1980

Az Akadémián kapott alapképzés után még ugyanazon a napon visszatértem Lauriehoz. Szükségem lett volna egy rövid pihenésre, s arra, hogy újra alkalmazkodni tudjak a környezetemhez. Elég megrázó élmény jelentett számomra, hogy az oligocénből egyenesen egy pennsylvaniai egyetemi városba cseppentem vissza. Mindennapi dolgainkat is rendbe kellett, hogy tegyük. Nekem is be kellett fejeznem a tanévet mielőtt nyugalomba vonulnék, „hogy egy jól fizető állást vállalhassak külföldön”. Laurienak gondoskodnia kellett a házunk eladásáról, s meg kellet szabadulni azoktól a holmiktól is, melyeket nem akartunk megtartani, amikor és ahol új lakóhelyet választunk magunknak.

Meglehetősen megviselt bennünket a búcsúzkodás régi barátainktól. Megígértük, hogy majd gyakran meglátogatjuk őket, de tisztában voltunk azzal, hogy erre ritkán, majd még ritkábban kerül sor, mielőtt végleg megszakadnának közöttünk a szálak. Az ilyenkor szükséges lódítások, hazugságok nagy erőfeszítést igényeltek. Végső soron az a benyomás alakult ki a barátainkban, hogy nagyon ködös formában körbeírt, új állásom csak a CIA-nál történt alkalmazásom leplezésére szolgál.

No, arra már a kezdet kezdetén figyelmeztettek, hogy az időjárőr élete búcsúzkodások sorozatából áll. Még kellet tapasztalnom, hogy ez valójában mit is jelent.

Még a dolgaink felszámolásának közepén tartottunk, amikor kaptam egy telefon hívást.

– Farness professzor? Itt Manse Everard, Független Operatív munkatárs beszél. Egy rövid beszélgetés erejéig találkozni kívánok önnel, ha lehetséges, még ezen a hétvégén.

Szívverésem azonnal felgyorsult. A „Független” a létezhető legmagasabb rang a Cégnél, melyet valaki is elérhet. Millió vagy még annál is több év során ritkán lehet találkozni ilyenekkel. A Cég tagja normális körülmények között, még ha rendőri feladatokat is látnak el, csupán egyetlen miliőben élnek, melyet aztán, mint egy gondosan összehangolt csapat tagjai tövéről-hegyére, alaposan megismernek. A Független saját döntése szerint akárhová elmehet, bármit megtehet, amit célszerűnek tart, s csak saját lelkiismeretének, főnökeinek és a danellieknek tartozik felelőséggel.

– Óh, persze, természetesen, uram! – vágtam rá azonnal. – A szombat nagyon is megfelelne. Ide óhajt jönni? Biztosíthatom, hogy finom ebéddel várjuk.

– Köszönöm, de jobb szeretném, ha erre a találkozóra az én kuckómban kerülne sor, legalábbis most, az első alkalommal. Itt vannak a papírjaim, a számítógépem, s mindaz, amire szükségem lehet. Kérem, hogy egyedül jöjjön. A repülőgép járatok miatt ne aggódjon. Találjon egy helyet magának, ahol senki sem láthatja. Ez lehet akár a pincéje is. Ugye ellátták már helyzet azonosítóval?... Oké! Olvassa le a koordinátáit és hívjon vissza. Majd felveszem magát az időugrómmal.

Később rájöttem, hogy ez a módszer jellemző volt rá. Megtermett, keménykötésű alakjából több erő sugárzott, mint amiről Cézár vagy Dzsingisz kán még csak álmodni is mert volna, mégis olyan közvetlen és kellemes volt, mintha valami régi ismerőssel találkoztam volna.

Mögötte ülve a nyeregben nem is annyira időn, mint inkább téren ugrottunk keresztül s máris New York Cityben, a jelenlegi Járőrbázison találtuk magunkat. Innen átsétáltunk lakásába, melyet a közelben tartott fenn magának. Semmivel sem kedvelte jobban a piszkot, a rendetlenséget és a veszélyeket, mint én. Úgy érezte szüksége van egy pied á terre-re itt a huszadik században, s lassan megszokta ezt a város hanyatlása előtti szálláshelyet.

– A maguk államában születtem 1942-ben – magyarázta. – Harmincéves koromban léptem be a Járőrszolgálathoz. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy én tárgyalok magával először, hiszen nagyjából azonos az indíttatásunk, úgyhogy biztosan megértjük majd egymást.

Hogy bátorságot merítsek belekortyoltam a szódás whiskybe, amit az imént töltött a poharamba.

– Ebben nem vagyok annyira biztos, uram. Hallottam önről bizonyos dolgokat az Akadémián. Úgy tűnik, ön meglehetősen kalandos életet élt már korábban is, mielőtt belépett volna a Járőrszolgálathoz. És különben is... én elég csendes, földhözragadt típus vagyok...

– Ez nem egészen így van – pillantott Everard a kezében tartott papírlapba. Bal kezében viharvert, rózsagyökérből készült pipájából pöfékelve időnként belekortyolt az italába. – Frissítsük fel akkor egy kicsit az emlékeimet, rendben? Katonaévei alatt nem vett részt semmilyen ütközetben, de mindez csupán csak azért történhetett így, mert a két évét abban az időszakban szolgálta le, melyet mi nevetségesen békeidőnek nevezünk. Ennek ellenére lövészetben kiváló eredményt ért el. Mindig is szerette a szabad természetet, kedvelte a hegymászást, a síelést, a vitorlázást, és az úszást. Egyetemi évei alatt futballozott és vékony alkata ellenére elég jó nevet szerzett magának. Kedvelte a vívást és az íjászatot is. Sokat utazott s nem is mindig a szokványos és legbiztonságosabbnak ígérkező helyeket választotta úti céljául. Nos, eléggé kalandszeretőnek tartom a Járőrszolgálat céljai szempontjából. Talán egy kicsit még túlzottan is kedveli a kalandokat. Ez az egyike azon dolgoknak, amelyekről határozottan szeretném lebeszélni.

Kényelmetlenül érezve magamat körbepillantottam a szobában, ami maga volt a nyugalom és a tisztaság oázisa. A falak mentén könyvespolcok húzódtak, s a szabadon maradt falfelületet három kitűnő festmény és két, a bronzkorból származó dárda díszítette. Nyilvánvaló emlék lehetett a padlót borító, hatalmas jegesmedvebőr is, mely – egy elejtett megjegyzése szerint – a tizedik századi Grönlandból származott.

– Huszonhárom éves korában nősült meg, vette el jelenlegi feleségét. Manapság ez állhatatos természetet és jellemet bizonyít – jegyezte meg Everard.

Női kéznek a nyomát sem lehetett felfedezni a szobában. Ha nős volt, akkor feleségét, feleségeit egészen biztosan más helyen tartotta.

– Gyereke nincs – folytatta Everard. – Hm, igaz semmi közöm a dologhoz, de ugye tudja, hogy orvosaink még a változó korban is segíteni tudnak minden termékenységi problémán? Ki tudják küszöbölni a késői terhességgel járó kellemetlenségeket is.

– Köszönöm – válaszoltam. – A méhnyakkal van valami apró rendellenesség. Már beszéltünk Laurieval a dologról. Lehetséges, hogy egyszer majd élünk ezzel a lehetőséggel. Mindenesetre nem lenne bölcs dolog azonos időben vállalkozni a szülői szerepre és erre az új munkakörre. Már ha az „azonos idő” értelmezhető és jelent valamit egy Járőr számára.

– Felelősségteljes meggondolás. Tetszik nekem – bólogatott Everard.

– Miért van szükség ezeknek a dolgoknak az áttekintésére, uram? – kockáztattam meg a kérdést. – Tulajdonképpen nem csak Herbert Ganz ajánlására kerültem be a szervezetbe. A maguk emberei elvégeztek rajtam egy sor, a távoli jövőbe mutató pszichológiai tesztet, még mielőtt elmondták volna, hogy mi az egésznek a jelentősége.

Tudományos kísérletsorozatnak nevezték. Belementem a dologba, mert Ganz, mint barátját, megkért erre. Ez távolesett az ő szakterületétől, ő a német nyelvvel és irodalommal, tehát ugyanazzal a témával foglakozott, mint én. Egy tudományos szakmai összejövetelen ismerkedtünk össze egymással, hamarosan ivócimborák lettünk és meglehetős gyakorisággal leveleztünk is. Nagyon tetszett neki a Deor és Widsith címmel publikált írásom, én pedig nagyra tartotta a gót bibliáról készített tanulmányát.

Természetesen akkor még nem tudtam, hogy ez az ő műve, hiszen 1853-ban adták ki Berlinben. Később beszervezték a Járőrszolgálatba, s álnéven jelent meg a jövőben, hogy friss tehetségeket kutasson fel a vállalkozása számára.

Everard hátradől a székében. A pipafüstön keresztül fürkésző tekintettel nézett rám.

– Nos – kezdte –, a gépeinktől származó információink szerint ön és felesége megbízható személyiségek és mindkettejüknek örömére szolgál majd, ha megismerkedek az igazsággal. Ami viszont meghaladja a gépek képességeit az annak megállapítása, hogy milyen hozzáértéssel és szakszerűséggel végzi majd el a munkát, melyet felajánlottunk. Bocsásson meg kérem ezért a megjegyzésért és kérem ne vegye sértésnek! Senki sem érthet mindenhez egyformán jól és ezek kemény és nehéz küldetések lesznek. Egyedül, nagy körültekintéssel kell majd dolgoznia. Igen, körültekintés – ismételte meg rövid szünet után. – A gótok lehetnek barbárok, de ez egyáltalában nem azt jelenti, hogy ostobák és nem lehet őket ugyanúgy megsérteni, mint önt vagy engemet.

– Ezt mind megértem – válaszoltam –, de nézze, önnek csupán arra lenne szüksége, hogy elolvassa a személyes jövőmmel kapcsolatos anyagokat. Ha ezek során kiderül, hogy valami ostobaságot követek el, akkor nyugodtan mondhatják, hogy maradjak csak itthon és foglalkozzak a könyvtári kutató munkával. A Cégnek ilyenre is szüksége van, nem igaz?

