ELSÕ RÉSZ

 

1

 

Az az áthidalhatatlan szakadék, amely egyesek szerint a nyugati és keleti lélek közt tátong, talán csak káprázat szüleménye. Talán csak egy minden komoly alapot nélkülözõ közhely megszokott kifejezése; egy napon felbukkant álnokul, egy csípõs megjegyzésben, de létét semmiféle alapigazság nem bizonyítja. Ebben a háborúban a "látszat megóvása" talán ugyanolyan parancsoló szükségszerûség, ugyanolyan létkérdés volt a briteknek, mint a japánoknak? Talán ugyanolyan kérlelhetetlenül és ellenállhatatlanul szabályozta – noha nem tudatosan – az elõbbiek minden mozdulatát, mint ahogy megszabta az utóbbiak és nyilván valamennyi nép viselkedését? Talán a két ellenség látszólag ellentétes cselekedetei ugyanannak a testetlen valóságnak eltérõ, de jelentéktelen megnyilvánulásai voltak csak? Talán a japán ezredes, Saito gondolkozásmódja lényegében hasonló volt foglya, Nicholson ezredeséhez?

Ezeket a kérdéseket nem egyszer feltette magának Clipton orvos õrnagy, aki maga is hadifogoly volt, akárcsak az ötszáz szerencsétlen, akiket a Kwai folyó melletti táborba vezényeltek a japánok, s akárcsak az a hatvanezer angol, ausztráliai, hollandi és amerikai, akiket számtalan csoportra osztva a világ legkevésbé civilizált zugában, Burma és Thaiföld dzsungeljeiben gyûjtöttek össze, hogy vasutat építsenek a Bengál-öböl, Bangkok és Singapore között. Clipton néha igennel válaszolt önmagának, bár elismerte, hogy ez az álláspont magán viseli a paradoxon minden ismérvét, s szükségessé teszi, hogy az ember alaposan felülemelkedjék a látszólagos jelenségeken. Aki elsajátította, annak például semmiféle jelentõséget nem szabad tulajdonítania sem az ökölcsapásnak, sem a puskatusnak, sem a többi, még veszélyesebb erõszakoskodásnak, amellyel a japán lélek kifejezte magát, sem annak a szilárd méltóságnak, amelyet Nicholson ezredes kedvenc fegyvereként használt a brit fölény bizonyítására. De Clipton csak azokban a percekben ragadtatta magát ilyen bírálatra, amikor parancsnoka viselkedésétõl annyira dühbe gurult, hogy elméjének csak a végokok elvont és szenvedélyes kutatásában sikerült némi megnyugvást találnia.

Ilyenkor változatlanul mindig arra a következtetésre jutott, hogy azoknak a jellemvonásoknak az összességét, amelyek Nicholson ezredes személyiségét alkották (ebben a tiszteletre méltó gyûjteményben ott szorongott egymás mellett a kötelességtudás, ragaszkodás az õsi erényekhez, a tekintélytisztelet, a fegyelem bálványozása és a jól végzett munka öröme), csak egyetlen szóval lehet elég tömören kifejezni: a sznobsággal. A lázas kutatásnak ezekben az idõszakaiban sznobnak tartotta az ezredest, a katonai sznob tökéletes megtestesítõjének, akit a kõkorszak óta tartó, hosszas fejlõdés lassan munkált és érlelt, a hagyomány pedig biztosította fajtájának fennmaradását.

Clipton egyébként természeténél fogva tárgyilagos volt, s rendelkezett azzal a ritka adottsággal, hogy egy problémát különbözõ szempontokból tudott megvizsgálni. Miután végkövetkeztetése egy kicsit lecsillapította az elméjében dúló vihart, amely az ezredes magatartása miatt tört ki, egyszerre hajlamos lett az elnézésre, s kis híján elérzékenyülten ismerte fel parancsnoka kiváló erényeit. Bevallotta magának, hogyha ilyen egy sznob, akkor logikáját egy cseppet megsarkantyúzva, nyilvánvalóan kénytelen lesz ugyanebbe a kategóriába sorolni a legcsodálatosabb érzelmeket is, s a végén még az anyai szeretetben is a sznobság legkétségtelenebb megnyilvánulásait fedezi majd fel.

 

A tisztelet, amelyet Nicholson ezredes a fegyelem iránt tanúsított, a múltban Ázsia és Afrika különbözõ vidékein vált hírhedtté. Újra megerõsítést nyert a Malájföld lerohanását követõ, 1942-es singapore-i katasztrófa alkalmából.

Miután a fõparancsnokság elrendelte a fegyverletételt, s ezredének néhány fiatal tisztje elhatározta, hogy kijut a tengerpartra, szerez egy csónakot, és elvitorlázik Holland-Indiába, Nicholson ezredes, bár tisztelettel adózott buzgalmuknak és bátorságuknak, minden még rendelkezésre álló eszközt latba vetett tervük ellen.

Elõször megpróbálta meggyõzni õket. Elmagyarázta, hogy szándékuk határozottan ellentétben áll a kapott utasításokkal. A fõparancsnok aláírta az egész Malájföldre érvényes megadási okmányt, s ez alól nem vonhatja ki magát õfelsége egyetlen alattvalója sem, ha nem akar az engedelmesség megtagadásának bûnébe esni. Ami õt illeti, õ csak egyetlen lehetséges magatartást lát: várni a színhelyen, amíg oda nem érkezik egy japán törzstiszt, aki elõtt leteheti a fegyvert a tisztjeivel együtt, és azzal a néhány száz katonával, aki túlélte az utolsó hetek mészárlásait.

– Milyen példát mutatnak a legénységnek azok a parancsnokok – mondta –, akik kivonják magukat kötelességük teljesítése alól?

Érveit alátámasztotta a súlyos órákban átható élességûvé váló tekintete. Szeme olyan színû volt, mint az Indiai-óceán szélcsendes idõben, örökké nyugodt arca érzékenyen tükrözte lelkifurdalást nem ismerõ lelkét. Vörösbe játszó szõke bajuszt viselt, mint a higgadt hõsök, s pirospozsgás bõre egészséges szívrõl tanúskodott, amely hibátlan; hatalmas és szabályos vérkeringést ellenõriz. Clipton, aki az egész hadjárat alatt mellette volt, mindennap álmélkodva vette tudomásul, hogy csodálatos módon a szeme láttára ölt testet az indiai hadsereg brit tisztje, az a lény, akit mindeddig legendának vélt, s aki valódiságát olyan szélsõséges eszközökkel bizonyítja be, amelyek az elkeseredés és az ellágyulás fájdalmasan váltakozó válságait idézik elõ benne.

Clipton pártolta a fiatal tisztek ügyét. Egyetértett velük, és ezt meg is mondta. Nicholson ezredes súlyos szemrehányásokkal halmozta el érte, s nem hallgatta el kínos meglepetését, hogy egy érett férfi, aki felelõsségteljes beosztásban van, osztozik hígvelejû ifjoncok csalfa reményeiben, s olyan kalandos rögtönzésekre biztatja õket, amelyekbõl soha semmi jó nem származhat.

Miután kifejtette érveit, pontos és szigorú parancsokat adott. Valamennyi tiszt, altiszt és közlegény a helyszínen várja meg a japánok érkezését. A megadás nem az õ magánügyük, semmiképpen sem kell azt érezniük, hogy megalázkodnak. Egyedül viseli az egész ezredre háruló terhet.

A tisztek többsége ezt tudomásul is vette, mert nagy meggyõzõ erõvel és nem csekély tekintéllyel rendelkezett, vitathatatlan személyes bátorsága pedig lehetetlenné tetté, hogy a kötelességérzeten kívül más indítóokot tulajdonítsanak viselkedésének. Némelyek mégis megszegték a tilalmat, és nekivágtak a dzsungelnek. Nicholson ezredesnek ez komoly fájdalmat okozott. Szökevényeknek nyilvánította õket, s türelmetlenül várta a japánok megérkezését.

E jelentõs eseményre készülve, komor és méltóságteljes szertartást terveit ki. Némi töprengés után úgy határozott, hogy a fegyverletételre érkezõ ellenséges ezredesnek a derékszíján viselt pisztolyt nyújtja át; e tárgy jelképezi majd, hogy aláveti magát a gyõztesnek. Ezt a mozdulatot többször is elpróbálta, s biztos volt benne, hogy könnyen leoldja majd a pisztolytokot. Legjobb egyenruháját öltötte magára, és gondos tisztálkodásra utasította embereit. Aztán felsorakoztatta õket, a puskákat gúlába rakatta, és ellenõrizte, hogy egyenes vonalban állnak-e.

Elsõnek közkatonák érkeztek, akik a mûvelt világban ismert nyelvek közül egyet sem beszéltek. Nicholson ezredes meg se moccant. Aztán egy altiszt jött egy teherautóval, s intett az angoloknak, hogy rakják fel fegyvereiket a jármûre. Az ezredes megtiltotta a csapatának, hogy megmozduljon. Magas rangú tisztet követelt. Tiszt sehol sem volt, sem alacsony, sem magas rangú, s a japánok nem értették, hogy mit kér tõlük. Dühbe gurultak. A katonák fenyegetõ magatartást tanúsítottak, s az altiszt rekedten ordítozva mutogatott a gúlákra. Az ezredes megparancsolta az embereinek, hogy maradjanak a helyükön, és meg ne mozduljanak. Géppisztolyokat szegeztek rájuk, s az ezredest kíméletlenül ide-oda taszigálták. De õ megõrizte hidegvérét, és megismételte kérését. Az angolok nyugtalanul összenéztek, s Clipton már azon töprengett, vajon az elvekhez és formákhoz ragaszkodó parancsnokuk mindnyájukat lemészároltatja-e, amikor végre elõbukkant egy japán tisztekkel megrakott gépkocsi. Az egyik tiszt õrnagyi rangjelzést viselt. Nicholson ezredes úgy döntött, hogy jobb híján ennek fogja megadni magát. Vigyázzt vezényelt a csapatának, õ maga elõírásosan tisztelgett, majd lehúzta derékszíjáról a pisztolytokot, és nemes mozdulattal átnyújtotta.

