnyítsük a dolgát. A híd sorsa jó kezekben van.

 

Az elsõ gyors folyású szakasz után a víz lecsendesedett, s õk megerõsítették a tutajt. Aztán egy szûk csatornában újra ide-oda cibálta õket az ár. Elég sok idõt elvesztegettek néhány szikla elõtt, amely eltorlaszolta a meder egy részét; a sziklák fölött lassú, nagy örvény keletkezett, s õk perceken át körben forogtak, anélkül, hogy vissza tudtak volna jutni a fõsodorba.

Végül kiszabadultak a csapdából. A folyó kiszélesedett, s egyszeribe lecsillapult, ami olyan hatást tett rájuk, mintha egy óriási és nyugodt tóhoz értek volna. Szemük megsejtette, hol vannak a partok, és sikerült a folyó közepén maradniuk. Hamarosan a hidat is meglátták.

Shears félbeszakította elbeszélését, és szótlanul lebámult a völgybe.

– Különös érzés így látni, felülrõl... és egy darabban. Egészen más a pofája, ha alulról és éjjel nézi az ember. Nemigen láttam mást, csak részleteket, egyiket a másik után. "Elõtte" csak a részletek számítanak... egyébként "utána" is... Kivéve, amikor megérkeztünk. Mert akkor hihetetlenül élesen rajzolódtak ki a körvonalai az égen. Remegtem, hogy észrevesznek. Úgy éreztem, hogy olyan tisztán látni minket, mintha fényes nappal volna. Ez persze tévedés volt. Csak az orrunk látszott ki a vízbõl. A tengeralattjáró éppen alámerült. Sõt, kis híján, egészen elsüllyedt. Néhány bambuszrúd megrepedt. De minden jól ment. Fényt nem láttunk. Nesztelenül besiklottunk a híd árnyékába. Egyetlen zökkenõ nélkül. A tutajt egy cölöphöz kötöttük az egyik belsõ sorban, s munkához láttunk. De addigra már megdermedtünk a hidegtõl.

– Különösebb nehézségük nem volt? – kérdezte Warden.

– Különösebb nehézségünk, ha úgy tetszik, nem volt, feltéve, hogy normálisnak tartja az ilyen munkát, Warden...

Újra elhallgatott, mintha lenyûgözte volna a híd, amelyre még mindig sütött a nap, úgyhogy világos faszerkezete élesen elvált a sárgás víztõl.

– Ez az egész olyan, mint valami álom, Warden. Már máskor is volt ilyen benyomásom. Amikor elérkezik a döntõ nap, az ember azon tûnõdik, igaz-e, valóságos-e minden? Valóban ott vannak-e a töltetek, valóban elég-e egy kis mozdulat a robbantókészülék billentyûjén. Mindez teljességgel lehetetlennek látszik... Joyce ott van, alig százméternyire a japán õrszemtõl. Ott van a vörhenyes fa mögött, s a hidat nézi. Fogadni mernék, meg se moccant, mióta magára hagytam. Gondoljon rá, Warden, mi minden történhet még holnapig! Elég, ha egy japán katona szórakozásból üldözni kezd egy kígyót a dzsungelben... Nem kellett volna ott hagynom. Ma éjjel is elfoglalhatta volna a helyét.

– Nála van a tõre – mondta Warden. – Minden rajta múlik. Mesélje el, hogyan végzõdött az éjszaka.

Ha az ember sokáig tartózkodik a vízben, a bõre olyan érzékeny lesz, hogy egy érdes tárgy érintése már önmagában is fájdalmat okoz. Különösen a keze sínyli meg. A legkisebb súrlódástól foszlányokban válik le a bõr az ujjairól. Mindjárt az elején nehezükre esett kioldani a kötelékeket, amelyek a felszerelést a tutajhoz erõsítették. A bennszülöttek készítette durva köteleket szúrós bolyhok borították.

– Gyerekségnek látszik, Warden, de abban az állapotban, amiben voltunk... S ráadásul a vízben zajtalanul kellett dolgozni! Nézze meg a kezemet. Joyce-é ugyanilyen.

Újra lenézett a völgybe. Gondolatai nem tudtak elszakadni a másiktól, aki az ellenséges parton várakozott. Felemelte a kezét, s szemügyre vette a repedéseket, amelyeket a nap megkeményített, majd tehetetlen mozdulattal folytatta elbeszélését.

Mindegyiküknek volt jó hegyes tõre, de dermedt ujjaik csak nehezen forgatták. S bármilyen megbízható robbantószer is a plasztik, nem tanácsos fémtárggyal bökdösni. Shears hamarosan észrevette, hogy a két thaiföldit már semmire sem lehet használni.

– Ettõl tartottam. Meg is mondtam a boynak, nem sokkal azelõtt, hogy vízre szálltunk. Csak kettõnkre számíthattunk a munka elvégzésénél. A thaiföldiek nem bírták tovább. Görcsösen kapaszkodtak egy cölöpbe, és mozdulatlanul vacogtak. Elküldtem õket. A hegy tövében vártak meg. Egyedül maradtam a fiúval... az ilyen munkához, Warden, nem elég a fizikai kitartás. A boy pompásan állta a sarat; én nagyjából megtettem a magamét. Azt hiszem, hogy a teherbírásom határán jártam. Öregszem.

Sorra leszerelték a tölteteket, és a rombolási tervben elõírt helyre erõsítették õket. Állandóan küzdeniük kellett, nehogy elvigye õket az ár. Lábukkal egy-egy cölöpbe kapaszkodva kellett jó mélyen a víz alá nyomkodniuk a plasztikot, hogy észrevétlen maradhasson, aztán a fához tapasztaniuk, hogy a robbantószer teljes erejével hasson. A víz alatt tapogatózva kötözgették azokkal az átkozott kötelekkel, amelyek horzsoltak és szúrtak, és véres barázdákat szántottak a kezükön. A köteleket meghúzni és megkötni: már ez az egyszerû feladat is szörnyû gyötrelmet okozott. A végén lebuktak a víz alá, és a fogukkal segítettek maguknak.

Ez a tevékenység az éjszaka jó részét igénybe vette. A következõ feladat kevésbé kínos, de annál kényesebb volt. A gyújtószerkezeteket a töltetekkel egyidejûleg rakták a helyükre. Most össze kellett kapcsolni õket a "pillanatgyújtó" zsinórok hálózatával, hogy valamennyi robbanás egyszerre következzék be. Ez a feladat nagy higgadtságot igényel, mert a legkisebb tévedés is sok kellemetlenséget szerezhet. Egy rombolási "szerelés" hasonlít egy kicsit az elektromos szereléshez, minden alkatrészének a helyén kell lennie. Az övék kissé bonyolult volt, mert "Number one" ezúttal is jókora biztonsági hányadossal számolt, s megkettõzte a gyújtózsinórok és gyújtószerkezetek számát. A zsinórok elég hosszúak voltak, s a tutajon nehezékül használt vasdarabokat kötözték hozzájuk, hogy elmerüljenek.

– Végre minden elkészült. Azt hiszem, nem végeztünk rossz munkát. Ragaszkodtam hozzá, hogy még egyszer megnézzek minden cölöpöt. Felesleges volt. Joyce felõl nyugodt lehettem. Biztos vagyok benne, hogy semmi sem fog elmozdulni.

Kimerültek voltak, minden tagjuk fájt, és majd megfagytak, de minél közelebb jutottak a munka befejezéséhez, annál nagyobb lelkesedés vett erõt rajtuk. Szétszedték a tengeralattjárót, s a bambuszrudakat egyenként leeregették a vízen. Nem maradt más hátra, mint hogy maguk is eltávolodjanak a hídtól, s közben kiússzanak a jobb partra; egyikük a vízhatlan tokba dugott telepet vitte, másikuk a hellyel-közzel nehezékkel súlyosbított vezetéket tekerte le az utolsó üreges bambuszrúdról. Pontosan azon a helyen másztak ki a vízbõl, amelyet Joyce annak idején kiszemelt. A part lejtõje meredeken zuhant alá, s a növényzet egészen a víz széléig ért. A vezetéket elrejtették a cserjék közt, s vagy tíz méterre benyomultak a dzsungelbe. Joyce felállította a telepet és a robbantókészüléket.

– Ott, a vörhenyes fa mögött, amelynek az ágai a vízbe lógnak, most már biztos vagyok benne – mondta újra Shears.

– A helyzet kedvezõen alakul – jegyezte meg Warden.

– A napnak majdnem vége, s eddig nem fedezték fel. Innen feltétlenül megláttuk volna. Senki sem sétált arrafelé. Különben sincs sok jövés-menés a tábor körül. A hadifoglyok még tegnap elmentek.

– A hadifoglyok még tegnap elmentek?

– Láttam egy nagy csapatot, amint éppen elhagyta a tábort. Az ünnepséget nyilvánvalóan a munkálatok befejezésének tiszteletére rendezték, s a japánokról aligha tételezhetõ fel, hogy tétlenségre kárhoztatják az embereket.

– Így jobban is szeretem.

– A táborban csak kevesen maradtak. Rokkantak, gondolom, akik nem bírnak járni... Szóval, akkor magára hagyta, Shears?

– Magára hagytam. Nem volt ott semmi keresnivalóm, s különben is közeledett a hajnal. Adja Isten, hogy fel ne fedezzék!

– Nála van a tõre... – mondta Warden. – Minden rendben lesz. Esteledik. A Kwai folyó völgye máris sötét. Nem valószínû, hogy valami közbejöjjön.

– Mindig közbejön valami, amire nem számítunk, Warden. Ezt maga ugyanolyan jól tudja, mint én. Fogalmam sincs róla, milyen titokzatos ok rejlik mögötte, de még sohasem fordult elõ, hogy egy akció a megállapított terv szerint bonyolódjék le.

– Ez igaz. Magam is megfigyeltem.

– Csak az a kérdés, hogy ezúttal milyen formát ölt az a valami... Magára hagytam. Volt még a zsebemben egy zacskó rizs és egy pálinkás butykos, ennyi maradt a készleteinkbõl, ugyanolyan gondosan õrizgettem, mint a gyújtószerkezeteket. Ittunk egy-egy kortyot, a többit neki adtam. Még egyszer kijelentette, hogy bízik magában. Aztán egyedül hagytam.

 

4

 

Shears hallgatja a Kwai folyó szakadatlan zúgását, amelyet megszûr a thaiföldi dzsungel, s különös levertséget érez.

Megszokta már gondolatainak és cselekedeteinek ezt a szünet nélküli kísérõzenéjét, de ma reggel nem ismer rá sem a hangerejére, sem a ritmusára. Sokáig vár mozdulatlanul, nyugtalanul, minden érzékszerve riadókészültségben van. Lassanként a környezõ anyagi világ más meghatározhatatlan tényezõi is furcsának hatnak.

