HARMADIK RÉSZ

 

1

 

Joyce egy hajtásra felhörpintette a feléje nyújtott pohár pálinkát. Nem nagyon látszott rajta, milyen gyötrelmes expedíción vett részt. Elég fürge volt, szeme élénken csillogott. Még le sem vette fura thaiföldi viseletét, amelyben Shears és Warden csak nehezen ismerte fel, amikor máris közölni akarta küldetésének legfontosabb eredményeit.

– Tervünk megvalósítható, sir, ebben biztos vagyok, nehéz munka lesz, az igaz, nem szabad ámítanunk magunkat, de megvalósítható, és feltétlenül kifizetõdõ. Az erdõ sûrû, a folyó széles. A híd szakadék fölött vezet. A partok meredekek. A vonatot csak komoly technikai eszközökkel lehet kiemelni.

– Kezdje az elején – mondta Shears. – Vagy inkább zuhanyozna elõbb?

– Nem vagyok fáradt, sir.

– Hagyja békében – morogta Warden. – Nem látja, hogy beszélni akar? Nagyobb szüksége van rá, mint a pihenésre.

Shears elmosolyodott. Joyce nyilvánvalóan ugyanúgy égett a türelmetlenségtõl, hogy elmondja beszámolóját, mint õ maga, hogy meghallgassa. Amennyire lehetett, kényelmesen elhelyezkedtek a térkép elõtt. A mindig elõrelátó Warden egy második pohár italt nyújtott bajtársának. A szomszéd szobában a fiatalember két vezetõje, két thaiföldi partizán kuporgott a földön a tanya néhány lakója kíséretében. Már bele is kezdtek halkan az expedíció történetébe, s hízelgõ megjegyzéseket tettek a gondjaikra bízott fehér ember viselkedésérõl.

– Az utazás kissé fárasztó volt, sir – kezdte Joyce. Három éjjel gyalogoltunk a dzsungelben, és milyen utakon! De a partizánok nagyszerûen beváltak. Egyenesen felvezettek, ahogy megígérték, egy bal parti hegycsúcsra, ahonnan belátni az egész völgyet, a tábort és a hidat. Tökéletes figyelõállás volt.

– Remélem, senki sem látta.

– Ettõl ne tartson, sir. Csakis éjszaka mentünk, s akkor olyan sötét volt, hogy az egyik vezetõ vállán kellett tartanom a kezemet. Nappalra sûrû bozótba húzódtunk be, hogy kedvét szegjük a kíváncsiskodóknak. A vidék egyébként olyan vad, hogy nem is lett volna szükség rá. Egy élõ lelket sem láttunk, amíg meg nem érkeztünk.

– Rendben van – mondta Shears. – Folytassa!

Míg hallgatta, "Number one" észrevétlenül aprólékos vizsgálatnak vetette alá Joyce kadét magatartását, s igyekezett pontosan megfogalmazni magában a fiatalemberrõl lassan kialakuló véleményét. A felderítõ útnak kettõs jelentõsége volt számára, mert azt is lehetõvé tette, hogy megítélje, mire képes fiatal beosztottja, ha magára van utalva. A visszatérése után szerzett elsõ benyomása kedvezõ volt. A bennszülött vezetõk elégedett arckifejezését is jó jelnek tekinthette. Shears tudta, hogy az ilyen mellékes szempontokat sem szabad elhanyagolni. Joyce-ot persze felizgatta egy kicsit, amit látott, amirõl be kellett számolnia, és a visszahatás is, amelyet szállásuk viszonylag békés hangulata váltott ki belõle az elindulás óta folyton fenyegetõ számtalan veszély izgalma után. De azért szemlátomást eléggé uralkodott magán.

– A thaiföldiek nem csaptak be minket, sir. Az a híd csakugyan szép...

 

A nagy csapás idõpontja úgy közeledett, ahogy nõtt a sínpár a töltésen, amelyet ezer szenvedés árán építettek a szövetséges hadifoglyok Burmában és Thaiföldön. Shears és két társa napról napra nyomon követte a vasútvonal kibontakozását. Joyce órákat töltött vele, hogy a legfrissebb értesülések alapján kiegészítse és kijavítsa vázlatát. Minden héten vastag vörös vonallal jelölte meg a befejezett pályaszakaszokat. A vonal most már majdnem megszakítás nélkül húzódott Bangkoktól Rangoonig. A különösen érdekes részeket keresztekkel jelezte. Az egyes vasúti hidak adatai kartonokra voltak feljegyezve, s a rendszeretõ Warden aprólékos pontossággal vezette napról napra a nyilvántartást.

Minél tökéletesebben és pontosabban ismerték a vasútvonalat, annál ellenállhatatlanabbul vonzódtak a Kwai folyó hídjához, amelyre kezdettõl fogva rengeteg csábító tényezõ hívta fel a figyelmüket. A hidak mindig különösen foglalkoztatták képzelõerejüket, s ezúttal valósággal megbûvölte õket a kedvezõ körülmények kivételes bõsége, ami máris megkönnyítené gépiesen felvázolt tervük kidolgozását; e tervben összekeveredett a "Plastic & Destructions Co. Ltd."-re jellemzõ tárgyilagosság és fantázia. Az ösztön és az ész egyaránt arra késztette õket, hogy a Kwai folyó hídjára – és ne egy másikra – összpontosítsák becsvágyuk és reményeik hatóerejét. A többi hidat is lelkiismeretesen megvizsgálták, elõnyeit megvitatták, de a Kwai folyóé végül is természetesen és magától értetõdõen került elõtérbe mint vállalkozásuk nyilvánvaló célja. A nagy csapás – amely eleinte homályos, elvont fogalom volt, s csak álmaikban létezett – testet öltött, méghozzá szilárd, térben elhelyezett, tehát sebezhetõ formában, amely ki van téve az emberi alkotásokat fenyegetõ valamennyi csapásnak, mindenféle rongálódásnak, különösen pedig a megsemmisülésnek.

– Ez nem a légierõnek való munka – mondta egyszer Shears. – Egy fahidat nem könnyû a levegõbõl lerombolni. A bombák, még ha célba találnak is, legfeljebb két-három pillérközt zúznak szét. A többi csak meginog. A japánok hevenyészve kijavítják, hiszen mesterei ennek a tudománynak. Mi, egyedül mi vagyunk képesek nemcsak arra, hogy levegõbe röpítsük a hidat, hogy a víz színéig leborotváljuk a pilléreket, hanem hogy éppen abban a pillanatban idézzük elõ a robbanást, amikor átmegy rajta egy vonat. Ilyenkor az egész szerelvény a folyóba zuhan, jóvátehetetlen károk keletkeznek, nem marad egyetlen használható gerenda sem. Egyszer láttam már effélét pályafutásom során. A forgalom hetekre leállt. Pedig az civilizált országban történt, ahol az ellenség emelõgépeket hozatott. Itt, higgyék el, kénytelenek lesznek áthelyezni a vonalat, és teljesen újjáépíteni a hidat... Arról nem is beszélve, hogy rakományostul elveszítenek egy vonatot. Pokoli látvány lesz! Én már szinte látom is.

