Collie-nak mosolyognia kellett.

– Nos, ez kissé bonyolultabb. H. T. érzékeny pontja, hogy Lulu menjen férjhez.

– Teddy Pope-hoz?

Collie bólintott.

– Viszont szerintem az a helyzet, hogy kedvező körülmények között H. T. akkor is akadálytalanul eljuthat Luluhoz, ha Lulu Sergiushoz megy feleségül.

– Micsoda pompás befejezése lenne a filmnek. – Eitel dőlt a nevetéstől. – Kövér létedre – nyögte ki végül –, igazán szűk helyekre vagy képes beférkőzni, Collie.

Munshin is nevetett. Eitel nappalijában ültek, és nevettek, nevettek, de Collie hagyta előbb abba.

– Imádlak, bébi – törölgette a szemét –, te vagy az ismerőseim közül az egyetlen, aki átlát rajtam.

– Ez bók – mondta szívélyesen Eitel.

– Segítesz hát Sergius dolgában?

– Nem – mondta Eitel –, az ujjamat sem mozdítom.

XVI

Munshin mogorván böffentett.

– Sejtettem, hogy így fogsz reagálni – mondta, és előre dőlt. – Mit szólnál, Charley, ha azt mondanám, hogy tartozol nekem valamivel?

Eitel tudta, hogy kezd lerészegedni, egyszerre nagyon is a tudatába került haragjának.

– Nem tartozom neked semmivel – mondta, és a hangja lüktetett. – Azok után, hogy fillérekért megvettél.

Munshin magabiztosan bólintott.

– Igen, tudom. Semmirekellő vagyok. Számodra olcsó szélhámos csupán. De ha képes lennél két percig önmagadon kívül másra is gondolni, talán rájönnél, hogy – Munshin felemelte az ujját – nem tiszteled az érzéseimet.

– Teljes mértékben tisztelem – mondta Eitel. – Segítséget szeretnél egy újabb manőveredhez. – A whisky könnyű ritmusa el volt rontva, elméje ismét tiszta lett, túlságosan tiszta – próbált készen állni Collie újabb próbálkozásaira. – Munshin, te sosem pihensz? – kérdezte bosszúsan Eitel.

– Nézd, Charley, nevezhetsz bármiféle szörnyetegnek csak azt ne feledd, hogy én vagyok az egyetlen szörnyeteg abban a rohadt stúdióban, akit egy kicsit is érdekel, hogy mi lesz veled. – Munshin hangja minden szónál új színekkel gazdagodott. – Hát ne szórakozz velem. Nem lenne okos összemérnünk, ki az erősebb. Mert akár hiszed, akár nem, nekem fontos vagy, Charley.

Eitel nevetett, de kritikus fülének kissé élesre sikeredett a nevetés. Dühítette az önáruló szeretet, amelyet Munshin iránt érzett, így azt mondta:

– Igen, a sikeres producer kisírja értem a szemét.

– Dögölj meg, Eitel – mondta fojtottan Munshin –, nem azt mondtam, hogy kisírom érted a szemem, csak azt, hogy nem hagy hidegen a sorsod.

Eitel szándékos lezserséggel hátra dőlt, lábát előre nyújtva.

– Látod, Collie – mondta –, ezt elhiszem.

– Eitel, bízz bennem. Éppen elég fickó van a világon, akivel veszekedni kell. Veled nem akarok harcolni.

– Akkor ne beszéljünk Sergiusról.

– Mi van, ha kijelentem, hogy megértem, hogyan érzel a srác iránt? Hidd el, hogy megértem. Nem számít, mennyi marhaságot passzíroztam bele nem is egy ostoba és eszelős filmbe, ma is vagyok annyira szentimentális, hogy valljam: az embernek altruistának kell lennie, legalább egy másik emberrel. Egyetlen eggyel. Nyugodtan légy hát altruista a fiúval. Többé nem balhézunk rajta.

Eitel lassan és óvatosan kortyolt egyet. Kezdte jobban érezni magát.

– Elárulok egy titkot – mondta. – Ki fogunk jönni egymással, ha rövidebbre fogod a szónoklataidat.

Munshin elnézően mosolygott.

– Akkor hallgass ide. Beszélj nekem minden objektív és érett őszinteségeddel, mert őszinteséggel tartozol nekem, Eitel, őszinteséggel tartozol nekem, csak annyit mondj, milyen irányba fejlődne Sergius, ha sikerülne rábeszélnem, hogy tegyen Herman bácsi kedvére.

– Herman bácsi? – kérdezte Eitel. – Herman Teppis bácsi?

– Ne olyan hangosan – vigyorgott Collie.

Együtt nevettek, mint valami régi családi tréfán.

– Nocsak, Collie – mondta Eitel –, egész jó kis piálásnak nézünk elébe.

– Beszélj Sergiusról, kincsem.

– Intelligenciám demonstrálása céljából?

– Jól tudod, mi a véleményem az intelligenciádról. Azt akarod, hogy letérdeljek eléd? – nyögte Munshin. – Mit gondolsz, miért vagyok itt?

Eitel óvatosan kóstolgatta az italt. Azon kapta magát, hogy hetek óta először sikerült érzékelhetően kimásznia a depressziójából.

– Én is kedvellek kissé, Collie – mondta lassan –, és messze nem te vagy a legostobább úriember és bajvívó, akivel dolgom akadt, de azt hiszem, alábecsülöd a srácot.

– Biztos, hogy nem a büszke apa beszél belőled? – húzta végig súlyos kezét borostás állán Munshin. – Az én szememben Sergius csupán egy szerencsés megalkuvó.

– Ennyi év után te még hiszel a szerencsében?

– A szerencsében hiszek. Megfelelő kapcsolatot teremteni a megfelelő időben. Ez az a szerencse, amelyikben hiszek. És a barátod nagyon szerencsés operátor.

– Nem, a dolog nem ilyen egyszerű. – Eitel megérintette a kopasz foltot a feje búbján. – Nem tudom, helyes-e, ha beszélek, Collie, de... – Eitel sóhajtott, mint aki megadja magát a beszélgetés vonzerejének. – Igazad van, kedvelem a fiút. Igaz barátnak bizonyult az életem egyik rohadt szakaszában, és nem szeretném, ha rossz irányba fejlődne.

– Mi ez a sok duma a fejlődésről? – kérdezte Munshin. – A kölyök húszezer dollár bánatpénzt fog kapni, amikor Lulu közli vele, hogy fantasztikus volt, de Isten áldjon.

Eitel jelentőségteljes szünetet tartott.

– Tudod, inkább a srácban rejlő filmszínészi képességeken kellene elgondolkodnod.

– Azt mondod, filmszínész? – És Munshin elkomorodott.

– Igen. A színpadhoz még minimum öt évre lenne szüksége, de van valami a személyiségében, ami kasszasikert ígér. Azt nem mondom, hogy jó filmszínész lesz, mert az életemre esküszöm, fogalmam sincs, hogy bujkál-e benne igazi tehetség. De ha a véleményem ér valamit, Collie, szerintem van benne valami vonzerő, amely széles körben hat.

– Most, hogy mondod, tényleg van benne valami – töprengett el Collie.

– Határozottan. Nem képzeled, hogy Lulu olyan srácra fecsérelné az idejét, akiben nincs semmi?

– Ezek után már csak azt nem értem – mondta Collie –, miért nem töröd magad, hogy rábeszéld: hallgasson rám. Azt hittem a barátod.

– Nem tudom, alkalmas-e rá. Ha nem tehetséges, vagy nem érdeklik ezek a dolgok, és túlságosan gyorsan népszerű lesz, könnyen nagyképű fajankóvá válhat. El tudom képzelni, hogy olyan színész lesz belőle, aki elolvas száz oldalnyi Proustot, és a partikon félrevon minden hírességet, hogy elmesélje neki, mennyire utálja a színész mesterséget, mert megakadályozta abban, hogy nagy író váljék belőle. És persze minden törekvő kóristalány, aki hajlandó az öltözőjében ebédelni, meghallgathatja az előadását arról, hogy a rendező egy hülye, aki nem tudja, mi a különbség a „módszer” és Coquelin között.

– Micsoda fantáziád van – mondta Munshin. – Én azt sem tudtam, hogy a hősünk olvasni is tud.

– De tud ám! Nem tud róla, de entellektüel akar lenni. Ritkán tévedek az ilyen természetű jóslataimban. Hiszen úgy utálja az entellektüeleket, mint valami minden hájjal megkent, kisvárosi író.

– Nagyon érdekes – mondta Collie. – Tudod, én mit látok benne? Ha a képességei teljes mértékben kibontakoznak – ha ugyan vannak képességei –, szerintem szuper vadnyugati típus lehet belőle. Tetőtől talpig. Aki hajvízzel locsolja a mellszőrzetét, és élet-halál harcban tökön rúg. De mondok rosszabbat. Én valami csúfságot érzek a kölyökben. Lehet belőle amatőr színész és profi polgárőr, aki pletyka-különítményt szervez, hogy lebuktassa az olyan felforgató elemeket, amilyen te vagy. Eitel boldogtalanul vont vállat.

– Nem tudom, nincs-e igazad. Ez is lehetséges. Ez a bizonyos félnehézsúlyú bajnok bármivé fejlődhet még, ezért találom őt érdekesnek.

Collie bólintott.

– Lehet, hogy te kedveled a nagy modernség rajongóit, de az én szememben csak pszichopaták.

– Ne skatulyázd be az embereket – csattant fel Eitel.

– Így nem jutunk semmire. Kíváncsi vagyok, Charley, mindazok után, amit elmondok Sergiusról, még mindig úgy gondolod, hogy nem fog megegyezni velem? – Collie mosolygott. – Egy csepp remény sincs?

– Be kell vallanom, hogy nem tudom. Ha Sergiust kellőképpen elfuserálta már az én volt istennőm ahhoz, hogy alkalmas legyen Herman bácsi számára, akkor olyan színészed lesz, akinek titkárnőre lesz szüksége, hogy megválaszolja a rajongók leveleit.

– Eitel, meg fogsz lepődni – szólt közbe Collie. – Sergiusért H. T. szerint is tömegek fognak rajongani.

Eitel mosolygott.

– Hát, Collie, ha egy követ fújunk...

– Ne macerálj. Ha nem lennél, ennyire tiszta, fantasztikus stiklit csinálhatnék. Imádnám megszívatni H. T.-t, úgy, hogy Sergius a csali, és te vagy a horog! – Munshin bólintott, amint a terv szépségére gondolt. – Charley, mi lenne, ha békét kötnénk? Talán a jó whisky teszi, de kezdem hinni, hogy barátok lehetünk.

A politika ismét betolakodott a barátságba, és megborzongatta Eitelt.

– Nem gondolod, hogy már éppen eleget eladtam magamból ma estére? – kérdezte hidegen.

– Eladtad magad? Eitel, az én szememben te még mindig csodagyerek vagy. Nem is sejted, mi jár a fejemben. Tudom,hogy nagyon részeg vagyok, de gondold csak meg: H. T. nem lesz örökre a stúdió feje. – Collie suttogó mondata végigvibrált a szobán. – Érdekes csapatot alkothatnánk, te meg én. Azon kevés rendezők közé tartozol, aki sosem volt holmi olcsójános. Én imádom az igazi színvonalat, Charley. Ha az én szavam lenne a döntő a stúdióban, biztosítalak, hogy a józan ész határain belül én hagynám, hogy olyan filmeket csinálj, amilyeneket akarsz. – Hangja elhalt, mintha megbánta volna ezt a rosszul időzített javaslatot.

– Collie, mi valóban tudtunk volna együtt dolgozni – ismerte el Eitel, majd kurtán, de határozottan megrázta a fejét, mintha örökre tagadni akarná ezt a lehetőséget. – Csakhogy túlságosan sokat kellemetlenkedtél túlságosan sok olyan filmnél, amit fontosnak éreztem, és ezt nem tudom elfelejteni. – Elfelejtett gyűlölet tért vissza a hangjába. – És ami a legrosszabb, hogy legtöbb esetben üzleti szempontból sem volt igazad. Most kezdik sorra felfedezni azokat a dolgokat, amiket én már öt éve csinálni akartam.

– Ne a múltban élj! – Munshin higgadtan nézett Eitelre. – Testvérem, nem tudod elhinni, hogy netán én is változni akarok?

Eitel annak a magányos embernek a mosolyával nézett rá, aki már nem hisz a mások tisztességében.

– Tudod, nem az emberi érzések csinálják a történelmet – mondta –, hanem a tettek.

Munshin az órájára pillantott, és felállt.

– Nos, jó – mondta –, ha te így gondolkozol, bizonyságot teszek a jó szándékomról. Nem kell várnod a kétezer dollárra, amíg befejezed a forgatókönyvet. Holnap megkapod. Elküldöm küldönccel.

Eitel hidegen nézett Munshinra, mintha változatlanul szörnyetegnek tartaná.

– Még mindig fillérekkel szórakozol, Collie?

Munshin hangjából kihallatszott a huszonnégy órás munkanap kimerültsége.

– Eitel, neked aztán tényleg vág az eszed – mondta, lassan hintázva a talpán. – Mert igazad van. Valóban fillérekben gondolkodom. De tudod, Elenával az bennünk a közös, hogy az én szüleimnek is édességboltja volt. Ócska kis kóceráj, csekélyke napi bevétellel. És ez olyan dolgokat tesz az emberi jellemmel, hogy azt egy olyan kávéházi ficsúr, mint Charles Francis Eitel sosem értheti meg.

– Egyszer majd mesélek magamról – mondta szinte gyöngéden Eitel.

– Egyszer. Remélem, Charley. – Formálisan kezet ráztak. – Reggel küldöm a küldöncöt. Vedd szívességnek tőlem. – Munshin nagy erővel és szenvedéllyel sóhajtott. – Micsoda éjszaka!

Eitel jókedvűen feküdt le, úgy is ébredt. Az alvástól szervezete jó állapotba került. Általában késő délutánig érzékeny gyomra most étvággyal fogadta a reggelit meg a kávét. Elégedettsége addig tartott, amíg rá nem jött, hogy meg kell mondania Elenának, hogy a forgatókönyv már nem az övé.

A lány kiborult, és miközben Eitel egyre magyarázta, hogy nem számít, hogy Collie-nak dolgozik, csak időre van szüksége, és az idő pénz. Tudta, hogy a tudata legmélyén már az előző éjjel félt, hogy beszélnie kell erről Elenával.

– Tulajdonképpen semmi sem változott, drágám – mondta. – Ez a könyv, amit Collie-nak írok, annyira különbözik a sajátomtól, hogy később majd azt is megcsinálhatom.

– Nem tudtam, hogy a csőd szélén állsz – mondta komoran a lány.

– A legszélén – felelte Eitel.

– Nem adhattad volna el a kocsidat? – kérdezte Elena.

– Az a megoldás?

– Csak reménykedem, hogy nem a kelleténél korábban adtad fel. – Elena sóhajtott. – Nem értek ezekhez a dolgokhoz. Talán igazad van. – Beszéd közben győzködte magát, és Eitel mindvégig tudta, hogy a lány nem hisz neki, hogy nem lehet bolondítani. – Biztos vagyok benne, hogy az új könyv jó lesz – mondta, de egész nap hallgatott.

Munshin könyvén könnyű volt dolgozni. Eitel évekkel ezelőtt úgy határozta meg a kereskedelmi írót, mint aki óránként három oldalt képes termelni bármilyen témáról, így alakult az új remekmű. Voltak defektek, akadtak hátráltató tényezők, voltak reggelek, amikor nem tudta elkezdeni, de ami általában véve elámította és bosszantotta, az volt, hogy milyen könnyen megy az írás. Míg korábban az újonnan megírt jelenetekről gyakran kiderült, hogy még az előzőeknél is rosszabbak, most áradtak belőle az ötletek, a részek összeálltak, és a cselekmény épülő falai egymást erősítették. Eitel semmit sem tudott az egyházról, ám Freddie szemináriumi jelenetei jók voltak, kommerciálisan jók, tele filmes alkotóelemekkel. Mit kell tudni az egyházról? Az öreg pap bölcs volt, Freddie meg arcátlan. Az ember nyugodtan támaszkodhatott a film gyorsírásos kódjára, mely azt sugallta: itt egy rongy alak, csakugyan, ez egy Teddy Pope-féle rongy alak, máris indulhat hát a javulás útján.

Mire Freddie televíziós sikereihez ért, Eitel már élvezte a dolgot. A szeminárium cukrához vegyítette a tévé ecetjét, és munka közben tudta, hogy a későbbi jelenetek nem vallhatnak kudarcot. Egy kis szirup, egy kis sav és rengeteg szív. Ez volt a Herkules-díj nyerő biztos recept, és jó volt újra cinikus sebességgel dolgozni.

Munshin szinte naponta telefonált a fővárosból.

– Hol tart Freddie? – kérdezte ilyenkor.

– Jól van. Él és virul – felelte mindig Eitel, és arra gondolt, hogy jellemproblémáról már szó sem lehet, mert Freddie immár színésszé lett, bármelyik színésszé, akinek kidolgozott teste, barnára sült arca és hatalmas szíve van.

– Hogy van Elena? – kérdezte ilyenkor Munshin, és rögtön válaszolt is magának. – Nagyszerű, nagyszerű – miközben Eitel azt motyogta:

– Jól van, köszöni, csókoltat.

Csakhogy ez nem volt igaz. Ha Eitel jó hangulatban volt ezekben a napokban, hát Elena nem, és a lány levertsége aláásta Eitel optimizmusát. Amióta Elenával élt, most először kapta magát azon, hogy sok régi viszony érzelmeit ismétli. Eljött az idő, hogy eldöntse, hogyan szakítson a lánnyal. Ez mindig kényes, de Elenával különösen óvatosan kell bánnia. Akármennyire nem szerette ekkoriban a rosszkedvéért, a közönségességéért, magáért a szerelméért, Eitel mindig tudta, hogy mindez az ő hibája. Ő kezdte a viszonyt, ő ragaszkodott hozzá, így igyekeznie kell minél kevésbé bántani a lányt. Azonnali szakítást sem kívánt, mert az megzavarta volna a munkájában. A megfelelő időpont egy vagy két hónap múlva jön el, amikor ő már végzett, és közben ügyesen, ahogyan a nagy halat fárasztja a gyenge horgász, neki is ki kell merítenie a lány szerelmét, ki kell oltania minden reményét, és a szakítást olyan fájdalommentessé kell tennie, amilyen a botütés a kimerült hal-agyvelőnek. „Az én ötvenhét kilós vitorláshalam”, gondolta gyakran Eitel, és ugyancsak meg kellett küzdenie vele. Eitel higgadt volt, mint a jó horgászok általában, „A legmenőbb pali vagyok a világon”, gondolta sokszor, és magabiztosan, ügyesen és hivatásos érdektelenséggel húzta Elenát egyre közelebb a csónakhoz. Mindig fennállt a veszély, hogy a lány kiköpi a horgot, mielőtt sikerülne berántania, így aztán a küzdelem igen fárasztó volt. Eitel nem engedhette, hogy a lány rájöjjön, mennyire megváltozott a magatartása. Elena veszekedést kezdeményezne, és túlságosan messzire menne, mert büszke természet, és egy pillanatig sem maradna, ha megtudná, hogy Eitel nem szereti, ezért harcolnia kellett a kísértés ellen, hogy túl gyorsan, túl korán orsózza be.

Eitel a munkájába burkolózott, az adta meg a szükséges távolságot, hidegséget, szégyentelenséget. Kerülte Elena közelségét, szótlanul evett, tekintete egy-egy könyvbe mélyedt. Érezte, hogyan duzzad a lányban az elkeseredés, hogyan merül ki a szerelem, a lélek, ám abban a pillanatban, amikor megérezte, hogy a lány nem bírja tovább és már-már kifakad: „Ez nem mehet így tovább”, teljesen összezavarodott.

– Szeretlek, drágám – törte meg gyakran a csendet, és megcsókolta a lányt, és tudta, hogy Elena értetlensége csak még jobban bemélyeszti a horgot.

– Azt hittem, eleged van már belőlem – mondta ilyenkor Elena, szemében a bizonytalanság könnyeivel.

A horgot újra meg újra ki kellett vetni, Elenát mély erőforrások táplálták a harchoz. Eitel néha csak ámult, hogy mennyire tud olvasni a gondolataiban, amikor kettesben iszogattak, semmiségekről csevegtek, miközben a férfi gondolatai a szabadulás problémája körül forogtak. Talán éppen azt mondta a lánynak, milyen szép, mire a gyermekszem, az a tiszta, zöld szem visszanézett rá, és Elena kibökte:

– Charley, ugye ki akarsz szállni?

– Hogy jut eszedbe ilyesmi? – mondta ilyenkor Eitel, és haragot mímelt, miközben visszafojtotta a rövidke „Igen!” szót, amely az idegeit csavargatta, annyira kikívánkozott belőle. Ám ez végzetes lett volna, mert bárhogyan is végződött volna, túlságosan nagy kárt okozott volna. Vagy elhagyná a lány, és képtelen lenne dolgozni, mert felborulna munkájának éppen hogy megtalált ritmusa, de ami még rosszabb, eltűnne belőle az a számító merevség, amelyet oly nagy műgonddal fejlesztett ki magában, és megnyílna Elena fájdalma előtt. Semmit sem látna szörnyűbbnek a világon, minthogy a lány szenved, és így a hal megszabadulna, és már nem is hal lenne, hanem Elena, és neki mindent elölről kellene kezdenie. Türelmesnek kell hát lennie, hidegnek, és közben szüntelenül cselekednie kell, olyan melegséget mutatva, amit nem érez.

Arra az eredményre jutott, hogy a viszony befejezéséhez mindenekelőtt az kell, hogy megértse ezt a viszonyt. Miért pazarol egy másodrendű férfi ilyen sok időt egy ötödrendű nőre? Ez nem logikus. Másodosztályú férfiak másodosztályú nőkkel szoktak kezdeni, a társadalom csúcsán ilyen emberek lakoznak. Miért éppen ő hagyta el a kastélyát? De tudta a választ, legalábbis sejtette. Mindig érezte Faye gúnyos jelenlétét és az egy héttel korábbi szavait: „Félsz, Charley, igazán félsz”. Igaz lenne? Az utóbbi két évben sok nőnél teljesített gyengén. Ezek a szex szabályai: kölcsönözz technikát vágy helyett, és a nemi élet csupán akkor kezdi követelni az adósság visszafizetését, amikor az ember már öreggé vált az ilyen számla megfizetéséhez. Elképzelhető-e, hogy ezzel a horgászversennyel ismét csak magát csapja be, és sosem fogja elengedni a lányt, legalábbis addig nem, amíg érzékeny és törékeny férfiassága tőle függ? Már az Elenával való szeretkezés vonzereje is bosszantotta. Napjait az zavarta meg a legjobban, hogy a lányt most is annyira élvezte, mint korábban, és álmában néha az tudatosult benne, hogy átkarolja, és szerelmes szavakat suttog a fülébe.