Az a benyomása, hogy valami megváltozott abban a környezetben, amely a vízben töltött éjszaka és a hegycsúcson töltött nap alatt szinte összeforrt vele. Nem sokkal hajnal elõtt kezdõdött. Elõször megmagyarázhatatlanul meglepte, majd megzavarta valami különös érzés. Érzékeinek homályos közvetítésével fokozatosan úrrá lett a tudatán, majd gondolattá alakult át, egyelõre zavaros gondolattá, amely kétségbeesetten keres egyre világosabb kifejezési formát. Napfelkeltekor még nem bírja pontosan megfogalmazni, csak a következõ mondat telik tõle: "Valami megváltozott a híd és a Kwai folyó légkörében."

"Valami megváltozott..." Halkan megismétli ezeket a szavakat. Sajátos érzéke van a "légkörhöz", s ez szinte sohasem csalja meg. Közérzete egyre rosszabb, végül aggodalom vesz erõt rajta, s ezt észokokkal próbálja eloszlatni.

"Nyilvánvaló, hogy valami megváltozott. De ez természetes. A zene is másképpen szól, ha máshonnan hallgatjuk. Most az erdõben vagyok, a hegy lábánál. A visszhang itt más, mint a hegycsúcson vagy a vízben... Ha ez a munka sokáig tart, a végén szózatokat fogok hallani!"

Kinéz a lombok közt, de semmi különöset nem észlel. A hajnal éppen csak megvilágítja a folyót. A túlsó part egyelõre tömör szürkeségbe burkolózik. Rákényszeríti magát, hogy ne gondoljon másra, csak a haditervre, és az akció pillanatát váró, különbözõ csoportok elhelyezkedésére. Az akció küszöbön áll. Éjjel négy partizánnal lejött a figyelõállásból. Azt a helyet foglalták el, amelyet Warden a vasútvonaltól nem messze, a sínek fölött kiválasztott. Maga Warden két másik thaiföldivel odafönt maradt az aknavetõk mellett. Onnan tekinti át az egész színteret, készen rá, hogy a nagy csapás után beavatkozzék.

"Number one" határozott így. Megértette a barátjával, hogy minden fontos poszton szükség van parancsnokra, egy európaira, aki, ha kell, dönteni tud. Nem lehet mindent elõre látni, és elõre kiadni a végleges parancsokat. Warden fejet hajtott. Ami a harmadik, a legfontosabb láncszemet illeti: az egész akció rajta múlik. Joyce most már több mint huszonnégy órája van odaát. Shearsszel éppen szemben. A vonatot várja. A szerelvény éjjel elindult Bangkokból. Hírt is kaptak róla.

 

"Valami megváltozott a légkörben..." Most már a golyószóró mellé rendelt thaiföldi is nyugtalankodni kezd. Feltérdel, úgy kémleli a folyót.

Shears aggodalma nem szûnik. A benne motozó érzés még mindig szeretne pontosabb kifejezést találni, közben azonban kibúvik az elemzés alól. Shears gondolatai vadul ostromolják a kétségbeejtõ rejtélyt.

A zaj nem ugyanaz, erre hajlandó volna megesküdni. A Shears mesterségét ûzõ emberek ösztönösen és nagyon gyorsan emlékezetükbe vésik a természet elemeinek szimfóniáját. Két-három alkalommal is hasznot húzott már belõle. Az örvények csobogása, a homokhoz súrlódó vízmolekulák sajátos sziszegése, az áradatban hajladozó faágak ropogása, mindez ma reggel másféle, halkabb hangversennyel szolgál... igen, halkabban szól, mint az este, ez biztos. Shears komolyan eltûnõdik: hátha kezd megsiketülni? Vagy az idegei vannak ilyen rossz állapotban?

De az lehetetlen, hogy a thaiföldi is éppen most siketüljön meg. Aztán van itt más is. A benne motozó érzés egy másik eleme hatol hirtelen a tudatába. A szag is más lett. A Kwai folyó szaga sem ugyanaz ma reggel. Mindent elnyom a nedves iszap kigõzölgése, mintha csak halastó partján lennének.

– River Kwai down* – kiált fel egyszerre a thaiföldi.

[* A Kwai folyó leapadt!]

S minthogy a fény lassan életre kelti a szemközti part részleteit, Shears elõtt hirtelen minden megvilágosodik. A fa, a nagy, vörhenyes fa, amely mögött Joyce rejtõzik: az ágai nem lógnak többé a vízbe. A Kwai folyó leapadt. A szintje lejjebb szállt az éjjel. Mennyivel? Talán egy lábbal? A fa elõtt, a meredek lejtõ tövében kavicsos partszegély bukkan elõ; itt-ott még vízcseppek látszanak rajta, és csillog a kelõ nap fényében.

A felfedezés elsõ pillanatában Shearst elégedettség tölti el, amiért magyarázatot talált rossz közérzetére, s újra tudja, hogy bízhat idegeiben. Érzése nem csalta meg. Még nem bolond. A hullámzás nem ugyanaz többé; sem a vízé, sem a fölötte keringõ levegõé. A változás valóban az egész környezetre kihat. A még nedves, új földszegély magyarázatot ad az iszapszagra.

A katasztrófákat sohasem fogja fel egy pillanat alatt az ember. A szellem renyheségének bizonyos idõre van szüksége. Shears csak egyenként fedezi fel a lezajlott hétköznapi esemény végzetes következményeit.

A Kwai folyó leapadt! A vörhenyes fa elõtt széles, lapos terület látható, amelyet tegnap még víz borított. A vezeték... az elektromos vezeték!... Shears szájából trágár kiáltás csúszik ki. A vezeték... Elõrántja távcsövét, és mohón kutatja az éj folyamán felbukkant szilárd talajt.

A vezeték ott van. Jókora darabja került szárazra. Shears a víz szélétõl a meredek lejtõig követi a szemével; a sötét vonalat fûcsomók szegélyezik, az ár akasztotta rá õket.

De azért nem nagyon feltûnõ. Shears azért találta meg, mert kereste. Könnyen észrevétlen maradhat, ha egyetlen japán sem megy arra... De a magas part, amelyet azelõtt meg sem lehetett közelíteni!... A meredek lejtõ alatt most megszakítatlan partszegély húzódik... valószínûleg egész a hídig (innen nem látni a hidat), s szinte hívogatja a sétálókat, a dühös Shears legalábbis úgy látja. A vonatot váró japánoknak azonban éppen elég elfoglaltságuk lehet, ami megakadályozza õket, hogy a víz partján kódorogjanak. Shears megtörli a homlokát.

Az akció sohasem követi híven a tervet. Az utolsó pillanatban egy köznapi, közönséges, néha groteszk esemény mindig felforgatja a legjobban elõkészített programot is. "Number one" bûnös hanyagsággal vádolja magát, amiért nem látta elõre a folyó apadását... És épp ezen az éjszakán kellett bekövetkeznie; nem másnap éjjel, és nem is két éjszakával korábban!

A nyílt part, amelyen egy fûcsomó sincs, amely meztelen, meztelen, mint az igazság, magához vonzza a szemet. A Kwai folyó szemlátomást sokat apadt. Egylábnyit? Kétlábnyit? Talán többet is?... Az istenit!

Shearsre hirtelen gyöngeség tör rá. Átkarol egy fát, hogy elrejtse a thaiföldi elõl tagjai remegését. Másodszor fordul elõ vele életében, hogy ilyen felindulást érez. Elõször akkor érezte, amikor ellenség vére csörgött végig az ujjain. A szívverése valóban, igazán eláll, egész teste jeges verítékben fürdik.

"Kétlábnyit? Talán többet is?... Mindenható Isten! És a töltetek! A plasztiktöltetek a híd cölöpjein!

 

5

 

Joyce sokáig állt zsibbadtan, miután Shears megszorította a kezét, és magára hagyta õrhelyén. A bizonyosság, hogy ezentúl csak a saját erejére számíthat, alkoholmámorként bódította el az agyát. Teste nem érezte az elmúlt éjszaka fáradtságát, sem víztõl átitatott ruhája jeges érintését. Még sohasem tapasztalta, hogy a tökéletes magány (egy hegycsúcson vagy a sötétben) a hatalom, a mindenhatóság ilyen érzésével töltheti el az embert.

Amikor kitisztult az agya, kénytelen volt meggyõzni magát, hogy még a közelgõ napfelkelte elõtt el kell intéznie néhány szükséges dolgot, különben ki van szolgáltatva pillanatnyi gyöngeségeinek. Ha nem támad ez az ötlete, bizonyára úgy marad, mozdulatlanul, háttal egy fának dõlve, keze a robbantókészüléken, szeme a hídon, amelynek fekete szerkezete az alacsony bozót sûrû tömege fölött s a nagy fák lazább lombozatán át árnyékot vetett a csillagos ég egyik sávjára. Shears távozása után ösztönösen ezt a testtartást vette fel.

Felállt, levetette a ruháját, kicsavarta, majd ledörzsölte meggémberedett testét. Aztán újra felvette a sortját és az ingét, amely még nedvesen is megóvta a hajnal hideg levegõjétõl. Evett a Shearstõl kapott rizsbõl, amennyit csak tudott, s jó nagyokat kortyintott a whiskybõl. Úgy vélte, hogy már túl késõ van, nem léphet ki rejtekébõl, hogy vizet hozzon. Az alkohol egy részével kimosta a tagjait borító sebeket. Visszaült a fa tövébe, és várt. Ezen a napon semmi sem történt. Ezt elõre tudta. A vonatnak csak másnap kell megjönnie, de amióta a színhelyre érkezett, úgy érezte, hogy az eseményeket õ irányítja.

A hídon többször is észrevett japánokat. Nem látszottak gyanakvónak, egyikük sem tekintett feléje. Mint álmában tette, kiválasztott magának a hídpályán egy könnyen megjegyezhetõ pontot, a korlát egyik keresztlécét, amely egy vonalban volt vele és egy száraz gallyal. A teljes hossznak éppen a közepét, vagyis közvetlenül a végzetes rész elejét szemelte ki. Ha a mozdony odaér, vagy inkább egy-két méterrel elõbb, teljes súlyával ránehezedik a robbantókészülék fogantyújára. Miután a vezetéket kikapcsolta, hússzor is kipróbálta ezt az egyszerû mozdulatot, hogy beidegezze, s közben gondolatban nyomon követte az elképzelt mozdonyt. A készülék jól mûködött. Gondosan megtisztogatta és letörülgette, ügyelve rá, hogy a legkisebb piszkot is eltávolítsa róla. A reflexei is hibátlanok voltak.