– Már érdeklődtem utána – sóhajtott Everard – s azt a tájékoztatást kaptam, hogy munkáját kielégítően látta el, illetve fogja majd ellátni. Ennyi nem elég. Önnek fogalma sincs, mert még nem rendelkezik a megfelelő tapasztalatokkal, hogy mennyire túlterhelt a Járőrszolgálat, s mily elképesztően kevés akad belőlünk a történelem folyamán. Képtelenek vagyunk minden olyan részletet alaposan tanulmányozni, melyet egy adott területen működő ügynök megtehet – legyen az akár férfi, akár nő –, nem olyan zsaru, mint amilyen én is vagyok, hanem önhöz hasonló tudós, aki olyan időszakot, olyan miliőt tanulmányoz, amiről egyáltalán nem, vagy csak nagyon szegényesen maradtak fenn történelmi adatok – mondta, s belekortyintott az italába. – Ezért is jött létre a Járőrszolgálat tudományos részlege. Az itt dolgozók egy kicsit jobban tudják értelmezni az eseményeket és jobban távol tudják tartani a felelőtlen, könnyelmű időutazókat azok megváltoztatásától.

– Van ennek valami érezhető jelentősége ebben a sajátságos helyzetben?

– Lehet! Megfelelő mederben haladva a gótok fontos szerepet játszanak a történelemben, nem így van? Ki tudná azt megmondani, hogy egy korábbi esemény – egy győzelem vagy vereség, egy veszélyhelyzetből való kilábalás, vagy a pusztulás, vagy az a tény, hogy valaki megszületik-e vagy sem – szóval egy ilyen és ehhez hasonló, korábbi esemény a későbbiekben milyen hatással lesz a következő nemzedékekre?

– De hisz én valós eseményekkel is csupán közvetett módon foglalkozom – vetetem közbe. – Kutatási területem éppen arra irányul, hogy nyomára bukkanjak néhány elveszett történetnek és legendának majd ezekből megállapítsam, hogyan és miként befolyásolták, milyen hatással voltak ezek a később született művekre.

– Igen tisztában vagyok ezzel – mosolyodott el szomorkásán Everard. – Ganz nagy nyereség a számunkra. A Cég szívesen fogadja az ilyeneket, hiszen ez kiindulópontot jelent, és eddig ez az egyetlen ilyen kiindulópont, hogy annak a miliőnek a történelmét rögzíthessük – magyarázta majd italát kihörpintve felemelkedett helyéről. – Mit szólna még egy pohárkához? Utána elmegyünk ebédelni. Közben szeretném, ha pontosan elmondaná mit is takar pontosan az ön kutatási területe.

– De hisz már biztosan beszélt erről Herberttel... illetve Ganz professzorral – válaszoltam meglepetten. – Amúgy, igen, köszönöm kérek még egy pohárkával.

– Így igaz – bólogatott Everard miközben megtöltötte a poharakat. – A sötét középkor germán irodalmi emlékeinek felkutatása. Már amennyire az irodalom szó fedi a valóságot, hiszen azok a társadalmak még nem rendelkeztek írásbeliséggel, s ezek az emlékek szájhagyomány útján terjedtek. Írásban csak szánalmas töredékek kerültek rögzítésre, és a tudósok mind máig nem tudnak egyetértésre jutni ebben a tekintetben, hogy ezek a töredékek milyen mértékben lettek meghamisítva és megcsonkítva. Ganz jelenleg, hm... a Nibelung Énekekkel foglakozik. Nagyon ködös elképzeléseim vannak arról, hogy az ön munkássága hogyan illeszkedik ebbe a képbe. Az valahonnan a Rajna vidékéről származik, ön pedig a negyedik századi Kelet-Európában fog kóricálni az események között.

Stílusa még a whiskynél is jobban hozzájárult hangulatom oldódásához.

– Remélem, hogy világosságot tudok deríteni Ermanaric szerepére – mondtam kicsit belemelegedve a témába. – Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de kapcsolatban áll vele s önmagában véve is érdekes vállalkozásnak tűnik.

– Ermanaric? Hát az meg kicsoda? – nyújtotta felém a poharat, majd kényelembe helyezve magát figyelmesen hallgatott.

– Talán jobb lesz, ha egy kicsit messzebbről kezdem a dolgot – mondtam. – Mennyire ismeri a Nibelung-Volsung ciklust?

– Nos, megnéztem a Wagner operákat s egy alkalommal, és egy alkalommal voltam egy küldetésen Skandináviában, valamikor a viking uralom vége felé. Akkor halottam valamit Sigurdról, aki megölte a sárkányt, felébresztette a Walkűrt, s aztán összezagyválta a dolgokat.

– Ez csupán a töredéke a történetnek, uram.

– Szólíts csak Mansenak, Carl!

– Oh, óh, hálásan köszönöm... Nagy megtiszteltetés a számomra – hebegtem, s hogy ne tűnjek túlságosan alázatosnak a legjobb stílusomban folytattam.

– Az izlandi Volsung sagát később rögzítették írásban, mint a germán Nibelung Éneket, és a történetnek egy régebbi, primitívebb és terjedelmesebb változatát tartalmazza. A régebbi és az újabb Edda énekekben is ezek a történetek szerepelnek. Főként ezek azok a források, melyekből Wagner az opera történetét merítette.

– Bizonyára emlékszel még rá, hogy Sigurd egy cselszövés eredményeképpen, Brünhilda, a walkür helyett, Gudrunt vette feleségül. Ez aztán a féltékenység fellángolását eredményezte a két nő között és Sigurd halálához vezetett. Németül ezeket a személyeket Siegfriedként, burgundiai Krimhildként és az isensteini Brünhildaként emlegetik. A pogány istenek nem szerepelnek a történetben, de ennek most nincs jelentősége. Mindkét történet szerint Gudrun, azaz Krimhild a későbbiekben egy Athinak vagy Etzelnek nevezett királyhoz meg feleségül, aki valójában nem más, mint Attila, a hunok fejedelme.

A két változat ettől kezdve nyilvánvalóan eltér egymástól. A Niebelung Énekek szerint Krimhild a bátyjait Etzet udvarába csalja, s ott lemészároltatja őket, hogy bosszút álljon Siegfried meggyilkolásáért. A keleti gót Nagy Theodor, aki Itáliát is elfoglalta, a berni Dietrich néven lép be ebbe az epizódba, holott az történelmi tény, hogy Attilánál egy nemzedékkel később élt. Egy Hildebrand nevű hívét annyira megdöbbenti Krimhild árulása, hogy megöli az asszonyt s magát is. Hildebrand különben egy önálló legenda hőseként is szerepel, egy ballada főhőse melynek egészét Herb Ganz szeretné megtalálni s fel akarja kutatni azokat műveket is, melyek alapját ez a mű képezi. Ugye azonnal feltűnik a történetek anakronizmusa?

– Attila a hunok királya, hm? – motyogta Everard. – Nem valami rokonszenves egyéniség. De ő az ötödik században élt, amikor harcosai szinte egész Európát leigázták. Te viszont a negyedik századba készülsz visszatérni.

– Így igaz, de most hadd mondjam el az izlandi legendát. Atli azért csalogatta Gudrun bátyját magához, mert meg akarta szerezni a Rajna kincsét. Az asszony megpróbálta figyelmeztetni őket, de azok bíztak a biztonságukat garantáló ígéretben és nem hallgattak a szavára. Mikor nem voltak hajlandóak megadni magukat és elárulni Atlinek a kincs rejtekhelyét, akkor lemészárolták őket. Gudrun megfizetett mindezért, s megölte a királytól szült fiait és ételként szolgálta fel őket a király asztalára. Később álmában tőrrel ledöfte, felgyújtotta a palotáját és elhagyta a hunok földjét. Magával vitte Svanhildet, Sigurdtól származó kislányát.

Everard összeráncolt homlokkal, elgondolkodva ült a fotelben. Bizony nem könnyű feladat a szereplők életútjának a követése.

– Gudrun ezután a gótok földjére érkezett – folytattam a történetet. – Ott újra férjhez ment s két fia született, akik a Hamter és a Sorli nevet kapták. A gótok ebben a történetben és az Edda énekekben szereplő királyát Jormureknek hívták, de minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy Ermanaricról van szó, aki a negyedik század közepének és végének meglehetősen sötét figurája. A továbbiakkal kapcsolatosan ellentmondó történetek maradtak csak fent. Nem világos, hogy ő vette feleségül Svanhildet, vagy Svanhild valaki máshoz ment feleségül, akit a király végül is felakasztatott. Bárhogy is alakultak az események, az igaz, hogy szerencséden Svanhildet a lovakkal tapostatta szét.

– Erre az időre Gudrun fiai Hamther és Sorli felcseperedett, fiatal harcosok lettek belőlük. Az asszony felpiszkálta őket, hogy öljék meg Jormunreket, s így álljanak bosszút Svanhild haláláért. Útjuk során találkozta féltestvérükkel Erppel aki felajánlotta, hogy elkíséri őket. Ők elhárították ezt az ajánlatot. A kéziratok nagyon homályosan foglalkoznak döntésük okával. Feltételezésem szerint a fiú, apjuk egyik ágyasától származó gyereke volt, s idegen vérnek tartották.

– Folytatták útjukat Jormunrek táborhelye felé és támadásba lendültek. Csupán ketten érkeztek, de az acéltól sebezhetetlenek voltak, s jobbra balra irtották maguk körül, aki eléjük került. Eljutottak a királyig is, akit súlyosan megsebesítettek. Mielőtt még befejezhették volna küldetésüket Hamther elkottyantotta magát, hogy kővel őket is meglehet sebezni. A történet szerint valójában Odin egy félszemű öregembernek álcázva magát hirtelen megjelent a színen és árulta el a titkot. Jormunrek ezután megparancsolta a maradék harcosainak, hogy kövezzék meg a testvérpárt, akiket végül is így ért el a végzet. Ezzel véget is ért a történet.