Régen Eitel gyönyörét a helyzet teremtette meg, egy szállodai szobában eltöltött találka vonzóbb volt, mint hazavinni a nőt. Életéről most minden érdekesség lefoszlott. A szerelmi viszony elkerülhetetlen menete, gondolta Eitel. Az ember abban a hitben kezdi, hogy megtalálta az élet savát-borsát, és a jól ismert felismeréssel végzi, hogy sehol semmi kaland, semmi újdonság. Ez volt az egyik becsben tartott, kedvenc paradoxona. A szabadság ki nem mondott célja az, hogy az ember szeretetet találjon, ám amikor szeretetet talál, ismét szabadságra vágyik, így történt ez mindig, amíg Eitel kutatott. Az ember megy tovább, egyik viszonyból a másikba, némelyik jó volt, némelyik nem, és a maga módján mindegyik annak az ígéretével szolgált, hogy mit lehet végül meglelni. Milyen szomorú úgy befejezni az utazást, hogy az ember rájön, valójában nem változott, sőt rosszabb lett. Oda egy újabb illúzió. Csak annyit ért el, hogy megmérgezte régi viszonyainak emlékét is. Elena ösztönözte Eitelt annak megértésében, hogy mit jelent a nőnek, ha kíván egy férfit, és minthogy esendőnek bizonyult amikor valaki vonzónak találta, nem tudta elképzelni, hogyan tudna más nővel szeretkezni immár. Igaz volt tehát, félt, és a függetlenség áldásain merengett. Olyan viszonyra vágyott, ahol a nő fütyül rá, egy pusztán csak izgató viszonyra, mely a pornográf szöveg gerjedelmével szolgál, amit nyugodtan olvashat az ember, anélkül, hogy irigykednie kellene bármiféle érzésre, amit a nő más férfiak iránt érez. Ő ilyen fajta viszonyokra való, mondogatta magának, és most be van zárva Elena szerelmébe. Még holmi ócska kis viszonyt sem kezdhetett, hiszen nem volt hozzá sem ideje, sem pénze, és Elenát képtelenség lett volna hetente háromszor félrevezetni. Milyen igaz, gondolta Eitel, hogy a házasság és a hűtlenség társak, egyik sem létezhet a másik nélkül. Sok estét üldögélt végig Elenával a nappaliban, amikor úgy érezte, ha egy órán belül nem hagyja ott a lányt, örökre elhagyja.

Marion Faye látogatásai csak erősítették érzéseinek intenzitását. Eitel próbálta megmagyarázni Marionnak:

– De hát szeret. Nem érted, miért érzem magam felelősnek?

– Nem szeret – mondta Faye. – Csak nem tudná, mihez kezdjen magával, ha nem hinné, hogy éppen szerelmes valakibe.

– Nem bízol benne – Makacskodott Eitel, de valami megfordult benne. Milyen undorító, hogy Elena nem szereti őt!

– Amikor a férfi idősebb lesz – mondta Faye –, eljön az idő, amikor csupán egyetlen nőnek képes örömet okozni. – Elmosolyodott. – Mint a mostohaapám, Mr. Pelley.

– Lehet, hogy a napokban kérek tőled egy lányt – hallotta a saját hangját Eitel.

– Mi a baj? Kezdesz belefáradni a cirkuszba? – kérdezte Faye, és Eitel el tudta képzelni, milyen lehetett Elena Marionnal töltött éjszakája.

– Legyen ma este – mondta.

– Mit mondasz Elenának?

– Akármit – csattant fel Eitel, és megbeszélték a randevúját Bobbyval.

Elenának azt mondta, hogy Collie beszélni akar vele a forgatókönyvről, és egy kisvárosban találkoznak, félúton a főváros és Desert D’Or között. Elég simán ment. Egyetlen éjszakára szinte bármilyen kifogás megfelelt, és a Marionnal megbeszéltek értelmében Eitel a bárhoz hajtott, ahol Jay-Jay várt rá, és közben megpróbált nem gondolni Elenára, amint egyedül ül a házban. A lány gyűlölt egyedül lenni, minden neszre összerezzent, a sivatag csendje nyomasztotta, és gondosan bezárt minden ajtót és ablakot.

Jay-Jay már részeg volt. Megőrül Bobbyért, mondta Eitelnek, Bobby jó lány. Már bejelentkezett egy szállodai szobába, ott várja őket. Így együtt mentek, Jay-Jay még vett egy üveg piát, aztán együtt folytatták útjukat a lányhoz. Amilyen Eitel formája volt, Bobby éppen abban a szállodában vett ki szobát, ahol korábban Elena várt Collie-ra, és Eitel savanyúan gondolt a délelőttre, amikor eljött ide a lány ruháiért.

Amint megismerte Bobbyt, rögtön tudta, hogy tévedés az egész. Ha volt zsánere, hát Bobby nem az volt, a szeme azt sugározta. „Bárcsak ne ilyen körülmények között kellene találkoznunk.” Ez ismét Faye egyik tréfája volt.

Hármasban ültek a szállodai szobában, Jay-Jay körbeadta az üveget, és a tál olvadó jégkockáiból szopogattak hozzá, Bobby zavarban volt. Jay-Jay felé fordult, és barátokról beszélt, akiket Eitel nem ismert, hogy Larry veszített pókerkockán, és Barbara újra terhes, és Dan a fővárosba nősül, és Lilian összehozta a zenekarát, de nincsenek jó szerződéseik, és így tovább, Eugene nőimitátorként dolgozik, és Renee-nek új szerelme van. Eitel csak fülelt, és jót mulatott Jay-Jay-n, mert Jay-Jay rendkívül szívélyes volt, nagyon szerette Bobbyt, csámcsogott a mások bajain, és szüntelenül bókolt a lánynak.

– Te vagy a legédesebb, cicám – mondta Jay-Jay, és Bobby mosolygott.

– Imádom ezt az embert – mondta Eitelnek.

– Ilyen a szerelem – mondta Jay-Jay, és az órájára pillantott. Mennie kell, mondta. Eitel tudta, hová: az este folyamán Jay-Jay még három-négy párt hoz össze Marion megbízásából. Amint éppen kifelé indult, intett Eitelnek. – Drágaságom, ugye, megbocsátasz – mondta –, de Charley ígért nekem egy lóverseny tippet.

– Ha nyerő, vegyetek be engem is – csicseregte Bobby, és Eitel mosolygott.

– Jay-Jay meg én csak vesztesekre fogadunk – mondta. A szálloda folyosóján Jay-Jay kissé megtántorodott.

– Charley – motyogta –, ez jó gyerek, rendes lány, Bobby. De meg kell mondanom, hogy frigid, nem tehet róla, ilyen. Aggódnod azért nem kell, mert megtesz mindent, amit akarsz. – És Jay-Jay röviden ismertette, mi az a minden. Eitel utálkozva hallgatta. „Szegény Jay-Jay, ő még nálam is nyomorultabb”, gondolta, és búcsúzásképpen meglapogatta Jay-Jay hátát.

A szobában aztán Bobby tovább csacsogott vidám hangocskáján.

– Jay-Jay csodálatos ember – mondta Eitelnek. – Ismer nála rendesebbet?

– Nem tudnám megmondani – felelte Eitel.

– Ha le vagyok lombozva, mindig nagyon kedves és figyelmes. Néha nem is tudom, mihez kezdenék nélküle.

– És gyakran van lelombozva?

– Tudja, az utóbbi pár hónap nagyon nehéz volt. Nemrégiben váltam el.

– És hiányzik a férje?

– Nem erről van szó. Nehéz őt elviselni. De bármilyen régimódian hangzik is, kell egy férfi a házba, nem gondolja?

Ki kell jutnunk ebből a szobából, gondolta Eitel, megfulladok itt.

– Nem láttam már magát valahol? – kérdezte, ahogyan egykor Elenától.

– De igen, Mr. Eitel – bólintott Bobby.

– Mostanában?

– Lehet már vagy két éve. Tudja, színésznő voltam. Ma is az vagyok, persze. Szerintem jó vagyok, komolyan, azt mondják, van bennem tehetség, csak hát nem támogat senki. – Sóhajtott. No, mindegy. A férjem ismert egy producert, aki tartozott neki egy szívességgel, így megkaptam a statisztaigazolványt. És egyszer statisztáltam a maga egyik filmjében.

– Melyikben?

– Az áradó folyóban.

– Ja, abban – mondta Eitel.

– Mr. Eitel, szerintem a film csodálatos volt. Maga csodálatos rendező. – Óvatosan Eitelre nézett, aztán energikusan hozzátette: – Olyan boldog vagyok, hogy végre megismerhetem.

A lány személyisége ezernyi más színésznővel felcserélhető lett volna. Nyilván arra tanították, hogy a színésznőnek használnia kell a személyiségét, hát ő szüntelenül használta, sápadt arcát és erőtlen hangját mesterséges vidámság kifejezésére kényszerítve.

– Élvezte velem a munkát? – kérdezte Eitel.

– Borzalmasnak éreztem azt a napot – mondta csüggedten Bobby.

– Miért?

– Tudja, buta kölyök voltam. Úgy értem... nem is tudom, mindenféle kavargott a fejemben. Azt hittem, ha sikerül megmutatnom az arcom a kamerának, talán valaki felfigyel rám.

– Valamelyik stúdióbeli fejes ezt mondja: „Ki ez a lány? Küldjétek érte!”

– Úgy van. – Bobby elmélázva kortyolt a poharába. – Milyen hülye voltam! – mondta egyszerre vidám és merész hangon. – Emlékszem, egyik este egy nő, aki már régen statisztált, figyelmeztetett, hogy ne menjek mindig előre. „Nem fognak szerződtetni szivi, ha a közönség túlságosan megismeri az arcodat”, mondta nekem, és igaza volt. – Bobby idegesen nevetett. – Látja, nem lettem sztár.

– Sajnos, attól tartok, a barátnőjének igaza volt: egy statiszta ne mozogjon sokat a kamera előtt. – A beszélgetés azokra emlékeztette Eitelt, amikről Elenával beszélgettek a megismerkedésük estéjén, és rosszkedvű lett. Hogy is lenne képes lefeküdni Bobbyval?

Bobby szemlátomást azt várta, hogy ő tegye meg az első lépést. Nagyon tapasztalatlan volt még. Eitel kinyújtotta felé az egyik karját, a lány a kezébe tette a kezét, és félénken az ölébe ült. Miután megcsókolta a lányt, Eitel tudta, hogy ki kell jutnia ebből a szobából. Bobby ajka merev és ijedt volt; Eitel nagyon is jól ismerte ezt a merevséget.

– Mondd csak – kérdezte –, nem mehetnénk máshová? A szállodai ágy mindig ravatalra emlékeztet.

A lány nevetett, és kissé nyugodtabbnak látszott.

– Nem tudom – gondolkodott el. – Tudja, mehetünk hozzám is, de nem nagy a házam. Nem szívesen mutatom meg, milyen ócska.

– Tudom, hogy ennél a helynél csak kellemesebb lehet.

– Ó, meglehetősen komfortos, de tudja, Mr. Eitel...

– Charley.

– Tudja, Charley, ott a két kislányom.

– Nem tudtam, hogy gyerekeid vannak.

– Ó, igen. Csodálatos gyerekek.

Ez a megoldás, gondolta Eitel. Hazamegy a lánnyal, beszélgetnek, kifizeti, és azzal az ürüggyel távozik, hogy a gyerekek feszélyezték.

– Gyerünk – mondta lágyan.

Miközben áthajtottak a városon, a lány egyre csacsogott. Voltak időszakok, mesélte, amikor unt mindent. Piszok egy élete volt a fővárosban. Ha egy kicsit előbbre jutott volna, arra gondolt, hogy visszamegy a szülővárosába. Ismer ott egy pasast, aki még mindig elvenné, gyerekekkel együtt, mert már a középiskolában együtt jártak. A pasas ismerte Bobby szüleit is, akik a világ legaranyosabb emberei voltak. Csak ő volt olyan bolond, hogy inkább egy zenészhez ment feleségül.

– Ezt tudom tanácsolni mindenkinek – mondta Bobby. – Sose randizz olyan fickóval, aki kürtön játszik.

A lány picike, bútorozott, négy szobás házikójában, az olcsó kovácsoltvas bútorok, a kiült, vörös kanapé és a két zöld fotel, a szülők és gyerekek falról letekintő fényképei között, Eitel nem sokkal érezte jobban magát. Bobby italt készített, a baby-sitter már elment, és valahol, talán a konyhában bekapcsolva hagyta a rádiót. Pontosan szemben azzal a ponttal, ahol Eitel ült, nyúlánk lámpa ágaskodott, mellette kalitka papagájjal. Ha Bobby valaha is menő call girl lesz, másik lakásba fog költözni, kicseréli a bútort, talán cselédlány is lesz, de a madár vele fog maradni. Eitel megmagyarázhatatlan szánalmat érzett Bobby iránt, és úgy elszomorodott, hogy könnybe lábadt a szeme. Egyedül Marionnak lehet öröme abban, hogy Bobbyt a lányai egyikévé tette.

Bobby hozott Eitelnek egy italt, és mivel nem tudta, mit tegyen, beszélni kezdett a madárhoz.

– Szép Kapitány, szép Kapitány – csicseregte –, szeretsz engem, szép Kapitány? – A madár hallgatott, Bobby ismét vállat vont. – Társaságban sosem tudom rávenni Kapitányt, hogy megszólaljon.

– Táncoljunk – mondta Eitel.

Bobby nem táncolt jól, merev volt. Semmit sem tudott könnyedén csinálni a testével. Amikor a szám véget ért, leült Eitel mellé, és nyalakodni kezdtek. Semmi sem stimmelt: Bobby egy tizenöt éves bakfis feszült aktivitásával csókolt, és az ajkuk valójában sosem találkozott teljesen. El kell tűnnöm innen, mondta magának ismét Eitel.

Ebben a pillanatban kezdett sírni a kicsi.

– Veila az – súgta megkönnyebbülten Bobby, felugrott, és lábujjhegyen a hálószobába sietett. Eitel nem tudta miért, de követte Bobbyt, és ott állt mellette, amíg az elringatta a karjában az egyéves csöppséget.

– Bepisilt – mondta Bobby.

– Tartom, amíg bepelenkázod.

Eitelt mindig hidegen hagyták a gyerekek, mostani hangulata azonban sebezhetővé tette a karjában tartott kisdeddel szemben. Azon részeg pillanatok egyikén esett át, amikor évek, évtizedek és életek egyensúlyoznak az alkoholos bölcsesség szélén, és minden megértődik, megbocsáttatik és elraktározódik. A whiskyvel, a szeretet állandó kísérőjével ebben a pillanatban képes volt szeretni Veilát, látni az életét, amilyennek lennie kell majd, vagy látni egy másik életet, vagy tíz életet, vagy látni önmagát egyévesen és Bobbyt gyermekként, és Elenát gyermekként, a meglepően zöld szemű, majom képű olasz kölyköt, aki annyira más, s mégis annyira hasonló a karjában tartott apró, szőke csomaghoz. Pár év múlva Elena is olyan lesz, mint Bobby?

Bobby elvette tőle a gyermeket, és pelenkát cserélt. Közben felpillantott a férfira, és Eitel rémülten tudatosította magában, hogy a lány látja könnyes szemét.

– Veilának a múlt hónapban tüdőgyulladása volt – mondta Bobby –, így most nagyon kell rá vigyáznom. Istenem, mit fizettem az orvosnak!

Eitel éppen megíratlan hősét gyászolta, akit Freddie temetett el, nem, akit ő temetett el. Az elméjében élő alak, aki eddig a világ minden baját viselte, mostantól nem viselte tovább.

– Szegény kicsike, nagyon beteg lehetett – mondta, és elfordult, és visszament a nappaliba. Uralkodnia kell magán, ezek a whisky könnyei. És közben, akár a húst marcangoló keselyűk, szaggatta a gondolta: hogy bánnak majd Elenával, amikor már ő is olyan lesz, mint Bobby?

Így szinte a semmiből hallotta a saját hangját, amint Bobbyt szólítja.

– Adhatnék neked egy kis kölcsönt? – Amióta szerződést kötött Collie-val, mindig volt a tárcájában ezer dollár. Bobby ekkor visszajött a nappaliba, és kíváncsian, szinte gyanakvóan nézett a férfira. – Nem, nézd – érintette meg a lány arcát Eitel –, ezért nem kérek semmit, ez kölcsön. – És előhúzta a tárcáját, kivett három, négy, aztán öt százdollárost, és a lány markába nyomta.

Bobby felsikoltott.

– De hát én soha... Charley, sosem leszek képes megadni.

– Dehogy nem. Mindegy, mennyi időt vesz igénybe. Egyszer majd megütöd a főnyereményt, nekem meg éppen jól fog jönni a pénz.

– De nem értem.

Eitel eltűnődött, előfordult-e már vele, hogy ennyire szentimentális volt.

– Nem. Nézd – mondta, akár a létre haragvó tinédzser –, szar az egész, nem érted? Legyen ez ajándék, így kell lennie. Valakitől többet kaptam a kelleténél – mondta végül zavartan.

És menni akart. Ebben a pillanatban az volt a leghőbb vágya, hogy otthagyja a házat, otthagyja az ajándékot, otthagyja a maga picinyke csodáját.

De Bobby magán kívül volt. Nem engedte el, maga mellé ültette a pamlagra.

Bármennyire felhevült is önnön nagylelkűségétől, Eitel még nem tisztázta magában valós indítékát. „Jól megfizettem, hogy elkerüljem a kudarcot”, gondolta, amint újra enyelegni kezdtek Bobbyval. Most jobban ment, mint korábban, Bobby a kedvében akart járni, így aztán, elkerülhetetlenül nekiláttak teljesíteni az éjszaka célját. De a dolog nem ment olyan simán, mert a lány szinte pánikban kérte Eitelt, hogy engedélyezzen számára még néhány percet, és a vékony, fiús test látványa meg Bobby ügyetlen, hálás csókjai elnyomtak minden ígéretet, amit a férfi érezhetett volna. Aztán választani kellett a Jay-Jay által felsorolt élvezetekből, és ennek a műsorszámnak, valamint az összes idevonatkozó emlék segítségével végre sikert értek el, ők ketten. Eitelnek felállt, és öt perc múlva, izzadó háttal és izzadó arccal, boldogságot mímelve, mosolyogva fejezte be.

Bobby örömmámorban úszott, legalábbis az arcán ez látszott. Szemlátomást történt vele valami, talán az érzés egy parányi remegése kiszabadult a fagyott pusztaságból.

– Jaj, csodálatos vagy – mondta –, mesés volt. – És folytatta, csacsogott tovább, nyelvével igyekezve az apró remegést a szenvedély oroszlánjává növeszteni. Lehetetlen, gondolta Eitel, nem tévedhet. Bobby szinte a legvégéig torz mosollyal, elfordított tekintettel viselte el őt. Soha életében nem érezte magát annyira magányosnak, mint amikor Bobbyval szeretkezett, és a lány most azt akarja hinni, hogy győztek. „Drága Charley”, búgja, csókolja a szempilláit, birizgálja a haját.

A lány úgy tapadt rá, mint a rágógumi, fél órába telt, amíg elszabadult. A legvégén, a búcsúcsóknál Bobby ragyogó szemmel nézett rá.

– Mikor látlak újra?

– Nem tudom. Hamarosan – felelte Eitel, és haragudott magára a hazugságért.

Amikor haza ért, durva mosdókesztyűvel lesikálta magát, és Elenát az ágyába vitte, addig szorította a melléhez, amíg a lány azt nem dorombolta, hogy összetöri, és aztán átadta magát neki. „Szeretlek, szeretlek”, kiáltotta, mert Elena teste volt a barlang, amelybe beletemetkezhetett. Aztán bevett egy altatót, és öntudatlanul lebegett, amíg Faye hívása fel nem ébresztette.

Most reggel volt, és az elmúlt hat hét minden történése ellene fordult, hogy meggyötörje. Úgy szenvedte végig ezeket az álomtalan órákat, ahogyan az összetört testű férfiak harcolnak az időért, amely véget vet kínjaiknak. Küzdött a pillanatért, amikor Elena felébred, és ő nem lesz egyedül. De várakozás közben egyre az járt a fejében, hogy ha Elena úgy hazudott volna neki, ahogyan ő a lánynak, más férfival lett volna, majd megmosakodva bebújt volna az ő ágyába, képes lett volna megfojtani. Nevetséges. Nem lehet összehasonlítani a Bobby által nyújtott gyönyört azzal, amelyet Elena nyújtott neki. De ha valaki látta volna őt Bobbyval, azt hitte volna, hogy gyönyörűségét leli benne, hiszen szándékosan az élvezet hangjait hallatta. Nem jelentett semmit, csak úgy jött belőle, de amikor arra gondolt, hogy Elena ilyen hangokat hallatna egy másik férfival... az förtelmes volt. Hirtelen rájött, mennyire tökéletesen akarja birtokolni a lányt.

„Egy szemernyi életet sem akarok hagyni neki”, mondta magának Eitel, miközben betegesen izzadva egyre csak az járt a fejében, „Mennyire degenerálódom, jaj, mennyire degenerálódom”.

XVII

Munshin részben igazat mondott. Beszélt velem pár órát a rulett-teremben, ahol Luluval múlattuk az időt, amikor kiruccantunk Desert D’Orból. Talán azon az éjszakán tértünk vissza, amikor Eitel meglátogatta Bobbyt, mindenesetre én jóformán mindenből kimaradtam, és semmit sem tudtam Eitel új forgatókönyvéről vagy arról, hogy Collie olyan gyakran felkereste őt.

Túlságosan elfoglalt voltam. Egy délután Lulu azt javasolta, hogy üljünk be a kocsijába, pakoljunk be piknik vacsorát, és tegyünk meg ötszáz kilométert, aztán átkelve az államhatáron, keressük fel a kedvenc szerencsejáték barlangját. Mivel Lulu nem tudta, hogyan kell száznegyven alatt menni a sivatagi utakon, én meg a százhatvanat szerettem, a piknik nem is látszott annyira lehetetlennek, amilyennek hangzott. Végül úgy alakult, hogy a szendvicseket hajnali kettőkor fogyasztottuk el, és egy ötvenliteres kávés termosz is jól jött volna.

Én játékra készen mentem. A tizennégyezer dollárnak, amellyel Desert D’Orba érkeztem, már a fele elment, és az járt a fejemben, hogy pénzt kellene szerezni. Kész voltam sokat nyerni és sokat veszíteni, és mindkettőre sor is került. Összesen párszáz dollárral érkeztünk, de Lulunak állandó hitele volt, és én abból kölcsönöztem, amíg rá nem jöttem, hogy maradunk, akkor pedig pénzt vettem ki a Desert D’Orban vezetett bankszámlámról.

Tizenkét napon át játszottunk, és játszottunk volna még harmincig, ha Collie nem háborgat minket, fogadásokkal töltöttük ki a szerencsejátékos hosszú munkanapját, este tíztől reggel kilencig, és ebben a pár órában tőlünk akár hőhullám, földrengés, de akár háború is lehetett volna. Dolgoztunk egész éjjel, nappal aludni próbáltunk, s az étkezések alatt Lulu a bankjegyek sorszámait vizsgálgatva kereste az estére való szerencseszámát, miközben én egymás után róttam tele a papírlapokat asztronómiai számításokkal, hogy megtaláljam a nyerő rulett-kulcsot. Éppen akkor bukkantam rá egyre, amikor már kezdtem elveszíteni az érdeklődésemet. Ez a rendszer pontosan azé az emberé volt, aki feladja; harmincezer dolláros tőkével biztos lehettem volna benne, vagy legalábbis majdnem biztos, hogy éjszakánként száz dollárt keresek, az esély kétszázötven az egyhez volt a javamra, viszont ha veszítettem volna, mindent elveszítettem volna, mind a harmincezer dollárt. Elmagyaráztam ezt Lulunak, aki elhúzta a száját.

– Neked jeges víz folyik az ereidben – mondta.