Szinte mindnyájan látták már e csodálatos látványt. A nagy csapásnak ettõl fogva szilárd kerete volt, amelyet kitölthetett a képzelet. Hol sötét, hol színes képek sora népesítette be Joyce álmait. Az elõbbiek a sötétségben folyó elõkészületekre vonatkoztak, az utóbbiak olyan ragyogó képpel fejezõdtek be, hogy a kadét rendkívüli pontossággal meg tudta különböztetni a legapróbb részleteket is: a vonat elindul a szakadék fölött, amelynek mélyén a dzsungel két tömör fala közt a Kwai folyó csillog. Joyce keze görcsösen fog egy billentyût. Szeme egy bizonyos pontra mered a híd közepén. A mozdony és a pont közti távolság gyorsan fogy. A billentyût a kedvezõ pillanatban kell lenyomnia. Már csak néhány láb van hátra, már csak egy... keze a kellõ pillanatban tétovázás nélkül megfeszül. A lelkében épült kísértethídon már rég megkereste és megtalálta azt a jelet, amely a híd hosszának felét mutatja!

– Sir – szólalt meg nyugtalanul egy napon –, csak a repülõk meg ne elõzzenek!

– Üzentem nekik, és megkértem, hogy ne avatkozzanak bele – felelte Shears. – Remélem, hogy békében fognak hagyni.

A várakozás ideje alatt számtalan értesülés halmozódott fel a hídról, amelyet a partizánok kémleltek ki helyettük, egy közeli hegyrõl; õk maguk egyelõre nem közelítették meg, attól tartottak, hogy a környéken felfigyelhetnek egy fehér ember jelenlétére. Százszor leírták elõttük, sõt a legügyesebb ügynökök le is rajzolták a homokba. Rejtekhelyükrõl nyomon követték az építkezés minden fázisát, s meglepetten tapasztalták a szokatlan rendszerességet és módszerességet, ami szemlátomást minden mozdulatot szabályozott, és valamennyi jelentésbõl kiderült. Megszokták, hogy fecsegésekbõl hámozzák ki az igazságot. Hamarosan megállapították, hogy a thaiföldiek beszámolóit a csodálathoz hasonló érzés hatja át. A thaiföldiek nem voltak alkalmasak rá, hogy értékeljék Reeves százados bölcs technikai megoldásait, vagy a Nicholson ezredes ösztönzésére létrejött szervezettséget, de azt megértették, hogy ezúttal nem a szokásos japán stílusban készült, formátlan tákolmánnyal van dolguk. A primitív népek ösztönösen becsülik a mûvészetet és a tudományt.

– Az isten áldja meg õket! – mondta olykor türelmetlenül Shears. – Ezek egy második George Washington Bridge-et építenek... feltéve, hogy az embereink igazat beszélnek. Féltékennyé akarják tenni jenki barátainkat!

A szokatlan szélesség, amely már szinte luxusszámba ment – a thaiföldiek állítása szerint a pályatest olyan széles volt, hogy két teherautó is elfért rajta a vágány mellett –, izgatta és nyugtalanította Shearst. Egy ilyen fontos építkezést bizonyára különleges gonddal õriznek. Másrészt talán stratégiai jelentõsége is nagyobb, mint gondolta, s ennek megfelelõen az akció sikere is nagyobb lesz.

A bennszülöttek gyakran beszéltek a hadifoglyokról is. Látták, ahogy csaknem meztelenül, megállás nélkül dolgoznak a perzselõ napon, õreik felügyelete alatt. Ilyenkor egy pillanatra mind a hárman megfeledkeztek vállalkozásukról, gondolataikat betöltötték szerencsétlen honfitársaik. Ismerték a japánok módszereit, s könnyen elképzelték, hogy egy ilyen munka elvégzése érdekében milyen kegyetlenkedésekre vetemedhetnek.

– Biztosan jobban éreznék magukat, sir – mondta egy napon Joyce –, ha legalább tudnák, hogy nem vagyunk messze, és a hidat sohasem fogják használni.

– Talán csakugyan jobb volna nekik – felelte Shears –; de semmiképpen sem akarok kapcsolatba lépni velük. Ezt nem tehetjük, Joyce. Mesterségünk megköveteli, hogy még barátaink elõtt is titkolózzunk. Képzeletük nyomban nekilódulna. Segíteni akarnának, s ezzel, éppen ellenkezõleg, mindent elronthatnának, amikor a maguk módján megpróbálnák szabotálni a hídépítést. Felriasztanák a japánokat, s feleslegesen szörnyû megtorlásoknak tennék ki magukat. Nem szabad bevonni õket terveinkbe. A japánoknak még álmukban se jusson az eszükbe, hogy a foglyok a cinkosaink lehetnek.

A Kwai folyó mellõl rendszeresen érkezõ különös és csodálatos hírek egy napon hirtelen döntésre bírták a hitetlenkedõ Shearst.

– Egyikünknek oda kell mennie, hogy a saját szemével lássa. A munka vége felé közeledik, nem hagyatkozhatunk továbbra is ezeknek a derék embereknek a meséire, amelyeket fantasztikusnak találok. Maga megy, Joyce. Remek tréning lesz magának. Tudni akarom, milyen is igazából az a híd, érti? Melyek a pontos méretei? Hány pillére van? Hozzon nekem számokat. Hogyan lehet megközelíteni? Hogyan õrzik? Milyen lehetõség van az akcióra? Járjon el a legjobb belátása szerint, de ne mutogassa magát. Nagyon fontos, hogy meg ne lássák; ezt mindig tartsa szem elõtt; de hozzon nekem pontos értesüléseket arról az átkozott hídról, az isten verje meg!

 

2

 

– Úgy láttam a távcsövön át, mint most önt, sir.

– Kezdje az elején! – ismételte meg Shears, bár nagyon türelmetlen volt. – Beszéljen az útról!

Joyce egy este indult útnak két bennszülöttel, akik megszokták a nesztelen éjszakai kirándulásokat, elvégre elég sokszor csempésztek már ópiumos iszákokat és cigarettával teli ládákat Burmából Thaiföldre. Határozottan állították, hogy ösvényeik biztonságosak, de mivel a vasútvonal közelében feltétlenül titokban kellett tartani egy európai ember jelenlétét, Joyce ragaszkodott hozzá, hogy thaiföldi parasztnak öltözik, s a bõrét bekeni egy barna készítménnyel, amelyet Calcuttában éppen ilyen célra kotyvasztottak.

Hamarosan meggyõzõdött róla, hogy vezetõi nem hazudtak. Az igazi ellenség ebben a dzsungelben a szúnyoghad volt, meg a piócák, amelyek rátapadtak meztelen lábára, és felmásztak a testén; valahányszor végigsimított kezével a bõrén, érezhette ragadós érintésüket. Minden tõle telhetõt megtett, hogy legyõzze undorát, és megfeledkezzék róluk. Ez majdnem sikerült is. Éjszaka semmiképpen sem bírt szabadulni tõlük. Nem engedhette meg magának, hogy rágyújtson egy cigarettára, és lepörkölje õket, különben is teljes figyelmére szüksége volt, hogy el ne szakadjon a thaiföldiektõl.

– Az út nehéz volt? – kérdezte Shears.

– Eléggé, sir. Mint már mondtam: a kezemet az egyik vezetõ vállán kellett tartanom. S ezeknek a derék embereknek igazán fura "ösvényeik" vannak!