– Szomorú, nem igaz? – kérdezte meg Everard s egy ideig eltöprengett a hallottakon. – Nekem mindenesetre úgy tűnik – szólalt meg ismét –, hogy az utolsó epizód, miután Gudrun a gótok földjére érkezett, egy tejesen más időszakhoz kötődik. Az anakronizmus miatt teljesen összekeverednek a dolgok.

– Természetesen – bólogattam. – A szájhagyomány útján terjedő mondavilágban ez gyakran előfordul. Egy fontos vonzza magához a kevésbé fontosakat. Még az apró esetekben is. Például, egyáltalán nem W. C. Fields mondta azt, hogy aki gyűlöli a gyerekeket és a kutyákat nem is lehet olyan rossz ember. Ez valaki másnak a kijelentése. Máig nem tudom ki mondta, de egy banketten történt amikor Fieldset bemutatta.

– Csak arról ne akarj meggyőzni, hogy egy Járőrnek figyelemmel kell kísérnie a hollywoodi pletykákat is – nevetett fel Everard jókedvűen, majd ismét elkomolyodott. – Ha viszont ez a véres kis szálacska nem kötődik szorosan a Nibelung történethez, akkor miért akarsz mégis a vére járni? És miért tulajdonít Glanz is ekkora fontosságot az ügynek?

– Nos, a történet eljutott Skandináviába is, ahol egy sor valóban nagyszerű monda alapjául szolgált – hacsak ezek a történetek nem valami korábban keletkezett monda átköltéséből származnak – és így alakult ki maga a Volsung történet. A kapcsolat, a folyamat fejlődése az, ami valójában érdekel bennünket. Aztán Ermanaricról máshol is említés esik. Például, néhány ősi angol legendában. Biztosan nagyon sok mondában és bárdok által terjesztett énekben szerepel, melyek azóta már rég a feledés homályába merültek. A maga korában erősnek és hatalmasnak számított, bár egyáltalán nem lehetett valami kellemes egyéniség. Az Ermanaric-kal kapcsolatos, elveszett mondaciklus nagy valószínűséggel lehetett olyan fontos és nagyszerű, mint bármi más, ami a Nyugatról vagy Északról érkezve a mai napig fennmaradt. Nem is gyanítjuk, hogy ez esetleg mily sokrétűen befolyásolta a germán irodalom fejlődését a későbbiekben.

– Egyenesen az ő udvarába kívánsz eljutni? Ezt nem tanácsolnám, Carl! Már eddig is túlságosan sok területi ügynökünket öltek meg elővigyázatlanság miatt.

– Oh, nem, nem ez a szándékom. Mindenesetre valami borzalmas dolog történhetett, mely alapjául szolgál mindezeknek a történeteknek, melyek azután messzi tájakra eljutottak, sőt olyan sokáig fennmaradtak, hogy a krónikák is megörökíthették őket. Azt hiszem, hogy ez az egész eseménysorozat egy tízéves időszak alatt zajlott le. Az a szándékom, hogy alaposabban megismerkedem az egész miliővel, mielőtt belépnék ebbe az epizódba.

– Rendben van. És mik a terveid?

– Először is elektronikus úton gót nyelvleckéket veszek. Olvasni már most is tudok, de folyékonyan szeretnék beszélni, bár tudom, hogy kiejtésem így is elég furcsának tűnik majd. Továbbá szeretném, ha az elektrohipnózis tájékoztatna a szokásokról, babonákról, hiedelmekről meg minden egyéb ilyesmiről. A keleti gótok, de a vizigótok is, a Római Birodalom peremvidékén éltek, s minden bizonnyal nagyon sok tekintetben megváltoztak, mielőtt elindultak volna nyugati irányba.

– Jóval a megcélzott időpont előtt szeretném a munkát elkezdeni. Bizonyos fokig önkényesen az időszámításunk előtt 300. évet szemeltem ki magamnak. Meg akarok ismerkedni ezzel a néppel. Ezután időről-időre megjelenek majd köztük, s megtudom mi történt távollétem alatt. Röviden szólva nyomon akarom követni a történéseket, melyek majd elvezetnek magához a nagy eseményhez. Mikor az bekövetkezik, annak nem szabad a meglepetés erejével hatnia rám. Ezt követően pedig ismét csak visszatérek, hogy meghallgassam és felvegyem rejtett felvevőkészülékemmel az ismeretlen verseket, dalokat és balladákat.

– Hm, hm, egy ilyen fajta vállalkozás... – komorodott el Everard. – Nos, később majd megbeszéljük, hogy milyen bonyodalmakra lehet majd számítani. Ugye földrajzi értelemben is nagyobb távolságokat akarsz megtenni?

– Igen. Mindannak alapján, amit a történetünkről a Római Birodalomban leírtak, az valószínűsíthető, hogy a mesék valahonnan a jelenlegi Svédország közepéről érkezhettek. A magam részéről nagyon valószínűtlennek tartom, hogy egy ilyen nagy létszámú nép élhetett vagy egyáltalán kialakulhatott egy olyan, erősen korlátozott méretű területen, de a vezetők, a szervezeti formák származhattak onnan ugyanúgy, mint ahogy a kilencedik században is ez volt a helyzet azoknál skandinávoknál, akik az orosz állam születésénél bábáskodtak.

– Én inkább annak az elméletnek vagyok a híve, mely szerint a gótok túlnyomó része a Balti-tenger déli partvidékéről indult útnak. S ők alkották a germán törzsek legkeletibb csoportját. Mire aztán elérték Nyugat-Európát, már keleti és vizigótokra szakadtak, akik elfoglalták Itáliát illetve az Ibériai-félszigetet. Ezeket a területeket aztán meglehetős ügyességgel kormányozták, jóval hatékonyabban, mint az azt megelőző időszakokban bárki. Végül ezeket a hódítókat is legyőzték és azok feloldódtak a környező népekben.

– És ezt megelőzően?

– Történészek homályos utalásokat tesznek ezekre a törzsekre. Időszámításunk előtt 300-ban a gótok már keményen megvetették a lábukat a Visztula mentén, a mostani Lengyelország középső területein. Ennek a századnak a vége előtt a keleti gótok Ukrajnát népesítették be, a vizigótok pedig a Dunától északra, a Római Birodalom határterületein éltek. A Nagy Népvándorlás több nemzedéken keresztül tartott, s valószínűleg ők volta az utolsók, akik elhagyták az északi területeket. Helyükre szláv törzsek nyomultak. Ermanaric maga is a keleti gótokhoz tartozott, úgyhogy ez az a népcsoport, aminek a nyomába akarok szegődni.

– Elég a nagyra törő tervek – csóválta Everard kétkedve a fejét. – És ráadásul te még új embernek is számítasz a csapatban.

– Majd menet közben megszerzem a szükséges tapasztalatokat, hm... Manse. Magad is beismerted, a Járőrszolgálat emberhiánnyal küszködik. Kívánságotoknak megfelelően, igyekszem mindent megtudni a történelem ezen szakaszáról.

– Ezt meg is kell tenned – mosolyodott el s felemelkedett a helyéről. – Most pedig igyuk meg az italunkat, aztán elmegyünk, s eszünk valamit. Ruhát kell váltanunk, de ez megéri a fáradságot. Ismerek itt egy kiskocsmát az 1890-es években, ahol nagyszerű ingyenes ebédet szolgálnak fel.

300-302

A tél lassan végéhez közeledett, majd heves szélroham, havazások, jeges esők kíséretében elkezdett visszahúzódni. A magas folyóparton és hamarosan a szomszédos területeken is kezdett elmúlni a tél kietlensége. Carl továbbra is ott élt a Teuringok között. Kezdetben a személyét körbelengő titokzatosság sokakban félelmet ébresztett, de előbb-utóbb ezeknek is rá kellett jönniük, hogy nincs benne semmiféle rossz szándék, és balszerencsét sem hoz a fejükre. Az iránta érzett tisztelet továbbra sem csökkent, inkább ha lehet, még növekedett is. Winnithar mindjárt a kezdet kezdetén kijelentette, hogy egy ilyen vendéghez nem méltó, ha többiekhez hasonlóan egy padon tölti az éjszakát, ezért külön szobát bocsájtott a rendelkezésére. Felajánlotta azt is, hogy válasszon valakit a rabszolganők közül, aki felmelegíti az ágyát, de a jövevény ezt udvarias bölcsességgel elhárította magától. Elfogadta ételüket s italukat, használta a közös fürdőt és az árnyékszéket. Ennek ellenére azt suttogták körülötte, hogy mindezekre talán nincs is szüksége, s ezekkel csupán azt a látszatot igyekszik fenntartani, hogy ő is a halandók közé tartozik.

A csendes beszédű, előkelően barátságos Carl jókat tudott nevetni, maga is elsütött egy-egy tréfát, és sok mulatságos történet volt a tarsolyában. Gyalog vagy lóháton együtt járt a társasággal a vadászatokra, meglátogatta a környező családok előkelőségeit, vagy részt vett az áldozatok bemutatásán és az azt követő ünnepségeken. Részt vett a lövész-és birkózóversenyeken mindaddig, amíg világossá nem vált, hogy nem tud legyőzőre találni. Mikor kockázott vagy táblás játékokban vett részt, akkor nem mindig ő győzött, bár lábra kapott a szóbeszéd, hogy néhanapján azért veszít szándékosan, nehogy az emberek boszorkányság miatt félni kezdjenek tőle. Winnithartól kezdve a legutolsó rabszolgáig vagy apró gyerekig bárkivel szívesen elbeszélgetett, szívesen hallgatta szavaikat, még bátorította is őket. Soha nem volt durva az alacsonyabb származásúakkal vagy az állatokkal szemben.

Ami viszont saját belső énjét illeti, az továbbra is zárva maradt mindenki előtt.

Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy barátságtalanul félrehúzódott volna. Éppen ellenkezőleg, beszédes volt, s úgy áradtak belőle a dalok, mint ahogy azt korábban még senkitől sem hallották. Nagy érdeklődéssel hallgatta az énekeket, a különböző történeteket, példabeszédeket és közmondásokat. Minden körülötte zajló dolog érdekelte, s azokat maga is rendkívül érdekes dolgokkal viszonozta. Úgy tűnt, hogy mindent tud a világról, mintha egy életnél is hosszabb időt töltött volna világjárással.