Lulu úgy játszott, ahogy az amatőröknek engedélyezett bemutatkozó adásban játszik az egyszemélyes zenekar. Kiválasztott egy szerencseszámot vagy kettőt vagy tízet, aztán hirtelen változtatott a kombináción. Bármilyen szám megfelelt, az asztalnál ülők vagy a krupié mellényén sorakozó gombok száma is, aztán áttért a vörös vagy feketére, illetve a páros vagy páratlanra, megállapodott a nullán, majd visszaröppent kettőre, háromra, hétre vagy tizenegyre, mintha a kocka felcserélhető lett volna a rulett-táblával, ragaszkodva a kettőhöz és a háromhoz az általa „rossz óráknak” nevezett időszakban, a héthez és a tizenegyhez, amikor éppen nyerésre állt. Ha nyert, sikoltozott örömében, ha vesztett, nyögött, néha teljesen összezavarodott, mert nem emlékezett a tétekre, néha még a játék lényegére sem, így a nyertes tét a vörösön több körön át növekedett, amíg végre meglepett sikkantással észrevette. De legalább ennyiszer nem tudta azt sem, hogy mennyit veszített, mert túlságosan sokáig megfeledkezett a zsetonokról. Ennek ellenére, busás borravalót adott a krupiéknak, de milyen busásat!, és mindenki bosszúságára többször nyert, mint veszített. A rulett a szenvedélye, mondogatta Lulu mindazoknak, akik meghallgatták, és olyan szenvedéllyel játszott, ahogyan a gyermek rajong a desszertért vagy a fagylaltért.

Engem határozottan bosszantott. Én sem voltam profibb Lulunál, de bennem volt tehetség – legalábbis azt hittem –, és komolyan vettem a dolgot. A játék számomra kemény munka volt, mindig tucatnyi számítással kezdtem hozzá, feljegyeztem minden egyes számot, amely azon az estén kijött a keréken, jelöltem, hogy vörös volt-e vagy fekete, páratlan vagy páros, római számmal feltüntettem azt is, hogy a tábla melyik harmadába esett, és legalább öt, félig kidolgozott rendszer variációjával próbáltam kisütni, merre billen a mérleg nyelve, a vörösnek vagy a feketének kell-e most kijönni, avagy szomorú csorbát szenved az átlagok törvénye.

Néha-néha láttam magam abban a nagy teremben, ahol a XIV. Lajos korabeli csillárok sem nyújtottak kárpótlást a játékasztalok neonfényeiért, miközben a fal mentén végighúzódó modern bárpultnál csak azok a turisták fordultak meg, akik berúgni jöttek, harminc dollárjuk nyakára hágni, és megmutatni, milyen fancsali pofát tud vágni egy angolszász a trópusi kuplerájban. Aztán, elnézve a sok száz embert a teremben, fülelve a fojtott beszédre meg arra a szárazon koppanó hangocskára, amelyet a tárcsán bukdácsoló golyó ad amikor beáll, döbbenten fedeztem fel magamat, mintha egyszeriben meztelen lettem volna. Egy pillanatra bizarrnak tetszettem magamnak, és bizarrnak tetszett az élet is. Mert számomra a pénz valóságos volt, olyan kevés volt belőle. Nekem, a meggazdagodott bugrisnak még Desert D’Orban sem volt egyszerű megvenni egy nyolcvan dolláros zakót, vagy egy ötdolláros ebédet rendelni. Egyszer, elismerem, megnyertem azt a pókerjátszmát Tokióban, de akkor pénztelen voltam, tudatlan és szerencsés, mint Lulu. És egyszer csak, amikor már jobban érdekelt a terem mérete, mint a kerék forgása, azzal a hidegséggel, amely a szemembe meredt, húsz dollárt tettem, negyvenet, nyolcvanat, aztán néhányszor megdupláztam a tétet, és az összegek csupán számok voltak a jegyzetfüzetemben, a tehetség jelei, megjelent bennem a hideg fejű játékos.

Mit mondjak a tehetségemről? Sok pénzt veszítettem. Semmi értelme részleteznem, hogyan éreztem magam a nyerés és a vesztés éjszakái után. Az azonosság ugyanaz volt: vissza akartam menni, és tovább játszani. Ha nyertem, biztosra vettem, hogy új szisztémám beigazolódott, viszont ha nem nyertem, még biztosabb voltam abban, hogy ha a hibákat számításba veszem, másnap már biztosan nyerni fogok. Nyertem vagy vesztettem, uralkodtam a helyzeten az elmémmel, felsőbbrendű voltam, értettem a lényeget, ez az édes a játékban, így hát nincs szükség hosszadalmas leírásra – minden igazi szerencsejáték többé-kevésbé egyforma. Miért mondjam el, hogyan lett a hétezer dollárból öt, az ötből nyolc, hogyan csökkent a nyolcezer háromra, s miért beszéljek annak az éjszakának a különös óráiról, amikor a háromezerből tízezer lett, aztán megint csak öt. Ami lényeges, hogy a pénzem egyharmadával tértem vissza Desert D’Orba, és a pénzemmel együtt elmúlt a játékszenvedélyem is.

De amíg megvolt, szenvedély volt. Luluval egymás melletti szobákban laktunk egy légkondicionált szállodában, és az ablakokat súlyos függönyök takarták, hogy nappal is éjszaka legyen. Ezek a szobák alvásra készültek, és mi aludtunk, a lázban égő emberek könnyű szendergésében úszva. Azokban a napokban egyetlen egyszer sem szeretkeztünk, tőlem Lulu lehetett volna akár kecske vagy egy nyaláb széna, neki még ennyire sem számítottam. Együtt éltünk, együtt étkeztünk, együtt játszottunk, és egymás melletti szobákban háltunk. Sosem voltunk addig ennyire udvariasak egymással.

Mint már mondtam, én egy hónapig is folytattam volna, csakhogy jött Collie. Akkor érkezett, amikor még csak pár napja játszottunk, és amit mondott, csöppet sem hatott sürgetőnek. Mintha előlépett volna egy idegen, azzal, hogy örököltem egymilliót.

– Remek – mondtam volna az illetőnek –, de észrevette, hogy az utóbbi húsz játékban a tizenhetes háromszor jött ki? Egy vagyont kéne tenni arra a számra.

Collie a lényegre tért, azt mondta, ha megadom a jogot és egy aláírást, nem többet, de tízezer dollárt ad nekem. Amikor nem mutattam érdeklődést, csak odavetettem: „Jaj, öregem, vigye az életemet, és felejtsen el. Én úgyis másikat keresek”, Collie érdeklődése fokozódott, és az összeg lassanként húszezerre kúszott fel. Lulu ugratta Collie-t, én meg kijelentettem, hogy nem szoktam elhamarkodni a döntéseimet. Collie úgy adta fel, hogy még választ sem ígértem, és a távozása után egy-két napra megfeledkeztünk róla. Később hallottam, hogy beszélt Luluval telefonon, és bármiről beszéltek is, sejtem, hogy Herman Teppis volt a téma, ő nyomta rá a bélyegét. Lulu kezdett ébredezni a hosszú álomból, ismét kritikus megjegyzéseket tett rám. Mire eljöttünk, ráuntunk a játékra, valami más vette át a helyét.

Útban hazafelé veszekedtünk.

– Te persze nem gondolsz a jövőre – mondta Lulu.

Semmire nem óhajtottam kevésbé gondolni.

– Émelyítő vagy, tudod, Sergius?

– Nem akarom, hogy valami ócska film készüljön a nevemmel.

– Ócska film! Ha igazán szeretnél, és házasodni akarnál, nem bánnál velem így. Húszezer dollárral meglenne az anyagi biztonságod.

– Nagy biztonság – mondtam. – Húszezer dollár a körömlakkodra lenne elég. Annyira begurult, hogy ráhajtott az útpadkára, úgy kellett a kocsit, visszarángatnia.

– Nem szeretsz – mondta. – Ha szeretnél, hallgatnál rám. – Az út felét végigveszekedtük. Aztán Lulu ihletet kapott. – Igazad van, Sergius – mondta –, húszezer dollár nem elég.

– Patkányeledel – mondtam óvatosan.

– De tudom, hogyan szerezhetnél többet.

– Hogyan?

Arcvonásai megkeményedtek, mintha azon töprengett volna, melyik ruhát vegye fel.

– Bogár, mondd el nekem szó szerint, mit mondott H. T., amikor meghívott a partira.

– Ne hülyéskedj!

– Sergius, komolyan beszélek. Szóról szóra.

Amíg beszéltem, némileg diadalmasan hallgatott, időnként bólogatott is.

– Hát persze, erről van szó – mondta, amikor befejeztem. – Én mondom neked, Bogár, én belelátok H. T. gondolataiba. Arra gondol, hogy szerepelhetnél a filmedben. Sztár lehetnél. – A karomra tette a kezét, amikor nevetni kezdtem. – Viselkedj! – kiáltott rám. – Nyilvánvaló, hogy H. T. áll Collie mögött, ő akarja összehozni ezt a filmet. H. T. kedvel téged. Szexepilesnek tart.

– Beszámolót adtál neki rólam?

– Csak tudom. Ha ügyesen sakkozunk, H. T. meg fog adni neked mindent, amit csak akarsz. – Rábólintott a gondolatra. – Ha sztár leszel, Bogár, mindketten függetlenek leszünk anyagilag, és összeházasodhatunk.

– Nem tudok színészkedni – mondtam.

– Nincs azon mit tanulni. – És előadást tartott nekem. Lulu leírása szerint a színjátszásnál nincs könnyebb. Egy jó rendező mindent kihozna belőlem. – Ha merev vagy – folytatta Lulu –, ő gondoskodik róla, hogy őszinteségnek látsszon. Ha elfogódott vagy, a rendező megoldja, hogy kisvárosi srácnak lássanak. Ha elrontod a jelenetet... nos, tudod, mindent többször vesznek fel. Ahogyan a gyárban dolgoznak, úgy megtudod oldani a szerepet.

– Itt a vége – mondtam neki. – Nem akarok színész lenni. – De mintha csak arra akart volna célozni, hogy hazudok, a szívem dobogni kezdett.

– Várj, amíg Collie kezelésbe vesz – mondta Lulu.

Nem tévedett. Két nappal azután, hogy visszatértünk Desert D’Orba, a producer is odarepült, és négyszemközti tárgyalásra kényszerített. Meglepetésemre, mert mindig azt hittem, hogy nehéz megérteni engem, Collie nem sok időt vesztegetett jellemem feltárására.

– Nézze, Sergius – mondta az első, kettesben töltött órában –, ismerem magát, és őszintén fogok beszélni. Maga beteg ember. Sok olyan jellemvonása van, amelyekkel vihetné valamire: becsület, integritás, bátorság, vágy, kitartás, szív – ezeket úgy sorolta, mint valami recept tételeit –, ám ezek nem alkotnak egységet. Nem működik. Semmi nem működik magában. – És folytatta, a lényegemre tapintva. – Idősebb vagyok magánál, Sergius – mondta –, és tudom mi rejlik a viselkedése legmélyén. Fél, hogy a dolgok meg fognak változni. Nem boldog Luluval, mégis ragaszkodik hozzá. Attól tart a legjobban, hogy hamarosan elutazik a fővárosba az új filmjét forgatni, és összeáll egy másik pasival. Tudja, mit mondok én? Nem hibáztatom. Fél visszalépni, de előre lépni is. Egy helyben akar maradni. Csakhogy ez nem lehetséges. Mennyi pénze maradt?

– Háromezer – vallottam be, bár ezen magam is elcsodálkoztam.

– Háromezer. El tudom képzelni, hogy megfogja a pénzt, miközben megpróbál lépést tartani Luluval, ám ezalatt mindig abban reménykedik, hogy majd az asztalszomszédja fizeti a számlát. Megőrizheti a háromezer dollárt, megőrizheti talán tíz hétig is. És aztán mi lesz? Csőd. Érti ezt? Mit fog csinálni akkor? Téblábol, beáll pincérnek egy autós csárdába? Fiacskám, ne legyen elbizakodott. Én megrendítem az elbizakodottságát. Tudja-e, milyen megérkezni egy új helyre, egyetlen cent nélkül?

– Igen, tudom – feleltem.

– Valamikor tudta, de azóta belekóstolt valami másba. Azt hiszi, örömét leli majd a pincérnők töcskölésében, miután egyszer már a legjobbat kúrta? Fiacskám, elárulhatom magának, hogy ha egyszer már első osztályú puncival bújt ágyba, belebetegszik, ha gyengébb minőséggel kell beérnie. Nincs annál rosszabb – intett Munshin.

Sikerrel járt. Megsebzett. A négyezer dollár elvesztését csak most fogtam fel igazán, és a pénz elvesztését a jövőm elvesztésének láttam. Munshin jól számolt, hetente, magam sem tudom, hogyan, de több száz dollárt költöttem, és a szavai nyomán elképzeltem, ahogyan a hetek múlnak, tizenöt hét, tizenhat hét, és hirtelen rájöttem, milyen kevés időm maradt már az üdülőhelyen is. Nem tudtam hová mehetnék, és mit kezdjek Luluval.

Munshin most taktikát változtatott. Akár egy reklámügynök, előbb a megfélemlítéssel, aztán a reménnyel operált.

– Tudom, mi a véleménye a filmiparról – mondta. – Álságosnak tartja, nem szereti a filmjeinket, a hazugságainkat. Mondjak valamit? Engem is undorít. Alig múlik el nap, hogy ne lennék torkig az egésszel. Undorít ez mindenkit a szakmában, aki valami fontosra és értelmesre vágyik. Ilyen emberek pedig vannak, dolgoznak, ők teszik ki a szakma háromnegyedét, négyötödét, és elcsodálkozna, ha tudná, milyen nívós dolgokat csinálnak. Én mondom magának, ez a szakma több annál, mintha valami nevetségesbe és romlottba lépne bele az ember. Ez lehetőség a harcra is, a fejlődésre is! – Munshin világot átfogó, világot teremtő mozdulattal tárta szét karjait. – Sergius, mindeddig úgy gondolta, hogy eladná a lelkét egy marék aprópénzért. Maga még gyerek – mordult rám. – Ez igazi pénzre való lehetőség, gyerekem, és méltóságra meg fontosságra. Egyszóval, elkezdi mint színész. A magam részéről nem kedvelem a színészeket. De onnan továbbléphet, lehet producer, rendező, még író is, bár azt nem tanácsolom. Viszont találkozik mindenkivel, aki számít, lehetőségei lesznek. Tanulni fog, ami ráfér magára. Mi a fenének strapáltat itt engem? Sergius, én ismerem magát. Kapcsoljon rá, és olyan, a saját lábán megálló, önmagát kifejezni képes fickóvá válhat, aki hasznára van a világnak, hasznára van önmagának, mert maga ez a típus lenne, ha esélyt adna magának. Maga szerint más melók talán tisztábbak? Fogalma sincs, hogyan akarjuk leleplezni az árvaházat, ahol kálváriát járattak magával.

Talán itt követte el Collie az egyetlen hibát. Hirtelen elfogott a pulykaméreg.

– Lelepleznék az árvaházat? – ordítottam. – Munshin, maga egy rohadt hazug.

Szemlátomást örömére szolgált, hogy kifakadtam, amitől még dühösebb lettem.

– Haladó, fontos emberek? – vágtam a szemébe. – Komoly dolgok?

– Köhögje ki, kölyök – mondta kedvesen Munshin.

– Baromság az egész – ordítottam. – Háború, házasság, filmek. Vegyük például a vallást – mondtam, bár magam se tudtam, hogyan kerül ez ide –, tegyük fel, hogy van Isten, és képzeljük el, mit gondol, amikor azt látja, hogy az emberek bemennek a közös terembe és leborulnak, vagy vegyük azt például, hogy egy gyerekeket árvaházba dugnak. Sosem gondolkodott még el azon, miféle őrültség ez? Vagy vegyük például, hogy egy férfi meg egy nő jogi megállapodást kötnek arról, hogy egész életükben együtt fognak élni. Munshin minden bizonnyal őrültnek tartott. – Maga egy hazudós barom, Munshin.

– Hajajaj, még egy anarchista – nyögte Munshin. Kinyújtotta a karját. – Tudja – kezdte elölről –, hogy az anarchisták jobbára tehetséges emberek? Lehet, hogy a szívem legmélyén én is pont úgy gondolkodom, mint maga. Azt tudom, hogy Charley Eitel így gondolkodik.

Könnyed hangjától nevetségesnek éreztem magam.

– Igyon egyet, Sergius – mosolygott Munshin, és rájöttem, milyen könnyen képes kiváltani az enyémhez hasonló dührohamokat.

A remény után az érzelem jött. Így adta el a világot egymás után tízszer.

– Valójában, tudom, egyetlen dologra hivatkozhatok csak – mondta Munshin – a jóérzésére. Azt hiszem, játszania kellene a filmben, ám van, ami ennél is lényegesebb. Segíthetne egy barátján.

– Eitelen? – kérdeztem. Dühített, hogy úgy folytattam a beszélgetést, mintha mi sem történt volna.

– Pontosan. Ő az egyetlen ember, aki megfelelő rendező lenne magához. Tudom, hogy ez H. T.-nek is be tudom adni. Tudja mit jelentene ez Eitelnek?

– Ő egyedül akar dolgozni – mondtam.

– Butaság. Évek óta ismerem Charley Eitelt. Van fogalma, mekkora tehetség?Bárcsak látta volna, hogyan tudott Eitel a fénykorában közepes képességű emberekkel, gyönge forgatókönyvekkel is szép filmeket csinálni. A tehetsége most egyre sorvad, mert neki ahhoz van tehetsége, hogy emberekkel bánjon, hogy szeressék és csodálják. Maga visszasegíthetné a méltó helyére.

– Úgy érti, oda segíthetném, ahol magának van szüksége rá.

– Figyeljen ide, magának izomból van az agya. Én jobban megértem Charley Eitelt, mint ő saját magát. Számára most semmiféle lehetőség nem létezik. Maga nem tudja felmérni a filmcsinálás belső viszonyait, sem az anyagiakat. H. T. keze hosszú, elég hosszú ahhoz, hogy Eitelt feketelistára tetesse a világ összes stúdiójában, és a tilalmat egyedül Herman Teppis képes feloldani. Maga az a kölyök, akinek a segítségével meggyőzhetném H. T.-t, hogy vissza kellene vennie Eitelt.

– Ha belemennék, sem lenne könnyű.

– Minden könnyű – mondta Munshin. – Ha H. T. akar egy filmet, és én elérem, hogy ezt akarja, a fél kezét is előbb adná oda, semhogy lemondjon róla. Még Eitelt is visszavenné.

– Ezt adja írásba.

– Hol él maga? – kérdezte Collie. – Ötven ügyvéd kapna agyvérzést. Bennem megbízhat. Jobban akarom, hogy Eitel visszakerüljön, mint maga.

– Miért? Tudja, nekem gyanús ez az egész. – mondtam neki.

– Nem tudom miért, fiacskám – felelte széles vigyorral Collie. – Talán beszélnem kellene az analitikusommal.

– Szeretnék beszélni Eitellel – mondtam.

– Csak tessék. Tegyen tönkre mindent. Eitel büszke ember. Azt hiszi, csak odamegy hozzá, és megkérdi, hogy mit akar? Könyörögnie kell majd neki, hogy vállalja el a maga filmjét.

– Nem tudom, mit mondjak – mondtam végül. Micsoda válasz!

– Mondjon igent. Most rögtön belemenne, ha nem lenne olyan nyakas, és nem szégyellné, hogy ellentmond önmagának.

Munshinnak reggelre vissza kellett utaznia a fővárosba, így végül magamra hagyott azzal, hogy telefonál. Mondhatom, állta a szavát. Lulu érzelmi zsarolása és Collie telefonjai között egy pillanatom sem maradt gondolkodni.

Nem egyszer éreztem kísértést, hogy aláírjam Munshin papírjait, de nem csupán a nyakasságom tartott vissza. Folyton az összeégett karú japán konyhásfiú járt az eszemben, szinte hallottam a hangját: „Én is benne leszek a filmben? Megmutatják a hólyagokat és a gennyet is?” Minél közelebb kerültem ahhoz, hogy akarjam a szerződést, annál jobban nyugtalanított az a fiú, miközben Collie meg Lulu egyre csak mondták a magukét, a karrieremet ecsetelgetve. Csodálatos világról beszéltek, a való világról, a sok-sok jóról, ami történni fog velem. Ettől kezdve már tudtam, hogy nincs igazuk, mert a való világ odalenn van – vad barlangok útvesztőjében, ahol árvák égetnek meg árvákat. De minél többet beszéltek, annál jobban vágytam hallgatni rájuk, és nem tudtam mit tegyek. Nem tudtam mi a helyes, nem tudtam érdekel-e ez egyáltalán, és még azt sem tudtam, mit akarok, vagy mi megy végbe bennem.

Akármit beszélt is Collie, csak felkerestem Eitelt. Meg kellett tennem, már magam se tudtam, nagyobb önzés-e visszautasítanom Munshint, mint eladnom költséges történetemet a Supreme Filmgyárnak.

Eitel először nem volt hajlandó beszélni róla.

– Nézd – mondta –, azt ígértem, hogy nem avatkozom bele.

– Collie-nak? – csodálkoztam.

– Sajnálom, Sergius. Nem árulhatom el.

– A barátom vagy – mondtam neki. – Nem gondolod, hogy ez fontosabb nekem, mint Collie-nak?

Eitel sóhajtott.

– Azt hiszem, tudtam – mondta –, hogy nem maradhatok ki ebből.

– Nos, szerinted mit kellene tennem?

Szomorúan mosolygott.

– Nem tudom. Még nem vetted észre, hogy ahogy az ember öregszik, egyre nehezebben tud tanácsot adni?

– Néha úgy gondolom, hogy az embernek mindenképpen tennie kell valamit – mondtam neki.

– Igen, Az én időmben a dialektika volt divatban. – Ekkor lehajtotta a fejét, mintha azon tűnődne, magába szívja-e, vagy kapásból vesse el.

– Mondd csak – kérdeztem –, szerinted milyen film jönne ki ebből?

– Sergius, ne légy naiv – csattant fel. – Film, olyan film, amelyben sok-sok gyönyörű felvétel lenne repülőgépekről, amint éppen más repülőgépeket lőnek le. Miért, szerinted Collie miféle filmeket csinál?

– És mi van Collie veled kapcsolatos terveivel? – kérdeztem.

Vállat vont.

– Ismerem a terveit – mondta Eitel. – Ha leforgatják a filmedet, és engem akarnak hozzá, nem lesz könnyű döntenem. – Orrára tette egyik ujját, mintha csak le akarna inteni, mert még van mondanivalója. – Sergius, szerintem nem lenne szép dolog, ha engem használnál ürügyül. Megeshet, hogy nem teszel nekem szívességet. – Aztán hosszasan a szemembe nézett, komolyan, szigorúan.

– Biztos vagy benne – kérdezte végül –, hogy nem kívánod a karriert... és a pénzt... meg a többit? Biztos vagy benne, hogy igazán nem akarsz színész lenni? – És elmesélte Collie-val folytatott beszélgetését.

Miközben beszélt, enyhe hányingerem támadt. Csak egy kicsit kavarodott fel a gyomrom, csak egy pillanatra sápadtam el, de egy pillanatra felrémlett bennem az a hideg és erőszakos ambíció, amely éveken át fojtogatott, és olyan volt, mintha a bensőm legmélyén két erős kéz viaskodna egymással, és erőpróbájuk nem hagyna helyet szinte semmi másnak.

– Tudod – mondta a fülembe hajolva Eitel –, csak most jöttem rá, mennyire vágytam az ilyesmire. Ezért maradtam a fővárosban.

Nemigen tudtam mit válaszolni erre. Ültem, és forgott a gyomrom attól, amire rábukkantam.

– Igazad van – mondtam, és azt hiszem, a hangom remegett. – Megpróbáltam a te nyakadba varrni.

– Lehet – mondta, és előrehajolt. – Elárulok valamit abból, amit a dologról gondolok. Szerintem ha van olyasmi, amit jobban szeretnél csinálni, akkor el kellene engedned ezt az ajánlatot. De ezt neked kell tudnod.

