1980

Nem Manse Everard volt az elöljáró, aki alaposan megszorongatott a meggondolatlanságomért és aki alig volt hajlandó engedélyezni küldetésem folytatását. Ő csak túlnyomórészt morgolódott Herbert Ganz szavai hallatán, hiszen nem volt senki, akivel felválthattak volna. Everardnak meg volt az oka, hogy visszafogja magát. Ez nyilvánvalóvá vált, mint ahogy az is, hogy gondosan tanulmányozta jelentéseimet is.

A negyedik és a huszadik század között eltelt időszakban személyes életemből két év telt el, s közben elvesztettem Jorithot. Gyászom közben jámbor óhajjá szelídült – bárcsak hosszabb ideig élhetett, szerethetett volna, s szépíthette volna meg az életemet. Időnként viszont ismét elemi erővel csapott le rám és hasított belém a fájdalom. A maga csendes módján Laurie a segítségemre volt, hogy elfogadjam a megváltoztathatatlant. Csak most jöttem rá igazán, hogy milyen nagyszerű ember.

Éppen szabadságon voltam otthon, az 1932-es évben New Yorkban, amikor Everard telefonált és újból beszélgetésre hívott.

– Csupán néhány kérdést kéne megbeszélnünk, egy-két órás tereferéről volna szó csupán – mondta. – Utána majd kiruccanunk valahová. Természetesen magunkkal visszük a feleségedet is. Láttad te Lola Montezt fénykorában? Van egy pár jegyem az 1843-as párizsi műsorára.

A tél időben érkezett. Everard lakása ablakán túl, magasra halmozódott a hótömeg s csendes fehérség vett körül minket. Adott egy italt és megkérdezte milyen zenét szeretnék hallgatni. Sikerült megállapodnunk, hogy középkori koto muzsikát hallgatunk egy olyan japán művész előadásában, kinek neve már a krónikákban is feledésbe merült, de a legjobb volt, aki valaha is élt ezen a Földön. Az időutazásnak az árnyoldalai mellett megvannak a tagadhatatlan előnyei is.

Everard egész szertartást csinált abból, ahogy megtömte s meggyújtotta a pipáját.

– Soha nem számoltál be jelentéseidben a Jorithtal való kapcsolatodról – jegyezte meg szinte csak mellékesen. – Ez csupán abból a vizsgálatból derült ki, melyet az után folytattunk le, hogy Mendoza segítségét kérted. Miért?

Fekete hajára, lehajtott fejére pillantva valami hátborzongató, furcsa érzésem támadt, hogy már elolvasott mindent, amit még ezután fogok leírni. Ismerte személyes jövőmet és sorsomat is, ami titok volt előttem s mindaddig nem ismerhettem, míg be nem következik. Nagyon ritkán tekintettek el attól a szabálytól, hogy egy ügynök nem ismerheti meg a személyes sorsának alakulását, hiszen itt egy véletlen elszólás is könnyen nem kívánatos eseményekhez vezethetett volna.

– Nos, egyáltalán nem akarom megismételni azt dorgálást, melyben már részesültél egyszer – jelentette ki Everard. – Valójában és szigorúan kettőnk között, érzésem szerint Abdullah koordinátor szükségtelenül kemény volt ebben a kérdésben. Az operatív munkatársaknak rendelkezniük kell bizonyos cselekvési szabadsággal, különben soha nem lesznek képesek elvégezni a rájuk bízott munkát. Közülük néhányan már nálad jobban is megégették magukat.

Egy ideig a pipájával bíbelődött, majd kékes füstfelhőket eregetve újból megszólalt.

– Mindenesetre szeretnék veled tisztázni néhány részletkérdést. Nem is annyira a filozófiai vonatkozásai, mint inkább a te reakcióid érdekelnek, bár be kell vallanom, hogy az előbbiek is érdekesek a számomra. Tudod, ezen az alapon biztosan szolgálhatok néhány hasznos, procedurális javaslattal és tanáccsal. Magam nem vagyok tudós, de éppen eleget rugdosott ide-oda a történelem, akár a történelem előtti akár az azutáni időket vesszük figyelembe.

– Ilyesmibe bőven lehet részed – bólogattam tiszteletteljesen.

– No, rendben, erről elég is ennyi! Kezdjük a legnyilvánvalóbb dolgokkal! Még korában beleavatkoztál a gótok és a vandálok közti háborúba. Ezt mivel tudod igazolni?

– A meghallgatáson már válaszoltam erre a kérdésre, uram... azaz, bocsánat, Manse. Eszembe sem jutott, hogy megöljek valakit, hiszen az én életem sem forgott veszélyben. A szervezésben segítettem. Összegyűjtöttem a híreket és az adatokat, elősegítettem az ellenség megfélemlítését, amikor antigravitációs járművel felettük repkedtem, különböző illúziókat keltettem és szubszonikus hangokat állítottam elő. Azon túl, hogy pánikot keltettem, mindkét oldalon életeket mentettem meg. Alapvető okom minderre az volt, hogy Járőrként alapvető feladatom bázisokat kiépíteni azokban a társadalmakban, melyet tanulmányozok. A vandálok egy ilyen bázist a megsemmisítéssel fenyegettek.

– Nem tartottál attól, hogy ezzel megváltoztatod a későbbi eseményeket?

– Nem! Igaz, talán alaposabban át kellett volna gondolnom az egész ügyet, ki kellett volna kérnem a szakértők véleményét mielőtt cselekedtem volna. De ez az egész egy szokványos akciónak indult. A vandálok csupán egy nagyszabású rajtaütést terveztek. Ennek sehol sincs nyoma a történelemben. Nem volt semmi jelentősége annak, hogyan végződik ez az összecsapás... kivéve az olyan személyes sorsok alakulását, melyek fontos szerepet játszottak mind a küldetésem sikere, mind pedig személyes vonatkozásban. És ami az egyes emberek életét illeti, amit korábban magam indítottam el, ezek nem jelentenek apró statisztikai szóródásnál többet a gének összességének az alakulásában. Az ilyesmi nagyon hamar kiegyenlítődik.

– Szokványos érvekkel akarsz meggyőzni, Carl – komorult el Everard –, ugyan úgy, mint azt a meghallgatáson tetted. Ezek segítségével sikerült is megúsznod az ügyet, de a mai napra tedd félre az ilyesmit. Azt szeretném veled megértetni, és nem csupán elfogadtatni, hanem komolyan megértetni, hogy a valóság nem teljesen azonos a tankönyvekben leírtakkal, sőt néha alapvetően különbözik azoktól.

– Őszintén megmondom, hogy ezt most már magam is kezdem belátni – válaszoltam egyáltalán nem tettetett szerénységgel. – Meggyőznek erről a múltban követett életutak. Nincs jogunk egyes emberek sorsát átvállalnunk.

Everard elmosolyodott s úgy éreztem, hogy végre kortyolhatok egy nagyot az italomból.

– Rendben van! Hagyjuk akkor az általánosságokat s nézzük azokat a részleteket, melyeknek már utána vagy. Példádul olyan holmikat adtál a gótoknak, melyhez nélküled soha nem juthattak volna hozzá. A tárgyi ajándékokkal nem érdemes foglalkozni, azokat megeszi a rozsda, elrohadnak, vagy elég hamar elvesznek. De sokat számítanak az idegen tájakról szóló beszámolóid és történeteid.

– Érdekessé kellet magam tennem, nem így van? Miért meséltek volna különben a régi számukra ismerős dolgokról?

– Hm, lehet, hogy ez így van. De mit gondolsz, mindaz, amit elmondtál nekik vajon nem változtatta-e meg a mondavilágukat, aminek tanulmányozása különben küldetésednek egy alapvető célja volt?

– Nem – engedélyeztem egy futó mosolyt az arcomon. – Ezt megelőzően elvégeztem egy társadalompszichológiai számítást és ennek eredményeihez tartottam magam. A számításból ugyanis kiderült, hogy az ilyen közösségek rendkívül szelektív kollektív emlékezettel rendelkeznek. Szeretnélek emlékeztetni, hogy ezeknek a népeknek nincs írásbeliségük és olyan szellemvilágban élnek, ahol a csodák mindennapos eseménynek számítanak. Amiről én beszéltem nekik, például a rómaiakról, az csupán adalék volt a többi információhoz, melyet az utazóktól szereztek be, és ezek az adalékok hamarosan feloldódtak abban az általános képben, amelyet maguknak Rómáról már kialakítottak. Hogy még egzotikusabb példát említsek, mi más volt Cuchulainn, az egyik legünnepeltebb hős, mint a csodás történetek és a szájhagyomány teremtette személyiség? És a Han dinasztia sem jelentett mást a számukra, mint egy látóhatáron túli meseországot. Közvetlen hallgatóságom lenyűgözték ezek a történetek, de aztán tovább adták ezeket olyanoknak, akik beolvasztották őket a már addig is létező mondavilágukba.

– Hm, hm, hm... – bólogatott Everard és beleszívott a pipájába. – És veled mi a helyzet? – kérdezte váratlanul. – A te létezésed nem csupán szóbeszéden alapul, te nagyon konkrét és titokzatos személyként szerepelsz, aki ráadásul időnként még meg is jelenik közöttük. Ezt nemzedékeken keresztül készülsz fojtatni. Az isten szerepét akarod magadra vállalni?

Ez nagyon kemény kérdés volt, sok időt eltöltöttem a felkészülésre, hogy képes legyek rá válaszolni. Még egy korty italt leengedtem a torkomon és megvártam, hogy felmelegítse a gyomromat, mielőtt lassan, meggondoltan belekezdtem volna a válaszba.

– Igen, tartok tőle, hogy erről van szó. Nem mintha ez lett volna a szándékom, vagy kifejezetten ezt akartam volna, de úgy látszik ennek óhatatlanul be kellett következnie.

Everard alig észrevehetően megrezdült és az ereje tudatában lévő oroszlán magabiztosságával tette fel a kérdést:

– És ennek ellenére azt állítod, hogy történelmi szempontból ez nem jelent semmit?

– Igen állítom! Kérlek, hallgass végig! Soha nem mondtam magamról, hogy isten vagyok és soha nem követeltem magamnak isteni előjogokat és semmi hasonlót. Még csak nem is céloztam semmi ilyesmire. Mind ez csak úgy jött magától. Ez pontosan az eset természetéből fakad, hiszen egyedül érkeztem, mint valami utazó és nem mint valami csavargó. Dárdát tartottam a kezemben, hiszen a gyalogos utazóknak ez volt a szokásos fegyverük. Mivel a huszadik századból érkeztem, így a negyedik században még az északi típusú emberek között is jóval magasabb voltam az átlagosnál. Szakállam is, hajam is őszesbe hajlik. Történeteket meséltem, távoli tájakról meséltem és igen, valóban repültem a levegőben és ezzel rémületet hoztam az ellenségre... Ezt őszintén be kell vallanom. De ennek ellenére soha, hangsúlyozom, soha nem teremtettem új istent a számukra. Egyszerűen beleillettem abba a képbe, melyet már régóta imádtak s egy nemzedéknyi idő elteltével már azt feltételezték, hogy én vagyok az istenség.