Az õrnagy, akit meghökkentett ez az ajándék, elõször hátrahõkölt; aztán nagy zavarba jött; végül hosszas, durva röhögésben tört ki, s hamarosan társai is követték példáját. Nicholson ezredes vállat vont, s gõgös arcot vágott. A katonáinak azonban megengedte, hogy felrakják a fegyvereket a teherautóra.

 

Arra az idõre, amelyet egy Singapore melletti hadifogolytáborban töltöttek, Nicholson ezredes azt a feladatot tûzte ki maga elé, hogy a gyõztesek hebehurgya és rendetlen viselkedésével szemben fenntartsa az angolszász rendszerességet. Clipton, aki továbbra is mellette maradt, még ekkor is azon tûnõdött, hogy áldja vagy átkozza-e.

Hogy saját tekintélyével is megerõsítse és szentesítse a japán utasításokat, kiadott egy sor parancsot, aminek következtében az egységhez tartozó katonák példásan viselkedtek, és rosszul táplálkoztak. A looting, vagyis konzervdobozok és más élelmiszerek organizálása, amit a többi ezredhez tartozó hadifoglyok – az õrök ellenére, sõt gyakran bûnrészességükkel – nem egyszer sikerrel ûztek Singapore lebombázott külvárosaiban, jól kiegészítette a sovány fejadagokat. De Nicholson ezredes semmiképpen sem tûrte el a fosztogatást. Tisztjeivel elõadásokat tartatott, s ilyenkor megbélyegezték az efféle méltatlan magatartást, és kifejtették, hogy az angol katonák csupán egyféleképpen tudnak tiszteletet ébreszteni ideiglenes legyõzõikben: példamutatóan kifogástalan magaviseletükkel. Ismétlõdõ motozásokkal még az õrségnél is alaposabban ellenõriztette, hogy alávetik-e magukat ennek a rendszabálynak.

Az idegen országban tartózkodó katona kötelezõ becsületességérõl szóló elõadásokon kívül más terhes feladatokat is kirótt embereire. Az ezredet ebben az idõben nem halmozták el munkával, mert a japánok egyetlen komoly építkezésbe sem fogtak Singapore környékén. Az ezredes meg volt gyõzõdve róla, hogy a tétlenség árt a legénységnek, s minthogy tartott a katonai szellem hanyatlásától, tervet dolgozott ki a szabad idõ felhasználására. Kötelezte a tisztjeit, hogy a szervezeti szabályzatból egész fejezeteket olvassanak fel, és magyarázzanak meg a legénységnek; kikérdeztette a katonákat az elhangzottakból, s jutalomként az aláírásával ellátott dicsérõ oklevelet osztogatott. Természetesen a fegyelem oktatásáról sem feledkeztek meg ezeken a tanfolyamokon. Idõnként hangsúlyozták, hogy az alárendeltek még a hadifogolytáborban is kötelesek tisztelegni feletteseiknek. A privateok* tehát, akiknek ráadásul rangra való tekintet nélkül szalutálniuk kellett minden japánnak, állandóan ki voltak téve – ha megfeledkeztek a parancsról – egyrészt az õrök rúgásainak és puskatusának, másrészt az ezredes dorgálásának és büntetéseinek, amelyek közül a legsúlyosabb az volt, hogy pihenõidõben órák hosszat állniuk kellett.

[* Közlegények.]

Clipton olykor csodálkozott rajta, hogy a katonák általában elfogadják ezt a spártai fegyelmet, s alávetik magukat egy olyan tekintélynek, amelyet semmiféle tényleges hatalom nem támogat, hiszen akitõl ered, maga is ki van téve különbözõ durva zaklatásoknak. Azon tûnõdött ilyenkor, hogy engedelmességüket az ezredes személye iránti tiszteletnek kell-e tulajdonítani, vagy annak a kevés elõnynek, amelyben az õ jóvoltából részesülnek; mert az tagadhatatlan volt, hogy az ezredes hajthatatlanságával még a japánoktól is kicsikart bizonyos engedményeket. Fegyverként használta ellenük elvhûségét, makacsságát, azt a képességét, hogy mindaddig egyetlenegy meghatározott dologra tudta összpontosítani figyelmét, amíg el nem érte, amit akart, továbbá a genfi és hágai egyezményeket tartalmazó Manual of military law-t,* amelyet nyugodtan a japánok orra alá dugott, valahányszor megszegték ezt a nemzetközi kódexet. Fizikai bátorsága, és az a körülmény, hogy semmibe vette a tettlegességeket, kétségtelenül nagymértékben hozzájárult tekintélyéhez. Több alkalommal, amikor a japánok áthágták a gyõztesek írott jogait, nem elégedett meg a tiltakozással. Személyesen is közbelépett. Egyszer egy különösképpen kegyetlen õr, aki jogtalan követelésekkel állt elõ, durván megütötte. De az ügy az ezredes gyõzelmével végzõdött, s támadóját megbüntették. Ekkor megszigorította saját rendszabályait, amelyek zsarnokibbak voltak a japánok szeszélyeinél.

[* Haditörvények kézikönyve.]

– Az a fõ – mondta Cliptonnak, valahányszor ez magyarázgatni próbálta, hogy a körülmények mégiscsak felhatalmazzák némi elnézésre –, az a fõ, hogy a fiúk érezzék: még mindig mi parancsolunk nekik, és nem ezek a majmok. Amíg ez a gondolat élteti õket, katonák maradnak, nem válnak rabszolgává.

A mindig pártatlan Clipton elismerte, hogy ezek ésszerû szavak, s hogy ezredesének viselkedését mindig a legjobb indulat sugallja.

 

2

 

A hadifoglyok most már úgy emlékeztek vissza a singapore-i táborban eltöltött hónapokra, mint a boldogság korszakára, és sóhajtozva emlegették, amikor Thaiföldnek ezen a rideg vidékén felmérték jelenlegi helyzetüket. Hogy ideérjenek, elõbb végtelen sokáig utaztak vasúton, s keresztülszelték egész Malájföldet, majd kimerítõ menetelésre kényszerültek, miközben a klímától és a hiányos táplálkozástól elgyengülve, a viszontlátás reménye nélkül, sorra elhagyogatták nyomorúságos felszerelésük legnehezebb és legértékesebb darabjait. A vasútvonal köré, amelyet építeniük kellett, máris olyan legenda szövõdött, ami nem töltötte el õket optimizmussal.

Nicholson ezredest és egységét valamivel késõbb indították útnak, mint a többieket, s a munka már megkezdõdött, mire Thaiföldre érkeztek. A kimerítõ gyaloglás után az új japán hatóságokkal való elsõ találkozás nem ígérkezett biztatónak. Singapore-ban olyan katonákkal volt dolguk, akik a gyõzelem elsõ mámorának elmúltával, a primitív kegyetlenség elég ritka kitöréseitõl eltekintve, nem zsarnokoskodtak jobban, mint a nyugati gyõztesek. Azok a tisztek, akiket a vasútvonal mentén elhelyezett szövetséges hadifoglyok parancsnokaiul jelöltek ki, látszólag egészen másképp gondolkoztak. Már az elsõ pillanatokban kegyetlen fegyõröknek bizonyultak, akikben megvolt minden hajlandóság, hogy szadista hóhérokká változzanak.

Nicholson ezredest és ezrede megmaradt részét, amelyet még ekkor is büszkén a sajátjának vallott, elõször egy hatalmas táborba irányították, ahol valamennyi menetoszlop pihenõt tartott, de a tábor egy részét állandó jelleggel elfoglalta már egy munkacsapat is. Itt csak rövid ideig maradtak, de ezalatt meggyõzõdhettek róla, mit fognak követelni tõlük, s milyen életkörülményeknek lesznek kitéve a munka bevégzéséig. Az itt dolgozó szerencsétlenek úgy robotoltak, mint az igásbarmok. A norma, amelyet egy-egy emberre kiszabtak, talán nem haladta meg egy erõteljes és jól táplált férfi erejét, de azokat a szánalmas, csonttá fogyott lényeket – akikké alig két hónap leforgása alatt váltak – hajnaltól késõ estig, sõt néha még az éjszaka elsõ óráiban is a munkahelyükhöz láncolta. A szidalmak és az ütlegek, amelyek már a legkisebb mulasztáskor is csak úgy záporoztak a hátukra, letörték és elcsüggesztették õket, s közben még szörnyûbb büntetésektõl rettegtek. Cliptont megrendítette testi állapotuk. Napirenden volt a sokféle fekély, a malária, a vérhas, a beriberi, s a tábor orvosa elárulta, hogy még sokkal súlyosabb ragályoktól is tart, de nem áll módjában elhárítani õket. A legelemibb gyógyszerek közül sem rendelkezett egyetleneggyel sem.

Nicholson ezredes összevonta a szemöldökét, de nem tett megjegyzést. Nem volt a tábor "gazdája", és bizonyos értelemben vendégnek tekintette magát. Az angol alezredes elõtt, aki a japánok fennhatósága alatt felelõs volt a táborért, csak egyszer adott hangot felháborodásának: amikor észrevette, hogy a tisztek, még az õrnagyok is, pontosan ugyanolyan körülmények közt vesznek részt a munkában, mint a legénység, azaz napszámosként túrják és hordják a földet. Az alezredes lesütötte a szemét. Elmagyarázta, hogy minden tõle telhetõt megtett e megaláztatás elkerülésére, s csak a nyers erõszak elõtt hajolt meg, hogy elhárítsa a megtorlást, amelyet mindannyian megszenvedtek volna. Nicholson ezredest ez láthatólag nem gyõzte meg: megcsóválta a fejét, majd gõgös hallgatásba burkolózott.