Erre bólintottam.

– Mi a véleményed arról, ha író leszek? – kérdeztem lassan.

– Ezt nehéz megmondani, Sergius.

– Tudom. Hoztam valamit, amit pár héttel ezelőtt írtam. Egy verset. Csak egy kis tréfa. – Eddig reméltem, hogy nem kell megmutatnom – álomból ébredve írtam –, de most benyúltam a zsebembe, és átnyújtottam, a papírt. – Szeretek játszani a szavakkal – motyogtam.

– Sergius, fogd be a szád, hadd olvassam el a remekművedet.

Ez volt a vers:

The Drunk’s Bebop And Chowder*

Amikor befejezte, nevetett.

– Azt hiszem, mulatságos. Nem is tudtam, hogy ennyire Joyce hatása alatt állsz.

Tudtam, hogy hülyét csinálok magamból, de ez egyszer nem érdekelt.

– Ki az a Joyce? – kérdeztem.

– James Joyce. Hát persze, hogy ismered.

– Nem. Bár a nevét, azt hiszem, hallottam.

Eitel fogta a versemet, és ismét elolvasta.

– Hát nem különös? – mondta.

Volt valami, amit szerettem volna hazavinni magammal.

– Szerinted tehetséges vagyok? – kérdeztem.

– Kezdem gyanítani, hogy igen.

– Oké – bólintottam. – Azt hiszem... szóval... – Annyi szöveg tódult fel bennem, annyi lelkesedés. Tízéves gyereknek éreztem magam, és megnyugtató volt olyan ember jelenlétében éreznem ezt, akiben bízhattam. – Mesélhetek neked arról, miért nem lettem hivatásos bunyós? – kérdeztem.

– Mindig azt hittem, azért, mert nem akartad pépesre rázatni az agyadat.

– Hát igen – mondtam –, pontosan erről van szó. Ettől féltem. Honnan tudod?

Csak mosolygott.

– Charley, én állandóan féltem. Vannak ilyen bokszolók, tudod, és némelyiküknek legalább félig-meddig értenie kell a dolgát, csak ez így nem megy. Hogy az ember félve menjen be minden alkalommal.

– Talán ugyanígy érezték azok is, akikkel verekedtél.

– Néhányan biztosan. De ezt akkor nem tudtam. – Megcsóváltam a fejem. – De volt ennél rosszabb is. Egy idő után rájöttem, hogy nincs ütőerőm. Az olyan védekező ökölvívónak, akinek nincs igazi ütőereje, egész este verekednie kell, és túl sok ütést kap. – Füttyentettem. – El nem mondhatom, milyen nehezen vallottam be magamnak, hogy nincs igazi ütőerőm.

– Igen, tudom.

– Egyetlen egyszer volt ütőerőm – folytattam. – A légierő bajnokságának negyeddöntőjében. A támaszponton híre ment, hogy aki bejut az elődöntőbe, annak szép esélye lesz repülőiskolára menni, így törtem magam a mérkőzésért, és kis híján kiütöttek. Semmire nem emlékszem, de az ápolóm mesélte, hogy gyönyörű kombinációval soroztam meg a fickót amikor kitámadott, hogy végezzen velem. És kiszámolták, és én nem is tudtam róla, amíg vége nem lett az egésznek. Aztán az elődöntőben nagy verést kaptam. A padlóba döngöltek. De azt mondják, a bunyós néha akkor a legveszélyesebb, ha már csak az ösztöne marad, mert már nem képes gondolkodni a küzdelmen. Minden egészen belülről jön, mintha csak valami döglődő állat lennél.

– És mit súg most az ösztönöd? – kérdezte Eitel.

– Nem tehetek róla. Azt hiszem, író akarok lenni. Nem szeretném, ha más mondaná meg, hogyan fejezzem ki magam.

– Bízz az ösztönödben – mondta Eitel, és elhúzta a száját. – Milyen optimista is vagyok a lelkem mélyén! Tedd azt, amit gondolsz, Sergius.

Valamiképpen sejtettem, hogy Eitel segíteni fog visszautasítanom az ajánlatot. Visszafelé, döntésem tudatában, felfedeztem, hogy meglehetősen jól érzem magam. Tudtam, hogy a döntésem nem sokat számít: ha nem az én filmem készül el, majd elkészülnek mások, de legalább a nevemet nem használják el. Valójában talán az a gondolat motoszkált bennem, hogy mindig szerencsejátékos leszek, és ha ezt a lehetőséget kihagyom, az annak a mélyebb eszmének az eredménye, hogy arra rendeltettem, hogy nagyobb tétekért játsszak, mint a pénz meg a gyors karrier. Ekkor nyertem bepillantást az Eitellel közös hiúságomba is. Mindketten szigorúan ítéltük meg magunkat, mert erősen élt bennünk a hit, hogy tökéletesnek kell lennünk. Úgy éreztük, különbek vagyunk másoknál, ezért különbül kell cselekednünk is. Ez pedig igen nagy hiúság.

Estére a félelmem visszatért, s vele a kiszáradt szájjal és forró szívvel járó fizikai félelem. Rettegtem, és nem tudtam uralkodni rajta, mert tudtam, hogy döntöttem, és nem fogom meggondolni magam. Még arra is kényszerítettem magam, hogy elmondjam Lulunak. Mindenre számítottam, dührohamra, veszekedésre, még arra is, hogy többé látni sem akar. De meglepett. Hosszan hallgatott, aztán ezt mondta:

– Nem akartad megcsinálni, igaz, Sergius? Tudtam, drágám. Tudtam, hogy boldogtalan vagy.

Ebben a pillanatban végtelen szánalmat éreztem iránta. Annyira kicsinek látszott, annyira szőkének, annyira csalódottnak és rémültnek, és mégsem próbált vitatkozni velem. Hirtelen úgy éreztem, hogy valóban nagyon törékeny, és én szeretem őt. A haragom elmúlt. Mindig a tőle telhető legtöbbet adta nekem, és én szerethettem őt. Létezhet-e szerelem némi gyengeség nélkül? Csak azt tudtam, hogy neki akarom adni mindenemet, és fájt, hogy ez a minden olyan kevés.

– Szeretlek, bébi – mondtam neki.

Lulu szemét elborította a könny.

– Én is szeretlek téged – suttogta. – Már tudom.

– Figyelj rám – mondtam – figyelj, házasodjunk össze.

– Hogyan? – kérdezte reménytelenül.

– Nem, nézd, nem olyan nehéz. Menjünk el innen. Hagyd abba a filmezést. Talán színpadon játszhatnál, és majd én is csinálok valamit, esküszöm.

Lulu sírni kezdett.

– Nem lehet, Sergius – mondta.

– De igen, gyűlölöd a filmet. Te mondtad.

– Nem igazán – mondta nagyon halkan.

– Akkor éljünk ott, ahol akarod. Csak gyere hozzám.

Bólintani próbált. Pontosan ezt akarta egy hónappal ezelőtt, de ha az ember egyszer már többet akar, aligha akarhat kevesebbet.

– Nem lenne jó, Sergius.

Magam sem tudtam, jó volna-e Amint ott ültünk átölelve egymást, próbáltam megoldást találni, és lelkesedésemben lehetségesnek láttam az együttélést.

– Próbáljuk meg – mondtam végül.

– Csókolj meg, drágám – mondta.

Szorosan összeölelkeztünk, és Lulu sírva csókolta meg a két szemem és az orromat, hosszú, nedves csókokkal.

– Jaj, Sergius, folytassuk így még egy darabig, és ne aggódj, aztán majd meglátjuk.

Amit mondott attól újra elfogott a félelem, a kézzelfogható félelem, mintha arra számítottam volna, hogy ha kilépek a szobájából, a fél világ összeégett holttestei fognak az ajtó előtt heverni. Szeretkezni kezdtünk, és én képtelen voltam magamra, vagy bármi másra gondolni, csak a húsra, a hús járt a fejemben, a felszakadó hús, a rothadó hús, a henteskampón lógó hús, az égő hús, a vérben ázó hús.

Luluval egész idő alatt cirógattuk egymást, és mégsem tudtam másra gondolni, és bár mindvégig igyekeztem, tudtam, semmi értelme. Lulu teste megijesztett.

– Nem, nem megy, ma nem megy – mondtam pánikban, és már tudhatta, mert nem csinált semmit azon kívül, hogy megérintette az arcomat, könnyedén, és gyengéden.

– Szegény kicsikém – mondta, és a keblére ölelt. – Mi a baj, drágaságom? Nagyon szeretlek.

Elfogott a rémület, hogy elsírom magam, de nem bírtam beszélni. Centikre voltunk egymástól, mégis úgy éreztem, nagyon messze van.

– Minden – mondtam, és egész testemet kiverte az izzadság.

– Beszélj, beszélj, nem számít, mi az.

És én elmondtam neki, legalábbis megpróbáltam, fél órán át vagy talán még több időn át elmondtam mindent, amit nem mondtam még senkinek, a bevetéseket, amelyeket repültem, a megnevezéseiket, a hangzatos neveket, melyeket a katonai sajtóügynökök adtak ezeknek, és úgy hangzottak, mint a varieté műsorszámok; „Kasztanyetta-hadművelet” vagy „Puncsos tál” vagy „Tüzes vérű mama”, és hogy milyen vörösek voltak a lángok, melyeket gépeinkkel átszeltünk, és milyen kegyetlen volt a kocsonyásított gazolin – egy folt egy emberre, és az ember tűzzé válik, olyan forró tűzzé, mely még a koponyát is megolvasztja, így hát elmondtam neki, hogy szerintem hogyan nézhettek ki a hullák, mert sosem biztattak minket, hogy menjünk, és nézzük meg a frontot, de én tudtam, hogyan néztek ki másnapra a halott keleti falvak, vak szemmel meredve a levegőbe, akár a szemétdomb fekete hamuja. És csak repültünk és ittunk, és ott voltak a gésaházak meg a pókerjátszmák meg annak az íze a szánkban, hogy reggel négykor már repülésre készen kell állnunk, és a hosszú beszélgetések bulikról meg lányokról, ahol soha senki nem tudta, ki ismerte a legtöbbet, a gépek műszaki teljesítményéről folyó viták, hogy melyik gép a jobb, és hogy milyen pályát lehet befutni a légierőnél. Megpróbáltam elmondani mindent, a japán konyhásfiút is, meg hogy elundorodtam a többi repülőtől, amíg végül eljött az az idő, amikor már a gésákra sem voltam képes ránézni, bármilyen bájosak és nőiesek voltak is, mert a hús nyers volt, a hús az a dolog volt, amit meg kellett égetni a való világban, és a tulajdon agyam kényszerétől izzadva kiáltottam: „Élvezem! Élvezem a tüzet! Megvan bennem a kellő kegyetlenség ahhoz, hogy ember legyek”, így hát nő nélkül éltem és szerelem nélkül, addig az éjszakáig, amikor megismertem őt. Ő volt az első több mint egy év után, és ez többet, sokkal többet jelentett nekem mindennél, ami velem történt... viszont a betegségem szemlátomást visszatért.

– Jaj, kicsikém, jaj, drágaságom – mondta Lulu –, bárcsak el tudnám űzni. – És ártatlan, gyermeki csodálkozással mondta, mint akinek ez addig eszébe sem jutott: – Te még nálam is súlyosabb sebet kaptál.

Jó volt azon az éjszakán, és amint ott feküdtünk egymás mellett órákon át, a félelem visszatért oda, ahonnan jött, de már gyengébb volt, amikor elhagyott. Ismét érezni tudtam Lulu testét, újra meg tudtam érinteni, és ismét láttam, hogy gyönyörű, egészen a pillanatig, amíg hasa hajlatának, csípője szerelmes érintésének, keble csalogató csillogásának bűvöletében újra képes voltam őt a magamévá tenni. Ez volt életünk legszebb éjszakája, mert szerettem őt, és azt hiszem, ő is szeretett engem. Egymásba olvadtunk, és jóval később mosolyogva feküdtünk egymás mellett.

– Szeretlek – suttogtam egyre, és könnyes lett a szeme.

– Először érzem magam igazán nőnek – mondta. Mielőtt elmentem tőle, a hangulatunk mégis megváltozott. Ha pár órával korábban szerettem, most még jobban szerettem, sosem szerettem ennél jobban, ám ez a szerelem keserű volt, a veszteség ízét hordozta magában. Mert mindketten tudtuk, hogy ez után az éjszaka után már nincs hová menni.

Ösztönöm jónak bizonyult. A következő napra elveszítettem. Elveszítettünk mindent. Már nem éreztük magunkat közel egymáshoz, és csak ritkán emelkedtünk a fölé a szomorú depresszió fölé, amely az olyan embereket nyomasztja, akikben még él érzés, de tudják, hogy ennek az érzésnek nincs jövője. Azt tettük, amit Lulu mondott, jártuk a korábbi utunkat, még azt is elhitettük magunkkal, hogy nincs semmi baj. És én egész idő alatt egyetlen szépséges óránkat gyászoltam.

Megfutottuk köreinket, megvívtuk apró csatáinkat, még szeretkeztünk is, és közben vártunk. Egyre közeledett az időpont, amikor Lulunak el kellett kezdenie új filmje forgatását, és ez az időpont mintha olyan dátumok egész sorában lett volna első, amelyek különböző dolgok végét jelentették: a napot, amikor Lulu a fővárosba utazik, a napot, amikor kiveszem a bankból az utolsó pénzemet, a napot, amikor el kell hagynom Desert D’Ort – sosem beszéltünk ezekről. Egyszer megemlítette, hogy Teddy Pope és Tony Tanner hamarosan az üdülőhelyre jönnek, hogy közös reklámfotókat készítsenek vele, még ahhoz is vette a fáradságot, hogy elmesélje a filmet. Szerelmi háromszög történet lesz. A végén Lulut Teddy Pope kapja meg, de úgy a film közepe táján Lulu azt hiszi még, hogy Tony Tannerbe szerelmes.

– Nem szeretném, ha ostobán viselkednél – mondta nekem. – Természetesen mindvégig Tonyval és Teddyvel kell majd lennem. A stúdió nagy előzetes reklámot akar a filmnek.

– Gondolom, nem sokat foglak látni.

– Ugyan már. Végig velünk lehetsz. Csak amikor fényképeznek, jobb lenne, ha a háttérbe vonulnál.

– Majd magammal viszem a csapóajtómat – mondtam.

– Te buta.

Amikor Teddy és Tony megjöttek, az életünk megváltozott. Nem Dorotheához jártunk, hanem éttermekbe meg mulatókba, Teddy mint Lulu partnere, Tony Tanner meg én a nyomukban. Egy hét telt el vízzel hígított whiskyvel, félhomályos termekkel, Desert D’Or építészetének ívelt falaival és csipkézett boltíveivel. Fantasztikus négyest alkottunk. A Teddy és Lulu közötti románcot felmelegítették a nyilvánosság kedvére, legalább száz kép készük róluk, amint egymás szemébe néznek, kéz a kézben andalognak, táncolnak. Ám amikor végre leültünk, és nem volt fényképész a közelben, Teddy Pope velem foglalkozott, Tony Tanner pedig hosszú beszélgetésekbe merült Luluval. Amikor hajnalban elváltunk, egy-két órára kettesben maradhattunk Luluval. Sosem láttam őt ilyen boldognak. Elbűvölte, hogy háromfelé szakadhat.

– Kíváncsi volnék, melyik lányt kedveled a legjobban a háromból – mondtam egy este, mire ő túlságosan is gyorsan válaszolt:

– Azt, amelyik veled van, természetesen. Micsoda unalmas alak ez a Tony.

Tony jóképű volt. Természetesen. Magas és izmos, sötét haja természettől hullámos. Az állán gödröcske. Huszonöt éves volt, de még mindig páváskodott, és a kevés humorral rendelkező komédiások agresszív stílusa jellemezte. Elfogult voltam vele, tudom, mert irritált.

– Hé, csibéim – volt a szavajárása –, zavarjuk be az egeret a következő lukba – ami nála azt jelentette, álljunk odébb. Lulu szinte minden mondásán nevetett. Sokféle szöveget szedett fel, és úgy csapkodott a szavakkal, mint a szőnyegporolóval. „Cukorfalat” – mondogatta nekem, ha vitatkozni próbáltam vele –, „ne harapd el a szóvégeket. A vita nyárspolgárnak való.” Egy-egy nő ideges vihogására így reagált: „Hölgyem, olajozza meg azt a libidót”. Talán segít a megértésben, ha elárulom, hogy barátságos volt, amikor kettesben voltam vele. Abban az egyetlen félórában, amelyet így töltöttünk, tele volt csodálattal irántam, amiért repülő voltam.

– Ti, fiúk – bólintott komolyan – keményen kikaptátok. Én is részt vettem egy tengerentúli társas kiránduláson a hadi színházzal, így a magam szerény módján tudom, mi az.

– Igen – mondtam –, a magad szerény módján.

– Szégyenkezem, semminek érzem magam, ha hozzád hasonló srácokkal dumálok. Hogy a...

– Ha jól tudom, ismered Marion Faye-t – szakítottam félbe.

– A rohadék. Pár csaj, aki körülöttem lógott, melózgatott neki, így híre terjedt, hogy én is strici vagyok. Megesik ilyesmi az emberrel, ha beindul vele a szekér a szakmában.

– Nagymenő akarsz lenni, mi? – kérdeztem.

Óvatosan nézett rám, mint aki nem tudja, fontos-e, hogy megkedveljem.

– Mi más? – kérdezett vissza. – Te talán nem? – Aztán lebiggyedt a szája. – Csakhogy sosem leszek az. Én sosem futok be, öcskös.

– Sosem tudni. Sikerülhet.

– Volt egy balhém. Együtt éltem egy dilinyós csajjal, aki megőrült értem. Reménytelen eset volt. Kihúztam vele, amíg bírtam, aztán közöltem, hogy hagyjon lógva. És tudod mit csinált? Megölte magát. Akár hiszed, akár nem, a legjobbat akartam a kis tyúknak. Micsoda sansz! Aztán azt mondták, én kergettem öngyilkosságba.

Amikor Tony Tanner nem kettesben volt velem, stílusa megváltozott. Közönség előtt szüntelenül támadott. Luluval elmés szócsatákat vívtak.

– Geil vagy – próbálkozott egyszer a kedvenc kifejezésével Lulu.

– Geil? Szivi, inkább érett.

Lulu nevetett.

– Azt hiszem, már a küszöbön elájulnál.

– A te édes küszöbödön? – Tony a hajával játszott. – Engedj be, és lerombolom a házat. – Olyan hangosan beszélt, hogy a szomszédos asztaloknál ülők odafordultak. Tony rájuk kacsintott, azok meg visszafordították tekintetüket a tányérjukra. – Édes pofák vagytok – mondta nekik.

– Jaj, Istenem – nyögte Teddy Pope. Ezekben a napokban többnyire komoran ült.

– Mi baj – kérdezte Tony –, vérzel?

– Bárcsak már sztár lennél – mondta neki Pope. – Akkor talán lezserebben is tudnád csinálni.

– Újságom van a számodra – mondta Tony –, tudod, hány rajongói levelet kaptam a múlt héten?

Teddy ásított, és elfordult.

– Kár, hogy félsz tőlem – súgta a fülembe. Modora megváltozott. Az első este ugratott. – Még mindig félénk a mi repülőnk – mondta. Aztán újra ásított. – Bocsáss meg. Elfelejtettem, hogy szerelmes vagy.

A helyzet később javult. Pár este múltán szinte barátságos lett.

– Ha majd túl leszel a harmincon, mint én – mondta egyszer –, meg fogod érteni, hogy nem románc az, ami nem száll szembe a konvenciókkal.

Közben nem tudom hogyan, de Tony és Lulu beszélgetése Messalinára terelődött:

– Messalina sem volt különb nálad – mondta éppen Tony.

– Kedvellek, Tony – mondta Lulu. – Olyan goromba vagy.

– És tetovált. Próbálj ki.

Hát így folyt a csevegés. Attól sem lett jobb a kedvem, hogy a Desert D’Or-i pletyka Tonyt Lulu ágyában tudta, Teddyt az enyémben.

– Most, hogy már szeretők vagyunk – vigyorgott rám Teddy az egyik este –, figyelmeztetlek, hogy rossz természetem van. – Nagy átéléssel adta elő az életét. – Anyám igazán siralmas – mondta Teddy. – Apám kicsi koromban meghalt, és attól kezdve anyám mindig új meg új bácsikat mutatott be nekem. Azt hiszem, pánikba estem. Manapság a legfőbb vágyam az, hogy hű lehessek magamhoz. Egy pillanatnyi méltóság.

– Nem mondod komolyan – mondtam neki.

Teddy rám nézett.

– Sergius, te nem kedvelsz engem – mondta.

– Nem érzek veled szemben sem így, sem úgy.

– De igen. Kényelmetlenül érzed magad tőlem. Sok ember érzi magát kényelmetlenül tőlem, ám ez még nem ok arra, hogy felsőbbrendűnek tartsák magukat.

– Igazad van – mondtam neki. – Sajnálom.

– Igazán sajnálod?

– Igen – mondtam. – Mindenkinek joga van úgy szeretni, ahogyan tud. Komolyan gondoltam, semmit sem gondoltam ennél komolyabban, mégis, bizonyára fölényesen hangzott. Teddy füstöt fújt az arcomba, és azt mondta:

– Utálok hencegni a homoszexualitásommal. De te valamiért kihozod ezt belőlem.

– Jól van, gyerekek, hagyjátok abba – kiáltotta Tony Tanner. – Lulu még azt se hallja, ha a fülébe suttogok.

– Gyerünk ki, és beszélgessünk kicsit – mondtam Tonynak.

– Beszélgessünk közönség előtt – felelte. – Rám serkentőleg hat.

– Te is nagyon serkentően hatsz a tömeggel magad körül – mondtam neki az asztal fölött. Legalább tíz kilóval nehezebb volt nálam, és szemlátomást jó formában volt, én meg nem, de csöppet sem tartottam a folytatástól. A boksz minden gyönyöre az ujjamban volt. Mint minden mást, a jó bunyót is ritmusra kell csinálni, pontosabban egy kicsit kilépve a ritmusból. Olyannyira készen álltam a küzdelemre, hogy azt reméltem, Tony jó ellenfél lesz – szerettem volna, ha kitart egy darabig.

– Figyelj ide, ember – mondtam neki –, vagy kimegyünk, vagy itt ülsz tovább, és én nyomom a szöveget.

De Lulu véget vetett a dolognak.

– Hagyd abba, Sergius – csattant fel. – Vadállat vagy. Hiszen gyakorlatilag hivatásos ökölvívó vagy.

– Hát ezt elfelejtetted megemlíteni, mi? – lazult el Tony.

Nem tudtam hol vagyok, és kit látok komiszabbnak: Tonyt, Lulut vagy magamat. Meg se tudtam szólalni. Tony becsületére legyen mondva, ő tudta, mit mondjon.

– Miért nem megyünk ki? – kérdezte. – Csak ha lerendezel, jól rendezz le, mert ha nem ölsz meg, van pár haverom, akik majd megkeresnek.

– Gyerünk – álltam fel.

Ismét Lulu állított le minket. Micsoda éjszaka volt! Nem tudom, a többiek mit csináltak, de én egyfolytában ittam, és izzott bennem a sok, fel nem használt adrenalin.

– Nézd, felejtsük el, öregem – mondta az este vége felé Tony, és én olyan ostobának és elcsigázottnak éreztem magam, hogy őszintén szólva, még kezet is fogtam vele.

Egy héten át viseltük egymást négyen, aztán Tonynak és Teddynek vissza kellett utaznia a fővárosba. Elutazásuk estéjén Lulu rossz hangulatban volt. Később elvittem egy mulatóba, de ott sem bírt magával.