– És milyen néven?

– A gótok között Wodan. A nyugati germánok Wotan, az angolok Woden, a firanziaiak Wons néven ismertek. A későbbi skandináv változat, az Odin a legismertebb.

Meglepetés volt a számomra, hogy Everard meglepődött. Természetesen a Járőrszolgálat irányító részlege számára összeállított jelentésem nem volt olyan részletes, mint a Ganz számára készített feljegyzéseim.

– Valóban? – kérdezte Everard csodálkozva. – De hisz Odin félszemű volt, ő volt a főisten s feltételezem, hogy te nem ebben a szerepben... vagy talán igen?

– Nem! – vágtam rá azonnal és nagyon kellemes érzés volt ismét visszatérnem az előadói szerepkörbe. – Te most minden bizonnyal Eddicre, a viking Odinra gondolsz, de ő egy tejesen más korszak istene. Századokkal később és sokszáz mérfölddel északabbra imádták.

– Az én gótjaim számára a főisten, ahogy te emlegetted, Tiwaz volt. Az ő megjelenése visszanyúlik a többi indoeurópai istenségekig, melyek felváltották a primitív népek bálványait. A rómaiak Tiwazt Marssal azonosították, mivel ő volt a háború istene, de ezen kívül sok más egyébnek is.

– A rómaiak úgy vélték, hogy Donar, akit a skandinávok Thornak neveztek, nem más, mint Jupiter, mivel ő uralta az időjárást. A gótok szemében ő viszont Tiwaz fiaként szerepel... Hasonló a helyzet Wodannal, akinek a rómaiaknál Merkúr volt a megfelelője.

– Az idő múlásával, tehát a mitológia is fejlődött. Erről van szó? – kérdezett közbe Everard.

– Pontosan erről. A későbbiek folyamán Tiwaz jelentősége Tyr Asgard szerepkörére korlátozódott. Róla nagyon kevés emlék maradt lenn, csupán annyi ismeretes, hogy fél kezét elvesztette a világot elpusztítani akaró Farkas megfékezése közben. A „tyr” különben az ónorvég nyelvben közismerten az isten szinonimája.

– Közben Wodan, vagy Odin, egyre nagyobb jelentőségre tett szert, míg végül már őt tekintették a többi istenség atyjának. Megítélésem szerint – bár erre vonatkozóan még további kutatómunkára lesz szükség – ez azért alakult így, mert közben a skandinávok rendkívül harcias, háborúkat kedvelő néppé váltak.

– Egyszerűen elbűvölő – sóhajtott fel Everard. – Annyi tudnivaló van ezen a világon, hogy annak megszerzésére egyikünk élete sem lenne elegendő... Rendben van, de most mesélj valamit Wodan figurájának a negyedik századi Kelet-Európában játszott szerepéről.

– Még mindig két szeme van – magyaráztam tovább, de már van kalapja és dárdája, tehát már valós tárgyak kötődnek hozzá. Látod, tulajdonképpen ő a Vándor. Éppen ezért gondolták a rómaiak, hogy ez valójában Merkúrt jelenti, ugyanúgy, mint a görögök Hermésze. Ezeknek a régi indoeurópai hagyományoknak fellelhetőek a nyomai a hindu, a perzsa, a kelta és a szláv mítoszokban is... bár ez a két utóbbi igen ritkán szerepel az írásos emlékekben. A szolgálatom tulajdonképpen...

– Nos, a lényeg tulajdonképpen az, hogy ez a Wodan-Merkúr-Hermész valójában nem más mint a Vándor, mivel ő a szelek istene. Ez vezetett el aztán odáig, hogy ő lett az utazók és a kereskedők istene. Mivel rengeteget utazott, így nagyon sok ismeretre kellett szert tennie és így került neve kapcsolatba a bölcsességgel, a költészettel... és a mágiával.

Everard füstkarikákat eregetett s úgy bámulta őket, mintha kavargásuknak valamilyen jelképes jelentősége lenne.

– Elég erőteljes figura szerepkörét vetted magadra ezek szerint – jegyezte meg halkan.

– Igen – bólogattam –, de ismétlem, ez nem állt szándékomban. Ha valami, akkor ez végtelenül bonyolulttá tette a küldetésemet. És valóban nagyon óvatosnak kell lennem. De... ez egy olyan mítosz, mely már létezett. Számtalan történet szól Wodan emberek közti megjelenéséről. Az, hogy többségük megmaradt a mese szintjén, néhányuk pedig valós eseményeket tükröz, igazán nem bír semmi jelentőséggel.

– Nem tudom – szívott mélyet a pipájából Everard. – Annak ellenére, hogy ezt az epizódot mindeddig figyelemmel követtem és tanulmányoztam, még mindig nem tudom. Lehet, hogy nem számít és nem is bír jelentőséggel. De mégis... Azt már megtanultam, hogy nagyon óvatosan kell bánnom ezekkel az ősökkel. Nagyobb hatásuk lehet, mint az felmérhető lenne. Éppen ezért is faggatlak ezekről a dolgokról, melyeknek számomra nyilvánvalónak kellene lenniük, de mégsem azok.

Nem is annyira a vállát vonta meg, hanem inkább megrázkódott.

– Nos – mormogta – hagyjuk most már a metafizikát. Térjünk át néhány gyakorlati kérdésre, aztán felszedjük a feleségedet és a barátnőmet, és jót mulatunk.

337

Egész álló nap dúltak a harcok. Mint az égből lecsapó, a partmenti sziklákon megtörő fergeteg a hunok újra és újra a gótok soraira vettek magukat. Nyílvesszőik felhője elsötétítette az égboltot, az előreszegezett lándzsák fölött zászlókat lobogtatott a szél, amikor a lovasok támadásba lendültek, s ménjeik patái alatt megremegett a föld. A gyalogosan harcoló gótok keményen tartották magukat. Dárdáik hegye előremeredt, a napfény megcsillant kardjaik és harci bárdjak acélján, az íjak megfeszültek, repültek a kövek a parittyákból, s közben szünet nélkül szóltak a harci kürtök. Egy-egy támadásnál mély, torokból felszakadó ordítással válaszoltak a hunok harci kiáltásaira.

Ezután vágások, szúrások, a mellkasok nehéz zihálása, izzadtság, öldöklés és halál következett. Ha valaki földre zuhant, lábak s lovak patkói zúzták szét mellkasát s taposták véres masszává testét. Acél szikrázott a páncélokon, csörgette a páncélingeket, döngette a fából készült pajzsokat és a bőr mellvérteket. Átszúrt torokkal, átvágott inakkal harci mének zuhantak hangos nyihogással a földre. Mindenfelé sebesültek fetrengtek, kerestek menedéket vagy viaskodtak elkeseredett kézitusában tovább. Nagyon ritkán tudták a harcosok, hogy éppen kire csapnak le, vagy őket ki sebzi meg. Eluralkodott a harc őrülete s feketén örvénylett az emberekben.

A hunoknak egyszer sikerült áttörniük az ellenséges vonalakat. Diadalittas ordítás hagyta el ajkaikat, amint lábaikat megvetették, hogy a sorok mögött hátulról kezdjék meg a mészárlást. És ekkor hirtelen, szinte a semmiből előbukkanva friss, pihent gót csapatokkal találták magukat szemközt, s így egyszerre két tűz közé kerültek. Kevesüknek sikerült megmenekülni. A hunok vezérei, akik látták a támadás meghiúsulását, visszavonulót fújattak és az ellenfél is lélegzethez jutott, szomját olthatta s elláthatta sebesültjeit.

A zöldeskék égbolt nyugati felén a Nap vérvörösen bukott le a látóhatáron. Utolsó sugarai megcsillantak a folyó víztükrén és a csatamező fölött keringő dögkeselyűk szárnytollain. Az ezüstösen csillogó mezőkön megnyúltak az árnyak, a dombok, a fák alaktalan sötét masszává olvadtak össze. Szél süvöltött végig a véráztatta csatatéren, megborzolta a szanaszét heverő elesettek haját, s hangos süvöltésével, mintha csak őket szólította volna magához.

Feldübörögtek a dobok. A hunok ismét harci alakzatba rendeződtek. Utoljára még megszólaltak a harci kürtök és a hunok utolsó támadásra lendültek.

A halálosan fáradt gótok ezt a támadást is visszaverték és támadók százaival végeztek. Dagobertnek sikerült csapdát állítania. Mikor először hírét vette, hogy a hunok gyilkolnak, rabolnak, nőket gyaláznak meg és gyújtogatnak, akkor azonnal zászlaja alá gyűjtötte embereit. Nem csak a Teuringok, de rokon törzsek és családok is csatlakoztak hozzá. A hunokat becsalogatta egy vízmosásba, mely levezetett egészen a Dnyeperig és ahol a lovasok mozgástere erősen leszűkült, főerőivel lezárta az előrevezető és a visszavonulási lehetőséget biztosító kijáratokat.

Apró, kerek pajzsa már szilánkokra hasadt, sisakja behorpadt, páncélinge szinte rongyokban lógott róla, kardja kicsorbult, s minden porcikáját vágások, sebek borították. Magasan lobogó zászlajával továbbra is ott állt a gót csapatok legelső sorában. Mikor az újabb roham elkezdődött ismét a párduc vadságával vetette magát a küzdelembe.

Egy ló ágaskodott föl előtte. A nyeregben ülő alakra pillantott. Az alacsony, de széles vállú harcos bűzlő bőrruháját imitt-amott páncéllemezek fedték, fejét kopaszra borotválta, csak a tarkóján őrzött meg egy tincset. Ritkás szakálla szétbomolva lógott álláról, sebektől elrondított arca közepén hatalmas orr éktelenkedett.

A hun egykezes csatabárdot lengetett feléje. Dagobert félrelépett a ló patái elől. Lecsapott s fegyvere találkozott ellenfele csatabárdjával. Szikrázott és csengett az acél. Dagobert visszarántotta a pengéjét és lesújtott a hun combjára. A vágás minden bizonnyal halálos lett volna, ha fegyvere megőrzi az élét. A hun lábát elöntötte a vér. Felordított s újból felemelte bárdját s telibe találta a gót sisakját. Dagobert megtántorodott. Mire visszanyerte egyensúlyát ellenfele már eltűnt a szeme elől, elragadta a csata forgataga.

Egy másik lovas felől hirtelen lándzsa lendült feléje. A félig kábult Dagobertet a szúrás a nyaka és a válla között érte. Mikor a hun látta, hogy a földre rogyott, a hirtelen támadt résen megpróbált előrenyomulni. Dagobert, már a földről, még egyszer a hun felé suhintott kardjával. A csapás a hun karját érte, s az kiejtette kezéből fegyverét. Dagobert egyik közeli embere csáklyával azonnal lerántotta lováról. Lába beleakadt a kengyelvasba.