Két napig maradtak a gyûjtõtáborban, míg megkapták a japánoktól a kevés és silány útravalót, továbbá a madzaggal a derékra köthetõ, háromszögletû, durva szövetdarabokat, amelyeket a japánok "munkaruháknak" neveztek; közben alkalmuk nyílt meghallgatni Yamashita tábornokot is, aki egy rögtönzött emelvényen feszítve, karddal az oldalán és világosszürke kesztyûvel a kezén, tört angolsággal elmagyarázta nekik, hogy õ császári felsége akaratából õ a fõparancsnokuk, s hogy mit vár tõlük. Beszédét, amely több mint két óra hosszat tartott, keserves volt végighallgatni, mert legalább annyira sértette nemzeti önérzetüket, mint a szidalmak és az ütlegek. Kijelentette: mivel a kormányuk hazugságai vezették tévútra õket, a japánok nem haragszanak rájuk, emberségesen fognak bánni velük, amíg "zentlemenként" viselkednek, vagyis fenntartás nélkül és minden erejükkel támogatják a dél-ázsiai közös fellendülés övezetét. Mindnyájan hálával tartoznak õ császári felségének, aki lehetõséget ad rá, hogy a vasútvonal építésével kivegyék részüket a közös munkából, és ezzel jóvátegyék eltévelyedésüket. A továbbiakban Yamashita elmagyarázta, hogy a közérdeket szem elõtt tartva, kénytelen szigorú fegyelmet bevezetni, s a legkisebb engedetlenséget sem tûrheti. A lustaság és a hanyagság bûnnek számít. Minden szökési kísérletet halállal büntetnek. Az angol tisztek felelõsek embereik magatartásáén és a munkában tanúsított buzgalmukért.

– A betegség nem mentség – tette hozzá Yamashita tábornok. – Az ésszerû munka rendkívül alkalmas rá, hogy jó kondícióban tartsa az embert, s a vérhas sem meri kikezdeni azt, aki nap nap után megteszi a magáét, hogy teljesítse a császár iránti kötelességét.

Beszédét derûs szavakkal fejezte be, s ez végleg felbõszítette hallgatóit.

– Dolgozzatok vidáman és lendületesen – mondta. – Ez a jelszavam. Ez legyen mától fogva a tiétek is. Akik magukévá teszik, azoknak nem kell félniük sem tõlem, se a nagy japán hadsereg tisztjeitõl, akiknek oltalma alatt álltok.

Ezután az alakulatok elváltak egymástól, mindegyik útnak indult a számára kijelölt pályaszakasz felé. Nicholson ezredest és egységét a Kwai folyó melletti táborba irányították. Ez elég messzi volt, csak néhány mérföldnyire a burmai határtól. Saito ezredes volt a parancsnoka.

 

3

 

Kellemetlen összetûzések tették emlékezetessé az elsõ napokat a Kwai folyó melletti táborban, amelynek légköre kezdettõl fogva ellenséges és elektromosságtól telített volt.

Az elsõ nézeteltérést Saito ezredes hirdetménye váltotta ki, amely elrendelte, hogy a tisztek embereikkel együtt és velük azonos körülmények közt dolgozzanak. Ez udvarias, de határozott kiállásra késztette Nicholson ezredest, aki õszinte tárgyilagossággal fejtette ki álláspontját, s mondókáját azzal fejezte be, hogy a brit tisztek feladata nem a lapát és a csákány forgatása, hanem embereik irányítása.

Saito a türelmetlenség minden jele nélkül hallgatta végig tiltakozását, amit az ezredes jó elõjelnek hitt. Aztán elbocsátotta az angol parancsnokot, és azt mondta, hogy fontolóra veszi a dolgot. Nicholson ezredes bizalomtól eltelve tért vissza a nyomorúságos bambuszkunyhóba, amelyet Cliptonnal és két másik tiszttel osztott meg. Itt saját gyönyörûségére elismételt néhányat azokból az érvekbõl, amelyekkel engedékenységre akarta bírni a japánt. Valamennyit cáfolhatatlannak tartotta, de a következõt tekintette a legmeggyõzõbbnek: az a munkatöbblet, amit néhány fizikai munkához nem szokott ember jelent, jóformán semmit sem számít, az ösztönzés viszont, amit hivatott parancsnokok beosztása ad, szinte felbecsülhetetlen. A japánok érdekében és a munka jó elvégzése céljából sokkal kívánatosabb tehát, ha óvják a parancsnokok tekintélyét és hatalmát, csakhogy ez lehetetlen, amíg ugyanarra a feladatra kényszerítik õket, mint a legénységet. Az ezredes valósággal tûzbe jött, miközben ezt az elméletet a tisztjei elõtt másodszor is kifejtette.

– Végül is: igazam van, vagy nincs igazam? – kérdezte Hughes õrnagytól. – Maga, aki gyárigazgató, el tudja képzelni, hogy egy ilyen vállalkozás megfelelõen lebonyolítható felelõs parancsnokok nélkül?

A végzetes hadjárat veszteségei folytán Cliptonon, az orvoson kívül már csak két tisztbõl állt a törzskara. Singapore óta is maga mellett tartotta õket, mert nagyra becsülte tanácsaikat, s állandóan szüksége volt rá, hogy határozathozatal elõtt a kollektíva bírálatának vesse alá elképzeléseit. Mind a kettõ a tartalékos tisztek közül került ki. Az egyik, Hughes õrnagy, egy malájföldi bányavállalat igazgatója volt a polgári életben. Amikor beosztották az ezredhez, Nicholson ezredes azonnal felismerte szervezõi képességét. A másik, Reeves százados, az indiai közmunkaügyi hivatal mérnökeként dolgozott a háború elõtt. A mozgósításkor egy utászalakulathoz hívták be, de már az elsõ ütközetben elszakadt az egységétõl; az ezredes befogadta, s õt is tanácsadóként osztotta be maga mellé. Szerette, ha szakértõk veszik körül. Nem tartozott a fafejû katonák közé. Készségesen elismerte, hogy egyes polgári vállalatoknál akadnak olyan módszerek is, amelyek megihletik a hadsereget, s egyetlen alkalmat sem mulasztott el az okulásra. Egyformán becsülte a mûszakiakat és a szervezõket.

– Kétségtelenül igaza van, sir – felelte Hughes.

– Én is így vélem – mondta Reeves. – Egy vasútvonal és egy híd építésénél (azt hiszem, hogy egy híd építését is tervbe vették a Kwai folyón) nem szabad helyt adni hebehurgya rögtönzéseknek.

– Igaz, hiszen maga szakértõje ezeknek a munkálatoknak... – álmodozott fennhangon az ezredes. – Na, látják! – zárta le a témát. – Remélem, hogy sikerült egy kis józanságot pumpálnom annak a hígvelejûnek a fejébe.

– S ha a józan ész nem használ – tette hozzá Clipton a parancsnokára pillantva –, még mindig itt van a Manual of military law meg a nemzetközi egyezmények.

– Igen, a nemzetközi egyezmények – helyeselt Nicholson ezredes. – Ezeket a legközelebbi tárgyalásra tartogatom, ha ugyan szükség lesz rájuk.

Clipton megjegyzésében volt egy árnyalatnyi keserû irónia is, mert erõsen tartott tõle, hogy a hivatkozás a józan észre nem használ. Amikor a dzsungelben megszakították az útjukat az egyik pihenõtáborban, fülébe jutott egy-két hír Saito jellemérõl: ha józan volt, idõnként hallgatott a józan ész szavára, de ha mértéktelenül ivott, állítólag a legundorítóbb vadállattá vedlett.

Nicholson ezredes annak az elsõ napnak a délelõttjén tárgyalt vele, amelyet a hadifoglyoknak a tábor kidõlt-bedõlt barakkjaiban való elszállásolására szántak. Saito ígéretéhez híven fontolóra vette a javaslatot. Miután gyanúsnak találta az angol tiszt ellenvetéseit, inni kezdett, hogy megvilágítsa elméjét. Fokozatosan meggyõzte magát, hogy az ezredes megengedhetetlenül megsértette, mert vita tárgyává tette a parancsait, s bizalmatlansága szinte észrevétlenül vad dühvé változott.

Valamivel napnyugta elõtt, mikor haragja tetõpontjára hágott, elhatározta, hogy haladéktalanul megszilárdítja tekintélyét, s általános sorakozót rendelt, õ is tervbe vette, hogy beszédet tart. Már elsõ szavai után nyilvánvalóvá vált, hogy baljós felhõk tornyosulnak a Kwai folyó fölött.

 

– Gyûlölöm a briteket...

Ezzel a fordulattal kezdte, amelyet a továbbiakban pont helyett használt az egyes mondatok közt. Elég jól beszélt angolul, mert valamikor a katonai attasé tisztét töltötte be egy brit országban, ahonnan részegeskedése miatt hívták vissza. Fegyõri funkciója karrierje nyomorúságos végét jelentette, elõléptetésre nem számíthatott többé. Mivel nem vehetett részt a harcokban, megaláztatásának tudata áthatotta a hadifoglyok elleni gyûlöletét.

– Gyûlölöm a briteket – kezdte Saito ezredes. – Azért vagytok itt az én kizárólagos parancsnokságom alatt, hogy elvégezzetek bizonyos munkálatokat, amelyek szükségesek a nagy japán hadsereg gyõzelméhez. Egyszer s mindenkorra értésetekre akarom adni, hogy a legcsekélyebb vitát sem tûröm el a parancsaim fölött. Gyûlölöm a briteket. A tiltakozás elsõ jelére rettenetesen meg foglak büntetni benneteket. A fegyelmet fenn kell tartani. Ha egyesek a maguk feje után akarnak menni, figyelmeztetem õket, hogy mindnyájatok fölött élet és halál ura vagyok. Habozás nélkül élni fogok a jogaimmal, hogy megfelelõen elvégezzétek a munkát, amelyet õ császári felsége rám bízott. Gyûlölöm a briteket. Néhány hadifogoly halála nem fog meghatni. Ha mindnyájan meghaltok, az se jelent semmit nekem, a nagy japán hadsereg törzstisztjének.

Egy asztalon állt, mint annak idején Yamashita tábornok, õ is szükségesnek tartotta, hogy egy pár világosszürke kesztyût húzzon a kezére, s az ócska cipõt, amelyet délelõtt láttak rajta, fényes csizmával cserélje fel. A kardja természetesen ott lógott a derekán, s õ minduntalan a markolatára csapott, hogy ezzel is hangsúlyozza a szavait, vagy hogy a végletekig felizgassa magát, s ne lohadjon nélkülözhetetlennek érzett dühe. Groteszk volt. A feje ide-oda himbálózott, mint a bábué. Részeg volt; berúgott az európai szesztõl, a Rangoonban és Singapore-ban zsákmányolt whiskytõl és konyaktól.