Hosszasan tudott beszélni a hatalmas és zűrzavaros Rómáról és császáráról, Diocletianus-ról, annak háborúiról és szigorú törvényeiről. Válaszolt az új istennel kapcsolatos kérdésekre, beszélt a keresztről, mindarról, amiről a gótok csak töredékeket hallottak a kereskedőktől vagy az ide, a messzi északra eladott rabszolgáktól. Beszélt a rómaiak esküdt ellenségeiről, a perzsákról, s arról, hogy azok mily csodálatos dolgokat alkottak. Estéről estére szálltak a szavai a messzi távolban, a déli vidékeken lévő országokról, ahol állandóan meleg van, és az emberek bőre is fekete. Ahol olyan, hiúzhoz hasonló állatok élnek, melyek akkorák, mint egy medve. Voltak olyan állatok, melyeket be is mutatott nekik úgy, hogy egy széndarabbal fatáblára lerajzolta őket, s közönsége ilyenkor a meglepetéstől felkiáltott, s izgatott vitába kezdett. Egy elefánt mellet egy bölény vagy egy hatalmas harcimén is apró játékszernek tűnt csupán. Mesélt arról is, hogy a legtávolabbi keleti országoknál is keletebbre egy a rómaiakénál és a perzsákénál is ősibb, nagyobb és csodálatosabb birodalom létezik, s az ott élőknek borostyán színű a bőrük és ferdevágású a szemük. Északon vad törzsek veszik körül az országukat, ezért a hegyláncokon keresztül hatalmas falat húztak maguk köré, s ebből az erődítményből csapnak le a támadókra. A hunok ezért is indultak meg nyugat felé. Ők akik leigázták az alánokat, s állandóan kellemetlenkednek a gótoknak, csak gyülevész hordaként szerepeltek a kínaiak ferde szemében. Ha valaki egyre nyugatabbra tartva végül átvág a Galliának nevezett római tartományon, akkor elér a mesés világtenger partjaira, s ha ott hajóra száll – de az ő folyókon úszkáló kis járműveik ehhez túlságosan is aprók – és azután hosszú és még hosszabb ideig hajózik, akkor megérkezik a bölcs és nagyon gazdag mayák birodalmába...

Carl nevezetes személyiségekről, férfiakról és nőkről, ezek visel dolgairól is mesélt... Szó esett a hatalmas erejű Sámsonról, a szőke és boldogtalan Deirdreről, Crockettről, a vadászról...

Winnithar lánya, Jorith teljesen megfeledkezett arról, hogy közben már eladósorba cseperedett. Ott ült Carl lábainál a gyerekek között, s miközben a történeteket hallgatta a tűz fényében csillogó szemei a Nap melegét árasztották.

A jövevény nem volt állandóan közöttük. Gyakorta mondogatta, hogy most egyedül akar maradni s ilyenkor eltűnt a kíváncsi szemek elől. Egyszer egy ifjú, tapintatlan, de a nyomolvasáshoz kitűnően értő legényke úgy döntött, hogy titokban követi s meglesi, mit csinál. Carl méltóságán alulinak tartotta, hogy figyelmet szenteljen az ügynek. A gyerek halálsápadtan, egésztestében remegve tért vissza s nagy nehezen eldadogta, hogy a szürke szakállas eltűnt Tiwaz erdejében. Senki nem merészelte betenni a lábát abba a fenyvesbe, miután a Téli Napforduló előestéjén bemutatták a három véráldozatot – egy ló, egy kutya, s egy rabszolga vérével – annak érdekében, hogy Binder, a Farkas űzze el a sötétséget és a hideget. A fiút apja korbáccsal fenyítette meg, és ezek után senki nem beszélt nyíltan az esetről. Ha az istenek megengedték, hogy ez megtörténjen, akkor a legjobb, ha valaki nem érdeklődik az indokaik felől.

Carl néhány nap elteltével új ruhában, ajándékokkal megrakodva tért vissza. Apróságokról, de felbecsülhetetlen értékekről volt szó, lett légyen az egy szokatlan hosszú pengéjű kés, egy fényes, valahonnan messziről származó anyagból készült kendő vagy egy olyan tükör, melynek csillogása felülmúlta a legfényesebben csillogó bronz tükörét vagy egy holdfényben fürdő, szélcsendes tó nyugodt tükrének csillogását... Ezek a kincsek egyre csak érkeztek mindaddig, míg mindenkinek jutott valamilyen apróság. Ezekről csupán annyit árult el szűkszavúan, hogy „ismerem azt ki csinálja őket”.

A tavasz belopta magát az északi tájakra, a hó elolvadt, a rügyek levelekké és virágokká teljesedtek, a folyó áradni kezdett. A visszatért vándormadarak szárnysuhogása s csivitelése töltötte be a levegőt. Bárányok, borjak, nemrég született csikók népesítették be az istállókat. Az emberek a hirtelen fényességtől pislogva bújtak elő téli kuckóikból, kiszellőztették házaikat, ruháikat és lelküket. A Tavaszhercegnő gazdaságról gazdaságra végig hordozta Frija képmását, hogy megáldja a szántást és a vetést, s ökrök vontatta szekerét virágfüzérekkel ékesített ifjú lányok és legények táncolták körbe. A vágyak is ébredeztek.

Carl csendesen távozott, de még aznap este visszatért. Egyre több időt töltött Jorithtal. Nagy sétákat tettek az erdőben a virágokkal szegélyezett ösvényen, átvágtak a zöldellő mezőkön, s eltűntek a kíváncsi pillantások elől. A lány úgy mozgott az emberek között, mint egy alvajáró. Salvalindis, az anyja, állandó szemrehányásokat tett neki eltűnései miatt, hogy miért nem törődik hírnevével, de Winnithar végül lecsendesítette asszonyát. A törzsfő ravasz számító ember volt. Ami pedig Jorith bátyjait illette, ők maradéktalanul lelkesedtek az események ilyetén alakulása láttán.

Később aztán Salvalindis megtalálta a módját, hogy félrevonja lányát. Elvonultak egy félreeső, külső épületbe, ahol a fonás és varrás közben az asszonyok szoktak összegyűlni, amikor éppen nincs más dolguk a ház körül. Most éppen úgy esett, hogy egyedül voltak a félhomályos épületben. Salvalindis odalépett a hatalmas kövekkel kiegyensúlyozott szövőszéknek háttal álló leánya elé, s mintegy sarokba szorítva, kertelés nélkül megkérdezte:

– Jobban érzed magad a Carl nevű ember mellett, mint otthon? Megkapott már téged?

A fiatal lány elpirult, összefonta kezeit maga előtt s a földet bámulta.

– Nem – válaszolta szinte suttogva. – De megkaphat, amikor csak akar. Mennyire szeretném, ha így akarná! De eddig csak egymás kezét fogtuk, néha csókolóztunk és... és...

– És még mit csináltatok?

– Beszélgettünk. Énekeltünk. Sokat nevetgéltünk. Oh, anyám hidd el, hogy nem is annyira zárkózott és magának való. Ha velem van olyan vidám, mint egy kisgyerek és olyan aranyos, hogy... hogy el sem tudtam képzelni egy férfiről, hogy ennyire kedves is lehet. Úgy beszél hozzám, mint egy gondolkodó emberhez, aki nem csupán arra képes, hogy feleség legyen...

– Én sem szűntem meg gondolkodni, miután férjhez mentem – húzta el a száját Salvalindis. – Apád erős szövetségest láthat Carlban, de én csak egy olyan embert látok, akinek se földje, se családja, és akár rendelkezik mágikus erővel, akár sem, akkor is talajtalan s gyökértelen. Ugyan mi haszna származna abból a családunknak, ha összekötné magát vele? Az ajándékok, igen, a tudás, de vajon mi hasznát vennénk ennek, ha ellenség fenyegetne bennünket? Mit hagy majd hátra fiainak? Mi köti majd továbbra is hozzád, ha az üde fiatalság már tovaszállt? Lányom te egy megveszekedett bolond vagy!

Jorith ökölbe szorította kezét, toppantott egyet a lábával, s könnyei közül kiáltott anyjára. Hangjában több volt a harag, mint a szomorúság.

– Fogd be a szádat, te vén banya! – kiáltotta, s ahogy ez kicsúszott a száján maga talán még döbbentebben lépett hátra, mint Salvalindis.

– Ezt mondod anyádnak? – kérdezte mikor végre szóhoz tudott jutni a meglepetéstől. – Hát, ez az ember valóban boszorkány és gonosz varázslatot űz veled. Vesd a folyóba azt a brosstűt, melyet tőle kaptál! Megértetted! – majd sarkon fordult, és szoknyája dühös suhogásától kisérve kisietett a házból.

Jorith csendesen sírdogált, de nem engedelmeskedett.

Hamarosan aztán minden megváltozott.

Az egyik nap mikor az eső úgy zuhogott mintha csak nyílzápor hullott volna az égből s Donar szekere mennydörgött odalent, szekercéje villanása pedig az eget is elvakította, egy lovas vágtatott fel a magas partra. Alig bírta már megtartani a nyeregben, s lova is majdnem összecsuklott a fáradtságtól. Ennek ellenére magasra tartott kezében ordítozva egy nyílvesszőt rázott a sártengeren keresztül eléje igyekvők felé.

– Háború! A vandálok közelednek!

A nagy, közös teremben végre össze tudta szedni magát.

– Szavaimmal apám szavai tolmácsolom a Szarvasagancs Völgyben lévő Aefliből. Ő egy Dagalaif Nevittasson nevű embertől hallotta, akinek sikerül elmenekülni az Elkfordi mészárlásból, s így figyelmeztetni tudott bennünket. De Aefliben már magunk is észrevettük, hogy az ég alja bíborban úszik a felgyújtott falvak fényétől.

