3.

– És most mi lesz? – rogyott a priccsre Sarawak, és a padlót bámulta.

– Belemegyünk a játékba – mondta Everard komoran. – Mindent elkövetünk, hogy kijussunk a géphez és megszökjünk. Ha már szabadok leszünk, tehetünk is valamit.

– De hát mi történt?

– Hidd el, fogalmam sincs! Magunk közt szólva úgy tűnik, mintha valami megingatta volna a görög-rómaiakat, és a kelták kerekedtek volna felül, de azt meg nem tudom mondani, miért – járkált fel-alá. Valami keserű eltökéltség kezdett kialakulni benne.

– Jusson eszedbe az alapvető elméleted – mondta. – Az események egy bonyolult komplexum eredményei. Nincsenek egyedüli okok. Ezért olyan nehéz megváltoztatni a történelmet. Ha visszamennék, mondjuk, a középkorba, és lelőném Abraham Lincoln ük-ükapját, attól ő még ugyanúgy megszületne, amikor kell – mivel őt és a génjeit az ősei teljes készlete adja, és a kis hiány kompenzálódik. De időnként valóban vannak kulcsfontosságú események. Egy bizonyos történés olyan sok világvonal nexusa, hogy kimenetele döntő hatású az egész jövőre nézve.

– Valahogy, valamiért valaki ott a múltban belepiszkált egy ilyen eseménybe.

– Nincs többé Hesperus City – motyogta Van Sarawak. – Nem ülhetek többet a csatorna partján a kék alkonyaiban, nincs többé Afrodité-szüret, nincs többé... tudtad, hogy volt egy húgom a Vénuszon?

– Pofa be! – Everard majdnem ordított. – Tudom. A pokolba vele. Most az számít csak, hogy mit tehetünk.

– Nézd – mondta kisvártatva. – Az Őrjárat és a danelliek megszűntek. (Ne kérdezd, hogy miért nem voltak mindig is nemlétezőek, és hogy miért ez az első alkalom, amikor a múltból visszatérve megváltozott jövőt találunk. Én sem értem ezeket a változékony-idő paradoxonokat. Egyszerűen így van, ezek a tények.) Mindazonáltal a változás pontja előtti irodák és helyek változatlanul megmaradnak. Kell lennie néhány száz ügynöknek, akikre számíthatunk.

– Ha vissza tudunk jutni hozzájuk.

– Akkor megkereshetjük azt a kulcsfontosságú eseményt, és megakadályozhatjuk a beavatkozást. Meg kell akadályoznunk!

– Szép gondolat. De...

Léptek dobogtak kint. Kulcs csikordult a zárban. A foglyok hátrább léptek. Aztán Van Sarawak hirtelen meghajolt, felragyogott, és csak úgy áradt belőle a gáláns lovagiasság. Még Everardnak is elállt a lélegzete.

A lány, aki belépett a három katona előtt, igazi bombázó volt. Magas termetű volt, rozsdavörös haja leért egészen karcsú derekáig, zöld szeme szinte világított, az arcában pedig benne volt az összes valaha élt ír lány arca. Trója falaira illő tökéletességű testét hosszú fehér ruha fedte. Everard felszínesen megállapította, hogy ez az idővonal is használ szépítőszereket, de ennek a lánynak nem sok szüksége volt rájuk. Nem törődött arany és borostyán ékszereivel, sem a háta mögött várakozó fegyverekkel.

Egy kicsit félénken elmosolyodott, aztán megszólalt:

– Értetek engem? Úgy hiszik, hogy tudtok görögül.

A nyelv, amit használt inkább klasszikus volt, mint modern. Everard, akinek egyszer akadt valami feladata Nagy Sándor idejében, tudta követni, ha nagyon odafigyelt – márpedig úgyis ezt kellett tennie.

– Valóban értek – felelte. Szavai bukdácsoltak a nagy igyekezettől, hogy minél hamarabb kimondassanak.

– Mit gagyogsz? – kérdezte Sarawak.

– Ógörögöt – mondta Everard.

– Biztos – mondta gyászosan a vénuszi. Kétségbeesését mintha elfújták volna, szemei pedig kocsányon lógtak.

Everard bemutatta mindkettejüket. A lány Deirdre Mac Morn néven mutatkozott be.

– Ó, ne – nyögte Van Sarawak. – Ez már sok nekem. Manse, taníts meg görögül. De gyorsan!

– Fogd be a szád – mondta Everard. – Ez komoly dolog.

– Persze hogy az, de nem csinálhatnám én is?

Everard faképnél hagyta, és ülőhellyel kínálta a lányt. Deirdre leült mellé a priccsre, a másik rab pedig boldogtalanul ácsorgóit mellettük. Az őrök készenlétben tartották a fegyvereiket.

– A görög még élő nyelv? – kérdezte Everard.

– Csak Parthiában, ott is nagyon eltorzult – mondta Deirdre. – Én többek közt a klasszikus idők tudósa vagyok. Saorran ap Ceorn a nagybátyám, ő hívott engem ide, hátha tudok beszélni veletek. Afallonban nem sokan beszélik az attikai nyelvet.

– Hát... – nyomott el Everard egy bolond mosolyt – ...akkor nagyon hálásak vagyunk a nagybátyádnak.

A lány komolyan ránézett.

– Honnan jöttetek? És hogy lehet, hogy annyi ismert nyelv közül éppen a görögöt beszélitek?

– Latinul is tudok.

– Latinul? – rezzent össze a lány már a gondolatra is. – Ó, az a rómaiak nyelve volt, ugye? Attól tartok, hogy nincs senki, aki sokat tudna róla.

– A görög is teljesen megfelel – mondta Everard szilárdan.

– De még mindig nem mondtad meg, honnan jöttetek – makacskodott a lány.

Everard vállat vont.

– Nem bánnak velünk valami udvariasan – célozgatott.

– Ne haragudjatok – Mentegetőzése őszintének tűnt. – De mifelénk olyan ingerlékenyek az emberek. Főleg most, ebben a nemzetközi helyzetben. És amikor ti ketten egyszer csak előbukkantatok a puszta levegőből...

Ez a mondta kellemetlenül ismerősen csengett.

– Ezt hogy érted? – kérdezett vissza.