Miközben ezt az idegtépõ szöveget hallgatta, Cliptonnak eszébe jutott egy tanács, amelyet jó régen kapott egy barátjától, aki sokáig élt japánok közt. "Ha velük van dolga, sohase felejtse el, hogy ez a nép maradéktalanul hisz isteni eredetében." Miután azonban gondolkozott egy kicsit, rájött, hogy egyetlen nép sincs a földön, amely a legcsekélyebb kételyt táplálná többé-kevésbé múltba veszõ, isteni származása felõl. Ekkor más magyarázatot keresett erre a mogorva önhittségre. Hamarosan csakugyan meggyõzõdött róla, hogy Saito egy egyetemes, keleten és nyugaton egyaránt otthonos gondolkodásmódból merítette beszéde számos alapvetõ elemét. A japán tiszt pattogó frázisai közt könnyen felismerte a különbözõ hatásokat: a faji gõgöt, a tekintélyimádatot, a rettegést, hogy nem veszik komolyan, s azt a bonyolult érzéskomplexust, amely arra kényszerítette a japán tisztet, hogy gyanakvó és nyugtalan tekintettel fürkéssze az arcokat, mintha csak attól félne, hogy valahol mosolyt lát. Saito valamikor brit országban élt. Tudnia kellett, hogy ott milyen nevetségesen hatott néha a japán nagyképûség, s milyen tréfálkozásra adtak lehetõséget azok a szokások, amelyeket egy humorérzékkel nem rendelkezõ nép egy humorra ösztönösen fogékony másik néptõl vett át. Kifejezéseinek és kusza mozdulatainak durvaságát viszont primitív vadsága maradványának kellett tulajdonítani. Cliptonon furcsa zavar vett erõt, amikor fegyelemrõl hallotta beszélni, de ahogy elnézte paprikajancsihoz illõ hadonászását, megnyugodva szögezte le, hogy mégis van valami, ami a nyugati világhoz tartozó gentleman mellett szól: akkor is tud viselkedni, ha jól teleszopta magát pálinkával.

A legénység elõtt álló tisztek csendben hallgattak; a körülöttük felsorakozott õrök fenyegetõ magatartásukkal tanúsították, hogy átérzik parancsnokuk haragját. A foglyok ökölbe szorították kezüket, és gondosan ügyeltek arcvonásaikra; látszólagos érzéketlenségükkel Nicholson ezredest utánozták, aki már eleve utasításba adta, hogy minden ellenséges megnyilvánulást nyugodtan és méltóságteljesen kell fogadni.

A bevezetés után, amelynek a képzeletre kellett hatnia, Saito rátért mondanivalója lényegére. Hangja nyugodtabb, majdnem ünnepélyes lett, s hallgatósága egy pillanatig azt remélte, hogy értelmes szavakat fog hallani.

– Mindnyájan figyeljetek rám! Jól tudjátok, mi az a munka, amelybe õ császári felsége kegyeskedik bevonni a brit hadifoglyokat. Arról van szó, hogy négyszáz mérföldnyi szakaszon, a dzsungelén át, össze kell kötni Thaiföld és Burma fõvárosát, lehetõvé kell tenni a japán szerelvények áthaladását, és meg kell nyitni a Bengáliába vezetõ utat a hadseregnek, amely az említett két országot felszabadította az európai zsarnokság alól. Japánnak szüksége van erre a vasútvonalra, hogy folytassa diadalmenetét, meghódítsa Indiát, és gyorsan befejezze a háborút. Lényeges tehát, hogy a munka a lehetõ leggyorsabban elkészüljön, mégpedig hat hónap alatt, így rendelkezett õ császári felsége. Ez nektek is érdeketekben áll. Ha a háború véget ér, hadseregünk védelme alatt talán ti is visszatérhettek otthonotokba.

Saito ezredes még higgadtabb hangon folytatta, mintha végleg megszabadult volna a részegség kábulatától.

– Tudjátok-e végre, mi a feladatotok, akik itt vagytok ebben a táborban, a parancsnokságom alatt? Azért rendeltem sorakozol, hogy közöljem veletek: mindössze két kis vonalrészt kell megépítenetek, hogy meglegyen az összeköttetés a többi pályaszakasszal. De ami a legfontosabb, hidat kell vernetek a Kwai folyón, amelyet itt láttok magatok elõtt. E híd építése lesz legfõbb feladatotok, s ez kiváltságos helyzetet biztosít nektek, mert az egész vasútvonalnak ez a legfontosabb része. A munka kellemes lesz. Ügyes embereket kíván, nem napszámosokat. Ráadásul abban a megtiszteltetésben részesültök majd, hogy a dél-ázsiai közös fellendülés övezetének úttörõi közé számíthatjátok magatokat...

"Ez megint olyan buzdítás, ami egy nyugatitól is származhatott volna..." – gondolta Clipton akarata ellenére.

Saito egész felsõtestével elõrehajolt, s jobb kezét kardja markolatán nyugtatva, mozdulatlanul figyelte az elsõ sorokat.

– A munkát mûszaki szempontból természetesen egy szakképzett mérnök, egy japán mérnök fogja irányítani. A fegyelem tekintetében velem és alárendeltjeimmel lesz dolgotok. Vezetõkben tehát nincs hiány. Ezzel ismertettem is veletek azokat az okokat, amelyek miatt parancsot adtam rá, hogy a brit tisztek testvériesen megosszák a munkát a legénységgel. A jelenlegi körülmények közt nem tûrhetek meg felesleges szájakat. Remélem, nem lesz szükség rá, hogy ezt a parancsot megismételjem. Ha másképp alakulna a helyzet...

Saito minden átmenet nélkül újra dühbe gurult, s eszeveszetten hadonászni kezdett.

– Ha másképp alakulna a helyzet, erõszakot alkalmazok. Gyûlölöm a briteket. Ha szükséges, inkább mindnyájatokat agyonlövetlek, de nem etetek naplopókat. A betegség nem ok, hogy bárkit felmentsünk a munka alól. Egy beteg ember is képes némi erõfeszítésre. Ha kell, a hadifoglyok csontjaira építem a hidat. Gyûlölöm a briteket. A munka holnap hajnalban kezdõdik. Ezen a helyen gyülekeztek sípszóra. A tisztek külön fognak sorakozni. Önálló munkacsapatot alakítanak, amelyre ugyanolyan feladat hárul, mint a többire. Ki fogják osztani a szerszámokat, s a japán mérnök megadja majd az utasításokat. Utolsó szavammal hadd idézzem emlékezetetekbe ma este Yamashita tábornok jelszavát: "Dolgozzatok vidáman és lendületesen!" El ne feledjétek!

Saito leszállt az emelvényrõl, s nagy léptekkel dühösen visszatért fõhadiszállására. A hadifoglyok szétoszlottak, s Saito szaggatott ékesszólásának kínos emlékével indultak barakkjaik felé.

– Úgy látszik, nem értette meg önt, sir; azt hiszem, hogy a nemzetközi egyezményekre kell majd hivatkoznia – mondta Clipton Nicholson ezredesnek, aki szótlanul és elgondolkozva ment mellette.

– Én is azt hiszem, Clipton – felelte komolyan az ezredes –, és attól tartok, hogy nyugtalan idõszaknak nézünk elébe.

 

4

 

Volt egy pillanat, amikor Clipton megrettent tõle, hogy a Nicholson ezredes megjósolta nyugtalan idõszak nem fog soká tartani, s alighogy megkezdõdik, máris szörnyû tragédiával ér véget. Mint orvos, õ volt az egyetlen tiszt, akit nem érintett közvetlenül a vita. Minthogy máris súlyos feladatokat rótt rá a sok rokkantnak, a dzsungelben megtett rettenetes utazás áldozatainak ápolása, õt nem osztották be munkára; de aggodalma csak nõttön-nõtt, amikor a fellengzõsen "kórháznak" keresztelt barakkból, ahová már kora hajnalban bevonult, szemtanúja volt az elsõ összecsapásnak.

Még nem is szürkült, amikor sípszó és õrök kiáltozása ébresztette fel az embereket, akik rosszkedvûen és elcsigázottan gyülekeztek, mert a szúnyogok jóvoltából nem tudták kipihenni magukat nyomorúságos fekhelyükön. A tisztek a kijelölt helyen sorakoztak. Nicholson ezredes kellõ idõben pontos utasításokat adott nekik.

– Bizonyságot kell tennünk jóakaratunkról – mondta –, feltéve, hogy ez összeegyeztethetõ becsületünkkel. Magam is ott leszek a gyülekezõhelyen.

Magától értetõdött, hogy csak eddig a pontig teljesítik Saito parancsait.

Sokáig álltak mozdulatlanul a nyirkos hidegben, majd felkelt a nap, s megpillantották Saito ezredest, aki néhány alacsonyabb rangú tiszt társaságában közeledett feléjük, s pár lépéssel megelõzte a munkálatok irányításával megbízott mérnököt. Mogorvának látszott, de arca felderült, amint megpillantotta a parancsnokuk mögött sorakozó brit tisztek csoportját.

Egy szerszámokkal megrakott teherautó követte a tábor vezetõit. Mialatt a mérnök a szétosztással foglalatoskodott, Nicholson ezredes egy lépést tett elõre, és kihallgatást kért Saitótól. A japán tekintete elkomorult. Egy szót sem szólt, de az ezredes úgy tett, mintha hallgatása beleegyezés volna, s odament hozzá.

Clipton nem tudta követni mozdulatait, mert csak a hátát látta. De pár pillanat múlva az ezredes helyet változtatott, arcéle láthatóvá vált, és az orvos észrevette, hogy egy könyvecskét dug a japán orra alá, s ujjával aláhúz egy szakaszt. Nyilvánvalóan a Manual of military law volt a kezében. Saito habozott. Clipton egy pillanatig arra gondolt, hogy az éjszaka talán jobb belátásra bírta, de hamarosan rádöbbent, hogy mindez csak hiú remény volt. Esti beszéde után – még ha közben enyhült is haragja –, Saito magatartását parancsolóan megszabta a "látszat megóvásának" kötelezettsége. Arca bíborvörösre gyúlt. Remélte, hogy sikerült lezárnia az ügyet, s lám, az ezredes makacskodik. Ez a konokság egy szempillantás alatt újra felszította hisztérikus haragját. Nicholson ezredes halkan olvasott, ujjával követte a sorokat, és nem vette észre a másik színváltozását. Clipton, aki nyomon követte a japán arcjátékát, már-már felkiáltott, hogy figyelmeztesse parancsnokát. De elkésett, Saito gyors mozdulattal földhöz csapta a könyvet, és pofon vágta az ezredest. Most már közvetlenül elõtte állt, teste elõredõlt, szeme kiguvadt, és eszeveszetten hadonászva, a japán és angol szitkok félelmetesen nevetséges egyvelegét zúdította rá.