A nap gyorsan eltelt. Az éjszaka leszálltával leereszkedett a lejtõn, hosszú kortyokban itta a sáros vizet, megtöltötte a kulacsát, majd visszatért rejtekhelyére. Engedélyezett magának egy kis szundikálást, de a testtartásán nem változtatott, továbbra is a fának dõlt. Ha a vonat menetrendje véletlenül módosul, akkor is meghallja közeledését, ebben biztos volt. Ha az ember eltölt némi idõt a dzsungelben, nagyon gyorsan megszokja, hogy öntudatlanságában is az állatok éberségével figyeljen.

Alvása többszöri kis bóbiskolás volt, amelyet hosszú virrasztások szakítottak meg. De akár szunyókált, akár ébren volt, kalandjának foszlányai különös módon váltakoztak múltja emlékeivel, amelyeket Shears társaságában idézett fel, mielõtt a folyóra bízták volna magukat.

A poros rajzteremben volt, ahol életének néhány legfontosabb éve telt el végeérhetetlen, mélabús órákban a rajztábla elõtt, s õ végtelen napokon át egy reflektorlámpa fényében görnyedezett. A hossztartó, ez az acélgerenda, amelyet sohasem látott a valóságban, ott kérkedett a papíron kétsíkú, jelképes ábráival, amelyek egész ifjúságát kisajátították. Az alaprajz, az oldalnézet, az elölnézet, a sok metszet ott született meg a szeme elõtt, s ott volt a bordák minden részlete is, amelyek szakszerû elrendezése lehetõvé tette, hogy végre kétévi homályos tapogatózás után másfél font acélt megtakarítson.

Ezekre az ábrákra, ezekre a bordákra most apró, barna négyszögek tapadtak, ugyanolyanok, amilyeneket Warden rajzolt a híd nagy léptékû tervrajzának huszonnégy cölöpjére. A cím, amelyet görcsös, gyötrelmes lassúsággal rajzolt a végtelen sok másolat mindegyikére, a rondírásos cím egyre nagyobbodott, majd összekuszálódott a szeme elõtt. Hiába próbálta követni a betûit. Szétszóródtak az egész rajzlapon, s a végén újra összeálltak, mint néha a mozivásznon, amikor bemutatnak egy filmet, s a címbõl új szó bontakozik ki az új szó: ROMBOLÁS; ragyogó tintával írt, nagy, fekete betûi visszaverték a reflektorlámpa fényét, s minden más jelképet elmosva, ellepték lidércnyomásának vetítõvásznát.

Ez a látomás valójában nem zaklatta. Bármikor elkergethette. Elég volt kinyitnia a szemét. Az éjszakának az a zúgása, ahol sötéten kirajzolódott a híd a Kwai folyón, elkergette a múlt poros kísértéseit, s ráébresztette a valóságra, az õ saját valóságára. Az esemény bekövetkezése után meg fog változni az élete. Máris ízlelgette a siker balzsamát, s közben saját átalakulását is érezte.

Pirkadatkor – nagyjából ugyanabban a pillanatban, mint Shearsben –, a Kwai folyó érzékelhetõ kisugárzásának változása benne is rossz közérzetet idézett elõ. Az átalakulás annyira folyamatos volt, hogy ernyedtsége miatt eleinte fel sem fogta. Vackából csak a hídpályát látta. A folyó rejtve volt elõle, mégis biztosra vette, hogy nem téved. Meggyõzõdése kis idõ múltán nyomasztóan hatott rá, s elviselhetetlennek érezte, hogy továbbra is tétlen maradjon. A bokrok közt a folyó felé kúszott, eljutott az utolsó lombfátyolig, és kinézett. Tüstént megértette nyugtalansága okát, amikor a kavicsos parton felfedezte az elektromos vezetéket.

 

Gondolatai, amelyek ugyanazt az utat járták végig, mint Shearséi, fokozatosan eljutottak addig a pontig, ahol elébe tárult a jóvátehetetlen összeomlás. A plasztiktöltetekre gondolva õ is ugyanazt a megrendülést érezte. Új helyérõl láthatta a cölöpöket. Csak fel kellett emelnie a fejét. Kényszerítette magát, hogy megtegye ezt a mozdulatot.

Elég sokáig kellett figyelnie, hogy megállapítsa, mekkora veszélyt szabadított rájuk a Kwai folyó szeszélyes mozgása. Még figyelmes vizsgálat után sem bírta pontosan felmérni, s kétség és remény közt lebegve követte az ár jóvoltából a híd körül keletkezõ ezer apró vízfodor játékát. Az elsõ pillantásra derûs boldogság áradt szét benne, s elernyesztette idegeit, amelyek elõzõ gondolata nyomán görcsösen megfeszültek a borzalomtól. A folyó nem apadt olyan sokat. A töltetek még víz alatt voltak.

...Legalábbis úgy látszott arról a nagyon alacsonyan fekvõ helyrõl, ahol hasalt. De a magasból? A hídról?... Vagy akár innen is? Ha egy kicsit jobban figyelt, a jól ismert cölöpök körül, amelyekhez húsának foszlányai tapadtak, most már észrevett egy-egy elég nagy hullámot, mint amilyen mozdulatlan roncsok körül a víz színén szokott keletkezni. Nem volt joga ámítani önmagát. Azokat a bizonyos cölöpöket nagyobb hullám ostromolja, mint a többit... S az egyik mellett mintha idõnként felfedezné valami barna anyag csücskét, ami elütött a világosabb fától. Néha ki is emelkedett, mint egy hal háta, de a következõ percben már csak az örvénylés látszott. A töltetek nyilvánvalóan közvetlenül a víz felszíne alatt voltak. Egy éber õrszem biztosan észreveszi a külsõ cölöpsorokhoz erõsített tölteteket, ha egy kicsit áthajol a korláton.

S a folyó talán még mindig apad? Talán már nemsokára mindenki megláthatja a teljesen felszínre kerülõ tölteteket, amint víztõl csöpögve a thaiföldi ég könyörtelen fényében ragyognak! E látomás groteszk képtelensége megdermesztette. Hány óra? Mennyi idõ van még hátra?... A nap csak most kezdte bevilágítani a völgyet. A vonat nem érkezhet meg tíz óra elõtt. Türelmüket, munkájukat, fáradozásukat, szenvedésüket, minden erõfeszítésüket váratlanul kigúnyolta, szinte nevetségessé tette a magas hegyekbõl csörgedezõ víz embertelen szeszélye. A nagy csapás sikere – amiért rövid idõ alatt elpazarolta az önmegtagadás évei alatt megtakarított és elfojtott életereje és teljesítõképessége egész tartalékát – újra kérdésessé vált, s a mérleg, amelyen újra megméretett, érzéketlen volt lelkének vágyai iránt. Sorsa azokban a percekben dõl el, amelyek a vonat megérkezésétõl elválasztják; a tõle függetlenül, magasabb síkon dõl el; a döntés talán tudatos lesz, de a tudat idegen és könyörtelen, megveti lelkesedését, amely ide vezérelte, s olyan magasból tekint le az emberi ügyekre, hogy nincs az az akarat, az a könyörgés, az a kétségbeesés, amely meglágyíthatná.

A bizonyosság, hogy a robbantóanyag felfedezése vagy fel nem fedezése most már független erõfeszítéseitõl, paradox módon megnyugtatta egy kicsit. Megtiltotta magának, hogy gondolkozzék róla, vagy akár csak kívánjon is valamit. Nem volt joga rá, hogy energiájának egyetlen morzsáját is olyan eseményekre pazarolja, amelyek egy tõle független világban zajlanak le. El kellett felejteni õket, hogy minden leleményét azokra a tényezõkre összpontosítsa, amelyeket beavatkozásával még befolyásolhat. Ezekre, csakis ezekre kellett irányítania figyelmét. A cselekvés még lehetséges volt, s neki elõre kellett látnia esetleges formáit. Mindig gondolkozni szokott jövendõbeli magatartásán. Ezt Shears is megfigyelte.

Ha észreveszik a plasztiktölteteket, a vonatot megállítják a híd elõtt. Ebben az esetben megnyomja a robbantókészülék fogantyúját, mielõtt õt magát is felfedezik. A kárt ki lehet majd javítani. Félig kudarcot vall, de ennek igazán nem õ lesz az oka.

Kapcsolata az elektromos vezetékhez azonban egészen más lapra tartozott. A vezetéket csak akkor vehetik észre, ha egy ember lejön a partra, s pár lépésre megközelíti. Ebben az esetben alkalma nyílik a személyes beavatkozásra. Lehetséges, hogy az adott pillanatban senki sem lesz a hídon vagy a túlsó parton, aki megláthatná. A meredek lejtõ eltakarja a kavicsos partszegélyt a táborban tartózkodó japánok elõl. Az az ember valószínûleg habozni fog, mielõtt riasztaná a többieket. Ekkor neki, Joyce-nak, cselekednie kell, nagyon gyorsan kell cselekednie. Tehát sem a hidat, sem a partot nem szabad szem elõl tévesztenie.

Egy kicsit gondolkozott még, aztán visszatért elõzõ rejtekére, s elhozta felszerelését új posztjára, a vékony lombsátor mögé, ahonnan egyszerre figyelhette a hidat és a kopár térséget, amelyen a vezeték húzódott. Egy ötlet villant az agyába. Levetette a sortját és az ingét. Csak alsónadrág maradt rajta. Ez nagyjából megfelelt a foglyok munkaruhájának. Ha messzirõl meglátják, azt hihetik, hogy õ is közülük való. Gondosan elhelyezte a robbantókészüléket, és letérdelt. Tõrét kihúzta a tokjából. Felszerelésének ezt a fontos darabját – amelyrõl sohasem feledkeztek meg a "Plastic & Destructions Co. Ltd." expedíciónak tagjai – letette maga mellé a fûbe, és várt.

 

Az idõ kétségbeejtõen lassan, megbéklyózva, visszafogva folydogált, mint a Kwai folyó leapadt árja, amelyet végtelen másodpercekben mért ki számára a vízmolekulák fojtott mormolása. Igen, az idõ észrevétlenül õrölte a veszedelmes jövõt, s elraktározta a múltban a felbecsülhetetlen biztonságot nyújtó, de határtalanul parányi és Joyce vágyaihoz képest tragikusan aránytalan pillanatokat. A trópusok fénye elárasztotta a nedves völgyet, és megcsillogtatta a frissen felszínre került földsáv víztõl átitatott barnásszürke homokját. A nap, amelyet egy darabig elrejtett a hídpálya, "beragyogta a híd felépítményének kereszttartóit, majd e sorompó fölé emelkedve, egyenesen eléje vetítette az emberek mûvének óriási árnyékát. Az árnyék a vezetékkel párhuzamos egyenest húzott a kavicsos parton, a vízben azonban eltorzult, a fodros hullámok közt maga is hullámzani kezdett, majd a folyó túlsó partján beleolvadt a hegy tömegébe. A hõség megkeményítette tépett kezének repedéseit, s kegyetlenül csípte sebbel borított testét, amelyet vadul ostromoltak a hangyák tarka légiói. De a testi szenvedés nem térítette el gondolataitól, csak fájón aláfestette az elméjét egy idõ óta gyötrõ kényszerképzetet.