Három éjszakán át kénytelen volt dombokra felmászni és vízmosásokba leereszkedni. A patakok sziklás ágyát követték, amelyet itt-ott rothadó növényzet émelyítõ szagú hordaléka torlaszolt el, s õ beléjük ütközve, folyton újabb piócák nyüzsgõ raját szedte fel. Vezetõi éppen az ilyen utakat kedvelték, mert így biztosra vehették, hogy nem tévednek el. Hajnalig gyalogoltak. Amint derengeni kezdett, benyomultak a sûrû bozótba, s gyorsan ettek a fõtt rizsbõl és a sült hússzeletekbõl, amit útravalóul hoztak. A két thaiföldi ezután lekuporodott egy fa tövébe; estig sercegõ füstgomolyokat eregettek vízipipájukból, amelytõl soha meg nem váltak. A maguk módján így pihenték ki nappal az éjszaka fáradalmait. Két szippantás közt néha elbóbiskoltak, de tartásukon ilyenkor sem változtattak.

Joyce viszont ragaszkodott az alváshoz, hogy kímélje erejét, mert minden kedvezõ tényezõt ki akart használni, amitõl küldetése sikere függött. Azzal kezdte, hogy megszabadult a testét borító piócáktól. Némelyik már jóllakottan magától levált gyaloglás közben, s csak egy kicsi, fekete véralvadék maradt a helyén. A többiek, a félig jóllakottak, dühödten ragaszkodtak zsákmányukhoz, amelyet a háború viszontagságai vetettek a thaiföldi dzsungelbe. A cigaretta parazsától a duzzadó test összehúzódott, vonaglott, végül pedig elengedte áldozatát, és lepottyant a földre; ott pedig Joyce két kõ között szétmorzsolta. Aztán lefeküdt egy vékony sátorlapra, s nyomban elaludt; de a hangyák nem sokáig hagyták pihenni.

A bõrét borító alvadt vércseppek vonzásának engedve, ezt a pillanatot választották, hogy fonálszerû, fekete és vörös menetoszlopokban megközelítsék. Joyce hamarosan megtanulta, hogy már elsõ érintésükre megkülönböztesse õket, még csak fel sem kellett teljesen ébrednie. A vörösökkel nem volt mit tenni. Amikor belemartak a sebhelyekbe, mintha izzó harapófogóval csíptek volna bele. Egyetlenegy is elviselhetetlen volt, s a hangyák csapatostul érkeztek. Arra kényszerült, hogy átengedje a terepet, más helyet keressen, s ott pihenjen, amíg újra ki nem szimatolják, s újra meg nem támadják. A feketék, különösen a nagy feketék, elviselhetõbbek voltak. Ezek nem csíptek, s érintésük csak akkor ébresztette fel, amikor már ellepték a sebeit.

Ennek ellenére mindig eleget tudott aludni; eleget ahhoz, hogy az est leszálltával képes legyen megmászni olyan csúcsokat, amelyek tízszer magasabbak és százszor meredekebbek voltak a thaiföldi hegyeknél. Megrészegítette a gondolat, hogy önmagára van utalva ezen a felderítõ úton, amely elsõ lépés a nagy csapás megvalósításához. Nem kételkedett benne, hogy az õ akaratától, az õ ítélõképességétõl, az expedíció folyamán tanúsított viselkedésétõl függ a végsõ siker, s ez a bizonyosság kimeríthetetlen erõtartalékokat mozgósított benne. Tekintetét le nem vette többé az elképzelt hídról, a látomásról, amely tartósan beférkõzött álmai világába, s amelynek már puszta szemlélése olyan titokzatos és korlátlan hatalmat adott leghétköznapibb mozdulatának is, mintha a gyõzelem érdekében tett dicsõ erõfeszítés lett volna.

 

A testet öltött híd, a híd a Kwai folyón, hirtelen tárult elébe, amikor valamennyinél fárasztóbb kapaszkodó után felért egy hegyre, ahonnan az egész völgyet be lehetett látni. Hosszabb ideig gyalogoltak, mint az elõzõ éjszakákon, s a nap már felkelt, mire megérkeztek a thaiföldiek által jelzett figyelõállásba. Úgy fedezte fel a hidat, mintha repülõgépen ült volna; pár száz méterrel alatta egy világos pántlika feszült a vízen, két erdõ rengetege közt, s éppen olyan távolságra volt tõle jobb kéz felõl, hogy kivehette a hídpályát alkotó gerendák mértani szabályosságú rácsozatát. Jó darabig semmi mást nem is látott a lábánál elnyúló képbõl; nem látta a vele szemben, a túlparton elhelyezett tábort, sem a munkájuk körül sürgölõdõ hadifoglyok csoportjait. A figyelõállás eszményi volt, tökéletes biztonságban érezte magát. A japán õrjáratok nyilván nem kockáztatják meg, hogy átgázoljanak a hegyet a folyótól elválasztó ingoványon.

– Úgy láttam, mint most önt, sir. A thaiföldiek nem túloztak. A méretei tekintélyesek. Jól van megépítve. Egészen más, mint a többi japán híd. Itt van néhány vázlat; de ez még semmi...

Elsõ pillantásra felismerte. Izgatottságát, amely a testet öltött látomás elõtt elfogta, nem a meglepetés okozta, hanem éppen ellenkezõleg, a megszokottan ismerõs látvány. A híd valóban olyan volt, mint amilyennek képzeletben megépítette. Elõször aggodalmasan, majd fokozódó bizalommal ellenõrizte. Egészében a díszlet is megfelelt képzelõereje és vágyai türelmes építõmunkájának. Mindössze néhány részlet különbözött. A víz nem csillogott, pedig õ csillogónak látta. Iszapos volt. Az elsõ pillanatban õszintén bosszankodott miatta, de megvigasztalta egy gondolat: ez a tökéletlenség kedvez céljaiknak.

Két napon át láthatatlanul lapult a bozótban, s távcsövön át mohón figyelte és tanulmányozta a nagy vállalkozás eljövendõ színhelyét. Fejébe véste az összképet és valamennyi részletét, jegyzeteket készített, s egy vázlaton megjelölte az ösvényeket, a tábort, a japán barakkokat, a folyó hajlatait, sõt, az itt-ott kiemelkedõ nagy sziklákat is.

– Az ár nem túl erõs, sir. A folyóval egy kis csónak vagy egy jó úszó is meg tud birkózni. A víz iszapos... A hídon kocsiút is van... és négy sor cölöp tartja. Láttam a foglyokat, amint verõkossal süllyesztik egyre mélyebbre a cölöpöket. Az angol hadifoglyokat... Már majdnem elérték a bal partot, sir, ahol a figyelõállás van. Mögöttük más munkacsapatok haladnak. Talán már egy hónapon belül elkészül a híd... A felépítmény...

Megfigyelései most már olyan bõségben törtek ki belõle, hogy nem tudta tervszerûen folytatni beszámolóját. Shears hagyta, hadd csapongjon, nem szakította félbe. Ráér a konkrét kérdésekkel, ha Joyce már befejezte.

– A felépítmény mértani szabályosságú gerendarácsozat, amelyet nyilván tökéletesen megszerkesztettek. A gerendákat rendesen lenagyolták és összeillesztették. A távcsövön még magukat az illesztéseket is láttam... Rendkívül gondos munka ez, sir... és jól megalapozott munka, nem szabad ámítanunk magunkat. Nemcsak arról van szó, hogy szét kell törnünk néhány ácsgerendát. Ott helyben végiggondoltam, sir, melyik lenne a legbiztosabb és egyben a legegyszerûbb megoldás. Azt hiszem, hogy a pilléreket kell megdolgoznunk a vízben, illetve a víz alatt. A víz koszos. A robbanótölteteket senki sem fogja észrevenni, így az egész felépítmény egy csapásra összeomlik.