A küzdelem hirtelen véget ért. Az életben maradt, de megtört és rémült ellenség fejveszett, szervezetlen futásban keresett menedéket.

– Utánuk! – hörögte Dagobert a földön heverve. – Senki nem menekülhet közülük... bosszuljátok meg a halottainkat, s szabadítsátok meg földjeinket még az írmagjuktól is!

Gyenge, elhaló mozdulattal megbökte zászlóvivőjének bokáját. A harcos elindult zászlóval előre, a gótok követték és folytatták a mészárlást. Valóban csupán a hunok töredékének sikerült visszatérnie otthonaikba.

Dagobert a nyakára tapasztotta tenyerét. A dárda hegye nyaka jobb oldalán hatolt testébe s a vér szökőkútként tört fel a sebből. A küzdelem zaja egyre távolodott. Körülötte csak a sebesült emberek és lovak nyögése és kiáltása hallatszott. A hollók is alacsonyabban kezdtek körözni fölöttük. A zajok tompán érkeztek el hozzám. Szeme utoljára fogadta magába a lemenő Nap fényét.

A levegő megremegett s valami megcsillant. A Vándor megérkezett.

Leszállt elborzasztó csataménjéről, letérdelt a vértől iszamos földre, s végigsimított fiának sebén.

– Apám – suttogta elhaló hangon Dagobert, de a szájába tolult vértől csak valami érthetetlen gurgulázás szakadt fel a torkából.

– Nem tudom megmenteni... nem menthetem meg... senki nem mentheti meg... – motyogta a Vándor és máskor nyugodt, mozdulatlan arcát eltorzította a fájdalmát.

– A... a... mienk... a győzelem?

– Igen. Sok-sok évre megszabadultunk a hunoktól. Ez a te érdemed!

– Jó – mosolyodott el halványan a gót. – Most már vigyél magaddal apám...

Carl karjaiban tartotta Dagobert elernyedt testét, míg volt benne élet és még hosszan azután is.

1933

– Ó, Laurie!

– Pszt, drágám. Ennek így kellett történnie.

– A fiam, a fiam!

– Gyere közelebb! Ne szégyelld a könnyeket!

– De még olyan fiatal volt Laurie...

– Akkor is így történt volna, ha már idősebb. Ugye nem hagyod el a gyermekeit, az unokáidat?

– Nem, soha! Bár mit tudok tenni? Mondd meg, egyáltalán mit tehetek értük? Sorsuk elrendeltetett, Jorith leszármazottai meg fognak halni, ezen nem tudok változtatni, hogyan segíthetnék rajtuk?

– Ezen majd később gondolkodunk, drágám! Most az a legfontosabb, hogy megnyugodj, pihenj és aludd ki magad!

337-344

Tharasmund a tizenharmadik telében járt, amikor az apja, Dagobert elesett. Ennek ellenére, amikor a Teuringek egy hegymagasságú sírhalom alá temették a vezérüket az ifjút választották a törzsük főnökéül. Fiatal kora ellenére ígéretet hordozott magában, s a többiek az övén kívül nem akarták más háznak a tetejét a fejük fölött tudni.

A Dnyeper-menti győzelem után különben sem vártak semmi veszélyt a holnaptól. Abban a csatában ugyanis több, egymással szövetségre lépett hun törzset zúztak szét egyetlen csapással. Akik túlélték az ütközetet, nem nagyon siettek, hogy ismét összetűzésbe kerüljenek a gótokkal, s így voltak ezzel a herulok is. Tharasmund bőven lesz ideje felnőni és tanulni. Különben is, nem tudja maga mellett Wodan szeretetét és támogatását?

Anyja, Waluburg ismét férjhez ment egy Ansgar nevű férfihez. Rangban az asszony alatt állt, de jómódúnak, tehetősnek számított és nem vágyott hatalomra. A férfi és az asszony ügyes kézzel irányította a gazdagságot és gondoskodott a vagyon gyarapodásáról mindaddig, míg Tharasmund férfivá nem cseperedett. Az, hogy anyja és férje még továbbra is mellette maradt s nem vonult vissza csendesen, az ő kívánsága volt. Fajtájának nyughatatlan vére folyt az ő ereiben is, s szabadon, kötöttségek nélkül akarta járni a világot, ahogy valamikor apja tette.

Ez hasznosnak is bizonyult, hiszen azokban az időkben nagy változások mentek végbe a világban. Egy vezérnek ismernie kell ezeket, hogy egyáltalán a siker reményével nézhessen a feladata elébe.

A rómaiak ismét megbékéltek egymással, bár halála előtt Constantinus keleti és nyugati részre osztotta fel a Birodalmat. A keleti rész székhelyéül Bizáncot választotta, melyet aztán saját magáról nevezett el. Az új központ gyorsan fejlődött és gyarapodott. Néhány összecsapás után, melyekben alaposan elnáspángolták őket, a vizigótok is egyességet kötöttek a rómaiakkal, s a Dunán keresztül gyorsan növekedett a forgalom.

Constantinus Krisztust nyilvánította az egyetlen istenné. Nagyszámú hittérítő indult el távoli vidékekre. A nyugati gótok közül egyre többen odafigyeltek az igére. Tiwaz és Frija híveinek mindez nagyon nem tetszett. Nem csupán azért, mert a régi istenek megharagudhattak és szerencsétlenséget hozhattak a hálátlan népre, hanem azért is, mert az új istenek elfogadása utat engedne Konstantinápolynak, s lehetőséget biztosítana uralma kiterjesztésére anélkül, hogy egyetlen kardot is kirántottak volna hüvelyéből. A keresztények azt hangoztatták, hogy ez maga a megváltás, ami prózaibban azt jelentette, hogy jobb a birodalom kebelén belül élni, mint sem azon kívül lenni. A két tábor között évről évre mélyültek az ellentétek.

A távolabb élő keleti gótok csak lassan szereztek tudomást ezekről a fejleményekről. Közöttük főként a nyugati vidékekről elhurcolt rabszolgák vallották a keresztény hitet. Olbiában volt ugyan egy templom, de az csúfnak és kicsinek tűnt a régi korok hatalmas márványtemplomai mellett. Azok viszont mostanra már kongtak az ürességtől, és a római kereskedők is az új templomot látogatták. A kereskedelem fejlődésével a belső területeken élők is kezdtek a keresztényekkel találkozgatni, s számos pap is megfordult településeiken. Imitt-amott a szabad asszonyok közül is felvették néhányan az új hitet, és példájukat több férfi is követte.

A Teuringok mindebből kimaradtak. Nekik ugyan úgy, mint a többi keleti gótnak is, megfeleltek a régi isteneik. A széles mezők gazdag terméssel látták el őket, jövedelmező volt az észak és dél között megélénkült kereskedelem is. Bőségesen részesültek viszont az adókból, melyeket azok a népek fizettek, akiket királyuk uralma alá hajtott.

Waluburg és Ansgar épített egy hatalmas, új termet, mely méltóan szolgálja majd Dagobert fiát, Tharasmundot. Az épület a Dnyeper jobb partján emelkedett, s egy magaslatról tekintett alá a széltől fodrozódó ezüstösen csillogó folyóra. Szántóföldek és erdőségek vették körül, ahol annyi madár rakott fészket, hogy néha még az égboltot is elhomályosították. A homlokzatot faragott sárkányfigurák ékesítették, az ajtók fölött aranyozott bölényszarvak és szarvasagancsok függtek, a belső oszlopok az istenek képmásait elevenítették meg, kivéve Wodanét, akinek tiszteletére külön díszes szentélyt emeltek. Egymás után nőttek ki körülötte a kisebb lakóházak, és a falucska lassan várossá fejlődött. Hangosan zajlott az élet, férfiak, nők, gyerekek, lovak, kutyák hangja hallatszott mindenfelől. Szekerek zörögtek, fegyverek csörögtek, élénk beszélgetéstől, nevetgéléstől, nótaszótól, patkók és kalapácsok csattogásától, fűrész zizegésétől, fogadkozásoktól és néha sírdogálástól volt hangos a környék. A folyóparton egy díszes hajó pihent, mikor épp nem a hullámokat szelte. De nem csak ez az egy hajó érkezett a kikötőbe, gyakran köszönthettek csodálatos árukkal megrakott, ezüstös hullámokon érkező gályákat.

Az új települést Heorotnak nevezték el, mivel a Vándor egyszer szomorkás mosollyal arról beszélt, hogy ez volt a neve annak a legendás, régi lakhelynek is a távoli északon. Néhány évenként több napra is megjelent közöttük, s meghallgatta a meghallgatásra érdemes eseményeket.

Felnőttként Tharasmundnak sötétebb volt a haja, mint apjáé, s vonásai, csontozata és a lelke is durvább volt, mint Dagoberté. Mindez nem vált a kárára, tartották a Teuringok. Hadd élje ki magát a kalandokban és hadd szerezzen minél több ismeretet a világról. Ezt ő szívesen meg is tette. Ezután majd megnyugszik, és lehiggadt, józan bölcsességgel fogja népét irányítani. Megingathatatlan, erős vezetőt akartak látni a nemzetség élén. Történetek kezdtek lábra kapni, hogy egy királyról, ki újra egységbe kovácsolja a hunokat, mint ahogy annak idején azt Gerberic tette a gótokkal. Az anyaország északi részéből is olyan hírek érkeztek, hogy Gerberic fia, s minden bizonnyal örököse is, kegyetlen és erőszakos természetű ember. Ráadásul komoly esély volt arra, hogy a királyi ház az udvar tartásával együtt a mocsaras és bozótos északi vidékről a napfényes déli tájakra teszi át székhelyét, ahová mostanra már népe túlnyomó része is átköltözött. A Teuringok olyan vezetőt akarnak népük vezérének, aki képes megvédeni jogaikat ha kell.

Tharasmund a tizenhetedik telet tudhatta maga mögött, amikor utolsó, három évig tartó utazására indult. A Fekete-tenger keresztül eljutott egészen a Konstantinápolyig. Hajója onnan visszatért, s az otthon maradottak számára hosszú ideig ez volt az egyetlen hír felőle. Sorsa miatt nem aggódtak, „hiszen a Vándor megígérte, hogy unokáját mindenhová elkíséri”.

Tharasmund és emberei annyi újdonsággal és érdekes történettel megrakodva tértek vissza, hogy az egy egyszerű embernek több életre elegendő lett volna. Az Új Rómában eltöltött időszak után, mely tele volt csodával és eseményekkel, ismét útra keltek, maguk mögött hagyták a moesiai területeket és kijutottak a Dunához. Ott, a folyó túlsó partján letelepedtek egy évre a vizigótok között. Ehhez a Vándor kifejezetten ragaszkodott, s azt mondta, hogy Tharasmundnak baráti kapcsolatokat kell kiépítenie velük.