– Ki nem állhatom Tonyt – mondta. – Most jön ki rajtam. Gyűlölöm a közönségességét, te nem, Bogár? Engem is közönségessé tesz. Olyan undorító.

A következő estéken visszajártunk A Macskajajba. Visszazökkentünk a megszokott kerékvágásba. Amerikából jöttemet játszottunk, és hallgattuk Martin Pelley előadásait arról, hogy Dorothea mennyire tökéletes. Luluban mégis megváltozott valami. Megint goromba volt velem, az ágyban pedig fásult és érdektelen. Vastag ködként ült rajta a depresszió.

Hogy felderítse Lulut, Dorothea az egyik estére mozigépészt hívott, és megnéztük Lulu két filmjét. Mint filmek szerintem rosszak voltak, de Lulu játéka zavarba ejtő volt. Voltak jelenetek, amikor a forgatókönyvbeli karaktert hozta, máskor önmagát, és számos jelenetben előttem eddig ismeretlen, új arcát mutatta. Amit csinált, az mindig a szerep lényegének közelében maradt, és amit csinált, diadalt jelentett számára, és gyönyörűbb volt, mint amilyennek valaha is láttam. Olyan lányként lejtett végig a filmen, aki félúton volt a gyermek és a nő között. Naiv tisztasága arra ingerelte a férfit, hogy az ellenkezőjét fedezze fel benne. Érzéki hangocskájától megindultak a testnedvek. Mellette ültem a vetítés alatt, és úgy éreztem, Lulu látomást lát. Kis hangok törtek elő a torkából, a száját hol kinyitotta, hol becsukta, teste előre-hátra hintázott. Áhítattal, fájdalommal és valamiféle félelemmel vegyes tisztelettel tanulmányozta saját magát.

Aztán megivott egy italt, félmosollyal vette tudomásul Dorothea barátainak elismerő szavait, nem felejtett el köszönetet mondani értük, s arra is futotta erejéből, hogy még egy félórát maradjon. Amikor hazaértünk, kitört belőle a hisztéria.

– Rémes, rémes – zokogta.

– Mi rémes? – Még mindig magam előtt láttam Lulu filmbeli képét, amely számára nyugtalanítóbb és valóságosabb volt, mint bárki, akit valaha is ismert.

– Jaj, Sergius – sírta –, további életemben lefelé kell mennem.

Mint minden ilyen pillanatban, most is egyszerre történt minden. Megszólalt a telefon. Tony telefonált a fővárosból. Lulu belezokogott a kagylóba, letette, megint sírni kezdett. Miután félórán át megnyugtattam, megtört hangon kijelentette:

– Sergius, jogod van megtudni. Lefeküdtem Tony Tannerrel.

– Hol? Mikor? – kiáltottam harsányan, mintha ez lett volna a legfontosabb.

– Egy telefonfülkében.

Amint ezt kimondta, végtelen bánat fogta el. Annyit azért még sikerült elmondania, hogy Tony megbecstelenítette.

– Sosem leszek már semmire sem jó – sírta a sötétben, mert leoltottam a lámpát, és mellette ültem az ágy szélén, cigarettázva.

Másnap elhagyta Desert D’Ort, és a fővárosba utazott. A forgatás csak tíz nappal később kezdődött, mégis sürgősen el kellett utaznia. Egy héten át próbáltam elérni, de sohasem válaszolt az üzeneteimre, és sohasem volt otthon.

XVIII

Egy éjjel, amikor az ágyban feküdtek, Eitel apró gödröcskéket vett észre Elena combján. Ez volt az egyetlen hiba a bőrén, Eitelt mégis mélységesen elkeserítette. Nem tudta levenni róla a szemét. El kell engednie Elenát, gondolta. Vele nincsen jövője, és már csak néhány éve maradt a fiatalságából.

Hogy gyűlölte magát! Abban a gondolatban keresett vigasztalást, hogy ő az egyetlen, aki ekkora felelősséget érez a lányért. Csakhogy Eitel kénytelen volt visszaemlékezni, hogy a viszonyt ő kezdte, ő tette azzá, ami, ezért nem tud menekülni. Mi lesz Elenából? Sok férfi lesz még Eitel után, sok szerelem, s egyik lehetetlenebb, mint a másik. Ha a lány sosem fog felnőni, inni fog vagy éppenséggel kábítószerezni – nincs szükség melodrámára, mondogatta magának Eitel –, mire juthatna? Eitelt megint elfogta az együttérzés és szenvedett. A képzeletében élő képnek szólt ez az együttérzés, a mellette fekvő test iránt semmit sem érzett. Ez a test csak az útjában volt, nem tudott igazán hinni fájdalmas létezésében.

Mégis érezte a lány csüggedését. Elena nyugtalanul aludt, éjszakáról éjszakára rémülten riadt fel álmából, és remegett a sötétben. Rabló matat az ajtónál, mondta ilyenkor, vagy a konyhában hallott valamit. Amit csak az újságban olvasott erőszakról vagy gyilkosságról, megismétlődött a félelmeiben.

– Ma követett egy férfi – mondta például.

– Persze. Vonzó nő vagy – felelte ilyenkor bosszúsan Eitel.

– Nem láttad az arcát.

– Biztosan le akarta vágni a fejed és jutazsákba akarta dugni.

– Szeretnéd, mi? – Elena keserűen nézett a férfira. Örömgyerek vagy. Csak akkor szeretsz, amikor jókedvem van.

Az állítás igazsága ingerelte Eitelt.

– Te vagy az örömgyerek – vágott vissza. – Ha szépeket mondok, akkor szeretsz.

– Olyan fensőbbséges vagy – mondta Elena. – De nem tudod, mi jár a fejemben.

Félóra múlva fény derült Elena legújabb titkára. Apáca akart lenni.

– Megőrültél? – kérdezte. Bár cuki apáca lennél.

– Egy apáca sosincs egyedül – mondta Elena.

Eitelt lehangolták a lány szavai. Valóban elpusztítok mindent, gondolta, amihez hozzáérek. Annak aki vele élt és szerette, csak magányt tudott nyújtani.

– Az apácáknak mindig van társasága – mondta makacs hangon Elena.

Pár nappal később azon kezdett tanakodni, levágassa-e a haját. Újra meg újra visszatért a témára. Tetszene-e Eitelnek? Jól festene rövid hajjal? Mi Eitel véleménye? Vágassa le? És Eitel úgy tett, mintha érdekelné a téma, és végül ott tartott, hogy talán jobb lenne, ha levágatná a haját. Elenának a haja volt az egyik legszebb része, de egy-egy este folyamán általában összekócolódott. Elena nemigen volt képes ápoltnak látszani.

– Akkor is szeretni fogsz, ha levágatom a hajam? – kérdezgette Elena, majd döntött. – Nem, nem fogsz szeretni.

– Hogy a szerelmem a frizurádtól függ-e, akár nyomban kipróbálhatod – mondogatta Eitel, miközben arra gondolt, lehet hogy igaza van.

– Igen, ki kéne próbálnom – ismételgette Elena.

Amióta hazatért Bobby házából, Eitel tudta, hogy a kelleténél korábban próbált szabadulni Elenától. Így aztán szomorúan, mert maga sem tudta, Elena vagy önmaga miatt szomorkodik-e, újra meg újra elismételte neki: „Nem tudok adni neked semmit”, mintha ennek gyakori ismételgetésével rábírhatná a fölötte ítélkező démont a kegyelemre. „Próbálkozol”, mondaná a démon, „Nem vagy teljesen becstelen”. De miközben állandóan ismételgette Elenának, hogy nem adhat neki semmit, egy másik gondolat vonzotta. Azokon a hosszú álmatlan éjszakákon az járt a fejében, hogy a tisztesség kedvéért feleségül kell vennie, valakinek csak el kell vennie őt. Másként előre hallotta Elena jövendőbeli szeretőinek kifogását: „Munshin nem akarta, Eitel sem akarta, miért venném el éppen én?” Az egyetlen megoldás a házasság lett volna, és Eitel azon töprengett, hogyan kérje meg őt, és aztán hogyan rendezze el a válást, így Elena minden bizonnyal találna magának valakit. Az egykori Mrs. Eitel, az egykori rendező elvált felesége jobb, mint a Miss Esposito. Így tehát negyedszer is megnősülne – vajon mennyibe kerülhet ez? Elena pedig... úgy erezné, olyan fontos neki, hogy a nevét adja. Hülyeség. Elena számára azonban fontos lenne. Ha ügyesen játszana ki a kártyáit... csakhogy Elena erre nem képes, egyáltalán nem tudja kijátszani a kártyáit. A lány iránti dühvel bámulta a mennyezetet, és eltűnődött, vajon képes lesz-e Elena valaha is úgy látnia a dolgokat, ahogyan ő. Így teltek a napok, és Eitel dolgozott a forgatókönyvén, és nem lelt kielégülést a munkában, pedig jól haladt.

Egy délután éppen munkába temetkezett, amikor Lulu telefonált. A filmje forgatását egy héttel elhalasztották, és úgy határozott, hogy egyetlen estére Desert D’Orba utazik. Dorothea partit ad a tiszteletére.

– Charles, te vagy az, akinek ott kell lennie – mondta a telefonban Lulu. – Azt hiszem, csak azért megyek vissza, hogy veled beszéljek.

– Hallom, szakítottál Sergiusszal – mondta Eitel.

– Igen, kissé hektikus volt, de úgy vélem, már begyógyultak a sebek.

– A tieid biztosan – mondta Eitel.

– Szemétláda.

– Azt mondtad, Dorothea rendezi a partit?

– Charley, semmi vész. Dorothea komolyan szeretné, ha eljönnél. Nem mondhatok többet, de hidd el, okom van rá.

A parti olyan volt, mint más partik. Eitel nem lepődött meg, hogy az estély tiszteletére feldíszítették A Macskajajt, és azon, hogy vagy ötvenen zsúfolódtak össze Dorothea kuckójában, és még ötvenen jelezték, hogy jönnek. Lulu az előszobában volt éppen, és Eiteléket egyenesen Dorotheához vezette, aki bárszéken ülve fogadta vendégeit.

– A francba – mondta Dorothea –, ahányszor csak látom szegény Charley Eitelt valami partin, mindig bemutatnak minket egymásnak.

– Egyszer igazán meg kellene ismerkednetek – mondta Elenáról tudomást sem véve Lulu –, igazi románc lenne.

– A románc már megvolt – nevetett a maga hangos módján Dorothea. Elenára kacsintott. – Érezd jól magad, édesem.

Eitelék körbejárták a szobát, elbeszélgettek Dorothea férjével. Martin Pelley-t elbűvölte Elena, félrehúzta Eitelt, hogy közölje, milyen csodás barátnője van.

– Nagy gyerek – mondta. Aztán odaszólt a lánynak. – Elaine – mondta Pelley –, csodálatos vagy, édes vagy.

Elena elpirult, és idegesen pillantott végig a Dorothea kuckójában összezsúfolódott tömegen.

– Nagyon kellemes parti, szerintem – mondta.

– Tudjátok, sokat töprengett rajtatok – folytatta Pelley. – Ahogyan mindenki. Mikor akartok végre összeházasodni?

Elena arca kifejezéstelen maradt. Pelley Eitel vállára csapott.

– Az ilyen bájos, megnyugtató lányt el kell venni.

– Nem kellek neki – mondta Eitel.

– Iszom valamit – állt odébb Elena.

– Remek esténk van – folytatta Pelley, és közelebb hajolt Eitelhez, és részegen suttogta: – El kell venned Elenát.

– Igen – mondta Eitel. Pelley idegesítette. Olyan volt, mint minden nős férfi.

A partin kitalálósdit játszottak, szópókert játszottak, tömeg tolongott a hallban, a kuckó és a nappali között felállított félkarú rablóknál, folyamatosan játszottak, vidáman tömték negyeddollárosaikkal a gépeket, a Dorothea O’Faye Nyugdíjalap felirat alatti nyíláson át. Eitel szem elől vesztette Elenát. Élvezettel csatlakozott a szópókerezőkhöz, és könnyedén lett csapata legjobbja. Egy-két óra múlva – nem számolta – ráunt, és megállapította, hogy berúgott. Látta, hogy Elena a szoba túlsó sarkában feszeng egy csoport szélén, de eszébe sem volt odamenni, és megmenteni. Később látta, hogy Marion O’Faye beszélget a lánnyal, de ez sem zavarta. Nem lesz abból semmi.

Egy olyan férfi közeledett Eitelhez Dorotheával, akit rögtön felismert. Richard Sewyn Crane kongresszusi képviselő volt az, az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság tagja, akiről Eitel álmodni szokott. Lidérces álmaiban gyakran látta az ősz hajú Crane pirospozsgás orcájú, fiatalos arcát, gyakran hallotta a képviselő halk hangját.

– Ideje, hogy ti ketten felfedezzétek egymást – mondta Dorothea, és magukra hagyta őket.

– Jó kis parti ez a mai – mondta Crane –, de hát Dorothea mindig jó partikat rendez.

Amikor Dorotheának megvolt még a rovata, hetente legalább egyszer megemlítette Crane-t. Nagy képviselő, mondta olvasóinak Dorothea, és hozzátette, hogy minden barátsága közül ezt becsüli a legtöbbre.

– Nem ismerem Dorothea partijait – mondta Eitel. Óvatosan beszélt, uralkodott érzelmein.

– Ha ismerné Dorotheát, megszeretné – mondta bizalmaskodva Crane. – Dottie... nos, Dottie tapasztalt vén róka. Az olyan színházi emberek, mint maga, vonzódnak az ilyen lányokhoz. A szópókerezők viharos nevetésének kíséretében Crane tréfásan kacsintott. – Mr. Eitel – mondta –, beszélni szeretnék magával. Felmehetnénk?

Eitel ostoba képpel meredt a képviselőre. Amikor semmiféle válasz nem jutott eszébe – olyan sok ellentmondásos felelet közül kellett volna választania –, egyszerűen bólintott, és dobogó szívvel követte Crane-t. Az emeleti cselédszobában kötöttek ki. Az asztalon palack állt, a hamutartó mellett bontatlan csomag cigaretta hevert.

A képviselő leült az ágyra, Eitelnek a szoba egyetlen karszékét ajánlotta fel. Lentről félig elfojtottan szűrődtek fel a parti mohó, kapzsi zajai.

– Régóta szeretnék beszélni magával – mondta Crane.

– Értem – Eitel az asztalon álló whiskys üvegre pillantott.

Crane hátradőlt, alaposan szemügyre vette Eitelt.

– Mr. Eitel – mondta –, tudom, nem kedvel engem mégis az a különös, hogy amikor meghallgattam magát, úgy éreztem, más körülmények között barátok lehetnénk.

– Nem meggondolatlanság, ha velem látják? – szakított félbe Eitel. A pulzusa helyreállt, ám az arcán változatlanul uralkodnia kellett.

– A politika csupa veszély – mondta Crane –, de nem hiszem, hogy ezt félreértenék.

– Vagyis a bizottság tudja, hogy találkozik velem.

– Tudják, hogy érdekel az ügye.

– Miért?

– Mindannyian sajnálatosnak tartjuk ezt a dolgot.

– Na ne!

– Mr. Eitel, nyilván úgy képzeli, nekünk érdekünkben áll az emberek meghurcolása. Ez nem így van. Engem személy szerint, igen nagy mértékben aggaszt ennek az országnak a biztonsága, de egyikünk sem kíván senkit sem fölöslegesen bántani. Csodálkozna, milyen remek munkát végzünk egyes tanúkkal. Elmondhatom, mindig is hittem abban, hogy mindenfajta munkában van valami felemelő. Atyám falusi prédikátor volt, tudja – tette hozzá bizalmasan, és amikor Eitel nem mosolygott, Crane hűvösen biccentett.

– Amikor megjelent a bizottság előtt – folytatta –, úgy tudtuk, tagkönyves tag. Azóta megtudtuk, hogy nem így van.

– Akkor miért nem mondja ki ezt a bizottság?

– Jogos kérés volna? – kérdezte Crane. – Maga meglehetősen nagy hatású dolgokat mondott.

– Nem értem, miért érdeklődik irántam.

– Úgy érezzük, segíteni tudna nekünk. Ha áttekintenénk a korábbi kapcsolatait, elképzelhető, hogy olyan információra bukkanna, amelynek maga sincs tudatában.

– Titkos meghallgatást javasol?

– A bizottság nevében nem beszélhetek, de részben ezért akartam magával beszélni.

Eitel tudta, hogy többször megfordult a fejében a titkos meghallgatás kísértése. Talán ezért nem volt képes udvariaskodni.

– Crane, ha vallomást tennék – mondta –, mit kezdenének a lapokkal?

– Kézben tartanánk őket. Kinevethet, de úgy érezzük, félretájékoztatják a közvéleményt velünk kapcsolatban. – Crane vállat vont. – Talán megbeszélhetné az ügyvédjével és a reklámfőnökével, hogy adjanak koktélpartit. Ha jól tudom, ilyesmivel mindig meg lehet puhítani a sajtót. Persze, nem vagyok az ilyen dolgok szakértője.

Eitel most elmosolyodott.

– Képviselő úr, nehéz magát amatőrként elképzelni.

– Mr. Eitel – mondta Crane – nem tudom, van-e értelme így folytatnunk ezt a beszélgetést.

– A politikusnak el kell viselnie egy-két sértést – mondta Eitel –, kivált a pályafutása elején.

Crane a nevetést választotta.

– Miért próbál ellenállni nekem? – kérdezte szívélyesen. – Csak segíteni akarok magán.

– Jobban szeretek én segíteni magamon – nézett a képviselőre Eitel. – beszéljen a bizottságával. Van némi remény, hogy megegyezhetünk. Feltéve persze, ha a meghallgatás titkos lesz.

– Átgondoljuk – mondta Crane –, és értesítjük. Holnap visszarepülök a Keleti partra, de itt az irodám telefonszáma, ha beszélni kívánna velem. – Mosolygott, megveregette Eitel vállát, majd elmondott egy viccet egy titkos ügynökről, aki nőnek öltözve jelent meg egy banketten. Aztán visszamentek a többiekhez. A kuckóban különváltak, Eitelnek sikerült befurakodnia az egyik sarokba, és ismét inni kezdett. Maga sem tudta, jókedvű-e, vagy inkább pocsék a hangulata.

Marion Faye lépett hozzá.

– Vesztettél egy lányt a javamra – mondta.

– Elenát? – kérdezte Eitel.

– Bobbyt. – Marion szippantott a cigarettájából. – Megállapodtunk Collie Munshinnal, amikor a múlt héten itt járt.

– Mit akar a lánnyal Munshin?

Faye vállat vont.

– Semmit. Állományba akarja vétetni a Supreme-nál.

– Szegényke.

– Imádni fogja – mondta Marion. – Karrier. – Mosolygott. – Tudod, hogy Don Beda is itt van.

– Nem Európában kellene lennie? – kérdezte Eitel.

Marion erre nem reagált.

– Don aszongya, csípi Elenát. Szeretné, ha megismerkednél a feleségével, megnéznéd, csíped-e.

– Azt hittem, Beda elvált – mondta Faye-nek Eitel.

– Újra megnősült. Majd meglátod, micsoda bulája van. Angol modell, nem tudtad?

Beda házasságai híresek voltak, senki sem értette őket. Különböző időpontokban felesége volt egy színésznő, egy színesbőrű énekesnő, egy európai nemesi címmel bíró texasi olaj-milliomosnő – ez különösen nagy botrány volt –, és Dél-Amerika állítólag legdrágább bordélyházának a madámja. Bedáról ráadásul az a hír járta, hogy New Yorkban ő rendezi a legvadabb partikat. Legendásak voltak ezek a partik, mindig eljutottak a végső kiteljesedésig és a kemény magból, akik ott maradtak a zenekar távozása után is meg a kíváncsiakból meg a hétvégére hazatért kollégista fiúkból mindenki, aki csak maradt, hozzáférhetett mindenkihez. Sikkes dolognak számított azt mondani: „Ott jártam Beda egyik partiján. Persze korán eljöttem.”

Azóta megérkezett a másik ötven vendég is, és a kuckóban már annyian szorongtak, hogy Faye és Eitel egymás arcába lihegtek. Valahol valaki énekelni próbált egy dalocskát, és Eitel eltűnődött, vajon hány találkozót hozott össze azon az estén Dorothea. Gyűlölöm a közvetítőket, gondolta kótyagos fejjel, letaglózta a tömeg és az elfogyasztott ital.

– Nem tudom – mondta. – Ma inkább nem találkoznék Bedával.

De másként alakult. Beda utat tört magának Eitelhez, a kezét szorongatta.

– Charley, öreg haver – mosolygott.

Bedában az volt a sajátos, hogy úgy festett, mint egy szatír. Jóképű volt, enyhén túlsúlyos, arcán kis sebhely, fekete bajusz, dülledt szem: annak az embernek a magabiztosságával közlekedett a világban, aki tudja, hogy beszélnek róla, és büszke volt arra, hogy bárkit meghív a partijaira.

– Az ember sosem tudhatja, miféle szuperméretűek esnek be – szokta mondani nevetve. – A pénzemre buknak – és ilyenkor mindenki harsogva röhögött, annak ellenére, hogy Beda valóban nagyon gazdag volt. Eitel egyszer mesélt róla Elenának, aki teljes izgalomba jött.

– Mivel foglalkozik? – kérdezte a lány.

– Senki sem tudja. Rejtélyes egy pasas. A tőzsdén szerezte a vagyonát, legalábbis úgy beszélik. Úgy hallottam, szállodái vannak, talán mulatói is. És úgy tűnik, valami köze van a televízióhoz is, persze nagyban.

– Vagyis nagyon sok lábon áll – jegyezte meg Elena.

– Igen. Nehéz lenne nyakon csípni.

Eitel oldalán Beda éppen azt mondta:

– Charley, nagyon csinos barátnőd van.

Eitel bólintott.

– Hallom, megint megnősültél.

– De még mennyire – mutatott Beda egy vörös ruhás, magas nőre, akinek cizellált arcán üres, fensőbbséges kifejezés ült. – Mindent kipróbáltam – mosolygott –, de Zenlia a csúcs. Egy bizonyos hájas királytól kellett ellopnom.

– Nagyon szép – mondta Eitel. Ebben a pillanatban, részegen, az émelygés határán úgy gondolta, ez a nő a legszebb, akit valaha is látott. És micsoda költséges szépség. Legnagyobb bosszúságára észrevette, hogy Marion eltűnt.

– No, öregem, összekalapáljuk? – kérdezte Beda. Egyre inkább így beszélt. Amikor Eitel évekkel korábban megismerte, Bedának még irodalmi stílusa volt, sőt tanulmányokat írt különféle ezoterikus témákról. Beda akkor a fővárosban élt első feleségével, a színésznővel. Akkoriban még nem volt annyira ismert, és Eitel kissé ellenzékinek tartotta, mert Beda arra költötte a pénzét, hogy filmet gyártson és rendezzen. A film anyagi és kritikai szempontból egyaránt kudarcnak bizonyult, túlságosan sok olyan utalás, rejtett célzás és atmoszféra jellemezte, amelyeket senki sem értett, fölöttébb költői alkotás volt. Eitel úgy vélte, Bedában van tehetség.

De ki emlékezne a tehetsége miatt Bedára? Egy Bedánál töltött éjszakán felajánlotta Eitelnek a feleségét. Eitel egy olyan lánnyal volt, akit alig ismert és Beda azt javasolta, hogy cseréljenek. Kellemes volt mind a négyüknek, és Beda felesége azt mondta Eitelnek:

– Szeretnék újra találkozni veled.