– Biztosan ti is tudjátok. Huy Braseal és Hinduradzs háborúra készül, mi pedig csak találgathatjuk, mi lesz... Nem könnyű dolog kicsi hatalomnak lenni.

– Kicsi hatalomnak? De hiszen láttam a térképet. Én eléggé nagynak láttam. Afallont.

– Kétszáz évvel ezelőtt kimerítettük erőinket a Littornnal folytatott nagy háborúban. Most szövetségi államaink nem tudnak megegyezni egy közös politikában – nézett Deirdre egyenesen a szemébe. – Hogy lehetsz ilyen tudatlan?

Everard nyelt egyet.

– Mi egy másik világról jöttünk.

– Micsoda?

– Igen. Egy olyan planétáról (nem jó, ez görögül csak vándort jelent), azaz égitestről, ami a Szíriusz körül kering. Mi egy csillagot nevezünk így.

– De... ezt hogy érted? Egy világ kísér egy csillagot? Nem értelek.

– Hát nem tudod? A csillag egy olyan nap, mint...

Deirdre visszahőkölt, és ujjaival valami jelet mutatott.

– A Hatalmas Baal segítsen meg minket – suttogta. – Te vagy őrült lehetsz, vagy... A csillagok egy kristálygömbre vannak rögzítve!

Ó, ne!

– És mi van azokkal a vándorló csillagokkal, amiket látni lehet? – kérdezte Everard lassan. – A Mars, a Vénusz...

– Én nem ismerem ezeket a neveket. Ha a Molochra, az Ashtorethre meg a többiekre gondolsz: azok természetesen ugyanolyan világok, mint a miénk, olyan nappal, mint a miénk. Az egyiken a holtak lelkei laknak, a másik a boszorkányok hazája, a harmadik...

Meg azok a gőzkocsik. Everard hideglelősen elmosolyodott.

– Ha nem hiszel nekem, akkor szerinted mik vagyunk?

Deirdre nagy szemekkel bámult rájuk.

– Akkor biztosan varázslók vagytok – közölte.

 

 

Erre nem lehetett mit felelni. Everard kérdezett még néhány dolgot, de csak annyit tudott meg, hogy ezt a várost Catuvellaunannak hívják, kereskedelmi és gyáripari központ. Deirdre kétmilliósra becsülte a lakosságát, egész Afallonét pedig ötvenmilliósra, de nem volt benne biztos. Errefelé nem volt szokásban a népszámlálás.

A két járőr sorsa hasonlóan bizonytalannak látszott. Gépüket és más tulajdontárgyaikat zárolta a katonaság, de senki sem mert babrálni velük, a tulajdonosok kezelését illetően pedig heves viták dúltak. Everardnak az a benyomása támadt, hogy a kormány, a fegyveres erők vezetését is beleértve, nem más, mint egyéni viták vontatott összessége. Maga Afallon rettentően laza konföderáció volt, amely a régebbi nemzetekből alakult – britti gyarmatokból, és az európai kultúrát átvevő indiánokból –, akik mind féltékenyen óvták jogaikat. A régi Maja Birodalom elpusztult a Texas (Tehannach) elleni háborúban, annektálódott, de nem feledte régi dicsőségét, és Tanács egyik legösszeférhetetlenebb tagja lett.

A maják szövetséget akartak Huy Braseallal, talán indián – kollegáik iránti barátságukból kifolyólag. A nyugati parti államok Hinduradzstól való félelmükben a Délkelet-ázsiai Birodalom talpnyalóivá szegődtek. A Középnyugat (természetesen) elszigetelődési politikát folytatott, a keleti államok pedig minden tekintetben széthúztak, de hajlottak arra, hogy kövessék a brittik szavát.

Amikor megtudta, hogy itt még létezik a rabszolgaság, bár nem faji alapon, Everard komolyan elgondolkodott rajta, hogy az időváltoztatók nem a régi déli államok demokratapárti képviselői voltak-e.

Elég ebből! Most elsősorban a saját élete, meg Vané a fontos.

– A Szíriuszról jöttünk – kötötte az ebet a karóhoz. – Elképzeléseitek a csillagokról tévesek. Békés felfedezőkként jöttünk, és ha bántódásunk esik, jönnek mások közülünk, akik bosszút állnak.

Deirdre olyan boldogtalan arcot vágott, hogy Everardnak lelkiismeret-furdalása lett.

– De a gyerekeket ugye nem bántják? – könyörgött. – A gyerekek nem tehetnek semmiről – Everard el tudta képzelni, mi pereghet le a lány lelki szemei előtt: a boszorkányok világának rabszolgapiacára hurcolt síró apróságok rabláncra fűzve.

– Semmi baj nem lesz, ha szabadon engednek minket, és visszakapjuk a tulajdonainkat – mondta Everard.

– Beszélek a bácsikámmal – ígérte a lány. – De még ha őt meg is tudom győzni, ő csak egyetlen ember a Tanácsban. Teljesen megbolondította őket a gondolat, hogy mi mindent tudnának kezdeni akkor, ha olyan fegyvereik lennének, mint nektek.

Felállt. Everard megpaskolta a lány kezét – meleg, puha kis kezek – és alattomosan rámosolygott. – Bátorság, fiú! – mondta angolul. A lány megremegett, elhúzta a kezét, és újabb védőjelet vetett magára.

– Nos – kérdezte Sarawak, amikor egyedül maradtak – mit tudtál meg? – Miután Everard elmesélt neki mindent, az állat kezdte vakargatni, úgy mormolta: – Szép kis szinuszoid-gyűjtemény. Ennél rosszabbra is fordulhatott volna a világ.

– Vagy jobbra – mondta Everard. – Nincs atombombájuk, de penicillinjük sem, ezt le merném fogadni. A mi dolgunk nem az, hogy istent játsszunk.

– Nem. Gondolom, nem – sóhajtott a vénuszi.

4.

Zaklatott napjuk volt. Már leszállt az éj, amikor lámpások csillantak a folyosón, és egy katona kinyitotta a cellájukat. A rabokat csendben egy hátsó kijárathoz vitték, ahol két automobil várakozott: betuszkolták őket az egyikbe, és az egész csapat útnak indult.