És valóban, az események úgy alakultak, hogy a fiatalember találkozott Ulrica-val, Athanaric király lányával. Ez a nagyhatalmú király még mindig a régi istenekhez fohászkodott, s Vándor néha az ő birodalmában is megjelent. A királynak örömére szolgált, hogy szövetségre léphet egy keleti törzsfő házával. A kemény és rátarti Ulrica biztos kézzel irányította a ház körül a dolgokat. Minden jel szerint egészséges utódoknak ad majd életet, és ha kell, hatékonyan tudja támogatni a férje érdekeit is. Létre is jött a megegyezés. Tharasmund hazautazik, egy éven keresztül ígéretek és ajándékok mennek egyik helyről a másikra, majd a menyasszony is elutazik hozzá.

Távozása előtt a Vándor egyetlen éjszakát töltött Heorotban. Tharasmund és a többiek most is csak annyit foglalkoztak vele, hogy megállapították, továbbra is bölcs irányba vezeti őket annak ellenére, hogy időről időre eltűnik a szemük elől. Túlságosan is különös személyiség volt számukra, semhogy állandóan beszédtéma legyen köztük.

Egyszer, évekkel később, Tharasmund megjegyezte a mellette fekvő Erelievának:

– Megnyitottam szívemet előtte. Ezt ő akarta így, s mikor végighallgatott úgy láttam, tekintetében a szeretet és valami különös fájdalom keveredik.

1858

Az operatív ügynökökkel ellentétben, Herbert Ganz nem adta fel korábbi környezetét. A megrögzött agglegény már középkorú volt, amikor beszervezték, s nagyon szeretett Professzor Úr lenni Berlinben, a Friedrich Wilhelm Egyetemen. Rendszerint öt percen belül már vissza is tért időutazásairól, hogy újra folytassa a tudós professzor rendszeres és nagystílű életmódját. Ennek megfelelően rövid kiruccanásai is századokkal későbbi, csodálatos felszerelt irodájába történtek, s csak nagyritkán – ha egyáltalán volt erre példa – szánta rá magát, hogy kutatási területére, a korai germán miliőbe kiránduljon.

– Ezek a helyek egyáltalán nem felelnek meg egy békés, öreg tudós igényeinek – magyarázta, amikor ennek okairól érdeklődtek. – Ott csak bolondot csinálnék magamból, ellenszenvet és gyanút keltenék, lehet, hogy még meg is ölnének. Nem, nekem a kérdés tanulmányozásában, a szervező és elemző munkában, valamint a különböző hipotézisek kidolgozásában lehet a leginkább hasznomat venni. Hadd élvezzem az életem azokban az évtizedekben, melyek a leginkább megfelelnek a számomra! Ezek úgy is olyan nagyon hamar véget érnek. Természetesen még azelőtt, hogy a nyugati civilizáció valóban komolyan hozzá nem kezd az önpusztításhoz. Addig szükségem van arra, hogy külsőleg is megöregedjek, s aztán majd szimulálom a halálomat... Hogy utána mi következik? Ki tudja? Majd megérdeklődöm. Talán valahol újra kell majd kezdenem: exempli gratia a napóleoni kor utáni Bonnban vagy Heidelbergben.

Kötelességének tartotta, hogy a területeken dolgozó ügynököket vendégül lássa, amikor személyesen tettek jelentést nála. Eddigi életem során immár ötödször fordult elő, hogy a fejedelmi ebéd utáni szunyókálást követően együtt sétáltunk az Unter der Lindenen.

Langyos nyári alkonyaiban tértünk vissza a házába. A fák balzsamos illatot leheltek, kocsikat vontató lovak patkói csattogtak az utcaköveken, a férfiak cilinderjeiket megemelve köszöntötték a hölgyeket és az útjukba kerülő ismerőseiket. A rózsakertben fülemüle éneke szárnyalt. Néha feltűnt egy-egy egyenruhát viselő porosz katonatiszt, kiknek vállát még nyilvánvalóan nem nyomta a jövendő súlya.

A ház tágasságát a mindenütt feltornyozott, szanaszét heverő könyvek sem tudták csökkenteni. Gnaz a könyvtárszobába vezetett, majd csengetett a szobalánynak, aki fekete ruhában, fehér kötényben és fehér fejkötőben lépett be a szobába.

– Kávét és süteményt kérünk – rendelkezett a professzor. – És igen, hozzon még be egy üveg konyakot is poharakkal együtt! Ha ez megtörtént, senki se zavarjon bennünket.

Mikor a szobalány végzett a dolgával, a professzor méltóságteljesen a díványba süppedt.

– Emma rendes lány – jegyezte meg a csiptetőjét törölgetve. – A Járőrszolgálat orvosai minden nehézség nélkül korrigálhatták volna a látását, de problémai támadtak volna, hogy megmagyarázza, miért nem kell többé szemüveget viselnie és véleménye szerint ennek különben sincs semmi jelentősége. Szegényparaszti családból származik... Ezek gyorsan szaporodnak, az élet természete már csalt ilyen! Felkeltette az érdeklődésemet. Csupán atyai érdeklődésről van szó, szeretném erről biztosítani. Három év múlva lép majd ki a szolgálatomból, mert férjhez megy egy rendes fiatalemberhez. Nászajándékként tisztességes hozományt biztosítok neki és elvállalom elsőszülött gyermekük keresztapaságát – folytatta, s mintha árnyék futott volna át pirospozsgás arcán. – Negyvenegy éves korában tüdőbajban fog meghalni – simított végig kopaszodó tarkóján. – Nem tehetek érte semmit azon kívül, hogy bizonyos gyógyszerekkel majd megkönnyíthetem szenvedéseit. A gyászra nincs jogunk, különösen az idő előtti gyászra, hiszen a Járőrszolgálat emberei vagyunk. A szánalmat és a bűntudatot meg kell hogy hagyjam be nem avatott barátaim és kollégáim és a Grimm fivérek számára. Emmának különben is sokkal jobb életben volt része, mint amilyet az emberiség túlnyomó része valaha is megismert.

A professzor szavaira nem válaszoltam. Mivel nyugalmunkat már semmi sem zavarhatta, inkább a csomagomban hozott készülék beállításával foglalkoztam. Most egy angol vendégtudós szerepkörében érkeztem. Ennek megfelelően a kiejtésem is alaposan átalakítottam. Egy amerikait túlságosan sok kérdéssel árasztottak volna el a rabszolgasággal és az indiánokkal kapcsolatosan.

Míg Tharasmunddal együtt a vizigótoknál tartózkodtam, volt alkalmam Ufilasszal is találkoznom. Mint ahogy minden más, nagyobb érdeklődésre számot tartó történést, ennek a találkozónak az eseményeit is rögzítettem. Ganz biztosan látni akarja majd Konstantinápoly legnagyobb misszionáriusát, a gót apostolt, kinek Biblia-fordítása gyakorlatilag az egyetlen információs forrás a nyelvükről az időutazók megjelenéséig.

A hologram pillanatokon belül életre kelt. Egyszerre az egész szoba a csillár, a könyvespolcok, a brit empire stílusú, modern bútorzat, mellszobrok, olajfestmények, a kínai motívumokkal díszített tapéta és a gesztenyebarna sötétítőfüggönyök a titokzatosság homályába burkolóztak és a sötétben fellángolt a tábortűz. Néztem a tűz sejtelmes fényében magamat, a Vándort.

(Az aprócska képrögzítő berendezések molekuláris szinten működnek, saját magukat állítják be és érzékenységükkel a legapróbb részleteket is képesek rögzíteni. Az enyém, egyike a számos berendezésnek melyet magammal vittem, a fának támasztott dárdámban volt elrejtve. Mivel formalitásoktól mentes körülmények között szerettem volna találkozni Ufilasszal, ezért úgy alakítottam ki csapatunk útvonalát, hogy az keresztezze az övét, s ezután együtt vágjunk át azon a területen, amit a rómaiak Dacia néven ismertek mielőtt ki nem vonultak onnan, s az én koromban pedig Románia néven emlegetik. Miután kölcsönösen biztosítottuk egymást békés szándékainkról, az én keleti gótjaim a bizánciakkal ütöttek tábort, s osztották meg egymással ennivalójukat.)

A fák sötét falként vették körül az erdei tisztást. A lángnyelvek megvilágította felszálló füstgomolyok elhomályosították a csillagok ragyogását. Ufilast és engem kivéve az emberek keresztbe tett lábakkal üldögéltek a tábortűz mellett. Ő nagy buzgalmába állva maradt s mások jelenlétében én sem engedhettem meg magamnak, hogy valaki fölém magasodjon. Az emberek bámultak, hallgattak, s lopva hol a bárd, hol a kereszt jelét rajzolták a levegőbe.

Nevét meghazudtolóan – mely különben eredetileg Wulfila volt – alacsony termetűnek számított. Zömök testalkatot és húsos orrot örökölt cappadociai nagyszüleitől, akiket 264-ben, egy gót rajtaütés során hurcoltak el. A 332-ben megkötött egyezmény értelmében követként és egyben túszként indult el Konstatinápolyba, hogy majd évek múltán misszionáriusként térjen vissza a vizigótokhoz. Nem a nizzai zsinat által meghatározott igét hirdette, hanem Arius kemény doktrináját, mely az előbbit, mint eretnekséget, elutasította. Ezzel együtt a jövő kereszténysége élharcosának számított.

– Nem! Nem csupán az utazásunkról szóló történeteinket kell egymás között kicserélnünk – jelentette ki határozottan. – Hogyan is lehetne a hitvallásunktól elkülöníteni? – folytatta halkan, meggyőzően és fürkésző tekintettel nézett rám. – Te nem vagy közönséges ember, Carl. Ezt nyilvánvalóan látom rajtad, és társaidnak a pillantásából is kitűnik. Ne vedd sértésnek a kérdést, de felmerült bennem, hogy valóban teljesen ember vagy-e?

– Nem vagyok rossz szellem – válaszoltam.

Vajon valóban én voltam az a sovány, köpenyt viselő, a jövendő ismeretétől komor visszafogottsággal föléje magasló figura? Ezen a másfél évezreddel későbbi estén úgy éreztem, mintha valaki lennék, mintha maga az örökké úton lévő, otthontalan Wodan.

– Akkor nem félsz a vitától – jelentette ki Ufilas, és szinte áradt belőle az izzó szenvedély.

– Mi haszna ennek, pap? Magad is jól tudod, hogy a gótok nem a Könyv emberei. Gyakran áldoznak Krisztusnak is, amikor az ő földjén járnak. Tiwaznak viszont soha nem áldoztok, amikor az ő földjét keresitek fel.

– Nem, az isten nem engedi, hogy rajta kívül más isten is meghajoljunk. Az egyedüli isten az Atya, és egyedül csak őt lehet imádni. A fiúnak pedig az emberek adják meg a kellő tiszteletet, igen; de Krisztus természetéből fakadóan... – folytatta Ufilas és máris belekezdett a prédikációba.