Így hát Eitel emlékezetében megmaradt ez az érdekes éjszaka. Beda volt az, aki attól kezdve távol tartotta magát Eiteltől.

– Charley, kérdem, összekalapáljuk?

– Ezt meg hogy érted?

– Esküszöm, te részeg vagy. – Beda egy nőre pillantott, aki kíváncsian nézte, és amikor rákacsintott, a nő zavartan elfordult. – Istenem, a turisták – mondta. – Tönkre teszik Desert D’Ort. Zenlia megunta New Yorkot, és én azt ígértem neki, hogy itt nagy buli lesz. „A sivatagban?” – kérdezte – és Beda nevetni kezdett. – Nézd, Charley, mi mindig csíptük egymás ízlését. Jó elképzelésem van arról, milyen lehet Elena. Egy csöppnyi durvaság, karcosság, egy árnyalatnyi közönségességgel és rengeteg energiával. Igazam van?

Mintha valami helybéli gazda boráról beszélt volna.

– Nem egészen – felelte Eitel. – Elenában több van, mint energia. – Maga sem tudta, védi-e a lányt, vagy árulkodik. „Az élet egyre zavarba ejtőbb”, volt ideje gondolni.

– Több, mint energia – ismételte Beda. – Tehát tud, nem igaz, Charley? – kérdezte, és válaszolt is magának. – Igen, már értem. Nagyon érzékeny lány. – Nevetett. – Charley, én mondom, össze kell hoznunk a bulit. Aztán mindannyian többet fogunk majd tudni utána.

„Elég a szövegből”, akarta mondani Eitel, de inkább hallgatott. Kihasználva részegségét, titokzatosan Bedára mosolygott.

– Tudod, Don – mondta akadozó nyelvvel –, minden ínyencben egy elveszett filozófus lakik.

– Ha-ha, ha-ha. Ahogyan Munshin mondja: „Szeretlek”.

Minthogy Beda változatlanul vigyorgott, Eitel végül azt mondta:

– Elena bonyolult lélek.

– Miféle beszéd ez? – nézett körül a teremben Beda. – Nem ismerek senkit, aki nem bonyolult. Miért nem lépünk le, és megyünk hozzánk? – Amikor Eitel nem felelt, Beda számolni kezdett. – Vagyunk mi négyen – mondta –, te, én, Zenlia és Elena, aztán Marion meg pár pipije. Láttad őket? – Az egyik nagyon helyes. Egyedül Marion mer megjelenni egy call girllel Dorothea partiján. Aztán gondoltam még Lulura és bármelyik pár nélküli pasira, akit meghívhatnék. Szívesen meghívnám Dorotheát is, annyira tiszteletre méltónak látszik az utóbbi időben.

– Dorothea nem jönne.

– És Lulu?

– Nem, Lulu elutasítana – mondta Eitel, hogy időt nyerjen.

– Biztos vagy benne?

– Nem szereti a rajtaütéseket – mondta Eitel.

– Akkor hát maradnánk mi, a többiek.

Eitel kifelé kezdett hátrálni a sarokból.

– Ma este nem, Don – mondta –, igazán nem.

– Charley!

Miféle kifogást találjon?

– Don, meg kell bocsátanod – mondta sután –, de ma front van.

Beda figyelmesen, csillogó szemmel nézett rá.

– Jobban szeretnéd inkább, ha egy másik este jönnénk össze négyesben?

Eitel egy névjegyet forgatott a zsebében. Vajon kié lehet, tűnődött, aztán eszébe jutott. Crane kongresszusi képviselőé.

– Nem tudom, nem hiszem – mondta Eitel. – Ha meggondolnám magam, felhívlak.

– Majd én hívlak téged – hangsúlyozta Beda, és hagyta eloldalogni. A fenti fürdőszobában, hányás közben Eitelt megszállta az a fajta tisztánlátás, amelyik ilyenkor szokott jönni. Minden a helyére került, és eltávolodott. „Valóban nemet akarok mondani Crane-nek? – kérdezte magától. Ismét öklendezett, és tűnődve hozzátette: „Miért olyan eleven mindig az agyam, amikor részegebb vagyok, semhogy bármit tehetnék ellene?”

Miután leért, odafurakodott a bárpulthoz, és bedobott néhány aszpirint, mielőtt italt kért volna. Egy alacsony termetű chicagói üzletember, Mr. Konsolidoy szólította meg, aki kíváncsi volt Eitel véleményére, hogy mennyibe kerülne egy dokumentumfilm az üzletéről. Joghurtgyártásról van szó, magyarázta Mr. Konsolidoy.

– Valami olcsót, de elegánsat szeretnék.

Így szokás – mondta Eitel, és újra töltött magának. Minden idiotisztikus, de minden. – Érezni a leheletemen a hányást? – kérdezte komoran.

Ismerős zizegés hallatszott a háta mögött, és Lulu csókolta arcon.

– Charley, egész este kerestelek. Hát nem csodálatos, hogy Crane ennyire érdeklődik irántad? – Eitel bólintott, és Mr. Konsolidoy búcsút intett nekik.

– Barátom – mondta az olyan udvaronc büszkeségével, aki idegen szófordulatot sajátított el –, hagyom, hogy udvaroljon a hölgyének.

– Ez ki? – kérdezte Lulu.

– Olyan pali, aki azt szeretné, ha egy kétmillió dolláros eposzt rendeznék neki.

– Charley, igazán örülök. Mennyit ajánlott?

– Fél lepedőt.

Lulu értetlenül nézett a férfira, aztán elnevette magát.

– Bedőltem neked – mondta, és Eitel vállára tette kezét. – Charley, képes vagy meghallgatni ma este? – Mielőtt Eitel válaszolhatott volna, már folytatta is. – Az az érzésem, hogy te vagy az egyetlen, aki képes megérteni, mit érzek most.

– Miért én? – kérdezte Eitel.

– Azért Charles, mert egykor nagyon szerelmes voltam beléd. És bántottál. Én meg mindig úgy tartottam, hogy azok az emberek értenek meg a legjobban, akik bántani tudnak.

Eitel reménytelenül részeg volt. Mindegy volt már, iszik-e még több whiskyt, vagy sem, úgyis szédülni fog, levert lesz miközben a gyomra vészesen háborog.

– Igen, Lulu, nálam ugyanez volt a helyzet – mondta. Úgy érezte, most bármit képes kimondani.

– Csacsik voltunk, nem?

– Csacsik.

– Tudod, megint szerelmes vagyok.

– Tony Tannerbe?

Lulu bólintott.

– Azt hiszem, ez most az igazi. – Amikor Eitel nem felelt, a lány folytatta. – Mindenki ellenünk van. Én vagyok az egyetlen, aki megérti Tony bizonyos oldalát.

– Gyönyörűen írtad le a szerelmet – mondta Eitel.

– Komolyan beszélek, Charles. Tonynak sok rejtett képessége van. A felszín alatt érzékenyebb, mint gondolnád, én pedig szeretem a férfiakban ezt a társítást.

– Miféle társítást?

– Hát a durvaságot meg az érzékenységet. Tony a kettő furcsa keveréke. Ha kissé ki tudom csiszolni, igen érdekes ember lesz. Neked meg kellett értened – mondta.

– És mióta?

– Az utóbbi tíz napban – felelte Lulu. – Különben kezdettől fogva jól szórakoztunk. Tony két lábon járó lexikon. És az a legmurisabb, hogy eleinte még csak nem is kedveltem.

Kavarogtak körülöttük az emberek, a parti zaja Eitel fülét ostromolta. Ismét megcsodálta Lulunak azt a tulajdonságát, mely benne is megvolt. Mindketten képesek voltak úgy odabiccenteni az ismerősöknek, hogy azok nem mertek közelebb jönni.

– És Sergius? – kérdezte Eitel. – Meghívtad ma estére?

– Természetesen – bólintott Lulu. – Csak biztosan otthon duzzog.

– Két hete még azt hitted, őt szereted.

– Ó – mosolygott Lulu – még annyit kell tanulnia – és ismét Eitel karjára tette a kezét. – Charley, szeretném, ha tudnád, hogy csak a legjobbat akarom neked. Komolyan mondom, te vagy az egyik legrendesebb ember, akit valaha is ismertem – folytatta fátyolos szemmel. – Már azt is látni kezdem, hogy mit látsz Elenában. Kezdem őt megkedvelni.

– Szóval szerelmes vagy Tonyba? – ismételte Eitel.

– Biztos vagyok benne, hogy az vagyok.

– Nyilván azt kívánod tőlem, hogy kiábrándítsalak.

– Jaj, részeg vagy.

– Nem, csak azon tűnődöm, miért nem hoztad magaddal.

– Mert... el akartam szabadulni egy kis időre, hogy gondolkozhassak felőle. És most hiányzik.

Olyan bájos látvány, gondolta Eitel. Miközben beszélgettek, Lulu ibolyakék szeme szüntelenül mosolygott rá, finom árnyalatnyi változásokkal, mintha azt mondaná: „Bármit tettessünk is, mi ketten azért emlékezünk”. Eitel vénülő kéjencnek érezte magát. Igaz lenne hát, hogy csupán egy évvel ezelőtt, két évvel ezelőtt házasok voltak, és mindenki úgy érezte, hogy rangon alul nősült? Lulu ma már fölötte áll rangban, és új nemzedékek jöttek, Tony Tannerek, akik egykor órákon át várakoztak az előszobájában, csak hogy üdvözölhessék.

– Tényleg nemsokára Európába utazol? – tört fel a kérdés a csöndből. Hát persze, hogy Lulu nemsokára Európába utazik. Csak adódjon egy kellőképpen fontos parti, és már megy is.

– A legőrültebb az a dologban – mondta Lulu –, hogy szerintem Tony nem is szerelmes belém.

– Semmi vész. Majd az lesz, ha köztiszteletben állóvá teszed.

– Egyre öregebb és epésebb vagy, Charley.

Az a legrosszabb, gondolta Eitel, hogy ennyire kívánja. Jobban kívánta Lulut, mint a házasságuk alatt valaha is. A terem túlsó felében látta Bedát Elenával beszélgetni, és tudta, ha most eltűnne a partiról Luluval, Elena valószínűleg Bedával és Beda meseszép feleségével távozna.

– Min gondolkodsz? – kérdezte élesen Lulu.

Eitel érezte, hogy lábujjhegyen imbolyog.

– Éppen arra jutottam, – mondta Eitel –, hogy képtelenség visszaemlékezni, hogy néz ki egy volt feleség teste.

Lulu nevetett.

– Mi lett a fényképekkel, amiket rólam csináltál?

– Jaj, hát megsemmisültek – mondta Eitel.

– Nem hiszek neked, Charles. – Egy könnyed simogatás végén ujjai közé csippentette a férfi fülcimpáját. – Azt hiszem, mocskos dolog – mondta –, de nem zavar, hogy van rólam néhány olyan kép is, persze csak egypár.

– Lulu, menjünk el innen – mondta Eitel.

– Minek?

– Nagyon jól tudod.

– És hagyjuk itt Elenát?

Eitel gyűlölte Lulut ezért a kérdésért.

– Igen, hagyjuk itt Elenát – mondta, és úgy érezte, mintha szentségtörést követett volna el. A szentségtörés az volt, hogy olyan könnyű volt kimondani.

– Charles, szerintem nagyon vonzó vagy ma este, de én hű akarok maradni Tonyhoz.

– Egy túrót!

– Aljasság, hogy erre kértél. Egyszerre csak egy dolgot kell megtanulnom.

– Menjünk innen – mondta Eitel. – Megmutatom neked a legújabb lexikonomat.

Ekkor érzékelte a válla mögött Elenát. Nem tudhatta, hallotta-e amit mondott, de nem számított. Úgy hajolt Luluhoz, hogy azt nem lehetett félreérteni.

– Haza akarok menni – mondta Elena –, de neked nem kell jönnöd. Tudom, hogy maradni akarsz. – Elena közel állt ahhoz, hogy jelenetet rendezzen, márpedig ez a jelenet Dorothea O’Faye partiján elviselhetetlen lett volna.

– Nem, veled megyek – mondta higgadtan Eitel.

– Miért nem maradsz, Charles? – kérdezte Lulu. – Elena megengedi.

– Nem kell jönnöd – ismételte Elena. A szeme szikrázott.

Eitel ezután rosszat mondott.

– Nem akarsz átjönni hozzánk egy kávéra? – kérdezte Lulutól.

– Nem hinném – mosolygott Lulu.

– Persze, gyere csak át a disznóólba – mondta Elena. – Disznók disznóólba valók.

– Jó éjt, Lulu – mondta Eitel.

Senkitől nem köszöntek el. Az ajtóban Dorothea csípte el őket. Nagyon részeg volt.

– Összejött a dolog a képviselő barátommal? – kérdezte nehezen forgó nyelvvel.

– Köszönetet vársz? – kérdezte Eitel.

– Egész életedben ilyen pofátlan, simlis tróger akarsz maradni?

Amint Eitel Dorothea dühödt, ittas szemébe nézett, eszébe jutott, hogy egykor – mindegy, milyen rövid ideig – egy ágyban háltak. Eitelbe fájdalom nyilallt. Hol nyugszanak a mennyek temetőjében a szeretők gyöngéd szavai, amikor már nem szeretnek?

– Gyerünk, Elena – mondta, nem válaszolva Dorotheának.

– Te még a kutyaszart sem érdemled meg – ordította utánuk Dorothea, amint az ösvényen menekültek kifelé.

Útban hazafelé egyikük sem szólt egyetlen szót sem. Eitel beállította a kocsit a garázsba, bement a lány után a nappaliba, és italt töltött magának.

– Gyáva vagy – mondta Elena. – Maradni akartál, mégsem tetted.

Eitel sóhajtott.

– Jaj, bébi, ne kezdd te is.

– Hogy ne kezdjem én is? El akartad vinni Lulut valahová, én meg elrontottam.

Tisztára olyan, mint egy feleség, gondolta Eitel.

– Nem rontottál el semmit, – mondta automatikusan.

– Azt hiszed, olyan nagy szükségem van rád? – sziszegte e lány. – Tudni akarsz valamit? Ha berúgok, millió kilométernyire vagyok tőled.

– Én szeretlek amikor berúgok – mondta Eitel.

– Miért hazudsz nekem – Elena arcán harag ült, miközben erőlködött, hogy ne sírjon. – Tudok élni nélküled – mondta. – Ma este a partin éreztem, hogy könnyedén elmehetnék, és sosem hiányoznál. – Amikor Eitel hallgatott, a lány még dühösebb lett. – Mondok neked valamit – folytatta –, az a barátod, az az undorító Don Beda arra kért, hogy menjek haza vele meg a feleségével, és olyanokat mondott nekem... Azt hiszi rólam, kapcarongy vagyok. És mi van akkor, ha én kedvelem az előkelőségeket és azt, hogy kapcarongynak tartanak? El akartam menni vele – sikította –, én is ugyanaz vagyok, ami ő. Csak azt ne hidd, hogy tartozol nekem valamivel. Ha szórakozni akarsz, ne hidd, hogy visszatartalak. Én is tudok szórakozni.

Rémes dolog volt mosolyogni ilyen pillanatban, de Eitel nem állhatta meg.

– Szegény kicsikém – mondta.

– Gyűlöllek – ordította Elena, és bement a hálószobába.

Jaj, Eitel nagyon részeg volt. Szegény kis örök vesztes, gondolta Elenáról. Sosem hinné el, hogy feleségül fogja venni, pedig megteszi. Üldögélt magában és kereste a szavakat, hogy a lehető legvonzóbban tegye meg az ajánlatát. Hirtelen nevetni kezdett. Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy egy órával korábban nem volt más vágya, mint hogy lefeküdjön Luluval. Abban a pillanatban Elenát kísértette meg ugyanígy Don Beda. Másként nem nevezte volna Bedát undorítónak. Mint gyenge füst a Lulu iránti vágyakozásának hamujából, úgy lebbent elő a gondolat, hogy éppen egy ilyen partin szabadulhatna meg Elenától. Az olyan ember merészségével, aki a műtő tükrében figyeli magát operáció közben, nézett önmagába Eitel. Egykor, mennyi ideje is? – elegendő volt, ha egy lány egyetlen szavával is megkarcolta, és máris patakzott annak a szégyenlős, szenvedélyes kamasznak a vére, aki egykor ő volt. Sóhajtott, részeg filozófiai rendszerek forogtak a fejében, ahol az idő folyékony, és a folyadék kiszárad, és nincs többé idő.

Eközben Elena kétségtelenül szenvedett. Van benne valami komikus, gondolta Eitel, a jó komédia lényege mindig a megbillent dráma, és Elena túlságosan komolyan veszi magát. Akkor hát kapjon drámát, itt az ideje a lánykérésnek, így hát felállt, bement a hálószobába és az ágytakarón heverő Elenára pillantott. Arcát a karjába temette, a középszerű színésznők által előadni szokott bánat klasszikus pózában. Helyénvaló volt, hogy az őszinte és komikus Elena így feküdjön. Eitel könnyedén megérintette a vállát, mire megmoccant. Valószínűleg azt akarta mondani, hogy nem gondolta komolyan, amit Don Bedáról mondott.

– Menj innen – mondta Elena.

– Nem, drágám. Beszélni akarok veled.

– Kérlek, hagyj békén.

Eitel simogatni kezdte a lány haját.

– Drágám – mondta –, sok mindent elrontottam, de tudnod kell, hogy fontos vagy nekem. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy fájdalmat okozok neked. – Bizonyos szempontból ez igaz volt. – Vagyis azt szeretném, hogy mindig boldog légy. – Ha bárkit képes lett volna boldogsággal megajándékozni, hát Elena lett volna az.

– Szavak – nyögte a párnából Elena.

– Azt szeretném, ha összeházasodnánk – mondta Eitel.

Elena ekkor felült, arcát a férfi felé fordította.

– Tudod, azt gondoltam, hogy folytathatnánk így is tovább, de amikor te azt érezted, hogy már nem jó, nos, akkor arra gondoltam, hogy mielőtt szakítanánk, összeházasodhatnánk, aztán meg elválhatnánk. Úgy értem tudom, mennyire szeretnél férjhez menni, mert úgy érzed, senkinek sem vagy annyira fontos, én pedig meg akarom mutatni, hogy nekem az vagy.

A lány szemébe könnyek szöktek, végigfutottak az arcán, lassan lecsöpögtek a kezére. Ernyedten ült, keze az ölében.

– Mit gondolsz, drágám?

– Nem tisztelsz engem – mondta színtelenül a lány.

– De, nagyon is. Nem látod?

– Hagyjuk ezt – mondta a lány.

Eitel enyhe rémületet érzett, amilyet katasztrófa előtt szokás.

– Nem érted – mondta. – Nézd, mindegy mi lesz, összeházasodunk.

Elena lassan, döbbenten csóválta a fejét.

– Jaj, Charley – mondta. – Gyűlölöm magamat. Próbálom összeszedni a bátorságom, hogy elhagyjalak, de nem megy. Félek.

– Akkor hozzám kell jönnöd feleségül, ahogy mondtam.

– Nem. Nem érted, hogy sosem tudnám megtenni? Nem veszed észre, hogyan kértél meg?

– De hát hozzám kell jönnöd – mondta pánikban Eitel. Előkészítette a menekülés útját, és Elena éppen ezt próbálja bezárni. Ha nem házasodnak össze, örökre együtt fognak maradni.

– Ha nem kellek, elmegyek – mondta Elena. – De többé nem akarok beszélni róla.

Végül a lány csak elnyerte Eitel tiszteletét, de a férfi ezt képtelen volt elmagyarázni neki. Merev ujjakkal érintett meg Elena lábát. A merészségnek az a lényege, gondolta, hogy az ember nem azt választja, ami javít a helyzetén, hanem azt, ami még veszélyesebbé teszi azt. Ezért volt oly szegényes az általa ismert világ, hiszen az azt hirdette, hogy az erkölcs és az óvatosság egy és ugyanaz. Ő tökéletesen ebből a világból való volt, Elena nem.

A lány mindaddig vele fog maradni, amíg már nem kell neki, és a gondolat, hogy azután mi lesz, a valóságos seb fájdalmával mart Eitel húsába.

– Szemét alak vagyok – mondta hangosan, és hogy megmutassa csüggedését, sírni kezdett, magához szorítva a lány testét, öklét Elena hátához nyomva, miközben mellkasa rázkódott a sírás szokatlan erőfeszítésétől.

Elena gyengéd volt hozzá. Akár egy szomorú anya, simogatta a fejét. És bölcs hangocskáján ezt mondta:

– Ne erőltesd, drágám. – Ne erőltesd a sírást. – Amint ujjaival a férfi arcát cirógatta, lassú, boldogtalan mosoly játszott az ajka körül. – Látod, Charley, nem is olyan rossz ez. Bármikor találhatok magamnak másik férfit.

És ekkor gyomrának félreismerhetetlenül kegyetlen összeszorulásából Eitel rájött, hogy még mindig a féltékenység rafináltan fájdalmas börtönében él. Abban a percben meg a következő percben úgy szerette Elenát, ahogyan sohasem szeretett senkit, szerette, és tudta, hogy nem meri szeretni.

Elena ugyan fiatal volt, hangjából mégis az övénél nagyobb tapasztalat csengett ki, így hát ha vele maradt volna, kénytelen lett volna az ő útjait követni, márpedig egész életében az ilyesmitől menekült.

Így ismét kifakadt magában a tudatára nehezedő nyomás ellen – „Miért olyan eleven mindig az agyam, amikor annyira részeg vagyok, hogy nem tehetek ellene semmit?”, és ekkor elborította egész életének keserve mindazért, amit nem tett meg és amit sosem fog megtenni már, és sírva fakadt, a felnőtt férfi keserves könnyeit sírta, hiszen huszonöt esztendeje immár most sírt először. Ám miközben sírt, félig-meddig Elenát siratta, mert tudta: mivel nem hajlandó feleségül menni hozzá, más módot kell találnia, hogy megszabaduljon tőle.

XIX

Eitel távozása után érkeztem a partira, miután egész este azon tépelődtem, odamenjek-e. A meghívás Dorotheától jött, én pedig nem tudtam, Dorothea akar-e kedveskedni, vagy netán Lulu akar találkozni velem. Minél tovább tépelődtem, annál jobban tudtam, hogy elmegyek, és azon kaptam magam, hogy élvezettel fantáziálok Luluról, amint gyötrődik, hiszen már elmúlt éjjel egy óra, sőt kettő is, és én még nem futottam be. Elképzeltem azt is, hogy megcsörren a telefonom, és eljátszottam a gondolattal, hogy Lulu végighívja az egész várost, minden bárt, minden klubot, és eszébe se jut, hogy otthon keressen, hiszen nyilvánvalóan nem lehetek otthon – ha egyszer nem jelentem meg a partin, biztosan jobb dolgom akadt, így hát járkáltam a házban, miközben emésztett a vágy, hogy újra lássam Lulut. Nem volt könnyű amióta elment, de ha elbeszélném azt, hogyan töltöttem az időmet – az órákat, amikor ittam, az órákat amikor írni próbáltam, a délutánokat, amikor a bankkönyvemet tanulmányoztam, mintha azt reméltem volna, hogy ha eléggé sokáig bámulom, megnő a betétem – soha nem érnék a végére. Két napig jártam fényképezőgéppel a sivatagot, cserkésztem a homokban, infravörös fotókat készítettem különös szögekből az égre meredő kaktuszokról. Ez sem vált be. Féltem. Desert D’Or-beli tartózkodásom alatt először keveredtem ökölharcba egy mulatóban, és töprengeni kezdtem, mi lakik bennem. Néha arra gondoltam, olyan ember kezdek lenni, aki könnyen ugrik de nehezen enged, és ezekben a napokban kerestem az alkalmat a verekedésre, így minden erőmmel igyekeztem távol tartani magam Dorothea partijától, s végül mégis a kocsimban kötöttem ki.