Catuvellaunanban nem volt közvilágítás, de különösebb éjszakai forgalom sem. Ettől valahogy még valószínűtlenebb lett a sötétben terpeszkedő város. Everard az autó mechanikai szerkezetére koncentrált. Gőzhajtású volt, ahogy gondolta, és porított szenet égetett el. Gumírozott kerekű, karcsú testű, kihegyesedő orrú jármű volt kígyófejes orrdísszel: az egész batár egyszerű működésűnek, jól megépítettnek tűnt, de a tervezése nem volt valami remek. Úgy látszott, hogy ez a világ valamiféle hüvelykujj-szabályokon alapuló mérnöki tevékenységet fejlesztett ki, de rendszerezett tudományról szó sem volt.

Áthaladtak egy ormótlan vashídon Long Island felé, ami most is a jómódú népek lakónegyede volt. Az olajlámpa-fényszórók gyengécske fénye mellett is gyorsan haladtak. Kétszer kis híján balesetet szenvedtek: nem voltak forgalmi jelzések, a sofőröknek pedig láthatóan nem volt kenyere az óvatosság.

Kormány és közlekedés... hmm. Az egész valahogy a franciákra vall, kivéve azt a két rövid kis intermezzót, amikor Franciaország egy Navarrai Henriket vagy egy Charles de Gaulle-t mondhatott magáénak. Franciaország erősen kelta volt. Everard nem volt híve a veleszületett faji vonások elméletének, de valamivel mégis magyarázni kell azokat a tradíciókat, amelyek olyan ősiek, hogy már öntudatlanná és kiirthatatlanná válnak. Egy olyan nyugati világ, ahol a kelták jutnak uralomra, a germán népek pedig néhány kis településre szorulnak vissza... Igen, nézzük csak meg a régi Írországot, vagy emlékezzünk rá, hogyan vezetett a törzsi politika Vercingetorix lázadásához... De mi a helyzet Littornnal? Egy pillanat! Litvánia az Everard-féle középkorban is erős állam volt: hosszú ideig tartotta magát a németek, lengyelek, oroszok ellen egyaránt, és egészen a tizenötödik századig nem is vette fel a kereszténységet. A német verseny nélkül Litvánia nagyon is terjeszkedhetett volna kelet felé.

A kelta politikai instabilitás ellenére ez a nagy államok világa, kevesebb különálló nemzettel, mind Everard idejében. Ez egy régi keletű civilizáció mellett szól. Ha a saját nyugati civilizációja a haldokló római birodalomból fejlődött ki, mondjuk úgy i. sz. 600 körül, akkor a keltáknak ennél régebben kellett átvenniük a hatalmat.

Everard kezdte érteni, mi történt Rómával, de a következtetéseket egyelőre még nem vonta le.

A kocsik egy hosszú kőfalba ágyazott díszes kapu elé értek. A sofőrök beszédbe elegyedtek két őrrel, akik a magánházak szolganépének libériáját és a rabszolgák vékony fémnyakörvét viselték. A kapu kitárult, a kocsik pedig begördültek a pázsitfoltok és fák közt kanyargó köves útra. Az út végén, majdnem a tengerparton, egy ház állott. Everardéknak intettek, hogy szálljanak ki, és a ház felé vezették őket.

A ház zegzugos faépítmény volt. A tornác gázlámpáinak fénye megvilágította a ráfestett színes csíkokat, a sarkai, csúcsai sárkányfejformára voltak kifaragva. Idehallatszott a tenger moraja, és az ereszkedő holdsarló világánál Everard ki tudott venni egy várakozó hajót a parton: valószínűleg teherszállító magas kéménnyel, és faragott orrdísszel.

Az ablakok sárgán derengtek. Egy rabszolga-inas vezette be a társaságot. A házbelső sötét, szintén faragott fával volt burkolva, a padlókon vastag szőnyeg. A folyosó végéből nyílott a nappali a maga túlságosan puha bútoraival, a falakon mereven konvencionális stílusban készült festményekkel, és a hatalmas kőkandallóban lobogó virgonc tűzzel.

Ap Ceorn Saorann ült az egyik fotelben, Deirdre a másikban. Érkezésükre letette a kezéből a könyvet, és elmosolyodott. A tiszt szivarozott és mogorván méregette őket. Elvakkantotta magát, mire az őrök eltűntek. Az inas tálcán bort hozott be, Deirdre pedig intett Everardéknak, hogy üljenek le.

Everard belekortyolt a poharába – kiváló burgundi bor volt benne – és hűvösen megkérdezte:

– Miért vagyunk itt?

Deirdre mosolya lenyűgözte.

– Biztosan kellemesebb itt, mint a börtönben.

– Természetesen. És szebb is. De azért én mégis szeretném tudni. Elengednek minket?

– Jelenleg... – a lány diplomatikus válasz után kutatott, de őszintesége felülkerekedett. – Szívesen látunk itt benneteket, de nem hagyhatjátok el a birtokot. Reméljük, rá tudunk venni titeket arra, hogy segítsetek nekünk. Gazdag lesz jutalmatok.

– Segítsünk? Hogyan?

– Úgy, hogy megmutatjátok kézműveseinknek és druidáinknak, miként készítsenek a tieitekhez hasonló fegyvereket és mágikus szekereket.

Everard felsóhajtott. Úgysem tudja megmagyarázni. Nincsenek meg az eszközök ahhoz, hogy előállítsák azokat az eszközöket, amire szükség van, de hogyan értesse meg ezt egy olyan néppel, ami még hisz a boszorkányságban?

– Ez a bácsikád otthona? – kérdezte.

– Nem, az enyém – felelte Deirdre. – Szüleim, tehetős nemesek egyetlen gyermeke vagyok. Ők tavaly haltak meg.

Ap Ceorn vakkantott valamit, most hosszabban. – Deirdre aggodalmas rándulással tolmácsolta:

– Érkezésetek történetét már minden catu vellaunani ismeri, a külföldi kémeket is beleértve. Reméljük, hogy itt rejtve maradhattok előlük.

Everardnak eszébe jutottak azok a játékok, amiket a tengelyhatalmak és a Szövetségesek űztek az olyan kis semleges államokban, mint például Portugália, és megborzongott. Egy közeledő háború árnyékában tengődő, kétségbeesett emberek valószínűleg nem lennének olyan udvariasak, mint az afalloniaiak.