Nem volt dagályos és fellengzős. Annál sokkal okosabban viselkedett. Nyugodtan, érzékletesen, sőt még jó humorérzékkel is fűzte egymásba gondolatait. Nem riadt vissza attól sem, hogy a pogány képzelőerőt hívja segítségül, és valójában mással nem is próbálkozott, minthogy megvesse az eszmék számara az alapot, mielőtt engedte volna, hogy a beszélgetés más területekre csapjon át. Figyeltem az elgondolkodva bólogató enyéimet. Az arianizmus sokkal jobban illeszkedett hagyományaikhoz és vérmérsékletükhöz, mint a katolicizmus, melyről még halvány elképzeléssel sem rendelkeztek. A kereszténységnek ez az a formája, melyet végül aztán minden gót elfogad majd, s ez századokon keresztül zajló viszálykodás melegágyává válik.

A vitában nem produkáltam magam valami fényesen, de őszintén szólva nem is állhattam volna ki teljes szívvel a bálványimádás mellett, amikor magam sem hittem benne, s mrlyről úgy is tudtam, hogy vereséget fog szenvedni. És ami azt illeti, hogyan érvelhettem volna tiszta lelkiismerettel Krisztus mellett is?

Tekintetem, most 1858-ban, Tharasmundot fürkészte. Ifjú arca Jorith drága vonásaira emlékeztetett...

– ...és hogy haladnak az irodalmi kutatások? – tette fel a kérdést Ganz, mikor a bemutató véget ért.

– Meglehetősen jól – válaszoltam s örültem, hogy a jelenbe menekülhetek. – Új versekre sikerült rábukkannom, melyek néhány sora minden bizonnyal a Widsith és Walthere alapját alkotja. Hogy még pontosabb legyek, a Dnyeper mellett lezajlott csata óta... – mondtam s bármennyire is nehezemre esett, bármilyen fájdalmas is volt, elővettem feljegyzéseimet, a rögzített anyagokat és belemélyedtem a témába.

344-347

Ugyanabban az évben, amikor Tharasmund hazatérve Heorotba átvette a Teuring törzsfő szerepét, Geberic is meghalt őseinek, a Magas Tátra egyik csúcsán épült székhelyén. Fia, Ermanaric lett a keleti gótok királya. Az elkövetkező év végén Ulrica, a vizigót Athanaric leánya hatalmas és gazdag kísérettel megérkezett jegyeséhez, Tharasmundhoz. Esküvőjük hosszú időn keresztül emlékezetes maradt mindenki számára. Egy álló héten keresztül folyt az étel, ital, áradtak az ajándékok, s vendégek százai önfeledt vigalommal, egymás megtréfálásával múlatták az időt. Mivel unokája erre megkérte, a Vándor maga is megáldotta a házaspárt, és fáklyafény mellett vezette az ifjú arát a szobába, ahol férje már türelmetlenül várta.

Voltak olyanok is, nem a Teuring törzs tagjai közül, akik arról is suttogtak, hogy Tharasmund eléggé elbizakodottnak látszik, és szívesen lenne több is, mint a király vazallusa.

A menyegző után Tharasmundnak sietnie kellett. A herulok megindultak, s útjukat tűzvész és pusztulás kísérte. A télre maradt, hogy legyőzzék és visszavessék őket saját területeikre. Ahogy ezzel végeztek azonnal érkezett Ermanaric üzenete, melyben székhelyén tanácskozásra hívta össze a törzsfőket.

Érdemes volt elmenni, hiszen most kovácsolták ki a jövendő hódítások és egyéb teendők terveit. Ermanaric délebbre helyezte udvartartását, oda ahova a törzsének nagy része már időközben letelepedett. A sok Greutung harcoson kívül számos törzsfő csatlakozott harcosaival együtt hozzá. Csodálatos volt ez a vonulás, a bárdok oly dicshimnuszokat zengtek róla, hogy azok hamarosan eljutottak a Vándor fülében is.

Ulrica ezért is esett később teherbe. Mindenesetre, mikor Tharasmund ismét találkozott vele, akkor hamarosan megtöltötte asszonya hasát, mégpedig jó alaposan. Az asszony mondogatta is szolgálóinak, hogy természetesen fiú lesz a jövevény, aki őseihez hasonló hírnévre fog szert tenni.

A szülés egy téli éjszakán zajlott le. Egyesek szerint könnyedén ment, mások viszont azt állították, hogy az asszony tűrte nagyon jól a fájdalmakat. Heorot ujjongott. A boldog apa hírnököket küldött a szélrózsa minden irányába, hogy névadó lakomát fog hamarosan tartani.

A karácsony tájékán megtartott szokásos összejövetel mellett ez is színesítette a ködös, téli hónapok egyhangúságát. Messze földről mindenhonnan érkeztek a vendégek. Voltak köztük olyanok is, akik az eseményben kedvező alkalmat láttak arra, hogy félrevonják Tharasmundot néhány szó erejéig. Az Ermanarictól elszenvedett sérelmeikről akartak neki beszámolni.

A nagytermet örökzöld cserjékkel, koszorúkkal, csillogó fémtárgyakkal, római üvegekkel ékesítették fel. Bár a hómezők fölött a nap még magasan járt, a termet fényesen megvilágították a lámpák. A legtekintélyesebb Teuring családfők a feleségeikkel együtt tőlük telhetőt megadva körbevették az emelvény trónusára fektetett bölcsőt és az újszülöttet. Az alacsonyabb rangú népség, a gyereksereg és a kutyák a falak körül tolongtak. Fenyőgallyak édes illata és a mézsör gőze töltötte meg a levegőt és a fejeket.

Tharasmund lépett előre. Kezében a szánt bárdot tartotta, melyet majd fia fölé emel, mikor Donar áldását kéri rá. Mellette Ulrica tartotta a Frija forrásából vett vizet. Ilyen pompás névadót még senki sem látott, kivéve azokat, akiknek megadatott, hogy részt vehessenek a királyi ház elsőszülöttje tiszteletére rendezet, hasonló ünnepségen.

– Eljött hát – szólalt meg Tharasmund. Minden tekintet az ajtó felé fordult s az emberek visszafojtották lélegzetüket. – Ó, mennyire bíztam benne! Légy üdvözölve!

Lassú dárdakopogás hallatszott a kemény tölgyfa padlón. A Vándor közeledett. Szürkeségével a gyermek fölé hajlott.

– Megadnád néki a nevet, Nagyuram? – kérdezte Tharasmund.

– Mi legyen az?

– Anyja családjának tiszteletére és, hogy még szorosabbra fűzzük kapcsolatunkat a nyugati gótokkal, legyen a neve Hathawulf.

A Vándor rövid ideig némán mozdulatlanul állt, majd lassan felemelte a fejét. Széles karimájú kalapja beárnyékolta az arcát.

– Hathawulf – mondta halkan, mintha csak magában beszélne. – Ó, igen, most már értem. Weard akarja így – tette hozzá most már hangosabban. – Akkor legyen is így! Ezt a nevet adom neki. Legyen az elsőszülött neve, Hathawulf!

1934

Egy hideg decemberi napon léptem lá a New York-i bázisról. Korán sötétedett és gyalogosan indultam a város északi része felé. A fények és a kirakatok a karácsony közeledtét hirdették, de nagyon kevés volt a vásárló az üzletekben. Az utcasarkon az üdvhadsereg zenészei kántáltak vagy jelmezbe öltözött Télapók rázták a csengettyűiket dobozaik mellett, melybe szomorú képű jótékonykodók vitték az adományaikat. A gótok közt nincs gazdasági válság, gondoltam. De a gótoknak kevesebb is a vesztenivalójuk. Legalább is anyagi értelemben. Lelki értelemben... Ki tudná megmondani? Én semmi esetre sem, bármennyit is láttam a történelemből és bármennyit is látok még ezután.

A lépcsőfordulóban jártam amikor Laurie meghallotta a lépteim kopogását, s szélesre tárta előttem lakásunk ajtaját. Előre megállapodtunk mostani hazatérésem időpontjában és azt úgy időzítettük, hogy ő is éppen hazaérjen Chicagóban rendezett kiállításáról. Szorosan magához ölelt.

A lakásba lépve az örömére mintha árnyék borult volna. Megálltunk a nappali közepén.

Mindkét kezemet a tenyere közé szorította, s néhány pillanatig némán fürkészte az arcomat.

– Mi viselt meg ennyire... a legutolsó utazásod? – kérdezte halkan.

– Semmi olyasmi sem történt, amit nem láthattam előre – válaszoltam, s hallottam, hogy hangom olyan üresen kong, mint amennyire üresnek éreztem magam belülről. – Nos, hogy zajlott a kiállításod?

– Nagyszerűen – válaszolta készségesen. – Két képemet már sikerült is csinos összegért eladnom De hagyjuk most ezeket a dolgokat – tört fel belőle az aggodalom. Ülj le inkább és azonnal hozok neked egy italt. Istenem! Úgy nézel ki, mint akit fejbe vágtak.

– Nincs semmi bajom és nincs szükségem arra, hogy kiszolgálj.

– Lehet, hogy én érzem ennek szükségét. Gondoltál valaha is erre? – nyomott le Laurie szelíd erőszakkal megszokott karosszékembe. Belesüppedtem és kibámultam az ablakon. Az alkonyban távoli fények szeszélyes villódzása jutott el hozzám. A rádióban éppen karácsonyi éneket közvetítettek, „Ó Betlehem kis városa...”

– Rúgd le a cipődet! – szólt ki Laurie a konyhából. Meg is tettem, s tulajdonképpen mintha ez jelentett volna az igazi hazaérkezést, mint a gótoknál, mikor valaki lecsatolja magáról kardszíjat.

Két citromkarikával ízesített, erős whiskyvel tért vissza, s ajkaival megsimogatta a szemöldökömet, mielőtt helyet foglalt volna a szemközti fotelben.

– Isten hozott újra itthon! Mindig öröm, ha hazaérkezel – mondta mielőtt egymás felé emeltük volna poharunkat, s bele nem kortyoltunk az italba.

Némán és csendben várakozott, míg felkészülök a beszámolóra.

– Hamther megszületett – bukott ki belőlem sietősen a szó.

– Kicsoda?

– Hamther. Ő az, aki öccsével, Sorlival együtt az életét vesztette, amikor bosszút akartak állni húguk haláláért.

– Igen, tudom már – suttogta Laurie. – Ó, Carl, drágám!

– Tharasmund és Ulrica elsőszülött gyermeke. Valójában a Hathawulf nevet kapta, ami az évszázadok alatt könnyen Hattherré alakulhatott, ahogy a történet egyre északabbra vándorolt. A következő fiuknak a Solbern nevet akarják adni. Az időzítés kitűnően sikerült. Fiatal férfiak lesznek... lettek volna... amikor... – kezdtem szaggatottan, de képtelen voltam folytatni.