Nicholson ezredes meglepõdött, mert nem számított ilyen fordulatra, de megõrizte nyugalmát. Felvette a sárba hullt könyvet, kihúzta magát a japán elõtt, akinél egy fejjel magasabb volt, és egyszerûen így szólt:

– Az adott helyzetben, Saito ezredes, minthogy a japán hatóságok nem veszik figyelembe a civilizált világban érvényes törvényeket, mi sem tartjuk többé kötelezõnek a magunk számára, hogy engedelmeskedjünk. Nem marad más hátra, mint hogy közöljem önnel, milyen parancsot adtam. A tisztek nem fognak dolgozni.

Miután ezt elmondta, ellenállás nélkül és szótlanul tûrte el a második, még brutálisabb támadást. Saito, aki szemlátomást egészen elvesztette a fejét, rávetette magát, s lábujjhegyre állva, öklével csépelte az arcát.

A helyzet egyre romlott. Néhány angol tiszt kilépett a sorból, s fenyegetõ arccal közeledett. A legénység morogni kezdett. A japán altisztek rövid vezényszavakat ordítottak, a katonák készenlétbe helyezték fegyverüket. Nicholson ezredes megkérte a tisztjeit, hogy térjenek vissza a helyükre, és megparancsolta a közlegényeknek, hogy maradjanak nyugton. Szájából folyt a vér, de megõrizte rendíthetetlen fölényét.

Saito kifulladt, pár lépést hátrált, s olyan mozdulatot tett, mintha elõ akarná húzni a pisztolyát; de aztán jobb belátásra tért. Tovább hátrált, vészjóslóan nyugodt hangon néhány parancsot adott. A japán õrök körülvették a foglyokat, s jelt adtak az indulásra. A folyó melletti munkahely felé terelték õket. Néhányan tiltakoztak, s már-már tétova kísérletet tettek az ellenállásra. Többen gondterhelt tekintettel, kérdõleg néztek Nicholson ezredesre. De az intett, hogy engedelmeskedjenek. Hamarosan eltûntek, s a brit tisztek ott maradtak a gyülekezõhelyen, szemtõl szemben Saito ezredessel.

Saito újra megszólalt, de olyan higgadt hangon, amelyet Clipton nyugtalanítónak talált. Nem is tévedett. Néhány katona eltávozott, s elhozta a tábor bejáratánál elhelyezett két gépfegyvert. Saitótól jobbra és balra állították fel õket. Clipton félelmét szörnyû aggodalom váltotta fel. "Kórházának" bambuszfala mögül nézte a jelenetet. Mögötte mintegy negyven, gennyes sebekkel borított szerencsétlen zsúfolódott össze. Néhányan odavánszorogtak az orvos mellé, hogy õk is lássanak. Egyikük tompán felkiáltott.

– Doc*, ezt nem tehetik!... Ez lehetetlen! Ez a sárga majom nem meri, ugye, hogy nem?... Az öreg még most is makacskodik!

[* Doki.]

Clipton majdnem biztosra vette, hogy a sárga majom merni fogja. Az ezredesük mögött sorakozó tisztek többsége is osztotta nézetét. Singapore elfoglalásakor több ízben sor került tömeges kivégzésekre. Saito láthatólag azért távolította el a legénységet, hogy ne maradjanak kellemetlen tanúk. Most angolul szólalt meg: megparancsolta a tiszteknek, hogy fogjanak szerszámot, és induljanak dolgozni.

Újra felhangzott Nicholson ezredes hangja. Kijelentette, hogy nem fognak engedelmeskedni. Senki sem mozdult. Saito újabb parancsot adott. Töltényhevedert fûztek be a gépfegyverekbe, s csövüket a csoportra szegezték.

– Doc! – jajdult fel újra a Clipton mellett álló katona. Doc, mondom, hogy az öreg nem fog engedni... Nem érti, mirõl van szó. Tenni kell valamit!

Ezek a szavak felrázták Cliptont, aki eddig úgy érezte, mintha megdermedt volna. Nyilvánvaló volt, hogy "az öreg" nem érti a helyzetet. Nem tételezi fel, hogy Saito kitart elhatározása mellett. Sürgõsen tennie kell valamit, ahogy a katona mondta, meg kell magyaráznia neki, hogy nem áldozhat fel húsz embert merõ makacsságból és elvhûségbõl; hogy sem a becsületén, sem a méltóságán nem esik csorba, ha õ is enged a nyers erõszaknak, mint a többiek a többi táborban. Szavak tódultak az ajkára. Kirohant a barakkból, és odakiáltott Saitónak:

– Várjon egy percet, ezredes; én majd megmagyarázom neki!

Nicholson ezredes szigorú tekintetet vetett rá.

– Elég volt, Clipton! Nincs mit megmagyaráznia nekem. Nagyon jól tudom, mit teszek.

Az orvosnak egyébként nem volt ideje csatlakozni a csoporthoz. Két õr durván megragadta és lefogta. De hirtelen kirohanása szemlátomást gondolkodóba ejtette Saitót, akinek kételyei támadtak. Clipton biztosra vette, hogy a többi japán úgysem érti, s egy szuszra gyorsan odakiáltotta neki:

– Figyelmeztetem, ezredes, hogy tanúi voltunk az egész jelenetnek, én meg a kórház negyven betege. Nem hivatkozhat kollektív lázadásra vagy szökési kísérletre.

Ezzel kijátszotta az utolsó, a veszélyes kártyát. Saito ezek után még a japán hatóságok elõtt sem igazolhatja a semmiképpen sem menthetõ kivégzést. Nem szabad brit tanúkat életben hagynia. Vagy mindvégig következetes marad, és az orvossal együtt az összes beteget lemészároltatja, vagy lemond a bosszúról.

Clipton érezte, hogy egyelõre megnyerte a játszmát. Saito látszólag sokáig gondolkozott. Valójában fuldoklón a gyûlölettõl és a vereség okozta megaláztatástól, de nem adott parancsot a tüzelésre.

Egyébként semmilyen parancsot sem adott a kezelõknek, akik ülve maradtak a beirányzott gépfegyverek mellett. Sokáig, nagyon sokáig maradtak ott, mert Saito nem tudott beletörõdni, hogy "szégyenben marad", ha parancsot ad a gépfegyverek visszavonására, így töltötték a délelõtt nagy részét, s mozdulni sem mertek, míg csak ki nem ürült a gyülekezõhely.

Ez a siker nagyon viszonylagos volt, s Clipton nemigen mert a lázadók sorsára gondolni. Azzal vigasztalta magát, hogy a legrosszabbat sikerült elhárítania. Az õrök a tábor börtöne felé terelték a tiszteket. Nicholson ezredest két koreai óriás, Saito személyes testõrségének két katonája hurcolta el. Bevitték a japán ezredes irodájába, egy kis helyiségbe, ahonnan a hálószobája nyílt, ami lehetõvé tette, hogy Saito gyakran rájárjon a szeszkészletére. A japán lassan követte foglyát, s gondosan becsukta az ajtót. Clipton, akinek alapjában véve érzõ szíve volt, hamarosan összerezzent, mert ütlegek zaját hallotta.

 

5

 

Miután fél óra hosszat verték az ezredest, bezárták egy kunyhóba, ahol nem volt se fekhely, se ülõhely; ha tehát belefáradt az álldogálásba, kénytelen volt leheverni a földre, a nedves sárba. Egy szilke sózott rizst kapott enni, s Saito figyelmeztette, hogy mindaddig ott marad, amíg nem hajlandó engedelmeskedni.

Egy héten át nem látott más emberi arcot, csak a koreai õrét, egy gorillaképû vadállatét, aki saját felelõsségére mindennap valamivel több sóval tetézte a rizsadagot. De az ezredes erõltetve evett belõle valamicskét, utána egyetlen hajtásra felhörpintette szûkös vízadagját, majd lefeküdt a földre, és megpróbálta semmibe venni szenvedéseit. Nem hagyhatta el a celláját, amely hamarosan undorító pöcegödörré változott.

A hét végén Clipton engedélyt kapott rá, hogy meglátogassa. Saito elõzõleg magához hívatta, s egy gondterhelt zsarnok komor ábrázatával fogadta. A doktor kitalálta, hogy düh és nyugtalanság közt ingadozik, s ezt hideg modorával próbálja leplezni.

– Nem vagyok felelõs azért, ami történik – mondta. – A Kwai folyón gyorsan fel kell építeni a hidat, és egy japán tiszt nem tûrheti az efféle packázást. Értesse meg vele, hogy nem fogok engedni. Mondja meg neki, hogy minden tiszt hasonló bánásmódban részesül az õ hibájából. Ha ez sem elég, a közkatonák is bûnhõdni fognak makacsságáért. Magát és betegeit mindeddig békében hagytam. Jóságomban még azt is tudomásul vettem, hogy mentesülnek a munka alól. Ha kitart elhatározása mellett, jóságomat gyöngeségnek fogom minõsíteni.

E fenyegetõ szavak után elbocsátotta, s Cliptont bevezették a fogolyhoz. Elõször megrendült és elborzadt attól, hogy parancsnokát milyen körülmények közé kényszerítették, és hogy az ezredes szervezete ilyen rövid idõ alatt ennyire leromlott. Alig hallható szava mintha csak távoli és fojtott visszhangja lett volna azoknak az ellentmondást nem tûrõ kijelentéseknek, amelyek még mindig ott csengtek az orvos fülében. De ez csak látszat volt. Nicholson ezredes meggyõzõdése mit sem változott, s a szavak, amelyeket használt, ugyancsak változatlanok voltak, csak hangszínük módosult. Clipton, aki azzal az elhatározással kereste fel, hogy engedékenységre bírja, azonmód megértette, hogy semmiképpen sem tudja meggyõzni. Gyorsan közölte elõre átgondolt érveit, aztán elhallgatott. Az ezredes még csak nem is vitatkozott, egyszerûen így szólt:

– Tolmácsolja a többieknek tántoríthatatlan elhatározásomat. Bármi történjék is, nem tûrhetem, hogy ezredem tisztjei napszámosmunkát végezzenek.