– Ezek szerint több csapatban jönnek – mormogta maga elé Winnithar –, legalább két bandában. Korán indultak neki ebben az évben és biztosan sokan vannak.

– Hogyan hagyhatják ott vetés idején a földjeiket? – kérdezte csodálkozva az egyik fia.

– Sokkal több kéz van náluk, mint amennyi a munkához szükséges – sóhajtotta Winnithar. – Ráadásul halottam egy Hildaric nevű királyról, aki uralma alatt egyesítette a vandál klánokat, így most már nagyobb sereget tudnak kiállítani, mint korábban. Tervszerűbben és gyorsabban is mozognak, mint amire mi képesek vagyunk. Igen lehetséges, hogy Hildaric eltökélte magát, hogy elrabolja földjeinket és azokat az örökre a saját, egyre terjeszkedő birodalmához csatolja.

– És most mit kell tennünk? – kérdezte egyik acélkemény harcosa.

– Szedjétek össze a szomszédságból a férfiakat és keressetek fel ennyi embert, amennyit az csak idő enged, az olyan helyeken, mint Aefli, ha azt azóta már le nem rohanták. Az Ikerlovasok Sziklájánál lesz a gyülekező, mint ahogy a régi időkben. Így aztán lehet, hogy együttesen nem ütközünk akkora vandál bandába, mely túl nagy erőpróbát jelentene a számunkra.

– De mi lesz az otthonaitokkal? – mozdult meg Carl a helyén. – A támadók észrevétlenül megkerülhetnek benneteket, s lecsaphatnak falvaitokra – mondta s kimondatlanul hagyta, ami azután következik; a rablást, a házak felperzselését, a legszebb éveikben levő nők elhurcolását és a többiek lemészárlását.

– Ezt a kockázatot vállalnunk kell, különben apránként felmorzsolnak bennünket – mondta Winnithar, s ezután némaságba burkolódzott. Szeszélyesen lobogtak a lángnyelvek. Odakint süvöltött a szél, s az esőcseppek hangosan verték a házak oldalát. Tekintete Carlra vetődött.

– Nincs olyan sisakunk, és vértünk, mely illene rád. Talán szerezhetnél magadnak felszerelést onnan, ahonnan a többi dolgot is hoztad.

Az idegen némán és mereven ült a helyén, arcán elmélyültek a vonások.

– Nos, ez nem a te harcod, ugye? – kérdezte Winnithar kis szünet után. – Végtére is te nem vagy Teuring – sóhajtott egy mélyet.

– Carl, óh, Carl! – hangzott fel most az asszonyok csoportjából előlépő Jorith hangja.

Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig, a lány és a szürke szakállas férfi tekintete összefonódott. A férfi felállt a helyéről, megrázta magát és Winnitharhoz fordult.

– Nincs okotok a félelemre! Kitartok barátaim mellett, de mindennek az én döntéseim szerint kell történni, Meg kell fogadnotok a tanácsaimat, akár értitek azokat akár nem, készen vagytok erre?

Senki sem lelkesedett túlságosan. Szélfuvallathoz hasonló mormogás futott végig a félhomályos termen.

– Igen – szólalt meg Winnithar, akinek először sikerül összeszednie magát. – Lovasaink most induljanak, hogy minél több harci nyilat összeszedjenek. Többiek a lakomára.

Hogy az elkövetkező néhány hét során mi történt, az valójában soha nem derült ki világosan. A férfiak felkerekedtek, tábort ütöttek, harcoltak majd hazatértek. Néhányan közülük örökre a csatamezőn maradtak. A hazatérők, s ezek alkották a többséget, gyakorta vad és hihetetlen történeteket meséltek egy kék köpenyes, dárdás harcosról, aki nyeregben száguldott végig az égbolton. Valami félelmetes szörnyetegről is szó esett, mely rátámadt a vandálok soraira miközben valami kísérteties fény lobbant a sötétben, melytől páni félelem vett erőt az ellenséges harcosokon, akik fegyvereiket eldobálva fejvesztetten menekültek. Elmondták, hogy valamiért mindig előbb sikerült rábukkanni a vandál bandákra, mint ahogy azok elérték volna a gótok falvait. A harcok során sikerült gazdag zsákmányt is ejteni, s a vandál klánok egymás után adták fel a küzdelmet és kerestek futásban menedéket. Nagy győzelmekről szóltak ezek az elbeszélések.

A gót csapatok vezetői már valamivel többet tudtak mondani. A Vándor volt az, aki megmondta neki, hogy hova menjenek, mire kell számítanunk s mi a legcélszerűbb módja a harcba szállásnak. Ő volt az, aki a szélnél is sebesebben ott termett, hogy a veszélyekre figyelmeztessen, aki megszerezte a greutungok, a taifalok és az amalingok támogatását, aki lelket öntött a csüggedőkbe, megrendszabályozta az engedetlenkedőket, míg azok aztán parancsainak megfelelően, egymással vállvetve vették fel a küzdelmet az ellenséggel.

Ezek a történetek az elkövetkező egy-két nemzedék alatt elhalványultak. Nagyon furcsák és hihetetlenek voltak. Inkább a megszokott, régi és saját történeteik szálltak tovább szájról-szájra. Az óriások, a varázslók és a szellemek mindig is beleavatkoztak az emberek küzdelmeibe. Az számított, igazán annak volt jelentősége, hogy ezután vagy tíz éven keresztül a Visztula felső folyásánál élő gótok megismerhették a béke örömeit. Homályos történetek hallgatása helyett inkább foglalkozzunk a termés betakarításával, mondogatták egymásnak, s különben is élje mindenki úgy az életét, ahogy jónak látja.

Carl úgy érkezett vissza Jorithoz, mint valami mentőangyal.

Igazából nem tudta elvenni feleségül. Neki nem volt ismert és elismert népe, családja. A férfiak tarthattak ágyasokat, a gótok ebben nem találtak semmi kivetnivalót, ha a férfi kellőképpen gondoskodni tudott az asszonyról és a gyerekeiről. Carl viszont nem volt sorolható sehova, Salvalindis maga vezette Jorithot hozzá a virággal borított padlójú szobába a lakoma után, melyen gazdag ajándékok cseréltek gazdát a vendégek között.

Winnithar farönköket vágatott az erdőből és átúsztatta a folyón, majd módos házat építtetett kettejük számára. Carl néhány furcsa dologhoz is ragaszkodott a házban, például hálószobához, mely csak az alvásra szolgált. Volt a házban egy másik szoba is, melynek ajtaja mindig zárva volt, kivéve azokat az alkalmakat, amikor ő egyedül lépett oda be. Soha nem tartózkodott sokáig odabent, de ezek után már nem járogatott ki Tiwaz erdejébe.

A férfiak azt mondogatták egymás között, hogy túlságosan elkényezteti Jorithot. Kerülték a kíváncsi tekinteteket, s pelyhes állú ifjoncként, szégyellős rabszolgalányként félrehúzódtak a többiektől. Ezzel együtt Jorith elfogadhatóan vezette a háztartást, de különben is ki merte volna őket a szájára venni.

Carl a ház körüli férfimunkát a szolgákra hagyta. A háztartáshoz szükséges dolgokat maga szerezte be, vagy hozott olyan holmikat, melyeket be lehetett ilyesmire cserélni. Nagyon sikeresen foglalkozott kereskedelemmel is. Ezek a békeévek egyáltalán nem voltak a semmittevés, a közömbösség évei. Egyáltalán nem, hiszen ezidőtájt sokkal több vándorkereskedő érkezett hozzájuk, mint bármikor korábban, és északról prémeket, borostyánt, mézet és faggyút, délről s nyugatról pedig bort, üveget, szövetet, fémből készült tárgyakat hoztak magukkal. Carl minden jövevénnyel, új emberrel szívesen találkozott, s fejedelmi vendéglátásban részesítette őket. Eljárt a vásárokra és a népgyűlésekre.

Ezeken, a vásárokkal is egybekötött gyűléseken az első napot csupán szemlélődéssel töltötte, mivel hivatalosan nem tartozott a törzs tagjai közé, de az összejövetel másnapján már pezsgő élet folyt a bódéja körül.

Ezzel együtt az emberek továbbra sem értettek bizonyos dolgokat. Gyakorta hírek érkeztek arról, hogy egy őszülő hajú, de erős és egészséges férfi, akit eddig még senki sem látott, gyakran megfordul más, gót törzseknél is...

Talán ezek a gyakori távollétek is magyarázzák, hogy Jorith miért nem esett azonnal teherbe. Ezt talán az is indokolja, hogy még nagyon fiatal volt, mindössze tizenhat telet élt még meg, mikor először ágyba bújtak. Egy évnek is el kellett telnie, míg az asszonykán a terhesség első jelei mutatkoztak.

Már nagyon nehezen viselte ezt az állapotot, mégis szinte sugárzott belőle az öröm és a boldogság. Carl most is csodálkozásra adott okot, hiszen úgy tűnt, sokkal jobban érdekli Jorithi egészsége, mint maga születendő gyermek. Még az asszony étkezését is felügyelte s az évszaktól függetlenül mindenféle, távoli tájakról származó gyümölccsel látta el és a szokásosnál sokkal kevesebb só fogyasztását engedte neki. Az asszonyka örömmel alávetette magát mindennek, mondván ez is mutatja, hogy férje mennyire szereti.

Környezetükben közben zajlott az élet. Emberek születtek és meghaltak. A temetéseken és az azokat követő halotti torokon senki sem merészelt szabadon társalogni Carllal. Túlságosan is közel állt a Nagy Ismeretlenhez. Más alkalommal az őt kiválasztó családfők körében általános megdöbbenést keltett, amikor visszautasította a megtiszteltetést, hogy a környéken ő legyen az a férfi, aki elveszi a következő Tavaszhercegnő szüzességét.

Aztán eszükbe jutott, hogy mennyi mindent tett már értük s lassan túltették magukat ezen az eseten is.

Nyár, aratás, hideg téli sötétség, majd kikelet és újra nyár következett, amikor Jorith új életnek készült életet adni.