Majdnem hajnali háromkor álltam meg A Macskajaj előtt, és amint átléptem a kapun, egész este gyűjtögetett kifogásaim elillantak, csupán a dühödt-mohó vágy maradt, hogy látnom kell Lulut. Csakhogy nagyon későn érkeztem, és azt hittem, elment már. A parti csúcsán régen túljutottak, a hideg büfé tányérjai szanaszét hevertek; a krumplisaláta halmából síbotként meredt ki egy cigarettacsikk, egy konyakos pohárban sonkafalat lebegett, a kávézóasztal alatt felfordult tál. Az ott maradtak önmaguk karikatúrájaként merültek el a legkülönbözőbb apró tevékenységekbe, így például az, aki ünnepélyes komolysággal egymás után dobálta a negyeddollárosokat a félkarú rablóba a játékos fordítottjává vált, megmutatta, hogy ellentétben józan szenvedélyével, uralkodni képes a gépen, és csupán tiszteletből eteti, és ő csodálkozott a legjobban, amikor a láda néha csörömpölve visszaköpött pár darab érmét. Az egyik pamlagon fiatal call girl aludt, szája nyitva, két karja holt súlyként lógott a földre, mély álma pontos ellentéte volt annak az éberségnek, érdeklődésnek és figyelemnek, amelyek elengedhetetlen kellékei a szakmájának.

Így találtam Martin Pelley-t is. Álla a mellén, a légzése zihált, nem aludt, csak kába volt.

– Megkaptam a magamét – mondta nekem –, Sergius, tudod te, mi vagyok én itt?

– Micsoda? – kérdeztem.

– Kifutófiú. – Pelley sóhajtott. – Jobban örülök, ha kártyázással tölthetem az estét a fiúkkal. – Az álla visszahanyatlott a mellére. – Addig élj, amíg fiatal vagy – motyogta álmosan, aztán horkolni kezdett.

A kuckóban még állt a bál, a konyhában vicceket meséltek, a fürdőszobában kisebb magánkrízis folyt éppen, aprócska pillanatok az igazság órájából, amelyeket már menet közben elfeledtek. Lulut a spájzban találtam, két karja két férfi vállán, és remegő hangon egy régi sláger paródiáját énekelte. Együtt daloltak mindhárman, harmóniát keresve diszharmóniájukhoz, és amikor Lulu megpillantott és otthagyta a két férfit, hogy kezet nyújtson nekem, azok ketten tovább énekeltek. Rendezték soraikat, mint a derék katonák, akik rendíthetetlenül állnak vigyázzban a napon, és nem vesznek tudomást a sorból kiájult nyápicokról.

– Beszélni akarok veled – mondtam Lulunak.

– Jaj, Sergius, részeg vagyok. Látszik rajtam?

– Hol beszélhetnénk? – kérdeztem ismét.

Messze nem látszott olyan részegnek, amilyennek mondta magát.

– Felmehetünk – mondta.

Ha van lehetőség, még reménykedhettem, Lulu mindenesetre a háziasszony hálószobájába vezetett, ahol a nők hagyták levetett kabátjaikat. Rövid megszakításokkal beszélgettünk egy ideig, s végül már nem törődtünk azzal, ki keresi éppen a köpenyét a hálószoba rózsás félhomályában.

– Sergius, nagyon kegyetlen voltam hozzád – kezdte Lulu.

– Hogy boldogultok Tonyval? – szakítottam félbe.

– Sergius, édes pofa vagy. De nem hiszem, hogy ha két ember egykor bizalmas viszonyban volt egymással, meg kéne beszélniük a jelenlegi helyzetüket is. Tudod, azt akarom, hogy barátok legyünk – mondta enyhe hangsúllyal.

– Ne félj – mondtam. – Közömbös vagyok irántad.

Abban a pillanatban közömbös voltam iránta. Amíg korábban azzal teltek a napjaim, hogy nem tudtam eldönteni, szeretem-e, avagy képes lennék inkább megölni, ekkor elérkeztem a múló nyugalomnak ahhoz a pillanatához, amely azzal ingerli az embert, hogy meggyógyult. Később ismét éreztem a hiányát, hónapok múlva belém hasított a fájdalom, amikor megpillantottam a nevét egy mozi portálján, olvastam valamelyik pletykalapban, hogy állítólag mit mondott, máskor egy-egy lány gesztusa vagy szófordulata juttatta eszembe őt. Mindez nem fontos, abban a pillanatban valóban közömbös voltam Lulu iránt, azt hittem, többé nem tud bántani. Így hát nagylelkű lehettem, azt mondhattam, „Közömbös vagyok”, és az olyan ember önbizalmát érezhettem, aki túlélt egy földcsuszamlást.

– Egészen rendes lány lehetnél – próbálkoztam –, ha jobb véleményed lenne magadról.

Nevetett.

– Lökött vagy, amikor pszichologizálni próbálsz. Sergius, légy kedves. Becsszavamra, ma vonzóbbnak talállak, mint eddig bármikor.

Abból, ahogyan ezt mondta, megértettem, hogy olyasvalaki vagyok, akit sosem talált különösképpen vonzónak.

– Lulu – kérdeztem, és magam is meglepődtem ezen –, tényleg vége?

– Sergius, aranyos vagy, jó vagy, sosem foglak elfelejteni – mondta, mert kedveskedni akart, holott máris elfelejtett.

Ránéztem.

– Gyere, bújjunk ágyba.

– Nem, részeg vagyok és... nem akarlak bántani.

– Ettől ne félj – mondtam. De nem gondoltam komolyan, és ugyan ki tehetné bolonddá Lulut?

– Sergius, szívecském, nem szívesen beszélek erről. Tudod ez a mi kettőnk viszonya nem volt tökéletesen testi, úgy értem, nem testi típusú viszony volt. Szerintem ez affinitás kérdése, nemde?

– És az idő...? – kérdeztem, és folytattam, emlékeztettem, hogy mit viselt, hogy mit csináltunk, ostromoltam mindannak az apró részleteivel, amit mondott, és ahogyan mondta, és Lulu mozi-mosollyal hallgatott, maga volt a figyelmes és együttérző ifjú leányzó, aki sajnálja a szép

#

– Jaj, Sergius, rémes vagyok – mondta. – Részeg lehettem.

– Nem voltál rémes.

– Mindig nagyon kellemes volt veled.

Ez betette. Nagy erőfeszítéssel, beismerve vereségemet, megkérdeztem:

– Sokszor akarsz találkozni Tonyval?

– Lehetséges, Sergius. Olyan mókás.

Egy részeg támolygott el mellettünk, a fenti előtérben üres vécét keresve, és Lulu megfogta a karomat.

– Aggódom, drágám – mondta olyan hangon, amelyből egyértelművé vált, hogy immár régi barátok vagyunk. – Herman Teppishez kell mennem holnapután. Eiteltől akartam tanácsot kérni, de nem boldogultam vele.

– Miért aggódsz?

– Mert ismerem Teppist. – Hirtelen megborzongott. – Senkinek egy szót se Tonyról – suttogta. – Ígérd meg!

Odalenn a vendégek távozóban voltak.

– Sergius, vigyél el a Jacht Klubba – kérte. – Csak egy perc, amíg bepúderozom az orromat.

Szokásos közönyével önmaga elrejtése iránt festette ki magát a hálószoba tükre előtt, szemügyre véve a púder és a szemfesték nyomait, eloszlását és színét az arcán. Volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, túlságosan sokáig nézi magát, és a tükörben látszó arc elevenebbnek tetszett a lánynál, aki nézte, és éreztem, milyen gondterhelt. Szinte hallottam annak a szellőnek a susogását, amely azt mondja: „Ez vagy te, az igazi te. Az vagy te, akit nézel, és sosem hagyhatod el az arcodat”, mert amikor lementünk, hallgatag volt, nyugtalan volt, azt a lányt kereste, aki a tükörben él.

A parti a végét járta, amikor elmentünk. Dorothea megcsókolta Lulut.

– Óvatos légy, nyuszi-muszi, hallod? – mondta, amint kiléptünk az ajtón. Hajnali négy volt, az utcán, Dorothea kapuján túl, serdülők várakoztak, tucatnyian, Desert D’Or hamis virradatában.

– Ő az, ő az – kiáltották többen is, amint kiléptünk.

– Istenem, megismerem az egyiket – mondta Lulu. – Ez a lány a fővárosból való.

– Miss Meyers, autogramot szeretnénk – mondta hivatalos hangon a vezetőjük.

– Lenne szíves aláírni a könyveinket?

– Lulu, először az enyémet – kérte egy másik.

Lulu mellett álltam, amint egymás után nevével ékesítette az albumokat, „Nagyon köszönöm” írta, „a legszívélyesebb... hello, a világon a legjobb... milliónyi köszönet...” És így tovább. Amikor a kocsin a Jacht Klub felé vittem, amikor utoljára vezettem a kocsit, hátradőlt az ülésen, és a hajával játszott. Egy pillanatra láttam az arcát, és nyoma sem volt rajta aggodalomnak.

– Jaj, Sergius – mondta az iménti, még ki sem hűlt körülrajongástól sugárzón –, hát nem csodálatos az élet?

XX

Két nappal később, félórával a Luluval megbeszélt találkozó előtt, Herman Teppis Teddy Pope-ot várta. Teppisnek szokása volt, ahogyan Lulu mesélte nekem, hogy időről időre, ahogyan ő mondta, nagyot dumáljon valamelyik sztárjával. Erről a metódusról, amit reklámszakembereinek cikkei tettek ismertté a nagyközönség számára a képeslapokban, azt terjesztették, hogy ez a titka a Supreme Filmgyárnál uralkodó családias, jó viszonynak. Teppis gyakran tartott kis beszélgetéseket az otthonában, a klubjában, a stúdió kantinjában, de a nagy dumára mindig az irodájában került sor, zárt ajtók mögött.

Teppis irodája a krémszín egyik árnyalatában pompázott – rózsás krém, chartreuse-krém vagy bézs-krém –, ilyen volt a Supreme Filmgyár összes vezetőinek irodája. Hatalmas szoba volt ez, hatalmas ablakkal, központi bútordarabja egy íróasztal volt, jókora, antik olasz darab még a középkorból, állítólag a Vatikánból vásárolták. A teljesen modernizált vén házakhoz hasonlatosan, melyekből csak a külső falak maradtak meg eredetinek, Teppis íróasztalának belseje egy hangtalanul működő magnetofonnak, egy magán irattárnak, egy hűtőszekrénynek és egy kis forgó bárnak adott helyet. A bútorzat többi részét öblös, bőr karosszékek képezték, egy kávészínű szőnyeg és három kép: egy híres anya gyermekével, festmény súlyos aranykeretben, és két kézi megmunkálású, ezüst keretben fényképek Teppis feleségéről, és anyjáról, ez utóbbi kézzel színezve, úgy, hogy a haj ezüstös koronaként fénylett.

A délutánon, amikor Teddy Pope felkereste Mr. Teppist, szívélyes fogadtatásban részesült. Teppis megszorította a kezét, s a hátát lapogatta.

– Teddy, boldog vagyok, hogy időt szakított rám – mondta rekedtes, vékony hangján, és az íróasztala alatt megnyomta a gombot, ami elindította a magnetofont.

– Mindig öröm számomra, amikor beszélni óhajt velem, Mr. T. – mondta Teddy.

Teppis köhögött.

– Kér szivart?

– Nem uram, nem élek vele.

– Bűn, mármint a szivar. Az egyetlen bűnöm, én mondom. – Kurta, éles krákogással köszörülte a torkát, mintha csak valami állatot parancsolt volna elő belőle. – Nos, tudom min töri a fejét – mondta kedélyesen. – Tudni szeretné, miért hívattam.

– Valóban, Mr. T., ezen tűnődtem.

– Egyszerű. Egyetlen mondatban megadom a választ. A válasz az, hogy annyi időt szeretnék tölteni magukkal, fiatalokkal, fiatal sztárokkal, akik a szemem láttára nőttek fel ebben a stúdióban, amennyit megérdemelnek. Rettentő sokat gondolok magára, Teddy.

– Remélem, szépeket, Mr. T. – mondta Teddy.

– Most miért ideges? Bántottam én magát? – Teddy a fejét rázta. – Persze, hogy nem, igazán szeretem, ezt tudnia kell. Öreg ember vagyok...

– Nem látszik öregnek, H. T.

– Ne mondjon ellent, mert ez igaz. Néha végiggondolom az éveket, melyeket ebben a szobában töltöttem, a sztárokat, akik jöttek, a sztárokkal, akik lehanyatlottak. Végiggondolom mindazokat a sztárokat, akiket én teremtettem, aztán a feltörekvő csillagocskákat. Hallani fognak róluk pár év múlva, magát azonban sosem fogják kiszorítani, ebben biztos lehet, Teddy. Elmondhatja, hogy H. T. azt mondta magának: „Ebben majdnem olyan biztos lehet, mint egy ígéretben”, mert azt akarom mondani, hogy én is ugyanazt a nagyon is valós szeretetet érzem, amit minden sztárom és csillagocskám érez irántam, és elmondhatom, hogy amikor sor kerül ezekre a nagy dumálásokra, ők úgy érzik, hogy nekem hatalmas, meleg szívem van. Egyetlen esetre sem emlékszem, hogy valaki ne azzal ment volna ki ebből az irodából, hogy ne ezt mondta volna: „Isten áldja meg, H. T”. Én szeretetteljes ember vagyok. Ezért vagyok sikeres a szakmában, mert mi kell itt a sikerhez?

– Szív – mondta Teddy.

– Úgy van, nagy, meleg szív. Az amerikai közönségnek nagy szíve van, elébe kell hát menni, meg kell tenni a hozzá vezető út felét. Mondok egy példát. Felnőtt lányom van, ismeri Lottie lányomat. Szeretem, minden nap hallok felőle. Minden délelőtt tízkor jön a hívás a titkárnőmön át, ilyenkor a titkárnőm fenntartja a vonalat a lányom számára. Ha én nem vagyok pontos a lányommal szemben, hogyan várhatnám el tőle, hogy ő pontos legyen velem szemben? Tudja, Teddy – előrehajolt, és megpaskolta Pope térdét, – a lányom iránti szeretetem nem számít, marad még bőven a másik családomnak is, a Supreme Filmgyár nagy családjának.

– A család ugyanígy érez maga iránt, H. T. – mondta Teddy.

– Remélem, nagyon remélem. Megszakadna a szívem, ha az a sok fiatal nem viszonozná érzéseimet. Nem is tudja, mennyit gondolok mindannyiukra, a problémáikra, a szívfájdalmaikra, a sikereikre. Nyomon követem a pályájukat. Tudja, Teddy, meglepődne, ha tudná, mennyit tudok valamennyiük magánéletéről. Még azt is figyelemmel kísérem, mennyire hívők, mert én hiszek a vallásban, Teddy. Én vallást váltottam, és az ember nem úgy cserélgeti a hitét, mintha csak egy pohár vizet inna. Elmondhatom, hogy mélységes vigaszt találtam új hitemben. Van egy ember New Yorkban, egy hívő nagyember, akit büszkén nevezhetek az egyik legkedvesebb barátomnak, és ő úgy alakította a dolgot, hogy maga meg én ma már ugyanannak a templomnak a kapuján léphetünk be.

– Azt hiszem, az utóbbi időben nem túl sokat jártam templomban – mondta Teddy.

– Ezt nem szívesen hallom. Megpirongatnám érte, ha nem valami másról akarnék most beszélni magával.

Teppis felemelte a karjait.

– Nézze, mit mutatok magának! Két kezet. A testhez két kéz tartozik. Tudja, úgy érzem, két hitből táplálkozom, az egyikbe beleszülettem, a másikat választottam. Úgy érzem, két hatalmas hit hagyományainak teljes gazdagságát örököltem. Zavarba ejtem?

– Nem uram.

– Nézzük az első hitemet. Annak a népnek, amelyikben születtem, az egyik leginkább szívet melengető szokása a szülők törődése gyermekeik minden dolgával, az eljegyzéssel, a házasságkötéssel, az utódok születésével. Olyan történeteket mesélhetnék, hogy elsírná magát. Tudja, a legszegényebb családoknál, a nyomorgóknál is éppen akkora gondossággal bonyolítják a gyermekek házasságkötését, mintha királyi nászról lenne szó. Nos, ez demokratikus ország, amiért hálát adhatunk Istennek, nem vagyunk hívei a dinasztikus frigyeknek, magam sem vagyok híve, eszembe se jutna ilyesmivel próbálkozni, de azért mindkét megoldásnak több pozitívuma van. Beszélgettem Omi Kin Bek bejjel erről a témáról, és tudja-e, mit mondott nekem? Azt mondta: „H. T, mi nem úgy rendezzük el a házasságkötéseket, ahogyan az amerikaiak hiszik, mi csak bátorítást adunk, aztán a döntést a fiatalokra bízzuk”. Látja, ha valami első osztályú, hát a valódi királyi vér az. Én mondom, nagyon büszke vagyok a bej barátságára.

– Úgy gondolom, sokan szeretik lenézni a királyi vérből valókat – mondta Teddy.

– Persze. És tudja, mi az oka? Az irigység. – Teppis elővette a zsebkendőjét és beleköpött. – Az emberek irigylik a csúcsra jutottakat.

– Én úgy gondolom – mondta Teddy –, hogy a királyi vérből valók ugyanolyanok, mint bárki más. Csak látványosabbak.

– Téved – szakította félbe Teppis. – Az előkelőségek hatalmas árat fizetnek. Hadd mesélek valamit. Mi jellemzi a közszereplőket? Az, hogy a nyilvánosság szeme előtt élnek. Olyan tiszta életet kell élniük, amilyen a kutya fogsora, a magánéletükben is, nemcsak a közéletben. Tudja mit jelent a botrány a közszereplőnek? Tízszer nagyobb bombát, mint az atombomba. Meg kell tenniük bizonyos dolgokat, mégha a szívük beleszakad is, és miért? Mert a közért érzett felelősség megköveteli. Ez vonatkozik a királyi vérből valókra és a filmsztárokra meg a magunkfajta fickókra, az olyanokra, amilyen maga meg én – ránk. Ez a törvény, próbálja csak megszegni! Úgy beszélünk most, mint egyenrangú felek, igaz, Teddy?

– Szemtől szemben – mondta Teddy.

– Nézze meg ezt a festményt – mutatott a képre Teppis. – Nem szívesen árulnám el, mennyit kellet fizetnem érte, de amint megpillantottam ezt a francia festményt, ezt a gyönyörű anyát a gyönyörű gyermekével, azt mondtam magamnak: „H. T, ha tíz évig kell is dolgoznod érte, meg kell szerezned ezt a képet”. Tudja-e miért mondtam ezt magamnak? Mert ez a festmény az élet. Nagy festő műve. Ránézek, és ezt mondom magamnak, és ezt gondolom: „Az anyaság. Ez az, amit itt látok.” Amikor magára gondolok, Teddy, és én tudom, mi megy végbe a szívében, úgy gondolom, az jár a fejében, hogy családot kéne alapítania egy szépséges asszonykával, és gyerekekkel, akik maga elé szaladnak, hogy üdvözöljék, amikor hazatér a munkából. Nekem ebből nem jutott, Teddy, mert amikor én annyi idős voltam, mint maga, rengeteget túlóráztam, nagyon sokat dolgoztam, megszakadna a szíve, ha elmondanám, mennyit, és amikor magam vagyok, néha azt gondolom, és mondom is magamnak: „Tudod, H. T, elszalasztottad az élet gyümölcseit.” Nem szeretném, ha egy olyan fickó, mint maga,Teddy, ugyanezt mondaná. És erre nincs is szükség. Tudja, minden tisztelet a feleségemnek, nyugodjék békében, ő is nagyon keményen dolgozott azokért az első évekért, ám egyetlen egyszer sem panaszkodott, szavát sem lehetett hallani. – Teppis szemét könny futotta el, a szivarzsebében tartott, tiszta zsebkendővel felitatgatta, arcvizének illata betöltötte a szobát. – Nézze bármelyik fiatal lányt, akit feleségül venne – folytatta Teppis –, maguknak nem lennének ilyen problémái, maga biztosítani tudná a lánynak az anyagi biztonságot, tudja miért, a lány pedig otthont teremtene magának. Hajlandó lennék akár a pénzügyi tanácsadójával is leülni, hogy megtárgyaljuk, hogyan hozhatnánk magát anyagilag egyenesbe úgy, hogy ne kelljen előleget felvennie a gázsijára. – Teppis haragosan nézett Pope-ra. – Disznóság, Teddy. Az emberek azt fogják hinni, hogy nem fizetünk magának semmit, ha folyton kölcsönöket kéreget.

– Erről szeretnék beszélni magával, Mr. T. – mondta gyorsan Teddy.

– Majd beszélünk róla, alaposan, de nem most. Ne feledje, Teddy, hogy maga az amerikai közönség bálványa, és egy bálványnak sohasem kell aggódnia a pénz miatt, amíg a közönsége szemében tiszta.

Teppis egy pohár vizet töltött magának, és olyan lassan kortyolgatta, mintha az ízét próbálgatná.

– Tudom, hogy a magához hasonló fiatal fickók, akiknek a lábánál hever a világ – folytatta –, sokszor nem akarnak megnősülni. „Miért nősüljek meg?”, mondja magának, „Mi hasznom van belőle?” Teddy, én mondom magának, nagyon sok. Gondolkozzon csak. Az egész világ kényszerzubbonyt visel, hát ezt mondja: „Hé, te ott, bújj te is kényszerzubbonyba!” Tudja miért? A világ gyűlöli az agglegényeket, az agglegény nem népszerű. Az emberek megpróbálják sárba rángatni. Amilyen történeteket hall az ember, kilencvenkilenc százalékuknak persze semmi alapja, de szégyellném magam, nem tudnék a szemébe nézni, ha el kellene mondanom magának, miféle históriákat kell hallanom. Felfordulna tőlük a gyomra. Ha ilyesmit hallok, adok is nekik. „Ne beszéljetek nekem ilyen mocskot Teddyről”, mondom, „Nem akarom hallani. Ha a fiú nem akar nősülni, annak semmi köze azokhoz a piszkos, gennyes sztorikhoz, amiket itt összehordok, pont.” Ilyen határozott vagyok. Az emberek ismernek, azt mondják: „H. T. arról híres, hogy nem tűri a rágalmat.”

Teppis hirtelen az íróasztalra csapott.

– A magafajta fickókról úgy terjed a pletyka, mint a pestis. Leveleket kapunk a rajongói kluboktól, az ország minden csücskéből. Kokoshkoshból is, van ilyen nevű város. A kisvárosi Amerika. Two-Bits, Kansas. Érti, miről beszélek? Mit akar? Jól tudja, mi áll azokban a levelekben, az áll bennük, hogy a Teddy Pope Rajongó Klub tagjainak megszakad a szíve, mert rémes dolgokat hallanak Teddyről. Megingott a hűségük. Nézze, Teddy, tudja miért kelek a védelmére? Nem üzleti okokból, vagy mert régen ismerem, vagy mert kedvelem, bár kedvelem. Hanem azért, mert legbelül tudom, hogy bizonyítani fogja, hogy igazam van, és nem állnék ki senkiért, még ha egymillió dollárt hozna is nekem, ha nem hinnék abban, hogy be fogja bizonyítani, hogy H. T.-nak hosszú távon igaza van. Ez bizalom dolga. De vajon megbízhatok-e magában?

Teppis felemelte az ujját. – Ne válaszoljon, nem kell felelnie, tudom, hogy megbízhatok magában. – Felállt, és az ablakhoz sétált.