Új aggodalom szorította össze a torkát, miközben arra kényszerítette magát, hogy pontosan elképzelje a formát, amelyet a cselekvés szükségszerûen magára ölt, ha az elkövetkezõ órában egy bizonyos esemény keresztezi sorsvonalát... Egy japán katona enged a kavicsos part csábításának, s fesztelenül végigsétál a víz felett. Meglátja a vezetéket, s meglepõdik. Megáll. Lehajol, hogy megfogja, s egy pillanatig mozdulatlan marad. Ekkor kell neki, Joyce-nak, közbelépnie. Elkerülhetetlen volt, hogy elõre el ne képzelje saját mozdulatát. "Túl sokat töpreng!" mondta róla Shears.

A jelenet felidézése elég volt hozzá, hogy minden idegszála görcsösen megfeszüljön, és izmai megbénuljanak. Nem szabad kitérnie elõle. Ösztönösen tudta, és mélységesen átérezte, hogy ezt a cselekedetet köteles végrehajtani; hogy hosszú ideje készül rá; hogy természetes következménye egy sor kalandnak, amely elháríthatatlanul képességei végsõ vizsgája felé vezetik. Ezt a visszataszító próbatételt, amely mindegyiknél félelmetesebb, bedobhatja a mérleg egyik serpenyõjébe, mert ez az egyetlen, amelyet a vele járó önmegtagadás és borzalom elég súlyossá tesz ahhoz, hogy a mérleg karját lehúzza, s legyõzze a végzet szívós nehézségi erejét.

Minden agysejtjét a végsõ teljesítményre összpontosítva, lázasan emlékezetébe idézte a kapott oktatást, s megpróbálta maradéktalanul beleélni magát a végrehajtás lendületébe, de így sem sikerült elûznie a közvetlen következmények iszonyú látomását.

Eszébe jutott a nyugtalan kérdés, amelyet annak idején a parancsnoka tett fel. "Az adott pillanatban bírná-e hidegvérrel használni ezt a fegyvert?" A kérdés akkoriban megzavarta ösztöneit és jóhiszemûségét. Akkor nem bírt határozott választ adni rá. Késõbb, amikor a folyóparton vízre szálltak, igennel felelt; most már semmiben sem volt biztos. Ránézett a fegyverre, amely ott hevert mellette a füvön.

A tõr pengéje hosszú és keskeny volt, a markolat viszont elég rövid, csak akkora, hogy jól meg lehetett fogni; egyetlen súlyos acéltömbbõl kovácsolták a pengével együtt. A 316-os különítmény elméleti szakemberei több ízben is módosították az alakját és görbületét. Az oktatás minden részletre kiterjedt. Nemcsak arról volt itt szó, hogy meg kell markolni, és vaktában lecsapni vele; ez túl könnyû lett volna, erre mindenki képes. Minden pusztításnak megvan a maga technikája. Az oktatók két használati módra is megtanították. Védekezés közben, ha az ellenfél rárohan, az elõírás szerint élével fölfelé, és kissé felemelt heggyel tartja maga elé az ember, s mindig alulról döf, mintha állatot akarna kibelezni. Ez a mozdulat nem haladta meg az erejét. Szinte ösztönösen megtette volna. De itt más a helyzet. Az ellenség nem fogja rávetni magát, nem kell védekeznie. Ha bekövetkezik az esemény, amelynek érzi közeledtét, a második módszert kell alkalmaznia. Ehhez nincs szükség nagy erõre, csak ügyességre és elképesztõ hidegvérre. Ezt a módszert ajánlották a növendékeknek arra az esetre, ha éjjel úgy kell végezniük egy õrszemmel, hogy annak se ideje, se lehetõsége ne maradjon zajt csapni. Ezért hátulról kell lesújtani rá; de nem szabad hátba szúrni (ez is könnyû lenne!). A nyakát kell elmetszeni.

A tõn úgy kell fogni, hogy az ember lefelé fordított kezének ujjai alulról szorongassák a markolatot, a hüvelykujja pedig a penge tövéhez simuljon, mert így nagyobb biztonsággal kezelheti, s közben lapjával vízszintesen és az áldozat testére merõlegesen tartsa. Szúrni jobb felõl kell, határozott mozdulattal, de nem túl hevesen, nehogy mellé döfjön, s egypár centiméterrel a fül alatt levõ pontot kell eltalálni. Ezt a pontot kell célba vennie és elérnie, csakis ezt, hogy az áldozat ne tudjon kiáltani. Ez tehát a mûvelet vázlata. Ehhez még több másodlagos, de fontos mozdulat járul, jobbról bal felé, amelyet közvetlenül a szúrás után kell megtenni. De az ide vonatkozó ajánlásokat, amelyeket a calcuttai oktatók egy kis humorral is fûszereztek, Joyce még halkan sem merte elismételni magának.

Nem bírt szabadulni a közvetlen következmények látomásától. Tehát az ellenkezõjére kényszerítette magát: arra, hogy teljes valójában – iszonyatos színeivel és minden részletével együtt megalkossa és alaposan szemügyre vegye az egész jelenetet. Erõltette magát, hogy legszörnyûbb mozzanatait is elemezze, mert eszeveszett reménnyel hitte, hogy eltelik velük, és eljut a megszokás teremtette közönyig. Tízszer, hússzor átélte a jelenetet, s lassan-lassan odáig vitte, hogy már nem pusztán látomást, nem bizonytalan belsõ képzetet vetített maga elé, hanem egy embert a parton, egy egyenruhás japán katonát teljes valójában, különös sipkájában, amely alól kilátszik a füle, s valamivel lejjebb az a darabka barna hús, amelyet félig kinyújtott karjával zajtalanul célba vesz. Megparancsolta magának, hogy érezze, felmérje a hús ellenállását, hogy megfigyelje a vér kibuggyanását és a görcsös rángást, mialatt összeszorított ökle tengelyében a tõr makacsul elvégzi a másodlagos mûveleteket, és bal karja vadul lecsap, és megmarkolja az áldozat nyakát. Mérhetetlenül sokáig vergõdött a képzelt borzalmak mélységében. Erõfeszítéssel edzette testét, hogy engedelmes és érzéketlen gépezetté váljon, míg csak valamennyi izmában nyomasztó fáradtságot nem érzett.

Még mindig nem volt biztos magában. Meghökkenve tapasztalta, hogy felkészülési módszere hatástalan. Félelme önnön gyöngeségétõl, a mulasztás gondolata ugyanolyan kíméletlenül gyötörte, mint kötelességének látomása. Két szörnyûség között kellett választania; az elsõ: gyalázatos, s ugyanannyi borzalommal telíti a szégyennel és lelkifurdalással terhes végeérhetetlen idõt, mint amennyit a második az iszonyatos cselekedet pár másodpercébe sûrít, de az elsõ passzivitást követel csupán, mozdulatlan gyávaságot, és éppen könnyûségének aljas csábításával bûvöli el kegyetlenül. Végül is megértette, hogy hidegvérrel, teljesen tudatosan sohasem lesz képes megtenni azt a mozdulatot, amelyet makacsul próbál elképzelni. Éppen ellenkezõleg, mindenáron ki kell ûznie elméjébõl, találnia kell valami elvonószert, izgatót vagy nyugtatót, amely más szférába vonzza. Más segítségre van szüksége, nem csak a rémületes kötelesség fagyos átérzésére.

Külsõ segítségre?... Esdeklõ szemmel nézett szét. Egyedül volt, meztelenül kuporgott az idegen földön, egy bokor alatt, mint állat az õserdõben, s csupa ellenség vette körül. Egyetlen fegyvere a szörnyû tõr, amely égette a tenyerét. Hiába keresett támaszt a díszlet valamely elemében, amely az imént még felgyújtotta fantáziáját. Most már minden ellenséges volt a Kwai folyó völgyében. A híd árnyéka percrõl percre távolabb húzódott. Maga a híd élettelen és értéktelen építménnyé változott. Semmilyen segítségre sem számíthatott. Nem volt már sem whiskyje, sem rizse. Már az is könnyített volna helyzetén, ha eszik egy falatot, akármit.

A segítség nem jöhetett kívülrõl. Saját erejére volt utalva, ó akarta így. Még örült is neki. Sõt büszkeség és mámor töltötte el. Erejét legyõzhetetlennek érezte. Nem párologhat el egy szempillantás alatt, nem hagyhatja magára tehetetlenül, mint valami gépezetet, amelynek tönkretették a motorját! Elfordította szemét a környezõ világtól, tekintetét befelé irányította. Ha van megváltás, csakis benne van, nem a földön és nem az égen. Jelenlegi nyomorúságában egyetlen reménysugarat tudott csak elképzelni: az eszmék mámorából táplálkozó belsõ képek lenyûgözõ csillogását... A képzelõerõ volt a mentsvára. Shearst ez nyugtalanította. Warden, az óvatos, nem döntötte el, hogy erénynek vagy hibának tartja-e.

A kényszerképzet rontását az önként vállalt kényszerképzet ellenmérgével fogja leküzdeni! Lepergeti a filmet, amely szellemi tõkéje jellegzetes jelképeit rögzíti; inkvizítori dühvel néz szembe lelkivilága valamennyi látomásával, szenvedélyesen kutat létének e testetlen tanúi közt, amíg fel nem fedez egy minden mást elnyelõ alakzatot, amely maradéktalanul kitölti tudatának teljes körét! Lázasan sorra vette valamennyit. A japángyûlölet és a kötelességérzet jelentéktelen izgatóknak bizonyultak, nem akadt egyetlen kép sem, amely elég tisztán kifejezte volna õket. A parancsnokaira gondolt, a barátaira, akik minden bizalmukat belé helyezték, s akik a túlsó parton várakoztak. Ez sem volt elég meggyõzõ. Legfeljebb arra volt jó, hogy élete feláldozására sarkallja. Még a siker mámora is tehetetlennek mutatkozott. Vagy legalábbis érzékletesebb alakban kellene elképzelnie a gyõzelmet, nem félig kihunyt dicsfénnyel, amelynek sápadt sugárzása a valóság egyetlen elemében sosem bírt megkapaszkodni.

Váratlanul egy kép villant át az agyán. Tiszta fénnyel ragyogott, de csak egy villámcsapás idejéig. Még fel sem ismerte, amikor már ösztönösen megérezte, hogy elég jelentõs egy kis remény megtestesítésére. Küszködött érte, hogy újra megtalálja. Megint felcsillant. A múlt éjszaka látomása volt: a rajztábla a reflektorlámpa alatt, a hossztartó végtelen sok ábrája, amelyhez barna négyszögek tapadnak, fölötte pedig rondírásos cím, amely nagy, fényes betûkkel, végeérhetetlenül hirdeti ezt az egy szót: ROMBOLÁS.