Vajúdása hosszú ideig tartott. Bátran viselete a fájdalmakat, de a körülötte sürgölődő asszonyok egyre komorabb arccal járkáltak. A szellemek nem szeretik, ha ilyenkor férfi van a közelükben. Carl ráadásul valami eddig soha nem ismert, hallatlan tisztaságot követelt meg tőlük Az asszonyok már csalt abban bíztak, hogy biztosan tudja, mit csinál.

Carl a ház nagy szobájában várta a fejleményeket. Mikor a kiáltások elkezdődtek, akkor mézsört tett maga elé és ivott annak rendje és módja szerint, de továbbra is csak kurta szavak hagyták el ajkait. Mikor estére kelve a többiek elhagyták a házat, akkor ő továbbra sem feküdt le, hanem egyedül üldögélt a sötétben napkeltéig. Időnként a bábaasszony vagy valamelyik segítője kijött hozzá és beszámolt neki, hogyan halad a szülés. Ilyenkor a kiszűrődő lámpafényben látták, hogy tekintete a bezárva tartott szoba ajtajára mered.

A második nap estélyén a bábaasszony a Carlt a barátai körében találta. Hirtelen mindenki elcsendesedett. A bába a karjaiban tartott valamiről fellebbentette a fátylat... Winnitharból egy kiáltás szakadt fel. Carl remegő orrcimpákkal állt fel a helyéről.

Az asszony eléje térdelt, szétterített lába előtt egy pokrócot a döngölt agyag padlóra s apja lábai elé tett egy újszülött fiúgyermeket. Még véres volt, de élénken kapálódzott és hangosan sírt. Ha Carl nem emelte volna fel, s nem veszi térdére, akkor az asszony kivitte volna az újszülöttet az erdőbe s ott hagyta volna a farkasoknak. Carl az aprócska fiúgyermek után kapott, s azonnal rekedten megkérdezte:

– Jorith, hogy van Jorith?

– Nagyon gyenge – válaszolta a bábaasszony. – Most már bemehetsz hozzá, ha akarsz.

Carl visszatette a fiát a bába karjaiba s besietett a hálószobába. A bent lévő asszonyok félre húzódtak. Carl Jorith fölé hajolt. A szenvedésektől megviselt, izzadtságban fürdő asszony sápadtan feküdt az ágyon. Mikor megpillantotta férjét, erőtlen mozdulattal felemelte kezét és elmosolyodott.

– Dagobert – suttogta alig halhatóan. A nemzetségében régóta használatos e név, s újszülött gyermekének is ezt a nevet szerette volna adni, ha fiúnak születik.

– Igen, Dagobert – felelte Carl csendesen. A jelenlevők alig tudták elviselni a látványt, amikor a férfi az asszony fölé hajolt s megcsókolta.

Jorith szempillái lassan lecsukódtak és visszahanyatlott a szalmára.

– Köszönöm – hagyta el ajkát alig halhatóan a suttogás. – Isten fia...

– Nem...

Jorith hirtelen egész testében megremegett. Szemöldöke összehúzódott s kinyitotta szemét. Pupillái mozdulatlanok voltak és kitágultak. Tagjai annyira elernyedtek, mintha csont sem lett volna bennük. Szaggatottan zihálva kapkodta a levegőt.

Carl kiegyenesedett, sarkon fordult s kiviharzott a szobából. A bezárt ajtó éles csattanással zárult be mögötte.

Salvalindis odalépett lánya ágyához.

– Haldoklik – jegyezte meg tompán. – Vajon megmentheti-e boszorkányság? Meg szabad-e őt azzal menteni?

A tiltott szoba ajtaja ismét kitárult. Carl és még valaki lépett ki a szobából. El is felejtette behúzni maga mögött az ajtót. Az odapillantó férfiak valami fémes csillogást láttak odabent. Néhányan még emlékeztek, hogy milyen csodaparipán száguldott a csatamező fölött a titokzatos segítőtárs. Közelebb húzódtak egymáshoz, amulettjeiket markolászták s jeleket rajzoltak a levegőbe.

Carl egy nő társaságában érkezett, aki a szivárvány összes színében játszó térdnadrágot s rövid tunikát viselt. Arcához hasonlóval sem találkozott még eddig senki... Széles, erős arccsontjai voltak, mint a hunoknak, orra rövidnek tűnt, bőre aranyszínben, haja koromfeketén csillogott. Egy fogantyús dobozt tartott a kezében.

Mindketten berohantak a hálószobába.

– Kifelé, kifelé! – ordította Carl s úgy űzte ki a gót asszonyokat a szobából, mint ahogy a szélvész hajtja maga előtt az elsárgult, őszi faleveleket.

Ő is követte az asszonyokat s csak most jutott eszébe, hogy becsukja az imént nyitva hagyott ajtót. Mikor megfordult látta, hogy a kifelé hátráló egybegyűltek mekkora döbbenettel bámulnak rá.

– Ne féljetek – szólalt meg tompa fátyolos hangon. – Nem lesz semmi baj. Egy bölcs asszonyt hoztam magammal, hogy segítsen Jorithon. A fokozatosan leszálló sötétségben egy időre mindnyájan néma mozdulatlanságba merevedtek.

Az idegen nő kijött a szobából és odalépett Cárihoz. Mondhatott valamit neki, mert a férfiból mély, hörgéshez hasonló kiáltás szakadt fel. Megtántorodott majd a nő könyökénél fogva bevitte magával a hálószobába. Egy hang sem szűrődött ki.

A szobában várakozók nem sokára hangokat hallottak. Carl fájdalomtól és tehetetlen dühtől megtört kiáltását, majd az asszony nyugodt, könyörtelen szavait. Nyelvüket senki sem értette.

Mindketten visszatértek a nagyszobába. Carl arca éveket öregedett.

– Eltávozott – szólt oda a többieknek. – Én fogtam le a szemeit. Winnithar készüljetek fel a temetésre és a halotti torra! Akkora már én is visszatérek.

A bölcs asszony társaságában belépett a titkos szobába. Dagobert felsírt a bábaasszony karjaiban.

2319

Előreugrottam az 1930-as évek New Yorkjába, mivel jól ismertem azt a bázist és a személyzetet. Az ügyeletes fiatalember megpróbált magyarázni valamit a szabályzatról, de őt könnyedén le tudtam szerelni. Leadta nevemben a vészhívást valamelyik magasan képzett orvos felé. Történetesen Kweifei Mendoza fogadta hívást, akivel eddig még soha nem találkoztam személyesen. Az orvosnő a szükségesnél nem tett fel több kérdést mielőtt mögém ült volna az időgépbe, s elindultunk a gótokhoz. Később viszont ragaszkodott hozzá, hogy megbeszéljük a történteket a huszonnegyedik században, a Holdon épült kórházában. Nem voltam abban az állapotban, hogy tiltakozni tudjak.

Beültetett egy kád tűzforró vízbe, majd utána azonnal ágyba parancsolt. Egy elektronikus fejfedő segítségével hosszú órákon át aludtam.

Tiszta ruhával láttak el, valamit ennem is adtak és mellém rendeltek valakit, aki elkísért a rendelőjébe. Egy hatalmas íróasztal mögött ülve intett, hogy én is foglaljak helyet. Kéthárom percen keresztül egyikünk sem szólalt meg.

Tekintetét kerülve pillantásommal végigpásztáztam az helyiséget. A mesterséges gravitáció, melynek köszönhetően súlyomat megőriztem, semmit sem segített abban, hogy otthonosabban érezzem magamat. Nem mintha stílusát tekintve a szoba nem lett volna kellemes. A levegőben enyhe rózsaillat és frissen kaszált széna aromája terjengett. Az ibolyakék szőnyeget apró csillagocskák díszítették, a falak kellemes pasztellszíne is megnyugtatóan hatott. Egy hatalmas ablakon keresztül – ha egyáltalán ablak volt az – hegyláncok és kráterek szabdalta táj volt látható melyet a majdnem kiteljesedett Föld látványa uralt. Teljesen elmerültem ennek a fehér foltokkal tarkított csodálatos kékségnek a látványában. Kétezer évvel ezelőtt Jorithi azon a bolygón vesztette életét.

– Nos, Farness ügynök – szólalt meg hosszas hallgatás után Mendoza a Járőrszolgálatnál bevezettet hivatalos nyelven. – Hogy érzi magát?

– Kicsit szédülök, de most már kitisztult a fejem – motyogtam – De nem! Inkább úgy érzem magam, mintha gyilkos lennék.

– Ami azt illeti valóban békén kellett volna hagynia azt a gyermeket.

Figyelmemet most már az orvosnőre koncentráltam, s megpróbáltam értelmesen válaszolgatni.

– Nem volt már gyermek. Legalább is az ő társadalmában és a történelem túlnyomó részében már nem számított gyereknek. Ez a kapcsolat nagy segítségemre volt, hogy elnyerjem a közösség bizalmát és elősegítette küldetésem sikerét. Nem mintha hidegvérű számításból mentem volna bele ebbe a kapcsolatba. Kérem, ezt higgye el! Szerettük egymást.

– A feleségének mi a véleménye az egészről? Említette előtte egyáltalán az ügyet?

Az iránta érzett tiszteletem meggátolt abban, hogy tiltakozzam a kérdés ellen, amit más körülmények között talán tapintatlan kíváncsiskodásnak tartottam volna.

– Igen. Említettem. Én... én megkérdeztem tőle, hogy van-e ellene valami kifogása. Átgondolta a dolgot és úgy döntött, nem ellenzi a kapcsolatot. Ifjúságunkat az 1960-as és 70-es években töltöttük. Biztosan emlékszik... Bár nem valószínű, hogy ön hallott a dologról, ez volt a szexuális erkölcsökben végbemenő forradalmi változások időszaka.

– A divatok jönnek és elmúlnak – jegyezte meg Mendoza, meglehetős éllel a hangjában.

– A feleségemmel együtt monogámok maradtunk, bár nem elvi alapon döntöttünk így, hanem azért mert így jobban megfelelt nekünk. És nézze, én mindig visszatértem hozzá. Szeretem, valóban szeretem a feleségem.