– Négy sor cölöp – szakította félbe tûnõdve Shears. –Roppant munka. Vigye el az ördög! Miért nem tudták most is úgy építeni a hídjukat, ahogy szokták?

– Mekkora a távolság egy-egy sor cölöpjei közt? – kérdezte Warden, aki kedvelte a pontosságot.

– Tíz láb.

Shears és Warden szótlanul elvégezte ugyanazt a számítást.

– Hatvan lábnyi hosszúsággal kell számolnunk, ha biztosra akarunk menni – szólalt meg végül újra Warden. Ez soronként hat cölöpöt jelent, vagyis összesen huszonnégyet, ennyit kell "preparálnunk". Sokáig fog tartani.

– Egy éjszaka elvégezhetjük, sir, ebben biztos vagyok. A híd alatt nyugodtan dolgozhatunk. Elég széles hozzá, hogy tökéletesen elrejtsen minket. A cölöpökhöz verõdõ víz csobogása minden más zajt elnyom. Tudom, hogy így van...

– Honnan tudhatja, mi történik a híd alatt? – kérdezte Shears, kíváncsi tekintetet vetve rá.

– Várjon, sir, még nem mondtam el mindent... Jártam ott...

– Járt ott?

– Meg kellett tennem, sir. Ön azt mondta, hogy ne menjek a közelébe, mégis kénytelen voltam rá, hogy beszerezhessek bizonyos fontos adatokat. A hegy túlsó lejtõjén leereszkedtem a figyelõállásból a folyópartra. Azt gondoltam, hogy nem szabad elszalasztanom az alkalmat. A thaiföldiek vaddisznócsapásokon vezettek le. Négykézláb kellett mennünk.

– Mennyi ideig tartott? – kérdezte Shears.

– Körülbelül három óráig, sir. Estefelé indultunk. Éjjel akartam a helyszínre érkezni. Kissé kockázatos volt persze, de a saját szememmel akartam látni...

– Néha nem árt, ha az ember nagyvonalúan értelmezi az utasításait – mondta "Number one" Wardenra pillantva. – Végül is sikerrel járt, nem igaz? Ez a fõ.

– Nem láttak meg, sir. Körülbelül negyed mérfölddel a híd fölött értük el a folyót. Sajnos, van ott egy magányos bennszülött falucska. De mindenki aludt. A vezetõimet visszaküldtem. Ezt a felderítést egyedül akartam elvégezni. Bemásztam a vízbe, és hagytam, hadd sodorjon az ár.

– Az éjszaka világos volt? – kérdezte Warden.

– Eléggé. Hold nem volt, de felhõk sem. A híd nagyon magas. Semmit sem láthatnak fentrõl...

– Tartsunk rendet – mondta Shears. – Hogyan ért a hídhoz?

– A hátamon fekve, sir, csak a szájam látszott ki a vízbõl. Fölöttem...

 

– Az isten áldja meg, Shears – dünnyögte Warden –, ilyen feladatoknál gondolhatna néha rám is.

– Azt hiszem, legközelebb elsõsorban magamra fogok gondolni – dörmögte Shears.

Joyce olyan erõsen átélte a jelenetet, hogy elragadtatása átragadt két társára; fájdalmas sajnálkozással gondoltak rá, hogy elmulasztották ezt a kéjutazást.

Joyce hirtelen határozta el magát, hogy megkísérli ezt a kirándulást; mégpedig azon a napon döntött így, amikor a három éjszakai kimerítõ gyaloglás után megérkezett a figyelõállásba. Nem bírt tovább várni. Miután szinte karnyújtásnyira megpillantotta a hidat, ujjával is meg kellett érintenie.

A vízen elnyúlva egyetlen részletet sem vett ki a partok tömör tömegébõl, s minthogy jóformán nem is érzékelte, hogy magával ragadja az áramlás, egyetlen tájékoztató pontja volt csupán: a híd hosszú, vízszintes vonala. Feketén ugrott elõ az égbõl. Minél közelebb én hozzá, annál hosszabb lett, annál jobban megközelítette a zenitet, s közben a feje fölött a csillagok sebesen igyekeztek összeolvadni vele.

A híd alatt majdnem tökéletes volt a sötétség. Sokáig várakozott mozdulatlanul, egy cölöpbe kapaszkodva, de a hideg víz sem enyhítette a lázát; szeme lassan-lassan áthatolt a homályon, s csodálkozás nélkül fedezte fel az örvények fölé emelkedõ sima fatörzsek különös erejét. Most új szemszögbõl látta a hidat, de így is megszokottan ismerõs maradt.

– Meg lehet csinálni, sir, ebben biztos vagyok. A legjobb volna egy könnyû tutajon odaszállítani a tölteteket. Senki nem venné észre. Az emberek úsznának. A híd alatt nyugalom van. A sodrás nem túl erõs, nem akadályozza, hogy az egyik cölöptõl a másikig ússzunk. Szükség esetén oda is kötözhetjük magunkat, nehogy elvigyen a víz... Egész hosszában végigúsztam a híd mentén. Megmértem, sir, a fatörzseket. Nem túl vastagok. Aránylag kevés robbanóanyag is elég lesz... a víz alatt... a víz zavaros, sir.

– Elég mélyen kell elhelyezni – mondta Warden. – Lehet, hogy azon a napon, amikor lecsapunk, tiszta lesz a víz.

Kipróbált minden szükséges mozdulatot. Több mint két óra hosszat tapogatta a cölöpöket, egy madzaggal méregette õket, felbecsülte a köztük levõ távolságot, kiválasztotta azokat a fatörzseket, amelyek a legszörnyûbb katasztrófát idézik elõ, ha összeroppannak, emlékezetébe vésett a nagy vállalkozás elõkészítéséhez szükséges minden részletet. Két ízben is hallott súlyos lépteket, jó magasan a feje fölött. Egy japán õr rótta a híd deszkáit, õ egy cölöphöz simult, és várt. Az õr hanyagul végigsöpörte a folyót zseblámpájával.

– Odajutni nem egészen veszélytelen, sir, feltéve, ha lámpát gyújtanak. De ha egyszer a híd alatt vagyunk, messzirõl meghalljuk a közeledésüket. A víz visszaveri a léptek zaját. Bõven lesz idõnk, hogy elérjük a belsõ cölöpsorok egyikét.

– A folyó mély? – kérdezte Shears.

– Több mint két méter, sir. Lemerültem.

– Hogyan képzeli magát a robbantást?

– Elmondom, sir. Azt hiszem, nem gondolhatunk arra, hogy az áthaladó vonat automatikusan idézze elõ. A gyújtózsinórt nem tudnánk álcázni. Mindennek a víz alatt kell lennie, sir... Jó hosszú elektromos vezetékre lesz szükség a folyó fenekén. A drót kivezet a partra, ott elrejti a bozót... mármint a jobb partra, sir. Eszményi helyet találtam. Az õserdõ egyik csücskét, ahol egy ember elbújhat és várhat. Van a fák közt egy rés, azon át jó kilátás nyílik a hídpályára.