Amikor elhagyta a cellát, Clipton megint a csodálat és elkeseredés közt ingadozott, zavaró kétség gyötörte parancsnoka magatartása miatt, nem tudta eldönteni, hogy hõsként tisztelje-e, vagy félelmetes hülyének tartsa, s azon tûnõdött, nem volna-e célszerû arra kérni az Úristent, hogy szólítsa mielõbb magához, s a vértanúk fénykoszorújával ékesítse ezt a veszedelmes bolondot, akinek viselkedése a legsúlyosabb katasztrófát zúdíthatja a Kwai folyó melletti táborra. Saito nagyjából igazat mondott. A bánásmód, amelyben a többi tiszt részesült, alig volt emberségesebb, s a legénységnek lépten-nyomon az õrök kegyetlenkedéseitõl kellett szenvednie. Távozás közben Clipton a betegeit fenyegetõ veszélyekre gondolt.

Saito nyilvánvalóan figyelte, mikor lép ki, mert odarohant hozzá, s õszinte aggodalommal kérdezte:

– Mit mondott?

Józan volt. Lehangoltnak látszott. Clipton megpróbálta felmérni, hogy az ezredes magatartása mennyit rontott a tekintélyén, de meggondolta magát, és elhatározta, hogy erélyes hangot üt meg.

– Hogy mit mondott? Nicholson ezredes nem enged az erõszaknak; a tisztjei sem. S figyelembe véve a bánásmódot, amelyben részesül, nem is tanácsoltam neki, hogy engedjen.

Tiltakozott a megbüntetett foglyokra kényszerített életmód ellen, s most már õ is a nemzetközi egyezményekre, majd az orvosi szempontokra, végül a legelemibb emberségre hivatkozott, sõt kijelentette, hogy az ilyen kegyetlen bánásmód felér a gyilkossággal. Heves kirohanásra számított, de nem ez történt. Saito mindössze annyit dünnyögött, hogy mindenrõl az ezredes tehet, s hirtelen távozott. Clipton ebben a pillanatban arra gondolt, hogy a japán lelke mélyén nem is igazán gonosz, s cselekedetei nagyon jól megmagyarázhatók az egymást erõsítõ kétféle félelemmel: félelemmel a parancsnokaitól, akik bizonyára folyton zaklatják a híd miatt, és félelemmel az alárendeltjeitõl, akik elõtt "szégyenben marad", ha azt látják, hogy képtelen keresztülvinni akaratát.

Általánosításra hajló természete arra indította Cliptont, hogy ebben a kettõs rettegésben, a feljebbvalóktól és alárendeltektõl való rettegés összegezõdésében lássa az emberi nyomorúságok legfõbb forrását. Amikor megfogalmazta magában ezt a gondolatot, az az érzése támadt, hogy egyszer már olvasott valahol egy hasonló bölcs mondást. Ez némi szellemi elégtétellel töltötte el, ami egy kicsit enyhítette felindultságát. Valamivel tovább fûzte gondolatai láncát, s a kórház küszöbén azzal a következtetéssel fejezte be elmélkedését, hogy a többi nyomorúságot – valószínûleg a legszörnyûbbeket a világon – azok okozzák, akiknek nincsenek se feljebbvalóik, se alárendeltjeik.

 

Saito bizonyára gondolkodott a történteken. A következõ héten enyhített a fogoly sorsán, majd a hét végén felkereste Nicholsont, és megkérdezte tõle, hajlandó-e végre "gentleman" módjára viselkedni. Nyugodtan s azzal a szándékkal állított be hozzá, hogy belátására hivatkozik; de miután Nicholson ezredes makacsul megtagadta, hogy egy már eldöntött kérdést megvitasson, a japánnak megint fejébe szállt a vér, s hamarosan olyan õrjöngõ dühbe gurult, hogy máza sem maradt rajta a civilizációnak. Újra megverte az ezredest, a majomarcú koreainak pedig szigorúan megparancsolta, hogy állítsa vissza az elsõ napok embertelen bánásmódját. Saito még az õrt is elpüfölte. Ha erõt vett rajta a düh, nem bírt magával, s túlzott engedékenységgel vádolta a katonát. Eszeveszetten handabandázott a cellában, pisztolyával hadonászott, s azzal fenyegetõzött, hogy saját kezûleg végzi ki a börtönõrt és foglyát, így állítja helyre a fegyelmet.

Még Cliptont is megütötte, mikor az megpróbált megint közbelépni, a kórházból pedig kiparancsolt minden beteget, aki lábra bírt állni. Kénytelenek voltak elvánszorogni a munkahelyre, és építõanyagot cipelni, ha nem akarták, hogy halálra korbácsolják õket. Néhány napon át terror uralkodott a Kwai folyó melletti táborban. Nicholson ezredes fölényes hallgatással válaszolt a rossz bánásmódra.

Saito lelke mintha hol egy minden rémtettre hajlamos Hyde mesterbe, hol egy aránylag emberséges Jekyll doktorba költözött volna.* A rohamszerû kegyetlenkedések csillapultával a rendkívül enyhe bánásmód következett. Nicholson ezredesnek nemcsak teljes fejadagot engedélyeztek, hanem pótlást is a tartalékból, amely elvben a betegeknek volt fenntartva. Cliptont felhatalmazták, hogy látogassa meg és ápolja, sõt, Saito azt is közölte vele, hogy személyében teszi felelõssé az ezredes egészségéért.

[* Utalás Stevenson angol író egyik regényére, amelynek tudathasadásos hõse hol a gonosz Hyde, hol a jó Jekyll szerepét játssza.]

Egy este Saito a szobájába rendelte foglyát, és megparancsolta az õröknek, hogy távozzanak. Amikor kettesben maradtak, leültette, és egy doboz amerikai corned beef-et,* cigarettát meg egy palack legjobb fajta whiskyt vett elõ a katonaládájából. Közölte az ezredessel, hogy mint katona mélységesen csodálja magatartását, de háború van, amirõl egyikük sem tehet. Az ezredesnek igazán meg kell értenie, hogy õ, Saito, köteles engedelmeskedni parancsnokai utasításainak. Az utasítások pedig úgy szólnak, hogy a Kwai folyó hídját gyorsan fel kell építeni, õ tehát kénytelen felhasználni minden rendelkezésre álló munkaerõt. Az ezredes visszautasította a corned beef-et, a cigarettát meg a whiskyt, de érdeklõdve hallgatta a másik beszédét. Nyugodtan azt válaszolta, hogy Saitónak fogalma sincs róla, hogyan kell egy ilyen jelentõs munkát rendesen megszervezni.

[* Marhakonzervet.]

Újra felsorakoztatta régi érveit. Úgy látszott, hogy ennek a vitának sohasem lesz vége. Senki sem jósolhatta volna meg, hogy Saito hajlandó lesz-e végre ésszerûen vitatkozni, vagy újabb õrjöngési roham tör ki rajta. Sokáig hallgatott, mialatt a világmindenség valamely rejtélyes dimenziójában valószínûleg tovább folyt a vita. Az ezredes felhasználta az alkalmat, hogy közbeszúrjon egy kérdést.

– Megtudakolhatom-e öntõl, Saito ezredes, meg van-e elégedve az eddigi munkálatokkal?

Ez az álnok kérdés könnyen a hisztériás roham javára billenthette volna a mérleget, mert a munkálatok nagyon rosszul haladtak, és Saito ezredesnek – akinek nemcsak egyéni sorsa forgott kockán ebben a csatában, hanem a becsülete is – éppen ez volt az egyik legnagyobb gondja. Csakhogy Hyde mesternek ezúttal nem adták meg a szót. Zavarba jött, lesütötte a szemét, s érthetetlen választ mormolt. Aztán egy teli whiskyspoharat nyomott a fogoly kezébe, magának is bõséges adagot töltött, és így szólt:

– Nézze, Nicholson ezredes, nem vagyok biztos benne, hogy jól értett engem. Nem szabad, hogy félreértés maradjon közöttünk. Amikor azt mondtam, hogy minden tisztnek dolgoznia kell, egy percig sem gondoltam magára, a parancsnokukra. Utasításom csak a többiekre vonatkozott...

– Egyetlen tiszt sem fog dolgozni – jelentette ki az ezredes, és poharát visszatette az asztalra.

Saito elnyomott egy türelmetlen mozdulatot, és igyekezett megõrizni nyugalmát.

– Az elmúlt napokban gondolkoztam a javaslatán folytatta. – Azt hiszem, hogy az õrnagyokat adminisztratív munkára oszthatnám be. Csak az alacsonyabb rangú tiszteknek kellene megfogniuk az eke szarvát, és...

– Egyetlen tiszt sem fog fizikai munkát végezni mondta Nicholson ezredes. – A tiszteknek az a dolguk, hogy az embereiket irányítsák.

Saito képtelen volt továbbra is féken tartani indulatát. De amikor az ezredes visszament a cellájába – miután a kísértések, fenyegetések és ütlegek ellenére is sikerült sértetlenül megõriznie hadállásait –, meg volt gyõzõdve róla, hogy az ütközet kedvezõen alakul, s az ellenség hamarosan leteszi a fegyvert.

 

6

 

A munka nem haladt. Az ezredes fájdalmasan érzékeny húrt pendített meg, amikor megkérdezte Saitótól, hol tartanak a munkálatokban, s bölcsen ítélte meg a helyzetet, amikor elõre látta, hogy a szükség engedékenységre fogja bírni a japánt.

Az elsõ három hét elmúltával még neki sem fogtak a hídnak, sõt, a foglyok olyan leleményesen hajtották végre az elõkészítõ munkálatokat, hogy az elkövetett tévedések helyrehozására máris bizonyos idõre lett volna szükség.

A brit katonákat megvadította az a mód, ahogyan elbántak a parancsnokukkal, akinek kitartását és bátorságát nagyra becsülték, ráadásul elkeserítette õket a szitkok és ütlegek özöne, amit õreik zúdítottak rájuk, feldühítette, hogy rabszolgaként kell dolgozniuk ezen az ellenség számára annyira fontos munkán, megzavarta õket, hogy elszakadtak tisztjeiktõl, és nem hallják a megszokott vezényszavakat, tehát egymással versengve igyekeztek a lehetõ legkevesebb buzgalmat tanúsítani, sõt mi több: jóindulatot színlelve, a legdurvább baklövéseket elkövetni.