– És ő biztosan mindent meg is tett, hogy ne zavarja meg ezt a kis középkori flörtöt – csattant fel Mendoza doktor.

Megjegyzése érzékenyen érintett.

– Ez nem volt flört! Megmondom magának őszintén, szerettem Jorithot, azt a gót lányt. Őt is nagyon szerettem – mondtam s a fájdalomtól elszorult a torkom. – Semmit sem tudott már tenni a megmentése érdekében?

Mendoza némán megrázta a fejét. Mindkét keze az asztal lapján nyugodott s hangjába most egy kis lágyság költözött.

– Már elmondtam magának. Ha óhajtja, elmondom részletesen is. A műszerek – azzal most ne foglalkozzunk, hogy milyen alapelven működnek – azt mutatták, hogy a lány elülső agyi verőértágulatban szenved. Betegsége nem volt annyira súlyos, hogy korábban és tüneteket produkáljon, de az első szülésnél fellépő nehéz és hosszú vajúdás okozta stressz a kitágult ér megpattanását okozta. Egy ilyen súlyos agykárosodás után kegyetlenség lett volna életben tartani.

– Meggyógyítani nem lehetett volna?

– Nos, a testet időben előre lehetett volna hozni, beindíthattuk volna a szív és a tüdő működését, majd neuron szaporítási technikával létre lehetett volna hozni egy hozzá hasonló személyt, akinek viszont szinte mindent előröl kellett volna megtanulnia. A részlegemnél nem végzünk ilyen jellegű műtéteket, Farness ügynök. És nem azért mert nincs bennünk együttérzés vagy könyörület, hanem azért, mert már így is túl sok hívásunk van, hogy segítsünk a Járőrszolgálat tagjain... és azok igazi családtagjain. Ha egyszer kivételt teszünk, abban az esetben összecsapnak fejünk fölött a hullámok. És azzal maga is tisztában van, hogy úgysem kapta volna vissza a szerelmét. Ő már nem térhetett volna vissza.

Maradék akaraterőmet összeszedve újra megszólaltam.

– Tegyük fel, ha visszamennélk a terhessége előtti időszakra – erősködtem tovább. – Idehoznánk, itt helyre lehetne hozni azt a verőeret, aztán kitörölnénk az agyából az egész utazás emlékét, s visszatérhetne otthonába, ahol egészségesen tovább élhetne.

– Magából most a vágyálmok beszélnek. A Járőr nem változtathatja meg azt, ami már megtörtént. Az továbbra is megtörtént dolog marad, de azért ne legyen túlzott bűntudata – folytatta egy kicsit megenyhülve Mendoza. – Minderről maga nem tudhatott. Ha a lány valaki máshoz ment volna férjhez, mint ahogy azt biztosan megtette volna, akkor is ez lett volna a vége. Az a gyanúm, hogy így is boldogabbá tudta a tenni, mint amilyen boldog a korszak bármelyik asszonya lehetett.

– Ugyanakkor – vált ismét erőteljessé a hangja –, ezzel olyan sebet szerzett magának, melynek begyógyulása hosszú időt vesz majd igénybe. Nem is gyógyul be, csak abban az esetben, ha képes lesz ellenállni annak a hallatlanul erős csábításnak, hogy visszatérjen a lány halála előtti időszakba, hogy újra találkozzon vele, hogy ismét együtt legyenek. Ez szigorúan tilos, komoly büntetést von maga után és nem csupán azért, mert ez kockázatot jelentene az időfolyamat szempontjából. Lélekben teljesen összetörné magát, elméje épségét is komoly veszélybe sodorná. Magára pedig szükségünk van! A feleségének is szüksége van magára!

– Igen – sikerült nagy nehezen kinyögnöm.

– Nagyon nehéz lesz majd látni, hogy ő és a maga leszármazottai milyen megpróbáltatásokon kell, hogy keresztülmenjenek. Még az is megfordult a fejemben, hogy talán jó lenne, ha felhagyna ezzel a témával és egy teljesen más programra állítanánk át.

– Ne! Kérem, ne tegyék...

– Miért ne? – csattan rám a kérdéssel.

– Mert képtelen vagyok elhagyni őket... Hiszen ezzel úgy nézne ki, hogy Jorith teljesen felesleges élt és halt meg...

– Ezt majd a feljebb valói döntik el. Legkevesebb az, hogy szigorú megrovásban lesz majd része. Soha többé nem avatkozhat be olyan mértékben az eseményekbe, mint ahogy most tette – tartott Mendoza egy rövid szünetet. – Hacsak – folytatta elgondolkodva – az egyensúlyi helyzet helyre állítása érdekében bizonyos akciók nem válnak szükségessé... De ez már nem az én szakterületem.

Az orvosnő tekintete ismét nyomorúságos képemre vetődött. Váratlanul előre hajolt és olyan mozdulatot tett, mintha meg akarta volna simogatni a kezemet.

– Figyeljen rám Carl Ferness! A maga ügyével kapcsolatosan ki fogják kérni az én véleményemet is. Ezért is hoztam magát ide és fogom egy két hétig itt tartani. Szeretnék minél teljesebb képet alkotni magáról. A maga esete – barátom – nem számít különleges esetnek a Járőrszolgálat működésének az évmilliói során. Máris kezdek tisztábban látni, s tisztességes embernek tartom magát, aki ugyan hibát követett el, de ez jórészt a tapasztalatlanságának tudható be.

– Ilyesmi megtörtént, és meg fog történni újra és újra, míg csalt a Járőrök léteznek. Az ügynök az otthon töltött eltávozások és a hozzám hasonló, prózai személyekkel fenntartott kapcsolat ellenére is elszigeteltségben él. Az előzetes felkészítés ellenére kulturális és emberi sokkhatások sorozatának van kitéve. Olyan dolgoknak a tanúja, melyek a szemében nyomorúságot, mocskot, tudatlanságot, szükségtelen tragédiákat... és ami még rosszabb szívtelenséget, brutalitást, igazságtalanságot, féktelen mészárlást jelentenek. Ezekkel nem tud szembenézni anélkül, hogy önmaga is ne szerezne sérüléseket. Ön meggyőzte saját magát arról, hogy gótjai semmivel sem rosszabbak, mint ön, csak éppen mások, és megpróbálta túltenni magát ezeken a különbségeken, hogy eljusson a mélyebb rétegekben húzódó azonosságig, s megpróbáljon segíteni... Aztán, ha közben valahol nyitott ajtóra talál, ami valami kedves és szép dologhoz vezet...

– Igen, az időutazók beleértve a Járőrszolgálat tagjait is, időről időre kapcsolatokat létesítenek. Különböző akciókban vesznek részt, s ezekben gyakran intim helyzetek is kialakulhatnak. Normális körülmények között ezek nem jelentenek veszélyt. Mit számít egy kulcsfontosságú figura távoli, zavaros származásának körülménye? A folytonosságnak megvannak az előnyei és a hátrányai is. Ha bizonyos stresszhatárokat nem hágunk át, akkor értelmetlen és megválaszolhatatlan a kérdés, hogy az ilyen apró események és cselekedetek megváltoztatják-e a jövőt vagy annak csupán egy részét alkotják.

– Ne érezzen túl nagy bűntudatot, Farness! – gejezte be nagyon csendesen az eszmefuttatását. – Szeretném, ha minél előbb helyrejönne és megszabadulna a fájdalmától. Maga a Járőrszolgálat területi ügynöke. Nem ez utolsó alkalom, hogy gyászra lesz oka.

302-330

Carl betartotta a szavát. Megkövült némasággal figyelte, ahogy a törzs tagjai a földbe helyezték Jorithot és halmot emeltek föléje. A temetés után az asszony apjával együtt három napig tartó halotti tort rendeztek, amelyre meghívták a teljes szomszédságot. A lakomán Carl csak akkor szólalt meg, ha beszéltek hozzá, de akkor is udvariasan, tartózkodóan beszélt. Bár nem szerette volna megzavarni senki szórakozását, de a lakoma a szokásosnál csendesebbre sikeredett.

Mikor a vendégsereg szétszéledt és Carl egyedül maradt Winnitharral a tűzhely mellett, akkor kezdeményezett először beszélgetést.

– Holnap én is elmegyek. A jövőben nem fogtok gyakran látni.

– Ezek szerint elvégezted mindazt, amiért jöttél?

– Nem, még nem.

Winnithar nem kérdezte, hogy valójában miről is van szó.

– Ha Weard is engedi – folytatta Carl egy sóhajtás kíséretében – akkor figyelemmel fogom követni házadat.

Hajnalban elköszönt és távozott. A sűrű, hideg köd hamarosan elnyelte alakját.

Az elkövetkező években egyre szaporodtak a legendák. Néhányan még látni is vélték termetes alakját hajnaltájban, amint úgy lép be a sírhalomba, mintha egy ajtón haladna át. Mások tagadták s azt állították, hogy Jorithot kézen fogva vezette ki sírjából. A róla szóló emlékek lassan elvesztették emberi jellegüket.

Dagobertet a nagyszülei magukhoz vették, találtak számára egy szoptatós dajkát és sajátjukként nevelték fel. Homályos és titokzatos szülőatyja ellenére sem volt visszahúzódó s nem is kanászodott el. Az emberek becsülték a barátságát, hiszen nyilvánvaló volt, hogy egyszer még nagy dolgokat kell véghezvinnie, ezért meg kell tanulni a tiszteletadást és jó modort ugyanúgy, mint ahogy tisztában kell lenni a harcos, a vadász és a családfő feladataival és tudományával is. Az istenek gyerekei nem voltak érinthetetlenek. Válhattak belőlük hősök, vagy a lányokból lehette varázslónők vagy tündérek, de ezzel együtt halandók maradtak.

Három év elteltével Carl ismét rövid látogatásra érkezett.

– Mennyire hasonlót az anyjára – mormogta magában, mikor a fiára nézett.

– Igen, külsőleg – bólogatott Winnithar –, de már most is meg van benne a gót férfiasság, s ő a te fiad Carl.