– Miért a jobb partra? – szakította félbe Shears a szemöldökét ráncolva. – Ha jól értettem, azon az oldalon van a tábor. Miért nem a másik partra, ahol a hegy lábát járhatatlan ingovány borítja, legalábbis maga azt mondta, s ahonnan minden nehézség nélkül vissza lehet vonulni?

– Pontosan így van, sir. De nézze meg még egyszer a vázlatot. A vasútvonal, miután széles ívet ír le, átfut a hídon, s a hegyet a folyó mentén megkerülve, lefelé halad. A víz és a vasútvonal közt kiirtották a dzsungelt, megtisztították a terepet a bozóttól. Nappal egyetlen ember sem bír ott elbújni. Sokkal hátrább kellene elhelyezkednie, a töltés másik felén, a hegy oldalában... A drót túl hosszú, sir, lehetetlen álcázni, amikor átvezetjük a sínek alatt, vagy legalábbis nagyon sok munkába kerül.

– Ez nem nagyon tetszik nekem – jelentette ki "Number one". – És mién ne választanánk a bal partot a híd fölött?

– A part ott megközelíthetetlen a víz felõl, sir: meredek szirtfal. Feljebb pedig ott van a bennszülött falucska. Ott is körülnéztem. Újra átkeltem a folyón, utána pedig a vasútvonalon. Csináltam egy vargabetût, hogy fedett terepen maradjak, és újra a hídtól fölfelé haladtam. Nincs más megoldás, sir. Az egyetlen megfelelõ rejtekhely a jobb parton van.

– Ejha! – kiáltotta Warden. – Maga egész éjjel a híd körül keringett?

– Körülbelül. De már pitymallat elõtt újra a dzsungelben voltam. Délelõtt értem vissza a figyelõállásba.

– És a maga terve szerint – mondta Shears – az az ember, aki a rejtekhelyen lesz, hogyan fog elmenekülni?

– Három perc is elég egy jó úszónak, hogy átkeljen a folyón; nekem ennyi idõre volt szükségem, sir, s a robbantás el fogja terelni a japánok figyelmét. Azt gondolom, hogy egy kis segélycsapat, amely a hegy tövében helyezkedik el, könnyen fedezhetné a visszavonulását. Ha aztán át tud jutni a nyílt terepen és a vasútvonalon, megmenekült, sir. A dzsungel lehetetlenné teszi, hogy eredményesen üldözzék. Biztosítom önt, hogy ez a legjobb terv.

Shears hosszan elgondolkozott, miközben Joyce vázlatai fölé hajolt.

– Ezt a tervet érdemes mérlegelni – mondta végül. Miután maga járt a helyszínen, nyilvánvalóan illetékes rá, hogy kifejtse a véleményét; s az eredmény megéri, hogy némi kockázatot vállaljunk... Mi mindent látott még a kakasülõjérõl?

 

3

 

A nap már magasan járt, mire újra felmászott a hegy tetejére. A két vezetõ, aki még az éjjel visszatért, nyugtalanul várta. Alaposan kimerült. Végignyúlt a földön, hogy pihenjen egy órát, és csak este ébredt fel. Mentegetõzve vallotta be.

– Jól van... Feltételezem, hogy éjjel folytatta az alvást. Ennél okosabbat nem tehetett. S másnap reggel újra elfoglalta õrhelyét?

– Pontosan így történt, sir. Egy nappal tovább maradtam. Sok megvizsgálnivalóm volt még.

Miután az elsõ napot az élettelen anyagnak szentelte, az élõlényeket is meg kellett figyelnie. Eddig megbabonázták a híd és a táj részletei, amelyek szorosan összefüggtek az elkövetkezendõ akcióval, de most egyszerre feldúlta nyomorúságos rabszolgasorsra kárhoztatott, szerencsétlen testvéreinek látványa, akiknek nyüzsgése betöltötte látcsöve látóterét. Jól ismerte a módszereket, amelyeket a japánok a táborokban alkalmaztak. A titkos jelentések egész sora részletezte a gyõztesek szakadatlan kegyetlenkedéseit.

– Tanúja volt kínos jeleneteknek? – érdeklõdött Shears.

– Nem, sir; valószínûleg nem erre a napra voltak beütemezve. De igazán megrendített, amikor arra gondoltam, hogy hónapok óta dolgoznak így, ilyen éghajlat alatt, rossz koszton, rossz barakkokban, ápolatlanul, s milyen büntetéseknek vannak kitéve!

Valamennyi csoportot szemügyre vette. Távcsövén át megvizsgált minden embert, s állapotuk megdöbbentette. "Number one" összeráncolta a szemöldökét.

– A mi munkánk nem engedélyezi a túlságos elérzékenyülést, Joyce.

– Tudom, sir, de ott mindenki csont és bõr... a szó szoros értelmében. Legtöbbjük tagjait sebek és fekélyek borítják. Vannak, akik alig vonszolják magukat. Mifelénk senkinek se jutna eszébe, hogy testileg ennyire elesett embereket munkára fogjon. Látnia kellett volna õket, sir! Majdnem elsírtam magam. Az a brigád, amely a köteleket rángatva veri be az utolsó cölöpöket!... Valóságos csontvázak, sir. Sohasem láttam még ilyen félelmetes jelenetet. A leggyalázatosabb bûn, amit velük csinálnak.

– Nyugodjon meg – mondta Shears. – Mindenért fizetni fognak.

– De be kell vallanom, sir, hogy csodáltam a foglyok magatartását. Bár nyilvánvalóan nagyon rossz bõrben vannak, egyikük sem látszik igazán letörtnek. Jól megfigyeltem õket. Becsületbeli kérdésnek tartják, hogy ügyet se vessenek õreik jelenlétére. Igen, sir, pontosan ezt a benyomást keltették bennem: úgy viselkednek, mintha a japánok ott se volnának. Napkeltétõl napnyugtáig a munkahelyen tartózkodnak... mégpedig hónapok óta, s valószínûleg egyetlen pihenõnap nélkül... Mégsem látszanak kétségbeesettnek. Rongyaik ellenére, testi nyomorúságuk ellenére nem olyanok, sir, mint a rabszolgák. Láttam a tekintetüket.

Mindhárman elég sokáig hallgattak gondolataikba merülve.

– Az angol katona kimeríthetetlen erõforrásokkal rendelkezik a szerencsétlenségben – mondta végül Warden.

– Megfigyelt mást is? – kérdezte Shears.

– A tisztek, az angol tisztek, sir! Nem dolgoznak. Az embereiket vezénylik, s azok láthatólag sokkal többet adnak rájuk, mint az õrökre. És egyenruhát viselnek.

– Egyenruhát!

– Rangjelzésekkel, sir. Felismertem az összes rangokat.

– A fenébe!... – kiáltotta Shears. – A thaiföldiek is jelentették ezt a részletet, de én nem akartam hinni nekik. A többi táborban, kivétel nélkül minden hadifoglyot megdolgoztatnak... Látott magas rangú tisztet is?