– Mi a lényege ennek a konfliktusnak? – érdeklődött.

– Természetesen az Iceni Óceán fölötti hatalom megszerzése. Különösen néhány gazdag szigeté, amit mi Ynys yr Lyonnach-nak hívunk – Deirdre egy légies mozdulattal felállt és megmutatta Hawaii-t a földgömbön. – Látod – folytatta egyenesen – mint mondtam, Littorn és Nyugati Szövetség – amiben mi is benne vagyunk – kölcsönösen kimerítették egymást a harcban. A nagy, terjeszkedő és mozgolódó hatalmak ma Huy Braseal és Hinduradzs. Az ő konfliktusuk pedig beszippantja a kisebb népeket, mert az összeütközés nem csak hatalmi tervek, de rendszerek között is fennáll: Hinduradzs monarchiája Huy Braseal napimádó teokráciájával szemben.

– És a ti vallásotok mi, ha szabad kérdeznem?

Deirdre pislogott. A kérdés szinte értelmetlennek tűnt számára.

– A műveltebb emberek azt gondolják, hogy van egy Hatalmas Baal, aki megteremtette a kisebb isteneket – felelte végül vontatottan. – De természetesen ápoljuk az ősi kultuszokat, és tiszteletben tartjuk a hatalmasabb idegen isteneket is, mint például a littorniak Perkunasát és Csernebogját, Cumberland Wotanját és Ammonját, Brahmát, a Napot... Jobb, ha nem haragítjuk őket magunkra.

– Értem.

Ap Ceorn szivarral és gyufával kínálta őket. Van Sarawak sóhajtott, és panaszosan mondta: – A fenébe, ezen az idővonalon, úgy látszik, semmi olyan nyelven nem beszélnek, amit én tudok – Aztán felderült. – De gyorsan tanulok, még hipnó nélkül is. Ráveszem Deirdret, hogy tanítson.

– Téged is és engem is – tette hozzá sietve Everard. – De idehallgass, Van – és elmondta, amit hallott.

– Hmm – Az ifjú megdörgölte az állat. – Nem valami jó, mi? Persze ha csak egy pillanatra is odaengednek a géphez, könnyen elhúzzuk a csíkot. Miért nem teszünk úgy, mintha belemennénk?

– Annyira ők sem hülyék – felelte Everard. – Lehet, hogy a mágiában hisznek, de a tömény önzetlenségben nem.

– Furcsa, hogy szellemileg mennyire le vannak maradva, robbanómotorjuk viszont van.

– Ez nem furcsa. Teljesen érthető. Ezért kérdeztem a vallásukat. Mindig is pogányok voltak, úgy tűnik, hogy még a judaizmus is eltűnt, a buddhizmus pedig nem tett szert nagy befolyásra. Ahogy Whitehead kimutatta, az egy mindenható Isten középkori ideája nagyon fontos volt a tudomány fejlődése szempontjából, mert felébresztette azt a sejtelmet, hogy a természet is törvények alapján működik. Lewis Mumford pedig úgy találta, hogy a korai kolostorokban alkották meg a mechanikus órát – ez nagyon fontos, alapvető felfedezés – mivel kitűzött állandó imaidők voltak. Ebben a világban úgy látszik, későn jött az óra – mosolyodott el Everard keserűen, hogy szomorúságát palástolja. – Furcsa erről beszélni, hisz Whitehead és Mumford soha nem is éltek.

– De azért...

– Egy pillanat – fordult Everard Deirdre-hez.

– Mikor fedezték fel Afallont?

– Mármint a fehér emberek? A 4827-es évben.

– Ööö... és honnantól számítjátok az éveket?

Deirdre már meg sem lepődött.

– A világ teremtésétől kezdve. Legalábbis akkortól, amikorra a filozófusok teszik, azaz 5964 év óta.

Ami, talán csak véletlenül, de pontosan egybeesik Ussher püspök híres i. e. 4004 évével – mindenesetre ebben a kultúrában rengeteg volt a sémi elem. A Genezis teremtéstörténete is babiloni eredetű.

– És mikor használták először a gőzt (pneuma) gépek hajtására? – kérdezte.

– Körülbelül ezer évvel ezelőtt. A nagy Boroihme O’Fiona druida...

– Á, hagyjuk – Everard beleszívott a szivarjába, és egy ideig elmélkedett, mielőtt megint Sarawakhoz fordult volna.

– Kezd összeállni a kép – közölte. – A gallok korántsem csak azok a primitív barbárok voltak, aminek általában hiszik őket. Rengeteget tanultak a föníciai kereskedőktől és a görög gyarmatosítóktól, csakúgy mint az etruszkoktól az Alpokon innen. Nagyon energikus és vállalkozó szellemű fajta. A rómaiak viszont tunya népség voltak, minden intellektuális érdeklődés nélkül. A mi világunkban a Sötét Korig, a Birodalom elsöpréséig alig volt technikai fejlődés.

– Ebben a történelemben a rómaiak hamar eltűntek. És nagyon úgy érzem, hogy a zsidók is erre a sorsra jutottak. Arra tippelek, hogy Róma erőkiegyenlítő hatása nélkül a szírek rátelepedtek a makkabeusokra: ez a mi történelmükben is kis híján bekövetkezett. A judaizmus eltűnt, és ezért a kereszténység sem jöhetett létre soha. Végül is Róma eltűnésével a gallok ragadták magukhoz a hatalmat. Elkezdtek felfedezni, jobb hajókat építettek, és rábukkantak Amerikára a kilencedik században. De nem jártak annyival az indiánok előtt, hogy azok ne érték volna utol őket... még tán ösztönözést is adtak nekik, hogy saját birodalmakat alapítsanak, mint például a mai Huy Braseal. A tizenegyedik században a kelták összetákolták a gőzgépet. Úgy látszik, a puskaport is ellesték valahonnan, alighanem Kínából, és további fontos felfedezéseket tettek. De mindezt amolyan próba-szerencse alapon csinálták, nem igazi tudományos háttérrel.

Van Sarawak bólintott.

– Valószínűleg igazad van. De mi történt Rómával?

– Nem tudom. Még nem. De a kulcspont valahol ott lehet.