Laurie mélyen előrehajolva megérintette a kezemet, s ez éppen elég volt ahhoz, hogy magamhoz térjek.

– Ezt nem kellett volna átélned, nem így van Carl? – kérdezte kisvártatva, észrevehető keménységgel a hangjában.

– Hogyan? – kérdeztem csodálkozva, s a meglepetéstől mintha a fájdalmam is szűnt volna egy pillanatra. – Hogyne kellett volna! Hiszen ez a munkám, ez a kötelességem!

– A te munkád az, hogy kiderítsd mindazt, amit az emberek versekbe és mondákba öntöttek, nem pedig az, hogy megtudd, amit valóban csináltak. Lépj tovább drágám. Hagyd... hagyd Hathawulfot békében meghalni, s majd csak az ezután következő időszakba térj vissza hozzájuk.

– Nem!

Észrevettem, hogy ordítva tiltakoztam. Vettem egy mély lélegzetet, ittam egy kortyot, az egész bensőmet kellemes melegséggel átjáró italomból, s kényszerítettem magam, hogy ellentmondjak neki..

– Már gondoltam erre – mondtam színtelen, majdnem közömbös nyugalommal. Hidd el, hogy alaposan átgondoltam a dolgot. És nem tudom megtenni. Nem hagyhatom el őket.

– De segíteni sem tudsz nekik. Minden eleve elrendeltetett.

– Azt nem tudjuk, hogy mi fog történni ó... hogy valójában mi is történt. Vagy, hogyan tudnék... Nem kérlek Laurie, ne beszélj többet erről!

– Nos, valóban megértelek – sóhajtotta Laurie. – Nemzedékeket töltöttél velük, tanúja voltál, ahogy felnőttek, éltek, szenvedtek és meghaltak, de számodra ez nem jelentett hosszú időt. (Azt már nem tette hozzá, hogy számomra Jorith is a közelmúlt emlékei közé tartozik.) Igen, Carl, tedd azt, amit tenned kell, amíg tenned kell!

Nem tudtam erre mit válaszolni, mert megéreztem az ő saját fájdalmát is.

– Most viszont szabadságon vagy – mosolyodott el remegősen. – Tedd félre a munkát! Ma délelőtt leugrottam az üzletbe s vettem egy kis karácsonyfát. Mit szólnál hozzá, ha feldíszítenénk, miután megfőztem a finom vacsorát?

 

„Békeség a földön minden jóakaratú embernek

Az egek mindenható urától...”

348-366

Athanaric, a nyugati gótok királya, gyűlölte Krisztust. Azon túl, hogy ragaszkodott ősi isteneihez, még tartott is az egyháztól, melyet a Birodalom aljas ügynökének tartott. Ha hosszan tűrjük alattomos rágcsálását, mondogatta, akkor a nép egyszer csak azon veszi magát észre, hogy már térdet is hajtott Róma előtt. Ezért tüzelte népét állandóan az új vallás ellen, gyötörte a meggyilkolt keresztények családjait, mikor pedig azoknak könyörületességre lett volna szükségük s végül még a Nagytanácson is keresztülerőszakolt egy törvényt, melynek értelmében szabad prédájává válhattak a tömegmészárlásoknak, amikor az események hatása alatt az indulatok föllángolnak. Ő legalább is így gondolta. A megkeresztelkedett gótok viszont, akik már nem is voltak olyan kevesen, összegyűltek és abban állapodtak meg, hogy a Seregek Urára bízzák a dolgok kimenetelének eldöntését.

Ufilas püspök ezt nem tartotta bölcs elhatározásnak. Egyetértett, hogy a mártírokból szentek lesznek, de továbbra is azt hirdette, hogy a hívők földi porhüvelye az, ami életben tartja az Igét a Földön. Engedélyért folyamodott Constantinus császárhoz, s az bele is egyezett, hogy híveivel együtt Moesiába vándoroljon. A Dunán keresztülvezetve őket, letelepítette nyáját Haemus hegyeinek lábánál, ahol békés állattenyésztők és földművesek váltak belőlük.

Mikor ennek a híre eljutott Heorotba, Ulrica hangosan felnevetett.

– Apámnak ezek szerint sikerült megszabadulnia tőlük!

Túlságosan hamar elkiabálta a dolgot. Az elkövetkező több mint harminc éven keresztül Ufilas tovább folytatta a munkát. A megkeresztelkedett vizigótok közül nem mindenki tartott vele a déli vidékekre. Néhányan az ősi földjeiken maradtak, közöttük olyan erős és tekintélyes családfők is, akik meg tudták magukat és a hozzájuk csatlakozókat védeni. Ezek továbbra is fogadták a hittérítőket, kiknek munkája meghozta a maga gyümölcsét. Az Athanarictól elszenvedett üldöztetés arra kényszerítette a keresztényeket, hogy saját vezért válasszanak maguknak. Ezt Frithigern személyében találták meg, alti maga is királyi házból származott. Bár nyílt háborúra soha nem került sor a két tábor között, de azért mindennaposak voltak az összecsapások. A fiatalabb és a Birodalom kereskedőivel fenntartott élénkebb kapcsolatai következtében vetélytársánál hamarosan gazdagabbá is váló Frithingernnek az évek múlása során egyre több vizigótot sikerült megnyernie az Egyház számára azon egyszerű oknál fogva, hogy a megtérés az ő esetükben még kifizetődőnek is látszott.

Ez nem hagyta teljesen érintetlenül a keleti gótokat sem. A keresztények száma közöttük is egyre gyarapodott, de a folyamat meglehetősen lassú volt és nem vezetett szükségtelen ellentétekhez. Ernamaric király mit sem törődött az istenekkel és az elkövetkező világokkal. Túlságosan is el volt foglalva azzal, hogy ebben a földi létben minél többet összeharácsoljon magának.

Egész Kelet-Európa az ő hadjárataitól volt hangos. Néhány éves, súlyos harc után sikerült megtörnie a herulokat. Azok, akik nem voltak hajlandók behódolni neki, útra keltek és a hasonló nevet viselő, nyugati törzsekhez csatlakoztak. Az aestik és a vendik már könnyebb prédát jelentettek a számára. Kielégíthetetlen kapzsiságában északnak fordította seregét és az apja által meghódított területek határain is túllépett. Végül aztán az Elba folyótól a Dnyeper deltavidékéig húzódó területeken mindenki kénytelen volt behódolni neki.

A hadjáratok során Tharasmund hírnevet és rengeteg hadizsákmányt szerzett. Ennek ellenére nem kedvelte a király durvaságát. A Tanácsban gyakran nem csupán saját törzse, hanem mások érdekében is szót emelt ősi jogaik védelméért. Ezekben az esetekben Ermanaric, ha kelletlenül is, de kénytelen volt meghátrálni. A Teuringok még mindig túlságosan is erősek voltak, vagy inkább ő nem volt elég erős ahhoz, hogy ellenségeivé tegye őket. Ez annál is inkább igaz volt, mert gótjai közül sokan félve mertek volna kardot rántani egy olyan ház ellen, ahol valami titokzatos ős időről időre megjelenik.

A Vándor akkor is jelen volt, amikor nevet adtak Tharsmund és Ulrica harmadik gyermekének Solbernnek. A második még csecsemő korában meghalt, de Solbern, bátyjához hasonlóan erős és jóképű ifjúvá cseperedett. Negyedikként Ulrica egy kislánynak adott életet, akit Svanhildnek neveztek el. A Vándor ebből az alkalomból is, igaz, rövid időre, de újra megjelent közöttük s ezt követően éveken keresztül nem látták. Svanhild nagyon szemrevaló, vidám, jó természetű hajadonná serdült.

Ulrica ezután még három gyereknek adott életet. Elég nagy volt közöttük a korkülönbség, és egyik sem élte meg a felnőtt kort. Tharasmund többnyire távol volt az otthonától; harcolt, kereskedett, tanácskozott az arra érdemesekkel, irányította a Teuringok közös, mindennapi életét. Visszatérései alkalmával szívesebben osztotta meg ágyát Erelivával, az ágyasával, akit nem sokkal Svanhild születése után választott maga mellé.

Az asszony nem volt se rabszolga, se alacsony származású, hanem egy jómódú családfő gyermeke. Anyai ágon tulajdonképpen ő is Winnitharig és Salvalindisig tudta visszavezetni a családfáját. Tharasmund akkor találkozott vele, amikor szokásos utazásait tette törzse tagjai között. Ilyenkor hallgatta meg, hogy mi foglalkoztatja az embereit. Ezúttal meghosszabbította ottani tartózkodását s nagyon sok időt töltöttek egymás társaságában. Később küldöttséget menesztett hozzá s megkérdeztette, hogy hajlandó-e vele tartani. A küldöttség gazdag ajándékokkal megrakodva érkezett a lány szüleihez, s tolmácsolta Tharasmund ígéretét, hogy tiszteletben fogja tartani a lányt és a két család közötti szoros kötelékeket. Ezt az ajánlatot nem lett volna könnyű visszautasítani, a lány is erős hajlandóságot mutatott s végül Tharasmund embereivel ő is útnak indult.

Tharasmund megtartotta ígéretét s dédelgette a lányt. Mikor az fiút szült neki, Alawint, akkor ugyanolyan pazar lakomát rendezett tiszteletére, mint annak idején Hathiawulf és Solbern számára. Erelivának született ezután még néhány gyereke, akiket korán elragadtak a betegségek, de apjuk ezzel mit sem törődött.

Ulricában egyre inkább gyülemlett a keserűség. Nem azért, mert Tharasmund egy másik asszonyt is tartott maga mellett. A legtöbb férfi, aki megengedhette magának ugyanezt csinálta. Ulrica valójában azt nem tudta megemészteni, hogy férje milyen státuszt biztosított az asszony számára... Saját jogán a második embernek számított a házban, és ezen túl még a férje szívében is. Ahhoz túlságosan is büszke volt, hogy e miatt háborúskodásba kezdjen, ami amúgy is az ő vereségével végződött volna, de érzéséit világosan értésére adta mindenkinek. Tharasmunddal szemben hűvösen viselkedett még az ágyban is. Ez aztán még ritkábbá tette férje látogatásait, amelyekre nagy ritkán csak abban a reményben került sor, hogy újabb utódoknak sikerül életet adnia.

Férje hosszas távollétei alatt Ulrica a maga módján mindent meg tett, hogy megkeserítse Erelieva életét s nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy tüskés megjegyzéseket tegyen vele kapcsolatban. A fiatalasszony ilyenkor elvörösödött, de különben csendes nyugalommal tűrte a kellemetlenkedést. A kettejük közti háborúskodás eredményeként a basáskodó Ulrica magára maradt. Ezért szentelt fokozott figyelmet fiaira, akik ezért erősen kötődtek hozzá.