Semmilyen büntetés le nem lohasztotta álnok buzgalmukat, s a kis japán mérnök néha már sírt elkeseredésében. Az õrök nem voltak olyan sokan, hogy minden másodpercben szemmel tartsák õket, és nem voltak elég értelmesek hozzá, hogy észrevegyék csínyeiket. Hússzor is újra kellett kezdeni a két pályaszakasz kijelölését. Mihelyt a mérnök hátat fordított, a gondosan kiszámított és fehér botocskákkal kitûzött egyenes vonalak és ívek máris hóbortos szögekkel megszakított, tört vonalak labirintusává alakultak át, s elkeseredett felkiáltásokat csaltak ki a visszatérõ japánból. A folyó két oldalán, a felépítendõ hídhoz vezetõ két pályavég jelentõs szintkülönbséget mutatott, és semmiképpen sem tudott szembekerülni egymással. Az egyik munkacsapat hirtelen vadul ásni kezdte a talajt, s végül valami kráterféleség keletkezett, amely sokkal mélyebb volt az elõírt szintnél, ám az ostoba õrszem örömmel vette tudomásul, hogy a rábízott emberek végre szívbõl dolgoznak. Amikor a mérnök újra megjelent, dühbe gurult, s válogatás nélkül elpüfölte a foglyokat és az õröket. Ez utóbbiak ekkor értették csak meg, hogy megint rászedték õket, s ugyancsak megbosszulták magukat – de a baj már megtörtént, s több órára vagy több napra volt szükség, hogy helyrehozzák.

Egy csapat katonát a dzsungelbe menesztettek, hogy döntsék ki a híd építéséhez szükséges fákat. Gondos válogatás után a leggöcsörtösebb és legtörékenyebb egyedeket szedték össze; vagy komoly erõfeszítéssel kivágtak egy faóriást, amely a folyóba zuhant, ahonnan lehetetlen volt kihúzni; vagy éppenséggel olyan fákat szemeltek ki, amelyeket belülrõl kirágtak a férgek, s amelyek a legcsekélyebb terhet sem bírták volna el.

Saito, aki mindennap kiszállt, hogy ellenõrizze az építkezést, egyre hevesebb kitörésekkel szellõztette dühét. Õ is szitkozódott, fenyegetõzött és pofozkodott, sõt, a mérnöknek is nekitámadt, de az méltatlankodva kijelentette, hogy a munkaerõ egy fabatkát sem ér. A japán parancsnok erre még hangosabban üvöltve szórta az eddigieknél is rettentõbb átkait, s megpróbált új barbár eljárásokat kieszelni, hogy véget vessen az alattomos ellenállásnak. Úgy meggyötörte a foglyokat, ahogyan csak egy bosszút lihegõ fegyõr tudja, aki többé-kevésbé magára van utalva, s retteg, hogy tehetetlenségéért kirúgják. Akiket tetten értek, amint szándékosan hibáztak vagy szabotáltak, fához kötözték, tüskés ágakkal verték, majd órákon át véresen, meztelenül kitették a hangyák és a trópusi napsütés dühének. Clipton nem egyet látott este a kórházban, akit a bajtársai cipeltek be: heves láz gyötörte õket, s a hátukról hiányzott a bõr. S ezeket még csak nem is tarthatta bent sokáig: Saito nem feledkezett meg róluk. Mihelyt vánszorogni bírtak, visszaküldte õket a munkahelyre, az õröknek pedig megparancsolta, hogy különös gondot fordítsanak rájuk;

Ezeknek a fegyelmezhetetlen embereknek a kitartása meghatotta, sõt, néha könnyekre fakasztotta Cliptont. Megdöbbentette, hogy ilyen bánásmóddal is mernek dacolni. Mihelyt kettesben maradtak, mindig akadt köztük, aki erejét összeszedve fölült, s kacsintva odasúgta azon a nyelven, amely kezdett általánossá válni a burmai és thaiföldi hadifoglyok körében:

– A kurva híd nem épült még fel, Doc; a kurva császár kurva vasútja nem ment még át ennek a kurva országnak a kurva folyóján. Igaza van a mi kurva ezredesünknek, tudja õ, hogy mit csinál. Ha látja, mondja meg neki, hogy mindnyájan vele vagyunk, s az a kurva majom nem végzett még a kurva angol hadsereggel!

A legvadabb erõszak sem járt eredménnyel. Az emberek megszokták. Nicholson ezredes példája jobban megmámorosította õket, mint a sör és a whisky, amirõl le kellett mondaniuk. Ha valamelyikük túl szigorú büntetésben részesült, s nem folytathatta a szabotázst, mert a várható megtorlás most már az életébe került volna, mindig akadt, aki a helyébe lépett. Elõre megállapított terv szerint váltották egymást.

Még derekasabban viselkedtek – Clipton véleménye szerint –, amikor ellenálltak a képmutató nyájaskodásnak, amivel Saito próbálta elbûvölni õket csüggetegsége óráiban, ha szomorúan megállapította, hogy kimerítette a megszokott kínzások tárházát, s képzelete viszolygott új gyötrelmek kieszelésétõl.

Egy nap az irodája elõtt sorakozót rendelt, miután a szokásosnál korábban véget vetett a munkának, hogy mint mondta – megóvja õket az agyonhajszolástól. Rizssüteményt és gyümölcsöt osztatott ki köztük, a japán hadsereg ajándékát, amelyet egy közeli thaiföldi falu parasztjaitól vásárolt, mert így akarta rábírni õket, hogy lankadatlan erõfeszítéssel dolgozzanak. Minden büszkeségét félretéve, szinte kéjelgett a megalázkodásban. Azzal dicsekedett, hogy a nép egyszerû gyermeke, akárcsak õk, s egyetlen célja, hogy teljesítse a kötelességét, és ne kerüljön bajba. Figyelmeztette õket, hogy a tisztek a munka megtagadásával növelik a közlegényekre esõ munkamennyiséget. Megérti, hogy haragszanak ezért, nem is neheztel rájuk. Annyira nem neheztel rájuk, hogy saját felelõsségére és rokonszenve tanújeléül máris leszállította a normát. A mérnök fejenként másfél köbméter földben állapította meg a töltésen dolgozók feladatát, õ viszont, Saito, úgy döntött, hogy egy köbméterre csökkenti. S ezt azért teszi, mert megszánta õket szenvedéseikért, amelyekért nem felelõs. Reméli, hogy e testvéri gesztus viszonzásául õk is tanúságot tesznek jóindulatukról, s gyorsan elvégzik ezt a könnyû munkát, ami lehetõvé teszi ennek az átkozott háborúnak a megrövidítését.

Beszéde vége felé majdnem könyörgõre lágyult a hangja, de kérése nem bizonyult hatásosabbnak a kínzásoknál. A normát másnap tiszteletben tartották. Minden ember lelkiismeretesen kitermelte és elszállította a maga egy köbméter földjét. Egyesek többet is teljesítettek; de a hely, ahová a földet vitték, a legelemibb józan ész megcsúfolásáról tanúskodott.

 

Végül is Saito engedett. Minden leleményességét kimerítette, foglyai konoksága szánalomra méltó figurát csinált belõle. A vereségét megelõzõ napokban egy haláltusáját vívó állat riadt tekintetével járt-kelt a táborban. Még arra is rászánta magát, hogy könyörgött a fiatalabb fõhadnagyoknak: válasszák ki maguk, milyen munkát akarnak végezni, külön prémiumot és a szokottnál különb ellátást ígért. De senki nem ingott meg, s minthogy küszöbön állt a japán fõparancsnokság által elrendelt felülvizsgálat, beletörõdött a szégyenteljes megadásba.

Kétségbeesett kísérletet tett a "látszat megóvására" és veresége leplezésére, de ez a szánalmas próbálkozás még saját katonáit sem tévesztette meg. Minthogy 1942. december 7-e Japán hadba szállásának évfordulója volt, közhírré tette, hogy e nap tiszteletére a saját felelõsségére hatályon kívül helyez minden büntetést. Megbeszélést tartott az ezredessel, és közölte vele, hogy rendkívüli jóakaratról tanúskodó intézkedést hozott: felmenti a tiszteket a kétkezi munka alól. Ennek ellenében számít rá, hogy készségesen vállalkoznak az embereik tevékenységének irányítására, s elõsegítik a termelékenység fokozását.

Nicholson ezredes kijelentette, hogy tisztában van kötelességével. Attól a pillanattól fogva, hogy elfogadható alapot találtak a probléma rendezésére, nem látja okát, hogy szándékosan gátolja a gyõztesek tervének végrehajtását. Mint minden civilizált hadseregben, a tisztek felelõsséget vállalnak – ez számára természetes – katonáik magatartásáért.

A japán fél tehát feltétel nélkül letette a fegyvert. A gyõzelmet még aznap este megünnepelték a brit táborban, mégpedig énekszóval, hurrázással és egy pótadag rizzsel, amit Saito fogcsikorgatva kiadott parancsára osztottak ki, hogy ezzel is hangsúlyozzák gesztusa jelentõségét. Ugyanaznap este a japán ezredes már korán bezárkózott a szobájába, megsiratta sárba tiport becsületét, s magányos ivászatba fojtotta haragját, ami megszakítás nélkül tartott éjfélig, vagyis amíg holtrészegen végig nem vágódott a fekhelyén; a részegségnek erre a fokára csak kivételes alkalmakkor sikerült eljutnia, mert nem mindennapi tehetsége általában lehetõvé tette, hogy a leggyilkosabb kevert italoknak is ellenálljon.

 

Nicholson ezredes régi tanácsadói, Hughes õrnagy és Reeves százados társaságában a Kwai folyó felé tartott a vasúti töltésen, amelyen a hadifoglyok dolgoztak.

Lassan lépkedett. Semmi sem sürgette. Közvetlenül szabadon bocsátása után újabb gyõzelmet aratott, mert négy nap zavartalan pihenést eszközölt ki magának és tiszttársainak, hogy kiheverjék a jogtalanul rájuk rótt büntetés megpróbáltatásait. Saitónak ökölbe szorult a keze, valahányszor erre az újabb késedelemre gondolt, de engedett. Sõt, megparancsolta, hogy tisztességesen bánjanak a foglyokkal, s egyik katonáját, akinek arcán gúnyos mosolyt vélt felfedezni, képen törölte.