– Mondok én magának valamit, máris kiérdemelte a bizalmamat. Belenéztem az újságokba. Ott az a fénykép, amelyiken Luluval egymás kezét fogják Desert D’Orban. Nemigen láttam életemben szebbet, hatásosabbat, megindítóbbat. Fiatal szerelmesek, ezt sugallja. A fotó láttán azt kívántam, bárcsak élne még az a híres festő, akinek itt a képe a falon, hogy szerződtethetném, és megfestené a maga és Lulu fiatal szerelmének képét.

– Mr. Teppis – mondta Teddy –, az egy reklámfotó.

– Reklám! Nézze, tudja, hogy ebben a szakmában a legsikeresebb házasságok közül hány kezdődött pusztán reklámfogásként? Megmondom. A legsikeresebb házasságok kilencvenkilenc százaléka kezdődött így. Olyan ez, mint az óhazában a hozomány. Ismerem magát, Teddy, maga tiszta gyerek. Én már sok fényképet láttam. Nem hiszem, hogy képesek Luluval úgy nézni egymásra, mint a bódult szerelmesek, és csak tettetik az egészet. Ne próbálja nekem azt mondani, hogy Lulu nem bolondul magáért. Az a lány a tenyerén hordja a szívét. Teddy, én mondom magának, Lulu az egyik legpompásabb lány, akit ismerek. Igazi remek, amerikai típusú lány, a legjobb amerikai alapanyagból. Az ilyen nő Isten ajándéka. Amikor édesanyám képére pillantok ezen az íróasztalon, tudja-e, mit kapok? Ihletet. A szívemben viselem a képét. Magának is ezt kellene tennie.

Teddy izzadt. Előrehajolt, hogy mondjon valamit, de nem mondott többet, mint:

– Mr. Teppis... meg kell engednie nekem, hogy...

– Stop! – mondta Teppis. – Nem vagyok kíváncsi a gondolataira. Maga nyakas fiú. Miért ilyen makacs, amikor tudja, mi lakik a szívében? Szeretne egyetérteni velem. Csak összezavarodott. Egy magamfajta emberre van szüksége, aki egyenesbe hozza.

Teddy csendesen szólalt meg.

– Mr. Teppis, nagyon jól tudja, hogy homoszexuális vagyok.

– Ezt nem hallottam, nem hallottam – sikoltotta Teppis.

– Márpedig ez van – mormogta Teddy. – Nincs mit tenni. Ami van, az van.

– Ez filozófia? – ordította Teppis. – Idehallgasson. Ha valaki nyakig ül a szarban..., annyi sütnivalója sincsen, hogy megpróbáljon kimászni belőle?

– Mr. Teppis, nincs akkora szíve, hogy megértse az érzéseimet?

– Maga a leghálátlanabb fiú, akit valaha is ismertem. Éjszakákon át nem alszom maga miatt. Mit képzel, a szex a minden?! Elfelejtem amit mondott, értette? Nem veszem a lelkemre. De csak figyeljen. Kisöpröm magát a filmes szakmából.

– Csak azt szeretném mondani, hogy...

– Lulu, ezt szeresse mondani. Tudom, mi folyik itt. Maga gyáva. Maga szembeszáll a társadalommal. Szeretnie kéne a társadalmat mindazért, amit magáért tett. Én szeretem a társadalmat. És tisztelem. Teddy, maga beteg, de maga meg én, együtt gatyába tudjuk rázni ezt a dolgot. – Teppis felemelte az öklét. – Nem akarom gyötörni magát, de életemben nem hallottam még ekkora perverzitásról.

Megszólalt a csengő.

– Jól van, jól van – szólt Teppis az irodaközi mikrofonba –, mondja meg, hogy várjon. Egy perc, és vele leszek.

– Mr. Teppis – mondta Teddy –, sajnálom. Gyerekeket talán szeretnék, de soha nem volt dolgom nővel.

Teppis ismét „ki” állásba kattintotta a mikrofont, és hosszan Teddy Pope-ra meredt.

– Teddy, eleget beszéltünk – mondta. – Azt szeretném mindössze, ha nem döntené el idő előtt, hogy személy szerint maga nem képes megfütykölni egy olyan gyönyörű, szexi lányt, amilyen Lulu. Talán nekem kellene besegítenem? Én mondom magának, meg tudja tenni. Csak ennyit kérek, Teddy, de ne döntsön túl hamar. Aludjon rá egyet. Megegyeztünk?

Pope fáradtan vont vállat.

– Jó fiú. Ez már az igazi Teddy Pope. – Teppis az ajtóhoz kísérte Teddyt. – Nézze, Teddy, senki nem kényszeríti magát semmire. Ha most rögtön igent mondana, akkor is azt mondanám: „Teddy, aludjon rá egyet”. Mondhatja-e ezek után bárki, hogy kényszeríteni próbáltam magát bármire is?

– Ki merné?

– Igaza van. Én nem kényszerítem az embereket. Soha. Csak átdumálom velük a dolgokat. Egyszer még azt fogja mondani, Teddy: „Az Isten áldja meg, H. T.”.

Mihelyt Teddy az ajtón kívül volt, Teppis átkattintotta a kapcsolót.

– Jól van, küldje be Lulut – mondta. Az ajtóban üdvözölte a lányt, karnyújtásnyira tartotta magától, úgy nézte végig. – Bárcsak el tudnám mondani, mekkora öröm számomra, ahogyan beragyogod ezt az irodát – mondta a lánynak. – Drágaságom, ezernyi gondot veszel le a vállamról, márpedig ezen az íróasztalon ezernyi gond hever. – Átölelte a lányt. – Szeretem az olyan lányokat, akik napfényt hoznak ebbe a szobába.

Lulunak valószínűleg sikerült nem látszania többnek tizenhét évesnél.

– Én is szeretem magát, Mr. T. – mondta érzéki hangocskáján.

– Tudom. Minden sztárom ezt mondja. De nálad tudom, hogy őszintén beszélsz. – Odakísérte a lányt a székhez, ahol az előbb még Teddy ült, és az olasz íróasztal fiókjából egy palack whiskyt vett elő, és jégkockákat dobott egy pohárba.

– Jaj, Mr. T, mostanában nem iszom – mondta Lulu.

– Csacsiság. Ismerlek. Drágaságom, te nem tisztelsz engem. Azt hiszed, az ujjacskád köré csavarhatsz – mondta szívélyesen. – Mondok én neked valamit, édesem. Nincs a földön olyan férfi, akit ne tudnál az ujjad köré csavarni. De én megértelek, drágaságom, megőrülök érted. Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy a hátam mögött kell innod.

– Azt hiszem, maga az egyetlen, aki megért, H. T. – mondta Lulu.

– Tévedsz. Téged senki sem ért meg. Tudod, miért? Nagy nő vagy. Nemcsak nagy színésznő, de emberi nagyság is van benned – tűz, szellem, báj – mindez megvan benned. Nem szeretném, ha kitudódna, de engem nem zavar ha iszol. Kiérdemelted, hogy azt tedd, amit akarsz.

– Kivéve, ha nem értek egyet magával, H. T. – mondta Lulu.

– Szeretlek. Micsoda nyelv! Tele vagy szenvedélyességgel. Kérdem én magamtól: „H. T., mitől kasszasiker Lulu?”, és nem is kell megkérdeznem magamtól a választ. Egyetlen szó. Élet – mutatott Lulura Teppis –, ez van Luluban.

Teppis töltött magának egy keveset, és udvariasan belekortyolt.

– Kíváncsi vagy, miért hívtalak ide? – mondta kis szünet után. – Megmondom. Gondolkodtam rólad. Akarod tudni a személyes véleményemet Lulu Meyersről? Ő a legnagyobb színésznő ebben az országban, és ebben az országban vannak a legnagyobb színészek a világon.

– Maga a világ legnagyobb színésze, Mr. T. – mondta Lulu.

– Ezt bóknak veszem. De tévedsz, Lulu, én nem tudok alakoskodni. Túlságosan őszinte vagyok. Túlságosan mélyen érzek át olyan dolgokat, amelyeket nem tudok kifejezni. Vannak éjszakák, amikor nem tudok aludni, úgy aggódom miattad. Tudod-e, mi emészti a szívemet? Hogy nem én vagyok az amerikai közönség. Ha én lennék az amerikai közönség, a legelsővé tennélek a Bimmler-listán. Tudod-e, hányadik vagy most?

– Tizenhetedik, igaz, Mr. T.?

– Tizenhetedik. El tudod ezt képzelni? Van ebben az országban tizenhat színész, akit a közönség jobban vesz nálad. Nem értem. Ha én lennék a közönség, csak Lulu Meyerst venném.

– Miért nincs még tízmillió ilyen ember, mint maga, H. T.? – kérdezte Lulu. Kiürítette poharát, majd némi szünet után az íróasztalhoz ment és töltött magának még egy italt.

– Lulu, tisztában vagy azzal, hányadik voltál tavaly a Bimmler-listán? Tizenkettedik. Az idén feljebb kellett volna jutnod, nem lejjebb. A tizedik vagy a nyolcadik helyre. A harmadikra, az elsőre, így kellett volna mennie.

– Mr. Teppis, lehet, hogy kimentem a divatból.

Teppis felemelte a kezét.

– Lulu, az ilyen megjegyzésért megérdemelnéd, hogy a térdemre fektesselek, és elfenekeljelek.

– Jaj, Mr. T, de szépen félre tudnám magyarázni!

– Haha, haha. Megőrülünk érted, Lulu, figyelj rám. Az a baj, hogy gyenge vagy, reklám szempontból.

– Az enyém az ország legjobb sajtóügynöke – mondta gyorsan Lulu.

– Azt hiszed, meg lehet vásárolni a népszerűséget? A népszerűség Isten ajándéka. Elmúlt az az idő, amikor mindenféle lány, látod, nyíltan beszélek, szóval az olyan lány, aki, hogy úgy mondjam, ma ezzel barátkozik, holnap azzal, elhíresülhetett a botrányaival. A közönség ma arra vágyik, ami tiszteletre méltó. Tudod miért? Az élet már nem tiszteletre méltó. Azt hiszed, arra vágynak, hogy erre emlékeztessék őket? Hadd vezesselek be a dolog lélektanába. Tíz évvel ezelőtt a nő hűséges volt az urához így ha izgalomra vágyott arról álmodozott, hogy egy sztárral van viszonya – Lulu, a világon senkivel nem beszélek ilyen őszintén. Manapság tudod mi van, ugyanez az asszony szeretőket tart, a televízió-szerelőt meg hasonlókat. Azt hiszed, olyan hősnőt szeretne látni a vásznon, amilyen ő, ugyanolyan kelekótyát? Nem. Szégyelli magát. Olyan nőt akar hát látni, akit tisztelni tud, férjes asszonyt, királyi párt, Amerika első számú szerelmetes házaspárját. Ez az igazi lélektan.

Lulu fészkelődön.

– H. T., házasságszerzőnek kellett volna mennie.

– Mindig ezt mondod – de én mondok valamit. Ha feleségül mennél a megfelelő fiúhoz, mondok egy példát, egy olyan sztárhoz, aki hetedik vagy kilencedik a Bimmleren, tudod-e mi lenne? Ha azt hiszed, hogy a kettőtök Bimmlerének az átlaga jönne ki, hát tévedsz, mert a tiétek lenne az első két Bimmler az országban. Tudod, miért? Kettő meg kettő nem négy. Hanem öt, az öt pedig tíz. Ez kamatos kamat. Gondolkozz rajta. A megfelelő házasság többet ér a kamatos kamatnál. Lulu Meyers és akárki, Macska Jancsi, mindegy, mi a neve, csak az a fontos, hogy magas Bimmlere legyen, és ti lesztek Amerika első számú királyi házaspárja, Amerika pedig a világ, és annak lesztek ti az urai.

Teppis csókot dobott Lulunak.

– A kedvencem vagy, tudod-e? Az első számú kedvencem vagy.

– Remélem, H. T.

– Nézzük ezt a te fiúdat, ezt a Shamus Bogarat.

– Sergiusra gondol.

– Megnéztem magamnak. Helyes fiú. Kedvelem. Szerződtetném. Nem színésznek, megérted, de valami munkára, díszlet-tologatónak, teherautó-sofőrnek, mert az az fajta, aki ilyesmire jó. Őszinte, talán jó szándékú is, de ha kettőtökre gondolok, tudod-e mi a véleményem? Lulu, az a fiú nem hozzád való. Jelentéktelen. Lehúzna. Nem érdekel, hány repülőt lőtt le állítólag. Semmirekellő, az a fajta.

– Jaj, nem kellene leszólnia Sergiust, Mr. T. – mondta Lulu –, olyan édes fiú.

– Édes fiú, tizenkettő egy tucat. Kölyök. Te nő vagy. Ez a különbség. Azt hiszem, értjük egymást. Amit mondani akarok, meg fog lepni. Tudod-e, hogy szerintem kihez kéne feleségül menned?

– Sosem tudom, mire gondol, Mr. Teppis.

– Találgass. Gyerünk, találgass.

– Tony Tannerhez – mondta Lulu

– Tony Tannerhez? Lulu, szégyenkezem miattad. Megnéztem a Bimmlerét. Száznyolcvankilencedik, ekkora senki. Szégyen, ha egy nőnek nincs önbecsülése. Én különbre gondolok. Egy szót se szólj, azt szeretném, ha aludnál rá egyet. Teddy Pope, na, mit szólsz hozzá?

Lulu felállt. Jelentőségteljesen kinyitotta, majd becsukta a száját.

– Meg vagyok döbbenve, Mr. T. – mondta végül.

– Ülj le. Mondok neked valamit. Talán nem tudod. Nem áll szándékomban eltitkolni előled. Teddy Pope homoszexuális. Csodálkozol, mi? Olyan ember volna ez a H. T, aki négykézláb könyörög egy olyan gyönyörű lánynak, amilyen te vagy, hogy hozzámenjen egy buzihoz?

– Maga sosem tenne ilyen – mondta Lulu. – Sokkal tisztességesebb és becsületesebb annál.

– Ne fussunk mellékvágányra. Szeretném, ha a lehető legőszintébben válaszolnál nekem egy kérdésre. Elismered-e, hogy ha pillanatnyilag eltekintünk a magánéletedtől – ha feleségül mennél Teddy Pope-hoz, reklám szempontjából a lehető legjobbat tennéd magaddal? Amerika első számú házaspárja. Mondd, hogy igazam van.

– Nem mondhatom, hogy igaza van, Mr. Teppis. – Lulu megzörgette poharában a jégkockákat, és a Teppisét utánzó hangon hozzátette: – Szerintem maga önző.

– Ilyet a világon senki más nem mondhatna nekem.

– Sírnom kéne – mondta Lulu. – Mindenkinek azt meséltem, hogy olyan hozzám, mintha az apám lenne.

– Ne sértsd meg az érzéseimet, Lulu.

– H. T., úgy érzem, a kettőnk viszonya már sohasem lesz a régi.

– Így beszélni! – kiáltott fel Teppis. – Hálátlanság. Mindazok után, amit érted tettem.

Lulu sírni kezdett.

– Nem szeretem Teddyt – suttogta.

– Szereted! Hagyd abba a bőgést. Ismerlek, Lulu, és mondok neked valamit. Teddy Pope az egyetlen ember, akibe valaha szerelmes lehetsz. Azt képzeled, sértő számodra, hogy homokos. Én már öreg vagyok, és ismerem az embereket. Jól kijönnétek Teddyvel. Sokat bántották, érzékeny lélek, egy színésznő sokat tanulhat tőle az emberi természet finomságairól. Lulu, te vagy az a nő, aki férfit tudna faragni belőle, és attól kezdve a lábad nyomát is imádná.

Lulu megtörölte a szemét.

– Gyűlölöm magát, H. T. – zokogta.

– Gyűlölsz! Szeretsz, azért gyűlölöd, amit beszélek. De elárulok valamit. Gyáva vagy. Egy ilyen szép, ennyire vonzó lánynak vállalnia kell a kihívást. Életemben nem láttam nálad vonzóbb lányt. Nem jelent semmit, ha egy fiatal és egészséges senkiházi bolondul egy ilyen nőért. Ez nem méltó hozzád. Mintha a Herkules-díjat pingpongozásért adnák. Nevetséges. De gondolj csak bele, mennyire tisztelnének, ha férfit tudnál faragni Teddy Pope-ból.

– És ha nem? – kérdezte Lulu.

– El sem kezdted, és máris vereséget szenvednél. Csalódtam benned.

– Mr. Teppis, magát idézem: „Nézz körül, mielőtt megtennél bármilyen lépést. Lehet, hogy a fűben kutyák lapulnak.” Ezt mondta, H. T., tanúim vannak rá.

– Elszomorítasz. Azt hittem, hazárdjátékos vagy, mint én.

Lulu arcán peregtek a könnyek.

– H. T., férjhez akarok menni – mondta remegő hangon. – Egyetlen férfit akarok szeretni, gyönyörű, felnőtt kapcsolatra és álomszép gyermekekre vágyom, no meg arra, hogy a szakma becsüljön.

– Így helyes, Lulu.

– De ha Teddyhez megyek feleségül, ez nem jön össze, csalni fogom fűvel-fával. Meglátja. Sajnálni fog, ha így lesz?

– Lulu, te sosem leszel erkölcstelen. Finomabb lény vagy. Tegyük fel, hogy a legrosszabb esetben akad majd egy-két fickó, akiket kedvelsz, csodálsz, akikkel rakoncátlankodsz, miközben Teddy felesége vagy. Nem javaslom, de hát megesik, és tudod mi az ábra? Nem áll meg a világ.

– H. T., ez erkölcstelen ajánlat. Szégyellem magam maga miatt.

– Szégyelled magad miattam? – suttogta Teppis. – Akkor jól mondod. Éjszakákat nem alszom, mert töröm a fejem, hogyan menthetném meg a karrieredet, és ez a hála érte. Féktelen vagy, az a baj. Tudod-e, mi a sztár? Ízletes, romlékony gyümölcs. Hosszú az út, amíg eljut a piacra, és ha végre ott van, el kell adni. Ha nem veszik megromlik. Megrohad. Lulu, úgy beszélek veled, mint férfi a nővel. Ebben a stúdióban sok olyan vezető van, akinek elege van belőled. Van elképzelésed, hogy hányszor kell érvelnem melletted? „Lulut meg kellene fegyelmezni” – mondják –, „Lulu nehezen kezelhető. Több fejfájást okoz nekünk, mint amennyit ér.” Hidd el, Lulu, olyan igaz, mint ahogy Isten idelát ebbe a szobába: ellenségeket szereztél, sok száz ellenséget ebben a stúdióban. Ha nem próbálsz együttműködni, neked esnek, letépik a húsodat, szétszedik a csontjaidat. – Hangja emelkedni kezdett. – A helyzet pontosan a következő – mondta immár higgadtan. – Nem akarlak elkeseríteni, Lulu, de a jövő évben emelkednie kell a Bimmlerednek. Másként egyetlen út marad számodra. – A földre mutatott. – Lefelé. Egyre lejjebb. Elkezdesz öregedni, nem leszel már olyan csinos, nem kapsz olyan könnyen munkát, nem lesz stúdió mögötted. Tudod-e, mit jelent egy stúdió? Olyan az, mint egy anyahajó. Gondolj csak Eitelre. Úgy szégyelled majd magad, hogy a neved is megváltoztatod. És egy varietében végzed bártündérként, ez az ilyen lányok sorsa. El tudnám vágni a torkom, úgy kétségbe vagyok esve.

– Csak ámulok, hogy ennyire lealacsonyodik, csak hogy megfélemlítsen – felelte Lulu.

– Engem nem tévesztesz meg – mondta Teppis –, halálra rémültél. Mert tudod, mi a véleményem azokról, akikben csalódtam. Megragadta és megszorította a lány vállát. – Lulu, légy a tanúm, ne is válaszolj most rögtön, de ez az egyetlen szívesség, amelyet valaha is kértem tőled. Nemet mondanál H. T.-nek? Jól gondold meg. Mérlegeld, mit mondasz.

Lulu ismét zokogni kezdett.

– Jaj, Mr. Teppis, úgy szeretem magát – hüppögte.

– Akkor tedd meg a kedvemért.

– Bármit megtennék magáért.

– Hozzá mégy Teddy Pope-hoz?

– Akár Teddy Pope-hoz is hozzá mennék. Hozzá akarok menni Teddyhez, azok után, ahogyan elmagyarázta a helyzetet, Mr. Teppis.

– Nem akarlak rábeszélni.

– Bármelyik pillanatban hozzámennék Teddyhez – zokogta Lulu –, de nem tehetem.

– Dehogynem – mondta Teppis. – Miért nem?

– Mert ma délelőtt Tony Tanner felesége lettem.

– .........................

– Mr. Teppis, könyörgöm, ne haragudjon.

– Hazudsz.

– Nem hazudok. Titokban megesküdtünk.

– Istenem, hogyan tehetted meg ezt velem éppen TE? – harsogta Teppis.

– Nem olyan rémes, Mr. Teppis – motyogta a zsebkendőjéből Lulu.

– Megszegted az ígéretedet. Halálra gyötörsz. Megígérted, hogy szólsz, ha férjhez akarsz menni.

– Akkor Sergiusról volt szó.

– Szarok rá. Nem érdemes élni.

– Kér egy pohár vizet, Mr. Teppis?

– Nem! – Öklével a tenyerébe csapott. – Érvénytelenítem a házasságotokat.

– Nem fog menni. Tony harcolni fog.

– Naná. Van ügyvédje. – Teppis lenézett a lányra. – Te is harcolni fogsz?

– Mr. T., az asszonynak mindig az ura oldalán a helye, maga szokta mondani.

– Ki tudnám tépni a nyelvemet. Lulu, csak azért mentél férjhez, hogy engem bosszants.

– H. T., azzal fogom bizonyítani, hogy nincs igaza, hogy egész további életemben mindenben a kedvét keresem.

– Rosszul vagyok.

– Bocsásson meg, H. T.

– Kínozni foglak.

– H. T., büntessen meg, de ne bántsa Tonyt.

– Ne bántsam Tonyt! Undorodom tőled. Lulu, te képtelen vagy bárkire gondolni önmagadon kívül. Ha most meghalnál, a sírodat se nézném meg. – Felemelt kézzel indult a lány felé.

Lulu menekülni készült a szobából.

– Gyere vissza – mondta Teppis. – Nem akarom, hogy így menj el.

– Imádom, H. T.

– Megrövidítetted az életemet.

– H. T., nekem mindegy, mit tesz. Mindig azt fogom mondani: „Isten áldja meg magát.”

Teppis remegő ajakkal mutatott az ajtóra.

– H. T., kérem, hallgasson meg.

– Kifelé. Utolsó ribanc.

Miután Lulu távozott, Teppis tetőtől talpig remegni kezdett. Állt a szoba közepén, és reszketett.

– Csoda, hogy nem ütött meg a guta – mondta hangosan. A hangja nyilván megnyugtatta kissé, mert az irodaközi mikrofonhoz ment, megnyomta a gombot, és rekedten beleszólt: Azonnal küldjék be Collie-t.

Pár perc múlva Munshin az irodában volt.

– Mikor szólalnak meg az esküvői harangok? – kérdezte az ajtón belépve.

– Collie, te barom – förmedt rá Teppis. – Osztályon felüli idióta.

– H. T., mi a baj?

– Lulu ma délelőtt hozzáment Tony Tannerhez.

– Jézusom – mondta Collie.

– Ez a Teddy Pope. Az a degenerált homokos. Megpuhítottam.

– Képzelem, H. T.

– Pofa be. A te ötleted volt az egész. Én mosom kezeimet.

– Igazad van, H. T.