Többé nem homályosuk el. Attól a perctõl fogva, hogy ösztöne hívására diadalmasan úrrá lett gondolatain, biztosan érezte, hogy egyedül ez elég szilárd, elég tökéletes és elég hatalmas hozzá, hogy leküzdje nyomorult porhüvelye irtózását és reszketését. Mámorító volt, mint az alkohol, és nyugtató, mint az ópium. Hagyta, hogy eluralkodjék rajta, s vigyázott rá, nehogy elszökjék.

Az önhipnózisnak ebben az állapotában meglepetés nélkül vette észre a japán katonákat a Kwai folyó hídján.

 

6

 

Shears észreveszi a japán katonákat, s újra rettegésben él. Az õ számára is könyörtelenül lassított ritmusban múlik az idõ. A töltetekre gondolva elvesztette a fejét, de azóta összeszedte magát. A partizánokat az õrhelyen hagyta, s maga kissé feljebb kapaszkodott a hegyoldalban. Egy olyan helyen állt meg, ahonnan jól áttekinthette a hidat és a Kwai folyót. Felfedezte, és a távcsövön át megvizsgálta a cölöpök körül csapkodó kis hullámokat. Úgy vélte, hogy az örvények játékának megfelelõen hol felmerül, hol eltûnik a barna anyag egy-egy csücske. Ösztöne, a szükség és a kötelesség egyaránt arra sarkallta, hogy lázasan törje a fejét, milyen személyes beavatkozással háríthatná el a sors csapását. "Mindig akad valami, amit meg lehet tenni, egy akció, amit meg lehet próbálni" – mondogatták a 316-os különítmény szaktekintélyei. Amióta ezt a mesterséget ûzi, elõször fordul elõ, hogy semmi sem jut az eszébe, s átkozza magát tehetetlenségéért.

Számára a kocka el van vetve. Akárcsak Warden, aki a magasból nyilván ugyanúgy megállapította már a Kwai folyó álnokságát, õ sem képes visszavágni. Talán Joyce? De vajon egyáltalán észrevette-e a változást? S ki tudhatja, lesz-e benne elég akarat, rendelkezni fog-e a tragikus helyzetekben nélkülözhetetlen reflexekkel? Shears, aki annak idején megbirkózott már efféle akadályokkal, keserû szemrehányást tesz magának, amiért nem foglalta el a fiú helyét.

Két örökké tartó óra telt el. Arról a pontról, ahová felkapaszkodott, jól látja a tábor barakkját. Díszegyenruhában sürgõ-forgó japán katonák tûnnek fel. Egy egész század van ott, körülbelül százméternyire a folyótól, a vonatot várja, hogy tisztelegjen a vasútvonalat felavató elõkelõségek elõtt. A díszszemle elõkészületei talán elterelik a figyelmüket? Shears bízik benne. De az õrszobából egy japán õrjárat indul a híd felé.

 

A katonák, akiket egy õrmester vezet, a sínektõl jobbra és balra, két sorban vágnak neki a hídpályának. Lassan lépkednek, elég fesztelen tartással, a puska hanyagul lóg a vállukon. Az a feladatuk, hogy még egy utolsó pillantást vessenek a hídra, mielõtt átmegy rajta a vonat. Idõnként egyikük-másikuk megáll, és áthajol a korláton. Láthatólag csak lelkiismeretük megnyugtatására veszik maguknak a fáradságot, hogy teljesítsék a kapott parancsot. Shears arra a meggyõzõdésre jut, hogy nem nagyon törik magukat, s ez valószínûleg igaz is. Hiszen milyen baj érhetné a Kwai folyó hídját, amelyet a szemük láttára építettek ebben az eldugott völgyben? "Néznek, de nem látnak" – ismételgeti magában Shears, míg közeledésüket figyeli. Minden léptük visszhangot ver a fejében. Kényszeríti magát, hogy ne tévessze szem elõl õket, hogy amíg közelednek, egyetlen mozdulatukat el ne mulassza, s közben önkéntelenül valami imafélét mormol magában egy istenhez, démonhoz vagy más rejtélyes hatalomhoz, ha ugyan van ilyen. Minden másodpercben gépiesen felbecsüli gyorsaságukat és a távolságot, amelyet megtettek a hídon. Már túljutottak a közepén. Az õrmester a korlátra könyököl, s mond valamit az elsõ katonának, miközben ujjával a folyóra mutat. Shears a kezébe harap, hogy fel ne kiáltson. Az õrmester nevet. Valószínûleg az apadásra tett megjegyzést. Továbbmennek. Shears eltalálta: néznek, de nem látnak. Úgy érzi, hogy ha szemével követi õket, befolyásolja érzékeiket. Olyan ez, mint a távszuggesztió... Az utolsó katona is eltûnik. Semmit sem vettek észre...

Visszajönnek. Ellenkezõ irányban, de ugyanolyan fesztelen tartással lépkednek a hídon. Egyikük egész felsõtestével kihajol a veszélyes rész fölött, aztán újra visszalép a sorba.

Átértek, Shears az arcát törülgeti. Eltávolodnak.

– Semmit sem láttak.

Halk hangon, gépiesen ismételgeti ezeket a szavakat, hogy megnyugtassa magát: megtörtént a csoda. Féltékeny pillantással kíséri õket, s csak akkor veszi le róluk a szemét, amikor csatlakoznak a századhoz. Mielõtt átadja magát az újabb reménykedésnek, különös büszkeség hatja át egész valóját.

– Az õ helyükben én nem lettem volna ilyen hanyag suttogja. – Bármelyik angol katona észrevette volna a szabotázst... Végre! A vonat már nem lehet messze.

Mintha erre az utolsó gondolatra válaszolnának, az ellenséges parton rekedt parancsszavak hangzanak fel. Katonák sürögnek-forognak. Shears a távolba néz. A láthatár szélén, a síkság felõl egy kis fekete füstfelhõ árulkodik az elsõ japán szerelvényrõl, amely keresztülszeli Thaiföldet; az elsõ csapatokkal, lõszerrel és fényes japán tábornokokkal telezsúfolt vonatról, amely átkel a Kwai folyó hídján.

Shears szíve ellágyul. A rejtélyes hatalom iránti hálakönnyei kicsordulnak a szemébõl.

– Most már semmi sem állhatja utunkat – mondja halkan. – A kiszámíthatatlan sors utolsó fortélyával is megpróbálkozott. A vonat húsz percen belül megérkezik.

Erõt vesz izgalmán, s leereszkedik a hegy tövébe, hogy újra átvegye a parancsnokságot a fedezék fölött. Miközben meggörnyedve halad a bokrok közt, vigyázva, hogy el ne árulja jelenlétét, nem veszi észre a túlsó parton azt a méltóságteljes külsejû tisztet, aki angol ezredesi egyenruhában a híd felé közeledik.

Ugyanabban a percben, amikor "Number one" visszatér a posztjára, s feje még kóvályog az átélt izgalmak özönétõl, de érzékei már elõrevetítik a káprázatos robbanást, a hozzá tartozó lángokat és romokat, a siker megvalósulását, Nicholson ezredes a Kwai folyó hídjára lép.

Megbékélt lelkiismeretével, a világmindenséggel és Istenével; szeme tisztább, mint a trópusok ege vihar után: vörös bõrének minden pórusával élvezi a jól megérdemelt pihenés örömét, mint derék mesterember nehéz munka után; büszkeség tölti el, hogy bátorságával és kitartásával legyõzte az akadályokat; kevélyen néz a mûre, amelyet õ és katonái alkottak Thaiföldnek ebben a zugában, ahol már szinte hódítónak érzi magát; könnyû szívvel gondol rá, hogy méltónak bizonyult õseihez, s nem mindennapi epizóddal gazdagította a birodalomépítõkrõl szóló nyugati legendákat; szilárdan hiszi, hogy nincs senki, aki jobb munkát végezhetett volna nála; erõt merít a bizonyosságból, hogy a fajához tartozó férfiak minden téren különbek másoknál, s boldog, hogy ezt hat hónap leforgása alatt csattanósan bebizonyíthatta; duzzad a parancsnok örömétõl, ami minden fáradságáért kárpótol, amikor a dicsõ eredmény kézzelfoghatóvá válik; apró kortyokban ízlelgeti a gyõzelem borát; meg van gyõzõdve az elkészült mû nagyszerûségérõl; s minthogy a végsõ megdicsõülés elõtt egyedül és még egyszer számba akarja venni a nehéz munkával és hozzáértéssel készült alkotás minden kiválóságát, és még egy utolsó szemlét is szükségesnek tart, Nicholson ezredes méltóságteljes léptekkel halad a Kwai folyó hídján.

A hadifoglyok többsége és a tisztek már két napja elindultak gyalogszerrel egy gyülekezõhely felé, hogy onnan Malájföldre, a szigetekre vagy Japánba utazva, újra munkába álljanak. A vasútvonal elkészült. Befejezésének tiszteletére rendezték azt az ünnepséget, amelyet a kegyes szívû tokiói császári felség engedélyezett és rendelt el a Burmában és Thaiföldön szétszórt valamennyi részlegnek.

A Kwai folyó melletti táborban nem mindennapi pompával ünnepeltek. Nicholson ezredes kívánta így. Az ünnepség az egész vonal mentén azzal kezdõdött, hogy magas rangú japán tisztek – tábornokok és ezredesek – emelvényekre hágtak, s fekete csizmában, szürke kesztyûben, hadonászva és bólogatva, a nyugati világ szavait furán torzítva elmondták szokásos beszédüket a rokkant, beteg, fekélyekkel borított fehér emberek légiói elõtt, akiket a pokolban eltöltött hónapokon szinte már a józan eszüktõl is megfosztottak.

Saito rövid beszédet tartott; természetesen a dél-ázsiai övezetet dicsõítette, s kegyesen pár köszönõ szót intézett a hadifoglyokhoz is, amiért tanújelét adták hûségüknek. Clipton, akinek derûs nyugalmát súlyos megpróbáltatások ének az utolsó idõkben, amikor látnia kellett, hogyan vánszorognak a haldoklók a munkahelyre, hogy befejezzék a hidat, sírni szeretett volna dühében. Utána még el kellett viselnie Nicholson ezredes kis beszédét is, amely tisztelettel adózott a hadifoglyoknak, s méltatta önmegtagadásukat és bátorságukat. Az ezredes befejezésül kijelentette, hogy szenvedésük nem volt hiábavaló, s õ büszke rá, hogy ilyen embereknek parancsolt. Magatartásuk és a balsorsban tanúsított méltóságuk példát mutat az egész nemzetnek.