Amikor Nicholson ezredes négynapi kikapcsolódást kért, ezt nemcsak azért tette, hogy az elszenvedett pokol után visszanyerje erejét, hanem azért is, hogy átgondolhassa, mérlegelhesse, és vezérkarával megvitathassa a helyzetet, s kidolgozhassa a követendõ irányvonalat, ahogy minden lelkiismeretes parancsnok teszi, aki nem akar vaktában rögtönözni, amit az ezredes mindennél jobban gyûlölt.

Nem volt sok idõre szüksége, hogy számba vegye az emberei által rendszeresen elkövetett kártevéseket. Hughes és Reeves akarata ellenére fel-felkiáltott, amikor szembekerült tevékenységük meglepõ eredményeivel.

– Csodálatos egy vasúti töltés ez! – mondta Hughes. – Javaslom, sir, hogy ezredparancsban dicsérje meg a felelõsöket. Ha arra gondol az ember, hogy itt lõszerrel megrakott vonatoknak kell végiggördülniük!

Az ezredes komor arccal hallgatta.

– Szép munka – tódította Reeves százados, a Közmunkaügyi Hivatal egykori mérnöke. – Egyetlen értelmes ember sem hiheti, hogy vonatokat akarnak járatni ezen a hullámvasúton. Szívesebben szállnék szembe újra a japán hadsereggel, sir, mint hogy ezen a vonalon utazzam.

Az ezredes megõrizte komolyságát, és megkérdezte:

– A maga véleménye, a maga szakvéleménye szerint, Reeves, használható-e egyáltalán valamire ez az egész?

– Nem hiszem, sir – felelte Reeves némi megfontolás után. – Hamarabb boldogulnának, ha lemondanának errõl a tákolmányról, s egy kicsit távolabb új vasútvonalat építenének.

Nicholson ezredes egyre gondterheltebbnek látszott. Megcsóválta a fejét, és hallgatagon folytatta útját. Ragaszkodott hozzá, hogy csak akkor mondjon véleményt, ha már az egész területet megnézte.

Megérkeztek a Kwai folyó partjára. Egy munkacsapat, körülbelül ötven, majdhogynem meztelen ember, aki csak a japánok által munkaruhának kinevezett háromszögletû szövetdarabot viselte, éppen a leendõ vasútvonal körül sürgölõdött. Egy õrszem vállra vetett puskával sétált elõttük. Bizonyos távolságban a munkacsapat egyik fele a földet túrta; a másik fele bambuszgyékényen elszállította a földet, s egy fehér cövekekkel kitûzött vonal két oldalán leszórta. A kijelölt szakasz eredetileg merõleges volt a partra, de a hadifoglyok álnok leleményessége folytán most már majdnem párhuzamosan haladt a folyóval. A japán mérnök nem volt jelen. De megpillantották, ahogy a folyó túloldalán éppen egy másik csoport közepén hadonászik, amelyet minden reggel tutajokon szállítottak át a bal partra. Az ordítását is hallották.

– Ki szúrta le ezt a cöveksort? – kérdezte az ezredes, és megállt.

– "Õ" szúrta le, sir – mondta egy angol tizedes, vigyázzba vágva magát parancsnoka elõtt, s ujjával a mérnökre mutatva. – "Õ" szúrta le, de én is segítettem egy kicsit. Távozása után igazítottam rajta egy cseppet. A véleményünk nem mindig azonos, sir.

S minthogy az õrszem közben egy kicsit eltávolodott, felhasználta az alkalmat, és szótlanul rákacsintott az ezredesre. Nicholson ezredes nem válaszolt erre a cinkosságot feltételezõ jelre. Továbbra is komor maradt.

– Látom – mondta fagyosan.

Minden további megjegyzés nélkül folytatta útját, s megállt egy másik tizedes elõtt. Ez utóbbi néhány embere társaságában komoly erõfeszítést tett, hogy megszabadítsa a kijelölt útvonalat több óriási fagyökértõl, amelyeket, ahelyett, hogy legurítottak volna a szakadék mélyére, szépen felhengergettek egy lejtõ tetejére, s mindezt egy másik kifejezéstelen tekintetû japán katona orra elõtt.

– Hány ember dolgozik ma délelõtt ebben a brigádban? – kérdezte parancsoló hangon az ezredes.

Az õrszem kikerekedett szemmel méregette, s azon törte a fejét, az elõírások értelmében megengedheti-e, hogy megszólítsák a hadifoglyokat; de az ezredes hangja annyira magabiztos volt, hogy végül is nem lépett közbe. A tizedes gyorsan kihúzta magát, s tétova hangon felelte:

– Húszan vagy huszonötén, sir, magam sem tudom pontosan. Amikor megérkeztünk a munkahelyre, az egyik emberem rosszul lett. Hirtelen elszédült... igazán nem értem, sir, mert ébresztõkor még jól érezte magát. Három-négy bajtársa "kénytelen volt" bevinni a kórházba, sir, mert nem bírt járni. Még nem jöttek vissza, ó volt a legmegbízhatóbb és legerõsebb ember a brigádban, sir. Ilyen körülmények közt lehetetlen lesz teljesíteni a normánkat, sir. Mintha minden összeesküdött volna a vasútvonal ellen.

– A tizedesek kötelesek pontosan tudni – mondta az ezredes –, hogy hány ember áll a parancsnokságuk alatt... És mennyi a norma?

– Egy köbméter föld fejenként és naponta, sir, ennyit kell kiásni és elszállítani. Ezek miatt az átkozott fagyökerek miatt, sir, azt hiszem, hogy ez megint csak meg fogja haladni az erõnket.

– Látom – mondta az ezredes még szárazabban. Azzal továbbment, foga közt néhány érthetetlen szót mormolva. Hughes és Reeves követte.

Kísérõivel felmászott egy dombocskára, ahonnan áttekinthette a folyót és az egész építkezést. A Kwai több mint száz méter széles volt ezen a szakaszon, s két partja magasan a víz fölé emelkedett. Az ezredes minden irányban megvizsgálta a terepet, majd alárendeltjeihez fordult. Közhelyeket mondott, de hangja újra a régi eréllyel csengett.

– Ezek az emberek, úgy értem, a japánok, csak most kecmeregtek ki a vadság állapotából, mégpedig túl hirtelen. Megpróbálták lemásolni módszereinket, de nem tették igazán a magukévá. Ha megfosztjuk õket példaképeiktõl, máris végük van. Itt, ebben a völgyben is képtelenek boldogulni egy olyan vállalkozással, amely némi intelligenciát igényel. Nem tudják, mennyi idõt nyerhetnek, ha elõbb gondolkodnának egy kicsit, ahelyett, hogy tervszerûtlenül kapkodnak. Mit szól hozzá, Reeves? Hiszen a vasutak és a hidak a maga szakmája.

– Valóban, sir – felelte a százados ösztönös élénkséggel. – Tucatnyi ilyen jellegû építkezést vezettem Indiában. A dzsungelben található építõanyaggal és a rendelkezésünkre álló munkaerõvel, egy szakképzett mérnök, hat hónapnál rövidebb idõ alatt is megépítené ezt a hidat... Be kell vallanom, hogy néha már felforr a vérem a tehetetlenségük láttán!

– Nekem is – ismerte be Hughes. – Nem tagadom, hogy olykor felháborít ennek az anarchiának a látványa. Amikor olyan egyszerû volna...

– És engem – szakította félbe az ezredes –, azt hiszik, hogy engem örömmel tölt el ez a botrány? Igazán megdöbbentett, amit ma délelõtt láttam.

– Mindenesetre, azt hiszem sir, hogy India elözönlésétõl nem kell tartanunk – mondta nevetve Reeves százados –, ha ugyan igaz, amit mondanak, s ezért építik ezt a vasútvonalat. A vonatjaik nem egyhamar fognak közlekedni a Kwai folyó hídján!

Nicholson ezredes gondolataiba merülve szegezte kék szemét munkatársaira.

– Uraim – mondta –, véleményem szerint mindnyájunknak nagyon határozottan kell fellépnünk, hogy újra kézbe vehessük embereinket. Olyan szokásokat tanultak ezektõl a barbároktól, nemtörõdömséget és lustaságot, amelyek összeegyeztethetetlenek az angol katona iránt támasztott követelményekkel. Türelemre lesz szükség, és tapintatra, mert nem terheli õket közvetlen felelõsség a dolgok ilyen alakulása miatt. Nem nélkülözhetik a tekintélyt, eddig azonban nélkülözték. Ezt nem pótolhatja a verés. Bizonyság rá, amit láttunk... Mindenütt csak tervszerûtlen kapkodás, semmi kézzelfogható eredmény. A japánok maguk tettek tanúságot róla, hogy nem alkalmasak a vezetésre.

Egy darabig mindnyájan hallgattak, s a két tiszt e szavak tényleges jelentésén töprengett. Pedig az világos volt. Az elhangzottak nem tartalmaztak burkolt célzásokat. Nicholson ezredes szokásos nyíltságával beszélt. Újra gondolataiba mélyedt, majd így folytatta:

– Ajánlom tehát maguknak, ahogy minden tisztnek ajánlani fogom, hogy kezdetben igyekezzenek megértõen viselkedni. De türelmünk sohasem válhat gyengeséggé, mert akkor egykettõre magunk is olyan mélyre süllyedünk, mint ezek az egyszerû emberek. Egyébként magam is beszélek majd a legénységgel. Még ma hozzá kell látnunk, hogy kijavítsuk a legfelháborítóbb hibákat. Nyilvánvaló, hogy az embereknek nem szabad csip-csup ürügyekkel eltávozniuk a munkahelyrõl. A tizedesek kötelesek habozás nélkül válaszolni a feltett kérdésekre. Felesleges hangsúlyoznom, hogy minden szabotázskísérletet vagy önkényeskedést határozottan meg kell akadályozni. Egy vasútvonal legyen vízszintes, ne hasonlítson hullámvasútra, ahogy maga, Reeves, olyan találóan megjegyezte...