Everard megint Deirdre-re fordította figyelmét. – Talán meg fogsz lepődni – mondta lágyan – de a mi népünk már járt ezen a világon úgy 2500 évvel ezelőtt. Ezért beszélem a görögöt, miközben nem tudom, hogy mi történt azóta. Tőled szeretném megtudni: ahogy látom, valódi tudós vagy.

A lány elpirult, és lesütötte vöröshajúaknál ritkaságszámba menően hosszú pilláit.

– Örömmel leszek a segítségetekre, amennyire telik tőlem – Aztán hirtelen visszakérdezett: – De cserébe ti is segítetek nekünk?

– Nem tudom – mondta Everard súlyosan. – Szeretnénk, de nem biztos, hogy képesek vagyunk.

Mert hiszen az a feladatom, hogy téged és az egész világodat halálra ítéljelek.

5.

Amikor Everardot a szobájába vezették, látta, hogy az itteni vendégszeretet több, mint bőkezű. Túl fáradt és lehangolt volt ahhoz, hogy kiélvezze... De legalább, gondolta félálomban, Van rabszolganőjét nem fogja csalódás érni.

Errefelé korán keltek. Emeleti ablakából Everard a parton masírozó őröket látott. Sarawakkal együtt ment le a reggelihez, ahol szalonna, tojás, pirítós és kávé tette teljessé az álom érzését. Ap Ceorn visszament a városba tárgyalni, közölte Deirdre, aztán minden komolyságot félretéve vidáman fecserészni kezdett. Everard megtudta, hogy egy amatőr színjátszó csoport tagja, ami néha klasszikus görög darabokat is előad eredetiben: innen a folyékony nyelvtudás. A lány ezenkívül lovagolt, vadászott, vitorlázott, úszott...

– Jöttök ti is? – kérdezte.

– He?

– Úszni – pattant fel a székéből a gyepre Deirdre. Tűzpiros levelű fák alatt ültek. A lány ártatlanul ledobta a ruháit. Everard szinte hallani vélte a tompa koppanást, ahogy Sarawak álla leesett.

– Gyertek! – nevetett a lány. – Aki utolsónak ér ide, az sassenach!

Már ott paskolta a szürke hullámokat, amikor Everardék leértek a partra. A vénuszi nyöszörgött.

– Én egy meleg bolygóról származom. Az őseim indonézek voltak, trópusi madarak.

– Holland felmenőid is voltak, ha jól tudom – vigyorgott Everard.

– De nekik is volt annyi eszük, hogy Indonéziába költözzenek.

– Jól van, akkor ne gyere be.

– A francba! Ha ő kibírja, akkor én is kibírom – Van Sarawak beledugta az egyik lábujját a vízbe, és újfent felnyögött.

Everard a tanult módszerekkel összeszedte minden elszántságát, és belefutott a vízbe. Deirdre lefröcskölte. Everard lemerült, elkapta az egyik karcsú bokát, és lerántotta a lányt. Percekig hancúroztak, csak aztán szaladtak vissza a házba zuhanyozni. Van Sarawak savanyú ábrázattal, gyilkos hangulatban követte őket.

– Tantalusz hozzám képest semmi – motyogta. – Itt van előttem az egész kontinuum legszebb lánya, én meg nem tudok beszélni vele, és ráadásul félig jegesmedve.

Miután a rabszolgák szárazra törölték és a helyi ruhákba öltöztették őket, Everard a szalon kandallója elé állt.

– Milyen minta ez? – kérdezte skót szoknyája gyapjúszövetére mutatva.

Deirdre felemelte kipirult arcát.

– Az én klánomé – felelte. – A megbecsült vendégek itteni tartózkodásuk alatt mindig klántagnak számítanak, még vérbosszú esetén is. – Szégyenlősen elmosolyodott. – Köztünk pedig szó sincs erről, Manslach.

Everard erre elkomorodott. Eszébe jutott, mi a célja.

– A történelemről szeretnélek kérdezgetni – mondta. – Ez a speciális érdeklődési területem.

A lány bólintott. Aranyszalagot kötött a hajába, aztán leemelt egy könyvet egy zsúfolt polcról. – Szerintem ez a legjobb történelmi munka. Bármit megtalálok benne, amit tudni akarsz.

És megmondod, mit kell tennem, hogy elpusztítsalak.

Everarddal együtt leültek a kanapéra. Az inas betolta az ebédet. Everard rosszkedvűen, étvágytalanul evett.

Követnie kell a szálat...

– Róma és Karthágó harcoltak valaha egymás ellen?

– Igen. Ami azt illeti, kétszer is. Először szövetkeztek Epirusz ellen, de szétváltak. Róma nyerte meg az első háborút, és megpróbálta megtiltani a karthágói vállalkozásokat. – Tiszta profilja úgy hajolt a lapok fölé, mint egy tanuló gyermek arca. – A második háború 23 év múlva tört ki, és... hmm... úgy 11 évig tartott, bár az utolsó három év főleg tisztogatás volt, miután Hannibál bevette és porig égette Rómát.

Aha! De Everard valahogy nem tudott igazán örülni a felfedezésének.

A második pun háború (itt rómainak hívták), illetve valami ebből fakadó kritikus ellentét volt a fordulópont. De részben kíváncsiságból, részben pedig azért, mert félt véglegesen elkötelezni magát, Everard nem próbálta meg azonnal lokalizálni az elhajlást. Először tisztába kell jönnie azzal, hogy mi történt. (Nem... Hogy mi nem történt. A valóság itt van mellette: meleg és lélegzik. Ő maga a szellem.)

– És aztán mi történt? – kérdezte közönyösen.

– A karthágói birodalom elnyelte Hispániát, Gallia déli részét, és Itália lábfejét – mondta. – Itália többi része tehetetlenségben és zűrzavarban leledzett a római konföderáció felbomlása után. De a karthágói kormány túlságosan korrupt volt ahhoz, hogy megtartsa hatalmát. Hannibált magát is eltették láb alól olyan emberek, akik úgy vélték, hogy becsületessége az útjukban áll. Ezalatt Szíria és Parthia a keleti Mediterrániumért harcolt. Parthia nyert, és ezzel még nagyobb hellén befolyás alá került.