Ezek után következett az ünnepély. Az ezredes, akit ez közvetlenül érdekelt, aktív részt vett benne. Tudta, hogy a tétlenségnél semmi sem árthat többet az embereinek, s ezért rengeteg szórakozásról gondoskodott számukra, úgyhogy már az elõkészületek is napokon át izgalomban tartották õket. Több hangversenyt rendeztek, azonkívül elõadtak egy komédiát, amelyet maskarába bújt katonák játszottak, sõt egy balettet is, jelmezes táncosokkal, ami õszinte kacajt csalt ki az ezredesbõl.

– Na látja, Clipton – mondta. – Maga többször megbírált engem, de én nem tágítottam; tartottam a lelket az emberekben, megõriztem a leglényegesebbet. A katonáim megálltak a sarat.

És ez igaz volt. A Kwai folyó melletti tábor szelleme érintetlen maradt. Ezt Cliptonnak is el kellett ismernie, ha egy pillantást vetett a körülötte levõ emberekre. Nyilvánvaló volt, hogy gyermeki ártatlansággal élvezték a mulatságot, s õszinte hurrázásuk senkiben sem hagyott kételyt kitûnõ hangulatuk felõl.

Másnap a foglyok útnak indultak. Csak a legsúlyosabb betegek és a rokkantak maradtak hátra. Ezeket a Burmából érkezõ legközelebbi vonat fogja Bangkokba szállítani. A tisztek is elmentek a katonáikkal. Reeves és Hughes, bármennyire sajnálta is, kénytelen volt csatlakozni a menetoszlophoz, mert egyiküknek sem engedélyezték, hogy jelen legyen, amikor az elsõ vonat átmegy azon a hídon, amely annyi fáradságukba került. Nicholson ezredesnek azonban megengedték, hogy ott maradjon, s megvárja, amíg elkísérheti a betegeket. Szolgálataira való tekintettel Saito ezredes nem tagadhatta meg tõle ezt a kegyet, amelyet szokásos méltóságával kért.

Nagy, erélyes léptekkel haladt, sarka diadalmasan kopogott a hídpályán. Gyõzött. A híd elkészült; fényûzõnek nem lehetett mondani, de nem hiányzott belõle az a "gondos kidolgozás", ami a nyugati népek erényeit Thaiföld ege alatt is megcsillogtathatja. E pillanatban valóban itt volt a helye: a parancsnok még egyszer szemlét tart a diadalmenet elõtt. Nem is lehetett volna máshol. Ottléte megvigasztalta egy kicsit azért, hogy hû munkatársai és emberei elmentek, pedig õk is megérdemelték volna, hogy kivegyék részüket a dicsõségbõl. Szerencsére õ itt volt. A híd erõs, ezt tudta. Nincs gyönge pontja. Alkalmas a rá váró feladatokra. De semmi sem pótolhatja a felelõs parancsnok tekintetét: ebben is biztos volt. Sosem lehet mindent elõre látni. Tapasztalatokban gazdag élete õt is megtanította rá, hogy az utolsó pillanatban mindig történhet valami, még egy szalmaszálban is el lehet botlani. S a legjobb beosztott sem ér semmit, ha ilyenkor gyorsan kell dönteni. Természetesen kutyába sem vette a Saito parancsára reggel kiküldött japán õrjárat jelentését. Maga is körül akart nézni. S míg végigment a hídon, minden gerenda szilárdságát, minden illesztés épségét ellenõrizte tekintetével.

Amikor túlért a híd közepén, kihajolt a korláton, mint ahogy öt-hat méterenként eddig is megtette. Tekintete egy cölöpre esett, s meglepetésében megdermedt.

A gazda szeme az elsõ pillantásra felfedezte azt a feltûnõ hullámpárnát, amelyet az egyik töltet okozott a víz színén. Nicholson ezredes figyelmesebben szemügyre vette, és mintha valami barna anyagot látott volna a fán. Egy másodpercig tétovázott, aztán továbbment, de pár méterrel odább, egy másik cölöp fölött, újra megállt. Megint kihajolt.

– Különös! – dörmögte.

Ismét tétovázott, átment a vágányon, s megnézte a túlsó oldalon is. Újabb barna testet látott, alig hüvelyknyi víz borította. Meghatározhatatlan, rossz érzése támadt, mintha piszkos foltot fedezett volna fel a mûvén. Elhatározta, hogy folytatja útját, elment a hídpálya végéig, sarkon fordult, és visszajött, mint az elõbb az õrjárat, megint megállt, sokáig tûnõdött, nézelõdött, s a fejét rázta. Végül vállat vont, s újra elindult a jobb part felé. Közben beszélt magában.

– Két napja még nem volt itt – dünnyögte. – Igaz, hogy a folyó azóta leapadt... Valószínûleg egy csomó hordalék, annak a maradványai akadtak fenn a cölöpökön. Csakhogy...

A gyanú árnyéka suhant át az agyán, de az igazság túlságosan rendkívüli volt ahhoz, hogy rádöbbenjen. Derûs, jó hangulata mindenesetre odalett. Elrontották a délelõttjét. Még egyszer visszafordult, hogy újra szemügyre vegye ezt a rendellenességet, s még mindig nyugtalanul, végül is partra lépett.

– Lehetetlen! – dörmögte, miközben újra szembenézett a lelkében egy pillanatra megfogamzott gyanúval. Hacsak nem kínai partizánok...

A szabotázs eszméje elválaszthatatlanul összeforrt benne a régi ellenséggel.

– Ez itt lehetetlen – ismételte meg, de jókedve nem tért vissza többé.

Már látszott a vonat, amint nagyon messze, kínlódva pöfögött a síneken. Az ezredes kiszámította, hogy még legalább tíz perce van, amíg megérkezik. Saito, aki fel-alá járkált a híd és a század között, zavartan nézett a feléje közeledõ ezredesre, mint mindig, ha találkoztak. Amikor a japán melléje ért, Nicholson ezredes hirtelen elhatározta magát.

– Saito ezredes – mondta ellentmondást nem tûrõ hangon. – Valami itt nincs rendben. Jobb lenne utánanézni, mielõtt megjön a vonat.

S választ sem várva, gyorsan leszaladt a meredek lejtõn. Azt tervezte, hogy beszállnak a híd alatt kikötött kis bennszülött csónakba, s körülevezik a cölöpöket. A partra érve, ösztönösen egész hosszában végigfuttatta rajta gyakorlott tekintetét, s a csillogó kavicsokon felfedezte az elektromos vezetéket. Nicholson ezredes összeráncolta a szemöldökét, és megindult a zsinór felé.

 

7

 

Abban a percben került Shears látókörébe, amikor ruganyos lépteivel – amit a naponta végzett mérsékelt testgyakorlásnak és a hagyományos igazságok békés tanulmányozásának köszönhetett – lesietett a meredek lejtõn. A japán ezredes nyomon követte. Shears csak most értette meg, hogy a balsors még nem játszotta ki valamennyi kártyáját. Joyce már rég megpillantotta Nicholson ezredest. Minthogy sikerült hipnotikus állapotba bûvölnie magát, különösebb izgalom nélkül figyelte, hogy mit mûvel a hídon. S amikor Saito körvonalait is meglátta mögötte a parton, megragadta a tõrét.

Shears észrevette a vezetékhez közeledõ Nicholson ezredest, aki szinte maga után vonszolta a japán tisztet. Ebben a képtelen helyzetben valósággal hisztérikus roham tört ki rajta, s beszélni kezdett magában:

– És még õ viszi oda! Az angol vezeti. Ha meg lehetne magyarázni neki, ha csak egy szót, egyetlenegy szót mondhatnánk neki...

A távolból már hallatszott a kehes mozdony gyönge pöfögése. A japánok bizonyára valamennyien a helyükön vannak, hogy ünnepélyesen fogadják a vonatot. A táborból nem lehetett látni a parton tartózkodó két férfit. "Number one" dühös mozdulatot tett, amint egy szempillantás alatt pontosan megértette a helyzetet, s egyelõre kifogástalan reflexeiben félreérthetetlenül megérezte, milyen elkerülhetetlen akciót parancsol ebben a helyzetben a "Plastic & Destructions Co. Ltd." a zászlaja alá felsorakozott férfiaknak, õ is megragadta a tõrét. Kirántotta a derékszíjából, s elõírásos módon maga elé tartotta, miközben lefelé fordított kezének ujjai alulról szorongatták a markolatot, hüvelykujja pedig a penge tövéhez simult, nem azért, hogy használja a fegyvert, hanem hogy eszeveszett kísérletet tegyen Joyce szuggerálására, engedve ösztönének, amely az elõbb arra kényszerítette, hogy tekintetével az õrjárat mozdulatait kövesse.

Nicholson ezredes megállt a vezeték elõtt. Saito kurta lábával kacsázva közeledett. A délelõtt minden izgalma jelentéktelen volt ahhoz az izgalomhoz képest, amelyet Shears ebben a pillanatban érzett. Hangosan kiabálni kezdett, s közben tõrével az arca elõtt csapkodott.

– Nem bírja megtenni! Nem bírja megtenni! Vannak dolgok, amiket nem lehet megkövetelni egy fiatal fiútól, aki rendes nevelést kapott, és rajzteremben töltötte az ifjúságát, örült voltam, amikor engedtem neki. Nekem kellett volna elfoglalnom a helyét. Nem bírja megtenni!

Saito utolérte Nicholson ezredest, aki lehajolt, és kezébe vette a vezetéket. Shears szíve vadul dörömbölt a mellkasában, mintha csak kísérni akarta volna a benne zúgó, eszeveszett és kétségbeesett panaszt, amely mérges mondattöredékekben szakadt ki belõle.

– Nem bírja megtenni! Még három perc; három perc, és a vonat megérkezik! Nem bírj a megtenni!

Az egyik thaiföldi partizán, aki a fegyvere mellett feküdt, ijedt pillantásokat vetett rá. A dzsungel szerencsére elnyelte hangját. Minden izma megfeszült, görcsösen markolta a tõrt, amelyet most mozdulatlanul tartott a szeme elõtt.

– Nem bírja megtenni! Mindenható Isten, add, hogy érzéketlen legyen; hogy tíz másodpercre megvaduljon!...

De mialatt ezt az esztelen imát mondta, észrevette, hogy valami megmozdul a vörhenyes fa alatt, a lombok közt, s a bokrok szétnyílnak. Teste megmerevedett, lélegzete elakadt. Joyce elõrehajolva, tõrrel a kezében, nesztelenül leereszkedett a meredek lejtõn. Shears tekintete megállapodott rajta, s nem hagyta el többé.