– Egy ezredest, sir. Biztosan Nicholson ezredest, akirõl már hallottunk: megérkezésekor megkínozták. Állandóan a munkahelyen tartózkodik. Kétségtelenül a helyszínen akar lenni, hogy szükség esetén emberei és a japánok közé álljon; mert annyi szent, hogy feltétlenül voltak incidensek... Ha látta volna azoknak az õrszemeknek a magatartását, sir! Hiszen azok ruhába bújtatott majmok! Úgy csoszognak, úgy kacsáznak, hogy az már nem is emberi... Nicholson ezredes viszont meglepõ méltósággal viselkedik... Igazi parancsnok, sir, ez a benyomásom róla.

– Kétségtelenül nem mindennapi tekintélyre és ritka tulajdonságokra vall, hogy ilyen körülmények közt is fenn tudja tartani a katonai szellemet – mondta Shears. – Magam is kalapot emelek elõtte.

Joyce-nak más oka is volt a meglepetésre azon a napon. Míg elbeszélését folytatta, látszott rajta, hogy a többiekkel is szeretné megosztani csodálkozását és csodálatát.

– Egy alkalommal valamely távolabb dolgozó brigádból egy fogoly végigjött a hídon, hogy beszéljen az ezredessel. Hatlépésnyire tõle vigyázzba vágta magát, sir, abban a különös öltözékben. Egy cseppet sem volt nevetséges. Egy japán üvöltözve és a puskájával hadonászva közeledett feléje. Az az ember bizonyára engedély nélkül hagyta ott a csoportját. Nicholson ezredes különös pillantást vetett az õrre, sir. Az egész jelenetet pontosan megfigyeltem. Az õr letett szándékáról, és eltávozott. Hihetetlen volt! De ez még semmi; valamivel napszállta elõtt egy japán ezredes jött a hídra; valószínûleg Saito, akit félelmetes vadállatnak írtak le elõttünk. Nem hazudok, sir, de tiszteletteljes tartással közeledett Nicholson ezredeshez... úgy van, tiszteletteljes tartással. Vannak bizonyos csalhatatlan jelei az ilyesminek. Nicholson ezredes tisztelgett elsõnek, de a másik sietve... majdnem félénken viszonozta, jól láttam! Aztán sétálgatni kezdtek egymás mellett. A japán úgy viselkedett, mintha alárendeltje volna, aki parancsokat kap. Ez a látvány örömmel töltötte el a szívemet, sir.

– Én sem mondhatom, hogy haragszom miatta – dörmögte Shears.

– Nicholson ezredes egészségére! – mondta hirtelen Warden, és felemelte a poharát.

– Igaza van, Warden, az õ egészségére! És annak az öt-hatszáz szerencsétlennek az egészségére, aki e miatt az átkozott híd miatt abban a pokolban él!

– Csak az a kár, hogy nem segíthetnek nekünk.

– Talán csakugyan kár, de ismeri az elveinket, Warden, egyedül kell cselekednünk... De beszéljünk még egy kicsit a hídról.

 

Egész este a hídról beszéltek, közben lázasan tanulmányozták Joyce vázlatait, s percenként megkérték, hogy tisztázzon bizonyos részleteket, amit az mindig, habozás nélkül, megtett. Képes lett volna emlékezetbõl lerajzolni a híd minden darabját, s leírni a folyó valamennyi örvényét. Nekiláttak a fiatalember által kieszelt terv megvitatásának, jegyzékbe foglaltak minden szükséges mûveletet valamennyi részletével, s szenvedélyesen találgatták az elõre nem látható akadályokat, amelyek az utolsó percben is felmerülhetnek. Aztán Warden magukra hagyta társait, hogy üzeneteket vegyen fel a szomszéd szobában elhelyezett rádióvevõn. Joyce egy pillanatig tétovázott.

– Sir – mondta végül –, hármunk közül én vagyok a legjobb úszó, s minthogy már a terepet is ismerem...

– Ezt majd késõbb döntjük el – szakította félbe "Number one".

Joyce-ot kezdte elhagyni az ereje; Shears akkor vette ezt észre, amikor tántorogva ment az ágya felé. Miután a harmadik napot is a bozót közt hasalva, leskelõdéssel töltötte, éjjel nekivágott a hazavezetõ útnak, s egyhuzamban gyalogolt a szálláshelyig, legfeljebb enni állt meg egy-egy pillanatra. Maguk a thaiföldiek is csak nehezen bírták a rájuk erõltetett iramot. Azóta egyfolytában álmélkodva mesélgették, mennyire kifárasztotta õket a fiatal fehér ember.

– Pihennie kell – ismételte meg "Number one". – Nincs értelme, hogy már most agyonhajszolja magát. Minden erejére szükségünk lesz még. Miért jött vissza olyan lóhalálában?

– A híd valószínûleg egy hónapon belül elkészül, sir. Joyce olyan hirtelen aludt el, hogy még az arcát felismerhetetlenné tevõ festéket sem mosta le. Shears vállat vont, s nem próbálta felébreszteni. Egyedül maradt, s gondolataiba merülve igyekezett kiosztani a Kwai folyó völgyében lejátszandó jelenet szerepeit. Még nem határozott, amikor Warden visszatért, s átnyújtott neki néhány frissiben megfejtett rejtjeles üzenetet.

– Úgy látszik, Shears, hogy közeledik a határidõ. A központ arról tájékoztat, hogy a vasútvonalat majdnem mindenütt befejezték, öt-hat hét múlva sor kerül az avatásra. Az elsõ vonat zsúfolva lesz csapatokkal és tábornokokkal. Kis ünnepségre készülnek... Jelentõs lõszerkészletet is szállítanak. A helyzet egészen jól alakul. A központ jóváhagyja valamennyi kezdeményezését, és teljesen szabad kezet ad magának. A légierõ nem fog beavatkozni. Naponta tájékoztatnak minket... A gyerek alszik?

– Ne ébressze fel. Megérdemel egy kis pihenést. Remekül feltalálta magát... Mi a véleménye, Warden? Gondolja, hogy "minden" esetben számíthatunk rá?

Warden csak némi gondolkozás után válaszolt.

– Rám jó benyomást tesz. "Elõtte" persze semmit sem lehet biztosra venni, ezt maga ugyanolyan jól tudja, mint én. Értem, hogy mit akar mondani. Arra gondol, vajon képes-e pár másodperc vagy még rövidebb idõ alatt súlyos döntést hozni, s végre tudja-e hajtani... De miért kérdezi?

– Azt mondta: "Hármunk közül én vagyok a legjobb úszó." És nem hencegett. Igaza van.

– Amikor beléptem a 316-os különítménybe – zsörtölõdött Warden –, nem tudtam, hogy úszóbajnoknak kell lennem, ha fõszerepet akarok játszani. A legközelebbi vakációmon tréningezni fogok.

– Egy pszichológiai szempontot is figyelembe kell vennünk. Ha nem teljesítem a kérését, oda az önbizalma, és hosszú ideig használhatatlan lesz. Ahogy maga mondta: "elõtte" sohasem biztos az ember... õ sem az... a kinyilatkoztatásra vár, s közben emészti magát... A legfontosabb, persze, hogy van-e ugyanannyi esélye a sikerre, mint nekünk. Azt hiszem, hogy van... s arra még több is, hogy megússza. Pár napon belül eldöntjük. Látni akarom, milyen bõrben lesz holnap. Egy darabig nem szabad a hídról beszélni vele... Nem nagyon szeretem, hogy annyira elérzékenyült a hadifoglyok balsorsán... Ó, azt akarja mondani... tudom, tudom. Más dolog az érzelem, és megint más az akció. Mégis: hajlamos rá, hogy felizgassa magát... hogy mindent elõre elképzeljen. Érti?... Egy kicsit túl sokat gondolkozik.