– A római háborúk után vagy száz évvel germán törzsek rohanták le Itáliát. – (Ezek lehettek a cimbrik, teuton és arhbron szövetségeseikkel, akiket Everard világában Marius megállított.) – Pusztító menetelésük Gallián keresztül a keltákat is mozdulásra késztette: Hispánia és Észak-Afrika felé, ahogy Karthágó hanyatlott. És Karthágótól sokat tanultak a gallok.

– Harcok hosszú időszaka következett, amely során Parthia letűnt, és kelta államok emelkedtek ki. A hunok leverték a germánokat Közép-Európában, de őket viszont Parthia győzte le: tehát a gallok bevonultak és csak Itáliában meg Hyperborean maradtak germánok. – (Ez a Skandináv félsziget lesz.) – Ahogy a hajók egyre jobbak lettek, fellendült a közel-keleti kereskedelem, Arabia felől, és közvetlenül Afrika körül. – (Everard történelmében Július Caesar meglepve látta, hogy a venétiek mindenki másnál jobb hajókat építenek a Földközi tenger mentén.) – A kelták felfedezték Dél-Afallont, és szigetnek hitték – innen az Ynys név – de a maják kiverték őket. A britti kolóniák északabbra onnan megmaradtak, és végül függetlenséget vívtak ki maguknak.

– Ezalatt Littorn rohamos léptekkel fejlődött. Egy ideig az övé volt Európa legnagyobb része. A kontinens nyugati része is csak a Százéves Háborút követő békeszerződés révén nyerte vissza szabadságát, amiről már beszéltem. Az ázsiai országok lerázták magukról kifulladt európai uraik igáját, és modernizálták magukat, míg a nyugati népek viszont hanyatlásnak indultak. – Deirdre fölnézett a könyvből, amiben beszéd közben keresgélt. – De ez csak durva vázlat, Manslach. Folytassam?

Everard a fejét rázta.

– Ne, köszönöm – Aztán kisvártatva: – Nagyon őszinte vagy a saját országod helyzetét illetően.

Deirdre keményen mondta:

– A legtöbben nem ismerik ezt be, de szerintem az a legjobb, ha az ember szembenéz a valósággal.

Aztán mohón, sürgetve kérte:

– De most mesélj te a világodról. Hihetetlenül csodálatos lehet.

Everard sóhajtva kikapcsolta a lelkiismeretét, és folyékonyan hazudni kezdett.

A támadás aznap délután következett be.

Van Sawarak kilábalt depressziójából, és buzgón tanulta az afalloniai nyelvet Deirdretől. Kéz a kézben sétálgattak a kertben, közben néha megálltak, hogy elmondják az egyes dolgok nevét, vagy elmutogassák az igéket. Everard ott ment mögöttük, és bár néha halványan eszébe jutott, hogy talán fölösleges harmadik, igazából inkább azon törte a fejét, hogyan juthatnának vissza a gépükhöz.

Ragyogó napfény ömlött a halovány, felhőtlen égből. Egy juharfa virított vörösen, a gyepre sárga levelek szállingóztak. Egy idősebb rabszolga söpörgette az udvart ráérősen, egy fiatal indián őr álldogált puskával, és két farkaskutya szunyókált a földön. Békés volt a kép: nehezen lehetett elképzelni, hogy a falakon túl a halált készítik elő.

De az ember csak ember, bármelyik történelemben. Ebben a kultúrában nem volt meg a nyugati civilizáció kegyetlen akaratossága és kifinomult gonoszsága, sőt, valahogy furcsán ártatlannak látszott. De azért próbálkozásban nem volt hiány. És ebben a világban, ahol nem alakul ki az igazi tudomány, az ember végtelenül ismételgetheti a háború, az összeomlás és megint a háború ciklusát. Everard jövőjében már kitörtek ebből a bűvös körből.

De mivégre? Nem mondhatta tiszta szívvel sem azt, hogy az a kontinuum rosszabb, mint a sajátja, sem azt, hogy jobb. Egyszerűen más. És nincs ezeknek az embereknek legalább annyi joguk létezni, mint... mint az övéinek, akik nemlétre vannak kárhoztatva, ha ő kudarcot vall?

Ökölbe szorult a keze. Ez a dolog túl messzire megy. Senkinek nem lenne szabad ilyesmiben döntést hozni.

A végkifejletnél, ezt jól tudta, nem az elvont kötelességérzet fogja vezérelni, hanem a kis dolgok, a kis emberek, akikre emlékszik.

Megkerülték a házat, és Deirdre a tengerre mutatott. – Awarlann – mondta. Kibontott haja lángolt a szélben.

– Most ez óceánt, Atlantit, vagy vizet jelent? – nevetett Van Sarawak. – Nézzünk utána. – A part felé vezette a lányt.

Everard követte őket. Hosszú, gyors gőzhajó szelte a hullámokat úgy egy kilométerre a parttól. Sirályok sereglettek köré hóviharszerű szárnylobogtatással. Everard arra gondolt, hogy ha ő lenne a parancsnok, akkor itt cirkálna egy járőrhajó.

Egyáltalán el kell döntenie valamit? Vannak más járőrök is a pre-római korban. Visszatérnek a sajátjuknak hitt korba, és...

Everard megdermedt. Borzongás futott végig a hátán, és görcsbe rándult a gyomra.

Visszatérnek, látják, hogy mi történt, és megpróbálják kijavítani a hibát. Ha valamelyiküknek sikerül, akkor ez a világ egy szempillantás alatt eltűnik a téridőből, és ő is eltűnik vele.

Deirdre megállt. Everard verítékben fürdött, alig látta, mit néz a lány kiabálva és mutogatva. Aztán mellé állt, és kipillantott a tengerre.

A hajó a közelben állt, magas kéménye füstöt és szikrát okádott, az orrán ragyogott a kígyófigura. Látta a fedélzeten hajladozó emberi alakokat, és valami szárnyas fehér dolgot... A hajó farából emelkedett föl, és egy vontatókötélhez rögzítve szállt egyre feljebb. Egy sikló! Legalább idáig eljutott a kelta repülési tudomány.

– Ügyes – mondta Van Sarawak. – Gondolom, ballonjaik is vannak.

A sikló eleresztette vontatókötelét és szárnyra kelt. Az egyik parti őr felkiáltott. A többiek is kiszaladtak a házból, a nap megcsillant pisztolyaikon. A gőzhajó egyenest a partnak tartott. A sikló árkot szántva landolt a homokos parton.