Saito, akinek agya lassan mûködött, az erdõnek háttal guggolt a vízparton; ha egy rendkívüli körülmény megakadályozta, hogy fegyelmezze magát, ösztönösen ezt a kelen ember számára oly természetes testtartást vette fel. Most õ fogta meg a zsinórt. Shears egy angol mondatot hallott.

– Ez valóban nyugtalanító, Saito ezredes.

Rövid csönd következett. A japán a vezeték szálait piszkálta az új javai. Joyce észrevétlenül a két ember mögé ért.

– De az istenért! – üvöltött fel hirtelen Nicholson ezredes. – A híd alá van aknázva, Saito ezredes! Az ott, a cölöpökön, az ördögbe is, robbantóanyag! És ez a vezeték...

A dzsungel felé fordult, mialatt Saito az elõbbi szavak súlyát latolgatta. Shears tekintete még feszültebb lett. Abban a pillanatban, amikor ökle jobbról balra lendült, a nap visszfényének villanását látta a túlsó parton. S a guggoló ember tartásában azonnal észrevette a várt változást.

Meg bírta tenni. Sikerült. Megfeszült testének egyetlen izma sem ernyedt el, míg az acél szinte ellenállás nélkül behatolt. Szemrebbenés nélkül végezte el a másodlagos mozdulatokat is. S ugyanabban a másodpercben, részben, hogy a kapott oktatás szerint járjon el, részben, mert parancsoló szükségét érezte, hogy valami kézzelfoghatóba kapaszkodjék, feszülõ bal karjával átölelte az átmetszett torkú ellenség nyakát. Saito görcsös mozdulattal kiegyenesítette a lábát, s félig felemelkedett. Joyce minden erejével magához szorította nemcsak azért, hogy megfojtsa, hanem azért is, hogy legyõzze saját tagjai kezdõdõ remegését.

A következõ percben a japán összerogyott. Nem is kiáltott. Legfeljebb csak hörgött, de azt is egyedül Shears hallotta, mert feszülten figyelt. Joyce pár másodpercig bénultan hevert ellenfele alatt, aki ráhanyatlott, és vérével áztatta. Volt ereje a feladat végrehajtásához. Legyõzte önmagát és ellenségét. De abban már nem volt biztos, maradt-e elég energiája, hogy feltápászkodjék. Végre összeszedte magát. Egy gyors mozdulattal eltaszította az élettelen testet, amely félig a vízbe gurult, és körülnézett. A két part elhagyatott volt. Diadalmaskodott, de a büszkeség érzése nem csökkentette sem undorát, sem borzadását. Nagy nehezen négykézlábra állt. Már csak néhány egyszerû elvégzendõ dolog volt hátra. Elõször is tisztázni a kétértelmû helyzetet. Ehhez két szó is elég. Nicholson ezredes mozdulatlanul állt, a váratlan jelenet kõvé dermesztette.

– Tiszt vagyok, angol tiszt, sir – suttogta Joyce. – A híd mindjárt felrobban. Távozzék!

Nem ismert rá saját hangjára. Elmondhatatlan fáradságába került, hogy megmozdítsa az ajkát. S a másik mintha nem is hallotta volna!

– Angol tiszt, sir! – ismételte meg kétségbeesetten. – A 316-os különítmény Calcuttából. Kommandó. Parancsom van a híd felrobbantására.

Nicholson ezredes végre életjelt adott. Különös fény villant fel szemében. Tompa hangon megszólalt:

– A híd felrobbantására?

– Távozzék, sir; jön a vonat. Bûntársnak fogják tartani. Az ezredes még mindig mereven állt elõtte.

Nem volt több idõ a tárgyalásra. Újra cselekedni kellett. Már tisztán ki lehetett venni a mozdony zihálását. Joyce érezte, hogy a lába felmondja a szolgálatot. Négykézláb mászott fel a lejtõn, az õrhelye felé.

– A híd felrobbantására! – ismételte meg Nicholson ezredes.

Egyetlen mozdulatot sem tett. Kifejezéstelen tekintettel figyelte Joyce keserves kúszását, mintha szavai értelmét igyekezett volna megfejteni. Aztán hirtelen megmozdult, utána indult. Dühösen félrehúzta a lombfüggönyt, amely összezárult a másik mögött, és felfedezte a rejtekhelyet a robbantókészülékkel, amelyre Joyce már rá is tette a kezét.

– A híd felrobbantására! – kiáltott fel még egyszer az ezredes.

– Angol tiszt vagyok, sir... – motyogta Joyce szinte panaszosan. – Angol tiszt Calcuttából... Parancsom van rá...

Nem bírta befejezni a mondatot. Nicholson ezredes üvöltve vetette rá magát:

– Help!*

[* Segítség!]

 

8

 

Két embert vesztettünk. Némi kár, de híd érintetlen, hála brit ezredes hõsiességének.

 

Így hangzott a tömör jelentés, amelyet a trió egyetlen életben maradt tagja, Warden, szálláshelyükre való visszatérésekor Calcuttába küldött.

A jelentés elolvasása után Green ezredes úgy vélekedett, hogy az ügy több pontja még mindig homályos, és bõvebb magyarázatot kért. Warden azt válaszolta, hogy nincs több mondanivalója. Parancsnoka ekkor megállapította, hogy Warden máris elég sokáig maradt a thaiföldi dzsungelben, s nem szabad egy embert magára hagyni azon a veszélyes poszton, egy olyan vidéken, amelyet a japánok valószínûleg át fognak kutatni. A 316-os különítmény éppen ez idõ tájt kapott komoly erõsítést. Másik csoportot dobtak le ejtõernyõvel egy távol esõ övezetben, hogy tartsa a kapcsolatot a thaiföldiekkel, Wardent pedig visszarendelték a központba. Egy tengeralattjáró ment érte a Bengál-öböl egyik elhagyatott partjára, amelyet Warden kétheti kalandos gyaloglás után el is ért. Három nappal hajóra szállása után megérkezett Calcuttába, és jelentkezett Green ezredesnél.

Elõször röviden vázolta az akció elõkészületeit, majd rátért a végrehajtásra. A hegy tetejérõl tanúja volt az egész jelenetnek, egyetlen mozzanat sem kerülte el a figyelmét. Eleinte szenvtelen, nyugodt hangon beszélt, ahogy szokta, de ahogy jobban belemelegedett elbeszélésébe, magatartása megváltozott. Egy hónapja élt fajtája egyetlen képviselõjeként a thaiföldi partizánok között, s elnyomott érzelmek vihara zúgott benne. A dráma szakadatlanul újjászületõ epizódjai kavarogva forrtak a koponyájában; s minthogy szenvedélye volt a logika, ösztönösen igyekezett mindent megtenni, hogy ésszerû magyarázatot találjon rájuk, s néhány általános alapelvre vezesse vissza õket.

A 316-os különítmény irodájában végre napvilágot látott ezeknek az õrjöngõ töprengéseknek eredménye. Képtelen volt beérni száraz katonai jelentéssel. Elkerülhetetlennek tartotta, hogy szabad folyást engedjen döbbenetei, aggályai, kételyei és dühe áradatának, s egyben tartózkodás nélkül feltárja a képtelen végkifejlet mélyen rejlõ okait, úgy, ahogy kielemezte õket. Ugyanakkor kötelességérzete arra sarkallta, hogy tárgyilagosan is beszámoljon az eseményekrõl. Megpróbálta rákényszeríteni magát – idõnként sikerrel –, de aztán újra elragadta fékevesztett szenvedélyének áradata. Az eredmény különös vegyület volt, amelyben az átkozódások olykor teljesen összefüggéstelenül keveredtek egy heves védõbeszéd töredékeivel, miközben itt-ott felbukkantak egy szertelen filozófia paradox tételei, s alkalomadtán néhány "tény" is.

Green ezredes türelmes kíváncsisággal hallgatta fantasztikus ékesszólását, amelyben nyomát sem lelte Warden professzor higgadtságának és legendás módszerességének. Öt elsõsorban a tények érdekelték. De csak ritkán szakította félbe alárendeltjét. Tapasztalatból tudta, milyen az, ha valaki visszatér egy küldetésbõl, amelynek részesei mindent megtettek, ami tõlük telt, s önhibájukon kívül mégis nyomorúságos kudarcot vallottak. Ilyenkor messzemenõen figyelembe vette a human element-et,* szemet hunyt az összefüggéstelen kifejezések fölött, s láthatólag az olykor tiszteletlen hangon sem ütõdött meg.

[* Az emberi szempont.]

– ...Nyilván azt fogja mondani nekem, sir, hogy az a gyerek ostobán viselkedett. Ostobán hát, de az õ helyében senki sem viselkedett volna okosabban. Jól megfigyeltem. Egy percre sem vettem le róla a szemem. Még azt is kitaláltam, mit mondott az ezredesnek. Azt tette, amit én tettem volna a helyében. Láttam, hogyan vonszolta magát. A vonat közeledett. Magam sem értettem, mi történik, amikor a másik rávetette magát. Csak lassan, sok töprengés után fogtam fel... És Shears még azt állította, hogy túl sokat gondolkozik! Úristen, éppen ellenkezõleg, nem gondolkozott eleget! Több körültekintésre, több ítélõerõre lett volna szüksége. Akkor rájött volna, hogy a mi szakmánkban nem elég vaktában elvágni egy torkot! A megfelelõ torkot kell elvágni! Ugye, ön is így véli, sir?

Fölényes értelem, erre lett volna szüksége. Kiszimatolni az igazán veszélyes ellenséget, megérteni, hogy az a tiszteletre méltó tökfilkó nem engedheti meg, hogy mûve elpusztuljon. Hiszen a sikert, a diadalt testesítette meg számára. Hat hónapja álomvilágban élt. Egy rendkívül kifinomult elme már abból is kitalálhatta volna, ahogy a hídpályán lépkedett. Távcsõvégre kaptam, sir... Bárcsak puskavégre kaphattam volna!... Emlékszem, hogy a gyõztesek üdvözült mosolyát láttam az arcán... Pompás, erélyes férfitípus volt, sir, ahogy a 316-os különítménynél mondani szokás! Akit sohasem tör le a balszerencse; aki mindig újra talpra áll! Segítségül hívta a japánokat!

Ez a tiszta szemû vén szamár valószínûleg egész életében arról ábrándozott, hogy maradandó mûvet hagy maga után. Minthogy nem építhetett várost vagy székesegyházat, a hídra vetette magát! Hát azt hiszi, hogy hagyja lerombolni?... Egy ilyen derék öreg ezredes a mi derék öreg hadseregünkbõl, sir! Biztos vagyok benne, hogy kora ifjúságában végigolvasta nemzeti kincsünket, mármint Kiplinget, s fogadok, hogy mialatt mûve a víz fölé magasodott, egész mondatok táncoltak ingatag elméjében. "Yours is the earth and everything that's in it, and which is more, you'll be a man, my son!"* Mintha hallanám.