– Az ilyesféle munkánál nem lehet általános szabályt felállítani – mondta a bölcs Warden. – Néha a képzelõerõ, sõt, a gondolkozás is hasznos. Nem mindig.

 

4

 

Nicholson ezredest is nyugtalanította a foglyok egészségi állapota, felkereste tehát a kórházat, hogy megvitassa az orvossal.

– Ez nem tarthat így tovább, Clipton – mondta komoly, majdhogynem szigorú hangon. – Nyilvánvaló, hogy súlyos betegen nem dolgozhat senki, de mindennek van határa. Maga a legénységem felét betegállományba helyezte! Mit gondol, hogyan fogjuk egy hónapon belül befejezni a hidat? Jól állunk, tudom, de még mindig sok a tennivaló, s ezekkel a csökkentett létszámú brigádokkal alig haladunk. Azok sem igazán erõsek, akik még a munkahelyen vannak.

– Nézze meg õket, sir – mondta Clipton, aki e szavak hallatára csak nehezen bírt erõt venni magán, hogy megõrizze szokásos hidegvérét, és olyan tisztelettudó magatartást tanúsítson, amit az ezredes minden rendû és rangú beosztottjától megkövetelt. – Ha csak szakmai lelkiismeretemre vagy egyszerûen az emberiesség szavára hallgatnék, nem a legénység felét nyilvánítanám munkaképtelennek, hanem az egészet; különösen, amikor ilyen munkáról van szó!

Az elsõ hónapokban az építkezés gyorsított ütemben folyt, s csak azok az incidensek okoztak némi fennakadást, amelyeket Saito hirtelen hangulatváltozásai idéztek elõ. A japán néha meggyõzte magát, hogy helyre kell állítania a tekintélyét, s a szeszbõl merített bátorságot, hogy úrrá legyen komplexusain; ilyenkor kegyetlen lett. De egyre ritkábban került sor efféle rohamokra, annyira nyilvánvaló volt, hogy a heves kirohanások ártanak a híd építésének. Sokáig lényegesen túlteljesítették a Hughes õrnagy és Reeves százados által kidolgozott ütemtervet, ami eredményes, bár nem súrlódásmentes együttmûködésüknek volt köszönhetõ. Aztán az éghajlat, az elõírt munka természete, az élelmezés és az életkörülmények aláásták az emberek egészségét.

Testi állapotuk egyre több nyugtalanságra adott okot. Húst nem kaptak, legfeljebb, ha a közeli bennszülött faluban egy-egy csenevész tehenet vásároltak, nem kaptak továbbá sem vajat, sem kenyeret, s étkezésük néha csak rizsbõl állt, a foglyok tehát lassanként a Joyce-ot megrendítõ csontvázakká váltak. A gályarabhoz illõ munka, amely abból állt, hogy az ember naphosszat húzta a kötelet, s magasba emelte a nehéz verõkost, amely aztán õrjítõ zajjal újra meg újra visszazuhant, valóságos kínszenvedés volt a cölöpverõ brigád tagjainak. A többiek sem jártak sokkal jobban, a legkevésbé azok, akik derékig vízben órákat töltöttek az állványokon, s tartották a cölöpöket, miközben a verõkos szakadatlan zuhogása majd megsiketítette õket.

A katonai szellem egyelõre viszonylag jó volt, hála az olyan parancsnoknak, mint a lendületes Harper fõhadnagy. A csodálatosan jó kedélyû és erélyes tiszt naphosszat nem unta meg, hogy kedélyes hangon, erõteljesen buzdítsa az embereit, s attól sem idegenkedett, hogy idõnként, fáradságot nem kímélve, maga is munkához lásson: tiszt létére teljes erejébõl húzta a kötelet, hogy könnyítsen a leggyöngébbeken. Alkalomadtán még a humorérzéküket is kielégíthették, például, amikor Reeves százados megjelent a tervrajzával, a mérõ vonalzó javai, a szintezõjével és a többi, maga fabrikálta mûszerével, s közvetlenül a víz színe fölött csúszkák egy ingadozó állványon, hogy elvégezze a méréseket, nyomában pedig ott csetlett-botlott a kis japán mérnök, aki egy pillanatra el nem hagyta, minden mozdulatát utánozta, s nagy komolyan számjegyeket irkált a jegyzõkönyvébe.

Minthogy a tisztek magatartását az ezredes magatartása ihlette meg, végsõ fokon Nicholson erõs kezétõl függött a híd sorsa. Ezt õ is tudta. Jogos büszkeség töltötte el, mint minden parancsnokot, aki szívesen vállalja a felelõsséget: de a rangjával és a beosztásával járó gondok teljes súlyát is ugyanúgy átérzi.

E gondok közt elsõ helyen volt a betegek növekvõ száma. A szó szoros értelmében a szeme láttára fogytak el a századai. Lassacskán, napról napra, óráról órára vált ki az egyes foglyok emberi szervezetébõl az élõ matéria egy-egy paránya, hogy feloldódjék az anyagi világmindenségben. A földbõl, buja növényzetbõl, vízbõl és szúnyogoktól rajzó, nedves légkörbõl álló világmindenségen nyilvánvalóan nem látszott meg ez a gazdagodás. Számtani szempontból hibátlanul pontos molekulacsere történt, csakhogy a fájdalmasan érzékeny veszteségnek – amely ötszázszor több tucat kilót tett ki – semmiféle látható nyereség sem felelt meg.

Clipton komoly járványtól tartott, például a kolerától, amelyet máris több táborból jeleztek. Hála a szigorú fegyelemnek, ezt a csapást eddig sikerült elkerülni, de se szeri, se száma nem volt azoknak, akik maláriában, vérhasban, beriberiben szenvedtek. Mindennap egyre több embert kellett munkaképtelennek nyilvánítania, és betegállományba helyeznie. A kórházban majdnem megfelelõ étrendet tudott biztosítani azoknak, akiknek még volt étvágyuk; ezt annak a néhány vöröskeresztes csomagnak köszönhette, amelyet a japánoknak nem sikerült elsikkasztaniuk, ezeket ugyanis a betegeknek tartották fenn. Ráadásul egy kis kikapcsolódás már önmagában is gyógyírként hatott egyes foglyokra, akiknek a verõkos – miután megtörte izmaikat – az idegrendszerüket is megrendítette, s hallucinációkat okozva, szakadatlan lidércnyomással gyötörte õket.

Nicholson ezredes, aki szerette az embereit, eleinte tekintélyének teljes súlyával támogatta Cliptont, s igazolta a japánok elõtt az elõírt pihenést. Hogy jó elõre elhárítsa Saito várható tiltakozását, többletmunkát követelt az egészséges emberektõl.

De már elég régóta úgy vélekedett, hogy Clipton túloz. Szemlátomást azzal gyanúsította, hogy túllépi orvosi hatáskörét, s gyengeségbõl arra vetemedik, hogy olyan foglyokat is betegnek nyilvánít, akik még dolgozhatnának. Egy hónappal a munka befejezésének határideje elõtt nyilvánvalóan nem engedhették meg maguknak, hogy lazítsanak. Ezen a reggelen azért jött a kórházba, hogy személyesen is körülnézzen, részletesen tisztázzon mindent Cliptonnal, s szükség esetén olyan határozottan, de tapintatosan térítse jó útra, ahogyan egy õrnaggyal, egy szakemberrel ilyen kényes ügyet rendezni illik.