Egy tiszt ordítva parancsolta hátrébb Everardékat. Everard Deirdre-re nézett: a lány arca sápadt volt és hitetlenkedő. Aztán a siklón elfordult egy kis torony – Everard önkéntelenül is arra gondolt, hogy kézzel irányítják – és egy könnyű ágyú dörgött fel.

Everard levetette magát a földre. Van Sarawak szintén, és a lányt is magával rántotta. Rettentő kartács zúdult az afalloniai katonákra.

Aztán puskák ropogtak. Turbános, szarongos, sötétarcú férfiak ugráltak elő a repülőből. Hinduradzs, gondolta Everard. Tűzharcba bonyolódtak a megmaradt őrökkel, akik kapitányuk parancsát várták.

A tiszt felordított, és rohamra indította csapatát. Everard felpillantott a homokból, és látta, hogy már majdnem rajta van az ellenségen. Van Sarawak talpra ugrott. Everard arrébb gördült, megfogta a bokáját és lerántotta, mielőtt belevethette volna magát a küzdelembe.

– Engedj! – vicsorogta a vénuszi. Az ágyútűz után maradt halottak, sebesültek szörnyű vörösben úsztak. A csata zaja betöltötte az eget.

– Nem, te tökkelütött idióta! Minket keresnek, és az a vad ír a legrosszabbat tette, amit tehetett... – Újabb fejlemény vonta magára Everard figyelmét.

A sekélymerülésű, csavarpropelleres gőzhajó felfutott a partra és fegyvereseket bocsátott ki magából. Az afalloniaiak megkésve jöttek rá, hogy ellőtték a muníciójukat, most pedig hátba támadják őket.

– Gyerünk! – rántotta talpra Deirdret és Sarawakot Everard. – El kell mennünk innen. Gyerünk a szomszédba!

Meglátták őket a hajóról. Everard inkább érezte, mint hallotta a talajba csapódó golyó tompa puffanását, amikor elérték a füves részt. Rabszolgák kiabáltak hisztérikusan a ház belsejében. A két farkaskutya nekiugrott a behatolóknak, de lelőtték őket.

Görnyedten és cikkcakkban: ez a megoldás. Át a falon, ki az útra! Everardnak lehet, hogy sikerült volna, de Deirdre megbotlott és elesett. Van Sarawak megállt, hogy védje. Everard is megtorpant, és ezzel már túl késő lett. Beérték őket.

A turbánosok vezére odavakkantott valamit a lánynak. Deirdre felült, és büszkén válaszolt. A férfi kurtán felkacagott, és ujjával a hajó felé bökött.

– Mit akarnak? – kérdezte Everard görögül.

– Titeket – nézett rá rémülten a lány. – Titeket kettőtöket... – A tiszt megint mondott valamit. – Meg engem, hogy tolmácsoljak... Nem!

Tekeregve védekezett, amikor elkapták a karját, részben ki is szabadította magát, és belekarmolt valakinek az arcába. Everard rövid ívű ütése nyomán orrcsont reccsent. De ez így nem mehetett soká. Puskatus koppant a fején, és ezután már csak homályosan érzékelte, hogy kezénél-lábánál fogva a hajóhoz cipelik.

6.

A katonák hátrahagyták a vitorlázógépet, kifutottak a mélyebb vizekre, és felpörgették a motort. Minden őrt megöltek vagy harcképtelenné tettek, de nekik is voltak veszteségeik.

Everard egy padon ült a merülőfedélzeten, és lassan kitisztuló tekintettel figyelte a zsugorodó partot. Deirdre ott sírt Van Sarawak vállán, a vénuszi pedig vigasztalni próbálta. Csípős, zúgó szél vágott az arcukba.

Amikor két fehér ember bukkant fel a fedélzeti feljáróban, Everard agya újra felpörgött. Ezek nem ázsiaiak. Európaiak! És ahogy figyelmesebben megnézte, látta, hogy a legénység többi tagjának is kaukázusi arcvonásai vannak. A barna arcbőr csak olajos máz volt.

Felállt, és óvatosan szemügyre vette új tulajdonosait. Az egyik testes, átlagos magasságú középkorú férfi volt, vörös selyemingben és valami asztrahán-kalapban. Simára volt borotválva az arca, sötét haját varkocsba fogta. A másik valahogy fiatalabbnak tűnt: tagbaszakadt, szőke óriás rézkarikákkal varrt tunikában, lábszárvédős bricseszben, bőrköpenyben, és díszes tülkös sisakban. Mindkettőnél revolver volt, a legénység pedig nagyon tiszteletteljesen bánt velük.

– Mi az ördög – nézett körül még egyszer Everard. A szárazföld már nem látszott, észak felé tartottak. A hajótest remegett a motor erőfeszítéseitől, és sós víz fröccsent rájuk, amikor a hajóorr a hullámokba bukott.

Az idősebbik afalloniul kezdte. Everard csak a vállát vonogatta. Aztán a szakállas északi próbálkozott, először egy teljesen felismerhetetlen dialektussal, de aztán: – Taelan du cimbric?

Everard, aki több germán nyelvet ismert, megpróbálkozott, Van Sarawak pedig hegyezni kezdte holland füleit. Deirdre tágra nyílt szemmel, zavartan visszahúzódott.

– JA – felelte Everard. – Ein wenig – Amikor látta Aranyhajú bizonytalan tekintetét, módosított: – A little.

– Ah, aen litt. Godel – dörzsölgette a kezeit az óriás. – Ik hait Boierik Wulfilasson ok main gefreond heer erran Boleslav Arkonsky.

Ilyen nyelvről Everard nem hallott – még csak az eredeti cimbri sem lehetett, ennyi évszázad után – de meglehetősen jól tudta követni. A baj a beszédnél kezdődött: nem tudta megbecsülni a fejlődés irányát.

– What the hell erran thu maching, anyway? – dörögte. – Ik bin aen man auf Sirius – the stern Sirius, mit planeten ok all. Set uns gebach or willen be der Teufel to pay!

Boierik Wulfilasson fájdalmas arcot vágott, és azt javasolta, folytassák a beszélgetést bent, az ifjú hölgy tolmácsolásával. Levezette őket a fedélzeti lépcsőn, egy kicsi, de kényelmesen berendezett hajószalonba. Az ajtót nyitva hagyta, előtte egy őrrel, de még többen strázsáltak a környéken.