 

Volt benne kötelességérzet, tisztelte a jól végzett munkát... szerette a cselekvést... akárcsak ön, sir, vagy mi!... A cselekvés ostoba misztikájában nálunk egymásra talál a kis gépírónõ és a nagy hadvezér!... Már nem is tudom, mit csináljak, amikor erre gondolok. Egy hónapja mindig erre gondolok, sir. Lehetséges, hogy az az ostoba szörnyeteg csakugyan tiszteletre méltó volt? Lehetséges, hogy neki is volt igazán elfogadható eszménye?... ugyanolyan szent, mint a miénk?... ugyanaz, mint a miénk? Lehetséges, hogy elképesztõ fantazmagóriái ugyanabban a világban gyökereztek, ahol a minket ösztökélõ sarkantyút kovácsolták?... Abban a rejtélyes éterben, sir, ahol a cselekedetekre sarkalló szenvedélyek forrnak! Lehetséges, hogy ott az "eredménynek" semmi jelentõsége sincs, s csak az erõfeszítés belsõ éneke számít? Vagy az õrjöngésnek ez a birodalma, ahogy én hiszem, olyan pokol, ahol egy ördögi anyaméh mindenféle gonosz praktikával megfertõzi a belõle fakadó érzelmeket, s ezek szükségszerûen gyalázatos eredménnyel járnak?... Mondom, sir, hogy egy hónapja töröm rajta a fejemet. Mi például azért jöttünk ebbe az országba, hogy megtanítsuk az ázsiaiakat a plasztik használatára, vagyis a vonatok porrá zúzására és a hidak felrobbantására. Akkor pedig...

[* Tiéd a föld, s minden, amit méhe rejt, s még többet ér, hogy férfi lesz belõled, fiam!]

– Mondja el az ügy végét – szakította félbe Green ezredes higgadt hangja. – Semmi sem létezik, csak a cselekvés.

– Semmi sem létezik, sir, csak a cselekvés... Ha látta volna Joyce tekintetét, amikor elõbújt a rejtekhelyérõl!... Nem gyöngült el. Szabályszerûen használta a tõrt, erre tanú vagyok. Csak egy cséppel több ítélõképességre lett volna szüksége... A másik olyan vadul vetette rá magát, hogy mindketten legurultak a lejtõn, a folyó felé. Csak a víz partján álltak meg. Szabad szemmel nézve, mozdulatlannak látszottak. Én távcsövön a részleteket is láttam... Egymáson feküdtek. Az egyenruhás test földhöz szögezte a vérfoltos, meztelen testet, teljes súlyával ránehezedett, s két õrjöngõ keze a torkát szorongatta... Nagyon tisztán láttam. Szétvetett karral hevert a hulla mellett, amelyben még akkor is benne volt a tõr. Ebben a pillanatban megértette tévedését, sir, ebben biztos vagyok. Rájött, ezt tudom, rájött, hogy eltévesztette az ezredesét!

Láttam. A keze egészen közel volt a fegyver markolatához. Megragadta. Megfeszült. Szinte láttam az izmok játékát. Egy pillanatig azt hittem, hogy elszánja magát. De túl késõ volt. Nem volt több ereje. Minden tartalékát felhasználta. Nem bírta megtenni... Vagy nem akarta. A nyakát szorongató ellenség valósággal megbénította. Eleresztette a tõrt, elhagyta magát... Teljesen elernyedt, sir. Tudja, milyen az, amikor az ember feladja a harcot? Beletörõdött a vereségbe. Az ajka megmozdult, egy szót mondott. Senki sem tudhatja, káromkodás volt-e, vagy fohász... vagy a reménytelen lemondás kiábrándult, illedelmes kifejezése! Nem tartozott a lázadók közé, sir, legalábbis nem látszott rajta. Mindig tiszteletteljesen viselkedett a feletteseivel. Uramisten! Shears meg én alig bírtuk rávenni, hogy ne kapja magát vigyázzba, valahányszor velünk beszélt! Lefogadnám, hogy "sir"-nek szólította, sir, mielõtt végleg lehunyta a szemét... Minden rajta múlott. Mindennek vége volt.

 

– Több esemény zajlott le ebben a percben, több "tény", ahogy ön nevezi õket, sir. Összekavarodtak bennem, de késõbb kibogoztam õket. A vonat már közel volt. A mozdony zakatolása percrõl percre erõsödött... de nem eléggé, hogy elfojtsa annak az eszeveszettnek az üvöltését, aki vezényléshez szokott, pompás hangját kieresztve segítségért kiabált!... Tehetetlenül álltam, sir... Én sem lettem volna különb a fiúnál; én sem?... senki... talán Shears?... Shears! Ekkor újra kiabálást hallottam. Shears hangját. Az egész völgyet betöltötte. Mintha egy dühöngõ õrült kiabált volna, sir. Csak egyetlen szót bírtam kivenni: "Szúrj!" Õ is megértette, hamarabb, mint én. De akkor már semmi haszna sem volt.

Pár pillanat múlva egy embert láttam a vízben. Az ellenséges part felé úszott, õ volt az, Shears, õ is mindenáron való cselekvés hívei közé tartozott! Esztelenül cselekedett. Megõrjítette az a délelõtt, akárcsak engem. Semmi esélye sem volt... Kis híján magam is odarohantam, pedig több mint két órára lett volna szükségem, hogy leérjek a kakasülõmrõl!

A legkisebb esélye sem volt. Eszeveszetten úszott, mégis pár percig tartott, amíg átért. S közben a vonat átment a hídon, sir, a Kwai folyó nagyszerû hídján, amelyet a testvéreink építettek! Ugyanabban a percben... ugyanabban a percben, emlékszem rá, a lejtõn lerohant egy csapat japán katona, akiket az ordítás csalt oda.

Õk fogadták Shearst, amikor kimászott a vízbõl. Kettõt leszúrt közülük. Két tõrdöféssel, sir, egyetlen részletet sem mulasztottam el. Nem akart élve kerülni a kezükbe; de puskatussal fejbe vágták. A földre zuhant. Joyce nem mozgott már. Az ezredes felállt. A katonák elvágták a vezetéket. Nem maradt semmi, sir, amit meg lehetett volna próbálni.

– Mindig akad valami, amit meg lehet próbálni – szólalt meg Green ezredes hangja.

– Mindig akad valami, sir, amit meg lehet próbálni... Akkor következett be a robbanás. Senki sem gondolt rá, hogy megállítsa a vonatot, s az ráfutott a csapdára, amelyet a hídon túl, éppen a figyelõállásom alatt készítettem elõ. Még szerencse! Egészen megfeledkeztem róla. A mozdony kisiklott, két-három kocsit magával rántott a folyóba. Néhány ember megfulladt. Egy csomó hadianyag tönkrement, de csak annyi kár esett, amit pár nap alatt ki lehet javítani: ez volt az eredmény... A túlsó parton azért támadt némi izgalom.

– Mégis, azt hiszem, elég szép látvány lehetett – jegyezte meg vigasztaló hangon Green ezredes.

– Nagyon szép látvány azoknak, akik igazán szeretik, sir... Éppen ezért arra gondoltam, hátha még szebbé tehetném valamivel. Én is alkalmaztam az alapelveinket, sir. Komolyan törtem a fejem abban a percben, akad-e valami, valamilyen akció, amit meg lehet kísérelni.

– Mindig akad valami, valamilyen akció, amit meg lehet kísérelni – ismételte meg Green ezredes távoli hangja.

– Mindig akad valami, amit meg lehet kísérelni... ez nyilván igaz, hiszen mindenki ezt mondja. Shearsnek is ez volt a jelszava. Idejében eszembe jutott.

Warden elhallgatott egy pillanatra, mert nyomasztotta az az utolsó emlék, majd halkabban folytatta:

– Én is gondolkoztam, sir. Olyan mélyen elgondolkoztam, amennyire csak lehetett, mialatt a katonák Joyce és Shears körül tömörültek; az utóbbi biztosan élt, s talán a másik is, bár az a nyomorult csirkefogó alaposan megszorongatta.

Csak egyetlen lehetõséget láttam az akcióra, sir. A két partizán még mindig ott állt a posztján, az aknavetõk mellett. Ugyanúgy lõhettek a japánokra, mint a hídra, és ez legalább annyira indokolható volt. Ezt a célt adtam meg. Még vártam egy kicsit. Láttam, hogy a katonák felrángatják a foglyokat, s el akarják vezetni õket. Mind a ketten éltek. Ennél rosszabb nem is történhetett volna. Nicholson ezredes mögöttük haladt, lehajtott fejjel, mint aki elmerülten elmélkedik... Annak az ezredesnek az elmélkedése, sir!... Gyorsan határoztam, amíg volt rá idõ.

Parancsot adtam a tüzelésre. A thaiföldiek azonnal megértették. Jól kiképeztük õket, sir. Szép tûzijátékot rendeztek. Ez is nagyszerû látvány volt a figyelõállásból! Csak úgy záporoztak a lövedékek! Magam álltam az egyik aknavetõhöz. Kitûnõ irányzó vagyok.

– Eredményes volt? – szakította félbe Green ezredes hangja.

– Eredményes, sir. Az elsõ aknagránátok a csoport közepébe hulltak. Micsoda szerencse! Mindkettõjüket darabokra tépték. Megbizonyosodtam róla, megnéztem a távcsövön. Higgye el, sir, igazán higgye el, én sem akartam befejezetlenül hagyni a munkát!... Mindhármukat, ezt kellett volna mondanom. Az ezredest is. Semmi sem maradt belõle. Három telitalálat. Szóval: teljes siker!

...Aztán?... Aztán kilõttük egész aknakészletünket, sir. Nem is volt olyan kicsi... A gránátokat sem tartottuk meg. Az állásunkat nagyon jól választottuk meg. Mindent elárasztottunk, sir. Be kell vallanom, hogy kissé izgatott voltam. Mindenhová jutott a lövedékekbõl, a századnak a táborból kifutó maradványaira, a kisiklott vonatra, ahonnan kórusban tört fel az üvöltés, és a hídra is. A két thaiföldit ugyanolyan szenvedély hevítette, mint engem... A japánok visszalõttek. A füst gyorsan terjedt, minket is elért, lassanként eltakarta a hidat és a Kwai folyó völgyét. Szürke, bûzös köd szigetelt el bennünket a világtól. Nem volt több lõszerünk, nem volt mibõl közibük csapni. Elmenekültünk.

Azóta is sokat gondolkoztam ezen a kezdeményezésemen, sir. Ma is meg vagyok gyõzõdve róla, hogy semmi okosabbat nem tehettem volna, hogy ez volt az egyetlen lehetséges megoldás, az egyetlen valóban ésszerû cselekedet...

– Az egyetlen ésszerû cselekedet – ismerte el Green ezredes.