A fiúk különben is tüzes, eleven legények voltak, akik hamar elsajátították, mindazt, amire egy férfiembernek szüksége lehet. Bármerre is jártak, mindenütt megkedvelték őket. Nem hasonlítottak egymáshoz. Hathawulf volt a forróbb fejű, Solbern a józanabb és a meggondoltabb, de ketten nagyon erősen kötődtek egymáshoz. Húgukat, Svanhildet az összes Teuringhoz hasonlón – Erelievát és Alawint is beleértve – nagyon szerették és féltve gondolkodtak róla.

Időközben már évek teltek el a Vándor látogatásai között, s amikor ezekre sor került akkor is csak nagyon rövid ideig tartottak. Mikor csontos, szikár alakja feltűnt a hegyek között, azonnal megszólaltak a kürtök és lovasok indultak el Heorotból a fogadására és díszkísérettel vezették a városukba. Mostanában még hallgatagabbnak tűnt, mint korábban. Úgy látszott, mintha valami tikos bánat nyomná a lelkét, de erre senki, sem mert rákérdezni. Legélesebben ez mindig akkor mutatkozott meg, ha a bimbózó fiatalságában levő Svanhild megjelent a közelében, vagy büszkén és teli elfogódottsággal odalépett hozzá, mert anyja megengedte, hogy ő nyújtsa át a vendégnek a boros kupát. Máskor pedig a többi fiatallal együtt ott ült a lábainál, elbeszéléseit és bölcsességeit hallgatva.

– Pontosan olyan, mint a dédanyja volt – sóhajtotta egy alkalommal a Vándor Tharasmundhoz fordulva.

A kemény hadfi észrevehetően megremegett prémes kabátja alatt. Vajon milyen régen nincs az élők sorában az az asszony?

Egy korábbi látogatása alkalmával a Vándor arcán meglepetés tükröződött. Legutóbbi látogatása óta Erelieva Heorotba érkezett s megszülte a fiát. Szégyenlősen oda hozta a fiát s megmutatta az Öregnek. A Vándor néhány szívdobbanásnyi ideig szótlanul ült, majd megkérdezte:

– Hogy hívják?

– Alawin, Nagyuram – válaszolta az asszony.

– Alawin – simított végig a Vándor a szemöldökén. – Alawin! – Kisvártatva, szinte suttogássá halkult a hangja. – És te vagy Erelieva. Erelieva... Erp... igen, lehet, így fog fenn maradni a neved, kedvesem. – Senki sem értette, hogy valójában mit is akart ezzel mondani.

Közben múltak az évek, Ermanaric hatalma egyre gyarapodott s ezzel párhuzamosan növekedett kapzsisága és kegyetlensége.

Mikor Tharasmunddal együtt a negyvenedik telüket töltötték, a Vándor újra megjelent. A fogadására érkezők arca szomorúságot tükrözött s szűkre szabták mondanivalójukat is. Heorotban nyüzsögtek a fegyveresek. Tharasmund örömmel, de komor ábrázattal fogadta az érkezőt.

– Ősünk és nagyurunk, te, aki már egyszer segítettél kiűzni a vandálokat az ősi gót földekről, azért érkeztél, hogy ismét a segítségünkre légy?

A Vándor a kőszobor mozdulatlanságával áll előtte.

– Legjobb lesz ha elmondod, hogy miről is van szó – szólalt meg hosszabb hallgatás után.

– Hogy először is a saját fejünkben csináljunk rendet, ugye? De ott már rend van. Nos, számodra is hamarosan világos lesz minden – mondta Tharasmund elgondolkodva. – Hadd hívjam ide még két emberemet!

Furcsa párosnak bizonyult. A zömök marcona külsejű Liuderis a törzsfő legközelebbi bizalmi embere volt. Tharasmund távollétei idején ő látta el a gazdasággal kapcsolatos feladatokat és a harcosoknak is ő volt a vezére. A másik tizenöt év körüli, vörös hajú ifjonc volt. Erősnek látszott annak ellenére is, hogy még az álla sem pelyhedzett, s korát meghazudtolóan valami furcsa melegség csillogott zöld szemeiben. Tharasmund Gutric fia, Radwar néven mutatta be, aki nem a Teuringok, hanem a Greulungok törzséből származott.

Mind a négyen félrevonultak egy padlásszobába, ahol más nem lehetett tanúja a beszélgetésüknek. A rövid, téli nap a végéhez közeledett. Lámpák fényei szolgáltatták a világosságot és adtak némi meleget. A férfiak prémes kabátjaikba burkolóztak, s a félhomályban fehér párafelhők gomolyogtak az ajkaik körül. A pompásan berendezett szobában római székek és egy gyöngyház berakásos asztal szolgálta kényelmüket A falakon függönyök lógtak, az ablakokat gazdag faragásokkal díszített fatáblák takarták, a szolgák üvegserlegeket tettek egy kancsó bor kíséretében az asztalra. A nehéz tölgyfapadlón keresztül felszűrődtek a szobán kívül zajló mindennapi élet zajai. A Vándor fia és unokája méltó környezetet teremtett magának.

Tharasmund most mogorván fészkelődött a helyén, ujjaival beletúrt rendezetlen, barna fürtjeibe és sűrű szakállába, mielőtt vendégéhez fordulva reszelős hangon megszólalt volna.

– Ötszáz harcos élén elindulunk a király ellen. Legutóbbi gazságait már nem lehet elviselni. Igazságot szolgálatunk a mészárlásokért, s felrepül a vörös kakas a háza tetejére.

Tűzre, lázadásra, gót-gót ellen folytatott háborújára, trónfosztásra és halálra gondolt.

Egyikük sem tudta volna megmondani, hogy s Vándor arca egyáltalán megrezzent-e a hallottakra. A félhomályos szobában a pislákoló lámpák fényében árnyak suhantak a barázdákkal szabdalt arcon.

– Mondjátok el, hogy mit követett el! – parancsolta rövidhallgatás után.

– Mond el, fiú, ugyanúgy, ahogy nekünk is elmondtad! – biccentet Tharasmus kurtán a legényke felé.

Az ifjú ember vett egy mély lélegzetet, majd miközben a történetet mesélte a felháborodás legyőzte a meghívás okozta megilletődöttséget.

– Tudod, Nagyuram, bár azt hiszem, minderről már van tudomásod, Ermanaric királynak volt két unokaöccse, Embrica és Fritla. Fivérének, Aiulfnak a fiai voltak. Apjuk elesett a messzi északon, az angelek ellen vívott háborúban, hiába küzdöttek fiai, Embrica és Fritla maguk is hősiesen. Két évvel ezelőtt itt, a délvidéken ők vezették a csapatokat kelet felé az alánok, a hunok szövetségesei ellen. Hatalmas hadizsákmánnyal tértek vissza, mivel rábukkantak arra a rejtekhelyre, ahol a hunok a számos országtól megszerzett hadisarcot és adókat tartották. Ermanaric értesült erről s kijelentette, hogy mint királyt, ezek a kincsek őt illetik. Unokaöccsei nemet mondtak a követelésére és arra hivatkoztak, hogy saját szakállukra szervezték a rajtaütést az ellenségen. A király meghívta őket magához, hogy személyesen beszéljék meg a dolgot. A testvérek elindultak, de előtte gondosan elrejtették a zsákmányt. Bár korábban garantálta a biztonságukat, a király megérkezésük után azonnal elfogatta őket. Ezután elküldte embereit, hogy alaposan kutassák át az egész területet. Küldetésük nem járt sikerrel, de hallatlan pusztítást végeztek, Aiulf fiainak házát felgyújtották, családjaikat lemészárolták, hogy ezzel is engedelmességre tanítsák a többieket. Mondd, Nagyuram – fejezte be az ifjú szinte kiáltva – hát hol az igazság itt?

– A királyoktól megszokott módon járt el – válaszolta a Vándor az acél keménységével a hangjába. – És mi közöd neked mindehhez?

– Az apám... az apám is Aiulf gyermeke volt, csak fiatalon meghalt. A nagybátyám, Embrica és a felesége nevelt fel. Éppen hosszú vadászaton voltam. Mikor visszatértem a házunk helyén csak füstölgő hamut találtam. Az emberek elmondták azt is, hogy bántak el Ermanaric emberei a nevelőanyámmal, mielőtt átvágták volna a torkát. Nevelőanyám... ő rokonságban állt ezzel a házzal, így ide menekültem.

A fiatalember hátrahanyatlott a székében, sírással küszködne félretolta maga elől a boros kupát.

– Igen – szólalt meg Tharasmund is. Ajkáról súlyosan gördültek a szavak. – Mathaswenta az unokatestvérem volt. Tudod, hogy az előkelő családok gyakran kötnek házasságot törzsön kívülre is. Például Randwar is távoli rokonom, és így mindkettőnkben az a vér csörgedez, melyet kiontottak. Ő azt is tudja, hova rejtették el a kincset, hol süllyesztették a Dnyeper fenekére. Még szerencse, hogy Weard ideküldte hozzánk, és így megmenekült attól, hogy őt is elfogják. Az arany túlzottan is nagy hatalmat biztosítana a király számára.

– Nem értem – motyogta Liuderis a fejét csóválva. – Mindazok után, amit hallottam, még mindig nem értem. Miért viselkedett így Ermanaric? Megszállta volna a gonosz szellem? Vagy egyszerűen csak megőrült?

– Azt hiszem, hogy nem ilyesmiről van szó – jegyezte meg Tharasmund. – Én elsősorban Sibichot hibáztatom, aki ráadásul nem is gót, hanem a király szolgálatába szegődött vandál. Ő susogja ezeket a gonoszságokat a fülébe. De Ermanaric is mindig készségesen hallgatott az ilyen szavakra. Éveken keresztül állandóan emelte az adókat – fordult most szavaival a Vándorhoz. – Akár akarták akár nem az ágyába kényszerítette a szabadnak született asszonyokat s válogatott kegyetlenséggel sanyargatta a népet. Azt hiszem meg akarja törni azokat a törzsfőket, akik az elmúlt időkben szembeszálltak vele. Ha legutóbbi gaztettét is tudomásul vesszük, akkor ez azt jelenti, hogy a következőt is szó nélkül fogjuk hagyni.

– Igen, ebben kétségkívül igazad van – bólogatott a Vándor. – Még azt is hozzá tenném, hogy Ermanaric megirigyelte a római császár hatalmát ő is ugyanazt szeretné, és uralma alá akarja hajtani a keleti gótokat. Sőt még ennél is nagyratörőbb terveket kezdett el dédelgetni akkor, amikor értesült arról, hogy a vizigótoknál Frithigern szembehelyezkedett Athanarickal és ő minden ilyen vetélytársnak szeretné letörni a hatalmát.