Boleslav Arkonsky mondott valamit Deirdre-nek afalloniul. A lány bólintott, mire a férfi egy pohár bort nyomott a kezébe. Ettől Deirdre úgy látszik, megnyugodott egy kissé, de még remegett a hangja, amikor Everardhoz szólt.

– Elfogtak, Manslach. A kémeik rájöttek, hol voltál elrejtve. Egy másik csoportot is küldtek, hogy ellopják a közlekedő gépeteket. Arról is tudják, hol van.

– Gondoltam – felelte Everard. – De Baal nevére, kik ők?

Boierik hahotában tört ki a kérdésre, és hosszasan ecsetelte saját éleselméjűségét. Az ötlet lényege az volt, hogy elhitetik Suffetesszel és Afallonnal, hogy Hinduradzs a tettes. Littorn és Cimberland titkos szövetsége révén meglehetősen hatékony kémhálózat jött létre. Most a littorni követség nyári rezidenciája felé tartottak az Ynys Llangollenen (Nantucket), ahol a varázslók majd megmagyarázzák mágiáikat, és meglepetést készítenek a nagyhatalmaknak.

– És ha nem tesszük?

Deirdre szószerinti hűséggel fordította Arkonsky válaszát:

– Akkor sajnálatos következmények lesznek. Mi civilizált emberek vagyunk, és jól megfizetjük az együttműködést arannyal és tisztelettel. De ha ezt megtagadják tőlünk, akkor kikényszerítjük. Az országunk léte forog kockán.

Everard jól megnézte őket. Boierik zavartnak és boldogtalannak tűnt, a dicsekvő ragyogást mintha letörölték volna róla. Boleslav Arkonsky az asztalon dobolt összeszorított szájjal, de a szeméből mintha néma kérés áradt volna. Ne kényszerítsetek minket erre. Saját magunkkal kell szembenéznünk.

Nyilván férjek és apák, ugyanúgy szeretik a sört és a kockázást, mint bárki más, Boierik talán lovakat tenyészt Itáliában, Arkonsky pedig rózsatermesztő a balti partokon. De ez semmit sem jelent a foglyokra nézvést, ha a mindenható Nemzet tengelyt akaszt a rokonával.

Everard egy pillanatig elgyönyörködött az akció nyers művésziségében, aztán azon kezdett gondolkodni, mit tegyenek. A gőzhajó gyors, de körülbelül húsz órába fog telni, mire elérik Nantucketet, amennyire emlékezett az útra.

– Fáradtak vagyunk – mondta angolul. – Nem pihenhetnénk egy kicsit?

– Ja deedly – mondta Boierik esetlen nagylelkűséggel. – Ők wir skallen gode gefreonds bin, ni?

Nyugaton már izzott az alkonyat. Deirdre és Van Sarawak a korlátnál áll, és a szürke víztömeget bámulta. Három, immáron átöltözött és lemaszkírozott katona állt őrt fegyverrel a fedélzeten, egy ember kormányzott iránytű segítségével, Boierik és Everard föl-alá járkált. Mindenki vastagon be volt öltözve a szél ellen. Everard már szert tett némi jártasságra a cimbri a nyelvben: a nyelve ugyan még botladozott, de már meg tudta értetni magát. De azért hagyta, hogy inkább Boierik beszéljen.

– Tehát a csillagokból jöttetek? Én nem értem ezeket a dolgokat. Én egyszerű ember vagyok. Ha rajtam múlna, és szépen békésen gazdálkodjék a toszkánai birtokomon, és hagynám, hogy a világ úgy őrjöngjön, ahogy akar. De nekünk, a Nép fiainak kötelezettségeink vannak – Úgy tűnt, a teutonok teljes mértékben elfoglalták a latinok helyét Itáliában, ahogy az angolok elfoglalták a britonokét Everard világában.

– Tudom, mit érzel – mondta Everard. – Furcsa, hogy olyan soknak kell harcolnia, amikor olyan kevesen akarják.

– De erre szükség van – mondta az óriás szinte nyögve. – Carthagalann ellopta Egyiptomot, jogos tulajdonunkat.

– Italia irredenta – mormogta Everard.

– Mi?

– Á, semmi. Tehát ti, cimbrik szövetségesi vagytok Littornnak, és el akarjátok marni Európát meg Afrikát, amíg a nagyhatalmak keleten harcolnak.

– Egyáltalán nem! – mondta Boierik sértetten. – Csak biztosítjuk jogos, történelmi területi igényeinket. Hisz a király maga mondta... – És így tovább, és így tovább.

Everard megkapaszkodott az ingó fedélzeten.

– Úgy tűnik, eléggé keményen bántok velünk, varázslókkal – jegyezte meg. – Vigyázzatok, különben komolyan megharagszunk rátok.

– Mindannyian védve vagyunk átkok és bűbáj ellen.

– Hát...

– Jó lenne, ha szabad akaratotokból segítenétek. Örömmel bebizonyítom nektek ügyünk igazságát, ha van egy-két szabad órátok.

Everard megrázta a fejét, arrébb ment és megállt Deirdre mellett. A lány arca csak világos foltnak látszott a sűrűsödő homályban, de a hangjából fojtott harag csendült:

– Remélem, megmondtad nekik, mit csináljanak a terveikkel, Manslach.

– Nem – mondat Everard súlyosan. – Segítem fogunk nekik.

A lány villámsújtottan állt.

– Mit mondasz, Manse? – kérdezet Van Sarawak. Everard elmondta.

– Nem! – jelentette ki a vénuszi.

– De igen – mondta Everard.

– Istenemre, nem! Én inkább...

Everard megszorította a fiatalember karját, és jéghidegen mondta:

– Maradj nyugton. Tudom, mit csinálok. Mi nem állhatunk egyik oldalra sem ebben a világban: mi mindenki ellen vagyunk, és jobb, ha ezt te is belátod. Nem tehetünk mást, mint hogy velük tartunk egy ideig. És ezt ne mondd el Deirdre-nek.

Van Sarawak lehorgasztotta a fejét, és elgondolkodva állt egy darabig.

– Rendben – mondta végül tompán.