Senki más nem merészelte már a Vándort ezen a néven emlegetni, de még azt a nevet sem merték kiejteni, amit igazából helyénvalónak tartottak. Az esti ivászatok közben kívánsága szerint elmondták a legújabb történeteket és verseket. Ilyenkor azt is szerette volna megtudni, hogy ezek kitől származnak, majd miután egy-két bárd nevét említették előtte, azt mondta, hogy majd őket is felkeresi. A későbbiek során ezt valóban meg is tette, s az alkotók hihetetlen szerencsének és megtiszteltetésnek tartották, hogy ekkora figyelmet szentel nekik. Cserébe régi, varázslatos történeteket mesélt maga is. Ezután hamarosan távozott és évekig színét sem látták.

Közben Dagobert is rohamosan cseperedet és élénk, mosolygós, jóképű, közkedvelt gyerek lett belőle. Még nem volt egészen tizenkét éves, amikor elkísérte Winnithar két legidősebb fiát délre egy csapat kereskedő társaságában. A telet is távol töltötték és tavasszal egy seregnyi csodás élménnyel gazdagodva tértek vissza. Az ottani széles, gazdag, meghódításra váró mezőket a Dnyeper folyó öntözte, melyhez képest a Visztula csupán sekély patakocskának tűnt most már a szemükben. Az északi völgyet sűrű erdőségek borították, de távolabb, délen, hatalmas, nyílt rónaságok húzódtak, a csordák és a nyájak gazdag legelőkön kószáltak, s a termékeny földek szépséges menyasszonyként vártak az ekevas hasítására. Bárkinek is a van a birtokában ez a terület, az a fekete-tengeri kikötőkből ömlő áruk forgalmát tartja a kezében.

Mindeddig nem sok gót merészkedett el távolabbi vidékekre. Tulajdonképpen a nyugati törzsek tették meg a valóban nagy utakat a Dunától északra fekvő területekre. Akkor már kijutottak a Római birodalom határáig, s ez egyben a cserekereskedelem korlátlan fejlődésének lehetőségét jelentette. Rosszabb esetben, ha háborúskodásra került a sor, akkor a rómaiak még mindig félelmetes erőt képviseltek, ha meg tudtak szabadulni belső viszálykodásaiktól.

A Dnyeper a Birodalom határaitól biztonságos távolságban folydogált. Igaz, a herulok közben megérkeztek északról, s letelepedtek az azovi partoknál. Vad népség, mely minden bizonnyal még sok bajt fog kavarni. Lenézték azokat, akik páncélt viseltek, és csatarendben harcolnak, ezért állati kegyetlenségük ellenére sem voltak olyan veszélyesek, mint a vandálok. Igaz, tőlük keletre és északra az állattenyésztéssel foglalkozó lovasnép, a hunok garázdálkodtak, akik rokonságukat tekintve minden bizonnyal az erdei manóktól származhattak, és ugyanolyan mocskosak és vérszomjasak is voltak, mint ezen őseik. Az a hír járta róluk, hogy ők a világ legkeményebb harcosai. Annál nagyobb dicsőségnek számított a legyőzésük. A gótok szövetsége képes volt erre, mivel a hun nemzetségek és törzsek között súlyos ellentétek feszültek, és sokszor szívesebben harcoltak egymás ellen, minthogy városokat és falvakat rohanjanak le.

Dagobert égett a vágytól, hogy útnak induljon és bátyjai is szívesen vágtak neki a kalandnak. Winnithar óvatosságra intette őket. Tanuljanak csak minél többet, mielőtt még valami helyrehozhatatlan lépésre szánják el magukat. És különben is, majd eljön az idő, amikor nem csupán néhány nagycsalád kel majd útra, mely szabad prédájává válhat a martalócoknak, hanem komoly erőként együtt indulnak el. Úgy tűnt, már nem is kell olyan sok időt várni, ennek bekövetkeztéig.

Erre az időszakra tehető, amikor a Greutung Geberic egyesítette a keleti gótokat. Némelyekre harcok árán kényszerítette rá az akaratát, másokat meggyőzéssel, melyben szerepet kaphatott az ígéret csak úgy mint a fenyegetés, állított maga mellé. Az utóbbiak közé tartoztak a Teuringok is, akik akkor ismerték el Gebericet királyuknak, amikor Dagobert betöltött a tizenötödik évét.

Ez azt jelentette, hogy adót fizettek neki, ami nem volt túlságosan megterhelő, kívánságára harcosokat küldtek neki, hacsak az nem esett egybe a vetéssel vagy aratással. Tiszteletben tartották azokat a törvényeket, melyeket a Nagytanács az egész királyság területén életbe léptetett. Cserébe ezután a gót törzseknek nem kellet egymástól rettegniük, sőt épp ellenkezőleg, számíthattak egymás segítségére közös ellenség támadása esetén. A kereskedelem felvirágzott, s évente mindenki követet küldött a Nagytanácsba, hogy ott felszólaljon és szavazzon az érdekükben.

Dagobert kitüntette magát a király háborúiban. A háborúk közti szünetekben, a békeidőkben az útnak induló kereskedők fegyveres kíséretének vezetőjeként nagy utazásokat tett a déli vidékekre. Ezek az események töltötték ki az idejét és közben rengeteg ismeretre tett szert.

Valahogy úgy alakultak a dolgok, hogy apjának a ritka látogatásai pontosan arra az időpontokra estek mikor otthon tartózkodott. A Vándor mindig érdekes ajándékokkal érkezett és sok bölcs tanáccsal látta el, de a kettejük közti beszélgetés valahogy mindig kényelmetlenre sikeredett, hiszen egy ifjú ember mit is mondhatott volna egy olyan valakinek, mint a saját apja.

Dagobert vezette az áldozati menetet abba szentélybe, melyet Winnithar a fiú szülőházának a helyén építtetett. Furcsa módon a Vándor ebből az alkalomból megtiltotta a véráldozatot. Csupán az első gyümölcstermést áldozhatták fel.

Mikor Dagobert férfivá érett Winnithar jó feleséget talált számára. A választás egy erős és csinos leányzóra esett, Waluburgra, a Szarvasagancs Völgyéből való második legerősebb és legtekintélyesebb családfő, Optaris lányára. A Vándor személyes jelenlétével áldotta meg a frigyet.

Akkor is jelen volt, mikor Waluburg az első gyermekét a világra hozta, s a kisfiú a Tharasmund nevet kapta. Ugyanebben az évben született Geberic király első olyan fia is, aki megérte a férfikort, és őt Ermanaricnak nevezték el.

A termékeny Waluburg egészséges gyermekekkel ajándékozta meg férjét, de Dagobert továbbra is nyughatatlan maradt. Az emberek azt mondogatták, hogy az apja vére csörgedezik ereiben és állandóan hallja a világ végéről érkező szelek hívó hangját. Mikor a déli tájakon tett legutóbbi útjáról visszatért, akkor azzal a hírrel érkezett, hogy egy Constantinusnak nevezett római nagyúr legyőzte összes vetélytársát, és ő lett az egész birodalom ura.

Bármilyen erőteljesen is valósította meg eddig céljait, lehetséges, hogy ez a hír újabb lökést jelentett Geberic számára. Néhány évet még annak szentelt, hogy még több keleti gótot állítson maga mellé, majd felszólította őket, hogy kövessék, és egyszer s mindenkorra végezzenek a vandál pestissel.

Dagobert ekkorra már elhatározta, hogy valóban délnek veszi az irányt. A Vándor is helyeselte döntését. Ez a sors adatott meg a gótoknak, s jó ha ő is az elsők között indul, hogy a legjobb birtokokat szerezhesse meg magának. Felkereste a kisebb és nagyobb családok vezető embereit, megbeszélte velük a terveket, hiszen tudta, nagyapjának igaza volt akkor, mikor azt mondta, hogy csak erő birtokában szabad útnak indulnia. A harci nyíl megérkeztekor becsületből nem tehetett mást, mint tiszteletben tartotta a hívó szót. Több mint száz harcosból álló csapat élén indult útnak.

Kegyetlen küzdelem volt, mely egy olyan csatával ért véget, ami után alaposan meghíztak a környék farkasai és hollói. Visimar, a vandálok királya is elesett a küzdelemben. Winnithar két idősebb fia, akik Dagoberttel akartak útra kelni délre, szintén a csatamezőn lelte halálát. Maga Dagobert életben maradt, még csak súlyos sebeket sem szerzett, és vitézségével fényes hírnevet érdemelt ki magának. Néhányan azt mondták, hogy a csatamezőn a Vándor oltalma alatt állt, aki dárdájával végzett az ellenségeivel, de Dagobert ezt határozottan tagadta.

– Igen apám is volt, hogy velem legyen a végső összecsapás előestéjén, de ez volt minden, ami történt. Nagyon sokat és különös dolgokról beszélgettünk. Kértem, ne szégyenítsen meg azzal, hogy helyettem vesz részt a csatában, mire ő azt válaszolta, hogy Weard sem akarná így.

A küzdelem végeredményeképpen a vandálok végleges vereséget szenvedtek, s kénytelenek voltak elhagyni földjeiket. Igaz még mindig veszélyesen, de már megtörten, néhány évig még a Dunától északra húzódó területeken kalandoztak, ám végül engedélyt kértek Constantinus császártól, hogy letelepedhessenek a Birodalom területén. A császárnak nem volt ellenére, hogy friss harcosokkal gyarapítsa erejét, ezért megengedte nekik, hogy Pannónia területére vonuljanak.

Megszerzett hírnevének, házasságának és örökségének köszönhetően Dagobert lett közben a Teuringok vezére. Bizonyos időt a felkészítésükkel töltött, majd élükre állva a déli vidékekre vezette őket.

Néhányan hátra maradtak, hisz oly csekély volt a remény, hogy ők is eljuthatnak azokra a tájakra. Ezek közé tartozott az öreg Winnithar és Salvalindis is. Mikor a szekerek csikorgása már elhalkult, a Vándor még egyszer, utoljára felkereste őket az együtt töltött napok és annak emlékére, aki a Visztula partján aludta örök álmát, s ki oly kedves volt mindannyiuk szívének.