 

– Nézzük például ezt a katonát – mondta, megállva, s szavait az egyik beteghez intézve. – Mi baj, fiam?

A foglyok közt sétált, akik két sor bambuszágyon feküdtek; egyesek láztól dideregtek, mások ernyedten hevertek a nyomorúságos takarók alatt, csak halálsápadt arcuk látszott. Clipton élénken közbelépett, s elég éles hangon így szólt:

– Negyvenfokos láza volt az éjjel, sir. Maláriás.

– Na igen – mondta az ezredes továbblépve. – Hát ez?

– Trópusi fekélye van. Tegnap vágtam fel a lábát... egy késsel, más mûszerem nincs. Akkora lyuk maradt utána, sir, hogy egy golflabda is beleférne.

– Szóval ez az; tegnap este jajgatást hallottam – dörmögte Nicholson ezredes.

– Ez az. Négy bajtársának kellett lefogni. Remélem, hogy meg tudom menteni a lábát... de nem vagyok biztos benne – tette hozzá halkan. – Igazán azt akarja, hogy kiküldjem a hídra, sir?

– Ne beszéljen butaságot, Clipton. Persze, hogy nem ragaszkodom hozzá. Ha egyszer magának ez a véleménye... Értsen meg jól. Szó sincs róla, hogy betegeket vagy súlyos sebesülteket munkára kényszerítsünk. De mindnyájunknak tisztában kell lennünk a következõkkel: egy hónapon belül be kell fejeznünk a hidat. Ez keserves erõfeszítést követel, magam is tudom, de semmit sem tehetek ellene. Ebbõl az következik, hogy valahányszor maga elvisz egy embert a munkahelyrõl, a többinek valamicskével keményebb feladattal kell megbirkóznia. Erre minden pillanatban tekintettel kell lennie, érti? Még ha egyik-másik ember nincs is a legjobb állapotban, valahogy csak hasznosíthatja magát, segíthet holmi könnyû munkában vagy egy kis pepecselésben... a végsõ csiszolgatásban, amit Hughes hamarosan megkezd, na nem igaz?

– Feltételezem, sir, hogy be akarja festetni a hidat.

– Erre nem is gondolhatunk, Clipton – mondta az ezredes hevesen. – Csakis meszelésrõl lehetne szó. Az pedig remek célpontot nyújtana a repülõgépeknek! Maga elfelejti, hogy háború van.

– Igaz, sir. Háború van.

– Nem, minden fényûzésrõl le kell mondanunk. A fényûzést ellenzem. Elég, ha a híd megfelel a célnak, ha gondosan ki van dolgozva... Szóval azért jöttem, Clipton, hogy ezt megmondjam magának... Meg kell értetnie az emberekkel, hogy felelõsek a többiekért... Ezzel például mi van?

– Csúnyán megsebesült a karján, mialatt gerendát cipelt az ön átkozott, istenverte, nyavalyás hídján, sir – tört ki Clipton. – Vannak vagy húszan, akik ugyanígy jártak. Az õ kondíciójukban a sebek persze nem hegednek be, sõt fertõzõdnek. Nincs semmim, amivel rendesen kezelhetném õket.

– Azon tûnõdöm – mondta Nicholson ezredes, aki makacsul ragaszkodott elképzeléséhez, s szemet hunyt az orvos kevéssé szabályszerû stílusa fölött –, azon tûnõdöm, hogy ha ilyen esetek adódnak, a friss levegõ és az ésszerû elfoglaltság nem segítené-e jobban a gyógyulásukat, mint ha hevertetjük, és ebbe a viskóba zárjuk õket. Nos, Clipton, mit szól hozzá? Elvégre otthon sem szokás kórházba utalni valakit, ha megkarcolja a karját. Azt hiszem, hogy ha megfontolja, végül maga is igazat ad nekem.

– Otthon, sir... otthon... otthon!

Tehetetlen, kétségbeesett mozdulattal emelte égnek a karját. Az ezredes elcipelte a betegek közül, bevitte a kis helyiségbe, amelyet orvosi szobának használtak, és tovább kardoskodott ügye mellett: felsorakoztatott minden érvet, amire egy parancsnok csak hivatkozhat ilyen esetben, amikor inkább rábeszélni, mintsem parancsolni akar. S minthogy Cliptont mindez nem gyõzte meg kellõképp, végül is a leghathatósabb érvvel sújtott le: ha tovább makacskodik, a japánok gondoskodni fognak a kórház kiürítésérõl, mégpedig válogatás nélkül.

– Saito megfenyegetett, hogy drákói rendszabályokat fog alkalmazni – mondta.

Ez kegyes hazugság volt. Eddigre Saito már minden erõszakról letett, mert végül megértette, hogy semmit se érne el vele, s szíve mélyén nagyon is kielégítette, hogy hivatalos vezetésével építik fel az egész vasútvonal legszebb hídját. Nicholson ezredes feljogosítottnak érezte magát az igazság ilyen elferdítésére, bár bántotta a lelkiismeretét. Nem engedhette meg magának, hogy akár csak egyetlen tényezõt is elhanyagoljon, amely elõmozdíthatja a híd befejezését – hiszen ebben a hídban öltött testet a töretlen szellem, amely sohasem vallja be csüggedését, amely mindennel dacolva, cselekedetekkel bizonyítja sérthetetlen méltóságát. Hiszen a hídból már csak húsz-harminc méter hiányzott, hogy összefüggõ ívként feszüljön a Kwai folyó völgye fölött.

E fenyegetés hallatára Clipton elátkozta ezredesét, és feladta a harcot. Elbocsátotta a kórházból betegeinek körülbelül egynegyedét, bár rettentõ lelkifurdalás gyötörte, valahányszor választania kellett közülük. Ily módon visszaküldött a munkahelyre egy csomó nyomorékot, könnyû sebesültet és lázas beteget, akit szakadatlanul gyötört a malária, de járóképesnek minõsült.

Egyikük sem tiltakozott. Az ezredes hite olyan hit volt, amely hegyeket hord el, piramisokat, székesegyházakat vagy hidakat épít, és rábírja a haldoklókat, hogy mosolyogva dolgozzanak. A bajtársiasságukra hivatkozó felszólítás meggyõzte õket. Zokszó nélkül vágtak újra neki a folyóhoz vezetõ útnak. A szerencsétlenek, akiknek karját formátlan és mocskos kötés kárhoztatta mozdulatlanságra, ép kezükkel megragadták a verõkos kötelét, ritmikusan rángatták maradék testi és lelki erejükkel, s csekély súlyukat egészen ráfüggesztve, fájdalmas erõfeszítésük áldozatával tetézték a szenvedés végösszegét, amely egyre tökéletesebbé tette a hidat a Kwai folyón.

Ettõl az új lökéstõl a híd nagyon gyorsan elkészült. Az ezredes szavajárása szerint, már csak kis "pepecselés" hiányzott hozzá, hogy a mû a "gondos kidolgozásnak" azt a benyomását keltse, amirõl a gyakorlott szem a világ bármely táján elsõ pillantásra felismeri az európaiak fölényes szaktudását és az angolszászok kényelemszeretetét.