– Elindulunk, hogy igazságot szolgáltassunk – jelentette ki Tharasmund. – Dupla kártérítést kell fizetnie, s majd a Nagytanácsban, Tiwaz Kövénél le kell tennie az esküt, hogy a jövőben tiszteletben tartja az ősi törvényeket és jogokat. Különben fellázítom ellene az egész országot.

– Nagyon sok embert tudhat maga mellett – figyelmeztette a Vándor. – Számosan hűséget esküdtek neki, mások félelemből vagy kapzsiságból állnak mellé, sokan pedig azt tarják, hogy most, amikor a hunok kezdik összeszedni magukat, s mint tekergődző kígyó támadásra készülnek, akkor erőskezű királyra van szükség.

– Igen, de ez a király nem feltétlenül Ermanaric kell, hogy legyen! – heveskedett Randwar.

Úgy tűnt mintha Tharasmund előtt újra megcsillant volna a remény.

– Nagyuram – fordult ismét a Vándorhoz – lecsaptál a vandálokra, hajlandó lennél-e ismét a néped mellé állani?

– Nem... nem tudok részt venni a harcotokban – hangzott a Vándor zavart válasza. – Weard nem így akarja.

Tharasmund egy időre némaságba burkolózott.

– Legalább elkísérsz bennünket? – törte meg végül a csendet. – Ez biztosan megteszi a hatását a királynál.

A Vándor hosszú időn át nem szólt egy szót sem s később is csak nehezen szakadtak fel belőle a szavak.

– Igen, majd meglátom, hogy mit tehetek értetek. Ígérni viszont semmit nem ígérek. Hallottátok? Semmit nem ígérek!

Ezután a többiekkel együtt, a csapat élén ő is elindult a királyi udvarba.

Ermenaric a királyság területén több helyen is tartott fent magának hosszabb tartózkodásra alkalmas helyeket. Testőrségével, tanácsadóival és szolgák seregétől körülvéve hol egyikre, hol a másikra utazott. Az a hír járta, hogy nem sokkal a fivérek meggyilkolása után Heorothoz közel, lóháton háromnapi járóföldre költözött.

Kevés vidámsággal tarkított három nap következett. Köröskörül a mezőket borító vastag hótakaró ropogott a lovak patkói alatt. A szürke égbolton alacsonyan csüngtek a felhőfoszlányok és kellemetlenül nyirkos volt a levegő. Imitt-amott apró, zsúptetős házak húzták meg magukat a vastag hóréteg alatt. A fák kopaszon nyújtogatták magasba karjaikat, kivéve azokat a helyeket, ahol fenyőerdők szegélyezték útjukat. Senki sem volt beszédes kedvében, s mielőtt hálózsákjaikba bújva éjszakai nyugovóra tértek volna, a tábortüzek melletti szokásos nótaszó is elmaradt.

Mikor végre úti céljukat megpillantották, akkor Tharasmund megfújta kürtjét és vágtába érkezett a királyi házihoz.

Csattogott a kövezet, lovak nyerítése hallatszott, amikor a Teuringok megérkeztek az uralkodó udvarára. Hozzájuk hasonló számú testőrség sorakozott fel előreszegezett lándzsákkal, melyek végén apró lándzsákat lengetett a szél.

– Beszédünk van a gazdátokkal – dörögte Tharasmund.

A sértés szándékos volt, hiszen úgy hangzott, mintha ezek nem is lennének szabad harcosok, hanem a király úgy tartaná maga mellett őket, mint a kutyákat vagy a római rabszolgákat. A testőrség kapitánya a sértés hallatára elvörösödött, s csak ezután tudott megszólalni.

– Néhányan közületek bemehetnek, de a többiek húzódjanak vissza.

– Tegyetek úgy, ahogy mondja! – mormogta Tharasmund Liuderis felé.

– Megtesszük, mert látom, hogy katonáid rosszul érzik magukat – dörmögte fennhangon az öreg harcos. – Nem megyünk messzire és nem is tétlenkedünk sokáig, ha nem tudjuk, hogy a vezetőinket nem fenyegeti árulás.

– Tárgyalni jöttünk – jegyezte meg a Vándor sietősen, majd Tharasmunddal és Randwarral együtt ő is leszállt a lováról. Az ajtónállók félrehúzódva utat engedtek nekik. Odabent, körbe a padokon, a kintinél még nagyobb számú testőrség üldögélt. A terem keleti oldalán, udvaroncaitól körülvéve Ermanaric ülve várt rájuk.

Egyenes tartású, hatalmas termetű férfi volt. Nyugodt, mély ráncokkal barázdált arcát fekete haj és mellig érő szakáll keretezte. Pompázatos öltözéket viselt, csuklóját és homlokát színaranyból készült, nehéz arany pántok ékítették, melyek csillogva tükrözték vissza a lángnyelveket. Messzi földről származó anyagból készült, pompázatos ruháját nyest és hermelin prémek szegélyezték. Kezében boros kelyhet tartott, melyet nem is üvegből, hanem metszett kristályból alakítottak ki, ujjain pedig rubinköves gyűrűk szikráztak a tűz fényében.

Mindaddig nem törte meg a csendet, míg a hosszú úttól elcsigázott, sárfoltokkal éktelenített három jövevény oda nem ért trónusához. Hosszasan és némán végignézett rajtuk, mielőtt megszólalt volna.

– Nos, Tharasmund elég szokatlan társasággal érkeztél.

– Te is tudod, kik ezek az emberek – válaszolta a Teuringok vezére – és azt is tudod, hogy mi járatban érkeztünk.

A király jobbján álló, hamuszürke arcú, ösztövér figura, Sibicho, a vandál, súgott valamit a gazdája fülébe. Ermanaric bólintott...

– Foglaljatok helyet – szólt a jövevényeknek. – Enni és inni fogunk.

– Nem! – jelentette tó Tharasmund. – Se ételt se italt nem veszünk magunkhoz, addig, míg béke nem lesz közöttünk.

– Túlságosan is bátran beszélsz velem!

A Vándor magasra emelte a dárdáját. A hirtelen támadt csendben mintha a tűz pattogása is felerősödött volna.

– Király, ha bölcs vagy, akkor meghallgatod ezt az embert – mondta. – Országod vérzik. Mosd ki a sebet, tegyél rá füveket, különben a seb tovább dagad és elmérgesedik.

– A tiszteletlenséget nem tűröm, Öreg! – nézett rezzenéstelen tekintettel a király a Vándor arcába. – Meghallgatom, ha féket tesz a nyelvére. Röviden mondd el, mit akarsz Tharasmund!

Szavai úgy hatottak, mint egy arculcsapás. A Teuringnak háromszor is nyelnie kellett, míg végre ki tudta nyögni követeléseit.

– Gondoltam, hogy valami ilyesmit akarsz – szólalt meg Ermanaric.

– Tudd meg, hogy Embrica és Fritla saját maguknak köszönhetik sorsukat. Nem adták oda királyuknak azt, ami jogosan őt illette volna. A tolvajok és árulók közönséges bűnözők, de ennek ellenére megbocsájtok. Hajlandó vagyok kárpótlást fizetni a családjaikért és a jószágaikért... Természetesen miután a zsákmányt átadták nekem.

– Micsoda? – ordított fel Randwar. – Hogy merészelsz ilyesmit mondani! Gyilkos!

A testőrség sorában felbolydulás támadt. Tharasmund csitítóan a fiú karjára tette a kezét.

– Dupla jóvátételt követelünk annak elismeréséül, hogy nem helyesen cselekedtél. Kevesebbel nem érhetjük be, mert csak így őrizhetjük meg becsületünket. Ami pedig a kincsek tulajdonjogát illeti, arról döntsön a Nagytanács. Döntését mindnyájunknak békével kell fogadni.

– Nem alkudozom! – szólalt meg jeges éllel a hangjában Ermanaric.

– Fogadjátok el az ajánlatomat és távozzatok... vagy utasítsátok, de akkor is távozzatok, hacsak nem akarjátok nagyon megbánni arcátlanságotokat!

A Vándor előre lépett. Dárdáját ismét a magasba emelve kért csendet. Kalapja beárnyékolta az arcát, mely titokzatosabbá tette a külsejét. Kék köpenye szárnyként lógott le vállairól.

– Halld meg szavamat! – kezdett bele mondókájába. – Az istenek igazságosak. Aki megsérti a törvényeket, eltiporja a gyámoltalanokat, azt magát is eléri a végzete. Ermanaric hallgass a szóra, míg nem késő! Hallgass a szóra, mielőtt királyságod darabokra hullik.

Morgolódás és suttogás futott végig a termen. Az emberek mocorogni kezdtek s mintegy támaszt, megnyugvást keresve fegyvereik markolatát szorongatták. A füstön és félhomályon keresztül szemük fehéren villogott.

Sibicho megrángatta a király kabát ujját és súgott valamit a fülébe. Ermanaric bólintott. Előrehajolt, mutatóujját tőrként előredöfte s mennydörgő hangját még a falak is visszhangozták.

– Már korában is vendégeskedtél a házamban, Öreg! És most ide állsz elém fenyegetőzni? Ostoba vagy, bármit is dadogjanak rólad a gyerekek, vénasszonyok és totyakos öregemberek... Ostoba vagy, ha azt hiszed, hogy félek tőled. Igen, ők azt állítják, hogy te maga Wodan vagy. Mit érdekel ez engem? Nem bízok a nyápic istenekben, csak az erőben, ami viszont mellettem áll.

Ermanaric talpra ugrott, kardja előre lendült, s megcsillant a magasban.

– Meg akarsz velem mérkőzni, öreg csavargó? – ordította. – Akár azonnal is indulhatunk s megválaszthatjuk a helyei. Találkozzunk ott, mint férfi a férfival! Szilánkokra hasítom a lándzsádat és üvöltve fogsz elkotródni innen.

A Vándor meg sem moccant, csak a dárdája remegett meg alig észrevehetően.

– Weard ezt nem engedi – halkította szinte suttogássá a hangját – de a legkomolyabban figyelmeztetlek, hogy valamennyi gót érdekében békülj meg ezekkel az emberekkel, akiket megsértettél!

– Én megbékülök velük, ha ők is megbékélnek – vigyorodott el Ermanaric. – Hallottad az ajánlatomat, Tharasmund! Elfogadod?

A Teuring összeszedte és fegyelmezte magát, míg Randwar úgy vicsorgott, mint egy sarokba szorított farkas. A Vándor mozdulatlanul, bálványként állt továbbra is a helyén. Sibicho gúnyosan mosolygott le rájuk az emelvényről.

– Nem, nem fogadhatom el – szólalt meg Tharasmund rekedten.

– Akkor pedig tűnjetek el innen, mielőtt haza nem korbácsoltatlak benneteket az óljaitokba.

– Elmegyünk – szólalt meg a Vándor – de ezt csak a gótok érdekében tesszük. Gondold meg magad király, amíg még király vagy! – mondta és távozásra ösztökélte társait. Ermanaric hangosan felkacagott.

Nevetése végigkísérte útjukat a termen keresztül.